kITALÁLT HAGYOMÁNY?
Mohay Tamás A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás Történet, eredet, hagyomány című könyvéről

 

Tudománytörténeti előzmények, a munka jelentősége

Mohay Tamás A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás című, 380 oldalas könyvéről teljes joggal mondhatjuk el, hogy nemcsak nagyszabású, hanem úttörő jelentőségű tudományos vállalkozás. A búcsújárás magyar néprajzi kutatásában előzmény nélküli olyan értelemben, hogy ez az első olyan szakmunka, amely méltó terjedelemben és sokirányú szempontok szerint összefoglalja egy búcsújáróhely történetét, feldolgozza és kritikailag értékeli a vonatkozó forrásokat. Részjelenségekről ugyanis már eddig is születtek kitűnő tanulmányok, olyanok is, amelyek egy-egy kegyhely recens búcsújáró gyakorlatát mutatták be, de átfogó szintézis mind ez idáig még egyetlen magyar kegyhelyről sem készült.

Csíksomlyó esetében a szintézis elmaradásának megvan a magyarázata: az itteni pünkösdi búcsú olyan hatalmas, több napon át - legalább egy hétig - tartó rituális közösségi esemény, amelynek több százezer szereplője és megszámlálhatatlanul sok helyszíne van. A búcsújárás különböző kollektív és egyéni rítusaira egyszerre több térben, szimultán módon kerül sor, tehát egyazon búcsú keretében egyazon kutató még a legfontosabb rítusokat sem figyelheti meg. A búcsú eseményei több idősíkban zajlanak. Mohay Tamás erről egy helyen ezt írja: „A búcsú ideje két idősík találkozása. A búcsúsok (csoportok és egyének) saját ideje, ami a készületektől az elinduláson és a kegyhelyre érkezésen keresztül a hazaérkezésig tart, a kegyhelyen összefonódik más búcsúsok hasonlóan tagolt és összetett idejével; és találkozik a másik idősíkkal, ami a kegyhely ideje, ahol lezajlik az ünnep. [...] Az átmenet a hétköznapból az ünnep idejébe (és viszont) fokozatos, de jól érzékelhetően megvalósul." (225.)

Ráadásul a búcsújárási gyakorlat történetileg is változik, tehát a kutatónak a komplex tér- és idősíkok feltárása közben még a történeti szempontot is állandóan érvényesítenie kell. Egyfelől ez a gazdag sokszínűség az oka annak, hogy bár sokan foglalkoztak egy-egy részjelenség néprajzi vizsgálatával, a csíksomlyói búcsú egészének összefoglaló igényű, szintetikus bemutatására mind ez idáig nem történt kísérlet.

Másfelől tudatában kell lennünk annak is, hogy a magyar búcsújáró kegyhelyek szakszerű néprajzi kutatása viszonylag későn, a 20. század negyvenes éveiben kezdődött el, mindenekelőtt Bálint Sándornak köszönhetően, majd az első jelentős munkák megszületése után, 1949-cel kezdődően hosszabb szünet következett, a kutatók az 1970-es évek közepéig többnyire csak az íróasztalfióknak dolgozhattak. Ez a törés azért is sajnálatos, mert a búcsújárás hagyományos formái épp ebben az időszakban alakultak át (részben a modernizáció, a technikai civilizáció terjedése folytán, részben az ideológiai hatások eredményeként), de ezekre a folyamatokra a néprajzkutatás már nem tudott folyamatosan és érdemben reflektálni. A búcsújárás néprajzának tudományos vizsgálata csak a rendszerváltás táján kapott új lendületet, ekkor kezdték kutatni a búcsújárás modern formáit, funkcióit, alkalmazva az előbb említett új módszereket stb. Történelmileg megkésve, ekkor született meg a magyar búcsújáró hagyományok első szintézise is, a Búcsújáró magyarok című monográfia,¹ amely azonban mindenekelőtt a hagyományos (tehát 1949 előtti) formáit mutatja be.

A szerző és kutatási témája

A könyv megjelenését több évtizedig tartó terepmunka, levéltári és könyvtári kutatás előzte meg. Mohay Tamás, a budapesti ELTE oktatója 1985 óta - intenzív módon a rendszerváltás óta - foglalkozik ezzel a témával. Miután néprajzi szakfolyóiratokban és konferenciakötetekben sorra jelentette meg kutatási részeredményeit,² az alapos forrásfeltárás és a következetesen végzett helyszíni terepmunka eredményeként mára elérkezett oda, hogy a csíksomlyói búcsújárásra vonatkozó átfogó szintézisét elkészíthesse.

Az a részletekig menő, körültekintő módszeresség, kutatói türelem, amelyről Mohay Tamás már korábbi munkáiban is tanúbizonyságot tett,³ ezt a munkáját is jellemzi. Azok közé a kutatók közé tartozik, akik nem törekednek gyors és látványos tudományos eredményekre, évekig képesek körültekintően kutatni, amíg egy-egy fontos tudományos eredményüket közzéteszik.

