CLARKE – SZENT-IVÁNYI

 

A

KERESZTÉNY

IMÁDKOZÁS

 

Teológiai és lélektani tanulmány

Fordította és kiegészítette: Szent-Iványi Sándor

 

Budapest

1940

 

Felelős kiadó: Szent-Iványi Sándor

Máté-nyomda, Budapest, József-utca 61.

 

 

Tartalom:

Előszó. Írta Szent-Iványi Sándor

I. Clarke F. Jakab: A keresztény imádkozás

 

I. fejezet

Bevezetés

 

1.  §. A tárgy áttekintése.   Az imádkozás fontossága a lélek életére nézve 

2.  §. Az imádkozás aláértékelésének jelenkori tendenciája

3.  §. Korunk szelleme a kötelezettség érzését hangsúlyozza a függőség helyett s ezáltal gyengíti az imádkozás szellemét

4.  §. A tudomány és az erkölcstan Istent in­kább törvénynek, mint szeretetnek látja s ezáltal gyöngíti az imádkozás szel­lemét 

5.  §. Két elmélet, melyek gyöngítik az imád­kozás szellemét. Az első: ne imádkoz­zunk múló dolgokért, a második: hogy az imádság egyetlen felelete saját visszahatásában áll  

6.  §. Az isteni törvényeket azonban egyesíteni lehet az isteni szeretettel, mint ahogy azt Jézus tette

7.  §. Ennek az elmélkedésnek a rendszerbe vetett hit és a szeretet hitének az összebékítése a célja  

 

II. fejezet

Jézus és az apostolok az imádkozásról

 

8.  §. Imádkozz titkon  

9.  §. „Ne legyetek sok beszédnek" 

10.  §. „És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek" 

11.  §, Kitartó imádkozás  

12.  §. A Jézus nevében való imádkozás 

13.  §. Szüntelen imádkozás   

14.  §. Az Úri imádság  

15.  §. Jézus imái

16.  §. János XVII

17.  §. A Gethsemáné-kerti ima  

 

III. fejezet

Ellenvetések az imádkozással szemben

 

18. §. Metafizikai és elvont, Az isteni tulajdonságok    

19. §. Tudományos ellenvetés.  A természet törvényei    

30. §. Lélektani ellenvetések. Az emberi sza­badság"

21. §. Transzcendentális ellenvetések     

23. §. Az ima, mint visszahatás     

23. §. Csak szellemi javakra irányzott lehet az imádság?        

 

IV. fejezet

Előkészületek az imádkozásra

 

24.  §. Általános megjegyzések      

25.  §. Organikus és lélektani előkészületek  

26.  §. A szív előkészülete       

27.  §. Az értelein előkészítése       

28.  §. Az élmény          

 

V. fejezet

Módszerek

 

29.  §. Magán imádkozás      

30.  §. Családi és társas imádkozás     

31.  §. Nyilvános imádkozás

32.  §. Liturgia, vagy rögtönzés        

33.  §. Kötött idő és alkalomszerűség       

34.  §. Szüntelen imádkozás          

35.  §. Miért imádkozunk? Az ima tárgya     

36.  §. Kihez imádkozunk?       

 

VI. fejezet

Okok és eredmények

 

37.  §. Szükség és előny

38.  §. Kötelesség-e, vagy jog az imádkozás?

39.  §. A Szentlélek           

40.  §. Belső élet             

 

Függelék

Írta: Szent-Iványi Sándor

 

A mai lélektan vélekedése az imádkozásról általában              

Az imádkozás gyógyító hatása        

Hogy magyarázza a lélektan az imádkozás hatását        

A tudatalatti szerepe az imádkozásban    

A kibeszélés          

A felelősség megosztása     

Az élettani magyarázat      

A vallásos élmény és az imádkozás     

Kihez imádkozunk?

Öncsalás, autoszuggesztió-e az imádkozás?

A legnagyobb természettudósok véleménye 

Néhány zavaró kérdés

1.     Miért használunk szavakat az imád­kozásban?        

2.     Imádkozhatunk-e múló dolgokért?

3.     Mindent elérhetünk az imádkozás útján?           

4.     Végeredményben mi az imádkozás?

Hogyan imádkozzunk?        

Az imádkozás technikája        

Néhány részletkérdés:

1.     Másokért való imádkozás     

2.     Ösztön-e az imádkozás?     

3.     A teológia befolyása az imádkozásra   

4.     Milyen testtartással imádkozzunk?

 

Budapest. A könyvnyomtatás feltalálásának ötszázadik évében.

 

Felelős kiadó: Szent-Iványi Sándor,

Máté-nyomda, Budapest, József-utca 61.

 

 

ELŐSZÓ

 

Három szempont is mentheti ennek a műnek a kiadását. Az első az a szomorú tény, hogy napjaink egyre kuszáltabbakká lesznek s így mindinkább az imádkozás gyakorlása felé vezetnek: ma még az is megpróbál imádkozni, aki elméletileg tagadja annak értékeit és lehetőségét. A második szempont a gyakorló lelkész megfigyeléséből támadt az a megállapítás, hogy híveink túlnyomó nagy többsége nem tud imád­kozni. Hogy is tudna, mikor mi, lelki vezetők, annyira elhanyagoltuk ennek a kérdésnek értel­mes és részletes tárgyalását, hogy a kiegyezés (1867) után új fellendülésnek indult és igazán számban is, minőségben is figyelemre méltó unitárius irodalmunkban hiába keresnénk akár csak egy könyvet is az imádkozás értelméről, teológiájáról, vagy lélektanáról.  A harmadik szempont összefüggésben van azzal a tervvel, amit a Szabadelvű Vallásos Értekezések című sorozatban próbáltam megvalósítani, amíg Ko­lozsvártt lehettem s mely külföldi unitárius írók műveinek magyar fordításaival szeretne új lendületet támasztani az utóbbi évek ellankadásában.

Clarke itt következő munkájának teljes címe ez lenne: „Az imádkozás keresztény hitelve" (The Christian Doctrine of Prayer). Ezt a címet azonban túl hosszúnak tartottam és túl nehézkesnek a mi magyar nyelvünk használa­tában, azért választottam a rövidebb „A keresztény imádkozás" címet. Maga a könyv e tárgykör klasszikusai közé tartozik. Alig akad angol nyelvű író, felekezeti különbség nélkül, aki fel ne sorolná az imádkozásról írott leg­jobb könyvek között.

Még Fosdick is, a ma élő teológusok legolvasottabbja is felsorolja világ­hírű művében, „Az imádság értelmé"-ben, az ez irányú tíz legjobb könyv között s ezt a megjegyzést fűzi hozzá: "Néhány szempontja kissé idejét múlta ugyan, az egész könyv azonban igen hatásos (suggestiv)."

 „Néhány szempontja kissé idejét múlta." Ez a megjegyzés ép oly találó, mint az, hogy az egész azért igen hatá­sos.  E mű első kiadása ugyanis még 1854-ben jelent meg. Kevés könyv található a szakirodalomban, melyet ennyi idő elmúltával a tudomá­nyok fejlődése meghaladottá s így használhatatlanná nem tett. Ez a mű azonban ma is a legjobb tíz könyv közé tartozik a maga tárgy-körében. Pedig hány ezer, sőt tízezer könyvet írtak már annak első megjelenése után csak angol szerzők is. Tény azonban, hogy „néhány szempontja kissé idejét múlta". Ez a megálla­pítás vezetett arra, hogy az eredeti mű hetedik fejezetét elhagyjam, s helyette magam írjak kiegészítésképen egy „Függelék"-et. Ez a VII. fejezet ugyanis az imádkozás lélektanáról szólt s milyen más téren lehetnének e mű szempont­jai „kissé idejét múlt"-nak, mint épen itt. Hiszen a mai lélektan, a kísérleti alapra helyezett, a bölcsészet gyámkodása alól felszabadult, „tu­dományos" lélektan, Clarke idejében még csak gyermekcipőkben sem járt, egyszerűen sehol sem volt. Az a lélektan pedig, melyet Clarke használhatott s melyet csökönyös filozófusok néha, még ma is erőltetnek, elméletek, úgy­nevezett „spekulatív" értelmezések felállítására ugyan alkalmas, de a szenvedő és meggyógyulni vágyó lélek kérdéseivel szemben tehetetlen.

A Függelékben alkalmazkodnunk kellett az egész mű hangjához és irályához, mely mindenütt tudományos alapon áll ugyan, célja azonban nem az, hogy részletező, elvont s így a nem szakképzett olvasó számára érthetetlen és élvezhetetlen szakértekezés legyen. Éppen ezért a Függelék semmikében sem elégítheti ki egy „Az imádkozás lélektana" névvel nevezhető és még megírásra váró szakmunka igényeit. Mindössze csak rámutat néhány olyan szempontra, mely az imádkozás lényegét és módjait a mai lélektan alapján alátámaszthatja, meg­magyarázhatja és elősegítheti. Azt azonban, ami e téren az értelmes és művelt olvasót érdekelheti, iparkodtunk lehető részletességgel tárgyalni.

El nem mulaszthatom, végül, hálám és igaz lelki örömöm kifejezését a Heltai Gáspár Bibliakör tagjai számára, akik 1939 őszétől 1940 tavaszáig minden csütörtökön este oly kitartó érdeklődéssel hallgatták meg e mindannyiunknak fontos tárgyról tartott előadá­saimat. Igen jelentős részben épen ez az érdek­lődés bátorított arra, hogy ezt a művet kiadjam. S a hála és köszönet szava illeti meg Újvári László ny. p. ü. számv. főtanácsos urat, Biblia­körünk egyik alapítóját és mind máig valóságos  „lelkét", ki buzdító szavaival és a kefelevonatok átnézésével igen nagymértékben járult hozzá e könyv megjelenéséhez.

Sem anyagi hasznot, sem úgynevezett „irodalmi szenzációt" nem várunk ennek a könyvnek a megjelenésétől. Ha azonban néhány lélek számára megkönnyíti az örökkévaló Atya előtti lelki letérdelést, az alázatos, de bízó imádko­zást, akkor e mű kinyomatása nem volt felesleges.

 

SZENT-IVÁNYI SÁNDOR

 

 

 

 

 

 

I. FEJEZET.

 

Bevezetés.

1. §. A tárgy áttekintése. Az imádkozás fontossága a lélek életére nézve.

 

Napjaink vallásos szükséglete az imád­kozás keresztény értelmezésének újabb elnevezésére törekszik. E tárgy körül, mint annyi más körül is, hosszú idő óta tartó vitatkozás folyik, az értelem jogának és a hit tekin­télyének az összeegyeztetését illetően. Ennek a századnak legfontosabb teológiai problémája éppen az, hogy e között a két felfogás között nemcsak fegyverszünetet, hanem állandó bé­két hozzon létre. Ezt a békét nem érhetjük el azáltal, hogy egyik küzdőfelet győztesnek je­lentjük ki, hanem mindkét felfogás jogos igé­nyeit érvényesítenünk kell. Nem azáltal, hogy a nehézségeket egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk, hanem úgy, hogy azokat teljes egé­szükben kifejtjük és úgy próbálunk békésséget hozni létre. Ebben az irányban bizonyos előrehaladás történt már, amennyiben csaknem általánosan hangoztatott elv ma már úgy a tudomány, mint a vallás vezető emberei kö­zött, hogy a hit és az értelem között nincs tu­lajdonképpen igazi ellenségeskedés. A mi fel­adatunk most az, hogy ezt az elvet kerülgetés nélkül alkalmazzuk a teológiának azokra a kérdéseire is, ahol ez az ellenségeskedés látszó­lag még fennáll, s különösen az imádság hit­elvére, amely számunkra most a legfontosabb. Ez a hitelv nagyon közel fekszik a keresz­ténység szívéhez. Az a két nagy elv, amelyen, a keresztény élet fölépült, a felelősség és a függőség. A vallást szokták úgy is meghatá­rozni, hogy az a mi Isten iránt való kötelezett­ségünk érzése, de úgy is, hogy tíz az Istentől való függésünk felismerése.   Ha azonban a vallásos élmény tényeit vizsgáljuk, rá kell jön­nünk, hogy vallásos életet nem élhetünk más­képpen, mint, ha ezt a két elvet összeházasít­juk. Ennek a két elvnek egymásra való hatása és visszahatása révén fejlődik ki a lélekben a vallásos élet. A kötelezettség érzése a függő­ség érzése nélkül csak erkölcsi erőfeszítéseket és küzdelmet eredményez, de életet és haladást nem. A függőség érzése pedig a lekötelezettség érzése nélkül csak kegyeskedő és nőies s főként futó hangulatokat termel. A kereszténység azonban nemcsak hideg erkölcsi törekvésből, vagy kegyes hangulatokból áll, mert a kereszténység élet. A lélek élete, mely a meggyőződésben gyökerezik, cselekvésben nyilvá­nul meg, s a szeretet és az öröm gyümölcseit termi. A kereszténység aktivitás, tudatos, de mégis spontán aktivitás. Boldog fejlődés és céltudatos törekvés egyidőben, örök haladás kifelé, a világmindenség felé, hogy megtalálja Istent munkái sokféleségében, és örök, befelé irányuló elnyugvás a lélek legmélyén, az Egyedülivel való szent közösségben.   Ezt az életet gyökerein át az isteni törvény táplálja, mely fölébreszti a kötelesség érzését, de táp­lálja az isteni szeretet megérzése is, mely a függőség érzését kelti fel bennünk újra és újra. Isten törvényei a lelket erőkifejtésre késztetik, amint azonban ez az erőfeszítés Isten akaratának gyakorlati megvalósításába lendül, azonnal nyilvánvalóvá válik gyengesége.    S ekkor felfedezi függőségét, hogy a nála hiányzó erőt önmagának Isten előtt való teljes felnyitásával felülről kell kapnia.    És amint így megtelik új örömmel és új világos­sággal, újult erővel fog hozzá, hogy betöltse az akaratát Annak, akitől mindezeket kapta, azaz az erő érzése fölkelti benne a felelősség érzetet. Ez a lélek vallásának természetrajza. Ilyenformán látjuk, hogy minden valósá­gosan keresztény élet számra elengedhetetle­nül szükséges a függőség érzése. Ez azonban tágabb értelemben nem más, mint az imádság­nak a lényege. Az imádkozás lényegében véve Isten felé való fordulás, azzal a meggyőződés­sel, hogy mélységes szükség tátong bennünk és annak a megérzésével, hogy ez a tátongó szükség betölthető és eltüntethető.  Az imád­ságban ez a lényeg, minden egyéb kívül esik ezen, akár mint annak következménye, akár mint az arra való előkészülés, de mindenképpen csak másodlagos és alárendelt függelék. Mindehhez azonban szükséges, hogy Istent, mint élő Istent ismerjük fel, ki az emberi lé­leknek segítségére jön, hogy különleges szükségeit különleges gondviselésével elégítse ki. Istenben tehát nemcsak úgy kell hinnünk, mint valami egyetemes és jótékony isteni tör­vényben, vagy mint a teremtés nagy és bo­nyolult rendszerében, hanem meg kell látnunk az ő személyes viszonyát is az emberi lelkekkel. Enélkül a meggyőződés nélkül a függőség érzése passzív marad és csak belenyugvást és nem boldog várakozást jelent. Csak meghódolást, de nem reménységet. Viszont csak a tevő­leges, boldogan várakozó és reménnyel teljes Isten- felé- fordulás nyitja úgy fel a lelket, hogy Isten szent lelke állandó és erőtadó áramlással áraszthassa el azt.

 

 

2. §. Az imádkozás aláértékelésének je­lenkori tendenciája.

 

 Korunkban sok olyan jelenség mutatko­zik, mely az élő Istenbe vetett hitet nemcsak gyengíti, hanem azt teljesen lerombolni is al­kalmas. A világtörténelemben voltak korsza­kok, amelyek éppen az ellenkező végletbe es­tek, amelyek az alkalmi gondviselést hang­súlyozták az egyetemes gondviseléssel szem­ben. Ezek a csodák, látomások, természetelle­nes jelenések hitét terjesztették, s a hit kor­szakának lennének nevezhetők, szemben a sze­retet korszakával. Ezek a korszakok Istent belsőleg és nagyon közel látják, mint valami különleges, sőt részrehajló barátot. Nem úgy tekintették azonban az Istent, mint aki kívül­ről van közel, mint egyetemes és nem részre­hajló gondviselést és atyát. Emiatt a hitnek ezek a korszakai az önzésnek, kegyetlenségnek és zsarnokságnak korszakává váltak, melyekben az egyén nem törődött felebarátai jogai­val, hanem egyszerűen átgázolt azokon. Köz­ben azonban a világ nagyot fordult és éppen az ellenkező végletbe esett. Most már több vagy kevesebb tisztasággal, úgy látjuk Istent, mint az egész külső világnak nagy gondviselő­jét, elvesztettük azonban az ő élő jelenvalósá­gának érzését.

Mikor őt valami hatalmas rend­szernek és törvénynek látjuk, nem tudunk másképpen gondolni rá. Az emberi elme ugyanis fogyatékos és új igazságok: felfede­zése sokszor elhomályosítja bennünk a többi igazságot. Mint ahogy a fölkelő nap fényétől elhomályosodnak szemeink előtt a csillagok. Ilyenformán Istennek a természetben, az em­beriség történetében és az emberi lélekben való felfedezése elhomályosította annak az élő Istennek a képét, aki hallja és meghallgatja az imádságot és aki a hozzá vágyakozó léleknek fél úton elébe siet.

 

 

3. §. Korunk szelleme a kötelezettség érzését hangsúlyozza a függőség helyett s ezáltal gyengíti az imádkozás szellemét.

 

Melyek tehát azok az eszmék a jelenkor­ban, amelyek alkalmasak arra, hogy gyöngít­sék, sőt lerontsák azt a meggyőződést, hogy Isten tényleg hallja és meghallgatja az imádságot és amelyek a hit imádságának helyébe az illendőség, a kötelesség, az érzelmesség, vagy a babona imádságát teszik. Kétségtele­nül igaz, hogy ahol csak korunk eszméi és kul­túrája gyökeret verhettek, ott a függőség ér­zése háttérbe szorul a kötelesség érzése mögött. Ma többet beszélünk az erkölcsösségről, mint a kegyességről, a lelkiismeretről, mint a hitről, a kötelességről, mint az áhítatról. Többet be­szélünk az engedelmességről, mint az imád­ságról. Az emberek úgy beszélnek a felelősségérzésről és a kötelességről, mint a minden­napi élet természetes velejáróiról. Az imádság­ról azonban csak a formaság szempontjából emlékeznek meg, mint valami természetelle­nes és távoli, a tapasztaláson kívül eső dolog­ról. A keleten utazók valósággal megdöbben­nek, amikor a tiszta áhítat oly szellemével ta­lálkoznak, melyet persze hajlandók a pogányság bizonyos érzéseivel azonosítani. Hindosztánban, Burmahban gyakorta lehet látni, amint az emberek arcukkal a föld felé fordulva tér­depelnek. Teljesen felolvadnak az imádság­ban, mit sem törődve a körülöttük történő ese­ményekkel. A mohamedán országokban, mikor az ima óráját kikiáltják a minaretről, legyen az reggel, délben vagy este, minden for­galom és üzlet megáll. A kereskedő félbe­hagyja az alkudozást és leteríti imaszőnyegét üzletének padlójára. A Níluson a tengerész végigvágja magát a fedélzeten. Ha belépünk egy mecsetbe, olyan csend fogad, mintha tel­jesen üres lenne, pedig tele van elmélyült imádkozókkal. Ha viszont római katolikus or­szágokba megyünk, ott már kevesebb áhítatot látunk, mint a mohamedánoknál, de mégis sokkal többet, mint a protestánsoknál. A pro­testáns országokban, minél felvilágosultabbak és erkölcsösebbek a felekezetek, annál kevés­bé otthonos náluk az áhítat és az imádság. Miért van az, hogy az áhítat skálájának emel­kedésétől némelyek az erkölcsiséget féltik, mikor pedig ezek tulajdonképpen összetartoz­nak. Miért van az, hogy a protestánsok legműveltebb felekezetei a legerkölcsösebbek és a legkevésbé áhítatosak? Hogy a protestánsok általában sokkal nagyobb súlyt helyeznek az erkölcsiségre, mint a kegyességre, ellentétben a katolikusokkal, és hogy a katolikusok, szin­tén jobban hangsúlyozzák az erkölcsiséget, mint a mohamedánok és hogy valószínűleg ugyanez a helyzet az egyistenhívő mohame­dánok és a Kelet többistenthívője közötti viszonylatban? Több válasz adható ezekre a kér­désekre, egy azonban biztos: korunknak az Istenről alkotott képe a lelkiismeret és a köte­lezettség érzésének fejlődését szolgálja inkább, semmint függőségünk felismerését, és hogy azok a nemzetek és felekezetek, amelyek ko­runk szellemét a legteljesebben magukévá te­szik, egyúttal a legteljesebben részesülnek an­nak előnyeiből, de hátrányaiból is.

 

4. §. A tudomány és az erkölcstan Istent inkább törvénynek, mint szeretetnek lát­ja s ezáltal gyöngíti az imádkozás szellemét.

 

Vizsgáljuk meg azonban azokat a közöt­tünk elterjedt elméleteket, amelyek gyöngítik, sőt meg is akadályozzák az imádság hitének kialakulást. Mindannyian ugyanabból az esz­méből indulnak ki, mely a mi mai kultúránknak is alapvető elve, hogy az Isten jósága inkább valami nagy rendszerben, semmint szereteté­nek szabad gyakorlásában mutatkozik meg. Amíg azonban az alapelv közös, annak megjelenési formái egyének szerint különbözőek. A gondolkozóknak legalább négy fajtáját kü­lönböztethetjük meg, akik, bár mindannyian, komoly és befolyásos egyének, munkájukkal az imádságra adott felelet lehetőségét lerom­bolják. Az első csoportba a természettudósok tartoznak, az anyag tanulmányozói, akik be­hatolnak az anyagi világegyetem tüneményei­nek titkaiba, s mindenütt tényeket és törvé­nyeket keresnek. Ezek általános tételeket állí­tanak fel, melyeknek elfogadása után még ál­talánosabb tételek felé törekednek, s így tanulmányuk módszertanával egyre távolabb űzik Isten teremtő tevékenységének lehetősé­geit. Nem hibáztatjuk ezt a módszert, viszont az atheistáknak és a pantheistáknak azt a tö­rekvését sem helyeselhetjük, mellyel Isten te­remtésének helyébe valami egyetemes tör­vényt akarnak állítani. Ha ki lehetne mutatni, hogy az ásványok, növények és az állatvilág sokféle változata mind fejlődés útján jött lét­re, állandó törvények eredményeképpen, va­lami ős ködfoltból, ez még nem volna atheizmus. Egy törvény ugyanis csupán a tünemé­nyek rendes előfordulásáról felállított elmélet és amikor valaki azt mondja, hogy minden természet-törvények eredménye, azt feleljük rá, hogy minden Isten rendes és rendszeres tevékenysége folytán keletkezett. Isten épp annyira ügyel arra, hogy törvényei működ­jenek, mint arra, hogy megteremtse azokat, és

éppen annyi bölcsesség, erő és jóság mutatko­zik meg a ködfoltból törvény alapján kifejlő­dött világegyetem elméletében, mint az egy­másután következő teremtő cselekedetekben. Éppen ezért semmi ellenvetésünk sincs az el­len, hogy a tudósok állandóan szélesebb és szé­lesebb hatóerejű törvények után kutatnak. Sőt örömünket leljük abban, hogy ezekben a tör­vényekben újabbnál újabb eredményeit fedez­hetjük fel Isten munkájának. Mindössze azt szeretnők megakadályozni, hogy a tudósok­nak eme törekvése ne próbálja a törvények fölfedezésével Isten szabadságát megtagadni. Igen sok tudós között ugyanis a vallás termé­szetfeletti és csodás elemeivel szemben kétségeskedés kap lábra. Isten szabadsága, legyen az a teremtésben, a gondviselésben, a történel­mi kereszténységben, vagy a vallásos élmény­ben, számunkra letagadhatatlan tény.

Az anyagi világegyetem tanulmányozói után azokkal a tudósokkal kell foglalkoznunk, akik a frenológia tudományával az emberben magában keresik a természetes törvényeket. A frenológia sok harc középpontja volt az utóbbi időben. Sokan esküdtek rá és sokan tagadták. El kell ismernünk azonban, hogy sok értékes eredményt is felmutatott már. Ezrek és ezrek figyelmét fordította az öntanulmányozás és az önismeret felé. Rámutatott egyéni gyengesé­gekre és erőkre, különleges hátrányokra és te­hetségekre. Felhívta a figyelmet az egészség, a lelki önfegyelmezés és a bölcs öncélúság gon­dozására, s különösen a nevelés óriási ered­ményeire. Közben azonban csak az emberi bölcsesség forrásait vette igénybe s figyelmen kí­vül hagyta az isteni gondviselést. Megtagadott minden különleges gondviselést és az imán nyerhető felelet egy frenológus számára kép­telenségnek látszik, Ez a magatartás, épp mint az előbbi esetben, az egyoldalúság és a kizárólagosság rovására írandó, mellyel min­den figyelmet csak egyetlen tárgyra irányí­tott. Tulajdonképpen a frenológiában semmi sem mond ellent a teremtésbe, a gondviselésbe és az imádság erejébe vetett hitnek.

A moralisták és racionalisták csoportja szintén, csökkenti az imádságra adott felelet lehetőségét. Az első csoport azáltal, hogy túl nagy súlyt helyez az egyéni szabadságra, a második viszont ama tény folytán, hogy sze­rintük egy szabad cselekvést, legyen az az Is­tené vagy az ember, a dolog természetéből folyólag lehetetlen megmagyarázni. Az egyéni szabadság a lelkiismeret dolga, s ezért a racionalisták ritkán tagadják, de az isteni sza­badság, mely nem logikával, hanem intuícióval fogható csak fel, épp emiatt népszerűtlen kö­zöttük. A moralisták viszont, az egyéni sza­badságra helyezett hangsúly miatt, attól fél­nek, hogy ha az Istenség befolyását a lélekre elismerik, ezáltal az egyéni szabadságot túl szűk korlátok közé szorítják,

A spiritualisták számára is nehéz az imád­ságra adott felelet lehetőségének elfogadása, mert, míg egyfelől spiritualizálják az egész természetet s a világot megtöltik Istennel, vi­szont másfelől Istent inkább természetnek, mint személynek képzelik el. Mindezekben a csoportokban közös vonás, hogy tagadják a lé­lek és az Isten közötti személyes összeköttetés lehetőségét s következésképpen az igazi imád­ságot is. A vallásos életnek csak azt a fajtáját művelik, mely az isteni törvényekkel vél meg­magyarázhatni mindent s közben elveszítik az igazi vallásosság lényegét, mely Istennek sza­badon működő szeretetében keresi az üdvös­séget.

 

 

5. §. Két elmélet az imádságról, melyek gyöngítik annak szellemét.

 

Az első: ne imádkoz­zunk múló dolgokért; a második: hogy az imádság egyetlen felelete saját visszahatásá­ban áll.

 

Ezek az elméleti tanítások az imádságra kapható közvetlen választ nem annyira ta­gadják, mint inkább nevetségessé teszik azt, aki abban hisz. Elménk annyira telve van ko­runk és társadalmunk gondolataival, hogy azok tudattalanul és akaratlanul is állandóan befolyásolnak minket. Ritkább az az eset, ami­kor ilyen vagy olyan meggyőződésre bírnak, sokkal gyakrabban befolyásolnak a hit, vagy nem-hit síkjában, mégpedig legtöbbször jobb meggyőződésünk ellenére. Igen sokan vannak például, akik elméletileg hisznek az imádság­ban, viszont nem igen imádkoznak, mert ma­gaviseletüket befolyásolja az a sok közszájon forgó nézet és vélemény, mely az imádságra kapható feleletet képtelenségnek tartja. Így abba a kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogy elméleti hitük szembekerül gyakorlati vallásos­ságukkal. Ez a helyzet igen kellemetlen, mert az ember logikus lény és következetességre tö­rekszik. Minthogy pedig magaviseletünket nem, tudjuk összhangba hozni elméleteinkkel, előbb-utóbb oda jutunk, hogy az elméleteket módosítjuk mindaddig, míg csak magavisele­tünkkel összhangba nem tudjuk hozni. Ennek a helyzetnek az eredménye az imádságról al­kotott azon két elmélet is, melyek közül az első szerint az imádság tárgyának csak belső és lelki áldásokra irányulóknak kellene lennie, míg a második azt vitatja, hogy az imádság­nak egyetlen eredménye annak a lélekre gyakorolt visszahatásában áll, mely keresztényi gondolkozásra tanít. Ezekkel az elméletekkel nemsokára bővebben foglalkozunk, most csak azt kívánjuk megjegyezni, hogy ezek közül az első annyira korlátozza az imádság világát, hogy ez által lehetetlenné teszi magát az imád­ságot, a második pedig az imádság célját tá­madja meg. A földi élet szükségletei következ­tében vágyaink, reménységeink és törekvé­seink nagyrésze földi dolgokra vonatkozik. Ha már most ezeket a vágyakat és reménységeket nem vihetjük Isten elé az imádságban, ezáltal életünk nagy részét kirekesztjük az imádság­ból. A legkiválóbb emberek ébren töltött órái­nak kilenctizede földi tárgyakra irányuló gon­dolatokkal és reményekkel van tele. Ha ezeket Isten elé vihetjük, akkor azok megtisztulnak és megszentelődnek az imádságban. Ha azonban csak lelki dolgokért imádkozhatunk, akkor a valóságos élet nagy részét elszakítjuk Istentől. Így az imádság birodalmát ez az első elmélet szörnyen megszűkíti. Ha pedig a máso­dik elmélet szerint csak az imádságból szár­mazó visszahatás miatt imádkozunk és nem azért, mert Istentől ténylegesen segítséget vá­runk, akkor az imádság célja csaknem telje­sen elvész. Az önmegjavításnak ez a módszere különben is természetellenes és nehézkes és igen sok embert arra bír, hogy az imádság magnetizáló hatása helyett a gondolkozás és az elmélkedés módszerét válassza. Nem lehet csodálni tehát, hogy ahol ezeket az elméleteket elfogadják, ott az imádság mind kisebb és ki­sebb körre szorul, míg csak teljesen el nem tűnik, A kötelesség és az illemtudás, a szokás és a tiszteletadás velünk szűkített érzése sok ember számára megtartja a mindennapi imád­kozást, de igazi erő és hatás nélkül.

 

 

6. §. Az isteni törvényeket azonban egyesíteni lehet az isteni szeretettel, mint ahogy azt, Jézus tette.

 

Ha tehát korunk törekvése az, hogy Istent inkább az; ő törvényeiben, semmint szeretetének szabad gyakorlásában keresse, mit tehe­tünk mi? Elutasítsuk magunktól kultúránk vívmányait s visszatérjünk a múlt eszméihez, hogy az imádkozásból származó előnyöket biztosítani tudjuk? Nem, mert ez Isten gondvi­selése elleni merénylet lenne, hiszen azokat az áldásait tagadnók meg, melyeket ő arra szánt, hogy általuk tanulmányozzuk az ö gondola­tait, amint azok a világegyetem végtelen rend­szereiben megnyilvánulnak. Vagy válasszuk a másik utat és adjuk fel az Ö szeretetét, hogy elfogadhassuk a természettudományok állás­pontját? Nem, mert minden emberi haladás abban áll, hogy az új felfedezések a múlt ered­ményeire épülnek. Valahányszor útközben el­dobunk magunktól valamit, előbb vagy utóbb mindannyiszor meg kell állanunk és vissza kell térnünk, hogy újra magunkhoz vegyük azt. Az a feladatunk tehát, hogy emelkedjünk föl arra a magasabb szintre, ahol a tudomány és a hit egyesül és ahol az isteni törvények összhangba kerülnek az isteni szeretet mun­káival. Semmi ok sincs rá ugyanis, hogy eze­ket elválasszuk egymástól. Kezdettől fogva ezek mindig egyesülni tudtak egyes egyének­ben s a keresztény haladásnak az a célja, hogy ezután a közösségekben, az egyházakban és az egyetemes keresztény élményben is egyesül­hessenek azok. Jézus jellemének nagysága fő­képpen abban a magasztos összhangban kere­sendő, melyben az emberi élet legnagyobb ellentétei összhangba jutottak, úgy hogy végül is Isten valósággal megtestesült benne. Oly tel­jes és tökéletes volt ez az összhang, hogy ben­ne teljesen felolvadt és eltűnt az a sok egyéni hang, melyből összetevődött. Kevésbé tökéletes jellemek nagyságukat csak azzal tudják meg­mutatni, hogy egyik erényből annak ellentétéig tudnak nőni. Életük egyik ösvénye bátorság, a másik okosság. Egyik alkalommal az igazság érvényre juttatásának megingathatatlan baj­nokai, máskor az egyéni kérdésekkel szembeni megértésüket mutatják meg. A nemes büszke­ség hangulatából át tudják váltani lelküket a gyöngéd alázatosság lelkiállapotába. Egyik órában buzgón imádják az Istent, a másikban rideg valóságéréssel munkálkodnak az embe­riség javán, így életükben a hit munkával, a szorgalom kegyességgel, a fölemelkedés földön-járással, az elmélkedés cselekvéssel váltakozik, s mi úgy érezzük, hogy ezenközben egész egyé­niségük nő s az élet minden ösvényén járni tanul. Jézus nagysága azonban abban állott, hogy ő lelke összhangjának teljességét minden cselekedetébe bele tudta vinni. Buzgósága bölcsesség volt, igazsága szeretet, önérzete alázatosság, bátorsága óvatosság, kegyessége em­beriesség s emiatt sokkal nehezebb benne ezeket a különböző erényeket megkülönböztetni egymástól, mint egy kevésbé összhangzó jel­lemben. Mint ahogy a különböző színeket csak, a napsugár megtört színképében tudjuk megkülönböztetni és nem a fehér meg-nem-tört ra­gyogásban. Azt azonban észre lehet venni Jézusban, hogy ő Istenben mindig látta a tör­vényt is és a szeretetet is. Igaz, hogy tanításai sohasem akarnak tudományosak lenni, ö nem tartotta feladatának, hogy a világmindenség fizikai törvényeit tanítsa. Ha azonban tanítá­sait jól megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az emberi természet, az emberi élet és az emberi sors lelki és erkölcsi törvényeiről igenis van­nak véleményei. Ilyen irányú megjegyzéseit legtöbbször ígéretek, vagy fenyegetések kijelentéseiként szokták elkönyvelni. A valóság­ban azonban ezek egyszerű állítások Isten er­kölcsi világrendjének örökkévaló törvényeiről, amely törvények magában Istenben gyökerez­nek, így pl. a hegyi beszédben mik lennének ezek a boldogságok mások, mint ilyen isteni törvényekről  adott   tanítások.   Amikor azt mondja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa" — „Boldogok a szelídek, mert örökségként bírják a földet", — „Boldogok az irgalmasok, mert irgalmasságot nyernek", — „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják",   —   nem áldásokat ígér, melyekkel követőit kívánja jutalmazni, hanem   tényeket  szögez  le,  melyek örökkévalóan igazak. Vagy amikor azt mondja: „Ke­ressétek először Isten országát és annak igaz­ságát és mindezek megadatnak nektek",  tör­vényt mutat meg, melynek igazságát minden nap láthatjuk azoknak az életében, akik magu­kat teljesen mások javára szentelik s viszon­zásképen légiójával kapják a szeretet és a gon­doskodás viszonzásait. Vagy amikor azt mond­ja: „Aki megalázza magát, felmagasztaltatik", — „Aki megtalálja az ő életét, elveszti azt és valaki csak elveszti az ö  életét  én  érettem, megtalálja azt", — „Akinek van, annak ada­tik", — „Adjatok és adatik nektek", — „Sem­mi sincs titokban, ami nyilvánossá nem le­szen", — „Semmi sincs elrejtve, ami ki ne nyilváníttatnék", — „Sokan vannak a hivata­losak, de kevesen a választottak", — „Aki a kicsiben hű, a sokban is hű" az", — „Senki sem szolgálhat két tárnak", — „Aki bennem hisz, örök életé van annak", — és a hasonlókban, nem részleges vagy időleges tényekről beszél, hanem örökkévaló törvényeket tár föl. Mind­ezek nem Jézus akaratától függenek, még Isten akaratától sem, hanem Isten természeté­nek lényegéhez tartoznak. Ilyenformán látjuk, hogy Jézus teljes mértékben felismerte és ki­nyilvánította Istent, mint törvényt, ugyanak­kor azonban látta és kinyilvánította Istent, mint a szeretet szabad gyakorlóját is. Isten szent természetének törvényeit soha senki sem nyilatkoztatta ki oly teljes mértékben, mint Jé­zus. Jézus kinyilatkoztatásának lényege azon­ban nemcsak fokozata, hanem minőségi. Jézus Istenben nemcsak tökéletes törvényt látott, ha­nem tökéletes szabadságot is, — szabadságot, mely nem függeszti föl a törvényt, hanem olyan koordinált cselekedetekben nyilvánul meg, melyek eredetüket tekintve, a mi szá­munkra csodálatosaknak és természetfelettiek­nek látszanak. A legjobb példa erre maga Jé­zus. Jézust nem lehet csupán az emberi hala­dás és fejlődés eredményének tartani, hiszen azóta 2000 év telt el, a világ továbbhaladt, de Jézusig még mindig nem ért el. Tehát nem az emberiség fejlődésének Jézusba való torkollása a magyarázat, hanem az, hogy Isten sze­retete látta a törvényszerű fejlődésnek azt az útját, mely az ókori kultúrában már úgy kiélte magát, hogy a teljes összeomlás szeplői ütköztek ki arcán, s az időknek ebben a teljességében a törvények fogaskerekeinek csikorgó, akadozó forgása közben Bethlenemben felmosolyogtatott egy kisdedet az égre. Ez olyan csoda, melyhez mérten az Újtestamentum csodái mind elhalványulnak. És mégis annyira törvényszerű, hogy nélküle el sem tudjuk képzelni a történelmet. Ez a tény Jézusban is tel­jesen tudatos volt és éppen ezért állott olyan fiúi viszonyban Istennel, hogy az emberek azt mondták róla, az Isten fia volt. Példájával és tanításaival ezt a meggyőződését oly tisztán tárta a világ elé, hogy az ő vezetésével az em­berek meg tudták közelíteni Istent, aki egy­szerre atyja földi gyermekeinek és a világ­mindenségnek.

 

 

 

7. §. Ennek az elmélkedésnek a rendszerbe vetett hit és a szeretet hitének az összebékítése a célja.

 

Minthogy tehát Jézusban a törvény és a szeretet Istenének tökéletes összhangját talál­juk meg, mi, az ő követői, azt kell, hogy fel­adatunkká tegyük, hogy mi is úgy imádjuk Istent, mint aki egyszerre törvény is és szere­tet is, s úgy kell fölfognunk a világot, hogy abban Isten gondviselése a természet törvé­nyei és a szeretet megnyilvánulása útján egyaránt működik. A tudomány és a hit kezet­ fogva dolgozhatnak az ember előbbre vitelén s az imádságot még hatalmasabbá tehetik, mint eddig.

Elmélkedésünknek tehát az a célja, hogy az imádságot összhangba hozzuk a természet törvényeivel éppúgy, mint az isteni szeretet megnyilvánulásának lehetőségeivel. Ezt azon­ban csak úgy tehetjük meg, ha az ellentmon­dásokat őszintén végigvizsgáljuk, az ellensé­ges nézeteket elfogultság nélkül meghallgatjuk, s csak azután vonjuk le következtetéseinket. Az itt következő sorrendet fogjuk követni: mindenekelőtt Jézusnak és az apostoloknak az imádkozásra vonatkozó tanításait fogjuk tár­gyalni. Utána az Újtestamentumban foglalt imádságokat fogjuk megvizsgálni. Végül pe­dig a metafizikai és természettudományos ne­hézségeket fogjuk sorra venni. Mindezek után pedig az imádkozás módjaival fogunk foglal­kozni, hogy eredményeit és előnyeit is kidom­boríthassuk. Ez a munka nagy mélyrehatolást kíván, ha azonban Isten úgy akarja, le tudunk merülni a mélybe, mint Sokrates búvára, és fel is fogjuk tudni hozni a — gyöngyöket. Ha azonban az idő, vagy az író nem eléggé érett még ennek a munkának az elvégzésére, munkánk nem lesz sikeres, bár remélni merjük, hogy még egy sikertelen próbálkozás is jobb, mint ha semmit se tennénk, hiszen sikeresebb kísérletekre ösztönözhet másokat.

 

 

 

II. FEJEZET

 

Jézus és az Apostolok az imádkozásról.

 

8. §. Imádkozz „titkon".

 

„És mikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik a gyülekezetekben és az utcák szegeletein fennállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom nektek: elvették jutalmukat. Te pe­dig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván." (Mt. VI. 5-6.)

Ez a rész fontosság szempontjából első helyen áll Jézusnak az imádságról az Újtestamentumban adott tanításai között. Lényege ez: „Imádkozz titkon". Meg kell azonban kérdez­nünk, először, hogy mit jelent ez a tanítás és másodszor, hogy miért adta azt Jézus, azaz először m értelmét és másodszor az okát kell keresnünk ennek a tanításnak. Azt jelenti-e, amit e rész szavai mutatnak, hogy mindig „tit­kon", azaz magányunkban elzárkózva kell imádkoznunk és hogy következésképpen min­den nyilvános imádság és közös istentisztelet keresztényietlen és helytelen? Hogy Jézus nem ezt akarta mondani ezen tanításával, mutatja az a tény, hogy ö maga is néha egyedül imád­kozott (Lk. VI. 12—13.), néha három legked­vesebb tanítványának a jelenlétében (Mt. XXVI. 37—-39.), néha mind a tizenkettőnek a jelenlétében (Jn. XVII. 1—26.) és néha még a zsidók jelenlétében is (Jn. XI. 41—42; XII. 27—28.). Továbbá, az apostolok Jézus halála után sokszor együtt imádkoztak (Csel. II. 42; I. 14; XII. 5—12.), az ima órájában elmentek imádkozni a templomba is (Csel. III. 9.), és a zsinagógákba is (Csel. XVI. 16.), és egyedül is imádkoztak (Csel X. 9.). Emellett Jézus külön áldást látszik ígérni az együtt imádkozás részére (Mt, XVIII. 19—20.). Mind­ezek azt mutatják, hogy ehelyütt is, mint annyi más helyen, a szószerinti értelmezés nem helyes értelmezés és hogy a betűt a lélek, kontextusok, a kapcsolatos helyek és a keresztény elvek szel­lemében kell magyaráznunk. Ez a tanítás tehát valószínűleg azt jelenti, először: hogy bölcs dolog gyakran magányosan imádkozni, hogy őszinteségünk és egyszerűségünk kifej­lődhessék, hogy kizárjuk a külső világ figyel­met elvonó befolyását és mentesítsük magun­kat mások véleményeitől. A magányos imád­kozás tehát őszinteségünknek, hitünk valódi­ságának és céljaink tisztaságának legbiztosabb próbaköve. Aki őszintén és boldogan tud ma­gányosan is imádkozni, biztos lehet arról, hogy nemcsak azért imádkozik, hogy lássák az em­berek, mert mások várják azt tőle, vagy köte­lességévé teszik azt, vagy mert többre tartják amiatt. Aki mindig csak nyilvánosan imádko­zik, okkal gondolhat arra, hogy másoknak a véleménye miatt végzi ezt az ájtatoskodást. Másodszor pedig azt jelenti ez a hely, hogy amikor mások jelenlétében imádkozunk, ne azért tegyük ezt, mert látnak minket, sőt in­kább vonuljunk be lelkünk titkos kamrájába és legbelső szentélyébe s legyünk ott egyedül Istennel.

E helynek ilyetén értelmezése nyilvánva­lóan megokolt és pontos. Annyira együttélünk a társadalommal, annyira befolyásolnak min­ket a körülöttünk élők véleményei és oly nagy szerepet játszik életünkben az ilyen forrásból eredő hatás, hogy abban a veszélyben forgunk: minden más befolyást háttérbe szoríta­nak azok. Ettől az óriási erejű nyomástól csak úgy szabadulhatunk meg, ha néha elvonulunk és egyedül állunk meg Isten színe előtt. Igaz, hogy az emberi vélemények lelkünkre gyako­rolt hatása még az imádkozás magányába is elér, de azért a só itt már megízetlenül és lel­künk fellegvárát az élet fejedelme foglalja el. Az egyháztörténelemben látjuk, hogy a nyil­vános imádság Jézus parancsával ellentétben teljesen elfoglalta a magános imádkozás he­lyét. A templomi imádkozás kiszorította az otthoni imádkozást, a pap által elrendelt és ellenőrzött imádkozás elfeledtette az Istennel való egyéni és titkos egyesülés szükségességét. Látjuk, hogyan tették az imádságot az emberi hiúság kielégítésének forrásává; hogy milyen büszkék lettek az emberek az imádkozásban, megnyilatkozó tehetségükre; hogy hogyan di­csérték őket az imádkozásban megnyilvánuló erejükért és ékesszólásukért, szép imáikért stb. Azt is láthatjuk a történelemben, hogyan használták föl az imádságot, hogy vele hibá­kat ostorozzanak, vagy kegyes életre buzdítsa­nak, hogyan tették az: imádságot támadó fegy­verré, sőt magyarázó és bizonyító egyházi beszéddé is.

Az emberek imádkoztak eretnekségek ellen, vagy hibák ellen, melyeket a je­lenlévő hívők követtok el; imádkoztak megté­résért, sőt ellenfeleik elkárhozásáért is és mindezt azért, hogy a hallgatóságot befolyá­solják. Mindezek azt mutatják, hogy az imád­ság lassanként nem az Istenhez, hanem a gyü­lekezethez intézett elmélkedéssé lett. A nyil­vános imádság tárgyalására később térünk rá. Most csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy az eddigiek alapján csak a legkisebb mérték­ben lenne szabad az imádságnak egy nyilvá­nos összejövetel szertartásává lennie, valami­vel nagyobb mértékben kellene élnünk vele olyan csoportokban, amelyek lelkileg teljesen együtt vannak, a leggyakrabban azonban ma­gánosán kellene imádkoznunk. A nyilvános imádságot ugyanis nagy általánosságban kell tartani s rövidnek és csak olyan néhány pont­ra korlátozottnak kell lennie, melyre nézve a jelenlévők egyetérthetnek. A meghitt csopor­tokban végzett imádkozás már szélesebb kere­tekben mozoghat, mert az együtt gondolkozó lelkek sokkal több kérdésre nézve értenek egyet. A magános imádságban azonban az egyén egész életének és gondolatainak teljes­ségét Isten elé vihetjük, mert előtte semmi sem közönséges, vagy tisztátalan: s így, legyen az hálaadás, vagy kétségeskedés, áldás, vagy se­gítségkérés, ajánljuk azt fel meghatározott órákban, vagy életünk különleges perceiben, mikor szobánkban vagyunk, vagy templom­ban, fejezzük azt ki szavakban vagy hangtala­nul: a lélek őszinte vágyakozása bármikor felemelkedhetik Isten titokzatos közelségébe.

 

 

9. §. „Ne legyetek sokbeszédűek."

 

„És mikor imádkoztok, ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok, akik azt gondol­ják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók, mert jól tudja a ti atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle."

Az a sokbeszédűség, melyre Jézus is céloz, azokat az ismétlődő, litániaszerű és a régi bűvölésre emlékeztető gyakorlatokat jelenti, me­lyeket már Jézus kortársai is részben elítéltek. Ilyen volt az I. Kir. XVIII. 26-ban említett esemény, mikor is Baál papjai „Segítségül hívák a Baálnak nevét reggeltől fogva délig, mondván: Baál! hallgass meg minket!" Ilyen a Csel, XIX. 34. is, ahol az efézusiak „mintegy két óra hosszáig kiáltozák: „Nagy az efézusi Diána!"

Teréntius, a latin drámaíró, mon­datja egyik alakjával: „Oh asszony, szűnj meg már az isteneket imáiddal süketíteni meg. Azt hiszed, ők is olyanok, mint te vagy, aki sem­mit sem értesz meg, hacsak el nem ismételik azt előtted legalább százszor?" Erre emlékez­tet a buddhisták rózsafűzére, amely arravaló, hogy a rajtalévő gyöngyökön tartsuk számon, hányszor ismételtük el ezt, vagy azt az imát. A Zendavesta, vagy a régi perzsák liturgikus könyvei máig is mutatják, hányszor kellett el­ismételni az Ormuzdhoz és más istenségekhez intézett imákat. A római katolikus egyház használatában a rózsafüzér ötven alkalommal ismétli el a Miatyánkot, az Ave Mariát pedig százötvenszer.

Ha azonban azt kérdezzük, vajon Jézus tényleg azt tanította-e, hogy egyáltalában ne ismételgessük imáinkat, könnyen azt felelhe­tik rá, hogy Jézus maga is háromszor ismé­telte el ugyanazt az imádságot a Getsemáne-kertben. Sőt két parabolájában ő maga ajánlja az ismétlést (Lk. XI. 5—8., XVIII. 1—7.) és ha még tovább vizsgálódunk, a kitartó imád­kozás igazán Jézus szelleméből következik. A fenti parancsolat tehát nem tiltja meg nekünk, hogy ugyanazt a kérést újból és újból előadjuk. Még a gondolatoknak, vagy a szavaknak az ismétlését sem tiltja meg. Megtilt azonban két dolgot: először, a hiábavaló, vagy üres is­métléseket, melyekben már csak a formaság él, míg a szív és a gondolat kihalt már belőle; — és másodszor, megtiltja az ismétlést, mint opus operatumot, vagyis mint olyan cselek­ményt, amely annak belső tartalmára való tekintet nélkül csupán a külsőleges formasága miatt ér el valamit. E mellett Jézusnak ez a tanítása az imádkozás rövidségét ajánlja. Már a Prédikátor V. 2. ezt mondja: „Mert az az Isten mennyben van, te pedig a földön, azért a te beszéded kevés legyen; mert álom szokott következni a sok foglalatosságból; és a sok beszédből bolond beszéd." Luther Már­ton ezt mondja: „A kevés szó és sok értelem keresztény, a sok szó és kevés értelem pogány." Kétségtelenül, amikor imánk őszinte, lélekből fakadó és komoly, olyankor rendesen rövid is az és közvetlen és bővölködik értelemben. Ami­kor pedig gondolataink szétbogároznak s figyelmünk és ihletünk ellankadott, olyankor megsokasodnak a szavak s más-más formában ugyanazt a dolgot ismételgetjük.

