Szabó Gyula: Csíksomlyói búcsú: még több toleranciával!

(megjelent az Unitárius Közlöny, Kolozsvár, 2003. május-július-i számában)

A történelem igazságai általában bonyolultabbak annál, hogy fehérre-feketére lehessen szimplifikálni. Kiváltképpen bonyolultak voltak a középkori századok hűbári-vallási korviszonyai között, amikor például volt „egy” Bocskai István, aki a „szabadságlevele mellett” felkelő székely köznépnek „véres farsanggal” felelt, s „egy” Bocskai István, aki, felkelve a katolikus Habsburg-hatalom ellen, a magyar nemzet egyetlen győzelmes szabadságharcát vívta meg a nemzeti és vallási szabadságjogok védelmében. És van például jelenünkben is egy csíksomlyói katolikus búcsú – mint középkori „pünkösdi folyomány” - , amely immár jó néhány éve hál’Istennek szabadon folyik, s amelyhez én részemről külön mondok egy „Hála Isten”-t, azért, mert amióta kerek ötven esztendővel ezelőtt a moldvai csángómagyarok között jártam, azóta hiszek valamennyire a somlyói Mária csodatevésben, mert tapasztaltam a „csodát”, hogy mekkora megtartó erő a somlyói búcsújárás évszázadok óta a katolikus csángómagyarok „pusztulásra ítélt” életében.

Mindeközben azonban utóbbi éveink minden pünkösdjén halkul bennem egyet-egyet a „Hála Isten!”, mert minden búcsú alkalmával „alapleckeként” hangzik el tucatszor, hogy a búcsú 1567-ből veszi eredetét, és annak a „győzelemnek” az emlékére tartják a hálaadó sereglést, hogy a gyergyói-csíki katolikus székelyek ellen fegyveres erőhatalommal támadó János Zsigmond fejedelem seregét a „hargitai” – „tolvajos” csatában a somlyói Szűz „segítségével” megverték; és ily módon az új hitet erőszakosan terjesztő fejedelemmel szemben az ősi katolikus hitüket megvédték és megtartották.

Körülbelül két-három napja ugyanezeket a „leckéket” hallom különféle „színes” változatokban a magyar nyelvű rádiózásokban (legújabb az volt számomra, hogy az unitárius fejedelem hittérítő papok „palántáit” küldte az „öntözés” céljával Gyergyóalfaluba, ott télvíz idején bele is ásták a „palántákat” a földbe stb., ami a maga nemében: „folklór”), de 2003. június 7-én este a Román Televízió híradóiban hallhattam többször is egy bizonyos „történelmi tényt”, amit így most már az egész román közvélemény „történelmi igazságként” jegyezhet meg magának, mert a magyartok a somlyói búcsújárási hagyományáról „feketén-fehéren” így szólt a beszámoló lényege: a búcsút 1567 óta tartják annak emlékére, hogy „Ioan Sigismund” fejedelem az ottani katolikusokra akarta „erőszakolni” az unitárius vallást, de az asszonyok és a gyermekek imádkozása győzelemre segítette a katolikusokat.

Sok évtizedes és helyenként „elmélyültnek” mondható történelmi „dokumentációm” mellett itt újólag borult egyet az orcám, hogy vajon a hamisítók terén nem mindig aggályos román „történetírás” milyen „forrásból” merítette a „történelmi tényt”, de másnap reggel ugyanezt a „tényt” szó szerint hallottam magyar rádióadásból, egészen illetékes erdélyi főpap szavaival előadva. Ekkor már hagytam a román történetírásra, „ahol” az ember „szokva van” ahhoz, hogy ha Erdély magyar történelméről van szó, akkor az is „megtörténhetik” minden „ellenszó” nélkül, hogy Románia elnöke Rómában „felvilágosítja” a pápát, miszerint a (román „Iancu de Hunedoara” milyen nagy „keresztes hadjáratot vezetett” a török ellen („román” és „katolikus” az 1400-as évek derekán? – húzhatta volna fel a szemöldökét János pápa), de végképp nem tudtam „hagyni” erdélyi múltunkra azt a maga korában – a somlyói pünkösdi búcsú első „keresztaljának” korában – csaknem hihetetlenül egyedülálló történelmi igazságát, miszerint: „1568. január 6-13. között a tordai országgyűlés – a világon először – törvénybe foglalja a lelkiismereti és vallásszabadságot. Ez a határozat a korabeli Európában példátlan módon tette lehetővé a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást, s ezzel az erdélyi unitárius egyház megalapításához és állami elismeréséhez vezetett.”