Mivel időben változó, évről évre más és más arcot mutató rituális eseményről van szó, a történetiség szempontjainak érvényesítése egy ilyen alapkutatás esetében kézenfekvő módszertani követelmény. A könyv ennek megfelelően az 1949 előtti, „hagyományos" búcsújárást mutatja be, vagyis azt a búcsús gyakorlatot, amikor a csíksomlyói kegyhely vonzáskörzete jobbára még csak a Székelyföld katolikus részeire és a moldvai csángóságra korlátozódott. A kommunista és a „jelenkori" posztkommunista korszakban kialakult modern kori búcsújárási rituálékról a szerző egy másik könyvet fog összeállítani, amely szerves folytatása lesz a jelen munkának. A kutatási tárgy ilyetén szétválasztása teljes mértékben indokolt, ugyanis a technikai civilizáció térhódítása és a 20. századi történelmi-politikai változások oly mértékben változtatták meg a búcsú lezajlását és a szokáselemek jelentéseit, hogy a második világháború utáni búcsújárásokat valóban célszerű külön elméleti-módszertani keretben vizsgálni. Ebben a második kötetben kerül majd sor a búcsújárás 1949 utáni formáinak értelmezésére: a tér- és időstruktúrák modern kori átszer-veződésének vizsgálatára, a búcsújárás vezető egyéniségeit, specialistáit érintő legújabb kori változások bemutatására, a paraliturgikus elemek visszaszorulási folyamatainak megvilágítására, a búcsúhoz kapcsolódó, egyre szaporodó profán programok, jelenségek feltárására, az elektronikus médiumok hatásának kutatására és nem utolsósorban a mai búcsús gyakorlat identitásképző funkcióinak átfogó elemzésére.

Az időszerű kutatási téma, az adekvát kutatási módszertan, amivel Mohay Tamás az 1949 előtti búcsúkkal kapcsolatos alapos forrásfeltáró munkáját elvégezte, olyan időtálló, nagy jelentőségű tudományos művet eredményezett, amelyet a jövőben - akár a vizsgált időszakot illetően is - tovább lehet folytatni, de a jövő minden új tudományos eredményét a jelen munkához kell majd igazítani.

Mit tartalmaz a könyv?

E kérdés megválaszolásakor ismételten hangsúlyoznunk kell a vállalkozás úttörő jellegét. Mivel semmilyen minta nem állt rendelkezésére, Mohay Tamásnak magának kellett megtalálnia a sok éves kutatómunkával összegyűjtött gazdag, igen szerteágazó tematikájú és műfajiságú anyag feldolgozásának adekvát szempontjait, ügyelve arra, hogy elkerülje a tartalmi átfedéseket, és ugyanakkor minden tárgyalt problémát a maga mélységében tudjon megvilágítani.

A következetesen érvényesített történeti szemlélet nemcsak a búcsújárás hagyományos és modern formáinak szétválasztásában érhető tetten, hanem abban is, hogy a szerző a rendelkezésre álló, olykor meglehetősen szűkös források alapján igyekszik korról korra nyomon követni a búcsújárás hagyományainak történeti alakulását. Már elvégzett megbízható alapkutatásokra csak ritkán támaszkodhatott: a legtöbb korszak és a legtöbb jelenségcsoport esetében forrásfeltárásra és -elemzésre, sőt olykor erős forráskritikára volt szükség, tehát a könyv jelentős része fontos alapkutatások eredményét adja közre.

A könyv hat nagy, egymástól világosan elhatárolható és belsőleg is jól tagolt fejezetből áll.

A bevezető a kutatás tematikus határait jelöli ki és tisztázza a legfontosabb elméleti fogalmakat (például szent hely, búcsújáróhely, a búcsú mint rituális dráma, Mária-tisztelet, népi vallásosság stb.).

Az első nagy fejezet azokat az intézményes kereteket és a hozzájuk kapcsolódó kultúrtörténeti hatásokat mutatja be, amelyek századok óta körülveszik a búcsújárást, közvetlenül vagy közvetve behatárolják a búcsújárási gyakorlatot, meghatározva a búcsújárás történeti formáinak alakulását. A szerző ebben a fejezetben felvázolja az erdélyi katolikusok, majd szűkebben a csíki ferences kolostor történetét, történetileg ismerteti a művelődés intézményeit (a csíksomlyói ferences iskola, iskolai színjátszás, ferences könyvtár, nyomda, orgona stb.), kitér a csíksomlyói plébánia jelentőségére stb. Talán ez a fejezet az, amelyben a leginkább lehetett támaszkodni az egyháztörténet, a művelődés- és művészettörténet, valamint - kisebb mértékben - a néprajztudomány által elért eddigi eredményekre, de az olvasó minden ponton örömmel fedezi fel a recens kutatási eredmények szakszerű és kritikai szemlélettel megvalósult beépítését. Ez az összefoglaló fejezet tehát a kegyhelyhez kapcsolódó intézményi szerkezet korszerű bemutatása.

