felhasználva a NÉGYSZÁZ ÉV 1568-1968, emlékkönyvet.

Az elv kérdésével kapcsolatban, az alapelv s itt elsősorban a logikai alapelv kíván értelmezést.

A logizmus tanítása szerint a logika minden tudományos gondolkozást megelőz. Az aristotelesi s az azóta kialakult filozófiai logika az emberi ész gondolkodását alapvetőnek tartotta s annak törvényszerűségeit kutatta. Pauler Ákos bölcseletében három logikai alapelvet állapít meg: az azonosság, összefüggés és az osztályozás elve. Felfogásunk szerint mivel az ember a relatív világegyetemnek egy szerve s annak bizonyos tekintetben produktuma is, értelme alapvetően arravaló, hogy megértse azt a tárgyi logikát, ami az élő világegyetemben magában jut kifejezésre. Az emberi elme nem fundamentum, amin épül a világ, hanem a világ a fundamentum s ennek törvényeit kell megismernie az értelemnek.

A hitelv kérdésével kapcsolatban figyelembe kell vennünk azt, hogy mit jelent a tudás és a hit s így a tudomány és a hitvallás. A tudomány feladata, hogy a relatív világegyetemben megállapítsa a mindenkori valóságot, míg a hit világa arra utal, hogy milyen a viszony a világegyetem és alkotója között.

A hitelv mellett ott van a hittétel, amit általában dogmának neveznek. Dogma akkor keletkezik, amikor egy testület (pl. egyház) hivatalosan és minden tagjára nézve kötelezően megállapítja vallásos tanítását, és aki azt el nem fogadja, azt eretneknek, tévelygőnek minősíti s még üldözi is.

Unitárius egyházunk a kereszténységben fundálódott s különösen Jézus tanításaiban, melyek az Újszövetségben olvashatók és tanulmányozhatók.

Az 1517-ben megindult reformáció legvégső hajtása és betetőzése: az Unitárius Egyház keletkezése 1568-ban, Dávid Ferenc és munkatársai küzdelmének eredményeképpen. Az Unitárius Egyház Erdélyben alakult meg, Kolozsvár központtal.

A jelen dolgozat keretében nem foglalkozunk az egyház hitelveinek történeti kialakulásával. A ma élő, unitárius egyház hitelveit óhajtjuk röviden ismertetni úgy, hogy az Unitárius Egyház hitfelfogása megfelelően álljon az olvasó lelki szemei előtt.

Egyházunk hitelveinek történeti kialakulásával kapcsolatban mellőzzük Jakab Elek, Kanyaró Ferenc és másoknak idevonatkozó kiváló munkásságát. Röviden azonban mégis rá kell mutatnunk arra, hogy különösen Dr. Borbély István (A Magyar Unitárius Egyház hitelvei a 16. században. (1914); A mai unitárius hitelvek kialakulásának története . (1925)), Benczédi Pál ( Az unitárius hitelvek kifejlődése (1934) és Dr. Varga Béla (Hittani tanulmányok (Keresztény Magvető); A szabadelvű kereszténység vallásos alapja (Unitárius Szószék1937) ) foglalkozott bővebben és alaposabban jelen kérdésünkkel. Dr. Borbély István és Benczédi Pál a történeti kialakulással és fejlődéssel foglalkoztak bővebben, míg Dr. Varga Béla általánosságban tárgyalta hitelveinket. Szerinte nekünk unitáriusoknak nincsenek dogmáink, azaz a főhatóság által megállapított hittételeink. Hitelvi álláspontjaink a következő általános meggyőződésekben helyezkednek el: Isten- és emberszeretet, a lelkiismeret és az egyéni szabadság, az elhívatás optimista felfogása, a fejlődés és a haladás, hitfelfogásunk a tudománnyal ellenkezésbe nem jöhet, lelkesedik a humanizmusért, a teológiai tudomány helyett a modern vallástudományt tartja irányítójának, külső tekintélyek helyett a lelkiismeret belső tekintélyét hangsúlyozza.