Ennek a parancsolatnak a fontosságát azonnal meg fogjuk érteni, mihelyt arra gondolunk, hogy ma is mennyire általános törek­vés a gondolatoknak szavakkal való helyette­sítése az imádságban. Az ember számára egyike a legnehezebb dolgoknak az értelmi és lelki erő-összpontosítás, viszont a legkönnyebbek közé tartozik a megszokott cselekedetek ismét­lése. Coleridge mondja valahol, azt hiszem, hogy az imádság a legmagasabbrendű intel­lektuális erőkifejtés, amire az ember képes. Igaz, hogy ez csak egyik oldala az éremnek, mert az imádság lényegében véve spontán és szabadon folyó s éppen ezért egyforma joggal nevezhetjük azt a legkönnyebb, vagy a leg­nehezebb értelmi megnyilvánulásnak. Mikor a nehézségét emlegetjük, akkor inkább az elő­készületre gondolunk, semmint magára az imádkozásra. A nehézség és az erőkifejtés az elmének arra az összpontosítására vonatkozik, mellyel kiszakítjuk magunkat a külsőséges dolgok gyűrűjéből, a látható és időleges világ­ból, és lelkünket teljesen e láthatatlan és örök, az élő Isten felé irányozzuk be. Amint azon­ban ezt megtettük, a lélek szabadon áll Isten előtt g az imádság, mint valami magától elő-buggyanó forrás, patakzik tovább. Olyan ez, mint amikor egy tó vizének a levezetésére csa­tornát készítünk. Amint a csatorna elkészült, a munka erőfeszítése megszűnik s a tó víz­fölöslege magától ömlik a csatornába. Az el­mének ez az előkészítése azonban, mely az összpontosítást, az őszinte befelénézést és a teljes bizalom elérését foglalja magába, min­dig az erkölcsi szabadságnak egy-egy új erő­feszítése, mely az ember szabad akaratából ered. Ez annyival nehezebb, mint bármi rutin­szerű cselekedet, hogy az emberi természetben rejlő tunyaság állandóan kísért az ilyen te­remtő erőt kívánó belső imádkozásnak a kül­sőleges és formalisztikus imádkozással való helyettesítésre. Ilyenkor az imádkozás mennyisége lép a minőség helyébe és a külsőleges cselekedet rendszeres megismétlése, az elfoga­dott szokásokhoz való alkalmazkodás s a kö­zös rítusban való, csak test szerinti részvétel, kielégítőnek tűnik föl. Nem mintha nem taní­taná minden vallás, hogy az imádságban értel­münket is használnunk kell, de amikor a leg­nagyobb figyelmet a szertartások betartására irányítják, olyankor az imádkozás belső lé­nyege legtöbbször elvész. Innen van, hogy amelyik egyházban a legnagyobb mennyiségű, szertartásos imádságot kívánják meg a hívő­től, ott rendesen a keresztényi jellem csak igen kis mértékben valósulhat meg. Hasonlóképpen, ahol a belső lényeget a külsőleges cselekedet helyettesíti, ott a hívők megelégednek a val­lásnak csupán a formaságaival, annak ereje helyett.

Az imádkozás belsőleges része, vagyis lényege, amint láttuk, a szeretet és a szabadság birodalmába tartozik. Az imádkozásnak a kül­sőleges része pedig, mely csupán előkészület: arra és nem maga az imádkozás, a kötelesség birodalmába sorozható. Amint tehát úgy fog­juk fel az imádkozást, mint kötelességet, ahe­lyett, hogy annak felajánlását kiváltságnak és isteni adománynak tartanok, megváltoztatjuk az imádkozás alapvető lényegét, tönkretesszük élettel teljes voltát, s valami mást leszünk he­lyébe. Láttuk már, hogy a keresztény élet két részből áll, melyek kölcsönös váltakozásából és egymásra való hatásaiból épül az fel. A fele­lősség érzésének ég a függőség érzésének ne­veztük ezt a két részt s elmondottuk, hogy az egyik a törvény szemléléséből, a másik a sze­retet felfedezéséből fakad. Már most nyilván­való, hogy arailyen mértékben kötelességgé teszik az imádkozást, olyan mértékben helyez­zük át azt a szeretet birodalmából a törvény birodalmába. S így megfosztjuk igazi életétől és értékétől.

Továbbá ezúton szükségszerűen opus operatuma is tesszük azt, mert a köte­lességnek az a jellegzetessége, hogy azt min­denképpen el kell végezni, jól vagy rosszul. Kötelesség igazat mondani, kötelességünk üz­leti tárgyalásainkban becsületesnek lenni. Kí­vánatos, hogy ezeket a kötelességeket a helyes szellemben, végezzük el, de inkább végezzük azokat helytelen szellemben, mint sehogy. A kötelesség tehát azt jelenti, hogy a lényeg a külsőleges cselekedet, az opus operatum. Az imádságnál azonban épp az ellenkezője a he­lyes, mert annak lényege a belső, a lélek. Jobb egyáltalán nem imádkozni, mintsem hogy helytelen, keresztényietlen, hitetlen, vagy önző szellemben imádkozzunk. Látjuk tehát, hogy­ha az imádságot inkább kötelességnek tartjuk, semmint kiváltságnak, inkább erőfeszítésnek, mint örömnek, inkább számonkérhetőségnek, semmint függőségnek, akkor az a veszély fe­nyeget, hogy azt opus operatum-má tesszük, melyet pedig a most elemzett részben Jézus tiltott.

 

 

10. §. ,,És amit könyörgéstekben kértek, mindazt meg is kapjátok, ha hisztek." (Mt. XXI. 22.)

 

„És Jézus felelvén, monda nékik: Legyen hitetek Istenben. Mert bizony mondom nektek, ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjai a tengerbe! és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, meg­történik, meg lesz néki, amit mondott. Azért mondom nektek: Amit könyörgéstekben kér­tek, higyjétek, hogy mindazt megnyeritek és meglészen nektek." (Mk. XI. 22—23—24.)

„Jézus pedig monda néki: Ha hiheted azt, minden lehetséges a hívőnek." (Mk, IX. 23.) „Kérjetek és adatik nektek; keressetek és ta­láltok; zörgessetek és megnyittatik nektek." „Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." (Mt. VII. 7—8.) (Lásd még Lk. XI. 1—13.)

Ezekben a helyekben Jézus bátorít, sőt felhív a hit imádságára. A vele kapcsolatos ígéret határtalan és feltétlen. Bármit is kér­jünk hittel, meg fogjuk kapni. Láttuk azon­ban, hogy hasonlóan határtalan erejű állítá­soknak máshelyt mindig meg voltak a ma­guk feltételei. Itt is hasonló a helyzet, mert ennek a feltétlen ígéretnek „Kérjetek és ada­tik nektek, mert aki kér, mind kap" — né­hány verssel később megkapjuk a feltételét, azaz hogy jó dolgokat kell kérnünk (11,), vagy amint Lk. XI. 13. magyarázza „Szentlelket” vagyis lelki jókat. Mindezeken túl is az ígére­tet a többi fentebb idézett hely is körülhatá­rolja, amennyiben megkívánja, hogy ez a ké­rés a hit imádságában adassék elő. Nem elég tehát csak kérni, hittel kell kérni. Újabb fel­tétel (Jn. XIV, 13.), hogy Jézus nevében kell kérni. I. Jn. III. 22. szerint az engedelmesség szellemében kell kérnünk: „És akármit kér­jünk, megnyerjük tőle, mert megtartjuk az Ö parancsolatait és azokat cselekesszük, amik kedvesek előtte." Hasonlóképpen Jakab is azt mondja: „Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt." (IV. 3.) Az V. 16. kijelenti, hogy az igaz ember imádsága a leghatásosabb. Mt. VI. 15. és Mk. XI. 25. szerint a mi bocsánatért való esedékesünket csak akkor hallgatja meg Isten, ha mi is megbocsátunk a mi ellensé­geinknek. Lk. XVIII. 1. a kitartó imádságot mondja meghallgatottnak (lásd még a 7. verset). Ugyanabban a fejezetben a 14. versben az alázatosságot jelöli meg a bocsánatnyerés feltételéül.

Végül Jn. XV. 7.-ben ezt olvashatjuk: „Ha én bennem maradtok és az én beszédeim benneteket maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meg lesz az nektek." Mindezeket a

helyeket összehasonlítva, azt találjuk, hogy Jézus komolyan ajánlja nekünk az imádságot, mint az egyetlen lehetőséget arra, hogy bizo­nyos áldásokat, melyeket másképpen nem nyerhetnénk el, megkapjuk általa, viszont azt tanítja, hogy csak abban az esetben eredmé­nyes az imádkozás, ha a következő három fel­tételnek megfelel. Először is igaznak és őszintének kell lenni, azaz olyant kell kérnünk, amit tényleg óhajtunk. Másodszor hittél kell imád­koznunk, vagyis hinnünk kell, hogy Isten in­kább teljesíti kívánságunkat, ha kérjük azt tőle, mint másképp. Harmadszor Jézus szelle­mében kell annak maradnia, ami a fentebb elő­sorolt feltételeket mind magában foglalja. Ké­sőbb az eredményes imádkozás eme három fel­tételének lényegét és szükségességét részletesen fogjuk tárgyalni. Jelenleg csak a máso­dik feltétel érdekel minket, amely a hit imádságára vonatkozik és ez is csak annyiban, hogy megpróbáljuk kifejteni, mit értett azon Jézus. Mit kell tehát értenünk a hit imádságán! Láttuk, hogy nem arról van itt szó, mintha azt kellene hinnünk, hogy feltétlenül mindent meg­kapunk, amit csak kérünk. Csak azt kell hin­nünk, hogy megkapjuk azt, amit Jézus szelle­mében kérünk, vagyis, gondolatunk szerint, amit nem önzőén kérünk, hanem úgy, hogy megnyerése által Jézus ügyét is előbbre visszük. Még amikor valami magándolgot kérünk is, ha azt a Jézus szellemében kérjük, úgy fog az teljesülni, hogy rajtunk keresztül nagyobb célokat is szolgál s valamiképpen az egész em­beriség és az egész világ érdekét is előmozdít­ja. Mint Jézus tanítványai, tehát, bármit is kérjünk, annak bele kell illenie ebbe a lényeg­be: „Jöjjön el a Te országod". Ugyanakkor az alázatos önmegadás imádságának is kell an­nak lennie, magában foglalva mindig: „Ne az én akaratom, hanem a Tiéd legyen meg." Tu­datában léve saját tudatlanságunknak és hogy nem tudhatjuk, vájjon, amit kérünk jó-e ne­künk és másoknak egyaránt, a keresztényi imádságnak olyannak kell lennie, mint a Jé­zusénak a Getsemáne-kertben, azaz szívből fakadottnak s ugyanakkor belenyugvónak is kell lennie. Ha ilyen az imádkozásunk, akkor Jé­zus ígérete tényleg beteljesül; „Ha én ben­nem maradtok és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek amit csak akartok és meg lesz az nektek."

Miután azonban föltártuk a hit imádságának korlátozott és negatív oldalát, tovább kell mennünk és ki kell fejtenünk, hogy ha alázatos önmegadással kell azt elmondanunk, egy­úttal reménységgel is mondhatjuk azt. Aki imádkozik, Jézus ígéretére támaszkodva, nyu­godt lelkiismerettel remélheti, hogy imádko­zása következményeképpen olyan dolgot nyer meg, amit másképpen meg nem nyerhetne. Ha lényeges dolgot kér, imája következtében fel­tétlenül elnyeri. Isten mindig megad minden olyan jót, ami előbb viszi Jézus ügyét. Minden olyan komoly kívánságunkat tehát, amelyet Jézus szellemében terjesztünk Isten elé, Isten teljesíti, mert az valahogyan előbbre viszi a világban és a lelkekben Jézus ügyét. Ez az, amit Jézus határozott szavaiból föltétlenül ki kell vennünk, ő nyilvánvalóan azt tanítja, hogy kivétel nélkül minden keresztény imád­ság lehoz valamit az égből, — hogy kérésünk következtében mindig kapunk valami olyat, amit nem kapnánk meg, ha nem kérnők. Ez a magyarázat összhangban van az Újtestamentumnak erre a tárgyra vonatkozó minden ta­nításával és nincs ellentétben egyetlen hellyel sem. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a hit imádsága a Jézus szellemében elmondott imád­ság, melynek az a reménység is elengedhe­tetlen feltétele, hogy valami igazán jót nyerünk általa, olyat, amit másképpen nem nyer­hetnénk el.

A hit imádságának teljes értelmét azon­ban még nem merítettük ki. Minden keresz­tény imádság két részből áll, — egy időleges külső formából és egy örökkévaló lényegből. Egyik megtestesíti a mi mostani vágyainkat, szükségleteinket, melyek változhatnak az idő, a körülmények, megpróbáltatás, vagy a kö­telesség előállása szerint és a perc adottságai­ból fakad. A másik a léleknek állandó vágyát foglalja magában, Jézusnak igazságban és sze­retetben való megvalósulása után, amely min­den hamisságot és gonoszságot legyőz. Hadd kérjen a keresztény mindennapi kenyeret, egészséget, a maga, vagy a mások számára, sikert munkájára, mindezeket kérheti, s ha eze­ket megnyeri, új erőforrásokat szerzett, hogy a jónak a rossz fölötti győzelmét előmozdítsa vele. Ha pedig azt állítottuk, hogy a helyes imádkozás mindig feleletet nyer a belső és lé­nyeges dolgok elnyerésében, hozzá kell ten­nünk azt is, hogy ha időleges előnyökért imádkozik valaki, azt is hinnie kell, hogy ezek is könnyebben elnyerhetők, ha imádkozik, mint­ha nem imádkozik. Mert ha nem, akkor ezek­nek kérése a valóságtól és az igazságtól mentes merő formaság lenne csupán. Ezek nélkül pedig az imádságban soha sem lehetne egye­bet kérni, csupán csak ennyit: „Jöjjön el a Te országod". Az Újtestamentumban sok példáját látjuk olyan imádságoknak, melyek különleges tárgyakra vonatkoznak és nem csupán Isten országának egyetemes megvalósulására. így Jézus erőért imádkozott, hogy föltámaszthas­sa Lázárt halottaiból és elnyerte azt. A Getsemáne-kertben azért imádkozott, hogy távoztassék el tőle a keserű pohár, akkor azonban kérésének ez a részt nem talált meghallgatás­ra, hanem csupán annak lényege: „Legyen meg a Te akaratod." Tanítványainak azt mon­dotta, hogy a megszállottság bizonyos eseteit csak imáival és böjtöléssel lehet meggyógyíta­ni. — A kiszáradt fügefa esetében azt ígéri ne­kik, hogy hittel mondott imádságaik eszközök lesznek arra, hogy megkapják, amit csak kér­nek. Másik alkalommal arra mutat rá, hogy a kitartó imádkozás végül is eléri azt, amit sok ideig nem tudtak elnyerni. (Lk. XVIII. 1.) A Cselekedetek könyvében azt olvassuk, hogy Péter Corneliushoz küldetett, ez utóbbi imájá­nak következményeképpen, s hogy mikor Pé­ter börtönben volt, az egyház állandóan imád­kozott érette. Pál apostolnak az a meggyőződése, hogy barátai imádságának következmé­nyeképpen szabadult ki a fogságból, s kéri őket, imádkozzanak, hogy munkája elvégezhetésére a beszéd különleges adományát nyerhesse el. Jakab azt tanítja, hogy a betegek visszanyerik egészségüket a keresztényi imádságok következtében. Végül pedig Jézus ugyanabban az imában, melyben arra tanít, hogy a „Jöjjön el a Te országod"-ért kell imádkozni, egyúttal arra is tanít, hogy kér­nünk kell a mi mindennapi kenyerünket, te­hát olyan dolgot, ami mindennapi életünk idő­leges szükségleteit és kívánságait elégíti ki.

Újból ismételjük, hogy ha nem hinnők ezeknek az időleges szükségleteknek kielégíté­sét imádságunk következtében, nem is lenne szabad azokat kérnünk, mert hiszen akkor imádkozásunk nem lenne őszinte. Következés­képpen azt kell mondanunk, hogy a hit imádságának az ez irányban való teljes bizalmat és reménységet tartalmaznia kell. Mindez azt jelenti, hogy hinnünk kell abban, hogy imád­kozásunk következtében olyan dolgokat nyer­hetünk el, amiket másképpen nem kapnánk meg, sőt hinnünk kell, hogy azt, amit kérünk, inkább megkapjuk, ha imádkozunk, mint ha nem imádkozunk érette. Hogy ez a szempont helyes-e, vagy nem, bölcsészeti szempontból, azzal később fogunk foglalkozni. Most csak azt elemezzük, vajon Jézus és az Újtestamentum szerint mit jelent a hit imádsága. És még egyszer leszögezzük, hogy az a keresztény szel­lemben az időleges szükségleteknek olyan örökkévaló értékekké felmagasztosuló kérése, mely iránt teljes bizalommal lehetünk, hogy az meg fog hallgattatni, mint az örökkévaló ér­tékek elérésének eszköze, sőt, mint a mi időle­ges szükségleteink elnyerésének is legbizto­sabb útja.

 

 

11. §. Kitartó imádkozás.

 

„És monda nékik: Ki az közületek, akinek barátja van és ahhoz megy éjfélkor és ezt mondja néki: Barátom, adj nékem kölcsön há­rom kenyeret, mert az én barátom én hozzám jött az útról és nincs mit adjak ennie; az pe­dig onnét belülről felelvén, ezt mondaná: Ne bánts engem: immár az ajtó be van zárva, és az én gyermekeim velem vannak az ágyban; nem kelhetek fel, és nem adhatok néked! Mondom nektek, ha azért nem fog is felkelni és adni néki, mert az barátja, de annak tola­kodása miatt felkel és ád néki, amennyi kell.  Én is mondom nektek: Kérjetek és megadatik nektek;" stb. (Lk. XI. 5, 6, 7, 8, 9.)

„Monda pedig nékik példázatot is arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem res­tülni. Mondván: Volt egy bíró egy városban, aki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj hosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jóllehet Istent nem félek és embert nem becsülök: Mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-e bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom nektek, hogy bosszút áll értők hamar." (Lk. XVIII. 1—6.)

Ennek a két parabolának az a célja, hogy a kitartó imádságra buzdítson. Mindkettőben egyúttal azt a közismert tényt is felismerhet­jük, hogy a paraboláknak csak egyrésze bír keresztény értelemmel és tanulsággal, míg a többi rész arravaló, hogy magát a történetet kerekítse ki. A jelen esetben is a lelki tartalom és a parabola tényei csak két pontban találkoznak, mégpedig a kérés kitartóságának ecsetelé­sével és az átmeneti sikertelenség leírása után a siker felmutatásában. A közönyös barát és az igazságtalan bíró rajza egyébként semmi­féle összeköttetésben sincs a tanulságokkal. A tanulság pedig egyszerűen annyi, hogy a legkomolyabb kérés is meghallgatatlan marad egy ideig, ha azonban kitartunk kérésünk megismétlésében, végül is elérjük a kívánt célt. Hogy miért nem hallgattatik meg az imádság mindjárt a legelső alkalommal, és hogy miért teljesítik a kérést végül is, arról a parabolá­ban nincs szó. Bizonyára nem az Isten válto­zékonysága folytán és nem is csak a kérő to­lakodása miatt, mint a parabolában. Könnyű azonban belátni, hogy valami okának csak kell lennie ennek. Talán hitünk próbára­ tevése szükséges számunkra, vagy talán vala­mi olyan nehézségen kell diadalmaskodnunk közben, amely saját lelkűnkben, vagy a külső körülményekben gyökerezik és amelyet csak fokozatosan lehet eltávolítani. Úgy, hogy imádságunk már mindjárt az elején meghall­gatásra találhatott, eredményeit azonban csak fokozatosan vettük észre. Tegyük fel például, hogy valaki lelkierőért, kötelességének tiszta felismeréséért, türelemért és a megpróbálta­tások közt szükséges lelki nyugalomért imád­kozik. Ezt az imádságot Isten azonnal meg­hallgatja s gondoskodhatik arról, hogy lelkünk mélyét a kívánt változás irányában befolyásolja. Lelkünknek ez a rétege azonban egyálta­lán nem tudatos, úgy hogy az egyén nem veszi észre a változást azonnal. Ha azonban tovább imádkozik és egyre több és több erőt nyer, vé­gül is ez a jótékony befolyás egészen a tuda­tosság fokáig ér fel és ismertté válik. Ha va­laki azt kérdezné, hogy miért nem végzi el Is­ten ezt a munkát egyszerre, a fokozatos fej­lesztés helyett, válaszunk csak az lehet, hogy a lelkivilágnak éppúgy megvannak a maga törvényei és fokozatai, mint a fizikai világnak, amint ezt Jézus sohasem mulasztja el megje­gyezni „Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes búzát a kalászban." (Mk. IV. 28.)

Természetesen nem szabad összetéveszte­nünk a kitartó imádkozást a hiábavaló ismétlésekkel, (Mt. VI. 7—8.) A kitartó imádkozás nem a formaságok kérdése, hanem az imádság lényegének a folytatása. Azt jelenti, hogy meg kell tartanunk ugyanazt a vágyat, gondolatot és célt imádkozásunk közben; türelmesen kell szemeinket továbbra is Istenre szegezni; egy­szóval várni kell Reá.

 

 

12. §. A Jézus nevében való imádkozás.

 

„És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt." (Jn. XIV. 13—14.)

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy akár­mit kértek az Atyától az én nevemben, meg­adja nektek." (Jn. XV. 16.)                 

„És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. Bizony, bizony mondom nek­tek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az-én nevemben, megadja nektek." (Jn. XVI. 23.)

„Mostanáig semmit sem kértetek az Atyá­tól az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örömetek teljes legyen." (Jn. XVI. 24.)

„Azon a napon az én nevemben kértek majd: és nem mondom nektek, hogy én kérni fogom az Atyát ti érettetek." (Jn. XVI. 26.)

„Ha én bennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok és meglesz az nektek." (Jn. XV. 7.)

Ha ki akarjuk hámozni ezeknek a helyek­nek a jelentőségét, azt kell megvizsgálnunk, mit jelent ez a görög szó: „onoma" és annak héber megfelelője. Ennek a kifejezésnek a zsi­dók között nagyobb jelentősége volt, mint ná­lunk. A mi szokásaink szerint egy személynek, vagy egy dolognak a neve teljesen mesterséges és csupán a könnyebbség okáért történő vala­mi, melynek semmi köze sincs a jellemhez, vagy a jelleghez. Soha eszünkbe se jut, hogy valami összeköttetést keressünk a név és a megnevezett között. A zsidók azonban és mind­azok a nemzetek, melyeknek nyelve kevésbé leszármazott és komplikált, mint a miénk, an­nak a régi szokásnak gyakorlását még az Újtestamentum idejében is űzik, hogy a nevet az elnevezett jelleme, vagy körülményei szerint választják ki. Innen van, hogy a gyerekek el­nevezésének olyan nagy fontosságot tulajdoní­tanak. S azért változtatják meg még felnőtt személyek neveit is sokszor, ha azok már nem találnak rájuk, amint azt Pálnál, Péternél, Zebedeus két fiánál és másoknál látjuk. Ezért olyan jelentős az is, mikor Ádám mindennek nevet ad a Paradicsomban. És csak ha ezt megértjük, akkor tudjuk értékelni az olyan kitéte­leknek a jelentőségét is, mint: „Szenteltessék meg a Te neved", — „A Te nevedben űztük ki az ördögöket", — „Egy próféta nevében fo­gadni el valakit", — „Az én nevemért", — „Atyám, dicsőítsd meg a Te nevedet", — „Tartsd meg a Te nevedért, amiket adtál ne­kem", — stb. Ezeknek az eseteknek egy ré­szében a név tekintélyt jelent, másokban erőt, ismét másokban valakinek a szellemét, vagy a jellemét.

Talán azt mondhatnók, hogy amikor a név személyre vonatkozik, ükkor az annak a jellemét, egyéniségét és mindenki mástól meg­különböztető jellegzetességét tünteti föl. Ez a jellem aztán néha, mint különleges erő, vagy tekintély, máskor, mint az élet szelleme teste­sül meg. A mi esetünkben Jézus nevében imád­kozni annyit tesz, mint Jézus szellemében imádkozni. Ez magában foglalja 1. az ígére­teibe helyezett bizalmat, 2. az ügye iránt ta­núsított érdeklődést, s 3. az ö szellemének és jellemének átvállalását. Más szavakkal, ugyan­azt jelenti, mint ez a kifejezés: „És aki az ő parancsolatait megtartja, az őbenne marad és ő is abban." (I. Jn. III. 24.)

Jézus nevében imádkozni tehát egészen mást jelent, mint csupán csak megemlíteni az ő nevét az imádság elején, vagy végén. Nem azt jelenti, hogy egyszerűen csak kezdjük imánkat ezzel a frázissal: „Hozzád jövünk Jé­zus nevében", vagy végezzük ezzel a formu­lával: „A mi Urunk Jézus Krisztus által"; s az sem elég, ha imádságunkban csupán csak kifejezzük azt az intellektuális nézetünket, hogy Krisztus érdemeiért üdvözölhetünk. Nem elég csak rámutatnunk, hogy Jézus helyettes elégtétele miatt, vagy közbenjárásáért hisszük csupán, hogy imánk meg fog hallgattatni. Eze­ket mind megtehetjük, s még mindig nem mondhatjuk el, hogy Jézus nevében imádkoz­tunk. Nagyon is lehetséges ugyanis, hogy bár­mily őszintén emlegessük is ezeket a megszo­kott frázisokat, imánk mégsem lesz Jézus szel­lemével, céljával és jellemével összhangzó. Imádkozásunk ettől még egészen önző és sze­mélyeskedő maradhat. Akkor pedig nem igényelhetjük az ígéretben foglalt meghallgattatást.

A legfontosabb vonás, mely az imádko­zást Jézus nevében való imádsággá teszi, ha kérésünk ezekbe a szavakba torkollik: „Jöjjön el a Te országod". Ezt vallja az imádság leg­több neves magyarázója is. Schleiermacher ezeket mondja (Christliche Glaube 147.  §.):

„Ha a Jézus nevében való imádkozást úgy ma­gyarázza valaki, hogy az inkább az ő szellemé­ben és értelme szerint való imádkozás, semmint az ügye iránti érdekből folyó könyörgés, vagy ennek a fordítottja, mégis ezt a kettőt egy­mástól nem lehet elválasztani.

Mert, ha az ember megváltását bármi­féle más szellemben is munkáljuk, mint az övét, szükségszerű, hogy munkánk más le­gyen, mint az övé, akkor pedig nem az ő mun­kálkodását hozzuk Isten elé a mi imádságunk­ban. Következésképpen minden imádságnak Jézus nevében való imádságnak kell lennie, amelyben Isten országa iránt ugyanolyan vi­szonyban kell lennünk, mint amilyenben ő volt." Tholuck (Bergpredigt) Mt. VII. 8-on elmélkedve így szól: „Az imádságnak mind az alanyi, mind a tárgyi feltételei teljesülnek, ha „az Úr nevében" ajánljuk fel azt, mert az imádkozik Jézus nevében, aki egyrészt hisz benne, másrészt vele való vonatkozásban imádkozik, vagyis olyat kér, ami az Ő orszá­gának előmenetelére szolgál".

Az ilyen imádság, mely a Krisztusba ve­tett hitből és az ő ígéreteiből indul ki és bárhol is kezdődjék, mindig abba a vágyba torkollik, hogy az ő országa építtessék, az ilyen az igazán önzetlen és keresztény imádkozás és min­dig el is nyeri azt, amit kér. Ha azt vizsgáljuk, amit Jézus az imádság feltétlen sikeréről mond, s látjuk hányszor és hányféleképpen figyel­meztet arra, hogy ha bármit is kérünk az Ő nevében, ez megadatik nekünk, — arra a kö­vetkeztetésre kell jutnunk, hogy Jézus kifeje­zetten rá akart mulatni: Isten mindig válaszol az ilyen imádságra azáltal, hogy megadja, amit kérünk. Az ilyen imádság előmozdítja Jézus ügyét és az ő országának eljövetelét. Az előbb említett két szerző is ugyanezen a véle­ményen van. Tholuck: „Ebből az következik, hogy aki helyesen imádkozik, meghallgatásra talál. A lelki dolgok szempontjából minden imádságnak az az eredménye, amennyiben az hitből fakadó imádság, hogy felébreszti a lelki életet; ami a külsőleges dolgokat illeti, aki hit­tel kéri azokat, a Mester nevében kér és ez azt jelenti, hogy imádkozásának fő része ez: „Jöj­jön el a Te országod" és hogy földi dolgokért csak annyiban imádkozik, amennyiben ezek lelki adományok elnyeréséhez nyújtanak se­gédeszközöket. Ha tehát Isten megtagad vala­mely földi dolgot tőlünk, azért teszi, mert az bizonyára ártana lelki életünknek, és az a meg­tagadás tulajdonképpen kedvező választ jelent imádságunk lényegére." Augustinus (Ep. XXXIV.): „Isten jó, mikor megtagadja tő­lünk, amire vágyunk, de megadja nekünk, amire még jobban vágyunk". Vessük ezzel össze Ágoston Vallomásait, ahol elmondja, hogy az ő vallásos anyja attól való féltében, hogy az ő fia a nagyvárosban sok kísértésnek lenne kitéve, kérte Istent, hogy akadályozza meg az ő odajutását.

Ágoston azonban elment mégis és ott kereszténnyé lett. Erre mondja a kiváló egyházi atya: „Arra kért téged, Ó én Istenem, annyi sok könnyével, hogy akadályozd meg az én elvitorlázásomat; Te azonban a Te mély bölcsességeddel észrevetted kérésének iga­zi okát s nem hallgattad meg ezt a földi imád­ságot, hogy ehelyett az ő égi és örökkévaló; imádságát hallgathasd meg." Hasonlóképpen, Schleiermacher megtagadva, amit ő az imád­ságra adott felelet mágikus értelmezésének ne­vez, mégis ezeket mondja: „Bár tagadjuk, hogy az imádságra adott felelet bármiképpen is vál­tozást jelentene Isten eredeti akaratában, ugyanakkor azt sem állítjuk, hogy az imád­kozás nélkül az bekövetkezett volna. Mert összeköttetés van az imádság és annak beteljesedése között, amennyiben mind a kettő ugyan­azon alapszik, mégpedig Isten országának tervén és módszerén. Mert ebben mind a kettő egy: az imádság az isteni lélek egyetemes mű­ködése folytán kifejlődött, keresztény, meg-érzéses várakozás, — annak beteljesedése pe­dig Krisztus teremtő tevékenysége, ugyanarra a tárgyra vonatkozóan, így tekintve a dolgot, a beteljesedés nem következett volna be, ha az imádság mag nem előzi azt, mert ebben az esetben az a pont, amelyet követnie kellett volna a Mennyek országának fejlődésében, hiányzott volna. Az imádság nem annak beteljesedése miatt van, mintha az imádság va­lahol izolálva előfordulhatna, mint valami összefüggés nélküli ok, mert az igazi imádság­nak nem lehet más tárgya, mint ami az isteni akarattal összhangban áll." (Christliche Glaube, 147. §.)

A Jézus nevében való imádkozás az Isten akarata szerinti imádkozás. (I. Jn. V. 14—15.) Az az imádkozás, melyet azok ajánlanak föl, akik Jézusban lakoznak és akikben Jézus ta­nításai lakoznak, (Jn. XV. 7.)    Azoknak az imádsága, akik hajlandók megbocsátani ellen­ségeiknek. (Mk. XI. 25,) Az alázatosság imádsága, mint a publikánusé, szemben a farizeuséval. (Lk. XVIII, 10—14.) A hit imádsága és egyúttal Istennek, az Atyának, lélekben és; igazságban való imádása. (Jn, IV. 23—24.) A hit imádsága, mert a Jézusba vetett hiten és az ő ígéretei n alapszik. Az igazság imádsága, mely csak azt kéri, amire igazán vágyik. És a lélek imádsága, mert tárgya nem magán, vagy személyes, hanem önzetlen és egyetemes; lé­vén lényegileg különböző formáiban is az em­bernek minden gonosztól való megszabadítá­sára vonatkozó és ezért szükségképpen aláza­tos és megbocsátó imádkozás.

 

 

13. §. Szüntelen imádkozás.

 

Az apostolok leveleikben gyakran említik az imádságot, mint a keresztény élet szükséges részét. A szüntelen imádkozást ajánlja az I. Thess. V. 17. Eph. VI. 18. „Mindenkoron imádkozva" stb. Phil. IV. 6. „Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tár­játok fel kívánságaitokat az Isten előtt." I. Tim. V. 5. az özvegyről beszél, aki éjjel és nap­pal meg nem szűnik az imádkozásban. Rom. XII. 12. „Könyörgésben állhatatosak." A Kol. IV. 2, „Az imádságban állhatatosak legyetek, vigyázván abban hálaadással." I. Péter IV, 7. „Legyetek mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok." Jakab V. 13. „Szenved-e valaki köztetek? Imádkozzék, öröme van-e valakinek! Dicséretet énekeljen." Júdás I. 20. „Ti pedig, szeretteim, épülvén a ti szentséges hitetekben, imádkozván szentlélek által, tart­sátok meg magatokat Istennek szeretetében."

Az állandó imádkozásnak ez a szelleme a kereszténység természetes eredménye, mely­nek minden más vallás fölötti egyik jellegze­tessége volt az a hangsúly, melyet a léleknek Istennel való állandó közösségére és a Szent-léleknek a szívben való immanens jelenlétére helyezett, a múló ihletések helyett.  Ezért be­szélhetünk a kereszténységről, mint életről, mint a lelki természet állandó tevékenységéről, az élet szellemének Jézus Krisztusban való törvényéről, az örökéletről, mely bennünk la­kozik, és arról, hogy Isten és Jézus jönnek, hogy bennünk lakozzanak.

A szüntelen való imádkozás a léleknek Istennel való megszakítatlan közönségére cé­loz, hogy minden élet Istenből folyjék és Isten felé irányuljon. Nem olyan életet jelent ez, mint a szerzeteseké, vagy a remetéké, akik visszavonulnak a világtól, hogy magukat tel­jesen az imádkozás  formális  cselekedeteinek szenteljék és ezt tegyék életük főfoglalkozá­sává; mert a hitbuzgalmi elemnek ez a kizáró­lagos művelése nem lenne olyan igazán szün­telen imádkozás, mint az olyan életé, mely vál­takozik, miként a Jézusé, a hegyek és a soka­ság között.  Aki semmi mást nem csinál, csak imádkozik, végül még ezt sem fogja tudni ten­ni. Imádkozása szükségképpen formasággá, külsőleges rutinná válik, s megszűnik lelki imádkozás lenni. Amikor kivonja magát az életből, a keresztény kötelességek világából, akkor elveszíti az imádság alanyát. Nem marad számára miért imádkozni, kivéve lelkének hangulatait, s ezért imádkozása teljesen sze­mélyessé lesz, s ahelyett, hogy Jézus országának előremeneteléért imádkozhatna, csak sajátmagáért imádkozik. Szüntelenül imád­kozni tehát annyit jelent, mint állandóan Is­tenre támaszkodva az emberért munkálkodni; Jézus ügyéért munkálkodni s az előtáruló szük­ség szerint Istentől kérni azt az erőt, amellyel munkálkodni tudunk. Amíg megtartjuk az Istennel való érintkezésnek ezt a módját és amíg így életünk minden kis részét Isten elé visszük, háládatosságban, bűnbánatban vagy könyörgésben, addig eleget teszünk a szünte­len való imádkozásra intő parancsolatnak.

 

 

14. §. Az Úri Imádság.

 

Az Úri imádságot két helyen találjuk meg: Mt. VI. 9—13-ban és Lk. XI. 1—5-ben. Kétséges, hogy e két hely közül melyik őrizte meg hűebben ennek az imádságnak eredeti szövegét. Máté mellett szól az a tény, hogy annak rövidebb formája található Lukácsnál. Vi­szont Lukács mellett szól az, hogy ennek az imádkozásnak a körülményei valószínűbbek. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy ezt az imádságot Jézus azért mondotta el, hogy azt mi szószerint ismételgessük, inkább mint mintát állította azt elénk, hogy annak tartal­mát, hangulatát és módszerét kövessük. Kísér­letek történtek már arra is, hogy ennek az imádságnak a zsidó liturgiából való szárma­zását bebizonyítsák s még Wetstein is azt mondja, hogy az egész imádság héber formu­lákból tevődött össze. Tholuck azonban rámu­tat arra, hogy ezt az imádságot sem a Talmud-ból, sem a Zendavesta-ból nem vehették. De Wette, ez az igazán hidegvérül kritikus is azt mondja, hogy; „Bár Lightfoot, Schöttgen, Wetstein, Vitringa és mások minden lehető párhuzamos helyet összegyűjtöttek még a mai zsidó imakönyvekből is, mégis kitűnik, hogy

még ha föltesszük is, hogy a későbbi zsidók nem utánozták azt, Jézusnak ez az imádkozása egyáltalán nem utánrezgés, hanem mindössze néhány hasonlatosságot tartalmaz csupán az Ótestamentum és a messiási eszmék jólismert kifejezéseihez, s ezeket is csak a két első kérésben."

Bár ez az imádság rövid, általános a véle­mény, hogy nagyjelentőségű területet ölel fel. Tertullian azt mondja, hogy az egész evangé­lium breviáriumának, összesűrített kivonatá­nak tekinthető az. De Wette megjegyzi, hogy annak hét kérése a vallásos élmény teljes le­folyását fejezi ki; az első három a léleknek feltarthatatlan menekülése Istenhez; a követ­kező három ennek a vágyakozásnak az akadályait mutatja be a földi körülményekre való utaltságunkban és a bűnnel való kapcsola­tainkban; az utolsó kérés pedig azt a megoldást mutatja be, mely ezeket az ellentétes motí­vumokat összhangba hozza. Jól jegyzi meg azonban Tholuck, hogy ez az imádság csak ke­resztény ember szájával emelkedhetik teljes jelentőségére, mert csak keresztény ember ne­vezheti Istent Atyának, e szó teljes értelme szerint, és csak az ilyen tud helyes értelmezés­ijén imádkozni Isten országának eljöveteléért, amint csak keresztény ember értheti ezt is: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik vétettek elle­nünk."

„Miatyánk, ki vagy a mennyekben." Ez a szó: „mi", az emberi testvériséget, az „Atya" pedig a gyermeki bizalmat fejezi ki. így a két nagy parancsolat, szeresd az Istent és szeresd az embert, már mindjárt ebben az első kifeje­zésben is benne foglaltatik. Igaz ugyan, hogy az Atya kifejezést Jehovára is alkalmazták né­hányszor az Ótestamentumban, ugyanezt a ne­vet adták a görögök Zeusnak, a rómaiak pedig Jupiternek. Az az értelem azonban, melyet a pogányok és a zsidók ennek a kifejezésnek tu­lajdonítanak „Istenek és emberek atyja", ab­ban különbözik a keresztény kifejezéstől, hogy inkább az élet forrásának a megjelölésére szol­gál, nem pedig az örökké való védelmező és barát megjelölésére. A keresztény kifejezés mélyén a fiúi bizodalom rejtőzik (Gal. IV. 6.). A bizodalom érzéséhez azonban, mely képessé tesz bennünket arra, hogy Isten elő vigyük vá­gyainkat, hozzá kell tennünk az Isten szent­ségének és végtelen, tökéletességének megérzé­sét is, mert az fogja megtisztítani és felemelni a mi imádságainkat. Éppen ezért az imádság következő szavai így hangzanak: „Ki vagy a mennyben". Ez a kifejezés megtanít arra, hogy ti a magasságos Istent az ő változhatatlan lényé­ben fogjuk fel és magasságos végtelenségét a tiszta, éther jelképezi, mert ez teszi imádsá­gunkat szellemivé. Amikor azt mondjuk: „Mi Atyánk", Istent igazságban imádjuk és elébe tárjuk a mi valósággal kapcsolatos érzésein­ket; amikor pedig azt mondjuk: „Ki vagy a mennyben", akkor lélekben imádjuk és eléje tárjuk a mi legnemesebb érzéseinket.

„Szenteltessék meg a Te neved." Itt a „ne­ved" abban az értelemben tekintendő, mint ahogy azt az előbbi fejezetben megmagyaráz­tuk, azaz mint jellem, mint az Isten legbensőbb lényege. Ezzel fejezzük ki az isteni ter­mészet előtti mélységes hódolatunkat. És ez minden igaz imádságnak a kezdete: először fel kell ismernünk annak a lénynek a szentségét, aki előtt állunk s azután, abban elmerülve, arra kell törekednünk, hogy ezt a szentséget minél mélyebben átérezzük és átéreztessük másokkal is.

„Jöjjön el a Te országod." Amint láttuk, ez a leglényegesebb és legközpontibb része en­nek az imádságnak s egyúttal minden keresz­tény imádságnak is. Hogy ennek a kifejezésben mi a pontos értelme az Újtestamentum szerint, arra nézve már sok vita folyt. Némelyek azt gondolták, hogy Istennek a világban most működő uralmáról van szó benne, mások sze­rint azonban egy jövőbeni uralomra vonatko­zik az, akár ebben, akár egy más világban. Akik a jelenlegi uralom mellett vélekednek, ismét két csoportra oszlanak, aszerint, hogy az egy belső, vagy egy külső birodalom fölött történik-e, lelki birodalom-e (legyen az egyé­neké, vagy a társadalom egyetemes szellemé­ben) vagy pedig valami külső birodalom, kö­zösség, egyház, megreformált társadalmi rend, a világ erkölcsi hibáinak megjavítása formá­jában. A valóságban ez a kifejezés mindeze­ket magába foglalja és Jézus munkájának eredményeképpen Isten uralomra jutására cé­loz, először az egyéni lélekben, azután a keresz­tény közösségben, vagy az egyházban, végül egy megtisztított civilizációban és a gonoszsá­goktól megváltott világban. És ez a biroda­lom, Istennek ez az uralma megkezdődik már itt ebben az életben és aztán folytatódik abban a másikban, úgy, hogy ez a két világ összeforrik, eggyé lesz:

 

„A szentek lent és fent                     

Egy nagy közösséget alkotnak"   

 

Már most, aki Jézus tanítványa akar len­ni, mint életének legfontosabb munkáját vál­lalja Mestere munkájának folytatását s tagja lesz annak a nagy testvériségnek, melynek az a célja, hogy Jézust az ő igazsága és szeretete által ellenségei engedelmessé és hálássá tevé­sével uralomra juttassa. S minthogy életének ez a célja, a keresztény ember imádságának is ez a központi gondolata. Bármi mást kérjen is, életének ez a legmélységesebb jelentése kifeje­zést talál imájában és minden egyebet maga alá rendel.

„Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is." Ezeket a szavakat néha úgy magyarázták, hogy azok kérést je­lentenek, máskor meg úgy, hogy önmegadásunkat fejezik azok ki, Jézusnak a Gethsemáné-kertben mondott szavaihoz hasonlóan. Ha az előbbi rész figyelmünket az evangéliumnak egy megújult társadalomban és megjavult ma­gaviseletben való diadalára irányították, ez a rész viszont lelkünk középpontja felé mutat, ahol Isten az ő akaratával egyező elhatározá­sokon uralkodik.

„ Ami mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma." Ezek a szavak a külső világ múló szükségleteivel hoznak minket kapcsolatba és egyúttal feleletet adnak arra, hogy szabad-e nekünk imádságunkban múló javakat kér­nünk. Itt kenyeret kér az imádkozó, tehát e világ javainak legigénytelenebbjét. Kenyeret, vagyis olyan dolgot, amelynek megszerzését a leginkább várná az ember saját munkája, sem­mint az imádkozás eredményeként. A minden­napi kenyérre állandóan szükségünk van, de az „add meg nekünk ma" időleges és nem egye­temes, vagy állandó megadására vonatkozik. Itt van azonban ez a szó „mindennapi", amely az így támadt bonyodalmat eloszlatja. Ez a sző „mindennapi" (epiuzion) egyike azoknak az újtestamentumi szavaknak, amelyek más helyt nem fordulnak elő, sőt a görög irodalom, reánk maradt, mintegy ezerkétszáz művében sem. Jelentését kezdettől fogva sokat vitatták. Jelentése a szó származásától függ, ami vi­szont ismét sok vita tárgyát képezte. Egyik felfogás szerint a „mindennapi" egyszerűen csak „szükséges"-t jelent. A másik szerint az azon napra való kenyeret jelenti. Azon is so­kat vitatkoztak, hogy vajon jelent-e ez a ke­nyér egyúttal a lelki szükségleteknek megfe­lelő lelki kenyeret is és a római katolikusok az úrvacsora kenyerével hozzák azt összekötte­tésbe. Ez utóbbi magyarázatot azonban erőszakoltnak tartjuk. Ugyanakkor azonban el kell ismernünk, hogy ez a kérés vonatkozhatik lelki kenyérre is. Ma ugyanis a minden­napi kenyér szükséges kenyeret jelent, akkor a Szentírás jelképes nyelvezetét szem előtt tart­va azt kell mondanunk, hogy ez a kérés mind­arra vonatkozik, ami megerősít minket a nap reánk váró feladatainak elvégzésére.

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, mikép­pen mi is megbocsátunk azoknak,  akik  elle­nünk vetkeztek." A külső világban reánk váró kötelességek számára erőt kérve, imádságunk­ban befelé fordulunk és a lelki gyarlóság foly­tán Istentől való mindennapi elmaradásunk miatt bocsánatért könyörgünk.   Ugyanez az imádság, amely oly nagy önbizalommal indult, hogy nem kevesebbet kért, mint azt, hadd cselekedhessük Isten akaratát, amint azt a menny­ben cselekszik, most az alázatosságnak és az önismeretnek arra az útjára tér, mely fölismeri gyengeségünket és hibáinkat.   Milyen más ez az imádság, mint az Apolloniusé, aki naponta így imádkozott: „Oh ti istenek! adjá­tok meg, ami jár nekem."

Az a feltétel, melyet itt kérésünkhöz csatolunk, sok nehézséget okozott a magyarázók számára minden korban.   Chrysostomos  azt mondja, hogy az őskeresztény egyházban a hí­vek sokszor az egész részt kihagyták, mert at­tól féltek, hogy ha a feltételt nem tudják telje­síteni, bűnt követnek el a kéréssel is. Mások, mint Zwingli, ezt a részt hitvallássá teszik, Lu­ther Istennek tett fogadalommá, Calvin pedig figyelmeztetésnek gondolja azt, hogy legyünk megbocsátók. Legtöbben azonban úgy értelme­zik azt, hogy ha azt akarjuk, hogy a bocsána­tért való imádkozásunk meghallgatásra talál­jon, akkor azt nekünk a megbocsátás szellemé­ben kell elmondanunk. Jelentése ennek a fel­fogásnak nem az, hogy ugyanolyan mértékben bocsássunk meg mi másoknak, mint amilyen mértékben mi nyerünk bocsánatot, hanem, hogy ugyanúgy és ugyanolyan szellemben cselekedjük azt. Isten megbocsátja a mi bűneinket, szó­ról-szóra: nagy adósságunkat engedi el: „Nem kellett volna-e néked is könyörülnöd a te szol­gatársadon, amiképpen én is könyörültem terajtad.” (Mt. XVIII. 33.)   Ennek a résznek különös érdekessége az, hogy éppen ide tette azt Jézus, vagyis, hogy a lélek Istenhez való viszonyának mérlegelése után egyszerre ember­társai felé fordul. Ez azonban teljesen a ke­resztény imádkozás szellemében történik, mely a közösség szellemét viseli magán, hiszen mindjárt az első szavak is a „mi" atyánkról szólanak. Az egész rész végeredményben arra mu­tat rá, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat naponta, vájjon békességben vagyunk-e Isten­nel és emberrel egyaránt.

„És ne vígy minket a kísértésbe." Ez a kérés két nehézséget rejt magában. Minthogy a kísértés, vagy megpróbáltatás elengedhetet­len feltétele az emberi haladásnak, miért kér­jük mégis, hogy mentesíttessünk attól? Jakab ugyanis ezt mondja: „Teljes örömnek tartsá­tok, atyámfiai, mikor külön félő kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbál­tatása kitartást szerez." (Jakab I. 2—3,) Má­sodszor pedig, miért mondjuk, hogy Isten ne vigyen minket kísértésbe, mikor pedig az ős-keresztény teológia szerint a sátán visz kísér­tésbe minket.  Ugyancsak Jakab mondja: „Senkise mondja, mikor kísértetik: Az Isten­től kísértetem, mert az Isten gonoszsággal nem kísérthető, ő maga pedig senkit sem kí­sért. Hanem mindenki kísértetik, amikor von­ja és édesgeti a tulajdon kívánsága." (Jakab I. 13—14.) Az első kérdésre a megoldást leg­többször abban keresik, hogy a szavakat így magyarázzák: „ne vígy minket túl nagy kísértésbe, melynek nem tudnánk ellentállani".  A keresztény ember azonban, aki tisztában van saját gyengeségével, úgy érzi, hogy a legki­sebb kísértés is túl nagy lehet számára s éppen ezért kéri, hogy távoztassék el az tőle, nehogy áldozatául essék. Az önbizalomnak ez a hiánya, mely egyedül csak Istenben bízik, a kísértést magát feleslegessé teheti. A kísértés célja rész­ben ugyanis az, hogy ráeszméltessen minket a mi gyengeségünkre. Ha pedig igaz leiekből kérjük, hogy mentesíttessünk a kísértéstől, ak­kor ez a kérés már elvégzi azt, amit egyébként a kísértés feladata volna elérni. Ha azonban a kísértés mégis bekövetkezik, akkor biztosak lehetünk róla, hogy szükségünk volt rá, s egy­úttal remélhetjük, hogy elég erőnk lesz azzal megbirkózni. Így Jézus imádsága beteljese­dik bennünk. Nem vétetünk ki a világból, de megőriztetünk a gonosztól. Ami veszedelmes kísértés lett volna, ha nem imádkozunk, csu­pán megpróbáltatássá szelídül imádkozásunk folytán; s ennek a megpróbáltatásnak a segé­lyével még biztosabban bejutunk az Isten or­szágába. A második nehézségnek a megoldását rendesen a szavaknak ilyetén való értelmezésé­vel vélik elérni: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk." Ez azonban a nehézségnek csupán megkerülése és nem megoldása. A megkísértetés ugyanis olyan körülmények folytán áll elő, melyek Isten gondviselése alá tartoznak; ha tehát előfordulnak, nem azt jelentik-e, hogy Isten kísértett meg minket! A felelet erre az, hogy ha a megkísértetés körülményeit Isten igazgatja is, a megkísértetés oka saját bűnös vágyainkban rejlik, amint azt az apostol is mondja. Világos, hogy ugyanazok a körülmé­nyek, melyek kísértést jelentenek az egyik em­ber számára, semmiféle kísértést nem tartal­maznak egy másik ember számára. A külső tényezők nem okai, hunom csak alkalmai a megkísértetésnek. Amikor pedig ezeket az alkalmakat Isten élénkbe állítja, nem azért teszi ezt, mintha azt akarná, hogy beléjük essünk, hanem azért, mert azt óhajtja, hogy felismer­jük saját gyengeségünket és gyakoroljuk, sőt, növeljük erőnket. Valami gonosz ember sátáni élvezetet találhat abban, hogy másokat is olyan gonosszá tegyen, mint amilyen ő maga, és így tényleg kísértővé lehet, Isten azonban; nem így kísért. Isten megpróbál minket, hogy e megpróbálás folytán tisztábbakká és erőseb­bekké legyünk. Így magyarázva, látnunk kell, hogy Jézusnak az a célja, hogy amint az előbbi részben a mi múltbeli gyengeségeinkért kértünk bocsánatot, úgy most ebben a részben ismerjük föl  a jövőben is előfordulható gyengeségeink lehetőségét és ebben a felismerésben is találjunk erőt. Amint Pál apostol mondja: „Amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”

 „De szabadíts meg minket a gonosztól." Az előbb azért imádkoztunk, hogy szabadíttassunk meg a külsőleges kísértéstől, mely a bűn alkalma, most pedig azt kérjük, hogy mentsen meg a Szentlélek bensőleg az önző szív gonosz­ságaitól, mert ezek a bűnnek az okai. Ebben a kérésben a külsőleges gonoszságok is benne foglaltatnak, mert ezek közvetve, vagy közvet­lenül a belső gonoszság következményei. Ess a kérés ellentétben áll azzal a hamis derűlátás­sal, amely a gonoszságot csupán negatív té­nyezőnek tartja s nem ismeri el a léleknek azt a lehetőségét, hogy szabadságával visszaélve Istennel pozitív  ellentétbe  jusson.  Ha nem volna igazi gonoszság a világon, hanem min­den csak a jó különböző fokozataiból állana, akkor ennek a kérésnek nem lenne értelme. A ma uralkodó bölcsészeti nézetek általában ta­gadják a gonoszság pozitív oldalát s valami felületes derűlátás kifejlődésére  nyújtanak alapot. Minden kornak legmélyebb gondolko­zói azonban úgy vélekednek, hogy pozitív go­noszság éppúgy van a világban, mint negatív gonoszság; hogy az önzés, gyűlölködés, kegyet­lenség és szabadosság nem csupán alacsonyabb fokai az önzetlenségnek, a szeretetnek, az em­beriességnek és a tisztaságnak, hanem azok­nak pontosan az ellentétei; hogy igenis vannak emberek, akik undorodnak a jóságtól, gyű­lölik az igazságot és elfordulnak az Istentől. Ezek a gondolatok teljesen összhangban van­nak a mélyebb keresztény élményekkel, melyek a lélekben hasonló ellentétekről adnak számot és erkölcsi életünk mélységében hasonlóan nagy szembenállásokról lebbentik föl a leplet. Csak ilyen meggyőződéssel és tapasztalatokkal mondhatjuk el ezt a kérést.