A könyv 2. fejezete a búcsúra vonatkozó történeti források számbavétele és kritikai értékelése: olyan eredeti, alapos forrásfeltáráson alapuló tömör összefoglalás, amely előzmény nélküli a magyar búcsújáró hagyományok kutatásában és amelyet a legkülönbözőbb szakterületek kutatói forgathatnak nagy haszonnal. A szerző előbb a búcsúra vonatkozó egyházi (mindenekelőtt ferences) levéltári forrásokat veszi számba, majd egy terjedelmes, alaposan szerkesztett részfejezetben sort kerít a 19. század közepe óta folyamatosan megjelenő sajtóanyag szakszerű ismertetésére és a forrástípus értékelésére. Ezután kerül sor a csíksomlyói búcsújárás néprajzi szakirodalmának mint forrástípusnak a bemutatására. A szoros értelemben vett néprajzi szakmunkák számbavételéből kitűnik, hogy a nagy jelentőségű néprajzi esemény tulajdonképpeni néprajzi szakirodalma az 1949 előtti búcsús gyakorlat vonatkozásában meglehetősen szegényes, a búcsú hagyományos formáival érdemben viszonylag kevesen foglalkoztak. A régi csíksomlyói búcsúk vizuális reprezentációival (metszetek, fényképek, néprajzi filmek stb.) külön alfejezet foglalkozik, ugyanis Mohay Tamás úgy véli, hogy a kegyhelyhez kapcsolódó képanyag „a maga nemében elsőrangú forrása történeti vonatkozásoknak is" (103.) A történeti vizuális reprezentációk néprajzi-antropológiai jelentőségének ilyetén felismerése talán nem új a magyar néprajzi kutatásokban, de az a következetes mód, ahogyan a könyv lapjain ezt a forrást a kutató újra és újra megszólaltatja, már egészen újszerű tudományos gyakorlat. Itt jegyezzük meg, hogy a könyv mellékletében található gazdag fényképanyag (116 fénykép) különösen értékes, hiszen jobbára a nagyközönség előtt eddig ismeretlen felvételeket tartalmaz.

Egy modern kutatói szemléletben nemcsak a búcsú történeti vizuális reprezentációi, hanem a búcsú rituális tárgyai is felértékelődnek, és ugyanilyen megfontolásból külön alfejezetet kapnak: „Emberi közösségek, kapcsolatok gazdag hálózatával átszőtt és rendkívüli módon rétegzett társadalmi egységek kifejező módon jellemezhetők tárgyaikkal" - írja a szerző (99.). Megállapítása Csíksomlyó esetében fokozott mértékben igaz, hiszen a búcsú számos történetileg változó fontos rituális gyakorlata kapcsolódik a csodatevő Mária-szoborhoz, a labarumhoz, a búcsúághoz, a templomi zászlókhoz, a keresztekhez, a csengettyűkhöz stb.

A búcsújárás történeti formáinak áttekintése az Eredettörténet című, 3. fejezettel kezdődik, amely a témakörben már korábban is közölt tudományos publikációk egybeszerkesztett és jelentősen bővített változata. A fejezetben megfogalmazott tézis már a korábbi kisebb publikációk révén is széles visszhangot váltott ki a csíksomlyói búcsúval foglalkozó szakemberek, a klérus, sőt a tágabb közönség körében is.⁴ A budapesti kutató ugyanis az írott történeti források alapján arra a következtetésre jutott, hogy mivel a csíksomlyói pünkösdi búcsú eredetmítosza először csak a 18. század végén bukkan fel a rendelkezésre álló forrásokban, vagyis az 1567-es ún. „nagyerdei csatának" a korabeli dokumentumokban nincs nyoma, következésképpen a búcsú általánosan ismert eredettörténete nem egyéb, mint katolikus egyházi értelmiségiek által irányított tudatos mítoszképzés, azaz olyan kulturális jelenség, amit az antropológiai irodalomban „szerkesztett hagyomány", „hagyományalkotás" (invention of tradition) és más hasonló műszavakkal neveznek meg. „Évekkel ezelőtt jutottam arra a gondolatra, hogy a jól ismert történet a csíki székelyeknek a János Zsigmond erőszakos térítő hadai feletti nagyerdei győzelemről („hargitai csata") olyan történet, amelyet leginkább a megalkotott, kitalált hagyományok körébe lehet elhelyezni" - írja (252.). Mohay Tamás a búcsú eredetmítoszának keletkezését az 1770-es évekre teszi, és a mítosz keletkezésében döntő jelentőséget tulajdonít Losteiner Leonárd csíksomlyói ferences történész kéziratos történeti munkáinak, valamint az ugyancsak nagy műveltségű, csíkrákosi származású Cserey Farkas bécsi udvari tanácsos Geographia Mariana Regni Hungariae címmel idézett, 1780-ból keltezett, azóta elveszett „könyvének". Ez utóbbi munkáról, amely a nagyerdei csata első magyar nyelvű leírását is tartalmazza, jó valószínűséggel állítható, hogy voltaképpen nem is az akkortájt Bécsben élő Cserey Farkas, hanem az ő szilágykrasznai birtokán tevékenykedő ferences udvari káplán, P. Katona György munkája. Mohay Tamás ezt követően gondos oknyomozó szemlélettel szól a 18. század végén megteremtődött mítosz további terjedéséről, arról, hogy a le nem zajlott „nagyerdei csata" története hogyan vált hivatkozási alappá a romantika századában.