Ez az általános hitelvi álláspont ismét a következő pontokba foglalható össze: az Isten egysége és oszthatatlansága, az ember Jézus, mint követendő példa, a szentlélek mint Istennek jóravezérlő ereje. Erkölcsi vonatkozásban a bűnbánatra és a megtérésre váló intés, az akarat szabadságának és az erkölcsi szabadságnak hirdetése, a vallás bensőségének a külső megnyilatkozási formákkal, ceremóniákkal stb. szemben való kiemelése. Általában a hitigazságok tiszta, ésszerű, átlátszó voltának hangsúlyozása, kevés teológia, a vallás és a tudomány olykor egymást támogató voltának emlegetése, ... máskor a kettő szembeállítása a vallás előnyére.

Részletes és oknyomozó egyháztörténet keretében lehetne hitelveink kérdését teljesebben tisztázni, de helyszűke miatt ettől el kell tekintenünk. Meg kell elégednünk annak kifejezésével, hogy 400 éves történetünk nagyon küzdelmes volt, de annál felemelőbb és eredményesebb. Történelme folyamán a vallásos türelem volt egyik legnagyobb értékünk, amely szerint a hit Isten ajándéka, azért senkit üldözni nem szabad.

A mi unitárius egyházunk a keresztény egyház megreformálása következtében kialakult helyzetben ma a legelső, illetőleg legrégibb unitárius egyház. Kezdettől fogva egyházunk különbséget tett a hitelv és a hittétel között. A hittétel, amit általában dogmának neveznek, főhatóságilag van megállapítva, következésképpen kizárólagos és minden hívő által követendő, szemben a hitelvvel, amelyet az emberi gondolkodás alapján bárki hozzáértő megállapíthat. A tudomány által is megállapított relatív világegyetem feltételezi és megköveteli, hogy a viszonylagos mellett legyen abszolútum is. Mi unitáriusok ezt az abszolútumot nevezzük Istennek s egyetemes emberi közösségünkön belül természetesen hívjuk Atyánknak, ennél megfelelőbb kifejezéssel őt nem is illethetnők. Az Atya az emberiségnek legátfogóbb fogalma, amint azt láthatjuk a Miatyánkban is, amely imát főképpen a héber vallásos közösség termelte ki részleteiben s alkotott egységgé az egyetemes emberi alapon álló Jézus, a názáreti próféta.

Aristoteles óta a logika az emberi észnek, értelemnek a törvényszerűségével foglalkozott; a logikai alapelv nem az emberi szellem szüleménye volt, nem az ember alkotta és hozta létre, hanem készen kapta és fölfogta, csupán megértette a világegyetemből. Az azonosság elve pl. benne van a világ szellemiségében s ezt az emberi elme csak felismeri. Mai világunkban atomismeretünk tette lehetővé, hogy a világegyetemet logikai alkatában tudtuk felfogni, amely alkat megismerésére képes az ember logikai gondolkozásával, mert szellemileg úgy van formálva. Ebben az objektív és egyetemes logikában, a relatív és az abszolút a kiindulópont, az alap, s ez alapelv szerint az azonosság elve többé nem a levegőben lóg, hanem az egyetemes világegyetemnek első, objektív logikai alapelve.

A mi unitárius hitünk szerint Isten a világegyetem alkotója. Erre minket a logikai kényszerűség {logikai érvényesség) szorít rá. Nem lehet kitérnünk előle. Az objektív világegyetem alkata, melyet logikámmal felfogok, megköveteli tőlem, hogy mint e világegyetemnek szerve, szervesen illeszkedjem bele s ismerjem meg belső természetét.

Az Isten léte logikai szükségszerűség az ember számára s egyetemes egysége istenhitemnek első hitelve.

A mai kísérletező, kutató tudományos világban a fizika és a kémia fundamentális tudománynak látszik. A tudomány általában logikai alapokon állva a valóság megismerésére van hivatva. Megismerni tehát a világegyetem körében a valóságot. A kémikus a hidrogén és oxigén vegyületének, a víznek létrehozása alkalmával kénytelen volt autokatalizátornak nevezni azt az általa megfigyelt, de ismeretlen energiát, amit sem az egyik, sem a másik összetevő nem mondhatott magáénak. A tudomány már a küszöbnél be kellett, hogy lássa, miszerint ismeretlennel áll szemben. Így ismerete nem abszolút.

A bölcselet is ismer autotetikus ítéletet, amit nem ő alkotott, hanem logikai alapelvként a világ szellemiségében készen talált meg.