Az epilógus. „Mert Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen." Csaknem minden bibliakritikus, Tholuck-kal együtt, tagadja ennek az epilógusnak az eredetiségét. Erre azonban csupán bibliakritikai okuk van, mert egyébként ez az epilógus egyáltalán nincs ellentétben Jézus szellemével. Épp ellenkezőleg, nagyon is illő befejezése ez az egész imádságnak, hiszen néhány szóban azt az alapot és azt a célt tárja föl, melyen az egész imádság áll. Az az ország, melynek el­jöveteléért imádkozunk, Istené. Hisszük tehát, hogy birtokába veszi azt s nem engedi, hogy annak megvalósulása a gonoszság szikláin hajótörést szenvedjen, övé a hatalom, mellyel ezt megvalósíthatja, mert az ő mindenhatósá­ga a természet törvényeit és az ember akara­tát egyaránt körülöleli, És a dicsőség is az övé, nem n miénk. Éppen ezért jogosan kér­hetjük Tőle mindazt, amit a hatalmába vetett bizodalmunk kérni enged s reményünk lehet kérésünk meghallgatására.

Ez a lényege ennek a csodálatos imádságnak, mellyel egyúttal a legmegfelelőbben le is zárhatjuk Jézusnak e tárgyról adott taní­tásainak összefoglalását, hiszen ez az imádság magába foglalja és részleteiben is alátámasztja, ezeket a tanításokat.   Ez az ima rövid és összefoglaló, nem tartalmaz hiábavaló ismétléseket. Telve van gyermeki bizodalommal az Isten és testvéri együttérzéssel az ember iránt. Komoly és lelki, Isten akaratával szemben megadó, akaratát munkálni kívánó s ugyan­akkor a mindennapi élet vágyait és szüksé­geit is kifejezi. Alázatos, de reménységgel tel­jes imádság, felismeri a gonoszság létezését, de a gonoszságtól való megszabadítás lehető­ségét is. Az ember gyöngeségét annyira érzi, hogy a kísértéstől való megóvatását kéri, de annyira tudatában van az ember képességeinek, hogy Isten akaratának a Földön való és a mennyeihez hasonló megvalósításáért is könyörögni mer.

Olyan ez az imádság, hogy a legelesettebb bűnös is elmondhatja, de a legszentebb életű lélek is magáénak vallhatja.

 

 

15. §. Jézus imái.

 

A Jézus imáiról szóló leírások nem na­gyon számosak, de annál érdekesebbek. Az 5000 ember megvendégelése után elküldi tanítványait egy csónakban, maga pedig visszavonul a hegyek közé imádkozni. A 12 ta­nítvány kiválasztása előtt hasonlóképpen a hegyek közé vonul vissza és egész éjszaka Is­tenhez imádkozik. Amikor pedig megvirrad, összehívja tanítványait s kiválasztja közülük a 12-őt. Majd az átlényegülés hegyén imád­kozik Jézus s ezáltal magasztos állapotba jut. Lázárnak halottaiból való feltámasztása előtt is imádkozik, de imádkozik barátaival és ba­rátaiért az Utolsó vacsora alkalmából, ellen­ségeiért a kereszten és önmagáért a Getsemáné-kertben. Ezek az alkalmak (melyek kétség­telenül a sok alkalom közül csak néhányat örökítenek meg) arra mutatnak, hogy az alkalom és az imádság között minden esetben szoros összefüggés volt. Jézus imái életéből nőttek ki. Az 5000 megvendégelése után a nép királlyá akarja őt tenni s tanítványai is meg vannak győződve, hogy ő a Messiás. Jézus azonban arra tesz célzásokat, hogy az ő útja nem külső dicsőség, hanem a szenvedés és a halál felé vezet. Ez által akarja őket megóvni alaptalan reménykedéseiktől. Azután tanítvá­nyait átküldi a tavon, maga pedig egymagá­ban a hegyek közé vonul imádkozni. Termé­szetesen azt kell gondolni, hogy az elméjét foglalkoztató tárgy lett imádságának is a tár­gya. Mikor tanítványai kiválasztása előtt imádkozott, valószínűleg azok a fontos követ­kezmények foglalkoztatták elméjét, melyek e választásból fognak következni és úgy érezte, hogy szüksége van lelki tanácskérésre, mielőtt azt megteszi. Az átlényegülés hegyén (mi, magyarok a megdicsőülés hegyének szoktuk azt nevezni) tartott imádkozásának tárgyát nem ismerjük, eredményét azonban igen, s ez ab­ban áll, hogy valami emelkedett lelkiállapotba jutott, melyben Illéssel és Mózessel társalkodott s társalgásuk az ő Jeruzsálemben bekö­vetkezendő halála körül mozgott.

A Gethsemáné-kerti ima sok szempontból mélységesen érdekes, a mi szempontunkból azonban külö­nösen is az, mert azt domborítja ki, hogy Jé­zus úgy hitte, imádsága következményeképpen még megmenekülhet a ráváró megpróbáltatá­soktól. És ez a legteljesebb válasz arra az el­lenvetésre, hogy az imádság nem változtat­hatja meg az örökkévaló és változhatatlan isteni terveket. Jézus tudta, hogy meg kell halnia, több alkalommal beszélt is róla, mint valami szükséges dologról és mégis ebben a késői órában arra gondolt, hogy imádsága változtathat valamit rajta. Mindez világosan mutatja, hogy életünknek semmiféle körül­ményéről sem állíthatjuk, hogy az változha­tatlan, hogy azt a mindenható akarat meg ne tudná változtatni imádságunk meghallgatásaképpen.

 

 

16. §. János XVII. 

 

Jézusnak a tanítványaival tartott utolsó imádsága mélységes gondolatokkal és érzel­mekkel van tele. Még a hideg De Wette is azt mondja, hogy ez kétségtelenül a legemelkedettebb rész az evangéliumokban és teljesen elénk tárja az Istennel való közösségnek és békességnek ama tudatosságát, mely Jézust jellemzi. Ennek az imádságnak a vezető gon­dolata az Istennel való közössége, melyen át Isten élete az egész emberi faj számára meg­nyílik. Jézus könyörög, hogy adassék meg neki most már az a hatalom, mellyel az isteni dicsőséget, igazságot és szeretetet az emberek szíveibe és életébe átültetheti, ö maga úgy érzi, hogy nemsokára föl fog menni Istenhez és, hogy lelkének fölmagasztosultsága olyan fokot ér el, mellyel már diadalmat vehet e világ bűnein. Minthogy Jézusnak, test szerint legalább, el kellett válnia tanítványaitól, érezte, hogy azoknak szert kell tenniök arra a lelkierőre, mely őket Istennel és egymással közösségben tudja tartani. Ez az imádság tar­talma.

A „dicsőség" szónak a használata és tar­talma eleddig még nincs kellőképen megvizs­gálva. Hogy az valami egészen mást jelent, mint amit általában dicsőségnek szoktunk nevezni, az kétségtelen. Ám vájjon mit je­lent? Ha János XII. 20.-hoz fordulunk, né­hány görögről olvasunk, akik látni óhajtották Jézust, Jézus talán ekkor pillantja meg azt a lehetőséget, mely a görög világnak a zsidóval való párosítása folytán az ő tanításai számára megnyílhat.   Olyan vallásnak a körvonalai bontakoztak ki előtte, mely megszabadul a hagyományok külsőleges béklyóitól s az egész világ szellemi táplálékává válik. Ugyanakkor pedig a vallásnak ezt a felszabadulását az ő dicsőségén át, mely halálával nyer törhetetlen fundamentumot, látja lehetőnek. Azért mond­ja a 23. versben: „Eljött az óra, hogy az em­bernek fia megdicsőíttessék." És hozzáteszi: „Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyü­mölcsöt terem." Bizonyára mélységes lelki iz­galom ragadja meg, mikor azt mondja: „Szo­morú az én lelkem, de mit mondjak? Azt mondjam-e, Atyám, távoztasd el tőlem ezt az órát? Hiszen ennek az órának a betöltéséért jöttem, Atyám, dicsőítsd mag a Te nevedet." Az ő dicsősége az Isteni életnek a világ fölött való eláradásában valósulhat meg csupán, ezért Jézus még hozzáteszi: „Ez a világ nagy fordulópontja, e világ fejedelme csatát veszít és ha én fölemeltetem erről a földről, minden­kit magamhoz vonzók. Ezek szerint Jézus di­csősége halálában nyer alapot és eszköz lesz arra, hogy az egész emberiséget az Atya esz­méjében egy nagy testvériségbe tömörítse. Még világosabban tűnik ez ki a 41. versből, ahol Ézsaiás idézése után így szól Jézus:

„Ezeket monda Ézsaiás, amikor látá az ő di­csőségét és beszéle ő felőle." Ha már most megkeressük a hivatkozott helyet, akkor Ézsaiás VI. 10-ben látjuk, hogy a prófétának látomása támad, Istent látja ülni a templom­ban, kinek dicsősége azonban azon túl áradott és megtöltötte az egész földet. És megrendülének az ajtók küszöbei és a ház betelt füsttel s akkor hallotta az Isten szavát, hogy megkeményíttetik a zsidók szíve stb. Ezt a látomást János Jézusra vonatkoztatja. Isten dicsősége túlárad a templomon és megtölti az egész föl­det. A zsidók nem veszik be Jézust, a pogányok azonban követőivé lesznek. A XII. 32-ben János azt mondja, hogy Jézus halálában megdicsőíttetik s ezáltal minden embert ma­gához von. A látomás másik része pedig a zsi­dók hitetlenségében teljesedik be, mely által sötétséget vonnak magukra. Az a dicsőség te­hát, melyről a Ján. XII. 41. beszél, Isten ál­tal adatik Jézusnak és Jézus tovább adja azt a tanítványoknak (Ján. XVII. 22.). Mikor Jézus Istent dicsőítette, magát is megdicsőí­tette, célja azonban nem saját dicsőségének a keresése volt.

Jézusnak ez az imája főképen közbenjáró jellegű.   Amint a főpap szokott a Szentek

Szentjébe lépni, hogy ott Istennél közbenjár­jon a zsidó népért, úgy lépett Jézus is, mint Isten házának főpapja, az ő „Szomorúság Szentélyébe" ebben, a földi élet számára leg­szentebb órában, hogy közben járjon Istennél az ő barátaiért és követőiért. Imádkozott, hogy egyek legyenek, hogy Isten segítsége folytán távozzék el tőlük minden gonoszság, hogy szentelődjenek meg az igazság által és, végül, hogy legyenek vele, hogy lássák az ő dicsősé­gét és teljenek meg ugyanazzal az isteni sze­retettel, mely az ő lelkét eltöltötte. Az ilyen imádság azonban csak azok számára hatásos, akik készek, hogy elfogadják annak áldásait, akiknek szíve már a helyes irányba fordult. Azért mondja Jézus: „Én ezekért könyörgök; nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál" (XVII. 9.) Csak azok számára bír hatással ez az imádság, akik készek annak befogadására, mert az isteni be­folyás az akarat szabadságát nem érinti. így imádkozott Jézus Péterért is (Lk. XXII. 32.), Júdásért azonban nem. Érdekes kérdés, hogy vajon miféle közbenjárás lehető azokért, akik nem bánták meg bűneiket (Lásd I. Ján. V. 16,). Luther azt mondja: „Helyes lehet imád­kozni a világért és helyes lehet nem imádkozni a világért. István imádkozott üldözői­ért és Krisztus imádkozott a világért, mikor a kereszten volt." Hogy Jézus ez alkalommal nem imádkozik a világért, hanem csak tanít­ványaiért és követőiért, míg a kereszten ellen­ségeiért is imádkozott, az valószínűleg azért történik így, mert ez alkalommal az emberi és isteni együttérzés körében óhajtott marad­ni. Hogy hangulataink teljessé legyenek, hogy bizonyos szellemi irányokban minél messzebb haladhassunk, szükséges, hogy semmi olyat ne bocsássunk be gondolatkörünkbe, mely azzal nem összhangzó. A léleknek Isten után való vágyakozása, a szívnek az emberekkel való közössége, az igazság kutatása, a bűnök ostorozása, mindezek külön-külön gondolatkörök és ha összevegyítjük őket, figyelmünk szét­szóródik, értelmünk megzavarodik, így a je­len esetben is, Júdás eltávozása után Jézus elméje barátaival és azok szükségeivel telt meg; és ennek a szeretettől áthatott hangulat­nak a színe arra a szélcsendre emlékeztet, mely a legvadabb orkán dühöngése közben is néha előáll. Erre az időre az ellenséges világnak, a cselt-szövögető alattomosnak és a közeledő pusztulásnak minden gondolata ki kellett hogy rekesztődjék a lélekből, hogy az teljesen bé­kességgel és szeretettel teljék meg.

 

 

17. §. A Gethsemáné-kerti ima.

 

Az Istennel, barátaival és a jövendővel való közösségnek ebből a csendes órájából Jé­zus úgy lép a világba, mint aki meleg, világos körből a sötétségbe és a viharba lép ki. A kö­zeledő vég gondolata most már visszatér elmé­jébe s ő az Olajfák-hegyére, majd a megszo­kott kertbe megy, hogy sötét sorsának sze­mébe nézzen. Lelkét ekkor elönti annak a ti­tokzatos szomorúságnak a hulláma, melyet a keresztény világ mindazóta olyan mélységes érdeklődéssel vizsgálgat és próbál megmagya­rázni. Megpróbálták ezt úgyis magyarázni, hogy az gyengeséget jelent, Jézus visszaborzad attól a sorstól, melynek bekövetkeztét már régóta látja. S úgy gondolták, hogy pró­fétai előrelátásával nem egyeztethető össze az a hite, hogy a keserű pohár még eltávoztathatik tőle. Néhány tudós tehát kétségbe vonta vagy ennek az eseménynek, vagy a Jánosnál leírt diadalmas imádságnak történelmi hitelessé­gét. Ha azonban elfogadjuk az előbbi magya­rázatot, hogy Jézus rövid időre teljesen kikapcsolta gondolatainak sorából közeledő halálának fenyegető árnyát, hogy így annál tel­jesebben egyesülhessen lélekben tanítványaival, akkor a Gethsemáné-kerti imádság nem kerül ellentmondásba az előbbi jelenettel. Né­hány teológus Jézus lelki vívódását testének fáradtságával próbálta megmagyarázni. Ez a magyarázat azonban éppen a legfőbb nehézsé­get hagyja magyarázat nélkül.    Éppen   ezért igen sok teológus azt az elméletet állította fel, hogy   Jézus a Gethsemáné-kertben  valami misztikus szenvedésnek lett az alanya, mely­ben megfizetett a világ bűneiért s ezáltal érdemelte ki Isten megbocsátását. Ez az elmélet azonban a deistákkal, Celsusszal és más hit­nélküliekkel fog kezet, hogy Jézust úgy mu­tassa be, mint aki kisebb bátorságot és erőt mutat a halál előtt, mint amennyit a vértanúk egész sora bizonyíthatóan tanúsít. Erre azt le­het felelni, hogy az a hősies nemtörődömség, mellyel a sztoikusok, vagy az észak-amerikai indiánok fogadják a szenvedést és a halált, nem tartozik a keresztény erények közé és, hogy az érzéketlenség nem a legmagasabb foka a bátorságnak. Jézus isteni ereje épen emberi gyengeségében mutatkozik meg. Ö, aki látja és érzi a fájdalom minden változatát és mégis elvállalja azt, nagyobb bátorságról tesz tanúságot, mint az a hős, vagy vértanú, aki érzéketlenül fogadja azt, vagy pedig a lelke-sültségnek olyan izgalmában és a dicsőséges jövendőnek olyan fölesigázott reménységével, mely elnyomja a fájdalom kínjait. Jézust sem­mi ilyen idegizgalom nem vakította el. ö tisz­tán látta mindazt, ami jönni fog; nemcsak az ő saját szenvedéseit, hanem tanítványaiét és követőiét is, melyet élete talán elháríthatott volna, halála azonban még csak siettetett. Azok a szavak, melyeket keresztvivő útján a nőkhöz intézett, bepillantást engednek egy percre gondolataiba. „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, hanem sírjatok maga­tokért és a ti gyermekeitekért." öt semmiféle lelkesült reménység sem ringatta csalódásba az evangélium gyors diadalát illetően. Tisz­tán látta, tanítványai félreértése és tudatlan­sága, küldetésének célját illetően, jó iskola volt számára, hogy mennyi időnek kell eltel­nie, míg az emberiség nagy tömegei megért­hetik őt. Hamis reménykedés nem tartotta őt hatalmában, jól látta a világban uralkodó go­noszság hatalmát s ezért nem is homályosította el ítéletének helyességét semmiféle alap­talan reménykedés. Nagy tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a halál testi fájdalmait látta abban a pohárban, melynek eltávoztatásáért imádkozott. Lelkének vívódásai arra a módra vonatkoztak, mellyel a szomorú vég bekövetkezni indult, hogy a gonoszság és bűn orgiáit ő maga idézze fel életével és tanítá­saival, hogy munkája áruláshoz, gyávasághoz és kegyetlenséghez vezessen annyi embertár­sat, hogy ne lehessen másképen hatni reájuk, mint mindezeknek az alantas érzéseknek elő­zetes diadalma által. A pohár Péter megta­gadó gyávaságával, Júdás árulásával, Kaja­fás szívtelenségével, Pilátus önző igazságta­lanságával, a római katonák kegyetlenségével és a zsidó nép háládatlanságával telt csordu­lásig. Jézus jól látta ezeknek a sötét elemek­eiek a gyülekezését feje fölött s meg is mon­dotta: „Ez a ti órátok és a sötétség hatalmaié." Érthető tehát, hogy lelkének minden megma­radt erejével még egyszer Istenhez fordul s kéri öt, ha nem lenne-e más út a cél elérésére, ha nem kíméltethetne-e meg a világ mindettől a szörnyűségtől. S ez imájának igazi értelme.

És mégis, bizonyos értelemben el lehet mondani, hogy Jézus a szívén viselte a világ bűneit. Mert az emberi léleknek van egy tör­vénye, melynek értelmében a körülményektől

az ok felé fordul a figyelem. És ez a törvény a lélek nagysága és átfogó képességével egye­nes arányban válik erősebbé. Csak a kis lelkek elégszenek meg azzal, hogy a jelen bajaival eltelve csak a körülmények miatt siránkoznak. A nagy lelkeket a körülményeket előál­lító igazságtalan okok töltik el, szomorúsággal. Még a gyermek is azt emlegeti; „Mindig így van, sohasem kapok meg semmit, amit aka­rok." Mikor pedig megnövünk én annyi más embertársunknak nyomorúságát is látjuk, egyszerre megértjük, hogy azt a szomorúsá­got nemcsak az éppen pillanatnyilag előállott nehézség, vagy megpróbáltatás okozza, hanem valami egyetemes ok. Hiszen a pillanat meg­próbáltatása hamar véget ér s ezért kár lenne gyötörni a lelkünket, az egyetemes ok azon­ban megmarad, hogy újabb és újabb megpró­báltatások forrásává legyen.

Csak ennek a törvénynek a létezésével tudom megmagyarázni Jézusnak a Lázár sír­jánál történt lelki vívódását. Bizonyára nemcsak az ott jelenlevő eset indította öt meg annyira, hogy nemcsak sírt, hanem újra és újra felnyögött, hiszen azt azonnal kitűnően meg­oldotta. Hanem ezt az esetet minden földi szenvedés és minden emberi gyötrelem egyik fő jelének látta: hogy miképpen jár az élet sarká­ban mindenütt gyötrelem és halál, ő már ak­kor látta, amit Pál mond ki helyette jóval ké­sőbb, hogy „az egész teremtett világegyetemben fohászkodik és nyög mind idáig". Könnyű, dolog becsukni a szemeinket a gonosz dol­gok előtt ós a dolgoknak csak a kellemes olda­lát szemlélni mindig, mert így el tudjuk vi­selni azokat, viszont nem tudjuk meghódítani azokat. Jézus azonban látta és érezte mindazt, ami az életben gonosz és fájdalmas s épen ezért győzedelmeskedni tudott azon. És amint Lázár sírjánál így teljesen magában viselte e világ szenvedéseit, azonképpen viselte magá­ban a Gethsemáné kertben e világ bűneit, mert az emberi nyomorúság minden mélységét át tudta élni lelkének megértő ereje által. Mind­ez azonban nem azt jelenti, hogy ő a bűnök büntetését is magára vállalhatta, hiszen ak­kor Istentől el kellett volna vettetnie, mint bűnösnek. A Gethsemáné-kerti imádkozása azonban tisztán mutatja, hogy ö nem vettetett el az Atya szemei elől, hiszen állandóan az ő Atyjával társalog lélekben.

A Gethsemáné-kerti imádság ellen felho­zott másik ellenvetésre, hogy ugyanis az ellentétben áll közeledő halálának prófétai meglátásával és tudásával, — akkor felelhetünk, ha tisztába jövünk a prófétai előrelátás ter­mészetével. A próféta a jövendő eseményeit nem úgy látja, mint valami tökéletesen tiszta és biztos eseményt, hanem csupán annak kö­zeledését érzi. A megérzett esemény egyre kö­zelebb és közelebb jön, már már egészen itt is van. Ha semmi sem történik megakadályozá­sára, be is fog következni. Ám még a legutolsó pillanatban is közbejöhet valami s akkor az nem történik meg. A próféta látja az esemé­nyek egymásba fonódó láncolatát és érti a dolgokban rejlő irányt, valamint azt az okozatot, mely az okokból rendes körülmények között elő szokott állani.

A próféta látja a dagadó és közeledő hul­lámokat, amint azok egyre jobban feje fölé emelkednek, hogy aztán reá zúduljanak meny-dörgő és habot okádó erővel. Ez az, amit el­mond hallgatói előtt. Mindenesetre ilyen prófétálásokról olvashatunk a Bibliában. Az Ó-testamentum prófétái állandóan olyan esemé­nyek bekövetkezéséről jósolnak, amelyek leg­többször nem következnek be. Így Jónás meg­jósolja, hogy Ninive 40 napon belül elpusztíttatik. Ninive lakói azonban közben megtérnek s így a város megmenekül,   Ézsaiás   monda  Ezékiásnak: „Halld a seregek urának bősze­dét: tedd rendbe a te házadat, mert meg fogsz halni és nem élsz." Ám Ezékiás imádkozott s Isten meghallgatta az ő imáját s adott az ő napjaihoz még 15 évet. Náthán megjelentett Dávidnak, hogy bűnei bűnhődéseképpen meg fog halni. Ám Dávid töredelmesen megval­lotta bűnét s akkor Náthán így szólt: „Az Úr is elvette a te bűnödet, nem fogsz meghalni". Látjuk tehát, hogy a Biblia a prófétálást nem úgy fogja föl, hogy az feltétlen bizonyosság­gal bekövetkező eseményeket jósol meg, hanem az isteni és az emberi szabadságnak teret ad az események bekövetkezését illetően.

 

 

 

III. FEJEZET

 

 Ellenvetések az imádkozással szemben.

 

18. §. Metafizikai és elvont. Az Isteni tulaj­donságok.

 

Az eddigiekben láttuk, hogy Jézus és az apostolok tanításai szerint az imádkozás által mind külső, mind belső áldásokat megnyerhe­tünk, még pedig olyan áldásokat, melyeket imádkozásunk nélkül nem nyerhettünk volna el. Az imádkozásnak ilyen felfogása ellen azonban ellenvetések merülnek fel, melyek bölcsészeti nehézségeken alapulnak. Ezekkel fogunk most foglalkozni. Elsősorban is azok­kal a metafizikai és elvont nehézségekkel fog­lalkozunk, amelyek az isteni tulajdonságokra vonatkoznak, — azután a természet törvé­nyein alapuló tudományos nehézségekkel, — majd az egyéni szabadság kérdésére vonatkozó lélektani nehézségekkel, — és, végül, a spiritualisták ellenvetéseivel.   Lássuk tehát először a metafizikai nehézségeket. Ezek Is­tennek mindentudására, mindenhatóságára és végtelen jóságára vonatkoznak. Isten min­dent tud, azt is tudja, hogy számunkra mi a legjobb, nincs szüksége hát arra, hogy mi mondjuk azt meg neki, — Isten végtelenül jó és megadja azt nekünk, akár kérjük, akár nem, — ő mindenható uralkodó, aki saját ter­vei és akarata szerint cselekszik, függetlenül a mi imáinktól. Ha azonban ezt az érvelést el­fogadjuk, akkor egyszerre kitűnik, hogy ez esetben nemcsak az imádkozás hiábavaló, ha­nem minden emberi akarás, próbálkozás és tö­rekvés is az. Ez az elmélet számunkra a szük­ségszerűség, sőt a fatalizmus elfogadását je­lenti. Ha az embernek nem kell imádkoznia azért, amit óhajt, mert Isten a nélkül is jó és mindent javunkra tesz, akkor szántanunk s vetnünk sem kell és nem kell házépítéssel baj­lódnunk, vagy hajókat küldenünk át a tenge­ren. Ha jó az ember számára a ház, vagy a gabona, akkor e szerint az érvelés szerint a végtelenül jó és bölcs Isten ezeket úgyis meg­adja neki. Erre az elméletre azonban könnyű válaszolni. A legkézenfekvőbb válasz, hogy Isten azért adott nekünk eszközöket és lehető­ségeket, hogy azokkal éljünk és   csak   akkor adja nekünk áldásait, ha tényleg élünk is ezekkel az eszközökkel és lehetőségekkel. Na­gyon valószínűleg: Isten jónak tarthatja szá­munkra a házat, vagy a búzát, ha megdolgo­zunk érette, azaz fölhasználjuk a kínálkozó eszközöket és lehetőségeket, de nem tartja azokat számunkra elengedhetetlenül szüksé­gesnek, ha nem élünk eszközeinkkel és lehető­ségeinkkel. Ép így Isten szempontjából jó le­het számunkra bizonyos áldásoknak az elnye­rése, ha imádkozunk érette, és szükségtelen, ha nem imádkozunk érette. Csupán csak az a kérdés, vajon Isten ép oly eszköznek és lehe­tőségnek szánta-e az imádságot, mint az előre­látást és a munkálkodást! Az imádság ellen hangoztatott metafizikai ellenvetés a szabad akarat elleni ellenvetéssé válik és, ha a szabad akaratot meg tudjuk védelmezni, ugyanakkor megvédelmeztük az imádkozást is.

 

 

19. §. Tudományos ellenvetés.  A természet törvényei.

 

A bölcsészeti nehézségek közül a második rész a természet törvényei és a dolgok rendje

szempontjából támaszt nehézséget. A tudósok, akik hozzá vannak szokva, hogy mindenütt

törvények után kutassanak és akiknek a számára mindenféle tüneménynek csak egy ma­gyarázata lehet, az tudniillik, hogy az ebbe, vagy abba a természeti törvénybe beletarto­zik, nehezen tudják elfogadni, hogy az imád­kozásnak bármilyen következése is lehessen, mert azt ők csak a természet törvényeinek a megsértésével tartják bekövetkezhetőnek. Csodának tekintenék, felfogásuk szerint pe­dig csodák nincsenek. Szerintük Isten min­dent az ő törvényeinek kereteiben végez el, tehát nem intézkedhetik szabadon. Más szavak­kal ez azt jelenti, hogy az isteni törvények bék­lyóba kötik, sőt megszüntetik az isteni sza­badságot. Továbbá, minthogy a természet tör­vényei mindenki számára a legjobbak, a tudó­sok nem látják, hogy Isten miképp avatkoz­hatna bele azok működésébe jó eredménnyel. Pl. ha valaki gondatlanul megsérti az egész­ség törvényeit és beteggé lesz, akkor a tudó­sok szerint a beteg számára legjobb, ha végig szenvedi azt, mintegy bűnhődésként, s ezáltal bölcsebb lesz jövőre, mint ha imádsága meg­hallgatásaként megszabadíttatnék a betegség­től.

Ezeket a szempontokat Combé fejtette ki legtisztábban híres munkájában: „Az emberi szervezetiben, melynek sok tiszta meglátása mellett szerintünk fő hibája, hogy a gondvi­selést lehetetlennek tartja. Az életről és a vi­lágról nagyon egyoldalú képet fest.   Az ő szempontjából minden megmagyarázható s az életnek minden megpróbáltatására adódik megoldás. Ha azonban tiszta és logikus érve­léseinek mélyére nézünk, azokat csak a felületen mozgóknak tapasztaljuk.   Semmi sem könnyebb, mint megmagyarázni az egész vi­lágmindenség összes problémáit, ha azokat csak egy szempontból nézzük.    Pedig ez a könyv nagy népszerűségre tett szert, azok között, akik szeretik a logikusan folyó gondola­tokat és az un. gyakorlati bölcsességet. Az ilyenek számára ez a könyv többet jelent, mint az Új-testamentum. Amint azonban mondot­tuk, legfőbb hibája az, hogy tagadja az isteni gondviselés lehetőségét. Nem ugyan az úgy­nevezett egyetemes gondviselését, mert ezt a tudósok általában elismerik.   Azt ugyanis, hogy a világegyetemet kormányozó törvények, minden lénynek a javára alkottattak.   Amíg azonban fajok és osztályok tényleg nyernek általuk, az egyének legtöbbször szenvednek azok következtében. Pl. Isten törvénye, hogy a tűz érintése fájdalmat okozzon az embernek és ez az ember javára szolgál, mert megtanítja a tűzzel szembeni óvatosságra. Megtörténik azonban néha, hogy egyik-másik egyén saját hibáján kívül szenved a tűz miatt és az ilyen eseteket Combé a nagytöbbség javát célzó kivételeknek tekinti. Az ilyen kivételeket nem lehet elkerülni, mikor egyetemes törvények­ről van szó. Ha az úgynevezett egyetemes gondviselés elmélete. Mindez igaz lehet, de a vallásos lelket nem elégíti ki. Ellentétben van Jézusnak az Isten atyaságáról, a kis dolgok­ban is megnyilvánuló gondviseléséről és a leg­kisebbek iránt is tanúsított szeretetéről szóló tanításaival, éppen úgy, mint a többség hala­dásának elvével. Jézus tanításai szerint bármi történik is velünk, annak valami jelentősége és értéke van ránk nézve. Ha azonban meg­állunk ott, ahol Combe megáll, akkor fölfedez­hetjük ugyan az isteni jóakaratot az egész faj iránt, de föl kell adnunk Istennek az egyén iránt tanúsított atyai szeretetéről szóló el­veinket. Mi nem tagadjuk az egyetemes gond­viselés elvét, sőt elfogadjuk azt, illetve annak pozitív részét, viszont el kell vetnünk annak negatív és tagadó részeit. Mert megtanultuk, hogy minden elméletnek és rendszemek a hi­bái ott kezdődnek, ahol az tagadni kezd va­lamit, azaz, az emberi tévedés forrása nem a rosszakaratban, hanem az emberi értelem ha-tároltságában keresendő. Az emberi elme elfoglal egy bizonyos álláspontot és kifejti mindazt az igazságot, amit onnan megláthat, de elveti mindazt, amit onnan meglátni nem tud. Más emberek más álláspontokból kiin­dulva az igazságnak más és más oldalait vi­lágítják meg, bár egyénileg mindenik elveti azokat, amiket saját álláspontjából nem tud felfedezni. Feladatunk tehát az kell hogy le­gyen, hogy hozzuk közön nevezőre a különbö­ző álláspontokból származó pozitív állításo­kat és hagyjuk figyelmen kívül a negatív, a tagadó érveléseket. A jelen esetben: Combe-val együtt igen sok tudós fölfedezi Isten egye­temes törvényeit, amint azok az egész emberi faj javára működnek. Vannak viszont mások, akik vallásos ösztönzésből és az Új-testamentum alapjából kiindulva megpillantják Istent, mint na egyének barátját és a különleges hely­ietek gondviselőjét. Vajon ez a két szempont ellentmond egymásnak? Nem lehetne úgy fogni föl ezt a két elméletet, hogy egyik a má­sikat kiegészíti, hogy az egyetemes gondvise­lés a természet törvényei révén az egész em­beri fajta javát szolgálja s ugyanakkor az egyénekre kiterjedő gondviselés különleges jelentőséggel bír az   egyének   számára!   Bármelyik családapa, ha bölcs és szerető szülő, iparkodik általános szabályokat szabni egész családja számára, ugyanakkor azonban ezeket a szabályokat tudja úgy is alkalmazni, hogy azok bármelyik kisgyermekének egyéni szük­ségeit is szolgálják. És ha a gyarló ember ezt megteheti, mennyire inkább képen rá a vég­telenül bölcs Isten. Ha pedig Isten képes erre, akkor bizonyára óhajtja is azt tenni, Ha az egyént mindig föláldozzuk, bármily kis mér­tékben is, a többség java miatt, ez csak úgy történhetik, hogy az Isten nem tud máskép­pen tenni. Ám a többség javának és az egyén javának összeegyeztetését a legbölcsebb em­berek mindig lehetőnek tartották, még mielőtt Jézus tanította volna, hogy egy veréb sem hull le az Atya akarata nélkül és hogy minden hajunk szála külön számon tartatik Általa.  Míg manapság bizonyos tudósok  azt tanítják, hogy minden természetes törvények szerint   történik  s   hogy   következéseképpen semmi sem lehet természetfeletti s ugyanak­kor egy másik része az embereknek azt tart­ja, hogy az események egy részének termé­szetfölötti oka van s ezért azok nem tartoz­nak a természet törvényeinek a  hatókörébe, - addig minden idők bölcs emberei meg vol­tak győződve arról, hogy ugyanazok az ese­mények egy időben lehetnek természetesek és természetfölöttiek  is.   így pl. Plutarchos azt mondja  (saját korának modernjeiről és régi embereiről írva): „A régi emberek figyelmü­ket egyszerűen a tüneményekben megjelenő istenire   fordították,   mondván,   hogy    Isten, minden dolognak a kezdete és a lényege, ezért a természetes okokat figyelmen kívül hagy­ták. A modernek teljesen elfordultuk a dol­gok isteni lényegétől s azt, tartják, hogy min­dent meg lehet, magyarázni természetes okok­kal. Ezek a szempontok azonban részlegesek és emiatt hiányosak, a dolgok megértése pedig megkívánja, hogy  mind   a  két  szempontot összeegyeztessük." Hippocrates, Sokrates kor­társa, tagadta a természetes és a természet­fölötti között az ellentéteket és minden tudo­mányt úgy tekintett,  mint amely   egyszerre isteni s ugyanakkor tudományosan meghatá­rozható. „Minden betegség — mondja — is­teni eredete és mégis mindeniknek megvan a maga fizikai feltétele. Minden Istentől való, de semmi sincs a természet nélkül." Ezek a nálunk bölcsebb emberek tehát tudták, hogyan kell összeegyeztetni a természetest és az istenit a dolgokban.

Azok az ellenvetések, amelyek az egyén iránti gondviselés lehetőségét tagadják, ugyanakkor az imádság meghallgatását is tagadják. A magunk részéről azonban azt tartjuk, hogy Isten a természet törvényein át működik az egész emberi faj általános javá­ra, ugyanakkor azonban az Ő szabadságának lehetőségeivel természetfölöttien gondot visel az egyének különleges szükségeit illetően is. Ha az az ellenvetés merül föl, hogy a természetfölötti működés csodát jelent és hogy cso­dák nincsenek, akkor a magunk részéről meg kell kérdeznünk, hogy mi is hát a csoda tulaj­donképpen. Ha a csoda a természet törvényei­nek felfüggesztését, vagy megsértését jelenti, akkor tényleg ellentét áll fenn a természetes és a természetfölötti között és az egyikbe ve­tett hit lehetetlenné tenné a másik iránt táp­lált meggyőződést. Ha azonban a különböző teológiai iskolákhoz tartozó legbölcsebb teo­lógusokat meghallgatjuk, akkor azt kell mon­danunk, hogy a csoda nem a természet törvé­nyeinek a megsértése útján jön létre, hanem az egy magasabb világból érkező új erő, mely a régi törvények megtartása mellett, a különleges szükség szerint használja fel azokat és akkor a kettő között nincs ellentét. Ugyan­abban az időben működhetik Isten természe­tes és természetfeletti módon, vagyis: egy­szerre hihetünk az egyetemes és a különleges gondviselésben, a természeti törvényekben és az imádságra adott feleletben is. Mert e sze­rint a felfogás szerint csodák mindig lehet­nek, amíg csak Isten kormányozza a világot és amíg a földön élő-hit találtatik. Az igazi keresztény élet maga is természetfölötti, ma­gasabb forrásokból fakad, mint a földi, olyan élet az, mely Krisztus szerint Istenből indul és hozzá tér meg. Ezért mondotta Luther, hogy a kereszténység legnagyobb csodája a lelki élet felvillanása az emberekben s ehhez mérten az olyan külsőleges csodák, mint a vízenjárás, teljesen másodrendűek és jelentőség nélküliek.

Ha tehát ezek szerint föltételezzük, hogy Isten fönntartja a világ rendjét és a termé­szet törvényeit, ugyanakkor azonban állan­dóan új és különleges befolyásokat küld az anyag és a lélek világába a fölmerülő szükség szerint és hogy mindez teljesen beletartozik Isten nagy tervébe kezdettől fogva, — akkor a természetes és a természetfölötti között elképzelt   ellentét egyszerre   megszűnik. Hogy Isten tényleg egyre újabb és újabb befolyá­sokat küld a világba az ö teremtő tevékenysé­ge folytán, azt nemcsak a keresztény hit és az emberi szív hiszi, hanem a bölcsészeti szük­ségszerűség is megköveteli. Hasé, az új német iskola   egyik   legtisztább fejű   gondolkozója, ezeket  jelenti ki: „A világ kormányzása  az emberi szabadság szempontjaitól   nézve   csak az isteni szabadság közremunkálásával válik lehetségessé. Ez a közremunkálás vezet min­ket a csoda filozófia fogalmához, melyet csak akkor tagadhatunk,   ha   tagadjuk   magát   a gondviselést is. Ha hiszünk az emberi szabad­ságban, akkor szemeink előtt állandóan újabb és újabb bizonyítékok  jelennek  meg  arról, hogy a természetes együtt tud működni a természetfelettivel.   Mert  az  emberi  szabadság végeredményében erő, mely a természeten belül nyilvánul meg, származását tekintve azon­ban természetfeletti. Körül van az véve törvényekkel, a szervezet és a körülmények adott­ságaival, ő maga azonban nem tartozik a törvények alá. Ennek a  szabadságnak  minden megnyilvánulása egy-egy új teremtés és tel­jesen megmagyarázhatatlan. Abban a pillanat­ban, amikor úgy magyarázzuk azt, mint amely már valami meglévő törvénynek az eredmé­nye, akkor már megtagadtuk a szabadságot és elfogadtuk helyette a szükségszerűséget. Ab­ban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy cselekedeteink okai külső befolyásokban rej­lenek és nem csupán körülményekben, ezzel megtagadtuk az emberi szabadságot. Az em­ber a legjobb példa a természetes és a termé­szetfeletti együttmunkálására. Életének egy része egészen természetes síkban mozog, testi adottságokból indul ki, külső körülmények szerint alakul, ugyanakkor pedig egy másik része természetfeletti, a szabadakarat és a sza­bad választás lehetőségein épül föl. Ha tehát az ember maga egyszerre tud cselekedni a tör­vény és a szabadság szféráiban, vájjon kétel­kedhetünk-e, hogy a nálunk annyival tökéle­tesebb Isten sincs megkötve csupán csak a természet törvényeinek a síkjában?!

Az az ellenvetés, hogy jobb nekünk, ha el­szenvedjük azt a bűnhődést, mely a természet törvényeinek megsértéséből fakad, semmint, ha mentesítetünk attól az imádságunkra adott felelet által, szintén cáfolatot kíván. Igaz, a bűnhődés célja lehet jóindulatú, de, ha a gyer­meked megégette magát, vájjon visszautasí­tod-e segítséget kérő sírását emiatt? Jobbnak tartod, hogy a bűnhődést elejétől végig átszen­vedje vigyázatlansága miatt, vagy inkább or­voshoz sietsz vele, hogy az rövidítse meg szen­vedéseit? Ha pedig tudod, vagy hiszed, hogy az imádság által segítséget tudsz nyerni, nem okosabb-e azt alkalmazni, semmint minden bajt, betegséget, szenvedést és megpróbálta­tást elejétől végéig átszenvedni?

 

 

20. §. Lélektani ellenvetések. Az emberi sza­badság.

 

Az imádság eredményessége ellen emel­hető kifogások közül most az emberi szabadság elvéből levont ellenvetésekkel kell foglalkoz­nunk. Ez az ellenvetés abból indul ki, hogy Isten segítsége túlzott mértékben befolyásolná az emberi, szabadságot. Erre az ellenvetésre azonban két válasz is kínálkozik. Az első az, hogy Istennek a lélekre való befolyását mi magunk kértük s tehát az olyan befolyás, amelynek elnyerését mi szabad választásunk­ból óhajtjuk. Nem akaratunk ellenére, vagy beleegyezésünk nélkül történik az. A második válasz az, hogy ezt a befolyást nem szabad kö­telezőnek tekinteni. Az isteni befolyás nem el­lenállhatatlan, nem bénítja meg a lelket és nem mozgatja bábként, mint ahogy valami anyagi tárgyat mozgat egy külső erő. Minket a szent­lélek nem úgy kormányoz, mint a jezsuitát az ő fellebbvalója, vakon és passzívan, mint va­lami holttestet. Az isteni befolyás inkább föl­kelti, semmint elfojtja a lélek tevékenységét, fejleszti az egyéniséget és öntudatosabbá teszi a szabadságot. S vájjon nem vesszük-e észre, hogy a befolyás egyetemes jellegű? Minden ember, akivel találkozunk, befolyásol minket és mi őt. Aki csak beszél hozzánk, vagy akár csak reánk is néz, jó vagy rossz benyomást gyakorol jellemével reánk. Jelleme, vagy han­gulata azonnal hat a miénkre. Ez a befolyás nemcsak szavakban és tettekben, hanem a hang színében és a szem kifejezésében is meg­nyilvánul.

Komoly, őszinte ember, szíves és segíteni vágyó ember minden megnyilvánulá­sával reánk festi jellemének ezeket a színeit. Világosság árad belőle, meleg világosság, hogy fölvidámítsa egész környezetét. Hasonlókép­pen a világ embere az érzéki, az önző, vagy a kicsinybitű ember, aki minden nemeset és tisz­tát azonnal kigúnyol, sötétséget terjeszt maga körül. A szónok, ki egyszerre ezer embert ma­gával tud ragadni, hirtelen meglát valakit a terembe lépni, kinek véleményeivel és érzései­vel ismerős s íme, ennek az egyetlen embernek a megjelenése azonnal változtat a mon­danivalóin, vagy legalább is előadása módján. Bölcsőtől a koporsóig állandóan befolyás alatt állunk, megszámlálhatatlan sok befolyás alatt, amelyek nem ellenállhatatlanok ugyan, de el­kerülhetetlenek. Ha pedig annyiféle befolyás hathat reánk, egyedül csak Isten befolyását zárjuk ki életünkből? Éppen csak Istennek nem lenne szabad befolyást gyakorolnia az ő gyermekeinek lelkére, hogy azt elfordítsa a rossztól és a jó felé vezesse? És ha a befolyá­sok eme óceánjától nem féltjük lelkünk sza­badságát, vajon félthetjük-e azt az imádságra adott választól?

 

21. §. Transzcendentális ellenvetések.

 

Van a bölcsészeinek egy iránya, mely az emberről és az Istenről alkotott fogalmai miatt kétli az imádkozás eredményességét. Az Isten­ről alkotott fogalma a pantheizmus, az ember­ről alkotott fogalma pedig a sztoicizmus felé vezet. Az Istenből tagadja, a személyes elemet s inkább valami elvont szellemnek tartja azt, semmint személyes Atyának, Attól fél, hogy lealacsonyítja Istent, ha a mienkhez hasonló tulajdonságokkal ruházza föl és fél a vele való közösségtől, mert ezt antropomorfizmusnak tartja. Fél, hogy Isten eszméjének tiszta szel­lemisége veszít azáltal, ha a mi alacsony vá­gyainkkal és földi gondjainkkal hozzuk össze-köttetésbe. Az emberről alkotott fogalma ha­sonlóképpen ellenkezik az imára adott felelet lehetőségével. Az ember e szerint a filozófia szerint a természet hatalmas és ellenállhatat­lan erőinek középpontjában áll, hogy türel­me, határozottsága és alkalmazkodása által teremtse meg a maga életútját. A természet kerekei mennydörögve forognak előre a maguk kijelölt útján, századokon és évezredeken át és aki útjukba kerül, azt elgázolják és sem­mivé teszik. Semmi értelme kegyelemért rimánkodni, mert a természet nem ismeri a ke­gyelmet. Márványszerű szépséggel tündöklő arca mozdulatlanul tekint a jövőbe, akárcsak az egyiptomi kőszfinksz. Az ember csak a ter­mészet törvényeinek a megismerésével és a hozzájuk való alkalmazkodással építheti föl életének diadalkapuját. Ha az ember elhatá­rozta, hogy megnyugszik az eseményekben, bármi jöjjön is, úgy, amint vannak, ezáltal, erkölcsi diadalt arat. Könnyű átlátni, hogy az ilyen elképzelés semmi lehetőséget nem ad az imádkozásnak sorsa formálásában.

Ezzel a szép, de hideg elmélettel szemben  emlékezzünk vissza Jézusnak az életről és Istenről adott felvilágosításaira, ő, aki azt mondta volt a szamariabeli asszonynak: „Az Isten lélek", tanítványainak viszont ezt taní­totta: az Isten „a mi Atyánk", ő, aki minden kérésünk központjává tette azt az imádságot, hogy legyen meg Istennek akarata „mint a mennyben, úgy a földön is", a következő mon­datban már arra tanít minket, hogy kérjük a mi mindennapi kenyerünket, ő, aki azt kívánta tanítványaitól, hogy tagadják meg magukat és vegyék fel az ő keresztjét, ugyanakkor arra is bátorította őket, hogy szívüknek minden vá­gyát vigyék Isten elé. A tanítvánnyá levés első feltételéül azt jelölte volt meg, hogy le­gyenek készek meggyűlölni atyjukat és anyju­kat s szétosztani minden vagyonukat, — azo­kat azonban, akik ezt a próbát kiállották, nem vetette alá aszkétikus szabályoknak, nem von­ta ki a mindennapi élet eseményeiből, sőt bol­dog és vidám együttélésre vezette Isten és emberek előtt való kedvességben. Jézus szá­mára Isten mindig a legjobb barátot jelentette, az élet pedig nem sorsszerű kötöttség, hanem olyan jelenet volt, ahol az isteni törvények állandó működése közben az isteni és emberi szabadság korlátozás nélkül nyilvánulhatott meg. Ha összehasonlítjuk az Istenről és az emberről felállított eme nézeteket, azt kell mondanunk, hogy Jézus tanítása sokkal em­beribb és tehát valószínűbb mint azé a sztoicizmusé, amelyről fentebb szóltunk.

 

22. §. Az ima, mint visszahatás.

 

Az előbb ismertetett látszólagos nehézsé­gek elkerülése végett az imádsággal kapcsolat­ban két elméletet szoktak emlegetni. Az első minden tényleges eredményt megtagad az imádságról, kivéve azt, mely a léleknek saját magára való visszahatásában áll. Eszerint tehát az imának az imádkozóra azáltal van ha­tása, hogy az imádság visszahat az azt gya­korló lelkére. Aki imádkozik, magára hat az­zal és nem Istenre. Ha áldozatot kér, akkor e kérésének eredményeképpen alázatossá teszi önmagát. Ha megnyugvást kér, a megnyugvás lelkiállapotába imádkozza magát. E szerint az elmélet szerint, ha valami külső dolgot kérünk, akkor azt csak a legáltalánosabb értelemben szabad tennünk s akkor is csak azért, hogy sa­ját magunkat győzzük meg imádkozás közben az isteni gondviselés erejéről. Ha mások ré­szére kérünk valamit, akkor ezt csak azért te­gyük, mert az imádkozás közben saját szívünk érzéseit az együttérzés és a jóakarat ösvényei­re igazítjuk. Glasgow egyik teológiai professzora a XVIII. században így ír: „Istenre nem lehet hatni imádkozásunk által, őt nem lehet megváltoztatni. Az imádkozásnak csak annyi­ban van haszna, hogy az ösztönzőleg hat han­gulatunk, belátásunk, magatartásunk megvál­toztatására és új lelki beállítottságokhoz vezet." Emiatt a presbitérium eretnekséggel vádolta meg. Ő a zsinathoz fellebbezett, amely fölmen­tette és azután az egyetemes zsinat sem vál­toztatta meg ezt a felmentést. Dr. Blair ha­sonlóképpen tanít: „Az. a változás, amelyet: imádkozásunk elérhet, saját magunktól függ és nem az Isten adja azt. Az imádkozás igazi ér­téke abban a lelki átrendeződésben áll, melyet az imádkozó önmaga végez el." Lord Commes ezeket mondja: „Az a lény, aki világunkat te­remtette, törvényei által kormányozza azt, melyek változtathatatlanok, minthogy a leg­jobbak; és azt képzelni, hogy az Istent meg lehet változtatni imákkal, könyörgésekkel, vagy áldozatokkal, szentségtörő gondolat, mert az Istenséget velünk egy színvonalra szállítja le." Ezekben az állításokban sok igazság van. Igaz, hogy az: imádság egészséges befolyást gyakorol a lélekre. Aki imádkozik, megnyitja lelkét Isten előtt s így készen áll a szellemi be­folyások befogadására. Ám más dolog elő­készíteni magunkat egy befolyás befogadására és ismét más önmagunkat befolyásolni. Az imádkozás megnyitja a szívet Isten előtt és amikor a szív nyitva van, Isten megjelenik benne. Ám az ajtó kinyitása egy dolog, a vendég belépése egészen más.