A könyv 4. fejezete a búcsú alakulástörténetét tekinti át a kezdetektől 1949-ig igen sokszínű forrásanyag alapján. Ez a fejezet tartalmazza a búcsújárás több száz éves történetének korszakolását is. Az első korszakhatár az 1661 -es nagy csíki tatárbetörés, hiszen a korábbi búcsúkról (azonkívül, hogy valóban léteztek) alig tudunk valamit, a tatárdúlás elpusztította a lehetséges forrásokat. A búcsú ténylegesen kutatható történelme tehát a 17. század végén kezdődik. A könyvben különösen újszerű tudományos eredmény a 17. századi és a 18. század első feléből származó gyér források kritikai számbavétele. Újabb korszakhatárt jelent a búcsú eredetmítoszának 18. század végi megfogalmazása és a mítosz gyors terjedése. Ez a korszak az 1848/49-es szabadságharcig, illetve az osztrák önkényuralomig tart. Viszonylag sokat lehet tudni a 19. század második felének és a századforduló idejének búcsújáró gyakorlatáról, hiszen ez a kor már Erdélyben is az írott sajtó elterjedésének az időszaka. Az utolsó vizsgált korszak a trianoni diktátum utáni időszak, amelynek voltaképpeni időhatára 1949, amikor lezárul a búcsújárás szabad korszaka, és a nyilvános búcsújárási gyakorlat megszűnik. A búcsú hagyományos formái a kommunista hatalomátvétel évéig éltek, ettől kezdve már teljesen más búcsújáró gyakorlatról beszélhetünk. Az 1949-es évszám tehát a könyvben bemutatott tudományos kutatás természetes időhatára is.

A könyv utolsó két nagy fejezete a csíksomlyói nagy rituális dráma módszeres leírását tartalmazza. A Résztvevők című 5. fejezet összefoglalja a búcsújáróhely vonzáskörzetére és résztvevőire vonatkozó történeti adatokat, különös tekintettel a búcsús csoportok lélekszámának alakulására. Ezt a kutatói alapállást az a felismerés indokolja, hogy a hagyományos világban a búcsús csoportok szerveződésének alapját mindig a lokalitás jelenti. Egy-egy külön alfejezet tárgyalja alapos részletességgel a bukaresti magyarok (ők az első „határon túli" magyarok, akik részt vesznek a búcsún!) és a moldvai csángók jelenlétét. Ezekkel a témákkal a szerző már korábbi tanulmányaiban is foglalkozott.

A Szervezés és idő című 6. fejezet a búcsú hagyományos szertartásrendjének alakulását tekinti át történeti korszakok szerint. A kutató rendelkezésére álló írott források mindenekelőtt azt teszik lehetővé, hogy magán a kegyhelyen zajló rituális gyakorlatokat kövesse nyomon, de maguknak a búcsús csoportoknak a rituáléiról, zarándokútjairól megfelelő korabeli néprajzi leírások híján sajnos elég keveset tudunk.

Forrásfeltárás és forráskritika

A könyv egyik legfontosabb erénye a tárgyra vonatkozó új források bemutatása és kritikai értékelése. A kutatás során feltárt források legalább annyira egyháztörténetiek, mint néprajziak, következésképpen az eredményeket bemutató végtermék is legalább annyira egyháztörténeti, művelődéstörténeti, mint néprajztudományi jellegű. Ebben a vonatkozásban Mohay Tamás következetes és módszeres munkával elkészített dolgozata egészen kiemelkedő jelentőségű, hiánypótló munka. A szélesebb kitekintés folytán egészen természetes, hogy a dolgozatban fellelhető új kutatási eredményeket más tudományterületek kutatói is számon tartják majd.