A vallás és a vallásos hit - az emberiség lelki fejlődésével kapcsolatban - az istenfogalmakat nem maga alkotja, hanem azokat a világegyetem hozza számára. A tudás és a hit alapelvei nem az emberiség kizárólagos alkotásai, hanem a világegyetemben alapuló tényezők.

Ezek szerint beszélhetünk hitelvekről, de ezeket sem zsinatok, sem pedig unitárius köztudat nem hozzák létre; ezek legfeljebb csak megértik és felfogják szellemi fejlődésükhöz képest.

A hitelvvel szemben áll a dogma. Az általános kereszténység a bűnbeesés és az eredendő bűn dogmáján épül fel. Az Unitárius Egyházban Istent jónak, tökéletesnek, mindenhatónak, gondviselő Atyának fogták fel kezdettől fogva Jézus tanítása alapján, s így az unitáriusok saját akaratukból soha sem fogadták el az eredendő bűn dogmáját. Nem fogadták el az eredendő bűnből következő felfogást sem, miszerint a munka átok vagy büntetés. A munkát az emberre nézve Isten áldásának ismerték el. Általában megjegyezhetjük, hogy a különböző népeknél s közelebbről a hébereknél is megtalálható Istennel kapcsolatban az atya fogalom, de legkiválóbb módon Jézus tanításából fogható fel. Az atya fogalmát nem Jézus teremtette, hanem a vallásos közösség hozta létre. Az "atya" először csak helyhez kötött, részleges és csak később vált egyetemessé. A mi Atyánk ilyen egyetemes Atya. A keresztények Niceában, Jézus után 325-ben, zsinati határozattal az Atya mellé Jézust (Krisztus) tették, mint Istennek Fiát és 381-ben Konstantinápolyban a szentlelket. Az egyetemes egységből háromságot csináltak, ami azután sok küzdelmet váltott ki a haladó emberi nemben. A fiú istensége és a szentlélek istensége tehát dogmaképpen jelentkezett.

Ezt a dogmát sokan támogatták és támadták. Ilyen támadóként lépett fel (az unitárizmus megalapítója Dávid Ferenc is, midőn kinyilatkoztatta, hogy Krisztus (Jézus) nem Isten, így nem imádandó és segítségül nem hívandó. Eszerint Isten csak az Atya, az egyetlen, egyetemes Isten, amint azt annak idején Jézus is vallotta, midőn a tökéletességgel kapcsolatban így szólt: "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes". (Mt 5:48).

Az Isten  egysége alapvető unitárius hitelv. Ebből következik, hogy a világegyetem is egységes egy, ami isteni alkotás, abban minden tényező szerves része az egyetemes világnak, s így közelebbről az emberiség is egységes, ahol a cél, a fejlő és útján az egyetemes testvériségre utal. Mindez elvi alapon következik az egy Isten fogalmából s így lényegileg hozzátartozik az Unitárius Egyház hitelveihez.

A relatív és abszolútum öntudatom előtt logikai érvényességgel jelenik meg; közöttük nem a kölcsönösség, hanem az alkotó és alkotott viszonya áll fenn. Az alkotott hivatása, hogy megértse az alkotót és annak elvei, törvényei szerint járjon el és teljesítse akaratát. Az alkotó csak mindenható, tökéletes lehet s így az Isten csak egységes és egyetemes lehet, hogy az alkotott világ is céljában egységes és egyetemes lehessen. Az Isten fogalmára a logikai szükségszerűség vezetett el s az egy Isten alapelvéből elvszerűen következik mindenhatósága, tökéletessége, jósága, szeretete, jóakarata, igazságossága, különösen az ember hivatására való tekintettel: atyasága.

Alkotott a mi relatív világegyetemünk, amely a maga egységében él és nyilatkozik meg. Az alkotott világegyetem egységes életet van hivatva megélni s így az atomtól a naprendszerekig minden kölcsönhatásban, szerves összefüggésben van egymással. Ennek az életnek az a célja és feladata, hogy alulról kezdve, felfelé haladjon s találkozzék az Alkotó fennkölt akaratával. Isten alkotott világában alapvető elvként a mindenség fejlődését tette feladattá, hogy így az alkotott közeledhessék Alkotója felé, aki mindenható és tökéletes. Az egyetemes életben minden alkotottnak (nevezzük jónak vagy rossznak) végeredményben az a feladata, hogy a fejlődést szolgálja. Minden világtényezőnek megvan a maga feladata, minden a maga saját energiájának él és hat az élet összes küzdelmeiben.