Az imádkozásnak ilyetén való felfogása ellen legelső észrevételünk az, hogy az nem egyezik Jézuséval. Jézus nem azt tanítja, hogy az imádkozás gyakorlata magnetizálja lelkünket, hanem azt, hogy ha imádkozunk, akkor Isten, imádkozásunk következményeké­ppen olyan dolgokat ad nekünk, amit nem adna másként. És ez igen lényeges különbség. Ha elfogadjuk Jézus tanításait, akkor imádkozás közben magunkat ténylegesen Isten jelenlété­ben érezzük és remegő szívvel fogjuk várni az ő befolyását lelkeinkben. Ha azonban a fenti elméletet fogadjuk el, akkor egyedül fogjuk érezni magunkat és kétségbeesetten fogunk erőlködni, hogy ezt a jótékony befolyást vala­hogy érvényre juttassuk önmagunkon.

Szerintem ennek az elméletnek az elfoga­dása feltétlenül arra vehetne, hogy ne imádkozzunk többé. Az őszintén gondolkozó ember számára képtelenségnek tűnnék föl, hogy sza­vaiban Istent kérje arra, amiről tudja, hogy csak ő maga érheti el. Az ilyen imádkozás az őszinteség teljes hiányát jelentené. Az önmegjavításnak ezt a módját sokkal természeteseb­ben lehetne gyakorolni meditáció útján. Ahol ez az elmélet diadalra jutott, ott az emberek imádkozhatnak ugyan az emberi szív termé­szetes vágyakozása és ösztönzése folytán, de imádkozásukból hiányozni fog az az erő, mely azt eredményessé tehetné és amely az Istennel való társalgás felemelő érzéséből származik.

Az imádságnak ez az elmélete főképpen két eszmén alapszik. Az első az, hogy az imád­ság semmiféle hatást sem gyakorolhat Istenre; és a második, hogy semmiképpen sem bírhatja őt rá arra, hogy terveit megváltoztassa. Ám milyen okunk van azt mondani, hogy az imád­kozás nem gyakorolhat hatást Istenre. Olyan-e az isteni természet, hogy abból az együttérzés teljesen hiányzik s vajon Isten tökéletessége ellentétben áll-e azzal, hogy Ő meghallgassa az ő gyermekeinek a kérését? Az Új-testamentum semmi esetre sem fest ilyen képet az Isten­ségről és semmi más okunk sincs föltételezni, hogy az: isteni természet hideg és érzéketlen volna, sőt éppen ellenkezőleg, tökéletesebb lévén mint a mienk, több lehetőséggel kell bír­nia még legkisebb teremtményeinek megértése és szeretése irányában is. Ami a második esz­mét illeti, igaz, hogy a mi imádkozásunk nem befolyásolhatja Istent az Ő terveinek megvál­toztatására, de honnan tudjuk, hogy ebbe a tervbe nem tartozik bele az is, hogy teljesítse azokat a kéréseket, melyek az ő isteni akara­tával összhangban állanak; ha pedig ez bele­tartozik Isten tervébe, akkor az atyai szeretet megkívánja, hogy Isten közelebb hajoljon hoz­zánk, amikor Őt kérjük. Isten éppen akkor ma­rad hű eredeti nagy tervéhez, ha meghallgatja imádkozásunkat.

 

 

23. §. Csak szellemi javakra irányzott lehet az imádság?

 

A látszólagos nehézségek elkerülésére föl­állított második elmélet szerint az imádkozás­ban csak lelki dolgokat szabad kérni e világ múló javai helyett. Ha pedig mégis múló ja­vakat is kérünk, akkor e szerint az elmélet szerint azt csak általánosságban szabad ten­nünk és semmiképpen sem a magunk szá­mára. Ezt az elméletet több meggondolás tá­masztja alá. Azt mondják, hogy Jézus, mikor azt ígéri, hogy ha kérünk, adatik nekünk, a Szentlélek megadatásáról beszél, vagyis lelki és nem anyagi ajándékokról. Azt mondják, hogy mi kérhetjük imádságunkban, hogy le­gyen hitünk, tisztaságunk, szerető szívünk, erőnk, hogy ellene álljunk a gonosznak, mert tudjuk, hogy mindezek jók a mi számunkra, de az anyagi javakra nézve sohasem tudhat­juk, hogy jó-e, ha elnyerjük azokat. Azt mond­ják, hogy Istentől anyagi javakat kérni önző s tehát nem keresztényi dolog és, hogy ellen­tétben áll Jézusnak eme mondásával: „Annak okáért mondom nektek, ne aggodalmaskod­jatok a ti éltetek felől, mit egyetek, se a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Mert tudja a ti atyátok, hogy nektek mindezekre szüksége­tek van." (Lk. XII.) Azt is mondják, hogy az az imádság, mely anyagi javakat kér, túl szá­mítóvá válik.

Mindezekre azt feleljük, hogy bár Jézus a Szentlélekről beszél Lk. XII. 13-ban, ennél sokkal általánosabb kifejezést használ Mt. VII. 11-ben és hogy mind tanításaiban, mind példájában megmutatta sok más alkalommal, hogy igenis helyes dolog e világ javaiért is imádkozni. Az apostolok kérték Isten segítsé­gét külsőleges szükségleteikre is s azt tanítot­ták, hogy még a betegekért való imádkozás is helyes és eredményes dolog. Igaz, hogy soha­sem lehetünk biztosak, vájjon jó-e, ha valami dolgot megkapunk, éppen ezért mindig úgy kellene imádkoznunk, ahogy Jézus tette,  önmegadással, azaz, hogy ne a mi akaratunk, ha­nem Isten, akarata legyen meg.  Jézusnak a Gethsemáné-kertben tartott imája azt mutatja, hogy a külső dolgokért való imádkozás is le­het nagyon őszinte, nagyon szívből fakadó és Istenhez emelő. Lehet, hogy nem előnyünkre, hanem hátrányunkra válnék, ha megkapnók azt, amit kérnénk, ha azonban azt kérjük, hogy ne a mi akaratunk, hanem az Isten akarata le­gyen meg, akkor az imádság meghallgatása semmiképpen sem lehet számunkra rossz. Azt is lehet azonban, hogy valamire nagyon szük­ségünk lenne, talán Isten is szeretné, hogy mi azt imádkozással megszerezzük magunknak, de ha nem kérjük, nem is kapjuk meg. A ve­szedelem tehát kétoldalú, kérhetünk olyat, amit nem kellene megkapnunk s esetleg elmulasszuk a kérését annak, amit meg kellene kap­nunk. Amint az apostol mondja: „Nincsen semmitek, mert nem kéritek." (Jakab IV. 2.) Ezt a kétoldalú veszedelmet úgy kerülhetjük ki, ha őszintén Isten elé tárjuk kéréseinket, ugyanakkor azonban önmegadóan Isten akaratát s nem a mienket helyezzük előtérbe. Ép­pen úgy el lehet azonban mondani a lelki dol­gokról is, mint az anyagiakról, hogy kérésük veszedelemmel járhat. Law az ő „Az imádság szelleme” című könyvében azt bizonygatja, hogy bár az áhítatosság csúcsai gyakran jó hatásnál vannak a lélekre, a hidegség és a lelki elhagyatottság sem árt néha,  sőt   bizonyos időkben még jobb, mint az előbbiek, mert az Istentől való függésünk érzetét erősebben ki­fejleszti bennünk. Valószínűleg az apostol is erről beszél, mikor a Gal. IV. 14-ben a test kísértéseit emlegeti, melyeknek eltávoztatásáért háromszor is imádkozott minden ered­mény nélkül s Isten hatalma az ő gyöngédségé­ben lett tökéletessé. Ezért tehát, ha az anyagi dolgokat azért nem akarjuk kérni, mert nem tudjuk, hogy azoknak elnyerése hasznunkra válnék-e, vagy sem, ugyanez a veszedelem fennáll a lelki dolgokkal kapcsolatban is. Ha pedig azt mondja valaki, hogy az anyagiakért való imádkozás önző dolog, azt válaszoljuk, hogy ha önzőén kérjük, akkor a lelki dolgok kérése sem lehet valami jézusi cselekedet. Ha azért imádkozunk, hogy csak mi magunk sza­baduljunk meg valami lelki rossztól, az épp­oly kevéssé keresztényi dolog, mint ha e világ nehézségeitől való szabadulásunkat kérjük a magunk számára. Ha azonban, bár a saját javunkra kérjük mindezeket, közben azonban túlemelkedünk saját magunkon és a kért dol­gokat Isten és az emberek szolgálatára ren­deljük, akkor kiemelkedünk az önzés köréből. Kétségtelen, hogy mindannyiunkban vannak csak magunkkal foglalkozó önző vágyak, a kérdés csupán az, vájjon ezeket megpróbáljuk-e letagadni Isten előtt, vagy pedig Isten elé víve azokat, megpróbáljunk azokból fölemelkedve, keresztényi lélekké alakulni át. Az az ellenvetés pedig, hogy Jézus tiltja a világi javak kérését, mert hiszen Isten úgyis tudja mire van szükségünk, megszűnik jelentőséggel bírni, ha megvizsgáljuk Jézusnak ezt a mon­dását. Ennek a mondásnak a lényege az, hogy ne aggodalmaskodjunk. Aggodalmaskodni ugyanis, akár anyagi, akár lelki javak miatt, nagyon káros a lélek számára. Jézus arra ösz­tönöz, hogy bízzunk Istenben, szelleme pedig megkívánja, hogy ez a bizalom teljes legyen, akár testi, akár lelki szükségleteinkről van is szó. Igaz, hogy az Isten tudja, hogy mire van szükségünk testileg, de azt is tudja, hogy lel­kileg mire van szükségünk. Jézusnak ez a mondása tehát nem használható annak a megállapítására, hogy csak lelki dolgokat szabad kérnünk, testieket pedig nem. És ha az anya­giak kérése számítóvá teszi az embert, a lel­kiek kérése is azzá teheti.    Életünk jó nagy része egyenesen megkívánja, hogy igenis szá­molgassuk életünk lehetőségeit, a kérdés mind­össze csak az, vajon életünknek ezt a jó nagy részét kikapcsoljuk-e az imádkozásból.   Isten teremtett minket, ö adta, hogy lelkünkben sze­mélyek és események iránt is támadjon érdek­lődés. Ő nem akarja, hogy sztoikus közömbösséggel viseltessünk a minket körülvevő vi­lággal szemben. A föld tele van szépséggel és áldással, melynek felhasználására tehetségünk van. A társadalom, a barátság, a szeretet, a családi érzések, egy nemzethez való tartozó­ságunk lelkünket nem hagyhatják hidegen. Ha tehát Isten belehelyezett bennünket ezek közé a körülmények közé és nem akarja, hogy lelkünk hideg nemtörődömséggel viseltessék irántuk, vajon nem kell-e akkor ilyen irányú vágyainkat és érdeklődéseinket eléje vinnünk? Ha mindezeket kikapcsoljuk,   Istennel   való társalkodásunkban, akkor azokat megfosztjuk a keresztény élet felemelő hatásától. Ugyanez lenne ez, mint a középkornak az a   helytelen felfogása, mely a kereszténységet el akarta választani az élettől, a vallást ki akarta ragadni a hétköznapokból, hogy csak a vasárnapra korlátozza s Jézus tanításait nem engedte ér­vényre jutni az utcán és a hivatalban, a szere­tet, a szenvedés és a cselekvés világából, hogy csak a templomban néhány perc alatt és egy kis gyülekezetben hirdesse azokat. Jézus ezt az álláspontot nem tanította és saját életében sem követte, ő megjelent a menyegzőn és a publikánus házában s szóba állott a bűnösök­kel is, miért ne tehetnők mi is ugyanazt. Arra tanította a tanítványait, hogy imádkozzanak e világ javaiért is. Miért lennénk mi mások, mint a tanítványai? Akkoriban dicséretesnek tartották, hogy a betegségek meggyógyításáért is imádkozzanak. Miért ne követhetnők tehát mi is őket. Miközben pedig Jézus ezekre ösztönözte követőit, gondolataikat felemelte s szükségleteiket beállította magasabb célok rendszerébe és magasabb rendű áldások lépcsőzetébe. Miért ne lehetne ma is ugyanezt tenni?

 

 

 

 

IV. FEJEZET.

 

Előkészületek az imádkozásra.

 

24. §. Általános megjegyzések.

 

Miután végigvizsgáltuk az Újtestamentumnak az imádkozásra vonatkozó tanításait és a legfontosabb tudományos és filozófiai el­lenvetéseket, most az imádkozás feltételeiről' és segítő eszközeiről fogunk beszélni. Amikor már az értelmi nehézségek fölött győzedelmes­kedett az imádkozó lélek, szembetalálja magát az erkölcsi természetű nehézségekkel, melyek talán még mélyebb gyökérrel bírnak, mint az előbbiek. Mert az imádkozásra való erkölcsi fölkészülés sokkal fontosabb, hiszen a szív ál­lapotával és céljainkkal van kapcsolatban. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha az imádkozás több akar lenni, mint egyszerűen csak külső formaság, akkor annak valóságos szükségle­tek kifejezésének kell lennie. Mindnyájan tud­juk, hogy elmondani egy imádságot még nem imádkozás, hogy a gondolat nélküli szavak sohasem emelkednek föl a magasságba. Keve­sebben tudják azonban, hogy az érzés nélküli gondolatok hasonlóképpen távol maradnak az igazi imádkozás lényegétől. Gyakran azt hisszük, hogy a jóság értelmi helyeslése ugyanaz, mint a jóság iránti vágy. Gyakran imádkozunk csupán azért, mert lelkiismeretünk és erkölcsi érzésünk erre ösztönöz, pedig ez még nem igazi imádkozás. Más dolog felismerni, hogy mit kellene kívánnunk és ismét más dolog igazán kívánni is azt. Ezt a két dolgot összecserélni annyi, mint azt hinni, hogy az imádkozásra való fölkészülés már maga az imádkozás. Igen jó fölkészülés, ugyanis, az imádkozásra, ha meditálunk szükségleteink, bűneink, vagy háládatosságunk alkalmai fölött, ám míg ez a meditálás nem válik érzelemmé, addig maga az imádkozás még el sem kezdődött. Ezek mel­lett van még egy öncsalás-szerű hiedelem, amely ellen védekeznünk kell. Gyakran az a veszedelem fenyeget, hogy összetévesztjük a szentimentális imádkozást a meggyőződésből, hitből és szeretetből fakadó imádkozással. Minden emberben benne rejlik bizonyos val­lásos érzelmesség, a tiszteletnek bizonyos faja, melyet könnyű felébresztenünk magunkban. 

Ez szükséges az imádkozás és a vallásos élet számára, önmagukban azonban még nem me­rítik ki a keresztény imádkozás lényegét. Túl­ságosan a felület dolgai. Túlságosan csak érzelmek, önmagukban véve nincsenek össze­köttetésben a jellemmel. Az igazi imádkozás, amint láttuk, az igazi keresztény és eredmé­nyes imádkozás az egyetlen imádkozás, melyet művelni érdemes, nem a formaság, hanem a hit dolga, nem az értelem, hanem a szív biro­dalmába tartozik, nem átfutó érzelmekből, hanem állandó célokból fakad, nem a tisztelet­adás érzéséből, hanem az élet keresztény értel­méből keletkezik. Nagyon fontos tehát, hogy jól készüljünk föl az imádkozásra s különösen erkölcsileg készüljünk föl rá. Ha a rákészülés már megvan, utána az imádkozásnak magától kell jönnie. Senkinek sem kell erőlködnie, hogy imádkozni tudjon, mert az imádkozás a lélek szabad megnyilvánulása, viszont igenis kell törekednünk az erkölcsi rákészülésre, hogy az imádkozás útjából eltakarítsuk az erkölcsi aka­dályokat. Ezért a meditáció és az önvizsgálat mindig hasznos segédeszközei az imádkozás­nak. Az önvizsgálásnak az a célja, hogy cél­jainkat és kívánságainkat végig elemezze, hogy meglássuk, mik azok és merre irányulnak.    S hogy meggyőződésünket Isten jelenléte és az örökkévaló igazságok iránt elmélyítse. Külö­nösen pedig, minthogy már egyszer kifejtettük a keresztény imádkozáshoz szükséges három dolgot (szellem, igazság és hit) — meditációnk­nak az a célja, hogy az imádkozás eme lénye­ges elemeire fölkészítsen minket.

 

 

25. §. Organikus és lélektani készületek.

 

Néhány évvel ezelőtt, mikor ezeknek a soroknak az írója még egy nyugati városban - Észak-Amerikában (a fordító) - lakott, egy híres frenológus látogatott el oda s többek között hat protestáns lelkésznek a fe­jét is megvizsgálta. Utána azt mondotta, hogy mindannyiuknál hiányzik az imádás és a tisz­teletadás tehetsége, természettől fogva nem áhítatos hajlamúak s hozzátette, hogy egyi­küknek sem lett volna szabad a lelkészi pá­lyára lépni. Ami azonban még meglepőbb, az az, hogy mind a hat lelkész elismerte a frenológus megfigyelésének a helyességét. Mind­annyian megerősítették, hogy tényleg nem áhí­tatos és vallásos természetűek és hogy vallá­sosságuk nem fejlődés útján, hanem életüknek válságos fordulata következtében keletkezett. Mint e hat lelkész egyike, magam is csatlakoztam a többiek véleményéhez, ami minket magunkat illetett, de tagadtam az ebből levont ítéletet. Azt hiszem, ugyanis, hogy ép­pen annyira alkalmas a lelkészi hivatásra az az ember, akinek a vallása élmény és meggyő­ződés útján keletkezett, melyek az életküzdelmekből, belső meghasonlásokból és komoly számotvetésből származnak, — mint az, aki­nek a vallása szervi adottságából fejlődött ki. Sőt, az ilyen ember, aki saját-maga is átment az élet tövises útján s érezte magában a val­lásos meggyőződés első rügyeit fölfakadni, az ilyen ember még nagyobb szolgálatára lehet embertársainak, mint az olyan, akinek val­lása a természet ingyen ajándéka csupán.

Mégis, bizonyos, hogy vannak organikus és lélektani rákészülések az imádkozásra, me­lyek minden egyénnél különbözők. Ezek fölött nincs hatalma s hiányukért, vagy meglétükért nem felelős. Fontos, hogy ezt mindenki jól megértse, mert igen sokan kínozzák magukat szükségtelenül amiatt, mert önmagukban nem tudják fölfedezni azokat az áhítatos vonáso­kat, melyeket másokban látnak. Viszont azok, akikben ezek az áhítatos vonások a természet adományaképpen bővelkednek, könnyen abba a kísértésbe eshetnek, hogy azokkal megelégedjenek és az imádkozást pusztán érzelmi gyakorlattá tegyék. Hogy ezeket a tévedéseket elkerüljük, meg kell tanulnunk különbsé­get tenni az organikus vonások, az érzelem me­legsége és ama komolyság között, melyet az életküzdelmek, a meggyőződés és a cél adnak, az imádkozásnak. Az organikus vonások szé­pek, melengetőek és, ha nagymértékben adatik nekünk, igazán hálásaknak kell lennünk miat­tuk. Arra ösztönöznek minket, hogy felfelé nézzünk, hogy tiszteljünk szülőket, fölötteseket, hősüket, szenteket, nagy és zseniális embe­reket és hogy tiszteletünk csodálattá és imádássá váljék, mikor a Legmagasabb közelébe ér, hogy ott boldogságot találjon. Ez az érze­lem az erkölcsi természet koronája, összhangot ad az egész jellemnek, kiküszöböli a heves, durva, vagy alacsony megnyilvánulásokat. Azáltal, hogy alázatosságra készít, méltóságot ad, mert az a természet törvénye, hogy, akik megalázzák magukat, fölmagasztaltatnak. Ez az érzelem gyönyörűséggé teszi az imádkozást s különösen az imádkozásnak azt a részét, mely csodálatból és imádásból áll. Akiben meg­van ez az érzelem, keresi és élvezi a tiszteletre­méltó emberek jelenlétét és gondolkodását, szeret együtt lenni öreg és bölcs és tisztelt fér­fiakkal s lassanként odanő, hogy szeretni fog­ja és keresni fogja az Isten közelségét. Imád­kozásunknak megkülönböztető jegye lesz az önkéntes alázatosság és a ragyogó szemű föl­felén estes. Ez azonban még egymagában nem az imádkozás lényege és nem is tartalma. Mindössze csak egyik eleme és hangulata. Ez még csak rákészülés az imádkozásra, hogy örömmel ismerjük föl az Isten-keresés boldog áldásait s megnyissuk lelkünket a vele való találkozás előtt. Ám a világi életben is így van az, hogy sokszor élvezhetjük valakivel együtt lenni, bár semmi mondanivalónk sincs hozzá. Ha pedig nincs mondanivalónk a számára, ak­kor nem is lehet igazi közösségünk vele. Lehet, hogy beszélünk hozzá, ránézünk s élvezettel szemléljük arcát, tanulmányozzuk jellemét, ez azonban még mindig csak előkészület és nem a közösség maga. Jöhet valaki, aki sohasem látta őt azelőtt s félannyira sem tiszteli és sze­reti őt mint mi, de lehet, hogy komoly dolga van vele s valódibb közösségbe kerül vele egy pere alatt, mint amilyenben mi valaha is vol­tunk.

Szükséges megértenünk ezt a különbséget a természetadta érzelem és a meggyőződésből

fakadó imádkozás között, már csak azért is, hogy akikben megvan ez az áhítatos vonás, ne legyenek megelégedve csupán ennyivel, akik­ben pedig nincs meg, ne csüggedjenek el. Akik­ben megvan, legyenek hálásak érette, de te­kintsék azt csupán előkészületnek az Égi Atyá­val való közösségre, akikben azonban nincs meg, ne gondolják, hogy emiatt nem fognak tudni imádkozni teljes sikerrel. A meggyőző­dés, az emelkedett cél, szívünknek és életünk­nek helyes iránybaállítása éppoly őszintévé és örömteljessé tehetik imádkozásunkat, ha hiányzik is belőle az a természetadta áhítatos vonás, amelyet másokban annyira csodáltunk.

Az imádkozásra való rákészülésnek van­nak a tisztelet és az imádás mellett más orga­nikus adottságai is. Ilyenek a reménység és a félelem, a szépség és az igazság felé vonzó adottságaink s más jellemző vonások, melyek az egyén természetes énjéhez tartoznak. Mi­kor ezek közül egyik, vagy másik nagyobb mértékben van meg bennünk, könnyen felis­merhetjük befolyásukat az áhítatra. A remény­ség bizalmat ad az imádkozónak, hogy szaba­don és örömmel telten emelkedjék az Isten felé. A félelem sürgeti az imádkozást s kitar­tóvá teszi, a szépség szeretete emelkedettséget és színt ad megnyilatkozásunknak. Az igaz­ságosság utáni vágy önvallomásunkat őszin­tévé és alapossá teszi s hozzásegít, hogy ön­magunkat teljes egészében Isten akarata alá rendeljük. Így különböző módon készít elő minket természetünk e magasabb igazságok világába való lépésre s nekünk csak arra kell vigyáznunk, hogy ezt az előkészítést ne té­vesszük össze a megérkezéssel, az imádkozás­sal, a közösség teljességével.

Kétségtelenül, ezeket a képességeket fej­leszteni is lehet. Ám, amint semmiféle nevelés nem tehet valakit nagy költővé, szónokká, vagy államférfivá, amint semmiféle fejlesztés nem emelhet valakit a tudomány, a matema­tika és azok alkalmazásának koronázatlan ki­rályai közé, éppen úgy semmiféle gyakorlás sem fejlesztheti ki ezeket az áhítatra késztető adottságokat, ha azok nincsenek meg bennünk. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy ezek az áhítatra késztető vonások nem mindenkinek adatnak g tudnunk kell amellett azt is, hogy ezek egymagukban még nem jelentik magát az imádkozást, sőt nem is lényegesek minden esetben, mert mellettük van egy másik „még ragyogóbb út".

Gyakran mondják, hogy a nők természettől fogva vallásosabbak, mint a férfiak. Ha a vallást a maga szélesebb értelmében vesszük, mint mely a szeretet, a bizalom és az engedelmesség útján vezet minket Istenhez, akkor ez az állítás nyilvánvalóan nem igaz. Legalább is lehetetlennek látszik, hogy Isten ilyen kü­lönbséget tenne azoknak a természetében, aki­ket egymás segítségére rendelt minden dolog­ban. Ha azonban azt jelenti ez az állítás, hogy a nőkben erősebb a hajlandóság, mint a fér­fiúkban a nyilvános istentiszteletek látogatására és hogy több örömet, találnak a csodálásban és az imádságban, mint a férfiak, akkor ez az állítás helyes. A tisztelés és csodálás szép érzéke a nőkben inkább ki van fejlődve, mint, a férfiakban és ha a nők tudatában vannak en­nek az adottságuknak s egyúttal nem túloz­zák el annak jelentőségét, akkor felbecsülhe­tetlen szolgálatot tehetnek saját maguk, élet­társuk és gyermekeik lelki felemelésének a terén.

 

 

26. §. A szív előkészülete.

 

Térjünk át most az imádságra való elő­készület fontosabb részeire. Ezek: a szív, az értelem és az akarat előkészítése. Mindezek általános és különös előkészítést kívánnak, Az általános előkészítés során szükségünk van a szeretet, a hit és a céltudatosság életünk síkjá­ba való beállítására. Minthogy azonban e vi­lág gondjai, gyönyörűségei és elfoglaltatásai ezeket az alapvető vágyakat és meggyőződé­seket gyakran elhomályosítják, szükséges, hogy különleges előkészülettel felfrissítsük azokat, ha mindennapi imádkozásunk igazi forrásaiként akarjuk használni azokat.

Beszéljünk tehát elsősorban a szív előké­születeiről. Világos, hogy semmit sem kérhe­tünk teljes komolysággal, ha csak nem óhajt­juk azt teljes szívünkkel és hogy következés­képpen, ha csak szívünk nem vágyakozik lelki dolgok után, nem is imádkozhatunk azokért őszintén. Ez a titka annak a látszólag kegyet­len igazságnak, hogy a meg nem tértek imái­nak nincs eredménye és hogy a meg nem iga­zolt egyéneknek nincs joguk imádkozni. Bár ez az igazság ilyen formában nem egészen: helyes, annyi igazság mégis van benne, hogy ha eredményesen akarunk imádkozni, akkor minden vágyunknak az imádság céljára irányozottnak kell lennie. Mindenekelőtt ugyanis a keresztény imádság főcélja a lelki dolgok kérése és ha mi azokat nem szeretjük, akkor nem is kérhetjük azokat őszintén. Továbbá, ha anyagi javakért imádkozunk, nem lehetjük ezt teljes hittel, hacsak lelkünk keresztény szel­lemben nem kéri azokat. Tehát csak az tud szívből imádkozni, akinek a szíve rendben van Istennel, aki lelke mélyéből óhajtja Istent meg­ismerni, szeretni és szolgálni s ez életének leg­nagyobb boldogsága. Az imádkozásra való fel­készülés első feladata tehát az, hogy megle­gyen bennünk a szeretetnek ez a mélységes belső élete. Ebből az életből aztán könnyen folyik a hála, a könyörgés és a bűnvallás lépcsőzete. Minthogy a lélek természeténél fogva fölfelé vágyakozik, gondolataink könnyen kö­vetik ezt a szárnyalást, valahányszor a min­dennapi élet eseményei alkalmat nyújtanak erre. Ahol azonban a szív nincs fölkészülve, ott mindig bizonyos fokú erőltetésre van szük­ség, ha imádkozni akarunk. Az előbbi esetben gondolataink, mint Milton angyalai, természe­tesen tartanak fölfelé, könnyűségüknél fogva és a visszaesés, vagy lezuhanás számukra igazi katasztrófa. Az utóbbi esetben azonban termé­szetes nehézségüknél fogva, melyeket a földi célok súlyosítanak s az önző diadalra, egyéni kielégülésre való vágyak még jobban megter­helnek, lefelé vonzódnak s a fölfelé vivő út a természetellenes.

Föltéve azonban, hogy életünk céljait az igazság birodalma felé irányoztuk s szívünk vonzódása Isten felé ragad, még akkor is elő­fordul, hogy szárnyalásunk meg-meginog s mi hibás ösvényre térünk. Gyakran előfordul, hogy rövidebb-hosszabb időre elidegenedünk Istentől s ezt imádkozásunkban fedeztük föl. Ilyenkor szörnyű nehéznek találjuk az imád­kozást, nincs mondanivalónk, csak a múlt él­ményeire való emlékezéseink alapján imádko­zunk, mert a jelenben az ilyeneknek híjával vagyunk. Szavaink megsokasodnak, gondolataink megritkulnak. Ez az állapot nyilván mu­tatja, hogy szívünk eltávolodott Istentől s figyelmeztet rá, hogy itt az idő visszatérni hozzá. Ilyenkor különleges előkészület vélik szükségessé. Ilyenkor azért imádkozunk Isten­hez, hogy tanítson meg minket imádkozni. Ráfordítjuk figyelmünket valóságos szükségeinkre, míg csak a bocsánatért és a békessé­gért, belső életünk feléledéséért való vágyako­zásunk vissza nem tér.  Megvizsgáljuk múlt­beli gondolatainkat és cselekedeteinket, amíg csak föl nem fedezzük, hogy mi vezetett el minket az igazi ösvény közeléből. S ha őszinte alázatosságunk fölébred bennünk, abból ismét kifejlődik az igazi vágyakozás, melynek alapján imádkozásunk újból a szív kifejezésévé fog válni.

 

 

27. §. Az értelem előkészítése.

 

Az imádkozásra való értelmi felkészülés­ből kitűnő leckét ad az apostol, mikor azt mondja: „Aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, akik őt ke­resik." (Zsid. XI. 6.)

Mikor imádkozunk, nemcsak kívánnunk kell azt, amit kérünk, hanem hinnünk isi kell, hogy van Valaki, aki teljesíteni fogja a mi kérésünket. Könyvünk első része ezt a meg­győződést próbálta alátámasztani. Ezek után is azonban állandóan szükséges az értelmi rá­készülés, gondolataink összegyűjtése, szüksé­geink átgondolása és a körülmények mérlege­lése.

                                                                

Foglalkozzunk először a rákészülés fon­tosságával.

Az imádság az emberi lélek legmagasabbrendű tevékenysége, az emberi élet Ieg4 magasztosabb pillanata, az ember legcsodála­tosabb előjoga. Méltóságot ad az agyagba he­lyeztetett gyarló léleknek, lerombolja külső életünk megkülönböztetéseit és legkisebb fele­barátunk iránt is tiszteletre gerjeszt, hiszen ez a magasztos előjog éppoly mértékben adatott neki is, mint nekünk. A legmagárahagyatottabb nyomorult is, kinek egy barátja sincs az emberek között, a legbensőségesebb barát­ságba léphet az egész világ Uralkodójával, — a legtudatlanabb elme is, melyben a földi tu­dományok leghalványabb visszfénye sem pis-lant fel noha, az egész világmindenség lénye­gét felfoghatja, — a legelvetemedettebb bűnös is, akitől még a megértő és megbocsátó lelkek is visszahúzódnak, bensőséges viszonyba kerülhet a Legszentebbel és a Legdicsőségesebbel: ha imádkozik.    Minél nagyobb azonban ennek az előjognak az áldása és az értéke, an­nál megvetendőbb, ha visszaélnek vele. Nincs a világon magasztosabb és áldottabb cseleke­det, mint az őszinte imádkozás. Ha azonban az imádkozás puszta formasággá, ceremóniává, üres kötelességgé, divatos, vagy illő cseleke­detté süllyed, akkor az ilyen imádkozásnál nincs megvetendőbb az összes emberi gyarló­ságok között, Ne csúfoljátok ki Istent és ne alacsonyítsátok le magatokat az ilyen imád­kozással! Az az imádkozás, mely csupán formaság, olyan burkot von az őszinte ember lelke köré, mint a jég közé rekedt hajóra az északi sark tele.

Az imádkozás önkéntes közeledés a leg­szentebb és legmagasabb Lényhez. Senki se rohanna csak úgy, fölkészületlenül, valami ki­váló személy meglátogatására, senki se menne valami különösen nagy és jó férfiúhoz anélkül, hogy előbb meg ne gondolná, mit is akar mon­dani neki. Az ember először felöltöztetné értel­mét legjobb gondolataiba, hogy legértékesebb részét mutassa be neki s ugyanakkor arra is törekednék, hogy őszinte, gyöngéd és vára­kozó hangulatot öltsön magára. Nem kell-e Isten elé is hasonló tisztelettel járulni? Az imádkozás amellett nem könnyű dolog. Az imádkozáshoz erőre van szükség. Hogy össz­pontosítsuk és beirányítsuk értelmünket a Láthatatlan, a Szellemi, a Végtelen felé; és hogy komoly nekiszánással fölemeljük gon­dolatainkat, szükségeinket és szeretetünket abba a magasságba. Sajnos, igen sokan min­den előkészület nélkül kezdenek imádkozni, csupán csak az előre kiszabott időt véve tekin­tetbe. Az ilyen imádkozás legtöbbször hamis és üres és széllel bélelt szavakkal telt csupán. Ha mindig szellemi beállítottságúak lennénk, akkor persze nem lenne szükség" előkészületre. Amíg azonban elérjük ezt a szellemi állapotot, amíg tökéletesekké lehetünk a jézusi értelemben, amíg egész életünk imádsággá és zsol­tárrá leszen, addig legtöbbünknél még sok időre van szükség és addig szükséges, ha csak pár perces is, a rákészülés. Magunkba kell térnünk és meg kell vizsgálnunk lelkiállapo­tunkat, hogy készen van-e ennek a magas-rendű cselekedetnek az elvégzésére.

 

Most pedig foglalkozzunk a rákészülés természetével.

 

Első teendőnk, hogy Isten jelenlétét megérezzük. „Aki Isten elé jön, hinnie kell, hogy ő van." És pedig nemcsak az értelem hideg módszerével, teológiai tételként, hogy van egy ős ok. Nem. Hanem, ha értelmedet elválasz­totta Istentől a sok földi gondolat, alacsony vágyakozás és üres bölcselkedés, ha elvesz­tetted az ő jelenlétének érzését, — térj magad­ba, vedd észre, hová süllyedtél s aztán próbáld elképzelni, hogy ö most is közel van hozzád és szemei rajtad nyugszanak. Ezek a mindig nyitott szemek, melyeknek pillantásától az éj­szaka fényleni kezd, mint a nappal h a borzal­masan nagyszerű jelenét, mely láthatatlanul körül ölel balról és jobbról s akinek végtelen és hatalmas tenyerében élünk, vagyunk és; mozgunk. Próbáld elképzelni, hogy Isten van, de nem valami távoli hatalmas trónon, hanem itt körülötted, része annak a lehelletnek, amellyel te az ő dicséretét szavakká formálod s része annak a szívdobbanásnak, mely az ő végtelen jóságának felismerése nyomán ben­ned támad. Része egész életednek is. S ha így elképzeled őt, akkor szavaidat nem fogod ér­telem nélküli üres visszhangként elkiabálni, valami, a világmindenség ismeretlen rejteké­ben keresett, távoli hatalom hívásaként, hanem meghatottan fogod feléje suttogni azokat. Fe­léje, aki még el nem mondott gondolataidul is hallja és ismeri.

Amikor pedig már el tudjuk képzelni, hogy Isten jelenlétében vagyunk, akkor gon­doljuk át, mit akarunk kérni tőle, miért imád­kozunk, szóval értsük meg önmagunkat is. Valószínűleg este van, egy nap lejárt. Bizo­nyára gondokkal és fáradsággal tele nap volt az, de már eltelt, a világot kizártuk elménkből b most egyedül vagyunk azzal a nagy Szívvel, mely meleg együttérzéssel dobban össze a mienkkel. Bizonyára hálákat fogunk adni Is­tennek; lássuk azonban először, ha készek vagyunk-e köszönetet mondani Neki teljes szí­vünkkel. Érezzük-e igazán, azt a nagy szere­tetet, mely ezen az egész napon át körülvett minket? Érezzük-e, hogy Isten szeretete mosolygott ránk reggel a napsütötte égről és a friss levegőből, — hogy Isten szeretete sugár­zott ránk barátaink szeméből, szeretteink sza­vaiból, a könyvből, melyet egy percre fölnyi­tottunk, abból a gondolatból, mely átvillant az agyunkon, abból a hangulatból, mely a boldog­ság érzését melengette út egész valónkon? Ezer hasonló esetből csuk földi okokat és okozato­kat magyaráztunk-e ki, vagy meg tudjuk pil­lantani mögöttük, az örökkévaló mennyei For­rását? Ha minden adományban Istent fedez­zük föl, akkor őszintén tudunk hálát is adni neki.  

Imádságunknak a hálaadás után bizo­nyára bűneink megvallása következnék. Bizo­nyosodjunk meg azonban afelől, vajon tény­leg tudatában vagyunk-e bűnös voltunknak. Látjuk-e tisztán, hogy ennek a napnak a fo­lyamán hányszor voltunk haragosak, ingerlé­kenyek, hányszor használtunk kemény és éles szavakat s hányszor próbáltunk boldogtalan­ságot sugározni magunk körül, inkább, sem­mint örömet! Emlékezünk-e, hogy önzésünk, vagy közönyösségünk folytán hányszor mu­lasztottuk el apró kis dolgok elvégzésével má­sok boldogabbá, vagy jobbátételét?

Emléke­zünk-e, hogy gondatlan, hányaveti szavaink hányszor bírtak másokat arra, hogy ők is könnyen vegyék a bűnt s megfeledkezzenek fogadalmaikról? Emlékezünk-e, hogy kötelességünk elvégzésekor csak a kezünk mozdult meg, a szívünk nem, hogy csak hidegen és gépszerűen munkálkodtunk? Emlékezünk-e, hány­szor mondtunk ítéletet másokról és hányszor kerítettük körül a szívünket a gőg, vagy a zárkózottság szöges drótsövényével? Az lett volna a kötelességünk, hogy szeressük Istent teljes szívünkkel, teljes elménkkel és minden erőnkkel, s felebarátainkat, mint önmagunkat. De vajon hol volt a mi szeretetünk? Talán egyáltalán eszünkbe sem jutott az Isten. Talán felebarátainkra csak azért gondoltunk, hogy kihasználjuk őket, hogy jellemüket megszól­juk, hogy érzéseiket megsebezzük. Azt hiszem, ha föltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, feleletképpen mindannyian elmondhatjuk: „Isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!"

Ezután bizonyára arra akarjuk kérni Is­tent, hogy szabadítson meg minket a gonosz­tól s jóvá és tisztává tegyen. Legyünk azonban bizonyosak először arról, ha tényleg szabadok akarunk-e lenni a gonosztól, ha tényleg tuda­tában vagyunk-e a bűn kárhozatos voltának, s ha igazán alá akarjuk-e vetni magunkat Isten akaratának, hogy úgy tegyen velünk, ahogy akar. Ha nem vágyakozunk igazán a szabadítás után, ha nem éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot. ha nem akarunk őszintén és telje­sen Isten szolgálatában állani, akkor hiába mondunk üres szavakat imádkozásunk közben. Érezzük át tehát az inteni segítség és az isteni lélekkiáltó szükségességét szíveinkben, azok­nak az ő fia képére való átformálásában. Néz­zünk előre s ismerjük fel azokat a kötelessé­geket, amelyek még reánk várnak. Azt az íté­letet, mely el fog jönni, azt a számadást, mely­re köteleztetni fogunk. A múltból okulva lát­hatjuk, mennyire alkalmatlanok vagyunk kötelességeink és felelősségünk elvállalására s mennyire valószínű, hogy meg fogunk inogni a kísértés órájában, hacsak Isten új szívet nem teremt bennünk s mélyebb hittel, a bűn veszedelmes és kárhozatos voltának tisztább felis­merésével s az örökkévaló valóságok emelkedettebb megérzésével fel nem ruház. Mindezek a meggondolások alkalmasak arra, hogy teljes komolysággal készítsenek rá minket az isteni segedelem kérésére.

 

 

28. §. Az élmény.

 

További rákészülésünk az élet mélységes élményeiből fakad. Lehet, hogy sikerül végre őszintén imádkoznunk, de csak fölületesen, mert imádságunk nem lényünk mélyéből fa­kad. Lehet, hogy az igazságot csak megértés folytán szeretjük s nem annak mélységes átérzése miatt. Amikor azonban elmondhat­juk a zsoltáríróval: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!" (Zsolt. CXXX. 1.), akkor ké­szültünk föl erkölcsileg is az imádkozásra, mert akkor rákészülésünk mélységes élmény­ből fakadt. Az igazi rákészülés csak az élet és a szív mélységeiből fakadhat.

          Az életnek vannak mélységei. Lehet, hogy hosszú éveken át tapossuk a rutin, a megszo­kás ösvényeit, egyszer azonban bekövetkezik a válság. Sokszor a jólét felhőtlen éveinek so­rát egyszerre csak megszakítja a bajok és gon­dok láncolata, mint ahogy a folyam sima sod­rát megtörik a vízesések, hogy hanyatt-homlok zuhanjon le a habos, örvénylő mélységbe. A boldog családi élet ajtaján bekopogtat a halál, atya, anya, gyermekek kiszakadnak a szerető körből. A szeretet kiábrándulásban törik meg, reménységeink meghiúsulnak, a jólét megszűnik, rossz sors köszönt reánk, be­tegség köti gúzsba testünket, lelkünket. Mind­annyiunk életében állhatnak elő ilyen órák s mi lépésről-lépésre lejjebb és lejjebb szállunk a megpróbáltatások és a fájdalmak mélységé­be. Csodálatosképpen azonban ebből a mély­ségből a szív tisztábban látja Istent, mint a boldog élet napsütötte ormairól, mint ahogy nappal is tisztábban látszanak a csillagok a kút mélyén dolgozó ember számára. Mikor kö­rülöttünk minden sötétté lett, belső világos­ságunk egyszerre nőni kezd. Mikor az emberek megcsalnak, akkor látjuk, hogy milyen hű az Isten. Amikor a halál közeledik felénk, fel­hajnallik szívünkben a halhatatlan élet re­ménysége. Ilyen órákban tanulunk meg igazán imádkozni.

Vannak azonban még mélyebb mélységek is, mint a külsőleges megpróbáltatások mélységei, pillanatok, amikor kívülről semmi sem fe­nyeget minket, csak belsőleg alszik ki az öröm­nek és a boldogságnak minden fénye. A leg­több ember átmegy lelkileg a kételkedésnek azon a mélységén, melyben elveszítjük bitün­ket Isten, az emberek és önmagunk iránt, melyben kétségbeesetten kérdezzük az élet ér­telmét és nem találunk rá feleletet, melyben minden hiábavalóságnak és ürességnek tűnik fel és szívünk csüggedten fordul minden felé a nap alatt. Sötétebb ez a lelki mélység, mint az egyiptomi éjszaka s nincs belőle felhajnalodás, sem könny, sem sóhaj, sem vigasztalás meg nem könnyít. A kételkedésnek ebben a mélységében, mikor olyanok vagyunk, mint a sötét erdőben eltévedt gyermek, mi mást te­hetnénk, mint hogy Istenhez kiáltunk. Ez az egyetlen orvosság, az egyetlen szabadulás. A léleknek ezt a betegségét semmiféle okoskodás, érvelés és bölcselkedés meg nem gyógyítja, egyedül csak az imádkozás. Ha elég hitünk maradt, hogy Istenhez kiáltsunk, akkor a bé­kesség és a világosság még visszatérhet hoz­zánk.

Van azonban még ennél is mélyebb mély­ség, a bűn mélysége. Milyen megrázó pillanat az, mikor bűneink tudatára ébredünk! Mikor teljes meztelenségében, tárul elénk önző és háládatlan voltunk, gőgös és hiú, világias és felületes életünk! Néha fölemelkedik e világ szokásaiból font fátyol a szemeink elől, tükör elé kerülünk s teljes döbbenetességével pil­lantjuk meg önzésünk és akaratosságunk rút vonásokban eltorzított arcát. Minden vonás egy-egy gonosz cselekedet képsorozatát pergeti le szemeink előtt s eltékozolt éveink gyászos menetben járulnak elénk, hogy szomorú, szemrehányó szavakkal kérdezzék tőlünk:   „Miért vesztegettél el minket? miért töltötted meg óráinkat meggondolatlan bolondságokkal? miért szennyeztél be minket alacsony indula­taid foltjaival?" Azok a bűnök, melyeket el­követésükkor oly könnyedén mentegettünk s olyan kicsiknek tartottunk, most sötét és ijesz­tő nagyságban tornyosulnak fölénk s mikor züllöttségünk, elvesztett ártatlanságunk, ki­hűlt érzelmeink és elrútított eszményeink mélységébe zuhantunk s lelkiismeretünk má­zsás öklökkel döngeti a mellünk, mi mást te­hetünk, mint hogy ismét csak Istenhez kiál­tunk! Mert még ebből a mélységből is remél­hetjük, hogy kiáltásunkat meghallják oda-fönn. Jézus példázata szerint is az az ember, aki megállott egymagában s mellét verve eze­ket mondta: „Isten, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz!" — nagyobb békességgel távozott el, mint az a másik, a kevély.

Ha azonban vannak mélységei a szomo­rúságnak, az örömnek is akadnak élményei, mikor életünk hirtelen gazdaggá, teljessé és reménykedővé válik, mikor egyszerre kívül és belül minden mosolyogni kezd. Mint ahogy hideg és megkésett tavasz után egyszerre me­leg napok következnek reánk, fölpattantják a rügyeket s bimbók pompájába öltöztetik a fákat, hogy a levegő ezernyi virág leheletétől lesz mámorosán és édesen nehéz egyszerre, — úgy történik ez sokszor életünkben is. Az anya szívéhez szorítja újszülött kisdedét s még a gyermeke iránt érzett szereteténél is hatalma­sabb érzéssé válik benne az Isten iránti háládatosság. Rajongva szeretett testvérünk, vagy leányunk gyógyul föl abból a betegágyból, amelyet a földi bölcsesség már halálos ágynak kezdett elkeresztelni; vagy belső világosság kezd egyszerre elvilágosodni bennünk, kételke­déseink ködéből a meggyőződés napsütötte csúcsaira emeltetünk s életünk ösvénye ismét tisztán kanyarog célunk városa felé; tudjuk, hogy mit kell tennünk s erőnk is támad hozzá; méltóaknak bizonyulunk a perc fontosságá­hoz, mely magasztos elvekért kíván tőlünk áldozatot; lelkiismeretünk nem hív hiába s az önmagunkkal való megbékélés szent kiegyen­súlyozottságában az ég boldogságából kapunk ízelítőt. Látjuk az igazság diadalát, melyet mindig reméltünk, de melynek a lehetőségét sohasem tudtuk fölfedezni, látjuk a szentség, a tisztaság, az áldozatos lelkűség és a hősies önmegtagadás szépségét diadalmasan fölragyogni s alázatosan meghajtunk előtte, mint a gyermek a karácsonyfa előtt, hogy hasonló

boldogsággal teljék meg nyomán a lelkünk. Ilyen mélységes élményei is vannak az élet­nek s ha ezeket átérezzük, akkor imádságunk megszűnik csupán formaság, bölcselkedés, vagy érzelgősség lenni s őszintévé és igazzá válik. Az ilyen pillanatok vezetnek önmagunk megértéséhez, az ilyen pillanatok nyitják meg az utat jellemünk elmélyülése felé s teszik imáinkat a régi, felületes szósorozat helyett az értelem mélységeiből fakadó imádkozása.

Mert összetett lények vagyunk, sok min­den van lelkünk fölszínén, de még több an­nak mélységében. Az igazi imádság pedig alul­ról, a mélységből fakad. Lelkünk felülete egy dolgot mondhat s annak a mélye egészen mást.

Az emberek szívében is vannak mélysé­gek. Onnan is származnak mély eredetű érzelemforrások s amerre azok folynak, arra ka­nyarog az életünk is.  Lehet, hogy vágyaink másfelé küldenének, ezek azonban csak múló és értéktelen vágyak. Az állandó és célt mu­tató életvágy a mélységből fakad. Azok csak holtágak, ez maga a folyam.

Hasonlóképpen vannak felületes és mély gondolatok. A mély gondolatok adnak maradandó meggyőződéseket. A felületes gondola­tok csak múló vélemények melegágyai lehetnek.  Legtöbb embernél a hit csak azt jelenti, amit szeretnének hinni, vagy illőnek tartanának hinni. Nem gyökerezik élményekben, nem ered megpróbáltatások, elmélyülések és út­keresések forrásaiból. Tulajdonképp nem is hisznek, csak úgy tesznek, mintha hinnének. Márpedig miféle imádkozás származhat felü­letes érzelmekből és véleményekből? Bizonyá­ra nem igazi imádkozás. Felületes gondolko­zással az ember imádkozhatik Istenhez, hogy adjon neki kegyes, igazságos és jó lelket, közben azonban mindezek mögött gazdagságot, népszerűséget, diadalt óhajt embertársai fö­lött. Ez utóbbiakban igazán hisz, ezekre építi föl az életét. Tehát csak ez is lehet imádságá­nak igazi tartalma.   

Csak az az ember tud igazán imádkozni, akinek imádsága az élet mélységeiből fakad. Csak azért imádkozhatunk igazán, amiért élünk. Ha magasztos célokért élünk, ha azt óhajtjuk, hogy valamivel előbbre vigyük az emberi haladás ügyét és könnyebbé tegyük az emberi szívekre nehezedő terheket, ha azért élünk, hogy jobbakká tegyünk másokat s mi magunk is jobbakká legyünk, — óh, akkor az imádság oly könnyen és szabadon száll föl az ajkunkról!   

Oly  könnyen  és  természetesen, mint ahogyan a füst emelkedik fölfelé, hogy a levegő magasabb rétegeiben mind tisztábbá és tisztábbá legyen. így fognak a mi gyarló­ságokkal terhelt gondolataink is Isten felé szállani, hogy végül is megnyugodva és meg­erősödve álljanak meg az ö fenséges Arca előtt. így tudunk osztatlan figyelemmel s a bizonytalanság teljes kiküszöbölésével emel­kedni Istenhez. így tudjuk imádkozni a mun­kát és munkálni az imádságot. így szűnik meg imádkozásunk formális, erőltetett és kényszeredett maradni, hogy egyszerűen Isten előtt való járássá, az Ö szellemében való munkálkodássá váljék s szeretetet, világosságot és erőt kapjon Tőle. Ezért kell az élet és a szív mélységeiből kiáltani imádkozásainkban az Istenhez.

 

 

 

 

V. FEJEZET

 

 Módszerek.

 

29. §. Magán imádkozás.