A csíksomlyói búcsú hagyományos formáira vonatkozó történeti rekonstrukció során Mohay Tamás mindenekelőtt írott forrásokra alapoz. Ezek a források azonban, minél messzebb megyünk vissza az időben, annál gyérebbek és annál kevésbé adnak elég részletes, néprajzilag is értékelhető képet a búcsújárás történeti formáiról. Az a kutatói igyekezete, hogy minden lehetséges forrást felkutasson, rendkívül tiszteletre méltó és - az objektív lehetőségekhez mérten - igen eredményes is (a sajtótermékek néprajzi forrásértékének felhasználása például a könyvben mintaszerű alapossággal történik), de be kell látnunk, hogy bizonyos szokáselemek leírása, sőt akár említése is teljesen hiányzik az írásbeliségből, tehát a búcsújárás történeti formáiról alkotott képünk kizárólag írásbeli források figyelembe vétele mellett nem lehet teljes. Például a Kis-Somlyó hegyén zajló napkultuszról vagy a búcsú templombeli vigí-liáinak (templomalvás) mikéntjéről, a forgalomban lévő ima- és népénekhagyományról, a búcsú hiedelemvilágáról és különféle mágikus rituáléiról, a megesett gyógyulásokról és egyéb „kisközösségi csodákról", az egyes falvak búcsús útjairól stb. ezek az írott források általában nem tudósítanak.

Mohay Tamás tehát kizárólag a „szakmailag biztos", a tudományosan is értékelhető forrásokat vizsgálja. Teljes figyelmét a forrásként felfogott magas műveltség, azaz az írásbeliségben élő „nagyhagyomány" kutatására és értékelésére fordítja, és a búcsújáró gyakorlat népi elemeit, az ún. „kishagyományt"⁵ is leginkább a magas műveltség lenyomatának, azaz egy folklorizációs folyamat végtermékének tekinti. Az igényes kutató sehol nem csábul „ingoványos" talajra: azokról a néprajzi jelenségekről, amelyek létezhettek ugyan, de amelyekre vonatkozóan nincsenek értékelhető írott történeti adatai (pl. napkultusz, Mária-tisztelet ősibb formái, különféle paraliturgikus búcsús gyakorlatok stb.), inkább nem beszél, és - igen helyesen - határozottan elhatárolódik attól a lehetőségtől, hogy újabb, „klasszikus" néprajzi módszerekkel gyűjtött adatokat a múltba vetítsen visz-sza vagy hogy későbbi adatok birtokában hipotetikusan „feltöltse" az egyes történeti korok búcsújárási gyakorlatára vonatkozó hiányzó/hiányos néprajzi ismeretek adatbázisát.

Elveszített mítosz?

A búcsúnak számos olyan történeti vonatkozása van, amelyet források híján bizonyára sohasem sikerül majd megnyugtató módon megvilágítani - ez egészen természetes. Az önmagával szemben rendkívül szigorú és a tudományos módszertanhoz ragaszkodó Mohay Tamás sem állítja azt, hogy amit írott történeti forrásokkal igazolni, leírni lehetetlen, az egyáltalán nem is létezik. Ez természetes, hiszen a meg nem ismerhető iránti érdeklődés a legszigorúbb szakmai módszertanok szerint is jogosult, különösen akkor, ha olyan nagy fontosságú „forráshiányos" tudományos kérdésről van szó, mint a somlyói pünkösdi búcsú eredete. Helyénvaló és szükséges tehát számba venni azokat a történeti adatokat, körülményeket, amelyek a megoldandó, de megnyugtatóan nem megválaszolható problémára vonatkoznak. Ezeket - csakúgy, mint az egyéb meg nem oldott feladatok „jegyzékét" - többnyire magában a könyvben is megtaláljuk, a jelen ismertetés célja jobbára csak az egy helyen történő összefoglalás.

1. Csíksomlyó már a középkorban Máriakegyhely volt, erről tanúskodik IV. Jenő pápa 1444-ben kelt búcsúkiváltságot adó levele, amelyben arról esik szó, hogy Csíksomlyóra nem szűnik meg „összefolyni", „összeseregleni" (latinul: „confluere esse") a nép. A dokumentum szerint a kegyhely ekkori búcsús ünnepe Sarlós Boldogasz-szony napján, július 2-án volt, mint ahogy ma is ez a kegytemplom „valódi" templombúcsújának napja. A búcsúról tudósító első értékelhető források azonban csak a 17. század közepéről, jezsuitáktól származnak, és ezek a források már pünkösdi búcsújárásról tudósítanak. Tehát a csíki búcsús ünnep valamiért épp a 16. századi vallási viszályok idején került át pünkösd szombatjára. Mivel a pünkösdszombati Mária-búcsú tartásának semmilyen teológiai indokoltsága nincsen, ezt a búcsút mindenképpen ún. történelmi emlékbúcsúnak kell tekintenünk, mert másfajta magyarázat nem lehet-séges.⁶ A csíksomlyói pünkösdi búcsú történelmi emlékbúcsú jellege tehát nem a 18. század végén alakult ki, hanem a 17. század első felében már biztosan, bizonyíthatóan történelmi emlékbúcsúkat tartottak ezen a kegyhelyen. Más megfogalmazásban: nem „a kitalált hagyomány megszer-kesztői" voltak azok, akik a történelmi emlékezés rituális gyakorlatát kitalálták, ez már jóval korábban is létezett. Egy 1649-es jezsuita jelentésben expressis verbis arról esik szó, hogy a székelyek „minden évben pünkösdkor összegyűlnek Szűz Máriának a székely hegyek között lévő kegyhelyén" (137.).