Az emberiség életében az élet küzdelmeihez az Atya ad erőt, aki atyai szeretetével az igazságot előresegíti, de szükség esetében irgalmasságával vezeti gyermekét a jó útra.

Az emberiség története folyamán különböző fajú népeknél Zoraszter, Buddha, Jézus és Mohamed voltak azok a kiváló személyek, akik mindannyian azt óhajtották, hogy Isten akaratát teljesítsék életükkel és tanításaikkal.

Jézust a kereszténység tanítómesterének nevezhetjük, akit az emberiség éppen úgy sokféleképpen értékel, mint más említett nagyjainkat. Az Unitárius Egyház megalapításakor Dávid Ferenc az alapító, aki a reformáció munkájában legtovább haladt, tisztában volt azzal, hogy az Isten csak egy, s ez az Atya. Nincsen más Isten. Mikor azonban tovább ment s azt merte nyíltan hirdetni, hogy az ember Jézus Krisztus nem Isten, ellenfelei megbotránkoztak rajta. Elhangzott aztán még határozottabban, hogy Jézus Krisztus nem Isten, így sem nem imádandó, sem segítségül nem hívandó. Isten egyedül csak az Atya, aki lélek és akinek lelki megnyilvánulása az ún. szentlélek is. Csak a lélek lehet szent, szent csak az Isten.

A mi emberi lelkünk nem Isten, hanem isteni. Parányi kis lelkek, akik isteni lényüknél fogva örökéletűek, akik nem szentek, de megszentelődhetnek az Isten, az atyai szeretet és irgalom által. Áldjuk az Istent, hogy Dávid Ferenc követve Jézus példáját, lelki erejénél fogva kész volt a dévai várban meggyőződését életével pecsételni meg. "Csak egy az Isten", sem Jézus Krisztus, sem a szentlélek nem külön Isten.

Emberi hivatásunknál fogva Jézus két parancsolatát kell követnünk (Mk 12:30-3I). Ezen sarkallik a vallás és az erkölcs a hívő ember életében. Szeretetünk két legfőbb tárgya, hogy legyünk vallásosak és erkölcsösek. Vallásosságunk és erkölcsünk követelménye az igaz élet alapelve: a szeretet megélése Istennel és embertársainkkal szemben. Az ember Isten gyermeke. Ezen a világon célja szerint minden Istené és isteni. Jézus is Isten gyermeke volt, amint mi is azok vagyunk. A mi isteni parányi lelkünk ismeri az Atyát s ezen a lélekismereten keresztül az Isten lelkétől vezettetve kell megélnünk életünket. A fejlődés útján tehetjük ezt és lelkiismeretünk figyelmeztet, hogy szabad akaratunkat, amivel Isten megajándékozott, jóra használjuk fel. Ő minket állandóan hív s nekünk így van isteni elhivatásunk.

Az ember fejlődése egész lényének kialakulása, ami közben állandóan értékeket termel. .Az értéktermelés mutatja a fejlődő élet gazdagságát.

Az unitárizmus akkor, amikor ez elveket vallja, természetszerűen optimista. Ez az optimizmus azt jelenti, hogy a jó Isten jóra teremtett világában, a cél felé haladó élet értékeivel a jó világot van hivatva kifejleszteni s azt lassanként, fokozatosan eszközli is. A tökéletes, a szent Isten az alap s a feléje való haladás a mi örök hivatásunk. Ezt a hivatást a saját magam személyében kell megélnem, de én az isteni célt szolgáló emberi közösségnek vagyok a szerve s minden tekintetben az egyetemes embertestvériséget kell szolgálnom. Nemcsak egy család, egy egyház, egy haza, hanem az emberiség szerves része kell, hogy legyek értéktermelő életfeladatom megvalósításakor életküzdelmeimben. Testvér, légy ember!