 

A keresztény ember imádkozásának leg­nagyobb része mindig magányos imádkozás volt. Imái Istennel való párbeszédek. Ha val­lása nem ösztönzi erre, akkor nyugodtan ké­telkedhetünk is annak őszinteségében. Ha imádkozása inkább nyilvános, mint magános, ha nem dolgozószobájában, hálószobájában és-magános sétái alkalmával születnek meg, ha­nem csak templomban, vagy társaságban, ak­kor a keresztény embernek meg kell kérdeznie magát, vájjon nem inkább az emberek véle­ménye miatt imádkozik-e, semmint azért, hogy Istennel közösségbe kerüljön. A magános imádkozás egyúttal minden más imádkozásnak a forrása is. Akinél nem válik rendes gyakorlattá az Istennel való magános társalkodás,  annál a nyilvános imádkozás sem lesz őszinte. Formális, száraz és közhelyek ismétléséből álló imádkozás lesz az csupán. Az igazi val­lásosság rendszeresen gyakorolja az Istenhez való menekvést, csak a maga csupasz lelkét víve hozzá. Ezt a belső életet állandó imádko­zással kell fejleszteni h akkor az könnyen válik nyilvános áhítatoskodássá és tevőleges jóság­gá is. Mikor azonban ez a belső élet stagnál, akkor áhítatunk külsőleges tevékenységei is formálissá és merevvé válnak, az ember olyan­ná lesz mint egy öreg fa, mely belül üres, bár egy-egy élő ága még az élet színezetét köl­csönzi neki, vagy mint egy olajfa, melynek már halottak a gyökerei, de azért két-három gyümölcsöt mégis hoz koronájának csúcsán.

A magános imádkozás jele és tápláléka ennek a belső életnek. Jele, mert ez az élet szeretet és ahol szeretet van, az mindig meg­nyilvánulni kíván. Ha a szív szereti az Istent, társalkodni kíván vele, rendes szokásaként fordul feléje, mint a napraforgó a nap felé. És tápláléka, mert az ilyen társalkodás fölnyitja a lelket, hogy befogadja az Istentől folyó új életet s az imádság az az ajtó, melyen át a léleknek ez a kenyere és bora beléje ömlik.

A magános, vagy egyéni imádkozásnak egyik nagy előnye a kötetlen forma, másik nagy előnye pedig az alkalmaknak és a tárgy­nak nagyobb váltakozása. Formája szabad, mert legyen az szabadban, vagy csak a lélek­ben elmondott ima, nem állhat másból, mint a lélek őszinte vágyaiból, szükségeiből és kí­vánságaiból. Lehet, hogy csak egy sóhaj, vagy egy könnycsepp jelzi kívülről a belső tartal­mat, vagy lehet, hogy gondosan megírt ön-megnyilatkozás, melyet meghajtott térdeken olvasunk fel újra és újra. Lehet előre megál­lapított időszakokban, vagy azoktól teljesen függetlenül, imádkozhatunk térdelve, ülve, fekve, vagy föl s alá járkálva, nappal, vagy éjjel fölébredve. Magánosságunkat mindig magunkkal visszük s csak tőlünk függ, mikor  lépünk be és zárjuk magunkra az ajtót. Senki sem látja, hogy imádkozunk, hacsak nem ab­ból az átszellemült tekintetből és azokból az el­simult vonásokból, melyek a meghallgatott imát jelzik az arcon.

Néha a legmélységesebb imádkozás a sza­vaknál én a gondolatoknál is mélyebb régiók­ban történik. Egyszerűen Isten felé fordulunk és megnyitjuk szíveinket az ő áldott befolyása előtt. Erről az állapotról minden kvéker könyv­ben olvashatunk, de az édes csengésű metodista énekek is tanúskodnak róla.

S ha a magános imádkozás formája kö­tetlen, tárgyköre is az. Bármilyen alkalom és bármiféle tárgy szülője lehet a magános imád­kozásnak. Amikről nem is tehetünk említést az emberek előtt, az Isten előtt azokat mind elmondhatjuk. Legtitkosabb gondolatainkat, legszemélyesebb cselekedeteinket, a nap és az óra legelmondhatatlanabb vágyait, a körülményeket és alkalmakat, amelyekkel számol­nunk kell, minden kísértést és veszedelmet. Minden olyan alkalmat, melyben használni re­mélhetünk, Isten elé vihetünk a magános imádkozásban. A lelkész, aki valamelyik hívének látogatására megy, az ügyvéd, aki peres ügyben jár el, a betegszobába belépő orvos, a ne­héz feladat előtt álló gépész, a tanító, a boltos, egyszóval: bárki Istenhez fordulhat a maga sajátos és különleges kérdéseivel a magános imádkozás során. Ha barátokat látogatunk meg, vagy ellenségeket s ha úgy érezzük, hogy szavaink jó eredménnyel járhatnak, de kárt is tehetnek: nem kell-e kérnünk Isten gondolat-vezérlő   szentlelkét?    Ha kísértések várnak reánk, melyek látszólag csak kis mértékben fordítanak el minket a szigorú értelemben vett becsületességtől, igazságtól és tisztaságtól, ha a kételkedés, a csüggedés, vagy a fáradtság sugallják a kísértő szavakat, ha az életről és az emberi természetről formáltatnak azok sö­tét képet velünk: vonuljunk be lelkünk magá­nyába és imádkozzunk. Ha ellenfelek, sőt el­lenségek közé kerülünk és úgy érezzük, hogy szemet-szemért, fogat-fogért harc vár ránk: imádkozzunk. Töméntelen alkalom kínálkozik a magános imádkozás számára, egy szó, egy gondolat, egy vágyódás Isten elé tárására. A mások előtt elbeszélhetetlen gondolatok, visszafojtott könnyek és szégyenelt vágyak, mind kifejezhetők ebben a bensőséges, magános társalkodásban.

 

 

30. §. Családi és társas imádkozás.

 

A nyilvános imádkozás első formája a családban valósul meg és amint a magános imádkozásból átlépünk ebbe a körbe, a tárgy és a forma kötetlenségéből sokat veszítünk. A családi ájtatoskodás egyformán fontos és me­rész feladat. A nehézség abból adódik, hogy a család tagjai, bár egyebekben hasonlíthatnak egymáshoz, vallásos dolgokban valószínű­leg igen különböző nézeteket vallanak. Emiatt a tárgy és a forma kiválasztása nem kisfontosságú feladat. A tárgynak nem szabad el­vontnak és általánosnak lennie, hanem helyi és egyéni színezetet kell mutatnia; a család életéből kell kinőnie, a szülők ón gyermekek, a férj és feleség, az úr ős a szolga viszonyából. Ami a módszert illeti, legjobban ajánlható, hogy a háznép minden tagja vegyen benne részt, felváltva olvassanak a Szentírásból, kö­zösen énekeljék az énekeket s, ha van, felvált­va intézzék a litániaszerű felelgetés menetét. Éppen ezért nagyon hasznos egy áhítatkönyv használata s ahol ez nincs, ott a zsoltárok fel­használású. Ezen az úton elkerüljük, hogy az áhítat rendszertelen és kezdetleges legyen s egyúttal az érdeklődést is fokozzuk. Még évek múlva is, a gyermekek visszaemlékeznek ezek­re a reggeli, vagy esti órákra, mint szívük bé­kéjének és erejének áldott forrásaira.

A társas imádkozások, melyben két-három hasonlóan gondolkozó s a Mestert hasonló módon követő egyén egyesül, átmenet a magános és a nyilvános imádkozás között. Van benne valami a magános imádkozás lehetőségeiből s ugyanakkor a lelkek egymásra való hatásá­nak megelevenítő erejét is felhasználja. Az úri szobában, vagy a lelkészi irodában össze­gyűlő kis csoport áhítatoskodása sokszor kö­zelebb viszi a lelkeket Istenhez, mint a gyüle­kezeti imádkozás, melyben az egyének közötti különbség legtöbbször meggátolja a gondola­tok összetalálkozását. Nagyon hasznos gyakorlat tehát az ilyen társas imádkozás, a lé­nyeges csak az, hogy azok vegyenek benne részt, akikben egymás iránt teremtő együtt­érzés tud megnyilvánulni. Az ilyen összejöve­telek átmelegítik a szíveket s újraélesztik az áhítat haldokló lángjait. Nincs semmi ok, mely megakadályozná annak minden feleke­zet által való gyakorlását. Ahol a helyi lehető­ségek ezt megengedik, a reggeli imádkozás a munka megkezdése előtt nagy erőforrást je­lent az élet küzdelmeivel szemben.

 

 

31. §. Nyilvános imádkozás.

 

A nyilvános imádkozás tárgyköre túl bő, hogysem itt részletesen foglalkozhatnánk vele. Mindössze néhány megjegyzést szeretnék tenni erre a két kérdésre: 1. „Mi értelme van a nyilvános imádkozásnak? és 2. „Hogyan tehetjük a nyilvános imádkozást érdekessé és hasznossá?"

A nyilvános imádkozásnak megvan az a nagy előnye, hogy fölismeri a vallásos érzelem közös voltát. Lényegében véve örök tagadása az ember elesettségéről alkotott keresztény dogmának. Elismeri, hogy az egész gyüleke­zet, megtértek és meg nem tértek, újjászületet­tek és bűnösök imádkozhatnak, akarnak is imádkozni és kell is imádkozniok. A nyilvános imádkozás továbbá az egész gyülekezet vallá­sos nevelésének is kitűnő eszköze. Fölmérhetetlen az a befolyás, melyet a vasárnapi isten­tisztelet közvetve, vagy közvetlenül az egész országra gyakorol a maga munkaszünetével, harangszavával, csendjével s az Isten háza felé siető emberek arcáról lesugárzó áhítatá­val. Fölmérhetetlen az a benyomás, amelyet az Isten előtt egyenlővé lett gazdagok és sze­gények, öregek és fiatalok, bűnösök és erénye­sek találkozása gyakorol a világra és magára a gyülekezetre különösképpen, mikor együtt imádkoznak, együtt énekelnek, együtt vesz­nek részt az istentiszteletben. Versenytárs nélküli alkalom ez az emberiség életére, meg­tisztítására és felemelésére, a keresztény kötelességek gyakorlására s az Isten e világban való jelenlétéről alkotott kép elevenebbé téte­lére. Ennek az alkalomnak rendkívüli erejét azok érzik igazán, akik a civilizáció határain kívül élnek, hol hiányzik ez az intézmény, vagy pedig tanúi voltak a bevezetésével járó változásnak. Az Egyesült Államok nyugati államaiban városok nőttek ki a földből, me­lyekben nem volt nyilvános istentisztelet. Az ilyen közületekből rendesen hiányzott a rend és a béke; erőszakosság, mértéktelenség s a legbrutálisabb bűnök tanyái voltak. Egyszer azonban magjelent ott valami prédikátor, ta­lán egy utazó metodista, egész könyvtárát hátizsákjában magával cipelve, ki beszédeit az őserdők ösvénytelen árnyékában elmélkedve szokta készíteni és aki egy ilyen új városba érve, valamelyik iskolateremben, vagy vala­mely tisztáson prédikálni kezdett. Egymagá­ban pap és kántor és sekrestyés és tanító s szolgálataiért nem kér egyebet, mint eledelt és tetőt a feje fölé. Megjelenése azonban összetömöríti a község becsületesebben gondolkozó részét, megindítja a rendes istentiszteleteket s ezáltal megtéteti az első lépést az emberiesebb élet felé. Az istentisztelet nyomán a közvélemény becsületesebb utakra tér, a rend és a béke eszméi után sóvárogni kezd. Néhány év alatt megváltozik a város képe, az erőszak és a bűn szégyenné lesz s az igazságot és a fele­baráti szeretetet gyakorolni kezdik. Az isten­tisztelet tehát élő és életrekeltő befolyást gya­korol a közületben, nem rendőri hatalommal és nem erőszakkal, hanem nevelő befolyással harcolva a bűn ellen. Nem légből kapott tör­ténetet mesélünk itt el, hanem történelmet, me­lyet minden nyugati városunk jegyzőkönyvei megerősítenek.

          Ám a nyilvános istentisztelet nemcsak a maga nevelő szellemével hat a közületekre, hanem az emberi érzelmek kifejlesztését is szolgálja, közelebb hozza a társadalmi osztá­lyokat egymáshoz, közös platformot jelent, melyen mindenki találkozhat s ezáltal ellen­súlyozza a széthúzó és elválasztó erőket. Em­berek, kik hétköznapokon távol állanak egy­mástól, kiknek élete szűk körben forgó tevé­kenységben telik el, akik csak családi, vagy érdekközösségük arányában gondolkoznak, az Úr napján összejönnek s egy órára bár, egy­nek érzik magukat a többiekkel. Ez az egy óra is rengeteget tesz a maguk szűk és egyénieskedő életéből való fölemelkedés területén. A különböző hivatások, jellemek, körülmények itt összeolvadnak komoly és felemelő elfoglaltatásban. A politikai ellenfelek itt elfelejtik vitájukat, a divat riválisai, az üzleti élet har­cosai, gazdagok és szegények itt együttérzésre hangolódnak, inkább, mint bárhol másutt.

Nem beszélünk azonban tovább a nyilvá­nos istentisztelet előnyeiről, hiszen azok min­den gondolkozó ember számára vitán felüliek, hanem rátérünk a második én sokkal fontosabb kérdésre: hogyan tehetjük azt érdekessé és hasznossá.

A nyilvános istentisztelet érdekessége fő­képpen azon fordul meg, hogy az ne csak formaság legyen, hanem élő valóság. Ha a temp­lomba belépve úgy érezzük, hogy ide az emberek csak szokásból járnak, ha nem lengi át a gyülekezetet a komolyság, az áhítat és az emelkedettség érzése, ha túlságosan kiütközik a divat, a gőg, az elbizakodottság és az önzés a megjelentek magaviseletéből, akkor ez az összejövetel nemcsak, hogy semmi jó hatás­sal nem jár, hanem egyenesen káros. Mind­ezek lehetnek megbocsátható emberi gyöngeségek máshol, itt azonban nem, itt kiábrándítanak, bántanak és kétségessé teszik minden hit és vallásos érzés valódiságát.

Kétségtelen tény ugyanis, hogy azonnal megérezzük a gyülekezet szellemét, amint a templomba lépünk. A komolyság minden erőltetettség nélkül is meglátszik a jelenlévők egész megjelenésén és viselkedésén. Éppen így a világiasság is megmutatkozik a gondat­lan viselkedésben, a másokkal való nemtörő­désben, az önmagunkkal való túlságos megelégedettségben és az Isten iránti tiszteletlen­ségben. Senki sem lehet tagjává egy gyülekezetnek anélkül, hogy ezeket meg ne erezné és öntudatlanul is ne hasonulna azokhoz. Már maga az orgonajáték is elárulja, hogy az orgo­nista csak hangszere fölötti biztonságát és technikai felkészültségét akarja-e fitogtatni, vagy, hogy csak kötelességből játszik-e, mond­ván: „Fizetést kapok a munkámért, csak azért jövök ide", vagy: „Figyeljetek csak, hogy mi­lyen jó hangom van és milyen tökéletes tech­nikával játszom". A lelkész fölmegy a szó­székbe s hangjának rezgéséből azt érezzük, hogy nem készült az imádkozásra, hiányzik belőle az imádkozáshoz szükséges elmélyülés, de hangszálainak rezegtetésével és tanultságának kiteregetésével feledtetni akarja ezt a hiányt. Ha ez így van, akkor mindez egy pil­lanat alatt átalakítja az egész gyülekezetet. A templom minden sarkában szerteszét tekintgető, egymást kíváncsian vagy ellenségesen méregető pillantásokat látunk, melyek elárul­ják, hogy nem a vallásos buzgóság hozta őket ide s eltávozástikkor nem fognak maradandó benyomásokat vinni magukkal. Ilyen esetek­ben a beszéd az egyetlen lehetőség e sivár helyzet megmentésére. A beszédre ugyanis a legtöbb lelkész készül, mert hiúságát sértené a készületlenség s a legtöbb hívő kíváncsi, hi­szen mégis csak hallhat belőle valami okosat. Ha azonban az istentiszteletben csak a beszéd ér valamit, akkor az az istentisztelet üres ma­rad.

Amikor az istentiszteletből hiányzik az imádkozás szelleme, az merő formasággá degenerálódik s az emberek lassanként elszoknak tőle. Pedig ez az elszokás megfosztja őket mindazoktól az előnyöktől, amelyeket fentebb láttunk s benső életüket magánossá és beteggé teszi. Ezért annyira fontos ez a kérdés, miként tehetjük az istentiszteletet érdekessé és hasz­nossá.

Két út van, melyen ezt a célt el lehet érni. Az első, hogy a lelkész és a gyülekezet mindent kövessenek el istentiszteletük új és komoly szellemmel való megtöltése végett, a második pedig, hogy ők maguk közvetlenül próbálják ki az új lehetőségek és javított módszerek al­kalmazását. Erre a kettőre van szükség, az új borra és az új hordóra, az új szellemre és az új formára. Az új szellem érdekessé teszi a régi formákat és az új formák gyakran föl­ébresztik az új szellemet.

A lelkész őszintén és teljes erejével pró­bálja meg új életet vinni az istentiszteletbe, sohase lépjen a szószékre szellemi és erkölcsi előkészület nélkül, sohase imádkozzék nyilvá­nosan, mielőtt magánosán nem kérte Isten se­gítségét munkájára. Mérlegelje a gyülekezet szükségleteit, érezze magát egynek azzal, a boldogokkal éppúgy, mint a bánatosokkal, a hitetlenekkel, mint a kétkedőkkel, az öregek­kel épp annyira, mint a fiatalokkal. Imádkoz­zék meggyőződése mélységéből, érdeklődése teljességéből s akkor a gyülekezet figyelemmel fogja őt hallgatni. A vallásosság szelleme épp­oly ragadós, mint a közönyösségé, szívtől szí­vig száll s ezt az új komolyságot hamar megérzi és magáévá teszi mindenki, utána elmé­lyül és aztán fölemelkedik a lélek. Akik azelőtt is őszinték és komolyak voltak a gyülekezet­ben, azután még őszintébbek és még komo­lyabbak lesznek s ha nem is változtatjuk meg az istentisztelet rendjét, az áhítatnak és a hit­nek ez az új szelleme megelevenítőleg fog hatni a gyülekezet legnagyobb részére.

Viszont az új formák bevezetésével is le­het eredményt elérni. Minden, ami a megszo­kott és talán megunt formákat fölváltja s ki­emeli, a gyülekezetet, az agyontaposott és hi­deggé vált utak unalmából, érdeklődést kelt s komolyságot ad az istentiszteletnek. A tapasz­talat azt tanítja, hogy minden változás, lett légyen az több formaság, vagy több szabadság irányában, a vallásos élet elmélyülését vonta maga után. Protestáns egyházak, melyek visszatértek a római katolikus szokásokhoz, gyer­tyákat tettek az oltárra és más hasonló külső­ségeket alkalmaztak, már ezekkel a lényegte­len külsőségekkel is eredményeket értek el. Hasonló volt azonban az eset azoknál az egy­házaknál, amelyek elvetették maguktól a for­maságokat és leegyszerűsítették az istentisz­telet rendjét. Nem csupán a változás okozta ezt a jó eredményt, hanem a meghidegült és unott órákra emlékeztető formáktól való me­nekülés.

Hogy a formáknak és a módszereknek ez a változása milyen irányban történjék, az a gyülekezőt körülményeitől és jellegétől függ. Nem szabad csupán szavazattöbbséggel hatá­rozni fölötte, hiszen legtöbbször a kisebbség az, amely a gyülekezet lelkét képviseli. Na­gyon ajánlatos, hogy minden ilyen változást fölvilágosító előadások és megbeszélések előz­zenek meg s azután is csak lassanként és alkal­manként vezessenek be.

Nem azt akarjuk mondani, hogy egyik istentiszteleti rend sem bír nagyobb értékkel, mint a másik. Kétségtelenül mindenikben van valami jó, az is kétségtelen azonban, hogy né­melyek sokkal jobbak és mások sokkal rosszabbak. Némelyek túl sok formaságot szednek össze, melyek formalizmussá változtatják a vallást, mások viszont túl keveset törődnek a formával s végül is rendetlenséget teremtenek. A magunk részéről el tudunk képzelni olyan istentiszteleti rendet is, mely egyesítené az összes többi liturgia előnyeit, mely sem csu­pasznak nem tűnne fel a maga egyszerűségével, sem pedig felületes díszekkel és hiábavaló cse­lekedetekkel nem lenne túlcicomázva; melyben a gyülekezet szellemileg is és cselekvőleg is résztvenne az éneklés és a litániaszerű felelge­tés felhasználásával, mely részben teljesen liturgikus lenne, részben pedig rögtönzött; melyben alkalom adódnék csendes imádságra és elmélyülésre is és amelyben az énekkari zene és a hangszeres zene váltakoznék a gyü­lekezeti énekléssel. Ezt az istentiszteletet meg­felelően épített és díszített templom támasz­taná alá. A templom hajójának nem lenne sza­bad sötétnek lennie, ellenkezőleg, szívet vidámító és főként felülről jövő világosság kellene, hogy elárassza a legkisebb zugot is. Az ülések­nek kör alakban elhelyezve kellene lenniök, hogy a hallgatóságot egészen a szószék köré lehessen csoportosítani. Jézus paraboláit, éle­tének eseményeit s az egyháztörténelem ki­magasló epizódjait megörökítő festményeket tennénk a falakra. Ilyenformán egy igazán katolikus (egyetemes) templomépítészeti stí­lust fejleszthetnénk ki, mely egyaránt távol állana a protestáns puritanizmus csupaszságától és a római katolikus templomok homályos és zárt formájától.  Nem tudjuk ugyanis elhinni, hogy a középkori templomépítészetet, bármily szép volt is a maga korában, minden idők számára teremtették volna meg. Ez fi­gyelmen kívül hagyja az emberies szemponto­kat, a gyülekezetnek olyanforma szerepet szán, mint a kőpadlón mászkáló hangyáknak, csu­pán az oltárt híva előtte lefolyó misét, papsá­got és a ceremóniákat tartja fontosaknak. A római katolikus istentisztelet a hívő számára azt tartja legfontosabbnak, hogy a mise elvég­zését nézze, a puritán istentisztelet pedig azt, hogy a hívő az imákat, az énekeket és a beszédet csak hallgassa. Ezt a nézést és ezt a hall­gatást ki kell bővítenie az eszményi istentisz­teletnek, melynek az a célja, hogy közösségi áhítatoskodást teremtsen, melyben nem a pap, vagy a szónok az egyetlen cselekvő személy, hanem a gyülekezet minden tagja. E szerint a templomnak nem csupán fedéllel ellátott pad­lózatnak kellene lennie, melyen állva a gyüle­kezet nézheti a misét, sem pedig padsorozat­nak, melyben leülve hallgatni kell. Az igazi templomnak otthonnak kellene lennie s a ben­ne résztvevőknek egy családot képeznie, mert a templom otthonná tevésével tudjuk elérni a legbiztosabban, hogy az otthont is templommá tegyük.

 

 

32. §. Liturgia vagy rögtönzés.

 

Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy mi sem a liturgia barátaival sem azok ellenfelei­vel nem értünk egyet az imádkozás formáinak kérdésében. Meggyőződésünk szerint az igazi istentiszteletnek mind a két módszert alkalmaz­nia kell. Kívánatos, hogy a gyülekezet értelmi­leg is és cselekvőleg is részt vegyen az isten­tiszteletben, mert így egymást fogják magnetizálni hangjukkal és szavaikkal, sőt a kimon­dott gondolatok saját magukban is termékenyítőleg hatnak vissza. Az a liturgia azonban, melynek kötött részei semmiféle változatosság­nak nem adnak helyet s a körülményekhez és szükségekhez alkalmazott imádkozásnak sem, a legtöbb gondolkozó ember számára lehan­goló, sőt unalmas hatást tesz. Fent említett összeolvasztása a két módszernek azonban eddig még mindig jó hatással járt, ahol csak megpró­bálkoztak vele.

 

 

33. §. Kötött idő és alkalomszerűség.

 

Az imádkozás elengedhetetlen eleme a szabadság. Ennek megfelelően alkalmat kelle­ne adni, hogy hálájának, örömének, bánatá­nak, vagy félelmének mindenki akkor adjon kifejezést, amikor erre leginkább vágyik. A gyermeknek bíznia kell annyira az ő atyjában, hogy minden formaság mellőzésével szólhas­son hozzá. Ahol csak igazi közösség jön létre a lélek és Isten között, az imádkozás oly sza­badon indul meg, mint az anyja térdén ülő cse­csemő gagyogása. Ezt nem tarthatja vissza a félelem, mert a szeretet nem ismer félelmet, sem a lelkiismeret zavart-volta, mert a szeretet minden törvénynek a befejezését jelenti, s legkevésbé a formai illendőség, mert a bizalmas barátságot csak zavarja minden formaság. A legmagasabbrendű imádság mindig és minde­nütt alkalom szerinti és spontán volt. A gyer­mek nem mondja: „Hagyjatok egy kis időt, mert beszédet készítek az apámhoz",  -  vagy: „Itt az ideje, hogy megmondjam anyámnak, mennyire szeretem őt, s hogy megkérjem, vi­gyázzon rám a mai nap". A szívben lennie kell egy forrásnak, melyből a bizakodó szeretet, ki­buggyanva, imádkozássá válik.

Az ima és az önkéntelenség, valamint a szabadság elválaszt­hatatlanok egymástól.     

Ha azonban nem engedhetjük is, hogy a szabályok és a formaságok béklyókat rakjanak   az  önkéntelen    megnyilvánulásra,   — mint segédeszközök nagyon is hasznosak. Okos berendezkedések   segítségére    siethetnek    az imádkozás szabad megindulásának. A kötött időben való imádkozás, ha mint kötelesség és illendőség szerepel, káros; ha azonban abból a bölcs belátásból szabunk időt az imádkozás­nak, hogy annak miden előnyét gyümölcsöztessük  a magunk számára, akkor igenis hasz­non. Mi csak az imádkozás opus operatum-má tétele ellen emeltünk szót. Ellenezzük ugyanis azt a felfogást,  hogy ha  valaki  illő  időben, egyszer-kétszer, vagy háromszor naponta el­mondotta a maga imáját, akkor már eleget is tett kötelességének. Ez az opus operatum fel­fogás ugyanis nagyon elterjedt a protestáns és a római katolikus imádkozásokkal  kapcsolat­ban s különösen az utóbbinál. A római egyház előírja ugyanis, hogy a pap mindennap másfél óráig olvassa a breviáriumot, vagy az  ima­könyvét. Ennek megfelelően látja az  ember, hogy katolikus papok vasúti kocsikban, váró­termekben és más nyilvános helyen olvasgat­ják breviáriumaikat s közben ide-oda tekintgetnek, míg az  ajkuk mozog.  Nyilvánvaló,

hogy a lelkűk nincs ott az imádkozásnál. Ezt a módszert tehát a magunk részéről nem ajánl­juk, hanem, hogy mindenki gondolkodjék imádkozása számára egy kis szabad időről, mi­kor azt napi programjába legjobban bele tudja illeszteni, azt természetesnek és hasznos­nak tartjuk, hiszen két barát, ha bizalmasan akar beszélgetni egymással, hasonlóképpen gondoskodik megfelelő alkalomról. Viszont, ha ez a két barát minden napból meghatározna másfél órát, hogy akkor fogadalomszerűen ül­jenek össze és beszélgessenek, akkor ez a szo­kás lassanként kényelmetlenné és kellemetlen­né válnék.

Hasznos tehát és illő dolog, hogy mindenki a maga számára előre meghatározott időponto­kat biztosítson az imádkozásra, mert különben a mai túlzsúfolt életprogram mellett nem marad idő az imádkozásra. A rendszerességnek azonban nem szabad formalizmussá válnia. Hogy melyek legyenek ezek az időpontok, az mindig az egyén körülményeitől függ. Általá­ban a reggel és az este az, amikor leginkább találunk időt az imádkozásra s ez már csak azért is jó, mert reggel napi munkánk meg­kezdéséhez nyerünk erőt az imádkozásból, este pedig hálákat adunk, bevalljuk bűneinket s Isten kezébe ajánljuk a magunk és szeretteink életét az elkövetkező éjszakára.

„Sohase feledd el fiam, reggel és este imádkozzál", mondotta egy atya fiának s egy életre szóló jó tanácsot adott vele. Egyesítsük tehát a spontán imádságot a rendszeres imádkozással, mert az előbbi elevenné,  az  utóbbi szokásossá teszi azt az egyik életét ad, a másik keretet, az egyik a lélek, a másik a test. Gyűl­jön össze a család minden reggel és minden este közös imádkozásra és minden étkezés előtt mondjunk pár hálaadó szót, vagy forduljunk befelé, egy percnyi csendes imádságban. Ne zárjuk ki  azonban  a  spontán alkalomszerű imádkozás  lehetőségét sem.   Mikor  gondola­taink a rendesnél nagyobb mélységekig érnek, mikor társalgásunk komoly kötelességekről, ve­szedelmekről, vagy feladatokról szóltak, mikor szívünk különösebben dobog és elménk tanácstalanul áll, — akkor az együttérző lelkek tart­sák természetesnek, hogy egymásért imádkoz­zanak, bármilyen szaka is legyen az a napnak. Nem lenne-e minden lelki összejövetelnek illő  befejezése föltenni a kérdést:  „És most ne imádkozunk-e együtt barátom?"

 

 

 

34. §. Szüntelen imádkozás. (L. a 13. §-t.)

 

A szüntelen imádkozás tehát nem zárja ki a kötött időszakok szerinti imádkozást, sőt inkább magába foglalja azt. Ennek gyökeréből, az Istenhez vágyódó lélek szeretetéből és az Isten közelségét rendszeresíteni vágyó beosz­tásból emelkedik csak igazán felfelé a lélek, hogy megelevenítsen minden gondolatot, érzel­met és cselekedetet.

A szüntelen való imádkozás természetesen nem azt jelenti, hogy állandóan imákat mor­moljunk, hanem csak azt a szellemet akarja ki­fejezni, mely állandóan Isten felé fordul és sohasem feledkezik meg róla. Ez a szellem teszi aztán természetessé és könnyűvé, hogy Isten­nel beszélgetni kezdünk, mikor az alkalom azt megkívánja, de azt is természetessé teszi, hogy ne beszéljünk hozzá, mikor erre nincs okunk. Ez a szellem az imádkozást teljes szabadságá­ban tartja meg s ugyanakkor érezteti velünk, hogy egy mindig körülölelő kar óv és védel­mez minket. Ez a szellem nemcsak eredménye és koronája minden imádkozásnak, hanem egy­úttal gyökere és forrása is. Előttem legalább is úgy tűnik föl, hogy sohasem tudnék imád­kozni, ha a szüntelen való imádkozást nem gyakorolnám. A lélek nem ismer középutakat; vagy békében vagyunk az Istennel, vagy el­fordultunk tőle. Az Istentől elfordult lélek azonban nem tud imádkozni, hiszen az Atya helyett, akihez beszélhet, csak az üres világ­mindenséget látja. Viszont, ha békében van az Istennel, mindig az ő jelenlétének napsugará­ban melengeti a lelkét, nagy biztonságérzés hatja át egész életét s ez az igazi imádkozás gyökere. Ilyenkor a szív könnyen megérti ezeket a hallhatatlan szavakat:  „Hozzád megyek Uram, hozzád közel, Kereszted, ha sújtol, majd fölemel".

Amikor tehát az apostol azt mondja: „Szüntelenül imádkozzatok", — nem valami túlzott és lehetetlen feladatot szab elénk, me­lyet csak a világtól elvonult remeték valósít­hatnak meg. Az apostol mindennapi emberek­hez beszél; aki imádkozni akar, annak állan­dóan az ima gyakorlatában kell lennie. Mert a mi kimondott imáink nem rendkívüli és izolált esetei csupán a kegyességnek, nem a világiasságból a vallás birodalmába tett alkalmi kirán­dulások, nem az atheizmustól az áhítat felé for­duló percnyi próbálkozások, hanem sokkal in­kább az igazság és a jóság felé tartó örök folyamnak hullámmá dagadása, mely csak még nagyobb erőt ad elmúlásakor a folyam sodrá­nak. A tudatos imádkozás őszinte vágyakozá­sunknak a kifejezése, mely a szív birodalmából az értelem területére küzdi föl magát és ott alakot ölt. A szünet nélkül való imádkozás teszi az alkalmi imádkozást könnyűvé és ered­ményessé.

 

 

35.  §. Miért imádkozzunk? Az ima tárgya. (L. a 23. §-t.)

 

Emerson egyik tanulmányában, (Self-Reliance) azt mondja: „Az, amit ennek a szentséges hivatalnak tartunk, nem valami férfias és bátor dolog. Az imádkozás kifelé néz és va­lami külső segítség után kutat, közben pedig elveszti magát a természetes és a természet­fölötti, a közbenjárók és a csodák útvesztőjében. Az az imádkozás, amely valami egyéni hasznot keres, gonosz dolog. Az igazi imád­kozás az élet tényeinek a legmagasabb szem­pontból való mérlegelése. A háládatossággal és örömmel tele szív magánbeszélgetése. Isten­nek a lelke, mikor munkáinak hasznos voltát kijelenti. Az az imádkozás azonban, amelynek célja egyéni javak elnyerése, alacsony dolog és tolvajság. Amikor az ember eggyé válik Is­tennel, nem fog könyörögni. Akkor az imád­ságot minden tevékenységében megvalósítva látja. A mezőn ültető földműves imádsága, az evezője mellé görnyedt hajós imádsága, ezek azok az igazi imádságok, melyeket az egész természet meghall, habár kicsinyes célok felé irányozottak is."

Emerson itt sztoikus hangulatában beszél. Ezt a kitűnően jellemzett álláspontot elleneztük egész, értekezésünk folyamán. Az imádság igenis „kifelé néz; és valami külső segítség után kutat", — mert az imádkozó ember megtanulta, hogy azáltal nyer erőt, ha kilép a maga kis életéből s megnyitja magát a nála nagyobb és följebb álló befolyások előtt. Megszűnik önellátásos lenni és minden ellátásossá válik. Az imádkozás nem „mérlegelés", hanem, amint Emerson maga is rátér később, cselekedet. Nem „magánbeszélgetés", hanem párbeszéd. A mérlegelés és a meditáció egy dolog, a cselekedet egészen más. Ha mérlegelni és meditálni akarunk, tegyük azt, de ne nevezzük imádkozás­nak.

Emerson felrója az imádkozónak, hogy „egyéni javak" elnyeréséért imádkozik, később

azonban azt mondja, hogy a mezőn ültető föld­műves imádsága az igazi imádkozás. Hát va­jon a mezőn ültető földműves miért imádko­zik. Kétségtelenül Emerson azt akarja mon­dani, hogy az egyéni javakért dolgoznunk kell és nem imádkozni. Miért kell azonban ezt a kettőt összekeverni? A munka munka és az imádkozás imádkozás. Miért lenne férfias és bátor dolog dolgozni bizonyos egyéni javakért s ugyanakkor gonosz és alacsony dolog azért imádkozni? Amikor a gyermekem beteg, or­vosságot adok neki, hogy meggyógyítsam, köz­ben azonban Isten áldását is kérem reá és az én munkámra. Miért lenne csak az első fér­fias, míg a második alacsony dolog és tolvaj?

Alacsony dolog és tolvajság volt-e, mikor Jézushoz mentek s kérték, hogy gyógyítsa meg gyermekeiket! és alacsony dolgokra báto­rította-e őket Jézus, mikor kérésüknek en­gedve, segített rajtuk? Ha pedig egy ember segítségét kérhetjük, ha bajba jutottunk, miért ne kérhetnők az Istenét is?

Aki Istenről, a természetről és az emberek­ről sztoikus nézeteket alkot magának, természetesen gonosz dolognak tartja egyéni javakért imádkozni. Ezek a nézetek ugyanis kizárják Istent a természetből, az embert pedig be­zárják önmagába. A függetlenséget és az egyénieskedést mindenben a végletekig viszik. Is­tennek a természethez való viszonya, e néze­tek szerint, csak törvény és nem szeretet, a világ rendje utat mutat a nagy tömegeknek, de hidegen bánik az egyénnel. A gondviselésből sorsot csinálnak s Isten munkásságát a törvények fölötti felügyeletre korlátozzák.

A keresztény megoldás azonban elhárít az imádkozás útjából minden akadályt. Ezt már könyvünk elején ismertettük. Kérhetünk tehát szellemi, de anyagi javakat is. A magunk számára, de a mások számára is. Vannak ugyanis, akiken semmi más módon nem tudunk segíteni, pedig a szívünk tele van aggódással érettük. Ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy imádkozunk. így imádkozik az anya tá­vollevő gyermekéért s a tapasztalás azt mond­ja, hogy az igazi imádság óceánokon túl is elér s valamiképpen hatást gyakorol.

Ha pedig imádkozunk az élőkért, miért ne imádkozhatnánk a halottakért is? Azt hiszem, csak a Purgatórium eszméjével szemben táp­lált ellenséges érzület okozza, hogy mi protestánsok elhagytuk a halottakért való imádko­zást. Annak az ellenvetésnek ugyanis, hogy a halottak sorsa már megpecsételődött s hogy tehát azon már semmiféle imádkozás nem vál­toztathat, semmiféle alapja sincs, sem a Bib­liában, sem a józan észben. Hogy ez így van, mutatják azok az érvelések, melyeket a pro­testánsok eme ellenvetés mellett fel szoktak hozni. Ezek közül első helyen áll a Préd. XI. 3.: „Amely helyre leesik a fa, ottmarad". Ez a megállapítás azonban korántsem támasztja alá a protestáns ellenvetést. Ha pedig az Új-testamentumot vizsgáljuk meg, abban sem ta­lálunk semmi olyat, amely a halottakért való imádkozást megtiltaná. Józan eszünk viszont azt mondja, hogy akik tökéletlenül hagyják el ezt a világot, a túlvilágon sem lesznek egy­szerre olyan tökéletesekké, hogy imádkozásunk ne segíthetne rajtuk.

Ami tehát érdekel minket a mi földi éle­tünkben, azt mind Isten elé vihetjük imáink­ban. Isten előtt semmi sem közönséges, vagy tisztátalan és semmi sem jelentéktelen, ami az ő gyermekeinek a szívét megdobogtatja. Ha csekélységek aggasztanak minket, foglaljuk be ezeket a csekélységeket is imáinkba, mert, ha tényleg csekélységek, akkor az imádkozás során, a mennyei Atyával való szent közös­ségben amúgy is elmaradnak tőlünk.

 

 

36. §. Kihez imádkozzunk?

 

Igen fontos kérdés, amelyet érdemes egy kissé közelebbről tanulmányozni.

1.  Az unitárius ember azt feleli: csak az Atyához.

2.  A szentháromsághívő szerint: Az Atyához, a Fiúhoz, a Szentlélekhez, a teljes Szentháromság – egy - Istenhez.

3.  A római katolikus ezekhez még hozzá­veszi Szűz Máriát és Istennek minden szent­jeit, habár különbséget tesz közben a „Latria” és a „Dulia" között, vagyis az Istenhez és a Szentekhez intézett imák között.

Az unitáriusok álláspontjuk igazolására az alábbi idézeteket szokták használni:

„Eljön az óra és az most vagyonkáraikor az igazi imádók lélekben és igazságban imád­ják az Atyát." (Jn. IV. 23.)

„És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről, Bizony bizony mondom nek­tek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (Jn. XVI. 23.)

„Mikor imádkoztok, ezt mondjátok: Mi Atyánk." (Lk. XI. 2.)

 

Még több más helyet is lehetne az unitá­rius álláspont mellett fölhozni. E mellett az unitáriusok rámutatnak arra, hogy a szent­háromság túl nagy probléma az értelem szá­mára, úgy hogy az imádkozó összezavarodik benne.

A szentháromság-hívők viszont azt mond­ják, hogy Isten Krisztus nélkül olyan elvont fogalom, hogy az emberi szív nem tudja azt elképzelni. A szentháromságról pedig azt mondja, hogy végeredményében megtestesül az Jézusban, mint ahogy az ige is testté lőn, éppen ezért leghelyesebb Jézushoz imádkozni.

A római katolikusok viszont a szentek se­gítségül hívását úgy magyarázzák, hogy ők másképpen imádkoznak a szentekhez, mint az Istenhez. A szentekhez úgy fordulnak, mint élőlényekhez, kik egy magasabb világból ro­konszenvvel kísérik életünket s közbenjárnak érdekünkben az Istennél. Ha megkérhetünk egy jó embert ide lent a földön, hogy imádkoz­zék érettünk, miért ne kérhetnénk meg valakit, aki már eltávozott tőlünk egy másik vi­lágba? Ha imádkozhatunk a halottakért, miért ne imádkozhatnának a halottak is érettünk? Ha pedig az a vád, hogy egy láthatatlan lény­től kérni valamit annyi, mint imádni őt, arra azt felelik, hogy az imádás ténye nem függhet a láthatóságtól, vagy láthatatlanságtól, mert különben semmire se kérhetnénk szüleinket, vagy barátainkat az éjszaka sötétjében, sem egy vak ember nem kérhetne szívességet embertársaitól. Arra a vádra is könnyen felelnek, ha valamelyik eltávozott szent, a különböző országokból hozzáintézett imákat meg tudja hallani, akkor mindenütt jelen valósággal kel­lene bírnia, ami pedig csak az Isten tulajdon­sága. A válasz erre az, hogy tíz, vagy akár ezer különböző helyen is jelen lenni még nem jelenti a mindenütt-jelenvalóságot. A szónok egyszerre ezernyi hallgatójának a gondolatai­ban is jelen van, látásuk és hallásuk által. Az író tíz-húszezer olvasó gondolataiban van je­len a legkülönbözőbb helyeken, könyve, vagy cikke útján. A drótnélküli távírász sok száz­ezer állomás felfogóján lehet jelen, ha üzene­tet küld. Hasonlóképpen azt lehet mondani, hogy a meghaltak lelkei a gondolat segélyével sok ember és hely viszonyában lehetnek jelen, talán valami olyan úton, amelyet ma még nem ismerünk.

Bármily logikusnak tűnjék fel ez a ma­gyarázat, egy igen lényeges ellenvetést mégis föl lehet hozni ellene. Ha elfogadjuk is, ugyan, a Latria és a Dulia, az Istenhez és a szen­tekhez intézett ima közti különbséget, vajon az imádkozó észben tudja-e tartani ezeket? Vajon a gyakorlat során, minthogy a szentek közelebb vannak hozzánk, nem fordul-e min­den imádság inkább hozzájuk, mint az Atyá­hoz? Tények beszélnek ennek a kérdésnek a jo­gossága mellett. Olaszországban pl. az imák­nak legalább kilenctizedét a Szent Szűzhöz in­tézik és nem az Atyához. Minden városnak megvan a maga védőszentje, aki különleges tiszteletben részesül és akinek az oltárlépcsőjén állandóan nagy tömegek tolonganak. így áll a helyzet Nápolyban Szent Januáriussal, Milanoban Borromeói Szent Károllyal, Bolog­nában pedig Szent Petroniussal. Ez utóbbi városban különben jellemző eset tanúi vol­tunk, mely világosan rámutat arra, hogy az imák közötti fenti megkülönböztetés csak el­méletben van meg. Egy utazó társaság lefelé tartott a Szent Lukácsi Madonna templomá­tól a Monte della Guardia csúcsán, Bolognához közel, és találkozott néhány felfelé igyek­vő gyermekkel. Megállottunk, beszédbe ele­gyedtünk velük és megtudtuk, hogy a szen­tekhez és a Madonnához mennek imádkozni. A beszélgetés során megkérdeztük tőlük, kit szeretnek jobban, Istent-e, vagy a szenteket. Egy 13 éves gyerek így válaszolt: „Egyformán szeretjük őket. Nella stessa maniera."  Már pedig, ha egyformán szeretik őket, bizonyára egyformán is imádkoznak hozzájuk. Ez a történet is mutatja, hogy a szentek segítségül hívása veszedelmet rejt magában.

Mindezek körülbelül az alábbi megállapí­tásokra vezetnek.

1. Minden imádságot az Atyához kell in­tézni, de ahhoz az Atyához, akit kinyilvání­tott és megtestesített Jézus. Nem valami el­vont, vagy bölcsészeti isten-eszméhez imádko­zunk, hanem ahhoz az Atyához, akit Jézus ta­nításaiban személyesen szerető és gondoskodó barátnak ismertünk meg. Aki úgy szeret min­ket, hogy még a bűnösöknek is meg akar bo­csátani. Az Atya Isten tehát keresztényi értelemben, Jézus tanítása szerint kell, hogy imád­kozásunk tárgya legyen.

2.  Minthogy hisszük, hogy Jézus, tanítá­sai és példája útján, állandóan közöttünk van, imádkozásunkban megemlékezhetünk róla is. Az unitáriusok sohasem is feledkeztek el Jé­zusról, mint azt számtalan egyházi énekünk is bizonyítja.

3.  Sohasem cserélhetjük föl azonban imádkozásunkban Jézust Istennel. Jézus épp annyira függött az Istentől, mint mi magunk, bár tökéletesebb volt, mint mi. Az ő közvetítő szerepe pedig abban áll, hogy tanításai és pél­dája által megmutatja nekünk az Istenhez ve­zető utat.

4.  Az ember azonban gyarló, éppen ezért nagyon ajánlatos, hogy imáinkat kizárólag csak Istenhez intézzük. Jézus azért megma­rad nekünk, hiszen az ő tanításai és példája szolgáltatják számunkra azt a mindenkor szükséges utat, melyen az Atyához mehetünk. Éppen ezért egyházi énekeinkben emlegetjük is a nevét, sőt a költői nyelv kifejezéseiben valósággal társalgunk vele.

5.  Valamennyire hasonló ehhez a meghaltak lelkeihez való kapcsolatunk is. Nem küszöbölhetjük ki s nem is akarjuk kiküszöbölni emlékezetüket gondolatainkból. Viszont semmit sem tudunk arról, hogy hol vannak és hogy vajon hallhatnak-e minket. Igaz, viszont, hogy mindennek az ellenkezőjéről sincs semmi­féle tudásunk. A magam részéről tehát úgy gondolom, hogy, ha valakinek könnyebbséget okoz imádságában is megemlíteni eltávozott kedveseit a velük ezúton mintegy lelki közösségbe lépni, megteheti ezt, föltéve, hogy az Istenhez intézi, és csak tőle kér segítséget.

 

 

 

 

 

VI. FEJEZET

 

Okok és eredmények.

 

37. §. Szükség és előny.

 

Imádkozás nélkül élni annyi, mint az Is­tennel való közösség nélkül élni. Ez viszont annyit jelentene, mint elszakítani magunkat Istentől. Természetesen lényegében véve ez le­hetetlen. Mi nem szakíthatjuk el magunkat Is­tentől, hiszen ö velünk van mindenütt és min­den időben. Különösképpen pedig nem szakít­hatjuk el magunkat Isten szeretetétől. Hiszen az még akkor is áld minket, mikor mi azt a legkevésbé érdemeljük meg, Eltávozhatunk azonban Istentől úgy, hogy elfordulunk Tőle, hogy elfeledjük és elhanyagoljuk öt. Meg van az a tehetségünk, hogy belsőleg lezárjuk szemeinket s csak a külső dolgok számára tart­juk azokat nyitva, csukott szemeket fordítunk az ég felé, s csak a föld felé nézünk, Az eltávozásnak ez a szörnyű módja hatalmunkban áll s igen sokszor még lelkiismeretünk sem tiltakozik ellene. Sokan fordulnak el így az Istentől s emiatt válik számukra oly nehézzé az imádkozás és oly könnyűvé a bűn. Senki sem imádkozhatik lélekből és bűnözhetik könnyedén ugyanabban az időben. Határoznunk kell, vajon a bűnt, vagy az imádkozást választjuk-e. Az emberek nagy része azonban annyim, elfordult már az Istentől, hogy nem is érzi jelenlétét. Pedig ha érezné ezt a jelenlétet, ez már magában is megakadályozná őt bűnei elkövetésében. Ha egy igazán jó ember kerül a társaságba, még a legélesebb nyelvű gúnyo­lódok is megfékezik a nyelvüket, hát még mennyire hatással volna reájuk, ha tudnák, hogy Isten maga van jelen közöttük. Aki nem érzi Isten jelenlétét, az elfordult Tőle. Sokan szeretnék megbánni bűneiket és tiszta vallá­sos életet élni, ám az Istentől való elfordulás még mindig tart náluk, mert Isten jelenlétét semmiképpen sem tudják megérezni. Másrész­ről, ha érezzük Isten jelenlétét, közben azon­ban apró bűnöket engedünk meg magunknak, akkor is távolodunk az Istentől, de ilyenkor az imádkozás még könnyen megy és az imádkozás folytán lassanként megerősödhetünk és egészen visszatérhetünk Istenhez. A keresztény ember annyira érzi az imádkozás szük­ségességét, hogy még akkor is imádkozik, amikor szíve nem szólítaná különben imádkozás­ra, mert nem akar kiesni az imádkozás gyakorlatából. Ezt a szükségszerű imádkozást nem ítélhetjük el, mert, ha őszintén és komolyan folytatjuk, lassanként a szív imádkozásává válhatik az. Olyankor is imádkozunk Istenhez, amikor nem magunkért imádkozunk, hanem másokért. Imádkozunk Isten országának eljöveteléért, a békesség, az igazság és a szere­tet uralmáért a földön. Imádkozunk a tudatlanokért, a szegényekért, a szenvedőkért és az elnyomottakért, a hitetlenekért és a bűnösökért is. Imádkozásunknak számtalan oka lehet. A szükségből való imádkozás lassanként a szív imádkozásává válik, különösen, ha el nem fe­lejtjük gyarlóságunk és bűnbánatunk kifejezését is belefoglalni: „Uram, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz"!

 

 

38. §. Kötelesség-e, vagy jog az imádkozás?

 

Most pedig vizsgáljuk meg kissé az imád­kozás viszonyát másnemű kötelességeinkhez.

Mikor azt mondjuk: „másnemű köteles­ségeink", ezáltal elismerjük, hogy az imádko­zás is kötelesség s tényleg bizonyos értelemben így is van ez. Imádkozni kötelesség, mint ahogy kötelesség anyánkkal és atyánkkal, fele­ségünkkel és gyermekeinkkel szerető közösség­ben élni. Ám nem olyan értelemben való kötelesség, mint az igazmondás, vagy az adósság megfizetése. Más szavakkal az imádkozás nem azok közé a kötelességek közé tartozik, melyekben a külsőleges cselekedet a lényeges. Az embernek igazat kell mondania és meg kell mondania és meg kell fizetnie az adósságát, füg­getlenül attól, hogy milyen lelkülettel végzi azt. Mit gondolnánk azonban arról a fiúról vagy leányról, aki atyját csak kötelességszerűen látogatná meg, meghatározott időkben és formális mondatokban fejezné ki előtte háláját és köszönetét? Abban a pillanatban, amikor a szeretet kifejezését kötelességgé tettük, az formalitássá vált, valami olyan feladattá, amelyet hideg szívvel és vonakodva végezünk el, miáltal elvennők ennek az egésznek az érté­két. Hasonlóképpen, ha az imádkozást pusztán kötelességgé tesszük, ahelyett, hogy legna­gyobb örömünknek, legszabadabb és legdrágább előjogunknak tekintenek azt, a vallásos érzést valósággal megfagyasztottuk a lelkűnk­ben.