Adatok híján azt valóban nem lehet tudni, hogy a búcsújárás középkori és 17. századi formái között volt-e folytonosság a 16. század folyamán. Másként fogalmazva: kérdés, hogy a 17. század derekán adatolt pünkösdi zarándoklatoknak lehet-e valamiféle kapcsolatuk a János Zsigmond korabeli, egy évszázaddal korábbi viszályos időkkel. Az a tény azonban, hogy a 15. századból és a 16. század első feléből Csíkszék területéről európai viszonylatban is számottevő jelentőségűnek mondható egyházművészeti alkotások egész sora (táblaképek, szárnyasoltárok, faszobrok stb.) maradt fenn, jelzi, hogy ebben az időszakban az itteni ferences kegyhely körül intenzív vallásos élet volt. Eszerint búcsújárásoknak a 16. század első felében mindenképp létezniük kellett, hiszen a búcsújárás a kor jellemző kegyes-ségi formája volt. A 16. századi búcsújárásokra vonatkozó „adathiányt" tehát ezúttal úgy kell értékelnünk, hogy a folytonosság hiánya valószerűtlen

elképzelés, a folytonosság pedig egészen valószerű. Hogy mi lett a búcsújárások sorsa a ferences rend 16. század végi végzetes meggyengülése után a rend 1620 körüli újratelepedéséig, azt valóban nem lehet tudni, de a búcsúkra még az 1600 körüli „paphiányos" évtizedekben is bizonyára sor került. Amint tudjuk, a pap nélküli, csak helyi kántorok (deákok) irányításával végzett különféle ünnepi liturgikus szertartások a moldvai csángók körében századokon át bevett gyakorlatnak számítottak. Jellemző, hogy 1649-ben egy épp arra járó jezsuitát, aki a pünkösdi búcsún nagy tömeg előtt szónokolt, a nép ott akart tartani, mert „nagy lenne a lelki aratása körükben".

A csíksomlyói pünkösdi búcsú mindenképpen a történelmi emlékbúcsúk tipológiai csoportjába sorolható, amelyeknek jellemző sajátossága, hogy a búcsú napjának genetikus összefüggése van azzal a történelmi eseménnyel, amellyel az illető emlékbúcsút kapcsolatba hozzák. A pünkösd szombatján tartott búcsú tehát olyan történelmi tény, amitől nem lehet eltekinteni.

2. További tény az is, hogy a reformáció terjedése a 16. század második felében valamilyen oknál fogva valóban megállt a Székelyföld közepén, és a keleti székelység áttérítésére végül is nem került sor. Ennek valódi okait, körülményeit nem ismerjük, de hogy a régi hit, jogszokások, társadalmi berendezkedési formák stb. sikeres megtartása a keleti székelység körében egy történelmi emlékbúcsú megtartásához vezethetett, igenis elképzelhető.

3. Az 1566-1568 táján tetőződő erdélyi vallási feszültségek alapos vizsgálata egyháztörténészek, de leginkább történészek feladata. Ám a csíksomlyói búcsújárás eredetéről szólva mindenképpen szükség lenne a korszak vallási, társadalmi és politikai viszonyainak elemzésére. Amint látjuk, maga a pünkösdi búcsú csak a 17. század közepétől, az eredettörténet mítoszának írásos létezése pedig csak a 18. század végétől datálható, de ebből még nem következik az, hogy magának a búcsúnak nincsen tényleges köze a 16. század középső harmadához. Még ha csak hipotetikusan is, de fel kell tételeznünk, hogy a somlyói pünkösdi búcsú eredete idáig nyúlik vissza, következésképpen az alapos történeti korrajz elengedhetetlen.

Tudvalevő például, hogy az unitárius fejedelemnek és közvetlen környezetének hatására ez idő tájt katolicizmusellenes országgyűlési határozatok is születtek (például 1566 végén), amelyek épp 1567 táján természetszerűen vezettek vallási feszültségekhez, amelyeket épp az 1568-as tordai országgyűlés vallásszabadságot kimondó törvénye volt hivatott rendezni. Ha a hargitai csata léte korabeli forrásokkal nem is bizonyítható, azt semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy abban az időben a feszült vallási és társadalmi helyzet (pl. adóbehajtások) lehetővé tett egy összeütközést a katolikus székelység és a városi polgárság támogatását élvező antitrinitárius fejedelem között. Ha csata nem is volt, vagy ha ez csak helyi jelentőségű, a pillanatnyilag rendelkezésre álló okleveles forrásokban nem említett „csetepaté" volt is, a „mítoszképződésnek" - ha ugyan valóban csak mítoszról van szó - kétségkívül volt valós történelmi alapja, ami akkor vagy később létrehozhatott mind tényleges búcsús gyakorlatot, mind egy ezt legitimáló, több-kevesebb valóságalappal rendelkező mitikus eredettörténetet.