Ebben a munkámban hitem, hitvallásom és tudományom egymásra való tekintettel, párhuzamosan kell, hogy haladjon. Tudományos ismeretem e reális élet valóságát, s hitem, hitvallásom e világnak az Istenhez való viszonyát kell, hogy lassan, fokozatosan, világosan feltárja. E munkában az ún. anyaghoz kötött szellemiségem van a hivatva szolgálni. Értelmem, érzelmem, akaratom, képzelőerőm, sejtelmeim összhangzó tevékenykedéssel kell, hogy segítsenek abban, hogy emberi élethivatásomat teljesíthessem s az ész látásával felismerjem és kövessem az egész élet elveit, melyek az Isten által alkotott világegyetemnek természetes életét vannak hivatva előrevinni a folytonos fejlődés és haladás útján a szeretet segítségével, az igazság állandó valósulása felé. "Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes". (Mt 5: 48.)

Hitelvünk, hogy az ember, mint egyén, egyéniség, a fejlődés által személyiséggé kell, hogy nemesüljön. A világegyetemben hite, vallása és tudománya csak az embernek van. Az élet különböző tényezők révén jut kifejezésre. Minden élettényező energiával rendelkezik. Az állat és embervilágban jelentkeznek az egyedek, egyének, egyéniségek és személyiségek. Az ember lelkes test. Vezérlő elve a szellem (lélek) s érvényesítő szerve a test. Mint egyén születik meg s egyéniséggé izmosodhatok és személyiséggé nemesülhet.

Az ember fejlődő lény s megfelelő fejlődéssel szolgáltat példát a fejlődő életre s viheti előbbre az emberi haladást, ami közvetlenül és közvetve befolyásolja a világ haladását.

A kis egyén, a gyermek, éveken át érzéki "én", érzékszervei a dominálók életnyilvánulásaiban. A gyermek önző, mert ösztönszerűen "én"-jét kell szolgálnia. Én központisága van s világában ő a központ.

Az első történelmi hatalom a család, majd az iskola az ellenkező végletbe vezeti s itt ő kerül a perifériára és szolgál a történelmi hatalmaknak, a közösségnek. Amíg az előbb neki szolgáltak, most ő szolgál másoknak s azt ambicionálja is.

Nevelődése révén, magasabb fokon rájön, hogy neki magának olyan értékes egyénisége van, ami megbecsülést érdemel. Ezzel az értékes egyéniséggel nemcsak a közösségben, találja meg méltó, az őt megillető helyét, hanem rájön arra, miszerint úgy közvetlen környezetének, mint a világegyetemnek is hasznos és értékes szerve s ezáltal a világalkotó felé vetítődik ki célja és hivatása. Az ember így egyetemességet szolgáló személyiséggé válik. Jézus ilyen személyiség volt s az ilyen személyiség kialakulása lehet az ember legfőbb törekvése a földi fejlődő életében. A személyiségre gondolva írtuk 1926-ban "A vallás és erkölcs unitárius nézőpontból" c. dolgozatom végén : "Az unitárius ember életideálja : válj olyan jellemmé, aki mindig a legjobbat (erkölcsiség) cselekszi s legszentebbül (vallásosság} viselkedik" ; vagyis Jézus szavaival élve : "Szeressed azért az Úrat, a te Istenedet teles szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Szeresd felebarátodat, , mint magadat". (Ml~ 12:30-31.)

Unitárius életelvünk az is, hogy a magunk helyén, a világegyetem egészén belül, a saját helyünkön élethivatásunkat úgy éljük meg, hogy fejlődő életünkben minden szerves történelmi hatalmat a maga helyén s megfelelően értékeljünk és szolgáljunk.

Ismernünk kell a történelmi hatalmakat és meg kell azokat életünkben becsülnünk. Ilyen történelmi hatalmak, amelyek a történelem folyamán fejlődtek ki a következők: család, iskola, egyház, falu vagy község, város, megye vagy tartomány, nemzet, ország, állam és emberiség. A történelmi hatalmak szerves sorban alakulnak ki s körben egymás fölé emelkednek, ennek megfelelően értékelendők. A család és az emberiség között az alsóbb körű nem kerülhet a felsőbb fölé. Az értékelés állandó fokozódást mutat, míg az egyetemesig jut. Íme az egyes és az egyetemes értékek az ezeket kitöltő közösségi tényezőkkel együtt!