A „világraszóló” erdélyi toleranciatörvény János Zsigmond nevéhez fűződik, aki teljesen szabad meggyőződésből, híres hitvitákat végighallgatva, belső tudós emberei – Blandrata György és Dávid Ferenc – meggyőző szavai nyomán haladt végig a „reformáció fokozatain” az unitarizmusig, s miként magának az unitarizmusnak „történelmi lényege” az, hogy toleranciából született, s végig abban gyökerezett, János Zsigmond fejedelemségének is vallási, lelkiismereti, egyházi téren alapvető történelmi igazsága a tolerancia. Maga a törvényes kormányzás, az erdélyi rendek – magyarok és nem magyarok, katolikusok és nem katolikusok – törvényalkotó országgyűlése a kor alapvető erdélyi történelmi igazságainak a megtestesítője volt, amikor 1568 elején – az unitárius egyház „megalapításához vezető” tordai gyűlésben (midőn még az unitáriusok is alig kezdtek hitükre „térítődni”) – a teljes korhitellel „megálló” tényt, a szabad vallásválasztás és gyakorlás törvényét több előzetes határozat szellemében végleg rögzítette: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönségesen [= a gyűléssel egyöntetüen] az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan is ez jelen való gyűlésben azont [= ugyanazt] erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és a község [= a hitközség] ha venni akarja, jó, ha nem pedig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ű lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nekie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök [= püspökök] közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bántsa, ne szidalmaztassék senki az religóért senkitől … és nem engedtetik ez senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással [= megfosztással] fenyögessen az tanításért, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás istennek igéje által vagyon.”

A „jámbor” János Zsigmond is – a fiatal életkorával együtt – „példa” volt arra, hogy „egy” tettével a legvéresebben leverte és megtorolta a „régi szabadságukért feltámadt” közszékelyeket, leverésük után két „beszédesen” fenyítő várat is építtetve „ellenük”, egyet Udvarhelyen „Székely támadt”, egyet a háromszéki Várhegyre „Székely bánja” névvel, s ismét „egy” tettével a vallásszabadság tordai törvénye által Erdély és a Partium – a „magyarországi Részek” – földjét a tolerancia országává tette alig ötven évvel a „székely támadás” elfojtása után. Forgott fenn fegyver és erőszak az „ifjú János király” országában is, írtak is sok lapot arról, korabeli vagy kor közeli hiteles krónikák, de „európai példák” szerinti mágiák, égetések, Szent Bertalan-éjek, öldöklő vallásháborúk nem voltak, s ahhoz képest a krónikák is úgy szóltak az erdélyi hitújítás „János királyos” módjáról: „De ezen közben mivel már minden újításnak kaput nyitott vala a Luther és Calvinus, azaz: anabaptisták tudománya, tehát támada akkorban egy Dávid Ferenc nevű tudományos ember, esmét egy olosz Blandrata és egy Franken – az is tudós emberszámban volt immár … A király ezenközben felnevelkedvén, mind birodalmában, s mind pedig ideje szerént reája vigyáza, mind a Dávid Ferenc újította, mind pedig a Calvinus tudományára, , mert mindegyik fél az ő vallását a királynak igen commendállja vala; de végre a három tudós embernek … értelmén állapodék meg a király… Ebben a király mellé állának, sokan a nagyságos urakban is úgy, mint a Kendiek és sokan többen is; azután a városok közül Kolozsvár, Torda, Dés; és a székelységen is néhány falu és darab földek a székely főemberekkel együtt arra az értelemre szakadának… De mind e tájban itt Vásárhelyt is voltanak nagy hánykódásban a religio válogatásban… Csík, Gyergyó és Udvarhely egynéhány falukkal öszve Marosszéken is a havas alatt egy néhány falu nem állottak el a régi avas pápistaság mellől; és a királynak is nem volt módja abban, hogy a papjokat persequálja [= üldötte]… Kolozsmonostor és ott a tájban is helyt állottak volt ebben a változásban… Ugyan nem is cselekedte a király azt, hogy ahol a község meg akarta vallását tartani, onnat erővel kiűzte volna a papot; hanem csak azok a kik a sok tébolygásban megszédültek… mert mind a két vallás úgy ment a calviniana és az ariana valóban kellette magát a szegény ítélet nélkül való vulgus [=köznép] előtt… Akkori napokban hallottál volna egész Erdélyben minden helyeken a köznéptől sok esztelen disputációt és pántolódást: falun-városon, étel-ital között, estve-reggel, éjjel és nappal praedicatoroktól a praedicaló székből sok káromlásokat és mód nélkül való kárpálódásokat a két religio, úgymint a calviniana és ariana religión valóktól disputálást hallottál volna…”