A vallásos ember élete két nagy részre oszlik, amelyeknek valamelyikébe minden cselekedete beletartozik. Az egyik a hit világa, a másik az erkölcsiség birodalma. A hit és az erkölcs együtt alkotják a vallást és a keresz­tény ember életét. Az erkölcs világa törvény alatt áll, éghajlata komor és éles.  Küzdelem, harc jellemzi életét. A kötelesség elvégzése az Úr akaratának figyelemmel kísérése, ezek az erkölcs problémái.  Itt a kereszténynek késznek kell lennie arra, hogy dolgozzék, hogy fáj­dalmakat viseljen el, hogy nehézségeket álljon ki, hogy a nemes harcot megharcolja, hogy minden erejével tegye azt, amit jónak tart, tudván, hogy a sírban, mely felé tart, már nem munkálkodhatik, nem tehet semmit.

Túl igénybevett erőnk azonban az élet küzdelmeiben gyakran elfáradt s mi megfára­dunk és megterheltetünk. Ilyenkor ama másik ország felé kell fordulnunk, az evangélium, a bizakodás és az öröm országa felé, ahol Isten kebelén elnyugszik a szív s az örökkévaló ár­nyékában megpihen. Ez már nem a küzdelem országa, hanem a szabadságé, öröm és szere­tet, hit és reménység, az isteni gondviselés bol­dog érzése lengi át. Ahol Isten lelke van, ott van a szabadság.

Szörnyű tévedés tehát, ha életünknek ezt a részét, melynek lényege a szabadság, lán­cokkal kötözzük meg, ha kötelességgé tesszük azt, aminek örömnek kellene lennie, mikor a felfrissülés serlegét a megpróbáltatások ke­serű poharává változtatjuk át. Pedig ezt tesszük, mikor a kereszténység gyakorlását erkölcsi kötelességnek jelentjük ki. Ha valami­nek, akkor az imádságnak egész életünk legünnepélyesebben örömteli cselekedetének kel­lene lennie. Pedig milyen gyakran süllyeszt­jük azt puszta kötelességgé! Ha valaminek, úgy a vasárnapnak a felüdülés alkalmának kellene lennie. Pedig milyen gyakran tesszük azt súlyos teherré! Az egyház, a keresztény barátoknak eme gyülekezete, a világ legboldo­gabb összejövetele kellene, hogy legyen, telve komorság nélküli komolysággal. Aggodalom­nélküli őszinteséggel, rendszabályozta öröm­mel, túlzásba nem vitt vidámsággal, a szívet szállani késztető szabadsággal s érzésekkel in­kább, semmint szavakkal. E helyett igen gyakran megfagyott formaságok, melyeknek lénye­gét az idő és az unalom régen kiette, közönyös, nehézkes sokaság kötelességteljesítése, régi­módi tudományosság, vagy divatjamúlt szó­virágok és teológiai szőrszálhasogatások kö­szöntének minket.

Mindennek pedig mi az oka? Mindez ab­ból származik, hogy összetévesztjük egymás­sal az élet különböző részeit, nem teszünk kü­lönbséget, ahol pedig különbséget kellene ten­nünk s így elveszítjük a hitet az erkölcs eről­tetése közben.

Természetesen a hitet és az erkölcsöt nem lehet külön választani egy ember életében sem, de különbséget tenni közöttük igenis le­het. A hit nem lehet meg erkölcs nélkül s az erkölcs sem hit nélkül, ez a kettő azonban még­sem ugyanaz. A szár nem lehet meg a gyökér nélkül, sem a gyökér a szár nélkül, de azért ez a két dolog nem ugyanaz s feladatuk is külön­böző. Mi lenne, ha a szárat tartanok a földben s a gyökeret a levegőben1? Éppen így helytelen dolog az imádságot, mely a hit dolga, a köte­lesség és a küszködés ama birodalmába utalni, mely az erkölcs területe.

Vannak keresztények, akik a vallást csak a hit szemszögéből tekintik s ismét mások, akik azt hiszik, hogy a vallás csak erkölcsből áll. Hála Istennek azonban, már fejlődésben van az a harmadik nagy csoport, mely a múltak szomorú tapasztalataiból okulva, tisztán látja, hogy a vallás mind a kettőből tevődik össze és akik már megtanulták különbséget tenni kö­röttük anélkül, hogy szétválasztanák azokat.

Kétségtelen, hogy ha az imádságot csak kötelességnek fogjuk föl, akkor az nem segíti, hanem hátráltatja az imádkozást. Ha azonban az értelem és a szív meggyőződéssel fogadja magába az evangélium nagy igazságait, az Is­tent, mint a mi lelki barátunkat és Atyánkat, Jézust, aki a bűntől és az összeomlástól menti meg a mi lelkeinket, a Szentlelket, mely min­den hívő számára drága ígéretekkel teljes, ha keresi; a szeretetet, a bizalmat, a bátorítást s az ígéreteket, mely az evangélium gyakorlása folytán Isten adományaképpen reánk vár, — akkor Istent közel fogjuk érezni magunkhoz, mint vigasztalót, mint szíveinknek fölemelő jót. Ha elmerülünk ezekben, az igazságokban, akkor lelkünk megmarad a bizakodásnak ab­ban az áldott légkörében, mely a legmagasabb trónhoz mindig félelem nélkül és akadálytalanul tud járulni. Akkor érezni fogjuk azt az isteni jelenlétet, melynek érzésében megvaló­síthatjuk a szüntelen való imádkozást, bár el­mondott imáink legtöbbször csak a háládatosság percnyi feldobbanásában, a szeretet hir­telen föllángolásában, vagy az alázatosság ön­kéntelen fejet-hajtásában fognak megvalósulnia Akkor meg fogjuk találni nehézkesség nélkül azt a helyet és azt az időt, amely a legalkalma­sabb imádkozásunk számára s azt a rendszert és módot is, amely a legeredményesebb. Rámu­tattunk már ugyanis, hogy az imádkozásnak nem kell nélkülöznie a rendszert és a módot. Éppen ellenkezőleg, vannak módok, amelyek éppannyira szükségesek itt, mint máshelyt. Ha azt mondjuk barátunknak: „De aztán írjál ám nekem hetenként legalább egyszer", vagy „Vá­lasszunk magunknak csillagot s valahányszor reánézünk, gondoljunk egymásra", — ezzel még nem tettük barátságunkat mesterkéltté. Ám, ha a levélírás és a csillagválasztás csak kötelesség, melyből hiányzik az önkéntes ér­zelem melegsége és színe, akkor az éppoly rossz, mint mikor az imádságot csak módszer­ré tesszük. A ma hívő lélek azt is érzi, hogy Isten bátorít minket: „Gondolj reám a reggel órájában s akkor én is rád gondolok, hogy erőt adjak napi munkádhoz, s gondolj reám este, mikor az örökké fénylő csillagok kiöntik nyu­galmas ragyogásukat a földön, hogy remény­ségre tanítsanak téged". Hasonlóképpen va­sárnap jó szokássá tenni, hogy lelkünk Isten­nel csendes sétát tegyen. Vannak tehát idők és alkalmak, rendszerek és módszerek, melyeket haszonnal lehet alkalmazni. A lélek azonban éppúgy kifárad, ha nem reászabott módszerek igájába fogják, mint ahogy Dávid csak csetlett-botlott Saul fegyverzetében s végül is ledobta azt, mikor Góliáttal szembeállott.

Jézus tanításai és példája egyaránt alá­támasztják ezt a nézetünket. Jézus az imád­ságról nem úgy beszél, mint kötelességről, ha­nem, mint jogról, drága alkalomról. Jézus nem ír elő szigorú és külsőleges szabályokat az imádkozás számára, sem előre meghatározott időt, ellenkezőleg arra int minket, ne használ­junk hiábavaló ismétléseket s ne akarjuk, hogy lássanak és halljanak minket, amikor imád­kozunk. Jézus szabálya az imádkozásra nézve egyszerű: „Kérjetek és adatik nektek". Ami­kor pedig parabolájában arra int, hogy imád­kozzunk és ne csüggedjünk el, ezzel is  csak bátorítani akar, hogy ne hagyjuk félbe az imádkozást, amiért annak meghallgatása azon­nal, vagy sokáig nem következik be. És az a tény, hogy Jézus imádkozása mindig alkalmi, mutatja, hogy ő az imádkozást nem tekintette pusztán csak kötelességnek.

Vannak persze, akik veszélyesnek tartják ezt az álláspontot. Akik attól félnek, hogy ha nem teszik az emberek kötelességgé az imád­kozást, azok még kevesebbet fognak imádkoz­ni, mint most. Ebben az ellenvetésben van annyi igazság, hogy akik csak kötelességből imádkoztak, azok ez álláspont hallatára félbe­hagyják az imádkozást. Az ilyen imádkozás azonban csak formaság volt s nem hasonlít­ható a szívből jövő imádkozáshoz. Keresztény országokban látszólag sehol sem imádkoznak annyit, mint a mohamedán országokban. Ezek­ben, mikor az imaórát elkiáltják a minaretből, az emberek mindenütt térdre borulnak, utcá­kon, piacokon, törvénykezési helyeken, s annyira elmerülnek az imádkozásban, hogy az ember akár rájuk léphetne, akkor sem vennék észre. Hasonlóképpen, a protestáns egyházak­ban megközelítően sincs annyi imádkozás, mint a katolikusoknál. — „Egyszer — írja Luther      —   feleségem    megkérdezte   tőlem:   „Hogy van az, hogy a római egyházban oly sok és oly buzgó imádkozást láttam, míg a mi imádkozásunk hideg és gondnélküli." A refor­mátor kissé nyersen ezt a feleletet adja rá: „Az ördög hajtja őket az imádkozásra". Ebben a válaszban annyi igazság van, hogy igen sok buzgó imádkozót a félelem és az aggodalom kerget az imádkozásra, nem a szeretet és a hit. Még a protestánsok között is különbséget találhatunk az ortodoxabb és szabadelvűbb felekezetek között az imádkozás gyakoriságát ille­tően. Am vajon milyen következtetést vonha­tunk le ebből? A gyakori és a formális imád­kozás nem teszi szentebbé és jobbá az embe­reket a mohamedán országokban, mint a ke­resztényeket; a katolikus országok nem becsü­letesebbek és Istenfélőbbek, mint a protes­tánsok s az ortodoxabb protestánsok sem job­bak, mint a szabadelvűek. Amerikában a püs­pöki egyház (Episcopalian) híres az imádko­zásra előírt részletes szabályzatáról a kvékerekről pedig mindenki tudja, hogy minden formaságot mellőznek. Mégis ki mondaná, hogy a kvékerek rosszabb keresztények, mint a püspöki egyház tagjai. Ne menjünk azonban végletekbe. Használjuk föl, amit rendszerek és módszerek ajánlanak, de úgy, hogy azok ne mint valami hideg kötelességbéklyók nehezed­jenek reánk, hanem sajátmagunk lelki rend­szerezésére szolgáljanak.

 

 

39. §. A Szentlélek.

 

Az imádkozás áldott eredménye a Szent­lélek adománya. Ez eredetileg is az imádság feleleteképpen jelent meg a keresztény egyház­ban. A keresztények a következő lépcsőfoko­kat állították fel: először hit, másodszor bűn­vallás, azután Szentlélek. Csak a Szentlélek ki­töltése után lett valaki igazán kereszténnyé. A hit kereszténnyé tette a gondolkozást, a bűn-vallás kereszténnyé tette a cselekedetet, a Szentlélek pedig kereszténnyé változtatta a szívet és az életet. Ennek elnyerésére azonban a hívőnek nem kellett egyebet tennie, mint hogy higgyen benne és kérje azt. Nélküle a keresztény mindig csak alacsony fokon ma­radt, vele azonban Krisztus megvalósult benne és a teljes jogú keresztények közé lépett. Élő kereszténnyé lett, telve hittel, reménységgel és szeretettel. Belső életének megszenteléséből aztán külső élete is megváltozott, mint ahogyan a forrás kibuggyan a sziklák közül  és egyre tovább folyik, míg csermellyé, patakká és folyammá válik, mert a hegyek mélyén levő túláradó tartalom állandóan előre hajtja. Ez a belső megtelítettség adott neki erőt, türelmet, belátást és előrelátást s tette képessé arra, hogy éljen és meghaljon hitéért.

A Szentlélek tehát elengedhetetlen felté­tele volt régen a keresztény életnek. Vajon az-e ma? Élhetünk-e mi anélkül, hogy Isten­től ne kérjük és meg ne kapjuk vallásos életünknek ezt az áldott forrását A magam részéről azt hiszem, hogy éppen ez a hibája a mi mai kereszténységünknek. A mai keresztény egyházak Jézusra vonatkozó véleményeken rá­gódnak s a kötelességek betartását hangsúlyoz­zák, de milyen hideg és alacsony dolog ez az igazi keresztényi élettel összehasonlítva! Ami­re nekünk szükségünk van, az az Istentől származó belső erő, mely aztán kifelé életté válik és szeretetté és cselekedetté. Ha ez a belső megszentelődés valamelyik lélekben megtörté­nik, az egyszerre megerősíti meggyőződésein­ket s kitartóvá teszi megvalósításra irányuló elhatározásainkat. Lássuk azonban, hogy mi­ből áll ez a belső élet és mik annak a következ­ményei.

 

 

 

40. §. Belső élet.

 

Az az élet, mely az imádkozásnak a kö­vetkezménye, elsősorban Jézus életének a megvalósulása bennünk. Csak ez tehet minket tel­jesen kereszténnyé. Az Újtestamentum szerint ugyanis a kereszténység nem valami hitvallás, nem múló hangulat, nem is csak külső magaviselet, hanem belső és külső élet. Ugyanez a neve az Újtestamentumban is, csak ott velejár az „örök" jelző, hogy megkülönböztesse azt a földi, a testi élettől. Az örök élet ugyanis az Újtestamentumban egyáltalán nem a halhatat­lanságot jelenti, a mi külsőleges létünk foly­tatását, hanem sokkal inkább a belső halhatat­lanságot, a lelki életet. Amint a testi élőt a lé­leknek csak időbeli élete, melyet az idő táplál, úgy az örök élet a léleknek az az élete, mely az örökkévalóságból  táplálkozik.  Ez nem  egy­szerűen a lét folytatása, mert hitünk szerint mindannyiunknak a léte folytatódni fog;   az örök élet feltételhez van kötve, hit által ada­tik, a Jézusba és az ő tanításaiba vetett hit által, mint ahogy ő maga mondja:  „Munkál­kodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek fia ad majd nektek, mert őt az Atya pecsételte el, az Isten". (Jn. VI. 27.) Állandóan hangoztatja az Újtestamentum azt is, hogy aki hisz Jézusban, örök élete vagyon, hogy aki hisz, őbenne bír örök életet és hogy az az örök élet, hogy megismerjük az Istent s akit ő elbocsátott, a Jézus Krisztust.  Mindez azt mutatja, hogy egy belső életre, bizonyos lelkiállapotokra vonatkozik az utalás.

Ennek a magasabb életnek a titkait az emberi testre vonatkoztatott párhuzamokkal szoktuk magyarázni. Amint, a test a benne lakozó lélek által él, úgy a lélek a benne lakozó isteni szellem által él. A lélek okozza azt, hogy a test több mint gépezet, amelyet befolyásol ugyan a külső világ, de amelynek céltudatos működését mégis belső erők mozgatják; ha­sonlóképpen az isteni lélek teszi azt, hogy az ember lelkét befolyásolják ugyan a külső vi­lág erői, de annál kisebb mértékben, minél nagyobb mértékben valósult meg benne az isteni lélek. Ez az a tökéletesebb élet, melyet Jézus, mint a Szentlélek ajándékát, tanítványainak megígért. János evangéliuma utolsó fejezetei­ben állandóan erről beszél, ez az, ami mindent megújít, ami az igazságról új  meggyőződéseket sugall és ami még többre fogja őket taní­tani, mint amennyit most elhordozhatnak. A Szentlélek hivatása, hogy a Mester eltávozása után a tanítványok vigasztalója legyen azáltal, hogy belsőleg közelebb hozza őket Jézushoz.

Lényegében véve tehát a Szentlélek által Jé­zus maga valósul meg a tanítványok lelkében — halála után. „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok." A vele való belső közös­ség pedig egyúttal az Atyával való közösség is: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet és az; én Atyám szereti azt és ahhoz megyünk és annál lakozunk. (Jn. XIV. 23.)

Mindezekből világosan látszik, hogy a Jé­zussal és az Istennel való közösség a legfontosabb szükség, úgy a magán, mint a nyilvános kereszténység számára. Éppen azért hiányzik az életünkből az erő, a szépség, a béke és a meggyőződés, mert benső életünk nincs közvet­len kapcsolatban Jézuson át az Istennel. Gyön­gék és habozók vagyunk, mert csak véleményeink vannak, meggyőződésünk nincs. Ahe­lyett, hogy megismertük volna Istent és Jézust, csak hittételeket állítottunk föl róluk. Minthogy pedig gyengék vagyunk saját­magunk is, másokat sem tehetünk erőssé. Minthogy semmink sincs, nem adakozhatunk, mert csak önmagunk odaadásával tehetünk jót má­sokkal. Éppen ezért nem lehetünk a föld savai s a világ világossága, ama szilárd tengely, mely körül kellene mindennek forognia.

Sokan azt mondják, hogy ha a Bibliára támaszkodunk, akkor életünk szilárdságát arra alapozhatjuk. A Bibliát azonban úgy ol­vassuk legtöbben, hogy abba a saját felfogásunkat magyarázzuk belé. Az örökkévaló sorokat úgy formáljuk át, hogy azok a mi gyarló eszméinkkel összhangba jöjjenek. Emiatt a Bibliát különbnél-különb hitelvek forrásává tesszük, mindenféle visszaélésre magyarázatot találunk benne és a legeszményibb reformokat is ellenezzük a belőle kiszakított részletek alap­ján. A Bibliát horgonnyá tettük, mely az idők folyamán lerögzítve tartja az egyházat, ahe­lyett, hogy iránytűvé tennénk azt, mely áldott partok felé segít. A Bibliát csak akkor érthet­jük meg, ha Jézuson át vizsgáljuk és a Szentlelket tekintjük a legjobb magyarázónak.

A Szentlélekre vonatkozóan hamis eszmék uralkodnak közöttünk, amelyek megakadályoz­zák annak megértését és befogadását. Úgy be­szélünk róla, mint a Szentháromság harmadik személyéről, amely Isten és Jézus mellett kü­lön önállósággal bír, amely a maga útján jár és nem törvényszerűen jelenik meg. Pedig Jé­zus nyíltan tanítja, hogy a Szentlélek kiönte­tik mindazokra, akik azt tiszta hittel kérik, hogy abban járunk és annak vetünk. Meg­nyerése az imádság útján éppoly természete­sen elérhető, mint a természet áldásai. Ha a léleknek vetünk, a lélekből aratunk örök életet.

Még hamisabb az az elmélet, hogy a Szent­lélek valami Jézustól különálló személy. Láttuk, hogy Jézus tanításai értelmében ö általa mehetünk az Atyához s a mindkettőjükkel való közösség alkotja a belső életet. Ha azonban a Szentlélek egy különálló személy, hogyan alkalmazzuk magunkat Krisztuson és az Istenen túl ehhez a harmadik istenséghez. Mi csak Istenhez imádkozhatunk, Jézus által, azaz az ő útján és az ő tanításai szerint. Hitünk szerint imánk meghallgatásaképpen közösségbe kerü­lünk Istennel, mely közösségben megerősödve a Szentlélek birtokosai leszünk. A Szentlelket tehát, mint különálló személyt nem tudjuk elképzelni, hanem csak mint Istennek erejét.

 

 

 41. §. Jézus jellemünkben. Az erkölcs.

 

Az imádság értelmét így magyarázva, annak erkölcsi vonatkozásai nyilvánvalóakká lesznek. Ha életünk célja az erkölcsi tökélete­sedés, ezt két úton érhetjük el. Megpróbálhat­juk bizonyos erényeknek a gyakorlását és bi­zonyos hibáknak a kiirtását, vagy részek he­lyett az egészre fordíthatjuk a tekintetünket s megkísérelhetjük a lélekben élni, Jézuson és Istenen át szert tenni arra az erős belső életre, melynek birtokában minden magaviseletünk erkölcsössé válik. Mindkét módszer mellett le­het okokat fölhozni, szerintünk azonban az utóbbi sokkal alaposabb, teljesebb és eredmé­nyesebb, mint az első. Ez a természet módszere is, mely a növény egészére hat azáltal, hogy élettel tölti meg azt. Erkölcsi tökéletesedésünk feltétele tehát az erkölcsi életerő. A szeretet mindent megújít. A lelkünkben kiteljesedett belső élet életünk minden kis apró részét rüggyé fakasztja, kivirágoztatja és gyümölccsé érleli.

Az Istenből folyó eme benső életnek a jel­lemre való hatása az Új testamentumban számtalan helyen megtalálható. Ez vetkőzi le az ó-embert és öltözteti ránk az új-embert, aki Isten után igazságosságban és szentségben él. A Lélek gyümölcse a szeretet, az öröm, a béke, a türelem, a gyöngédség, a jóság, a hit, a szelídség és az önmérséklet. Ha valaki Krisztusban van, új teremtménnyé lesz, a régiek elmúlnak s minden újjá leszen. Ezeknek a kifejezések­nek kitűnő példái azok a csodálatos változá­sok, melyeket az apostolok jellemében látunk a Szentlélek elnyerése után. A régi ember bennök meghal, mindannyian új emberekként kez­dik hirdetni Jézus evangéliumát Péter, Jakab, János és Pál gyökeresen megváltozott jelle­meinek eredménye a kereszténység. Ennek a változásnak a magyarázata azonban nem va­lami külsőleges disciplina, hanem kizárólag belső fejlődés. Nálunk is ez a különbség az erények nyesegetése és a belső nagy átváltozás szükségessége között. Éppen ezért hiba, hogy a vallás manapság többet foglalkozik külsőleges disciplinák előírásával, mint a belső élet megteremtésével. A katolikus egyház külön­böző szerzetesrendjei más és más rendszereket írnak elő s a protestáns egyházak erkölcstana ezeknél is jóval továbbmegy a külsőleges disciplinának erőltetésének a terén. Az Újtestamentumban minderről szó sincs. Ott még Jézus követeléséről sem ebben az értelemben olva­sunk, tehát nem arról, hogy jellemünkben egyszerűen lemásoljuk Jézust, vagy éppen Pál apostolt, hanem hogy mi magunk növeked­jünk a mi belső életünk útján azzá, ami Jézus.

Ebben a növekedésben mutatkozik meg csupán az egyéni különbségek figyelembevéte­lének a lehetősége, de úgy, hogy közben a kö­zös cél és a közös törvény mégsem szenved ál­tala. Péter, Jakab, János és Pál, mily külön­böző jellem mindenik s mégis mennyire egyek az alapvető cél szempontjából, Ennek a négy apostolnak jellembeli különbsége és egysége kitűnő példa számunkra. Megmutatja, mikép­pen gyarapíthatjuk egyéniségünket s mégis miképpen maradhatunk összhangban egymás­sal.

Pál apostol az I. Kor. XII.-ben a Szentlélek adományainak    különbözőségéről,    de ugyanarról a lélekről beszél s elmondja, hogy a Szentlélek egyik embernek bölcsességet ad, a másiknak tudást és így tovább, ezek a különbözőségek azonban egységbe olvadnak, mint ahogy a test különböző részei együttesen mun­kálkodnak.

A külsőleges erkölcsi tökéletesedés és a belső megújulás között a különbség főképpen, az ok és az eredmény viszonyában mutatkozik meg. Erényeink külsőleges nyesegetése és sokszor fájdalmas küszködés, melyben az ember gyakran elbukik, a belső átváltozás azonban boldog és könnyű erkölcsös életre ve­zet. Az előbbi esetben halálig tartó küszködés és kínos erőfeszítés, az utóbbiban természetes élet és sírna növekedés. Az előbbi állandó aggodalmaskodással és elbátortalanodással járó, színtelen és fárasztó feladat, az utóbbi esetben csupán a szív megnyitása a magasból jövő adományok előtt és megingathatatlan hitünk belefolyása cselekedeteinkbe. Ennek megfele­lően az eredmények is különbözők. Aki csak egymaga erőlködik, keveset ér el de akinek Isten a segítőtársa, annak minden sikerül. Semmit sem tehetek egymagámban, mondja Pál apostol, de mindent megtehetek Krisztus által, aki engem megerősít.

Ha tehát az imádkozást életünk legfonto­sabb cselekedetévé tesszük, akkor kiteljesedik bennünk a Jézus szerinti belső élet, jellemünk nem pusztán epigonszerű másolás, sem pedig külsőleges törvények erőltetett és unalmas kö­vetése lesz, hanem egyéni és szabad és könnyű és boldog és természetes és sírna növekedés­ben valósul meg.

 

 

42. §. Jézus az egyházban. Keresztény egység és együttmunkálkodás.

 

Ha az imádság válik életünk vezető elvé­vé, annak befolyását az egyház is megérzi. Az egyházak imádkozási gyakorlata ma többé-kevésbé ötletszerű. Az imádkozásra vonatkozó egyházi tanok az imádkozást túl misztikussá, sőt mágikus jelentőségűvé teszik s ezáltal zavarólag hatnak az értelemre. Ha azonban meg­értjük az imádkozás lényegét s látjuk, hogy a természet jelenségeinek én törvényeinek sorába az imádkozást, zökkenés nélkül beállíthat­juk, akkor az egyház imádkozása is eredményesebb lesz s főképpen két nagy eredményt hoz létre;  másodszor, meghódítja a világot. Isten élete az imádkozás révén beleömlik először  is  az egyéni lélekbe, ezáltal megvalósítja a keresz­tényi jellemet s tovább működve létrehozza az egyetemes keresztény egyházat.

Ma a protestáns egyházak legkiáltóbb szükséglete az egység, a római katolikus egy­házé pedig a szabadság. Az egységet a protes­tánsok többféle úton próbálják megvalósítani. Megpróbálkoztak már a forma egységével, mint ahogy az a katolikus egyházban van, de nem értek el eredményt. Megpróbálkoztak a vélemények egységesítésével, a dogmák össz­hangba hozásával, de minden egyes dogmati­kai kérdés szörnyű háborúskodás magvát ve­tette el minden egyházban. Lassanként be kell látniok a protestánsoknak, hogy az egységet nem a közös forma sem a közös vélekedés, ha­nem a lélek és a cselekedet egységessége való­síthatja meg csupán. A protestantizmus ereje felekezeteiben van, gyöngeség azonban felekezetieskedésében. Felekezetei, véleményeik, vallásos megnyilvánulásaik és istentiszteleti rendjük változatossága folytán alkalmazkodni tudnak az emberi jellem sokféleségéhez. Akiket nem tud megragadni a püspöki egyház, meg­téríti a methodista; akiket nem érnek el a presbitériánusok, meghódítják a kvékerek; vannak, akik Swedenborg poharából szeretnek inni, másokat viszont csak az érdekli, amit megérthetnek, vagy ami nincs józan eszük be­látásával ellentétben s ezek az unitáriusokhoz csatlakoznak. Ilyenformán egyik felekezet a szem, a másik a kéz, harmadik a láb, negyedik az agy, ötödik a szív és így tovább, sok tag, de egy test. Ez a sokféleség az ereje és a szép­sége a protestantizmusnak. Ezeknek a felekezeteknek egymással szemben tanúsított ellen­séges magaviselete azonban a protestantizmus gyengesége és szégyenfoltja. Az egyháznak nem arra van szüksége, hogy felekezetei meg­szűnjenek, hanem arra, hogy az ellenségeske­désnek vessenek véget, hogy jövőre ne a ver­senyzés, hanem az együttmunkálkodás jelle­mezze azokat. Közösen meg kell érteniök egy­mást s ki kell fejleszteniük együttműködésük rendszerét. Minden városban és minden falu­ban létre kellene hozni egy központi szervezetet, melyben minden felekezet képviseltesse magát és amely a megegyezési alapján dolgoz­za ki az együttműködés rendszerét.

Ennek az együttmunkálásnak a nehézségei ma nyilvánvalóak. A fő nehézség ugyanis az, hogy az egyes felekezetek nem felekezetnek tekintik magukat, hanem a protestantizmus egészének. Mindenikünk azért harcol, hogy az egész protestantizmus az ő hitrendszerüket, egyházi szervezetüket és istentiszteleti rendjü­ket fogadja el. Azt hiszik, hogy egy-egy fele­kezet több lehet, mint tag, az egész testet je­lentheti. Amíg ez a felfogás uralkodik, addig természetesen nem lehet szó együttmunkálásról. Mármost hogyan lehet ezen a szűklátókörűségen segíteni? Nézetem szerint csak egy­képpen: ha mélyebb keresztényi életet élünk. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy a formák és a vélemények uniformizálása sem nem lehetsé­ges, sem nem kívánatos. Nagyon valószínűt­len, hogy bármelyik létező protestáns felekezet is magába tudná szívni összes felekezet-testvé­reit. Éppen ellenkezőleg, évről-évre újabb fe­lekezetek és hitrendszerek alakulnak. De nem is lenne kívánatos, mert egyetlen forma, vagy hitrendszer sem teljesen tökéletes az összesség számára.

A felekezeti elfogultság számára mindezek természetesen valótlanságok, mert az ő szemültben felekezetük a kereszténység teljes megvalósulását jelenti. A szűklátókörűséget és a szűkszívűséget föl kell azonban emelni a ke­resztényi élmény ama fokára, ahonnan széle­sebb horizontok látszanak és nagyobb szeretet melege lángol. Teljesebb keresztényi életre van tehát szükségünk, mert nem a tudás az élet forrása, hanem fordítva, a tudomány szárma­zik az életből. Minden új tudás tapasztalásnak az eredménye, érzéki tapasztalásé, vagy lelki élményé. A reflekció viszont, mely rendszerbe szedi és meghatározza tudásunkat, ezáltal határolttá is teszi azt. Az igazság lényegét ta­pasztalásból, az igazság formáját reflekcióból nyerjük. Ezért a reflekció a teológiában is ren­dezi és meghatározza tudásunkat, ugyanakkor azonban határolttá is teszi, vagyis körülkeríti gondolatkerítéssel azt, amit elér és kívül zárja mindazokat, amiket még nem ért el. A keresz­tény élmény azonban állandóan dúsabbnál-dúsabb mezőkre vezet minket s ahol azelőtt kietlen pusztaságot vagy áthatárolhatatlan sötétséget gyanítottunk, ott mihamar áldott televényre bukkanunk.

Emiatt a lelki keresztények sohasem el­fogultak. Minél mélyebb keresztény élmények­kel rendelkeznek, annál nagyobb megértéssel viseltetnek felebarátjuk vallásos nézeteivel szemben, minél magasabbra emelkednek Isten felé, annál nagyobb területeit fedezik föl az igazságnak. Számunkra a kereszténység lénye­ge Jézusnak a lélekben való élete, ezt pedig a legellentétesebb vélekedések között is meg le­het találni. A felekezetieskedők csak azokkal tudnak együttműködni, akik ugyanazokat a formákat fogadják el, amiket ők, a teológusok pedig csak azokkal, akik velük egy véleménye­ket vallanak, a lelki emberek azonban azokkal éreznek együtt, akik ugyanúgy a belső életre fektetik a fősúlyt, mint ők. A felekezetieskedő nem sokat törődik azzal, hogy az embereknek mik a magán véleményeik, sem azzal, hogy milyen élmények birtokosai, hanem csak azt vizsgálja, az ő egyházához tartoznak-e s elfogadják-e annak előírt formaságait. Éppen ezért gyakran azt tapasztaljuk, hogy a más egyházhoz tartozókkal szemben legtürelmetlenebbül viselkedő egyházi férfiak saját egyhá­zuk eretnek, sőt bűnös gondolkozású tagjaival szemben viszont a legnagyobb megértést és szabadelvűséget tanúsítják. A tiszta keresztény élményekkel átitatott ember azonban nem követheti a felekezetieskedőket ezen az úton, hiszen jól tudja, hogy Jézus sohasem a külső formákat, hanem mindig a belső életet hangsúlyozta.

Mikor Jézus utoljára összegyűjtötte ta­nítványait, azért imádkozott, hogy azoknak lelke forrjon össze ővele s rajta keresztül az Istennel, hogy ezáltal egyek lehessenek, mint ahogy ő és az Atya egy volt. Ha valaki, úgy Jézus volt az, aki nem a külső formák egysé­gességét, hanem a lelki egységet követelte, Ama sok próbálkozás után, melyet a keresztény egyházak az egység létrehozására a külső formák erőszakolásával végigkísérleteztek és amelyek mind fiaskóval végződtek, illő volna, hogy végre megpróbálkozzanak a lélek egységé­nek megvalósításával. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha az egység alapjául az egyházi szervezet és a dogma-rendszer helyett Jézus­nak a lélekben való megvalósítását teszik. Az így egységessé vált kereszténység aztán tény­leg meghódítaná a világot.

 

 

43. §.  Jézus és a világ.

 

Ha a hit imádsága az egyházi egységet megvalósította, azután majd ereje marad arra is, hogy Jézust a világ előtt méltóképpen mu­tassa meg. Amíg a kereszténység nem válik Jézus szerinti kereszténységgé, addig nem vár­hatjuk, hogy a világ elfogadja azt és, amíg az egyházak nem Jézus szellemét sugározzák ma­gukból, hanem a gyűlölködés, féltékenykedés és hatalomra való vágyás alacsony indulatait, addig a nemzetek élete sem telítődhetik meg a jézusi szellemmel. Mert Jézus szellemének csak ez lehet az útja; először az egyéni lélek, aztán az egyház, utána a keresztény nemzetek s csak legvégül a világ. 

A kereszténység lassú előhaladása kezdet­től fogva annak tudható be, hogy sok kételke­dés és elbátortalanodás lankasztotta a szíveket. „Hol van az ő eljövetelének ígéretet" Ezt kérdezgették már az apostolok korában, ezt kér­dezgetik ma is. Kétezer év telt el s minden a régiben maradt látszólag. Jézus a béke ural­mát akarta megvalósítani a földön és íme ma is háború dúl a nemzetek között. Jézus min­denféle igát le akart venni az emberek nyaká­ról, de íme ma is van rabszolgaság, csak a forma változott s ki tudja, melyik rosszabb, a mai, vagy a régi. A szegényeknek örömhírt jött jelenteni, de íme, még ma is oly kevés öröme van a szegényeknek. Jézus azért jött, hogy az emberek megismerjék az Istent, de az emberek még ma is többet tudnak egymás hibáiról, mint az Isten jóságáról. Igazságtalanság és erőszak, tékozlás és éhezés, a leggonoszabb bűnök és a legcsalárdabb jellemek rútítják el ma is az élet arcát. Mikor fog hát Jézus ennek a világ­nak a trónjára ülni?

Az igazi kereszténység tényleg lassan ter­jed, de az Istennek bőven van ideje, ő soha­sem siet. Ha a tudomány fényében megvizs­gáljuk azt az elképzelhetetlen lassú fejlődést,

melyen a föld átment, míg mai formáját el­érte: ha látjuk, mily lassan jutott el odáig, hogy rajta szerves élet támadjon s aztán hány százezer esztendő kellett ahhoz is, amíg a te­remtés koronája, az ember kifejlődött, akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a keresz­ténység csaknem kétezer esztendős próbálko­zás után is még mindig csak a kezdet kezde­tén tapogatózik. Az egy napig élő rovar elégedetlenkedhetik, hogy az emberek semmi javí­tást nem végeztek azon a házon, melyben ő tanyáját felütötte, reggeltől-estig tartó hosszú élete alatt, ám vajon az ember megteheti-e ugyanezt, amikor pedig maga is hirdeti, hogy az Isten számára „ezer esztendő annyi, mint egy nap elmúlása". Kérdésünk tehát nem is akörül forog, hogy miért nem halad gyorsab­ban a kereszténység, megelégednénk azzal is, ha feleletet kapnánk erre: haladt-e egyáltalán a kereszténység. Borúlátó perceinkben mond­hatjuk ugyan, hogy az emberek ma éppoly gonoszak, mint Jézusnak a földön való meg­jelenése előtt, ha azonban elfogulatlanok aka­runk maradni, észre kell vennünk, hogy vala­mi azért mégis csak történt, az emberiség meg-javulása terén az első pünkösd óta. Ha nem lett is a kereszténység Isten országává a föl­dön, mustármaggá vált, mely sokszor áldáso­sán befolyásolta a történelem alakulását. A mai civilizáció kétségtelenül keresztény civi­lizáció s ha van is benne sok kivetni való, nem tagadhatjuk meg áldásos vonásait. Ami pedig az egyházakat illeti, azok átmentek már két fejlődési fokon: először az egyházi szervezet mindenhatóságát hangsúlyozták s megterem­tették a csalhatatlan egyház fogalmát, ám a legjobbak lelkiismerete föllázadt ez ellen az igazán jézusiatlan elgondolás ellen s új útra lépett, megteremtve a második fokot: a hit uralmát, egy csalhatatlan könyv alapján. Ám az emberi szellem tudja, hogy nincs emberi csalhatatlanság, éppen ezért már haladunk a harmadik fejlődési fok felé, mely megtartja az egyházi szervezetből és a szentkönyvből azt, ami Jézus szellemével összeegyeztethető, a hangsúlyt azonban nem ezekre helyezi, hanem a belső lelki életre, mely az ima szárnyán Is­tenhez emel.

Ami a civilizációnkban jó, azt a hit erejével dolgozó elfogulatlan emberek alkot­ták. A hit az a hatalmas lelki emelőrúd, mellyel az embert és a világot egyaránt meg lehet indítani. Az Istenbe, az ő gondviselésébe és az imát meghallgató, áldott feleletébe vetett hit adott mindig erőt a gyöngéknek s hozott létre csodákat a történelemben. Ez a hit néha földi forrásokból táplálkozik s ilyenkor szörnyű pusztulás járt nyomában, Szíria és Palesztina csatatereitől a nyugat európai hitnyomozás kínzókamráiig. Amikor azonban mennyei for­rásokból eredt, akkor egy-egy újabb téglát ho­zott létre Isten országának földi templomához. Ma sincs más út, csak a hit és az imádság, ha Jézus követői akarunk lenni s az ő ügyének előmozdításával saját földi és mennyei bol­dogságunkat is munkálni akarjuk.

Amikor azt mondjuk: „Jöjjön el a Te or­szágod", nem rólunk és nélkülünk való csodát kérünk, hanem saját legteljesebb és legszen­tebb igyekezetünket is fölajánljuk vele. Saját igyekezetünknek azonban csak úgy van értel­me, ha az belekapcsolódik Isten örök terveinek rendjébe, e világ törvényeinek sodrába, ha el­mondjak: „Legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is".

Az imádkozás szavakat csal az ember aj­kaira s a szavak egymagukban üresek, de ha a szavak mögött megingathatatlan hit és jellemet formáló, imádságos élmény sorakozik fel, akkor a szavak testté lesznek.

Ama napokat kell várnunk, amikor az őszinte és szívből fakadó imádság minden em­beri életet boldogsággal és szépséggel tölt meg, melynek gyümölcseként igazságosság árad szét a világon; mikor a keresztény élet szerve­zetei nem egymás ellen, hanem egymás mel­lett fognak küzdeni egy jobb jövőért és amikor a világ képmutatás és hatalmaskodás helyett Isten országa előharcosaiként fogja tisztelni az egyházakat. Amikor majd az imádkozást tesszük keresztényi életünk központjává, az egyházi szervezet, vagy régi dogmarendszer szolgai körülbálványozása helyett, — akkor fogjuk igazán megérteni és áldott eredményei­ben megtapasztalni Jézus minden idők tanítványi lelkeihez intézett szavait: „Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevem­ben: kérjetek és megkapjátok, hogy a ti örö­metek teljes legyen". (Jn. XVI. 24.)

 

 

 

FÜGGELÉK.

 

A mai lélektan vélekedése az imádkozás­ról általában.

 

Már az előszóban elmondottuk, hogy Clar­ke eredeti művének utolsó (VII.) fejezetét kihagyjuk a magyar fordításból, mert annak tartalmát a mai tudományos felfogás szem­pontjából elavultnak tartjuk. Ehelyett „Füg­gelék”-ben mi magunk próbálunk számot adni arról: hogyan vélekedik a mai lélektan az imádkozásról.

Hogy az eredeti mű VII. fejezetét nem hagyhattuk pótlás nélkül, az mindenki előtt nyilvánvaló, ha egy kissé a kérdés mélyére te­kint. Az imádkozás a lélek munkája, következésképpen: ha szükséges is, hogy megismer­kedjünk a teológia, a bölcsészet és a történelem rávonatkozó mondanivalóival, mégis a legfontosabbnak ama tudomány vélekedését kell tartanunk, mely az imádkozás szervét, a lelket vizsgálja, vagyis: a lélektan megállapí­tásaival még inkább kell foglalkoznunk, mint a többi tudományéval.

Azt mondottuk az előszóban: Clarke idejében a mai lélektan még sehol sem volt. Hát lehetséges ez? Clarke idejében nem lett volna lélektan? Dehogynem volt. Volt. Aristoteles óta van lélektan, sőt azelőtt is volt, ha nem is oly tiszta rendszerbe foglalva. Csakhogy a régi lélektan nem volt tudományos lélektan, ha a „tudományos" szót a mai értelemben hasz­náljuk. Talán jobban megértjük ezt a különb­séget, ha az orvostudományból veszünk rá ha­sonlatot. Orvostudomány is volt, mióta csak ember és betegség van a világon, de csak Hip­pocrates (V. század Kr. e.) óta foglalkoznak észszerűen és rendszeresen a gyógyítással. Hippocrates megfigyelései alapján fejlesztet­ték aztán tovább a gyógyítás elméleteit az or­vosok századokon át. Ám Hippocrates is, utó­dai is csak kívülről elmélkedtek: gyógyítottak anélkül, hogy ismerték volna az emberi szer­vezetet, hiszen a boncolás, egyházi és világi felfogás szerint egyaránt, szörnyű bűn volt, boncolás nélkül pedig   akkor  még  lehetetlen volt betekinteni a szervezet belsejébe, Aristoteles és Galenus boncoltak ugyan állatokat, de még ezen a téren is jó kétezer évig egy hely­ben topogtak az utódaik, nem is beszélve arról, hogy az állati test tanulságainak az emberi testre való alkalmazását nem anatómiai, ha­nem skolasztikus bölcseleti vitatkozásokkal próbálták elérni. Vesaliusig nem is volt válto­zás. Ő azonban éjjelente ellopta a felakasztott elítéltek elrettentő például kint hagyott tete­meit s azokon végezte tanulmányait. l543-ban könyvet adott ki (De Humani Corporis Fabrica címen) kutatásai eredményéről s ezzel új lapot nyitott a gyógyítás történetében. Vesalius óta kezdjük ismerni az emberi testet s csak azóta nevezhetjük tudománynak az orvosi tu­dományt.

Ilyenformán vagyunk a lélektannal is. Lélektan volt Clarke ideje előtt is, de az a lélek­tan éppúgy kívülről nézte a lelket, mint a Vesalius előtti orvostudomány a testet. 1879-ben állította fel Wundt Lipcsében az első lélektani kísérleti laboratóriumot s csak azóta kezdjük megismerni belülről, tehát a valóságnak meg­felelően, a lélek világát.

Nagy a különbség a régi és az új lélektan között? Azt jelenti ez a különbség, hogy a régi lélektan megállapításait el kell most már dob­nunk teljesen? Ezekre a kérdésekre, azt hi­szem, majd csak unokáink tudnak teljes fele­letet adni, hiszen alig hatvan esztendő telt még csak el Wundt első kísérletei után. Meg aztán nem is ez a főkérdés a két lélektan össze­hasonlításánál, hanem az a módszer, amellyel a lélek problémáihoz közelednek azok. A mai lélektan kísérleti, tapasztalati alapon bírálja el a kérdést, míg a régi lélektan csak vitatko­zott s a vitatkozás közben rendesen az maradt fölül, aki jobban tudott argumentálni. A régi lélektan megállapításai közül sok bizonyulhat igaznak, de hogy igaznak bizonyulhasson, ah­hoz a tudományos lélektan módszereire van szükség.

Mindenesetre annyit már most is látunk, hogy a mai lélektan a lélek betegségeinek lé­gióját gyógyítja napról-napra, míg a régi lé­lektan legszebb elméleteivel sem tudott egye­bet tenni, mint láncra verni és pincék sötétjébe zárni a lelki betegeket. Megvallom, a magam részéről már ez az egy körülmény is elég ah­hoz, hogy a mai tudományos lélektan pártjára vonjon.   Vallom, hogy a betegség, legyen az testi, vagy lelki, nem Isten akaratából kelet­kezik, hanem a mi tudatlanságunk, vagy go­noszságunk folyománya, éppen annak a követ­kezményeképpen, hogy Isten akaratát, törvé­nyeit figyelmen kívül hagytuk, vagy megsér­tettük. Állítom, hogy a názáreti Jézus nem üres szimbolizálásként, hanem igenis szósze­rinti értelmezésben választotta „programbeszéd"-ének ezeket a szavakat: „Az Urnak lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdes­sem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam" stb. Aminthogy gyógyította is a töredelmes szívű betegeket, amíg csak élt. S mivel az imádkozás egyik legfontosabb eredménye a múltban, épp a testi és lelki gyó­gyulás volt, semmi sem érdekelheti az imád­kozás gyakorlóit jobban, mint éppen az, hogy mit tart az imádkozásról a lélek betegségeit gyógyító egyetlen tudomány, a mai lélektan.

 

 

Az imádkozás gyógyító hatása.

 

Az új lélektanra nem lehet ráfogni, hogy egyházi célokat szolgál. Nem lehet egyrészt azért, mert tudományos lényegével nem fér össze, hogy bármiféle célt is szolgáljon az igazság, a valóság felderítésén kívül, — de azért sem lehet ilyet ráfogni, mert művelői közül igen sokan az egyház és a vallás ellen fordítot­ták tudásukat még a közelmúltban is. Hogy a vallás nem egyéb, mint „vágyteljesülés", „wünscbtraum", s hogy tehát ebből kifolyólag a vallásnak nincs való tartalma, magyarul, hogy a vallás csak képzelődés, — és más val­lásellenes kijelentéseket éppen a tudományos lélektan művelőitől hallottunk s részben még hallunk ma is. Hogy mennyiben a tudományos lélektanéi ezek a vallásellenes elméletek, vagy hogy mennyiben csupán egyes lélektan-tudó­soké és hogy mennyiben állják meg ezek az elméletek épp a tudományos lélektan fényében a helyüket, arról a közeljövőben még beszélni fogunk. Most röviden csak megismételjük, hogy a tudományos lélektant mindennel meg lehet gyanúsítani, csak azzal nem, hogy egy­házi, vagy vallásos célokat szolgál. Azért kell ezt ismételten leszögeznünk, mert a tudomá­nyos lélektan az imádkozás hasznára nézve meglepően egyöntetű és hízelgő megállapításokat tesz.

Már William James azt írja 1902-ben meg­jelent híres munkájában, a „Varieties of Religious Experience" c. művében, hogy bár so­kat beszélnek az imádkozás céltalanságáról, „amennyiben bármiféle orvostudományi meg­állapítás értékkel bír, úgy kétségtelen, hogy az imádkozás bizonyos körülmények között hoz­zájárulhat a gyógyuláshoz."1 (1. 463. old.)

Azóta közel negyven év telt el, a lélektan tudománya ren­geteget fejlődött, az imádkozás hasznára vo­natkozó kedvező vélemény azonban még csak fokozódott benne. Előttem fekszik W. S. Sadler hatalmas (1250 nagy oldalas) műve, a „Theory and Practice of' Psyhiatry" (2 St. Louis 1936. Magyarul: „Az ideggyógyá­szat elmélete és gyakorlata." ) Szakemberek szerint a legnagyobb szabású mű, mely e tárgykörből az utóbbi évtizedekben megjelent. Ez az ideggyógyászok számára ké­szült szakmunka külön fejezetet szentel „Religious Therapy" címen a vallás gyógyító ere­jének megvizsgálására. Sok szempontból fog­lalkozik a vallás kérdéseivel, de minduntalan visszatér az imádkozáshoz. Ilyeneket ír róla: „Az imádkozás éppúgy megújítja a lelket,; mint ahogy az alvás megújítja a testet." „A játék és a szerelem sokszor új élettel töltenek el, mert kiragadnak állottá és fülledtté vált lelkivilágunkból. Amit azonban a játék, a mű­vészet és a szerelem csak néha és részben tud­nak megvalósítani, azt beteljesíti az imádko­zás". 1. (1071. old.)  Idézi Dr. Hyslop, a British Medical Association előtt tartott előadásából a követ­kező sorokat: „A legjobb orvosság, amit gya­korlatunkban   eddig   láttam,   az    imádkozás. Azoknál, akik rendszeresen imádkoznak, a leg­természetesebb és leghatásosabb idegcsillapító az imádság. Életemet az idegbetegségek elleni küzdelemben töltöttem el, de nyugodtan elmondhatom, hogy pl. az álmatlanság, vagy za­vart alvás, a nyomott kedély és a zilált-lelkűség legtöbb esetére nézve az imádkozás egyszerű gyakorlása a legjobb orvosság.   És épp ezért, már   csak orvosi szempontból   is   igen fontosnak tartom, hogy gyermekeinket beve­zessük az Istennel való közösségbe-lépés, min­dennapi gyakorlatába."2 (2 Id. mű 1075. old.)

Ugyancsak az imádkozással kapcsolatban írja le dr. Sadler az itt következő esetet. „Feleségem, Dr. Lena Sadler, egyik betegét, Mrs. M.-et, egyébként igen kiváló  alkalmam volt egyszer magamnak is megvizs­gálnom. Utána megkérdezett a feleségem, mi a véleményem a beteg gyógyulásának lehető­ségéről. Azt feleltem, hogy egy éven belül semmi esetre sem lehet eredményt várni, mert Mrs. M. egész mentális felépítettsége újranevelésre szorul, nem is beszélve arról, hogy többrendbeli psychikus „szálkát" (slivers) is el kell távolítania. Néhány hét múlva megje­lent nálam Mrs. M. teljesen gyógyult állapot­ban. Elmondotta, hogy egészen  kicseréltnek érzi magát, dolgokat, melyekről azelőtt azt hitte, hogy képtelen lenne elvégezni, most min­den gátlás nélkül kezel, társadalmi, családi és egyéni világára most másként tekint és a psychoanalitikus „vallomás"-okat szabadon elvégezte. Megkérdeztem tőle, minek tulajdo­nítja ezt a meglepően gyors változást lelki vi­lágában. Arcát mosoly világította meg, felsza­badult és boldog mosoly, s így válaszolt: Dr. Lena megtanított imádkozni. ( 1. id. mű 1075. old. )

Igen nagy prophylactikus értéket is tulaj­donít Dr. Sadler az imádkozásnak. „Csak az orvos tudja, hogy mennyi idegi rendellenessé­get ég szenvedést okoz az aggódás, a félelem, az önmeghasonlás, az erkölcstelen és mérték­telen élet, a tisztátalan gondolkozás és a tala­ját vesztett képzelő erő. Az ilyen rendellenes­ségből eredő betegségeknek több mint felét el lehetne kerülni, ha az imádkozás csatornáján át felemelkednénk ama názáreti Mesterhez, ki­nek példája és tanításai lélektani szempontból a legegészségesebbek." 1. id mű 1073. old.