4. Mohay Tamás kitűnő könyve körültekintően és részletező alapossággal mutatja be a meg nem esett 1567-es hargitai csatára vonatkozó „szerkesztett hagyomány" legelső, a 18. század végéről fennmaradt szövegemlékeinek keletkezési körülményeit. Megtudjuk belőle, hogy a „kitalált hagyomány" megalkotói (Losteiner Leonárd, Cserey Farkas, P. Katona György stb.) kapcsolatban álltak egymással, egyetlen szellemi környezetet alkottak. Az írásbeli források azonban időben csak az ő korukig engednek visszamenni. Pillanatnyilag nem ismerjük a mítoszt kétszer is megfogalmazó ferences rendtörténész Losteiner nagy, latin nyelvű kéziratos munkáinak (Chronologia... , Propago Vitis... ) forrásait, sőt magukat a munkákat is csak hellyel-közzel, későbbi ismertetésekből. Amikor arról beszélünk, hogy az ekkor „kitalált hagyomány" később folklorizálódott, azt is meg kell kérdeznünk, hogy vajon nem állt-e valamilyen létező néphagyomány az egyházi értelmiség által „szerkesztett" eredetmítosz mögött? Ezt bizonyítani természetesen lehetetlen. Az viszont kétségtelen, hogy a kidolgozott történet „nem eredeti" számos olyan mondai toposzt (pl. a fejedelmet felbujtó ármánykodó udvari pap; a bevárt ellenségre döntött fák, a bennszorultak levágása), középkorias vallásos képzetet (csatára buzdító, tündöklő palástú ferences; ima Máriánál a győzelemért; csata előtti földre borulás; hálaadás a templomban) és rituális közösségi viselkedési formát (csatába vonuló nők kibontott és leeresztett haja, a győztesek viruló zöld ággal való visszatérése) tartalmaz, amelyeket egyházi értelmiségi ember a maga kútfejéből nem találhatott ki, ellenben népi körökben ilyen képzetek igenis terjedhettek. Feltűnő, hogy az ismert 18. századi szövegváltozatok jelentős mértékben és lényeges elemekben különböznek egymástól. (Mohay Tamás nem annyira a változatok különbözőségéről, mint inkább fejlődéséről beszél, de ez a „fejlődés" nem egészen egyértelmű, biztosat csak az eredeti forrásszövegek részletesebb szövegelemzése után lehetne mondani.) Úgy tűnik, mintha a szerzők nem egymást (vagy nemcsak egymást) másolták volna, hanem valamiféle mögöttes szöveghagyomány ismert elemeiből szerkesztették volna meg a nagyerdei csata történetét. Az eredetmítoszhoz kapcsolódó mondahagyománynak eszerint lehetett valamiféle alapja, amint ezt korábban már mások is (pl. a csatában magában kételkedő

Rugonfalvi Kiss István és Fodor Sándor is) feltételezték. Elképzelhető tehát, hogy a pünkösdi búcsú eredete körüli ún. népi „legendaképződés" jóval korábban kezdődött a 18. század végénél, és hogy a nagyerdei legendának mégis volt valamilyen történelmi alapja.

Megtalált szimbólumok, avagy mit jelent a csíksomlyói búcsú?

A nagyerdei csata konkrét lefolyásának története azonban mégis csak legenda - ezt voltaképpen már Mohay Tamás kitűnő könyve előtt is tudtuk, illetve sejtettük. (Az ő kutatói érdeme az, hogy alapos, szakszerű forrásfeltárással pontosan bemutatta a mitikus eseményről szóló történet megjelenését, majd további terjedését az írott kultúrában.) Az ellenben nem legenda, hanem még kellőképpen meg nem világított történelmi tény, hogy a reformáció megtorpanására valami módon valóban sor került, és hogy ebben a katolikus székelység ellenállásának is döntő része volt. A csíksomlyói pünkösdi búcsú pedig századok óta ennek az ellenállásnak, a hithez való ragaszkodásnak győzelmi emlékünnepe. Az önazonosság kinyilvánításának közösségi rítusaira ma a székelységnek nagyobb szüksége van, mint valaha.

De Csíksomlyó ma nemcsak székely, hanem magyar nemzeti kegyhely, és a pünkösdi búcsú a világ magyarságának közös ünnepe. Egyebek mellett ezért sem célszerű megtörtént eseményként fogni fel és nagy nyilvánosság előtt (szentbeszédekben, médiában, ún. történelmi és egyháztörténeti „szakmunkákban" stb.) valóságként emlegetni egy olyan legendát, amelyről tudva tudjuk, hogy valóban megtörténtként való idézése megbánthat és eltávolít tőlünk másokat. Azokat, akiknek pünkösdkor Csíksomlyón velünk együtt kellene ünnepelniük. Hiszen keresztényként, magyarként, emberként hozzánk tartoznak ők is, és öröklött hitüket ők is megtartották - éppen elég ok ez a közös ünneplésre. „A hit megtartása általános és átvitt értelemben éppúgy, mint konkrét vallási értelemben egyaránt lehet az ünneplés, a pünkösdi búcsújárás tárgya és alkalma" - írja Mohay Tamás (133.), és ezzel felekezeti különbség nélkül mindannyian egyetérthetünk.