Unitárius életelvünk a bűnbeesés tanítása mellett az előre elrendelés tanát sem fogadja el. Az előre el rendelés eredetileg azt jelentette, hogy Isten némelyeket az üdvösségre, másokat az elkárhozásra teremtett, előre megfontolt szándékkal. Szerintünk Isten alkotásában megvan minden jóravaló lehetőség, s törvényei, az élő világegyetem törvényei, minket optimistákat igazolnak. Isten világában megvan a lehetőség, a fejlődő életre. A mi feladatunk e lehetőségek és elvek szerint élni, és hivatásunkat megélni. Mi, akik élethivatásunkat a személyiséggé való fejlődésben látjuk, Istent magát is a mi isteni lelkünkkel személynek fogjuk fel. Nemcsak azt kell mondanunk, hogy Isten személyes, hanem, hogy egyedül csak ő teljesen személyes. Ez a személyes Isten tökéletes s teremtménye: az ember, a haladó életben fejlődésre hivatott. A fejlődő életben beszélhetünk bűnről. Matineau Jakab azt tanítja: "Minden cselekedet, amely egy alsóbbrendű indító ok jelenléte esetén a magasabb rendűt követi, helyes; minden cselekedet, amely egy magasabb rendű indító ok esetén az alsóbbrendűt követi, helytelen, rossz."

Sir Lodge Oliver szerint: "A bűn szándékos és akaratszerű cselekedete egy szabad ténykedőnek, aki látja a jobbat és a rosszabbat választja. S így jogtalan cselekedetet visz véghez magával és embertársaival szemben".( Hall Alfred: Egy unitárius hitvilága: fordította Dr. Kiss Elek, 16 l.)

Az unitáriusok hisznek a megtérésben, de azt inkább életfolyamatnak tekintik, nem pedig egy pillanat művének. Egyszer megkérdezték Channing Vilmost : “Átment-e a megtérésen?” Erre ő így felelt: “Azt kell mondanom, nem, ha csak egész életemet nem úgy tekintem, mint megtérési folyamatot."

A fejlődés magába foglalja a tökéletlen voltot s így természetszerűen jelentkezik a rossz. "A rossz maga után vonja a magasabb életet". " A rossz csak akkor kezdődik meg, amikor a létezés magasabb fordulatot vesz".

Üdvözülésünkről végeredményben Isten gondoskodik. Mi azt hisszük, hogy az üdvösség az életben a tökéletesség felé növekvő jellemben valósulhat meg. A legmagasztosabb ima az arravaló törekvés, hogy megismerjük Isten akaratát és erőt nyerjünk annak teljesítésére. Az ima tárgya nem az , hogy az Istenben, hanem, hogy bennünk idézzen elő változást ama lelkiállapot megtalálására, amelyben befogadhatjuk a jó dolgokat, melyekkel ő minket felruház.

A "Miatyánk" magába foglalja a mi megbocsátásunkat embertársunkkal szemben s az Isten atyai megbocsátását is. Ez a legszebb és legtökéletesebb ima, az ember egyetemes imája, amelyet a közösség termelt ki évszázadok alatt és Jézus foglalt tökéletes egységbe.

A mi Atyánk, az Isten, nemcsak alkotó, hanem gondviselő is. A jó pásztor életét adja nyájáért. Ilyen jó pásztornak mondhatjuk mi Jézust, aki kész volt a Golgotára menni. Nem menekült el, hanem legyőzte a halálfélelmet s bátran vitte keresztjét fel a Golgotára; mi unitáriusok méltán vagyunk keresztények éppen a kereszthordozás értékeléseképpen.

Isten vezet az élet útjain, a küzdelmek közepette, ahol a munkás és fejlődő világ értékei termelődnek ki s mi meg vagyunk győződve, hogy hitünk, reményünk bizalmunk, szeretetünk nem hiába kéri, hogy legyen meg az Isten akarata, mert az meg is lesz. Egy jó Isten jóra teremtett világát, jóakarattal segíti a haladás útján, s végeredményben gondja van arra, hogy alkotása üdvösségre jusson, el ne kárhozzék. Nincs pokol, nincs kárhozat, hanem fejlődő életünk, élethivatásunk nemes megélésével isteni lelkünk örökké él. Azért testvérem szeresd az Istent, szeresd alkotását és híven szolgáld azt!