Az imádkozás lélektani előnyeiről adott ilyen kedvező nézetek korántsem korlátozód­nak azonban csak az itt említett szerzőkre. A legkülönbözőbb lélektani iskolákhoz tartozó ideggyógyászok és tudósok hasonló értelemben írnak.    Jung,    Pratt,    McDougall,    Edward Smith, stb., stb. egyaránt  hirdetik,  hogy  az imádkozásnak igen nagy  gyógyító ereje  van. Nem célunk statisztikai kimutatást készíteni erről a kérdésről, hiszen a végtelenségig sorol­hatnánk fel a fentiekhez hasonló nyilatkozatókat korunk legkiválóbb ideggyógyászaitól.  — Ehelyett, összefoglalásképpen, itt csak Samuel Mc. Comb és Edward Worcester kiváló mun­kájából, a „Body, Mind and Spirit" c. könyv­ből idézzük az alábbiakat. „Ma már általáno­san elfogadott tény, hogy, ha a körülmények egyébként azonosak, az imádkozó betegnek sokkal több kilátása van a gyors felgyógyu­lásra, mint annak a betegnek, aki nem él a re­ménység és ösztönzés eme forrásával."1. (308. old.)   Ugyan­ők egyik betegük vallomásából idézik a követ­kezőket: „Súlyos operáció előtt állottam — írja a beteg — és szörnyen féltem. Nem éppen a fájdalmaktól, melyek reám vártak, és nem is a haláltól. Megnevezhetetlenül és oktalanul remegtem, ha csak rá is gondoltam, hogy más­nap reggel a műtőbe kerülök. Az izzadtság ki­vert erre a gondolatra s a lábaim jéghideggé váltak. Nyomorúságos helyzetemben végül is eszembe jutott, hogy imádkozzam. Bár nem voltam egyáltalán meggyőződve afelől, hogy van egy személyes Gondviselő, mégis imádkozni kezdtem. Imádkozás közben egyszerre csak érezni kezdtem, hogy nem vagyok egyedül. Nem mintha láttam volna valami alakot, vagy jelenséget, de úgy éreztem, valami isme­retlen és hatalmas Valaki körülém lett, szinte a fejemre tett kéz melegét is érzékeltem s hal­lani véltem — nem szavakat, — hanem vala­mi ilyen értelmet: Mindig veled vagyok! Ne félj!              

Amikor imámat befejeztem, mély sóhaj szakadt fel a lelkemből s úgy éreztem, a féle­lem elszállt a tagjaimból. Minden esetre: nyu­godt álomba merültem. Másnap a legnagyobb lelki egyensúllyal hagytam, hogy a hordágyra tegyenek s még én tréfáltam az orvosokkal, amíg beöltöztek."1 (1. Id. mű 309. old.)

 

 

Hogy magyarázza a lélektan az imádko­zás hatását.

 

Tudatában vagyunk annak, hogy a fen­tebb ismertetett vélemények az imádkozásnak csak az orvostudomány szemszögéből nézett ér­tékét támasztják alá és hogy az imádkozásnak más téren és más irányban is kell, hogy értéke legyen. 2.  Dr. Hilty egyéni vallomások alapján ezek­ben foglalja össze az imádkozás következményeit:

Az imádkozás következtében 1. szavak vetődnek fel az alkalmas pillanatban, 2. könyvek, idézetek jutnak eszünkbe, melyeket rég elfelejtettünk, most pedig ép jókor használhatunk fel, 3. veszedelmes helyeken biztos lábakkal járunk, 4. kényes hely­zetekből a legnagyobb lélek jelenléttel kivágjuk magunkat, 5. a helytelen út, melyre pedig életünk eme órájában rá akartunk lépni,   az   imádkozás  alatt hirtelen tövissel elzárva, lehetetlennek lát-szik, míg az eddig nem látott helyen út váratla­nul Feltűnik,  6. olyan tehetségek, adottságok, képességek merülnek fel bennünk, amelyekről az előtt nem tudtunk magunk sem, 7. barátaink olyan dolgokat tagadnak meg tőlünk, és ellenségeink olyan dolgokat adnak meg váratlanul, ami elő­nyünkre válik, 8. az élet megszűnik sötét, nehéz és reménytelen lenni, oly könnyen járjuk útait, mintha angyalok vinnének a karjaikon, 9. dol­gainkat ép idejében intézzük el, míg azelőtt vagy túl korán, vagy túlkésőn fogtunk hozzájuk, 10. leg­kényesebb dolgainkban is oly nyugodtan járunk el, mintha nem is rólunk lenne szó, 11. elsajátít­juk a várás és kivárás művészetét, 12. soha nem ismert, vagy erre alkalmasnak nem tartott em­berek jönnek váratlanul s tesznek olyan ajánla­tokat, amelyek életünket új és boldogabb irányba terelik, 13. türelmünk van legádázabb ellensé­geinkkel is, 14. az élet rút dolgai más színben tűn­nek fel előttünk stb. stb.

          Egyelőre  azonban  maradjunk  meg mégis a már megkezdett úton s foglalkozzunk most azzal a kérdéssel: mivel magyarázza a lélektan az imádkozás eddig ismertetett ked­vező hatását.

Közbevetőleg jöjjünk tisztába azzal a ténnyel, hogy a lélektan e kérdésnek csak az emberi oldalával foglalkozik, vagyis azt vizs­gálja, hogy az imádkozás milyen hatással van az imádkozóra magára, milyen változásokat eszközöl benne, miképpen befolyásolja az em­beri idegrendszer működését. Az imádkozás eredményének kialakulásához, persze, az em­beri oldal mellett, az emberen kívüli tényezők, mondjuk meg egy szóval: az Isten, hozzájáru­lási is szükséges. Ennek az emberen kívül álló tényezőnek, az Istennek, és az ő munkájának a vizsgálása azonban már nem a lélektan fel­adata. A lélektan, mint minden természettudo­mány, csak a jelenségek, a megnyilvánulások törvényszerűségeit kutatja, —a megnyilvánulá­sok alap okát, vagy annak lényegét azonban nem tudja a maga eszközeivel vizsgálat alá venni. Például, hogy a lélektannál maradjunk, a tudományos lélektan nem foglalkozik azzal, hogy mi a lélek, hanem csak azzal: miképpen „működik", nyilvánul meg a lélek. Az imádko­zásnál sem kérdezheti a lélektan, hogy vajon az Isten miért, mikor és hogyan jön az imád­kozó segítségére, miképpen teljesíti kéréseit stb. (ez a bölcsészet és a hittan feladata), ha­nem egyszerűen csak azzal foglalkozik: milyen hatással van az imádkozás az ember lelkivilá­gára, idegrendszerére s ezeken át az egész em­berre. Újabban az ú. n. „mély-lélektan" megpróbál kissé mélyebbre is nézni és a tudomá­nyosan ellenőrizhető jelenségek törvényszerű­ségét megkísérli tovább is vonatkoztatni, mint ameddig a kísérletek hatása elér.,/ Ennek a „mély-lélektannak" a tanításait később mi is figyelembe fogjuk venni, most azonban ma­radjunk meg egyelőre a szilárd talajon, a tu­dományosan ellenőrizhető lélektani jelensé­gek, megnyilvánulások területén, mert csak így felelhetünk pozitív formában arra, hogy miért és miképpen hat kedvezően az imádko­zás az emberre. Tehát: Vannak, akik felülről néznek le az imád­kozásra, maguk soha meg nem próbálják, má­sok tanúságtételeit pedig felületesen kezelik,, Ennek a magatartásnak a következménye az­tán nem lehet más, mint elhamarkodott és té­ves diagnózis. Nem azért mondjuk ezt, mintha le akarnók kicsinyelni az imádság ellen szó­lókat, mert hiszen itt nem is erről van szó, ezek a felületesen ítélők nem az imádság ellen nyilatkoznak, sőt ezt igen jó psychotherapiának tartják, hanem a megállapításaik helytelenek — nézetük szerint. íme egy példa: a berni Dr. Dubois, aki egyébként vallástalan ember, így ír: „A vallásos hit volna a legjobb orvosság a lélek betegségei ellen, ha mindenkor sikerülne követőinek lelkében az igazi keresztény sztoicizmust létre hozni."1 (1. Phsychic Treatment of Nervous Disorders. 210. old.)

Ez a „keresztény sztoicizmus" az, amiért Dr. Dubois véleményét itt vizsgálat alá vesszük. Nekünk, unitáriusoknak, ugyanis, külö­nösképpen ügyelnünk kell arra, hogy a vallást és az imádkozás eredményét össze ne tévesszük ezzel a „keresztény sztoicizmussal". Mert miről beszól Dr. Dubois? Mindnyájan tudjuk, hogy a sztoicizmus egy filozófiai iskola, irány volt, mely a keresztény erkölcstan kialakulá­sában szerepet játszott ugyan, de amely igen távol áll az imádkozás szellemétől. A sztoicizmus ugyanis Zenótól Marcus Aureliusig, tehát végig, materialista ész-kultusz volt és erkölcs­tanát is teljesen az okoskodó akaratra építette fel. Mindez látszólag igen rokonszenvesen hangzik az unitárizmus számára, viszont, aki csak az értelemre és az akaratra akarja felépí­teni az imádkozást, az soha igazán imádkozni nem fog, Az unitárizmus az értelmet igen fon­tosnak tartja a vallás birodalmában is, de csak mint kiindulást. Aki végig megmarad az értelem és az akarat síkján, az soha sem lesz igazán vallásos és soha nem fogja érezni imádkozás megelevenítő hatását. Ha valaki azt gondolná, hogy az imádkozás nem egyéb, mint valami logikai argumentáció saját magunkkal, melynek a végén akaratunk, a helyes irányba, beállítva, határozottabban nyilvánul meg, az, magát csalja, mert ez a módszer elsegítheti őt a meditáció, az elmélkedés szintjéig, de az imádkozás magasabb légkörébe nem emeli fel. Később majd foglalkozni fogunk még azzal, hogy milyen különbség van az elmélkedés és az imádkozás között, most csak rá akartunk mutatni arra, hogy az értelem és az akarat szintje nem elégséges az imádkozás részére. Már az imádkozásról eddig elmondott esetek is mutatják, hogy az eredményesen imádkozónál egyáltalán nem arról volt szó, hogy az ön­magával tartson vallási vitatkozást, apológiát, vagy argumentációt, hogy magát észokokkal győzze meg, hanem legtöbbször az ilyes fajta értelmi műveletek teljes kikapcsolásával emel­kedett fel a megnyugvásnak arra a fokára, mely egész lelki beállítottságát áthangolta.

Arról aztán már beszélnünk sem kell, hogy amennyiben Dr. Dubois a „sztoicizmus"

kifejezést nem bölcsészettörténeti, hanem a mai mindennapos használat értelmében értette volna, ez aztán meg teljesen hamis is. Ha ugyanis Dr. Dubois úgy értette volna, hogy a testi közönyösség, a fájdalmakkal szembeni érzéketlenség és az 61 öttel szemben tanúsított nemtörődömség az, amit a kereszténység hí­veinek lelkében megvalósít, akkor ez még tá­volabb állana az imádkozástól, mint az előbbi értelmezés. Mi sem idegenebb ugyanis a ke­resztény leiektől, mint az a fakír szellem, mely úgy akar megszabadulni a szenvedésektől és a csalódásoktól, hogy visszavonul a világtól, le­mond annak értékeiről s testét az állandó ön-megtagadás útján edzi hozzá a minél teljesebb érzéketlenséghez.

A kereszténység azért beszélt mindig annyit a „hifiről, mert az értelem, az okoskodás elégtelenségét a csődbe jutott zsidó-görög civi­lizációban nap-nap után látta. A hitvallókat és mártírokat nem az okoskodás indította hős­tettekre, hanem valami más, valami az emberi természet mélységeiből fakadó erő, amit az egyház a maga primitív lélektanával a „hit" fogalmában foglalt össze. Ma már tudjuk, hogy a hit igen sokféle lelki összetevőből ered

s ha a szószéki és a teológiai nyelvben meg is maradunk még ez általánosítás mellett, a lélek­tan már külön-külön is kutatja azokat a haj­szál ereket (képletesen szólva), melyekből a hit vérkeringése kialakul.

Az imádkozásnál is: mélyebben kell keres­nünk azokat az okokat, melyek azt eredmé­nyessé teszik, mint az értelem és az akarat fe­lülete. Bár maga az imádkozás tudatos csele­kedet, jobban mondva: saját elhatározásunk­ból, meggondoltan kezdünk imádkozni s ren­des körülmények között egész imádkozásunk alatt meg is őrizzük öntudatunkat, végig tud­juk, hogy imádkozunk, — mégis az imádkozás csak akkor érdemli meg nevét, ha közben mé­lyebbre ér le, mint a tudatos értelem, ha az úgynevezett „tudatalatti”-t, vagy „tudatta­lan”-t is működésbe tudja hozni.

 

 

A tudatalatti szerepe az imádkozásban.

 

A „tudatalatti" fogalma manapság már közszájon forog, valójában azonban kevesen tudják, mi az. Nem célunk, és terünk sincs rá, hogy részletes lélektani fejtegetésekbe bocsátkozzunk a tudatalatti fogalmát illetően, rövi­den és népszerűén azonban mégis csak vázolnunk kell lényegét. Kezdjük ott, hogy az em­ber nem él légüres térben, hanem ellenkezőleg, igen összetett és élő, tehát állandóan mozgás­ban lévő világban. A körülöttünk lévő világ állandóan hat reánk s mi a fizika törvényei szerint visszahatunk minden hatásra. Hat reánk pl. a nehézkedési erő, mely a föld felé vonz minket, mi azonban küzdünk e hatás el­len s közben, a nehézkedési erő visszahatása­ként mozgunk, járunk. Hat reánk az időjárás s mi szervezetünk alkalmazkodásával vissza­hatunk, izzadunk, vagy libabőrösen didergünk, hogy kiegyenlítsük ezt a hatást. Ha végig me­gyünk az utcán, egyszerre, vagy sorjában sok­ezerféle hatás ér, épületek milliónyi részlete, járművek, tovasiető emberek alakja, mozgása stb. benyomást gyakorol reánk, melyeket ideg­rendszerünk, szemünk, fülünk, bőrünk, szagló érzékünk stb. útján felfog. Lehetetlen felso­rolni azt a sokféle hatást, melynek állandóan ki vagyunk téve s melyre állandóan visszaha­tunk, néha úgy, hogy küzdünk ellene, mint a nehézségi erőnél, néha úgy, hogy alkalmaz­kodunk hozzá, mint az időjárás változásainál, legtöbbször pedig úgy, hogy tudomást veszünk róla, megjegyezzük magunknak, azért, hogy a tapasztalás tanította, vagy átörökölt módokon alkalmazkodjunk környezetünkhöz. Ezek mel­lett, persze, még ezer és ezer másféle hatás is ér, melyekre szervezetünk mind-mind vissza­hat valahogyan. Már most mindenki előtt vilá­gos, hogy arra a sok millió hatásra, mely má­sodpercenként ér minket, az ember nem mind tudatosan hat vissza. Hiszen, ha ezt a sokmillió féle visszahatást mind gondolkozás és megfontolás útján akarná az ember végezni, rég kikésne az időből. Hogy csak egy példát említsek, amíg fin ember átmegy az utca egyik olda­láról a másikra, annyi képet, mozgást, viszonyt és helyzetet kell számba vennie, hogy azokat mind hónapok alatt sem lehetne leírni. Ám az ember mégis egy pillanat alatt magába fogadja az egészet s hirtelen mérlegeléssel el is dönti, hogy átmehet-e, vagy sem. Az ilyenre azt szok­tuk mondani köznapi nyelven, hogy az ember ösztönszerűen cselekszik. Csakhogy ezzel még; nem mondottunk semmit. A mai lélektan különben sem biztos abban, hogy az embernek vannak-e olyan ösztönei, mint az állatoknak, de abban meg egészen biztos, hogy olyan össze­tett ösztönei, melyek a fenti műveleteket végrehajthatnák, nincsenek. Tény azonban, hogy ezeket a műveleteket nem logikus gondolkozás és tudatos mérlegelés eredményeképpen végzi az ember. Az emberi idegrendszer úgy van megteremtve, hogy minden hatást felfog s ezek a hatások nyomot hagynak az idegrendszerben, olyanformán, mint ahogy a hangfelvételnél minden legkisebb zörej is nyomot hagy a viaszhengeren. Ez az az úgynevezett idegi emléke­zés. Az idegi emlékezés azonban tudatos emlé­kezéssé csak ritkán lesz. A legtöbbször előfor­duló, vagy legérzelmibb színezetű benyomások tudatosakká lesznek, míg a kevésbé fontosak, vagy amelyekhez nem fűződik semmiféle ér­zelmi színeződés, azok nem lesznek tudatossá, mindaddig, amíg valami inger, a benyomás ke­letkezéséhez hasonló helyzet, vagy azzal rokon. esemény a tudatba nem hívja azokat. Maradjunk egyelőre azonban még annál a pontnál, hogy a körülöttünk lévő világ reánk való hatá­sából bennünk visszahatásképpen keletkező be­nyomások, ideg-emlékek, csak részben marad­nak számunkra tudottak, tudatosak, túlnyo­móan nagy részükben azonban, bár idegpályáinkon idegi emlékezésképpen megmaradtak, tudattalanul szunnyadnak. A tudatos és tudat­talan emlékek közötti arányra nézve az úszó jéghegyet szokták felhozni hasonlatul. Az úszó jéghegynek csupán egyötöd része emelke­dik ki a habokból, míg négyötöde a víz színe alatt úszik. A mi tapasztalataink emlékei közül is csupán egy kis rész az, ami tudatos előttünk, míg a túlnyomóan nagyobb rész általában nem tudatos. Ezek a tudatalatti emlékek.

Amiért azonban ezek a tudatalatti emlé­kek nem tudatosak, ez nem azt jelenti, hogy nem is léteznek, s azt sem, hogy talán nem vesznek részt életünkben. Hogy pl. az utca egyik oldalról át tudunk menni a másikra a nagy forgalom ellenérc és aránylag rövid ideig mérlegelve a helyzetet, azt annak köszönhet­jük, hogy tudatalatti tapasztalataink segítsé­günkre jönnek és a helyzet megítélését na­gyobb részt tudtunk nélkül elvégzik. A tudat­alatti munkáját két csoportra szokták osztani, egyikbe tartoznak azok a tevékenységek, me­lyeket mi tapasztaltunk, csak később a tudat­ból kicsúsztak, a figyelem sugara alól eltávoz­tak, a másik csoportba viszont olyan tudatalatti tevékenységek tartoznak, melyeket nem mi tapasztaltunk, hanem születésünkkor már magunkkal hoztunk. Az első csoport magya­rázására hadd hozzam fel, mondjuk, a teniszjátékos példáját. Mikor valaki egy labdát visszaüt, nem gondolkozik, arra nincs is ideje, hanem tudatalattija segélyével üti meg a lab­dát. Azaz: hosszú gyakorlásának, próbálkozá­sainak, edzéseinek tanulságát használja fel. Mikor a labdát megüti, nem kell már gondol­koznia azokról a dolgokról, melyek kezdő já­tékos korában, annyi gondot okoztak neki, mert múltbeli tapasztalatainak eredményei ideg­rendszerében élnek s az alkalmas pillanatban működésbe lépnek. Kétségtelen tehát, hogy a labda megütésekor egy ezrelékét sem gondolja át azoknak, amik szükségesek, hogy a labda jó helyre repüljön vissza, de az is kétségtelen, hogy tudatalattija olyan tapasztalatokkal siet segítségére, melyeket az egyén maga szerzett az edzések alatt. A második csoport magyará­zására pedig megemlíthetjük pl. az emésztő szervek működését, a máj, a vese kiválasztó munkáját stb. Kétségtelen, hogy az emésztés nem tudatos folyamat. A bélmozgásra például akaratomnak semmi befolyása nincs, azt tu­datalattim végzi. Az is kétségtelen továbbá, hogy a bélmozgás tudatalattiját nem magam szereztem, nem a saját tapasztalataimnak az emléke, mert hiszen megszületésemkor már működött az. E második csoporthoz tartozó tudatalatti tevékenységeket tehát az ember kétségtelenül örökölte.1 (1 A tudatalatti fogalmát némelyek sokkal rej­télyesebbnek tartják. Mi a magunk részéről R. S. Woodworth leírását tesszük magunkévá, mint amelyet a mai tudományos állásponttal a leginkább megegyezőnek tartunk. Woodworth a Co­lumbia egyetemen a lélektan tanára (New York) s „Psychology" című (N. Y. 1929) művét a legjobb egyetemi szakkönyvként emlegetik. E mű 574—77 oldalain tartalmilag ugyanúgy írja le a tudat­alatti lényegét és munkáját, mint mi.)

Amit eddig a tudatalattiról elmondottunk, azok mind igen kézzelfogható dolgok. Ám a tudatalatti nemcsak ilyen fizikai természetű benyomásokat raktároz el, hanem, hogy úgy mondjam: szellemibb természetű emlékeket is. A kellemes és a kellemetlen, a gyönyör, vagy a fájdalom, a szép és a rút stb., stb. mind-mind benyomásokká válnak bennünk, melyeknek egy részére emlékezünk, legnagyobb részére azonban nem, de amelyek azért éppúgy mű­ködnek bennünk, tudtunkon kívül, mint ahogy a járni megtanult gyermek hasznát veszi tu­dattalanul működő egyensúlyozó képességének. Nincs két ember, aki teljesen egyformán lépne, sétálna, járna, mert hiszen mozgását be­folyásolják a járni tanulása közben megszer­zett tapasztalatai nyomán nyert tudattalan be­nyomások is. Hasonlóképpen nincs két ember, aki kellemes és kellemetlen, gyönyörös és fáj­dalmas stb. benyomásait egyforma mértékben szerezte volna, tehát nincs két egyforma jel­lem sem. Ismeretes, hogy Freud és a lélek-elemző iskola milyen fontosságot tulajdonít a tudatalattiba került benyomásoknak s azt tart­ja róluk, hogy egész életünket befolyásolják azok, sokkal nagyobb mértékben, mint tudatos benyomásaink, sőt, hogy minden idegbeteg­ségnek ezek a tudatalatti benyomások az oko­zói.

Amint azonban a fizikai tudatalatti mű­ködéseknél láttuk, hogy azok egy része nem saját életünk tapasztalataiból maradt reánk, hanem öröklődött, hasonlóképpen a szellemibb természetű tudatalatti működésnél is nyilván­való, hogy azok között olyanok is lehetnek, melyek nem a mi életünk folyamán rögzítőd­tek meg idegpályáinkon, hanem amelyeket örö­költünk. A tudatalatti szellemi működésével kapcsolatban mutat rá pl. Jung az úgynevezett „faji tudattalan"-ra is, mely az egy fajhoz tartozók közös múltból származó, öröklött tudat­alatti emlékkincsére és működésére vonatkozik.

Visszatérve most már tárgyunkhoz, az imádkozás akkor lesz eredményessé, ha az ér­telmi és tudatos rétegen túl, a tudatalattit is bekapcsolja. Gondoljunk a jéghegy hasonlatra: aki csak az eszével imádkozik, az a jéghegynek a vízből kiálló egyötöd részét veti bele csupán az imádság serpenyőjébe, aki azonban a tudat­alattit is be tudja kapcsolni, az mind az öt ötöd részt imádkoztatja. Sőt, minthogy tudat­alattink nemesük a saját tapasztalatainkból megrögződött és bevésődött idegi emlékeket tartalmazza, hanem az öröklötteket is, — az igazán imádkozó, saját életének teljességén túl, öröklött tudatalattiját is mozgósítja az imádkozáskor, tehát őseinek, fajának, az egye­temes emberiségnek, a világmindenségnek azt a mennyiségét is, melyet belőlük örökölt.

Tudatalattink ugyanis, bár azt mondottuk róla, hogy befolyásolja egész életünket, még­sem, fogható úgy fel, mint ami a maga teljes­ségében állandóan segítségünkre van. Tudat­alattinkból az, ami káros, befolyásolja életün­ket, de ami hasznos lenne, az legtöbbnyire al­szik. Különösnek látszik, hogy ez így van, de érthetővé válik, ha úgy fogjuk fel, hogy amit azért szorítottunk tudatalattinkba, mert kelle­metlen, fájdalmas, ellenszenves volt nekünk, azok, bár látszólag sikerült elfelejtenünk őket, lázadozó foglyokként állandóan kitörni vágy­nak. Míg a kellemes, gyönyörös és szép emlékek, éppen mert ilyenek, nem lázadoznak, nem vágynak kitörni, hanem elnyugodnak. Ezeket is fel lehet idézni, meg lehet szólaltatni, mun­kába lehet állítani, de csak rendkívüli körül­mények között. Ezért mondotta volt William James, a híres amerikai psychologus,  hogy soha sem élünk teljes életet, félig mindig al­szunk. Azt értette ezen, hogy sokkal több erő, tehetség, lehetőség és bátorság rejtőzik bennünk, mint amennyit mindennapi  életünkben felhasználunk és munkába állítunk. Igen, mert nem értünk ahhoz, hogy lehet tudatalattink értékes részeit is életre hívni. Ennek megvilágítására mondotta volt el ugyanő az alábbi kis történe­tet. Egy fiatal ember sétált egyszer egy me­zőn, mikor hirtelen egy megdühödött bikát lá­tott maga felé száguldani. Természetesen szaladásra fogta a dolgot, de a bika mind jobban közeledett. Ekkor egy magas falat pillantott meg maga előtt. Nem volt másfelé menekvés, nekiszaladt hát a falnak s bár látta, hogy túl-magas, kétségbeesett erőfeszítéssel mégis meg­próbált felugrani rá. S íme, a lehetetlen sikerült: a fiatalember feljutott a falra s megme­nekült a bikától. Másnap már csak kíváncsi­ságból is elment arra megint, hogy megnézze, milyen falat ugrott ő át. A bikát közben elzár­ták, úgy hogy nyugodtan szemlélődhetett. Mikor a falat meglátta, ismét nekiszaladt, gon­dolva, hogy ami tegnap sikerült, az ma is si­kerülni fog. De még csak közel sem jutott ah­hoz, hogy a tetejére fel tudott volna jutni, pe­dig ismételten megpróbálta. Ami sikerült neki, mikor a félelem hajtotta, az lehetetlenné vált számára rendes körülmények között. Ilyen és hasonló történeteket mindannyian hallottunk már, csak nem gondoltunk arra, hogy az az is­meretlen többlet erő, ami ilyenkor megsegít minket, a tudatalattinkból származik. Igen, a tudatalattinkból származik, ahonnan azonban csak megfelelő inger hatása alatt jön elő. Ilyen inger volt a félelem ebben a kis történetben, de nem a félelem az egyetlen inger, mely tudatalattinkat meg tudja mozgatni. Erre nézve Worcester és McComb idézik Nagy Sándornak az esetét a három kutyával. Hódító hadjárata során egyik meghódolt feje­delem három hatalmas kutyával ajándékozta meg Nagy Sándort. Néhány nap múlva Nagy Sándor ki akarta próbálni a kutyákat, hogy mit érnek, levétette hát róluk a láncokat s el­eresztetett előttük egy nyulat, egy sakált és egy őzet. A kutyák azonban csak utána néztek a vadaknak, nagyot ásítottak s aztán lefeküd­tek aludni. Nagy Sándor erre haragra gerjedt s megölette mind a hármat, mondván, hogy „ezek a kutyák nem érnek semmit”. Másnap azonban bejött udvarába a fejedelem s hall­ván, hogy mi történt a kutyákkal, így szólt Sándorhoz: „Uram, te lehetsz nagy hódító, de bölcs ember nem vagy. Ezek a kutyák, igaz, meg sem mozdultak, ha nyulat, vagy más kis vadat láttak, de a legjobb oroszlán-üldöző ku­tyák voltak egész Kis-Ázsiában." így van ez a tudatalattival is. Az élet rendes körülményei között tudatalattink nemesebb tartalma szunnyad, holmi kisebbfajta inger, izgalom, fel nem ébreszti azt, de az igazi, a megfelelő inger min­dig életre hívja, így például az imádkozás is, sőt ez főképpen McComb meséli már említett könyvében 1(uo. Mind and Spirit. 242—244. old.), hogy egy alkalommal vadászat közben valami mély szakadékba zuhantak ve­zetőjével együtt. Megpróbáltak kikapaszkodni, de kétszer helytelen irányban, úgy hogy végül is a kimerültségtől a vér folyni kezdett a szá­ján és a fülén. Szörnyű meleg volt s ő érezte, hogy ha nem tud mihamar kijutni a szakadék­ból, összeesik és meghal. Eszébe jutottak gyer­mekei, felesége s kétségbeesetten imádkozni kezdett. Imádkozás után kissé megnyugodva ült le pihenni pár percig, utána pedig felállott s újult erővel vágott neki az útnak. Érdekesen írja le, hogy bár látszólag minden erejét ki­merítette már a megelőző kapaszkodásokban, most mégis ismét menni tudott. Félig álomban, de meg nem tántorodó lélekkel követte a veze­tőt s végül is kiértek az egyik hegycsúcsra s onnan vissza táborhelyükre. A legérdekesebb azonban most következik. A vezető kitűnő hegymászó volt, sokkal jobb, mint McComb, mégis e kaland után még két napig oly kime­rült volt, hogy alig lézengett a táborhely körül. McComb pedig, a hegymászásban járatlan ember, másnap már éppoly friss volt, mintha előző nap nem is állott volna a teljes kimerülés határán. McComb ezt azzal magyarázza, hogy míg neki, imádsága következtében, tudatalattija segítségére jött és tartalék erejéből juttatott számára, addig a vezető csak a hegymászás fáradalmait érezte minden különösebb lelki megrázkódtatás és tudatalattijának segítsége nélkül. A vezető felélte saját normális erejét, mégpedig oly mértékben, hogy utána két nap­ra volt szüksége, amíg magához tért. McComb pedig tudatalattijának tartalék erejével jutott ki a szakadékból.

Ami már most igaz a test fizikai erejére és erőtartalékára vonatkoztatva, az igaz a szellemibb tartalmú életmegnyilvánulásokat ille­tően is. Amikor James azt mondotta, hogy az emberiség kilencven százaléka csak félig él, félig alszik, ezt nemcsak fizikai értelemben mondotta, hanem szellemi téren is. írók, mű­vészek igen jól tudják, hogy az „ihlet" nem frázis, hanem valóság. Ihlet nélkül soha senki sem alkotott maradandót. Egyébként hétköz­napi és a többitől semmiben sem különböző emberek az ihlet hatása alatt mesterműveket alkotnak. Csak azzal nincsenek tisztában, hogy az ihlet nem egyéb, mint tudatalattink munká­ba lépése. Az ihlet nem jön könnyen, külön­böző egyének különbözőképen próbálják fel­idézni. Ezek a módszerek sokszor a nevetséges határán járnak, mint amikor pl. rothadt alma szagára, vagy lábát hideg vízben tartva tud csak alkotni a szerző; máskor az egészséget ássák alá, mint pl. a szeszes italok, vagy fekete kávé mértéktelen fogyasztása, — közös is­mertető jegyük azonban az, hogy valami olyan rendkívüli ingert képezzenek, mely az ihletet fel tudja piszkálni szunnyadásából. A fentebb elmondottak után világos, hogy az ihlet eléré­sére is az imádság igen hatásos módszer. Ezt különben nemcsak psychológusok, hanem írók és művészek is tanúsítják.

Nem mindenki író, vagy művész, de azért ihletre, általában pedig tudatalattija igénybevételére majdnem mindenkinek szüksége van élete egyik, vagy másik szakában. Akik megtanultak imádkozni, azok jótékonyan érezték ennek a lelki gyakorlatnak áldásos hatását.

Ugyancsak itt kell megemlítenünk, mint szorosan idetartozó, sőt az előbbiekből követ­kező kérdést, a „személyiség" kérdését. Erről a kérdésről sokat írtak a filozófusok, elméle­teik azonban arról nevezetesek, hogy sem egy­mással nem tudtak közös nevezőre jutni, sem ezt a kérdést elfogadhatóan meg nem oldot­ták. Abban mindannyian megegyezik, hogy a „személyiség" több, mint az egyéniség és több, mint az „Én", több mint a jellem is. A mai lé­lektan úgy látja — s eddig még ez látszik a legérthetőbb magyarázatnak — hogy a szemé­lyiség mindannak a „summus totalis"-a, ami bennünk van, Ezt viszont csak akkor érthet­jük meg, ha ismét a tudatalattira gondolunk. Nincs olyan ember, aki mindenre emlékeznék, amit valaha is megtanult, legyen az elméleti, vagy gyakorlati tapasztalat eredménye. S olyan sincs, aki veleszületett adottságait mind használni tudná. Készben a természetes rest­ség, részben a megfelelő központosító erő hiá­nya, részben pedig tudatalattinknak már is­mertetett természete, hogy csak bizonyos inge­rek hatására nyilvánul meg, mindezek együtt okozzák, hogy bármit tegyünk is, majdnem soha sem tesszük azt „teljes elménkkel, teljes szívünkkel és minden erőnkkel". Majdnem soha! Néha azonban, kiváltságos egyéneknél gyakrabban, másoknál talán alig egyszer-két­szer egy életben, — ez a „summus totális" még­is megvalósul. Ilyen alkalmak voltak pl., mikor Tell Vilmosnak a fia fejéről le kellett lőnie azt a bizonyos almát. Akkor Tell Vilmosban hazaszeretete, gyermeke iránti aggodalma, felháborodása és győzelmi akarata egyesült erő­vel felrázta benne mindazt, ami tudatosan, vagy tudat alatt benne megvolt s amíg célba­ vette fia fején az almát, „summus totalis"-a összpontosult ennek a feladatnak az elvégzé­sére. Ilyen eset lehet az is, mikor a sebész mű­tétet végez valami olyan betegen, kinek sze­mélye igen fontos, betegsége igen veszedelmes, maga az operáció igen ritka. A becsvágy, a fél­tés és az ezzel járó lelki izgalmak együtt ki­válthatják belőle azt a „summus totalis"-t, melyről azt mondjuk „személyiség". A szemé­lyiség1 tehát nem valami állandó adottság, ha­nem csak időnként elérhető teljessége tudatos és tudattalan önmagunknak, hatása azonban sokáig megmarad bennünk s emelkedettebb életfolytatásra képesít.

A „személyiség" megvalósulásán túl kö­vetkezik aztán — több lelki lépcsőfok után — az Istennel való közösség, amikor már az imádkozó megszűnik csak saját maga lenni, beleilleszkedik, sőt beleolvad abba a nagy misztikumba, amiről a lélektan csak annyit tud, hogy „több, mint mimagunk", de amely­ről a teológia hirdeti, hogy az az Isten. „Én és az Atya egy vagyunk", mondotta Jézus, a legnagyobb imádkozó, s mondták utána még annyian több, kevesebb mértékben érezve ugyanezt a lelki élményt.

Az imádkozás gyógyító hatásának első magyarázata tehát az, hogy eredményeképpen tudatalattink építő tartalma életre kel és se­gítségünkre, siet.

Emellett a magyarázat mellett azonban az imádkozás hatásának vannak más magyaráza­tai is. Ilyen mindjárt első pillantásra a „kibeszélés".

 

 

 

A kibeszélés.

 

A psychoanalitikus iskola bírálói rende­sen megjegyzik, hogy ha. ez iskola elméletei vi­tára adhatnak is okot, az a tény, hogy a bete­get „kibeszélésre" bírja, már magában is igen jó hatású. Az ú. n. „szabad képzettársítást" nem Freudék találták ki, de ők látták meg an­nak óriási jelentőségét a gyógyítás szempont­jából s ők fejlesztették ki azt a módszert, mely e szabad képzettársítást kibeszéléssé teszi. Mindennapos tapasztalat, hogy ha bánatunk, vagy örömünk van, szeretjük azt másoknak elmondani. Az öröm is, a bánat is arra törek­szik, hogy ne maradjon meg bennünk, hanem osszuk azt meg másokkal. Ha jól „kibeszélhet­jük" magunkat, úgy érezzük, kevésbé fáj a bánat és kiegyensúlyozottabb az öröm. A lélek-elemző iskola szerint a legtöbb idegbetegség abból származik, hogy életünk folyamán nem engedhetünk szabad folyást sem bánatunknak, sem örömünknek, sem vágyainknak, sem félel­meinknek, hanem ezeket — népszerűén szólva — magunkba kell fojtanunk. Ezek az elfojtá­sok azután tudat alatt állandóan lázadoznak és lelki rendellenességeket okoznak. A lélekelemző tehát arra törekszik, hogy a szabad képzet­társítás útján megtalálja azt az elfojtott tar­talmat, ami a bajt okozza s azt a beteggel tu­datosítja. A beteg lassanként levetkőzi magá­ról az elfogultságot, a félelmet, az álszemérmet stb., s orvosának „kibeszéli" magát. Ha jól ki­beszélte magát s ha eközben tudatára jött an­nak, hogy mi az, amit magába fojtott és rejte­getett tudattalanul, ha szembenéz ezzel az el­fojtott tartalommal, — ez már felgyógyulás. Gyermekkorunkban elmondottuk anyánknak, nagyobb testvérünknek, ami bántott, amitől féltünk, amit szégyelltünk s mert elmondottuk, ezáltal megszabadultunk attól a szorongó ér­zéstől, melyet az bennünk keltett. Amint azonban felnövünk, óvatosabbak, szégyenlősebbek, merevebbek leszünk. Anyánk talán meghal, vagy legalább is mi, mint felnőtt emberek, már nem tudjuk ugyanazzal a gyermeki biza­lommal tárni fel előtte a lelkünket, mint régen. Néha-néha egy-egy különösképpen megértő feleség, vagy barát előtt kiöntjük még a lelkűnket, általában azonban a legtöbb ember magába kell, hogy fojtsa lelkének érzékenyebb tapasz­talatait. Ez persze, egészségtelen. De hát ki­nek mondhatnék el az elárultatástól, kinevettetéstől, visszaéléstől és szégyenkezéstől való félelem nélkül lelkünk titkait! Az imádkozó ember tudja, hogy van, akinek mindezeket el' mondhatjuk, aki meghallgat, s ez az Isten. Az a sok-sok megkönnyebbülés, melyet a nehéz szívű emberek imádkozás után éreznek, innen származik, hogy „kibeszélhettük magunkat" Isten előtt.

 

 

A felelősség megosztása.

 

Az imádkozás gyógyító hatásának másik magyarázata a „felelősség megosztása". Éle­tünk egyik legfontosabb irányítója, ellenőre és sokszor terhe a felelősség. Gyerekkorunk óta hozzászoktunk ahhoz, hogy tetteinket a következmények szempontjából mérlegeljük, ké­sőbb pedig ahhoz is, hogy nemcsak a tett, ha­nem az elmulasztott cselekedet is hátrányunk­ra lehet. Lassan-lassan tisztába jövünk azzal, hogy felelősek vagyunk saját magunk jövő­jéért, jólétéért, jövőbeni boldogulásáért. Kinek vagyunk felelősek! A vallás megtanított rá, hogy Istennek. A mindennapi tapasztalás azonban közelebbre is mutat, megtanít, hogy felelősek vagyunk a társadalomnak, a törvény­nek, hazánknak, barátainknak, szüléinknek s végül, az egyre szűkülő kör legbelső pontján, de időrendben legelőször: saját magunk hol­napjainak. Sokan félnek attól és joggal, hogy férfikoruk számon kéri az ifjúságot, s öreg koruk a férfikort. Emellett azonban felelősek leszünk legtöbben másokért is, szüleinkért, csa­ládunkért, gyermekeinkért. A földi élet fele­lőssége szempontjából nem igaz, hogy „Min­denki magának áll, vagy esik", hanem igenis tény az, hogy „Senki sem él önmagának és senki sem hal meg önmagának".

Már most minél nehezebbek a megélhetés lehetőségei, annál inkább súlyosodik ránk a felelősség terhe. Nemcsak a kenyér gondjai miatt, hanem mindazok miatt is, ami a kenyérgondok következményeiként adódik. A felelős­ség pedig olyan teher — mint minden más lelki teher is — hogy bizonyos mértékig jel­lemnevelő és egyéniség-fejlesztő ereje van, de ha ezt a mértéket meghaladja, összeroppanás­sal fenyeget. Azt szokták mondani: „Teher alatt nő a pálma" s ez igaz is bizonyos fokig, de ha túl nagy ez a teher, a fa elcsenevészedik. Mozgalmas időkben nehéz a kenyérkere­set, nehéz családunk létének egyenes vonalba igazítása, nehéz gyermekeink nevelése: túl nagy a felelősség, úgyhogy néha már-már összeroppanunk súlya alatt. Vannak, akik össze is roppannak s valami idegbetegségben ta­lálnak csuk szabadulást o szörnyű teher alól. A psyohológusok újabb időben mind gyakrab­ban mutatnak rá a felelősségtől való szabadu­lásvágy szerepére a háború lehetőségénél. Még élénk emlékezetében él az emberiségnek a leg­utolsó háború minden szörnyűségével és meg­próbáltatásával, még élénken emlékezünk a vi­lágháború után, keletkezett mozgalmakra, me­lyek fennen hirdették a „No more war"-t, a „Soha többé háborút", a fogadkozásokat, hogy az emberiség nem fog még egyszer vágóhídra menni. S íme, alig támad lehetőség arra, hogy az emberek hadba vonuljanak, mindenki megy, tiltakozás, sőt különösebb húzódozás nélkül. Miért? Persze, más okok is közrejátszanak, így a hazafiúi érzés, kötelesség, tömeg ösztön, ka­landvágy stb., de egészen bizonyosan igen ko­moly ok az is, hogy a behívott egyén egy csa­pásra megszabadul a felelősség nyomasztó ter­hétől. Saját magára gondot visel a hadsereg, hozzátartozóira az állam, s még ha ez a gond­viselés nem is mindig a legideálisabb, a bevo­nuló mégis megszabadul n felelősség terhétől, hiszen nem tehet egyebet. S megszabadul a fe­lelősség terhétől a kenyérkereset gondjain túl szellemileg is. A katonának nem kell gondolkoznia, nem kell törnie a fejét, sem azon, hogy melyik politikai pártra szavazzon, sem azon, hogy egyénileg milyen magatartást tanúsít­son a nehéz időkben, egyáltalában semmin sem kell gondolkoznia, mert gondolkozik he­lyette a hadvezetőség s neki csak egy feladata van: az engedelmeskedés. Hasonló volt évszá­zadokon át a helyzete azoknak a lelki hajótö­rötteknek, akik végül is valamelyik római ka­tolikus szerzetesrendben kerestek és találtak menedéket a világ viharai elől. Ott sem kellett többé gondolkozniuk, s amint becsukódott hátuk mögött a kolostor ajtaja, kizártak életük­ből minden földi felelősséget is. Ugyancsak a felelősségtől való menekvés számlájára írható sok psychológus szerint a parancsuralom tö­meges elfogadása. Amelyik országban már fe­jük tetejére állottak a dolgok, a megélhetés éppoly bizonytalan, mint az egymás után kö­vetkező kormányok sorsa, ott a tömegek várva várják egy olyan erős egyéniség és egy olyan rendszer megjelenését, aki és amely megmenti őket a hiábavaló egyéni tusakodástól, hogy felelősség-érzetüknek eleget tegyenek. A lel­kileg fáradt tömeg örömmel hajtja fejét ugyan­abba a „szolgaság”-ba, melynek eltörlésére valamikor forradalmakat támasztott.

A felelősségtől való részbeni, vagy sokszor teljes megszabadulás az imádkozás egyik magyarázata. Aki lelkét, bajait és aggodalmait feltárta az ő mennyei Atyja előtt, úgy érzi, hogy ezáltal már le is tette azokat magáról. Ezentúl már nem ő, vagy nemcsak ő felelős magáért, családjáért, nemzetéért, mert hiszen a mennyei Atya meghallgatja a hozzá forduló­kat és segítségükre siet. Ha aztán esetleg imád­kozás közben, vagy után, úgy találja, hogy ba­jai még nem oldódnak meg, állást nem kap, gyermeke nem menekül meg súlyos betegségé­ből és így tovább, akkor is nyugodtabb lélek­kel fogadja mindezeket, mint ha nem imádko­zott volna, mert hiszen Isten akaratát látja most már mindebben, a felelősség terhe tehát nem súlyosodik egyedül reá. Ha pedig részben, vagy egészben megoldódnak problémái, ak­kor meg igazán érzi, hogy nem egyedül rajta múlott az egész s hogy tehát imájában mindig megszabadulhat felelőssége egy részétől.

William McDougall idézi ezzel a jelenség­gel kapcsolatban Dr. Jungnak, u híres psychoanalitikusnak alábbi sorait: „Könnyen megérthető, mily sokat jelent a betegnek, ha bizalommal viseltethetik egy megértő és együttérző doktor iránt. Tudatos Énje erkölcsi tá­maszt nyer a doktorban az ő traumatikus kom­plexeinek zabolázhatatlan befolyásai ellen. Ek­kor már nem áll egymagában ezekkel az elemi erőkkel szemben, mert egy megbízható férfi kinyújtja a kezét és segítségére van érzelmi világának viharaiban,"1. (1 Outline of Abnormal Psychology. 463. old. )  Ennek a néhány sor­nak az értelmét Worcester és McComb átvi­szik magasabb régiókba s az orvost behelyet­tesítik Istennel.  „Ennek a megjegyzésnek  a fényében még tisztábban látjuk az őszinte imádkozás értékét — írják. Az imádkozó, ahe­lyett, hogy tudatalattija mélységeibe kénysze­rítené fájdalmait, megaláztatását, aggodalmait stb. — kiteregeti azokat a Legszentebb és a Legkegyelmesebb előtt s eközben tudatosítja azokat. így egyszerre megszerzi azt az erkölcsi támaszt, amire küzdelmében szüksége van. Amolyan „áttétel"-féle útján a lélek „elveti minden gondját" s aggódásainak, bűnének, vagy szégyenének terhét. Arra helyezi, „aki titkon van" és gondot visel. A belső küzdelem ezzel feloldódik, a gátlás megszűnik s a lélek visszanyeri szabadságát és áldottan boldog ál­lapotát."1 (1  Body, Mind and Spirit. 808. old.)

 

 

Az élettani magyarázat.

 

Az imádkozás hatásosságának ezek mellett a magyarázatai mellett érdemes kitérnünk az ú. n. „biológiai" magyarázatra is, melyet újab­ban valláspsychológusok is emlegetni szoktak. Wiemann így adja elő ezt az álláspontot. 2(2  Henry N. és Regina W. Wieman: Normative Psychology of Religion. New York. 1935. a 129. és köv. old.)

Az emberek hamarabb imádkoztak, mint ahogy el­méleteket állítottak fel róla. Az imádkozás az emberi élet azon életmegnyilvánulásai közé tar­tozik, mint a beszélés, vagy a szerszámkészítés, melyek ösztönösen kezdenek működni. Megállapítható, hogy nem az imádkozás filo­zófiája keletkezett először, melynek nyomán az emberek imádkozni kezdtek, még csak nem is úgy, hogy az ember felfedezte azt az Istent, aki meghallgatja az ő kéréseit s ezért imád­kozni kezdett hozzá. Imádkozásának első meg­nyilvánulásai nem azonosak a mai imádkozás­sal, mert azok indulatkitörések, örömének, vagy szükségérzetének, segítség-kérésének, vagy megértést keresésének a hangjai voltak. Az emberek imádkoztak, anélkül, hogy kérde­zősködtek volna afelől: miért és kihez imád­koznak. Mint ahogy az emberek hamarabb politizáltak, semmint hogy kiépített államelmé­letük lett volna, éppúgy imádkoztak, mielőtt határozott elgondolásuk lett volna az Istenről, Ezek az ősi és ösztönös imádkozások ren­desen két körülmény valamelyikének hatása alatt keletkeztek: a nagy szükség, vagy a nagy öröm kényszerében. Az állatoknál is megfigyelhetjük, hogy ha nagy szükségben vannak, vagy épp ellenkezőleg, jóllakott és egész­séges állapotban, nem tudnak csendben ma­radni, különböző mozdulatokat kezdenek vé­gezni, s ha hangot tudnak adni, különös és szo­katlan hangokat hallatnak. Minél nagyobb a szükség, vagy a jóllakottság és egészség érzé­se bennük, annál rendkívülibb hangokat ad­nak. Mindez, persze, még nem imádkozás, de ha az állat elég intelligenciával bír hangjának felhasználására és gondolatainak való aláren­delésére, vagyis magyarán, mikor az emberi fokozatot eléri, akkor ezek az ösztönös meg­nyilvánulások már imádkozásnak tekinthetők.

Az imádkozás „biológiai" magyarázata részleteiben lehet túlzás, annyi azonban, feltétlenül valószínűnek látszik belőle, hogy az emberek hamarabb imádkoztak, semmint meg tudták volna okolni, hogy miért imádkoznak, vagyis hogy az imádkozás áldása, vagy kény­szere idegrendszerünk felépítettségében kere­sendő. Hogy ma mégis sokan vannak, akik nem imádkoznak? Ez igaz, de az is igaz, hogy a ci­vilizáció sok olyan velünk született, mondjuk „ösztönös", viselkedésünket elhalványította idegrendszerünkben, melyek valamikor meg voltak bennünk. Viszont: igen sok emberben, egyelőre még eléggé meg nem magyarázható okokból kifolyólag, ezek a régi, ösztönös meg­nyilvánulások ma is működnek több-kevesebb mértékben. így ma is vannak, mégpedig igen-­igen sokan, akik ösztönösen imádkoznak. — Mindez arra mutat, hogy e „biológiai" magya­rázatnak van valami alapja.

Ezzel a „biológiai" magyarázattal már át is tértünk az imádság gyógyító hatásának elemzésétől arra a szélesebb területre, mely ezzel a kérdéssel foglal közi k: miért imádko­ztunk. S itt a valláslélektan egyik legtöbbet tár­gyalt problémájával találkozunk, az ú. n. „val­lásos élmény"-nyel. Egyik legáltalánosabb ma­gyarázata a vallás lélektanának, ugyanis, az imádkozás miértjét illetően, az, hogy ennek a vallásos élménynek az újraélése, újraérvezése miatt imádkozunk. Az imádkozó ezt a vallásos élményt akarja ismét felidézni magában az imádkozás által.

 

 

A vallásos élmény és az imádkozás.

 

Mi az a vallásos élmény? Mikor ezt a ki­fejezést halljuk, mindenekelőtt Pál apostolra gondolunk, aki a damaszkuszi úton találkozott a megfeszített Jézussal s e találkozás élménye Saulusból Paulusszá változtatta őt. Gondolunk továbbá olyan hasonló történetekre, melyek­ben az imádkozó előtt angyalok, Mária, szen­tek stb., tehát nem e világból való lények jelentek meg. Függetlenül most már attól, hogy ezek a történetek valóságot írnak-e le, vagy csak látomást, az idegrendszer tévedéseit, füg­getlenül ettől a jelenleg nem reánk tartozó kér­déstől, az ilyen természetű vallásos élménye­ket a mai valláslélektan a rendellenes élmé­nyek közé sorozza.