És akkor még nem is szóltunk arról, hogy a hit megtartásán kívül a csíksomlyói búcsú nagy rituális közösségi eseményének sok más szimbolikus tartalma, jelentése is van - olyan eszmék, amelyek közösségeket tudnak létrehozni: ilyenkor ide mindenekelőtt a segítő Máriához (Maria advocata) jönnek az emberek, aki a Regnum Marianumként felfogott magyar haza, az integer Magyarország védelmezője is (Patrona Hungariae); a pünkösdi idő az erőt, egészséget adó Szentlélekkel való találkozás kiemelt ideje is, aki ilyen kiemelt helyen és időben a felkelő Napban szokott megnyilatkozni. A csíksomlyói nagy pünkösdi esemény

szimbolikus jelentéseinek sora még tovább folytatható. Vannak, akik egyik vagy a másik jelentést vélik hangsúlyosabbnak, sőt legitimnek vagy „hitelesebbnek", de az tagadhatatlan, hogy épp ez a jelentésgazdagság teszi lehetővé, hogy ma is évről évre emberek százezrei jöjjenek el a búcsúra. Nagy hiba és keresztényietlen cselekedet volna egyik vagy másik jelentés túlhangsúlyozásával vagy félreértelmezésével testvéreink egy részét Csíksomlyótól távol tartani.

(Nyitott Könyv-L'Harmattan, Budapest 2009)

Tánczos Vilmos

Jegyzetek

1 Bálint Sándor-Barna Gábor: Búcsújáró magyarok. A magyarországi búcsújárás története és néprajza. Szent István Társulat, Budapest 1994

2 Mohay Tamás következő munkáiról van szó: Térszerveződés a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Néprajzi Értesítő LXXVIII. 1996. 29-58.; Hagyomány és hagyományteremtés a csíksomlyói búcsún. In: S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében. II. Veszprém-Debrecen, 1997. 130148.; Egy ünnep alapjai. A csíksomlyói búcsú új megvilágításban. Tabula III. 2000. 2. 230256.; Kájoni Jánostól Márton Áronig. Kétszázötven év a csíksomlyói pünkösdi búcsújárás alakulástörténetéből. In: Pócs Éva (szerk.): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Budapest, L'Harmattan, 2004. 221-245.; Moldvai magyarok pünkösdkor Csíksomlyón. In: Csodaszarvas. Őstörténet, vallás és néphagyomány. I. Budapest, Molnár Kiadó, 2005. 173-186.; Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban. Keresztény Magvető (Kolozsvár) CXI. 2005. 2. 107-134.; Vonzáskör változásban: búcsújárás Csíksomlyóra. A Csíki Székely Múzeum Évkönyve 2006. Csíkszereda, 2007. 273-324.; Bukaresti magyarok a csíksomlyói búcsúban. Acta Siculica. Székely Nemzeti Múzeum. Sepsiszentgyörgy, 2007. 677-696.

3 A csíksomlyói búcsúval kapcsolatos írásai, valamint egyéb vallási-néprajzi közleményei mellett eddigi legfontosabb munkája az Egy naplóíró parasztember című kötet (Budapest, ELTE, 1994), amelyben egy ipolynyéki parasztgazdaságot és háztartást ír le összetett módszerességgel egy 1925-1963 között vezetett gazdasági napló alapján.

4 Különösen az erdélyi unitárius egyházi értelmiség fogadta élénk érdeklődéssel Mohay Tamás újszerű tudományos eredményeit. A búcsú eredetmítoszának keletkezését leíró tanulmányát, amely eredetileg egy budapesti néprajzi szakfolyóiratban jelent meg (Egy ünnep alapjai. A csíksomlyói búcsú új megvilágításban. Tabula III. 2. 230-256.), néhány év múlva a kolozsvári unitárius folyóirat is újraközölte (Keresztény Magvető CXI. 2005. 2. 107-134.).

5 A „nagyhagyomány" és „kishagyomány" Robert Redfield amerikai szociálantropológus kategóriái, előbbi a műveltek írott kultúráját, utóbbi az iskolázatlanok orális hagyományos kultúráját jelenti.

6 Lehetne ugyan a búcsújárást a pünkösd hajnali napvárással, a ferences diákok tavaszünnepeivel stb. összefüggésbe hozni, de ezek a magyarázatkísérletek nemcsak bizonyíthatatlanok, hanem merőben mondvacsináltak, és nem lehet velük indokolni egy, a katolikus székelység egészére és a moldvai csángóságra kiterjedő búcsús gyakorlatot.

Forrás:  http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2009/augusztus/6.html