A két protestáns religió – lásd például Dávid Ferenc és Méliusz Juhász Péter mint nem „vulgus” – disputált, pántolódott, kárpálódott stb. egymással, de arról egy „fülheggyel” hallott hírt sem tudtak a vásárhelyi krónikalapok, hogy az „ifjú János király” – ő volt az „összmagyar királyság” erdélyi „nemzeti örököse” – „erőszakos” fellépéssel, „haddal” támadt volna azokra a helyekre, ahol „nem állottak el a régi avas pápistaság mellől”. S mikor alig harmincévesen meghalt János Zsigmond, és vele koporsóba szállt az Erdély földjén Mohács óta fennállt „magyar királyság”, a katolikus Báthory István fejedelem – „Vajvoda Transsylvanus” – alatt megtartott kolozsvári „generális gyűlésben” többek közt „végeztek” arról is: „Értjük azt is, hogy némely gonosz emberek a szegény megholt kegyelmes urunkat koporsójában rút szitkokkal illetik. Végeztük azért azt, hogy az ispánok, szolgabírók, királybírók, városbéli bírák és egyéb mindenféle tiszttartók efféle gonosz embereket megbüntessenek, megveressenek, ha pedig valamely nemes ember efféle szidalmazást meg merészelne ez mostani végzés ellen késérteni, tehát … kétszáz forinton maradjon az fiscus ellen.”

Báthory István is lett aztán „egy” Báthory István, aki erdélyi fejedelemként, nagy s lengyel királyként még nagyobb nevet hagyott „örökségül”, és „egy” Báthory István, aki az unitarizmust üldözni kezdte. Dávid Ferencet, az egyházalapító első püspököt, a „súlyos beteg reformátort” – „hogy mások az újítástól elirtózzanak” – várfogságra ítélve Déva várbörtönébe záratta, és így az „egyetlen sajátosan magyar képződményű” vallás és egyház feje az 1579. november 15-i „mártírhalálával” Déva várát az „unitáriusok Golgotájává” szentelte, ahova novemberi hideg-szeles évfordulókon unitárius ifjak csendes csoportjai zarándokolnak a kegyelet gyertyalángjait markokkal védve szél ellen.

Hadd legyen a legegyetemesebb magyarság ünnepe minden esztendőnk pünkösdjén a csíksomlyói búcsú, hadd örvendezzünk, hogy több százezer „mind jó ember” sereglik ott össze, most már mind terebélyesedőbb toleranciaszellemben, de az egyetemes magyarság fájdalmas öncsonkítása és az erdélyi tolerancia örökség – úgy is, mint a hajdani Szent Bertalan-éjszakás „Európába” különleges magyar „arculatként” méltán betagolható érték – esztelen tékozlása lenne az, ha minden pünkösdi búcsú alkalommal „rút szitkokkal illetnék szegény megholt kegyelmes urunkat koporsójában”, mintha ő lett volna Erdélyben az unitárius egyházával együtt a legtürelmetlenebb s legerőszakosabb vallásüldöző.

Segítsen meg a csíksomlyói csodatevő Szűz minden magyar lelket s kiváltképpen „mindenféle tiszttartót”, hogy évről évre ne gyalázkódjék rút erőszaknak az, ami rút erőszakos korának példátlan toleranciájaként egyik legszebb s legbecsesebb erdélyi magyar örökségünk – mert még Trianon után is már-már elvehetetlen „csodaként” tündököl, ami hajdan Erdély földjén „ a világon először” történt, ha mi magunk el nem hányjuk magunktól azt a „csodát”.

***