Kétségtelen, hogy az emberiség túlnyomóan nagy többsége ilyen rendel­lenes vallásos élményekben soha nem részesül, viszont az is kétségtelen, hogy a vallásos em­berek nagy részének volt, van és lesz időről időre része vallásos élményekben. Ez utóbbia­kat nevezzük normális, vagy rendes vallásos élményeknek.

A normális vallásos élmény lényegét, lé­lektani szempontból, sokan fejtegették. A ma­gam részéről sehol sem láttam olyan világosan kifejtve azt, mint Wieman Normative Psychology of Religion c. művében. Szerinte a leg­értékesebb normális vallásos élmény valami nagy és értékes igazság villanásszerű felismerése nyomán támad. Ezt az igazságot nem fel­tétlenül kell elméleti síkban értenünk, azaz nem valami filozófiai igazság felismeréséről van szó, hanem valami olyanról, amely a mi saját életünk problémáit érinti. Amennyiben azon­ban saját életünk problémái összefüggésben vannak általános igazságokkal, annyiban a fi­lozófiai igazság felismerése is kelthet bennünk olyan érzelmi állapotot, amit élménynek nevez­hetünk. Ez a felismerés nem a józan ész műve. Érzelmi okok juttatnak hozzá, bár alapjuk én tartalmuk észszerű. Életünk folyamán sok megfigyelést, észlelést tehettünk már egyik, vagy a másik irányban, ezeknek az egymástól független észleléseknek az összefüggése azon­ban még nem állott tisztán előttünk. Valami érzelmi hatás következtében azonban egyszerre megvilágosodik az a keret, vagy az a rendszer, amelyekbe ezek az azelőtt egymástól független megfigyelések mind beleillenek. Például: va­laki megfigyelhetett élete folyamán olyan je­lenségeket, mint lefelé hulló testek, mozgó csil­lagok, felfelé szálló füst stb., amelyek egymás­sal semmiféle kapcsolatban nem látszottak lenni. Egyszer azonban belevillan elméjébe a nehézkedési törvény elmélete s akkor ezek a megfigyelt jelenségek egyszerre összeköttetés­ibe jutnak egymással, hogy egy rendszer, vagy törvény bizonyságai legyenek. Vagy: valaki hallhatott sok szép és nemes dolgot a názáreti Jézusról, amíg azonban hirtelen bele nem vil­lan az elméjébe, hogy Jézus szerepe itt a föl­dön több mint véletlenségek láncolata, hogy küldetése volt s hogy e küldetés magát a róla gondolkozót is közelről érdekli, addig a Jézus­ról hallott szép és nemes dolgok nem jelentet­tek sokat.

Az az új eszme, mely az előbbi megfigye­léseket egymással szerves összeköttetésbe hoz­za, ez a hirtelen megvilágosodás, érzelmi él­ményt kelt bennünk, mondja Wieman. Kétség­telen azonban, hogy nemcsak mint következ­mény, hanem mint ok is számba vehető az ér­zelmi állapot. Vannak, akiknél különösen a zene az, amely olyan érzelmi állapotot idéz fel amely átfogó igazságok megláttatására segít. A felidézett érzelmi állapot ugyanis ismét azt eredményezi, amiről fentebb már szólottunk: tudatalattink segítségül hívását. Hogy a jég­hegy-hasonlatra térjek vissza, a kiálló egyötöd részre süt a nap, a figyelem. Jöhet azonban egy vihar, mely a jéghegyet kimozdítja egyensúlyi helyzetéből s közben megmutatja a víz feletti világnak az addig víz alá rejtett részek vala­melyikét is. Ez a megmutatás csak időleges, a jéghegy ismét visszatér normális egyensúlyi helyzetébe, mikor ismét csak a régi egyötöd áll ki a vízből, közben azonban a világosság már látta a víz alatti részeket is. Az emberi idegrendszerben is vihart jelent az érzelmi ál­lapot s ez a vihar is megmozgatja és megmu­tatja tudatalattink egyik, vagy másik, azelőtt biztosan elfedett részét. Ez is csak pillanatnyi, de elég ahhoz, hogy a tudatos világ valami új szempont meglátásával gazdagodjék meg, valami olyan új szempont meglátásával, mely az addig gyűjtött tapasztalatok összefüggését mutatja meg.

Pál apostol lassan gyűjthette magába azo­kat az okokat, melyek őt a keresztények igazságának elismerésére késztették. Láthatta azt a hősiességet, mellyel István a vértanúságot elszenvedte, hallhatta azokat a nyugodt és sze­líd szavakat, melyekkel Péter és a többi tanít­vány védelmezte hitét stb. Mindezeket azonban magában és akarata ellenére látta és hallotta, mert hiszen még saját gondolkozó énje előtt sem ismerhette el, hogy az általa üldözött keresztényeknek igazuk van, annál kevésbé nyíl­tan. Ha nem jön valami érzelmi állapot, talán soha sem fogja Pál az eddig észlelteket olyan összefüggésben érteni át, hogy az megtérését idézze elő. A damaszkuszi úton azonban tör­tént valami, hogy mi, azt most ne kutassuk, ami egyszerre villanásszerűen mutatta meg az eddig észlelteknek összetartozását és hatalmas, lenyűgöző méretét. Utána aztán már rövidesen következett megtérése.

A rendes és rendellenes vallásos élmény között tehát én csak azt a különbséget látom, hogy érzékeny idegzetű embereknél az érzelmi állapot nyomán víziók, vagy hallucinációk támadhatnak, egyébként tartalmilag mind a ket­tőnek az előállása ugyanaz.

A mi életünkben is sokszor bekövetkezik a vallásos élmény állapota, legfeljebb nem eléggé élesen, úgy hogy nem tudunk róla és nem értékeljük eléggé. Aki pedig egyszer már érezte a maga teljességében a vallásos élmény felemelő, átmelegítő és boldogító érzését, az is­mét vágyik rá. Aki igazán tud imádkozni, az imádkozás közben sokkal nagyobb valószínű­ség szerint szerezheti meg a vallásos élményt, mint más körülmények között, mert hiszen az imádkozásban minden a vallásos élmény sík­jában mozog, míg a zene, műélvezés, természet-csodálás stb. alkalmai nem kizárólag vallásos irányúak.

S ezzel végeztünk is azokkal a magyará­zatokkal, amelyeket a mai lélektan ad arra a kérdésre, hogy mi az oka az imádkozás két­ségtelen jó hatásának. Ide foglaltuk azt a kér­désünktől csak hajszálnyira eltávolodó, elem­zést, mely erre a szélesebb ölelésű tudakozó­dásra felelt; miért imádkozunk. E második részben foglalkoznunk kellett volna, még egy magyarázattal, azzal, amely a félelem indító­okát veszi alapul. E szerint az emberek féle­lemből imádkoznak. Az emberek megtanulják, hogy az imádkozást jónéven veszi az Isten, te­hát olyankor is imádkoznak, amikor erre nem hajtja a lelkük, sőt — c szerint az elmélet sze­rint —- erre sohasem hajtaná a lelkűk, de a kö­vetkezményektől való félelem imádkozásra készteti őket. Állítólag az ősök tiszteletéből fej­lődött volna ki ez a félelem-szülte imádkozás, mert az ősök bosszúállásától való félelemből eleinte áldozatokat mutattak be, később imá­kat ajánlottak fel elköltözött eleik oltára előtt. Ezzel az elmélettel nem foglalkozunk részletesebben, mert a magunk részéről nem látjuk ezt az elméletet lélektanilag eléggé megalapozott­nak. Bár az kétségtelenül lehetséges, hogy itt-ott előfordulhat a félelemből, a vallástanítás révén reánk kényszerített szokásból való imád­kozás, ma már mégsem lehet azt mondani, hogy ez általános jelenség, a múltra vonatkoztatva pedig: a vallásos fejlődésnek legfeljebb csak egyik, de világért sem a legősibb fokán lehe­tett ez a helyzet. Emellett, a kényszer-imádko­zás nem igen válik igazi imádkozássá. Ha az imádkozás meg nem mozgatja mindazokat a lelki rétegeket (hogy képletesen szóljunk), amelyeket fentebb leírtunk, akkor az imádko­zás csak üres szómormolás marad.

 

 

Kihez imádkozunk.

 

Az előbbi fejezetben leírt magyarázatok kétségtelenül arra bírták már az olvasót, hogy megkérdezze magától; hát az imádkozás ered­ménye, tartalma, következménye csak ennyi! Hát csak az ember idegrendszerének bizonyos játéka, megnyilvánulása, viselkedése az imád­kozás! Hát az imádkozásra adott „felelet" csak saját erőlködésünk visszhangját Hát az

embernél   nagyobb   hatalom,   az   Isten,   nem szerepel az imádkozásban egyáltalán %

Ezek jogos kérdések, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mi a lélektan tudományá­nak a válaszait kerestük kérdéseinkre, a tudo­mány pedig a tapasztalat világán kívüli dol­gokkal nem foglalkozik. A lélektan nem az Is­ten lélektana, hogy megmondhatná, vájjon Is­ten milyen arányban, mikor és miért hallgatja meg az imádkozót, hanem az emberé, tehát csak az emberi oldalával foglalkozhat az imád­kozás kérdésének is. Ennek a tudománynak a feleletei azonban már az ember oldaláról is olyan jó hatásúnak mutatják az imádkozást, hogy annak nem-gyakorlása önmagunk elleni bűnnek mondható.

De hát vajon, tényleg egy lépéssel sem visz közelebb minket a lélektan ahhoz a kér­déshez, hogy az emberi oldalon túl is van-e szerepe az imádkozásnak? Maga a tudomány, tudjuk, nem hagyhatja el a tapasztalati vilá­got, az emberi oldalt, — de hát vájjon az eb­ben a világban eszközölt megfigyeléseiből nem lehet-e következtetni tovább is, mint ameddig a tudományok vizsgálódási köre terjedt. Ter­mészetesen lehet, hiszen éppen ez a filozófia feladata: összegyűjteni a tapasztalati tudomá­nyok eredményeit s  azokat  úgy  hasonlítani össze egymással, hogy ebből a dolgok lénye­gére, tehát a tapasztalati világon túlra szóló megállapítások is lehetővé váljanak. Csodála­tosképpen azonban a filozófiának ezt a felada­tát manapság nem a filozófusok végzik, ha­nem maguk a tudományok művelői.  Egy-két kivételtől eltekintve (Bergson, Dewey) a filo­zófusok nagy része még nincs eléggé felkészül­ve arra, hogy a természettudományok eredmé­nyeit megértse, lévén ez a terület igen nagy és szinte túlspecializált, míg a filozófusok nevel­tetése teljesen más, a régi spekulatív filozófia területére szorítkozik. így hát a természettu­dósok maguk iparkodnak saját speciális tudo­mányszakuknak egyúttal filozófusai is lenni. Ezért fordul ma mindenki Jeans-hez, Eddington-hoz, Einstein-hoz és a többi nagy természet­tudóshoz inkább, semmint a filozófusokhoz, ha az élet, a világmindenség, sőt ha az Isten lété­nek titkai érdeklik. Ezt a módszert nekünk is szabadságunkban áll megkísérelni,  hiszen  az ú. n. „mély lélektan" is tett már próbát ezen a téren,

 

 

Öncsalás, autoszuggesztió-e az imádkozás?

 

Kezdjük azzal a kérdéssel: vájjon csak öncsalás-e az imádkozás? A felelet: kétségtele­nül nem az. Az imádkozás gyógyító hatását el­fogulatlan és érdektelen orvosok állapították meg, ha tehát semmi más eredménye sem lenne is imádkozásunknak, akkor sem lehetne már öncsalásnak tartanunk azt.

Hát jó, ha nem öncsalás, akkor vájjon nem csak autoszuggesztió-e az imádkozás1! Ne­héz kérdés, mert olyan talajra visz minket, ahol a kézzelfogható bizonyítékok nem terem­nek meg. Ahelyett hát, hogy magunk bizonyítgatnánk, idézni fogunk elismerten kiváló és köztudomásúlag elfogulatlan lélektani és fi­lozófiai íróktól. Az első idézetet James-től ve­szem, kinek tárgyilagos, sőt sokszor radikális lélektani vizsgálódási módszere közismert. így ír: „A vallásosság alapja az imádkozó-tudatosság. Az a meggyőződés, hogy az imádkozó-tudatosságban valami történik, minden vallás­nak alapköve. Hogy mi történik, arra nézve a nézetek eltérőek . . . Bárhogyan bírálgassuk is azonban ezeket a nézeteket, kétségtelen, hogy a vallás áll, vagy bukik azzal a meggyőződésévei, hogy valami történik  az  imádkozás   so­rán." Ez az első lépés a felelet felé. Jó lesz ne­künk, modern embereknek, megszívlelnünk Ja­mes megállapítását, a vallás tényleg áll, vagy bukik az imádsággal. Imádkozás nélkül a val­lás üres elméletté leszen, melyen szakemberek vitatkozhatnak,    de amely a szívnek semmit sem jelent s az emberek nagy többségét nem érdekli. Menjünk azonban közelebb a felelethez egy lépéssel. A híres Inge, félelem és meg' kötöttség nélküli angol teológus, mondja: „Az a kijelentés, hogy az imádkozásban csak saját hangunk   visszhangját    halljuk,    nevetséges mindazok előtt, akik valaha igazán  imádkoz­tak. A vallásos élmény épp olyan tapasztalata a végső szellemi valóságoknak, mint az, hogy a szemeim látják a körülöttünk emelkedő temp­lom-falakat. Ha valaki végletekig akarja vinni a szubjektív idealizmust, én nem tudom, ho­gyan akadályozhatnók meg őt benne, mi azon­ban a magunk részéről meg vagyunk győződ­ve, hogy amint hiszünk szemeinknek, éppúgy hihetünk lelkünk szemeinek is."1 (1 Speculum Animae 11. old. Idézve W. B. Selbie: Psychology of Religion c. művéből. 220— 222. old. )

          Ezt a vélekedést aztán döntően alátámasztja Selbie ezek­kel a szavaival: „Sokszor hozzák fel az imád­kozás ellen azt az elméletet, hogy a „felelet" nem egyéb, mint saját vágyainknak és cél­jainknak kivetítése (projection) magunkból. Elfelejtik azonban, hogy ez a kivetítés egyike azoknak az eszközöknek, amelyekkel összeköt­tetést tartunk fenn a körülöttünk lévő világgal. Elménknek olyan tehetsége, mely nélkül sem az anyagi, sem a szellemi világgal nem tarthat­nánk fenn összeköttetést. A tudás megszerzé­sének egyik legfontosabb csatornája. Ha tehát a természet titkainak megismerésére jó ez az eszköz, miért ne lehetne hasonlóan jó a szellemi világban is." 1

(1. Eucken ugyanígy gondolkozik: „Ha soha­sem tudunk a csupán alanyi lélektani folyamato­kon felülemelkedni és sehol sem tudjuk felfedez­ni magunkban a kozmikus erők hatását, ha soha nem tapasztaljuk általa lényünk kitágulását, fel­emelkedését és átváltozását, — akkor jót akaró barátainak minden fáradozása ellenére sem ke­rülhető el, hogy a vallás az illúziók szintjére ne degradálódjék. Egyetemes és valóságos elvek nélkül, a tapasztalaton túli folyamatok nélkül, nincs megmaradás a vallás számára." Der Kampf einen geistigen Lebensinhalt. 31 old. )

 

          E három idézet azonban csak megközelíti a feleletet, de nem válaszol rá részletes biztonsággal. Tovább kell hát mennünk s meg kell kérdeznünk korunk ma élő legnagyobb tudósait, mi a véleményük ebben a kérdésben.

 

 

A legnagyobb természettudósok véleménye.

 

Ismeretes, hogy a századeleji természet­tudományok művelői jórészt materialisták vol­tak, tagadták, hogy a mindenségben egyéb is lehetne, mint anyag. Ha igazuk van, akkor természetesen Isten sem létezhetik s az imád­kozásra sem érkezhetik felelet, egyszerűen azért nem, mert nincs ki feleljen rá. A ma leg­híresebb tudósai azonban nem ezen a nézeten vannak. Millikan A. Róbert, a világon élő fizi­kusok egyik legnagyobbika, akinek először si­került az „elektronét, az anyag eme legkisebb ismert részecskéjét izolálnia, több értekezésé­ben szállt síkra a világegyetem szellemi értel­mezése mellett. A „Természettudomány és val­lás" címűben ezeket írja: 1) Magyarra ford. Szent-Iványi Sándor. Kvár. 1932.):  „Minden történész megegyezik velem abban, hogy 1650-től 1920-ig a tudomány legragyogóbb képviselői ezek voltak: Newton, aki 1797, Faraday, aki 1867, Maxwell, ki 1879, Kelvin, aki 1907 körül élt és Raleigh, aki hamarább halt meg. Komolyabb, őszintébb, tehetsé­gesebb és korszakalkotóbb lángelme alig élt valaha is, mint az itt felsoroltak és mégis mind az öten nyílt és odaadóan vallásos egyénisé­gek voltak.

Kelvin volt az, aki először számította ki a föld korát, mintegy százbillió évre becsülve azt, anélkül, hogy ebben a legkisebb ellentétet látta volna — a Genezis első fejezetei ellenére is — vallásos meggyőződésének. Egész életé­ben buzgó hívő ember volt. 1887-ben, tehetsé­ge teljében, ezeket írta: „Meg vagyok győződve, hogy minél behatóbban elmerülünk a tudo­mányban, annál messzebb jutunk mindentől, ami atheizmusnak lehetne nevezhető”. Később, 1903-ban így ír: „Ha elég mélyen gondolkozol, a tudomány maga kényszerít Isten hívesére, amely minden vallásnak alapja. Úgy fogod találni, hogy nemhogy ellentétes volna az a vallással, hanem ellenkezőleg, hozzásegít.” Élet­írója, Thompson P. Sylvanus mondja: „Hite mindig egyszerű és gyermekies volt, dogma és  felekezetieskedés nélkül való. Fájdalmat oko­zott neki, valahányszor atheista ifjakról hal­lott, akik a lét mélyebb értelmét, természete­sen, sohasem ismerték.”

Ugyanilyen nézetekkel találkozunk a másik négy lángelme életrajzaiban is, pedig — jegyezzük meg — ezeket nem azért választottuk ki, mert vallásosak, hanem, mert a tudomány vezető szellemei voltak.

Sir J. H. Jeans közelebbről is meghatá­rozza a világegyetem lényegét. „Fel kell fedez­nünk, hogy a világegyetem valami olyan ter­vező, vagy kormányzó erő létezését mutatja, ami hasonlatos a mi elménkhez, — nem, leg­alább is amennyire felfedezhettük, érzelmi, er­kölcsi, vagy esztétikai értelemben, hanem mert olyan gondolkozásra enged következtetni, arait jobb hiányában így írhatnánk le: mathematikai." (Eos 149. old.) Jeans nevét ma már min­den művelt ember ismeri s tudja, hogy korunk egyik legnagyobb tudósa. Nyilatkozata tehát nem szófia beszéd, hanem komoly kutatások­ból leszűrt megállapítás. Néhány évtizeddel ezelőtt senki sem merte még csak remélni is, hogy valaha természettudóstól ilyen nyilatko­zatot kap a világmindenség titkáról. S ez még nem is az utolsó szó ebben a kérdésben. Sir A. S. Eddington éppoly híres tudós, mint Jeans, a fenti könyvet ismertetve, a Cambridge Review-ban (1930. nov. 28.), ezeket írja: „Ami azonban a legnagyobb érdeklődést fogja ki­váltani ebben a könyvben, az az a megállapí­tás, hogy ,a világegyetemet minden valószí­nűség szerint valami tiszta matematikus elme tervezte.' Ennél a megállapításnál azonban még bölcsebb a következő: ,azt is lőhet azon­ban mondani, hogy a matematikus a természe­tet csak a maga matematikai szemszögéből tudja vizsgálni', Jeans ugyanis rámutat azok­ra a tévedésekre, amelyeket az anthropomorphikus és mechanikus elképzelési kozmogóniákban találhatunk s kiemeli ezekkel szemben a matematikai elméletek viszonylagos sikereit a világegyetem magyarázatánál. Ez azonban annak is lehet az oka, hogy túlságosan respek­táljuk a számszerűség eredményeit. Ha a végösszeg kijön, akkor már biztosak vagyunk a levezetés helyességében. A világegyetem azonban nagyobb és összetettebb, semmint, hogy egyetlen nézőpontból meg lehetne mérni maradéktalanul. A magam részéről nem állíta­nám, hogy a matematikus jobban érti ezt a világot, mint a költő, a művész, vagy a miszti­kus, mindössze csak a matematikus jobban tud bánni a számokkal."

Mindezekből, briliáns érvelés után, Cyril Flower ezeket a következtetéseket vonja le: „Akik tehát elismerik, hogy a világegyetem­ben felfedezhető valami, az emberi elméhez ha­sonló Tervező, nyugodtan elismerhetik azt is, hogy ez a Tervező nemcsak matematikus, ha­nem morális és aesthetikai alapon is teremti ezt a világot. Akik pedig a vallásos élményben csak lélektani jelenséget, illúziót látnak, azok ugyanakkor aláássák a lehetőségét bármiféle tu­dásnak is. Ha vallásos csodálatunk, tisztele­tünk és szeretetünk tárgya csak alanyi fantá­ziánk eredménye, akkor ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy amit látni, hallani, ta­pintani és ízlelni vélünk, az sem egyéb alanyi képzelődésnél." (Religious Experience, 46. old.)

Ezeknek az idézeteknek az imádkozás fe­leletére való vonatkozása nyilvánvaló. Ha tényleg van Isten, ha tényleg ő teremtette és ő kormányozza a világmindenséget és ha él­ményeink nem illúziók, hanem tartalommal bíró tapasztalatok, akkor nem kételkedhetünk azokban az elbeszélésekben,   melyeket   nagy vallásos egyéniségek hagytak ránk imádkozá­suk feleleteiről.

 

 

Néhány zavaró kérdés.

 

Az imádkozás hatására és a felelet való­ság-tartalmának lehetőségére vonatkozó fenti szempontok letárgyalása után néhány olyan kérdésre kell felelnünk, melyek gondolkozó emberek előtt gyakran felvetődnek ma is, sőt ma talán még inkább, mint régen, mórt az elemző gondolkozás ma szélesebb rétegek tu­lajdonsága, mint ezelőtt. Ilyen kérdések töb­bek között:

 

1.     Miért használunk szavakat az Imád­kozásban?

 

Elfogadva, hogy az imádkozásnak testi­leg és lelkileg egyaránt felmérhetetlenül nagy haszna van az imádkozóra nézve és hogy van Isten, aki meghallgatja az imádkozást, felme­rül az a kérdés, miért kell hangosan, élő szóval imádkozni. Isten tényleg „hallgatja", a hallás fizikai eszközeivel, az imádkozást? Szüksége van Istennek arra, hogy magyar, vagy német, vagy angol nyelven ismertessük vele vágyainkat és kéréseinket? Hát Isten nem érti meg az ember lelkét szavak nélkül is?   A felelet: az imádkozás nem a szavak. Ha a szavak tennék az imádkozást, akkor egy hanglemez is imádkozhatna, vagy egy papagáj is. Az imádkozás önmagunk odatárása Isten elé. Hogy közben szavakat is használunk, az oly természetes, mint hogy lélegzünk is köz­ben. John Dewey szerint a gondolat nem egyéb, mint halk beszéd. Mások szerint a szó hangossá lett lélegzés. A szó elválaszthatatlan a lelki életet élő ember viselkedésétől, hiszen indulataink levezetése közben született meg a beszéd, a modern elméletek szerint kétségtelen, hogy legelső szavaink indulatszavak voltak.

Lélektanilag, továbbá, a szó igen alkal­mas eszköz megfelelő lelkiállapot elérésére. Érzéseink és gondolataink szavakban való ki­fejezése egyúttal azoknak kikristályosítására, tisztázására és pontos megfogalmazására is vezet. Befelé, viszont, szavaink elmélyítik és elrendezik az egyébként csak átfutó hangula­tokat, érzéseket és gondolatokat. Ismeretes a lélekelemzők „kibeszéltetési" módszere. A tu­datalattivá lett és ott zavarólag ható emlékek szavakba  formálása tudatosítja  és  egyúttal természetessé teszi azokat s elveszi zavaró és homályosságában ijesztő körvonalukat. Coué módszere is ismeretes ma már minden művelt olvasó előtt: bizonyos szavak gyakori ismétlése hatást gyakorol belső életünkre s olyan lelkiállapot elérésére vezet, melyet csupán akara­tunk segélyével soha el nem érhetnénk.

A hangos imádkozásra tehát nem az Is­tennek van szüksége, hanem az imádkozónak. A szavak kiváló eszközök az imádkozáshoz szükséges lelki állapot elérésére.

Az imádkozás technikáját kétségtelenül a római katolikus egyház próbálta ki a legrészletesebben, Érdekes hát, amit Czakó Ambró ír a róm. katolikus papokról ez irányban: „Az imádságot mondják még akkor is, ha szájuk nem jár, mert a nyelvök elvégzi miniatűr mozgásokban azt, amit a hangos beszéd megkíván­na. Ha a nyelv nem is mozog, bizonyos nyomások érik, amelyek megfelelnek a hangosan való imádkozás betűkiejtésének. Szóval az imádságot nem elgondolni, hanem elmondani kell."1 (1 Dr. Czakó Ambró: A katholikus papság lé­lektana. Bp. 1916. 33. old. )

Ez az idézet egyúttal felelet arra a kérdésre is, hogy mindig hangosan kell-e imádkozhatunk a fenti módon, azaz, hangos szó-imádkozást, akkor már magunkban is imádkozhatunk a fenti módon, azaz hangos sza­vak nélkül is elvégezhetjük a szó-formálást s ezáltal gondolatainkat, érzéseinket központo­sítjuk, tisztázzuk, befelé pedig a kívánt maga­tartás elérésére felhasználjuk.

 

2.     Imádkozhatunk-e múló dolgokért?

 

Egy új ruháért, több pénzért stb. A szá­zad eleji protestáns felelet kétségtelenül az lenne, hogy csak lelki dolgokért imádkozha­tunk. Ma azonban már teológiailag is máské­pen bíráljuk el e kérdést, annál inkább lélek­tanilag. Teológiailag: múló dolgok éppúgy hozzájárulhatnak Isten országa építéséhez, mint az örökkévalók. Lélektanilag: nem kap­csolhatjuk ki imádkozásunkból éppen azokat az elemeket, melyek a mai embert főképpen foglalkoztatják. Imádkozásunkban tehát nem hallgathatunk el Isten előtt semmit, ami lel­kűnknek igazán problémája. Lélektanilag kép­telenség lenne Isten elé járulni hangzatos sza­vakkal, melyek a teológiai nevelés következtében élnek ugyan lelkűnkben, de nem képezik annak legfontosabb tartalmát, míg közben megpróbáljuk elhallgatni azokat a múló dol­gokra vonatkozó vágyakat és kínokat, melyek lelkünket túlnyomóan nagy részben foglalkoz­tatják. Isten megcsalása amúgy is lehetetlen, viszont egy nem-őszinte imádkozás lélektani­lag sem ér semmit.

Az imádkozás azonban megfelelő fénybe helyezi azokat a vágyakat, vagy félelmeket, amelyekkel Isten elé járulunk s mi rá fogunk jönni, hogy kérhetjük-e igazán Istent arra, hogy erre vonatkozó imádkozásunkat meghall­gassa. Ha a múló dolgok hozzájárulhatnak hi­vatásunk betöltéséhez s Isten országának épí­téséhez, akkor azoknak kérése helyes, Ellen­kező esetben éppen az imádkozás fog megtaní­tani arra, hogy az ilyenek után való sóvárgásunktól megszabaduljunk.

 

3.     Mindent elérhetünk az imádkozás útján!

 

Természetesen nem. Ha mindent elérhet­nénk, akkor ez a világegyetem már régen tönk­rement volna az egymással szembenálló imád­ságok teljesülése folytán, Csak azt érhetjük el, ami Isten tervével egyezik. Belenézve azon­ban e könyv első részében Clarké igen jó vá­laszokat ad. Ha tehát nem érhetünk el mást, mint ami Istennek tetszik, akkor miért imád­kozunk1? Nem adná meg azt Isten magától is! Erre a kérdésre is jól megfelel Clarke. Lélek­tanilag azonban van még hozzátennivalónk, mégpedig a következő kérdés alatt:

 

4.     Végeredményében mi az imádkozás?

 

 Láttuk, hogy nem az elmondott gondola­tok, bár ezekre szükség van. Hogy mi az imád­kozás, arra Clarké felel, de csak teológiai érte­lemben.   Hozzátennivalónk   e   téren   csupán annyi, hogy mi jobban hangsúlyoznánk az Is­tennel való közösséget, az imádkozás céljaként. Lélektanilag viszont az imádkozás  egy bizo­nyos magatartás. Amint Wieman mondja, már idézett műve 137. oldalán:   „Az imádkozás  a személyiségnek   Istenhez   való   alkalmazása, úgy, hogy Isten az ő munkáját hatásosabban. tudja elvégezni velünk, mint ahogyan enélkül tehetné". Ugyanő ugyanennek az  elgondolás­nak a megvilágítására   a   következő   példát hozza fel. „A személyiségnek vannak bizonyos magatartásai, melyek olyanok, mint a kiter­jesztett szárnyú madár. A sas úgy emelkedik a magasba, hogy meg sem lendíti a szárnyait, ehelyett nekifeszíti azokat a légáramlatoknak s ezek segélyével emelkedik".   Az imádkozás tehát olyan magatartásnak az elérését célozza, amely felemeli az embert Istenhez, hogy közvétlenül részesüljön áldásaiban.

 

 

Hogyan imádkozzunk?

 

E könyv első részében Clarke kitűnő uta­sításokat ad erre a kérdésre, mi azonban sze­retnők kibővíteni azokat a mai lélektan ada­taival.

Mindenek előtt tegyünk különbséget a nyilvános és a magán imádkozás között. Clar­ke ezt a különbséget jól körül írja. Utána mi is leszögezzük, hogy ebben a könyvben csak a magán imádkozással foglalkozunk.

A másik megkülönböztetést az ú. n. medi­táció, vagy elmélkedés is a tulajdonképpeni imádkozás között kell megtennünk. Ez a kettő nem egy dolog. J. B. Pratt is élesen megkülönbözteti a két tevékenységet. „Hogy a meditá­ciónak kiváló alanyi hatása lehet, nem tagad­juk, de senki sem tulajdoníthat annak, ha egy­általán ért valamit a lélektanhoz, a hívő ember imádságához hasonlítható értéket. A z imádko­zásnak főértéke ugyanis az, hogy a hívő sze­rint az imádkozásban egyéb is van, mint ala­nyi elem. Abban a pillanatban, amikor elhitetjük, hogy az imádkozásban csak alanyi elemek vannak és semmi egyéb, a legtöbb ember szá­mára az imádkozás megszűnik imádkozás lenni,"1 (1 The Religious Consciousness, 335. old.)

Az elmélkedés tehát alanyi és csak lélek­tani lelki folyamat, összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint az imádkozás. Czakó Ambró rá­mutat az elmélkedés hatalmas szerepére a papnövendékek lelkigyakorlatainál. Részletesen le is írja ezeknek az elmélkedéseknek a menetét. Például az Emmausba menő tanítványok ta­lálkozását választja ki a feltámadott Jézussal. A spirituális, azaz a lelki ügyek veze­tője, először a növendékek képzeletét pró­bálja megragadni. Leírja a két tanítvány lelki állapotát. Utána felolvassa a Bibliából a vo­natkozó részt. Néhány reflexiót fűz hozzá s a végén levonja az erkölcsi konklúziót, vagy an­nak levonását (ritkábban) magukra a növen­dékekre bízza. A növendék ezután elmélkedik. Teljes csöndben, kezeit védőleg szemei elő tartva, teljesen nyugodtan, tehát az érzékek zavarását lehetőleg a minimumra csökkentve, hozzákezd az elmélkedési anyag praktikus át­gondolásához. „Azért nevezzük  praktikusnak — írja Czakó — mert itt nem ismeretszerzés­ről van szó, (bár ismeretszerzést is eszközölhet az elmélkedés tudattalanul is, sőt dogmatikai fejlődést), hanem erkölcsi tökéletesedésről, az­az új, erkölcsileg nemes szándékok és cselek­vések létrehozásáról."1 (1  Id. mű 36—37. old.)  „Az elmélkedés lénye­gét a felkeltett érzelmi diszpozíciók alapján történő erkölcsi elhatározások teszik,"2 (2  Id. mű 38. old.)   Mind­ez azonban teljesen alanyi, azaz csak az el­mélkedő saját tehetségeinek és képességeinek megmozgatása, s nincs benne semmi az imád­kozás közvetlen párbeszédéből, amely az imádkozó és az Isten között folyik.

Ezzel szemben az imádkozás Istenhez in­tézett és az ő segítségét igénybevevő lelki beszélgetés. Ha ez az elem kimarad belőle, el­mélkedés lesz a lelki aktus. Hocking, a Har­vard egyetem filozófiatanára. írja: „Ami csak az Isten tudatossá lételével történhetik, az már Isten cselekedete."3 (3 Idézve Body, Mind and Spirit 299. old.)

 

 

Az imádkozás technikája.

 

Az imádkozás technikájának lélektani kiépítését többen megkísérelték, a magunk ré­széről a Wieman - Stolz módszerét tartjuk a legelfogadhatóbbnak, megtesszük azonban észrevételeinket mi is. E technikát eredetileg Wieman dolgozta ki, 1 (1 Methods of Private Religious Living,)  Stolz azonban átdolgoz­ta azt saját művében, a Pastoral Psychiatry 224—228. oldalain.

Az első teendő az ú. n. relakszáció, vagy önkéntes elernyedés, párosulva a mindenható hatalom passzív szemlélésével. Célja az, hogy testileg és lelkileg elcsendesedett nyugalmi állapotot érjünk el. Az ideges, erőltetett állapot nem kedvez az imádkozásnak. „Csendesedje­tek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten" — amint a zsoltár mondja.

A relakszációról a modern lélektan gyak­ran ír. Idegorvosok komolyan ajánlják, hogy nemcsak betegek, hanem egészséges emberek is naponta egyszer-kétszer használják ezt a módszert, pár percig kapcsolják ki magukat teendőik köréből s teljes testi és lelki elernye­déssel pihenjenek. Dr. Edmund Jacobson, a csikágói egyetem tanára könyvet írt Progres­sive Relaxation címmel (1929), mely sok hasz­nos útbaigazítást tartalmaz a relakszáció elérésére. Leülünk, vagy lefekszünk valahol egy csendes szobában (aki már megszerezte a gya­korlatot, az a legzsúfoltabb teremben, észre­vétlenül is el tud ernyedni), aztán engedjük izmainkat elernyedni. Kis gyakorlattal egyen­ként érezzük izmainkat megpuhulni, még az arcizmainkat is. Izmaink elernyedésével lassan figyelmünk is elernyed, jobban mondva fi­gyelmünknek az az összpontosítása, mely ed­dig napi munkánkra irányult. A fiziológiai el­ernyedést lassan mentális elernyedés követi. Vigyáznunk kell azonban, mert a teljes eler­nyedés már az alvás állapotába helyezi az idegrendszert. Mielőtt ez megtörténik, át kell térnünk a második lépcsőfokra, mely Isten tevőleges szemlélése. Eleddig csak passzíve szemléltük azt a mindennél nagyobb hatalmat, melytől a világ és önmagunk létele függ, most azonban tevőlegesen, azaz figyelmünknek élesebb összpontosításával kell Feléje fordulnunk. Mégpedig nem annyira a filozófia általános szempontjából, mint inkább saját magunknak őhozzá való viszonyát mérlegelve, „Aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és meg­jutalmazza azokat, akik őt keresik." Zsid. XI. 6. 

A harmadik lépcsőfokon szemébe nézünk annak a problémának, mely lelkünket átmene­tileg leginkább foglalkoztatja. Levetkőzünk magunkról minden hamisságot, önáltatást, ál­arcot. Istent úgysem lehet becsapni. Elemezzük önmagánkat, mégpedig nem az élet védekező mechanizmusainak üvegburája alatt, hanem úgy, ahogyan az sub specie aeternitatis, az örökkévalóság szemüvegén át látszik. Önma­gunk ilyen őszinte elemzése után reászegezzük lelki szemeinket a szőnyegen lévő problémára. Nem saját hibánk, gyengeségünk, kicsinyhitűségünk stb. okozza, hogy az a probléma egy­általában problémává lett?

A negyedik lépcsőfok a megoldás kere­sése. A diagnózist követnie kell, itt is, a gyógy­mód előírásának. Ha keresztutak előtt állunk, mindeniket végigjárjuk, mintegy bemutatva Istennek azokat. Nem azért, mintha ö azt nem látná, hanem azért, hogy saját magunkat a megfelelő helyzetbe hozva, elnyerhessük az ö igenlő, rábólintó válaszát.

Az ötödik lépcső a vokalizáció. Eleddig imádkozhattunk félhangosan, most szavakba kell foglalnunk magát a problémát és a vélt megoldást. A szavak használatáról már írtunk fentebb, itt nem ismételjük el.

Eddig tart a Wieman - Stolz módszer. Mi azonban elengedhetetlennek tartjuk, hogy tovább is folyjon az imádkozás.   A vokalizáció után szükségesnek látunk egy kis emelkedést. Szavak nélkül, minden tudatos erőfeszítés nél­kül oda kell most tárnunk magunkat az örökkévalónak, mint ahogyan az említett hasonlat­ban a sas odatárja magát a felfelé irányuló légáramlatoknak, hogy azok emeljék magassá­gok felé. Ez az a pillanat, mikor az Istennel való közösséget elérhetjük. Itt hát ki kell kapcsol­nunk az éppen kielemzett problémát és csak önmagunk gyermeki elfogulatlanságában, érdek­telenségében és tisztaságában kell keresnünk a Hozzá vezető utat.

Végül pedig hálaadással kell végeznünk az imádkozást. Akár sikerült problémánk megoldása, akár nem, akár elértük az Istennel való közösséget, akár nem, hálát kell adnunk Istennek, hogy vagyunk, élünk és hogy Hozzá fordulhatunk. Ugyancsak itt kell őszintén és lelkűnkből elismételni Jézus szavait: „Mind-azáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, ha­nem ahogy Te!"

Nem minden imádság ilyen „probléma­megoldó" imádság azonban. A leggyakoribb imádkozások inkább általános, semmint vala­mi időszerű probléma körül mozognak, sőt le­hetnek teljesen problémátlanok is. A magam részéről és tapasztalataim alapján „felolvadó" imáknak nevezném az ilyen általános jellegű, imákat, mert itt a lélek a hálaadás, az imádás és az Isten után való vágyódás indításai nyo­mán csak egyre vágyik, hogy megközelítse Is­tent, szemlélésében felolvadjon s aztán meg­frissülve térjen vissza a mindennapi élet fel­adataihoz. Az ilyen fajta imádkozásokat Wieman szellemesen „idő felvétel”-nek nevezi, szemben a pillanatfelvétellel, amikor villanás­szerűen jut el a háborgó lélek saját kínzó prob­lémájától Isten közelébe. Wieman „idő felvé­tele" az imádkozásnál azt jelenti, hogy a lélek úgy tárja ki magát a mindenség előtt, mint ahogyan a fényképész hosszabb ideig felfedve tartja a lencsét, hogy jól beigya az a megörö­kítendő képet. Az ilyen imához szükséges a relakszáció és a kontempláció, de felesleges az elemzés, a probléma kristályosítása és a meg­oldás keresése.

Bármilyen legyen azonban imádkozásunk tartalmi része, két dolgot minden imádkozónak figyelmébe kell ajánlanunk. Az egyik az, hogy az imádkozásra állandóan készülni kell, mégpedig nemcsak a fent leírt lépcsőfokok fel­használásával, nem is csak a Clarke indítvá­nyozta módokon, hanem elméletileg is. Nem azt jelenti ez, hogy minden imádkozónak kép­zett teológusnak kell lennie, hanem azt, hogy foglalkoznia kell az imádkozást megelőzően is saját magával, lelki kérdéseivel s ha van, az­zal a különösen is időszerű problémával, ami épp akkor imádkozásra bírta. Egy példával világítom meg: manapság gyakorta megrohan­ják pl. a számtan tanárokat, hogy magyarázza meg az Einstein-féle relativitás elméletét. Fe­hér asztal mellett, zajos társaságokban, pár perc alatt kellene a szegény számtan tanárnak megmagyaráznia — teljesen tájékozatlan hall­gatók számára — hogy mi a relativitás elmé­lete. Ez persze, lehetetlen. Talán mond valamit s a hallgatók értelmes arccal hallgatják, való­jában azonban nem értik egyáltalában. Hiány­zik az előképzettségük. így van ez az imádkozóval is. Talán mond neki valamit imája feleleteképp az Isten, de ők nem értik, mert teljesen tájékozatlanok saját magukat, Istent, az ó' terveit és saját maguk problémáit illetően. Hányszor találkozunk mi lelkészek olyan emberek­kel, akik valami politikai gyűlés, vagy társa­dalmi összejövetel alkalmával mellénk kerül­nek s mentegetőzésképpen, amiért soha a temp­lom felé sem jönnek, felteszik nekünk a kérdést: ugyan mond meg nekem, mi haszna van a vallásnak, mit érnék én vele, ha rendesen járnék templomba stb. stb. Oh, bár meg lehet­ne ezt magyarázni két perc alatt mindenkinek, akkor kevesebb magával meghasonlott, kisiklott és boldogtalan ember lenne a világon!

A másik dolog az, hogy az imádkozónak el kell készülnie önmaga megváltoztatására is, imája eredményeképpen. Mikor Isten meghall­gatja kérésünket és megadja, amire vágytunk, nem úgy adja meg, hogy közben rajtunk is ne változtatna valamit. Amikor tehát imádkozni kezdünk, készeknek kell lennünk arra, hogy Isten közben mirajtunk is változtat valamit, ami a mi számunkra és a világ számára egy­aránt előnyös lesz. Amikor kértük, még fejlet­lenek voltunk, nem alkalmasak az adomány felhasználására, az imádkozás és Isten aján­déka azonban alkalmassá fejleszt arra, hogy méltóképen használhassuk fel az isteni ajándékot. Enélkül a fejlődésre, változásra való hajlandóság nélkül Isten alkalmatlanoknak találhat arra, hogy megadja, amit kérünk.

 

Néhány részletkérdés.

 

1. Másokért való imádkozás. Háromféle körülmény állhat elő. 1. Imádkozhatunk valamiért annak jelenlétében, vele, 2. vagy jelenlé­tében, de nélküle és végül 3. távollétében. Lé­lektani szempontból az imádkozónak feltétle­nül hasznára válik a másért való imádkozás a három körülmény bármelyikében, mert amíg másokért imádkozik, megbizonyosodhatok, arról, hogy nem önző, nemcsak magáért tud imádkozni, és a másokért való imádkozás köz­ben magasabb fokára juthat el a felebaráti szeretetnek, amely pedig nemcsak jézusi pa­rancs, hanem egészséges lélektani követelmény is. Ami viszont azt a kérdést illeti, hogy azok­nak a „mások"-nak használ-e, ha mi érettük imádkozunk, hát 1. ha velük imádkozunk, fel­tétlenül használ, mert az emberi lelkek összeforrásának olyan lehetőségeit nyitja meg, ame­lyek okát a tudomány egyelőre még nem is­meri, de amelynek az építő hatása elismert tény. 2. Hasonló az eset akkor is, ha nem velük, de jelenlétükben érettük imádkozunk, így kevesebb a lehetőség arra, hogy a két lélek között meginduljon az összeköttetés varázs­árama. 3. Ha nem jelenlétükben imádkozunk érettük, akkor már inkább a teológia adhat fe­leletet a hasznosság kérdését illetően, mert a lélektannak határozott válasza nincs. Kiváló psychologusok, mint Wiemann, Elwood, Worcester, Sámuel McComb, Stolz, nem is említve Sir Olivér Lodge-t! stb. stb. beszélnek ugyan a telepátia eddig még eléggé ki nem kutatott lehetőségeiről, melyek a másokért való imád­kozás hasznát a „mások" szempontjából is hasznossá tehetnék, meg kell vallanunk azon­ban, hogy ezek még csak elméletek. Minden­esetre érdekes, hogy psychologusok kardos­kodnak leginkább a másokért való imádkozás mellett. Ami viszont azt a lélektani megálla­pítást illeti, hogy az ember nem érdekből, nem meggondolásból és nem filozofálása következ­mény eképen, hanem benső vágytól indíttatva imádkozik másokért, szeretteiért, barátaiért, bajbajutott honfitársaiért stb., ennek már több hitelt lehet adni. Általában mindinkább arra a meggyőződésre jut a tudomány, hogy a mesterkéletlen belső indításoknak legtöbbször egészséges oka és célja van, nem lehet tehát elvetnünk magunktól évszázadok, sőt évezre­dek óta gyakorolt olyan ösztönös szokásokat, melyeknek jó eredményeit láttuk, csak azért, mert tudományunk mai állása szerint nem tudjuk azokat részeikre elemezve megmagya­rázni. A magam részéről feltétlenül a másokért való imádkozás mellett vagyok, még' pedig nemcsak az imádkozóra magára gyakorolt jó hatása, hanem a „mások" haszna miatt is.

 

2. Ösztön-e az imádkozás?  Föntebb ösz­tönös szokásnak neveztük az imádkozást, ez azonban nem egyértelmű azzal, mintha mi az imádkozást ösztönnek tartanok. Általánosan hangoztatott kifejezés ugyan, hogy „az em­ber imádkozó állat" és gyakorta halljuk azt is, hogy az imádkozás ösztön, mely az emberrel vele születik, a mai lélektan azonban erre néz­ve semmi bizonyságot nem mutathat fel. Álta­lában csínján kellene bánnunk az „ösztön” kifejezéssel. Tudományosan igen kevés ösz­töne állapítható meg az embernek s az imád­kozás nincs ezek között. Azt azonban inkább állíthatjuk, hogy az ember az imádkozásra hajlamot örököl, tehát ösztönszerűen imádkozik. Ezt a hajlamot azonban ápolni, fejleszteni és gyakorolni kell, egyébként elsenyved, elsorvad és igen-igen nagy megrázkódtatás válthatja csak ki ismét az emberből.

 

3. A teológia befolyása az imádkozásra. Ez a cím olyan óriási területet ölel fel, mely­nek bejárására most nem vállalkozhatunk. Mindössze arra szeretnénk rámutatni, hogy nem minden teológia egyformán alkalmas ar­ra, hogy elősegítse az imádkozást. Sadler pl. ezt mondja: „Míg a páli teológia igen sok dog­máját nagyon nehezen tudnám összeegyeztet­ni a vallás psychiátriai felhasználásával, ad­dig semmi ilyen nehézséget nem találok Jézus tanításaiban és életében." A pali teológia, Pál apostol teológiája, főképen az eredendő bűn és a helyettes elégtétel dogmáiról ismeretes. Sadler szerint tehát ezeket igen nehezen tud­ná összeegyeztetni a vallás psychiátriai fel­használásával, melyek között, mint ő maga ki­mutatta, egyik legfontosabb az imádkoztatás. Viszont Jézus tanításait és életét igen alkal­masnak tartja ebből a szempontból. Sadler nem unitárius, egyáltalában nem is egyházi ember, hanem elfogulatlan orvos és tudós. Ha tehát ő mondja a fentieket, el kell hinnünk, hogy nem felekezeti elfogultság vezeti, hanem hosszas klinikai tapasztalataiból leszűrt meg­győződés. Viszont, amit a páli teológia és Jézus élete és tanításai közti különbségről mond, az általában ugyanaz, amit mi unitá­riusok hirdetünk. Sadler szakvéleménye sze­rint tehát unitárius embernek könnyebb a val­lás psychiátriai felhasználása és így az imádko­zás is, mint az ú. n. orthodox teológia híveinek. Annál súlyosabb felelősség terhel azonban minket, hogy az imádkozás művészetét, ado­mányát és gyógyító erejét utóbbi időben elha­nyagoltuk, vagy legalább is nem használtuk fel kellő méretekben.

 

4. Milyen testtartással imádkozzunk? A lélektan felelete erre általában az lenne, hogy: ez teljesen az imádkozó egyéntől függ. Jézus a korabeli szokásnak megfelelően azt ajánlja, hogy állva imádkozzunk (Mk. XI. 25. stb.). Az Olajfák hegyén azonban őmaga térdelve imád­kozik. Ez a térdelés azonban nem keresett testtartás, mert, amint Lukács írja: „térdre esvén imádkozék", Valószínűleg a súlyos lelki harc következtében tényleg térdre esett s nem maga választotta a térdelést. Ha a fent ismer­tetett Wieman—Stolz imádkozási technikát vesszük figyelembe, akkor a magán imádkozásnál ajánlatosabb az ülőhelyzet, mert térdel­ve, vagy állva nehéz a relakszációt elérni, bár némi gyakorlat után nem lehetetlen. Ismétlem azonban, hogy ez teljesen az imádkozó egyén­től függ. Igen hibás azonban az a napjainkban gyakorolt imádkozási mód, hogy az emberek sem a szemeiket, sem a kezeiket nem állítják megfelelő helyzetbe. Az ide-oda nézelődő szem: és az össze nem kulcsolt kéz lélektanilag sem­mi esetre sem segítik elő az elmélyedést. A szem pihentetéséről az egészségügyi szabályok is azt írják, hogy legjobban akkor pihen az, ha a szemhéjak zárva vannak, vagy, ha erre lehetőség kínálkozik, a messze távolba nézünk. Szépen hangzik ugyan az a kijelentés, hogy az unitárius ember nyíltan szemébe néz pap­jának, a világnak. Istennek, a valóságban azon­ban a le nem sütött szem előbb-utóbb megakad környezetén s a figyelem elvonásához vezet. Legalább a közvetlenül magunk elé néző, félig lesütött szem feltétlenül szükséges az imád­kozáshoz.

Ami viszont a kezek tartását illeti, itt az összekulcsolás elengedhetetlen. Az emberi vérkeringés, ugyanis, ha összekulcsolt kezeinken át melegét, ütemét tovább tudja küldeni, olyan

hatást gyakorolhat az imádkozóra, amilyent a céltalanul távoltartott kezek soha el nem érnek. Az összekulcsolt kezek egyúttal az izmokat is olyan helyzetbe hozzák, amely az imádkozás összpontosító erőkifejtésének a leginkább meg­felel.

 

------

 

Végét kell szakítanunk azonban fejtegeté­seinknek, mert Clarke VII. fejezetének pótlása máris meghaladja az eredeti terjedelmét. Még sok kérdés merülhet fel az imádkozás lélektani elemzésével kapcsolatban, ezekre azonban itt most már nem felelhetünk. Régóta foglalko­zunk azonban egy „Az imádkozás lélektana" című részletesebb és tudományosabb megala­pozású munka összeállításával; ha Isten segít, majd ezt fogjuk azoknak az olvasóinknak a fi­gyelmébe ajánlani, akiket a fenti — elismer­jük — vázlatos fejtegetések nem elégítettek ki. Addig búcsúzunk az olvasótól s Istennek áldá­sát kérjük rá, hogy könnyítse meg számára az imádkozást, a lélek felüdüléséinek, megerősö­désének és megszentelődésének ezt a gazdag útját.

 

Vége.