A Szabadság napilap május 12-i, szombati számában, a Hitélet című rovatban, mint minden évben ilyenkor pünkösd táján, menetrendszerűen megjelent a csíksomlyói búcsúról szóló ismertetés. Minket, unitáriusokat úgy szoktak jellemezni, hogy a vallási türelmet nemcsak történelmi örökségként őrizzük, hanem mindennapi hitéletünkben, társadalmi síkon is, próbáljuk megélni. De ahogy mondani szokták: a pohár egyszer csak annyira telik, hogy kicsordul. Így nálunk is. Tovább már nem tűrhetjük azt a célirányos történelemferdítést, amely minden évben a hitvédelem megtévesztő, és egy másik felekezet iránti nem éppen keresztényi szeretet jegyében igyekszik hangulatot gerjeszteni, és azt évről évre megújítva ébren tartani.

A fentieket mindjárt az írás címével is igazolva látom: 440 éves a csíksomlyói búcsús körmenet. A szerző viszont a második bekezdés első mondatában ezt írja: „A Boldogságos Szűz Mária tisztelete már a XV. században virágzott a székely nép körében, ez adta elsősorban Csíksomlyónak a búcsújáróhely jelleget." Ezt IV. Jenő pápa 1444-ben engedélyezte. Sosem volt erős oldalam a matematika, de most mégis úgy gondolom, hogy a két évszám közti különbség nem 440, hanem 563. Tehát a történelmi adatok alapján katolikus testvéreink, s itt elsősorban a ferences atyákra gondolok, felettébb büszkén kellene hírül adják a világnak, hogy a búcsújárás Csíksomlyón több mint félezer éves. Egyike Európa legrégibb búcsújáróhelyeinek.

De akkor miért ez a  szerény" 440. éves évforduló?

Vizsgáljuk csak meg történelmi előzményeit.

Borsos Sebestyén, a 16-ik századi krónikás így emlékezik János Zsigmondra: „Ez istenfélő és tökéletes, igaz keresztény fejedelem volt, kinél drágalátosabb királya nem volt a keresztényeknek, ki az Isten igéjének ilyen tudakozója lett volna. Ez a tanítóknak nemhogy rontója lett volna, de inkább nagy oltalmára volt."

Az ezt követő századok történet- és emlékírói, azonban nem tudták megbocsátani János Zsigmondnak, hogy unitáriussá lett, s ez rányomta bélyegét életműve és személye értékelésére. De azt az alkotmányos rendet, amelyet ő megalkotott, nevezetesen a vallás- és lelkiismereti szabadság törvényét és a négy bevett vallás rendszerét mindegyik utóda tiszteletben tartotta, mert ez biztosította Erdély belső békéjét és jólétét. A 18. század azonban olyan változásokat hozott, amely a függetlenségét vesztett Erdély politikai és vallási életét a Habsburg birodalmi érdekek érvényesülésének rendelte alá. Az egyenlő jogokon alapuló bevett vallások rendszerét felváltotta a kedvezményezett, sőt az egyedüli, kiváltság jogokat élvező egyház uralma, amelyet legjobban az ellenreformáció térhódítása igazolt, erőszakos templomfoglalások kíséretében. A felvilágosodás hatására a század végére (1781), megszületett II.József Türelmi rendelete, amely bizonyos tekintetben helyreállította a vallások egyenlőségének a rendszerét, s megkezdődhetett a protestáns, köztük az unitárius egyházak külső megerősödése. Ebben az időszakban született meg, terjedt el és élte a maga életét különböző intenzitással, hol elhalványulva, hol erőteljesebben az a mítosz, amelyik János Zsigmondot erőszakos, a még akkor létre sem jött unitárius egyház és vallás hittérítőjeként, 1567. pünkösd szombatján, a „színtiszta katolikus Csík és Gyergyó" ellen hadsereggel támadó uralkodónak állítja be. Ez a „világra szóló győzelem" hozta létre aztán a csíksomlyói búcsút, mert a mítosz szerint a hitükért hősiesen küzdőket s az értük imádkozókat maga, Szűz Mária segítette. Ebben a szép és lelkesítő történetben csak az a különös, hogy az azt elbeszélő későbbi szerzők egy olyan műre hivatkoznak, amelynek egy katolikus főúr a szerzője, de amelyet soha senki se látott, és azóta sem sikerült megtalálni. Ezzel kapcsolatban ajánlom a részletes tájékozódás érdekében Mohay Tamás: Egy ünnep alapjai: a csíksomlyói pünkösdi búcsú új megvilágításban c. tanulmányát (megjelent a Keresztény Magvető folyóirat 2005/2 számában).

Ennek kiegészítéseként most csak egy fontos dolgot szeretnék megemlíteni. János Zsigmond 1567 kora nyarán betegen feküdt Gyulafehérvárt palotájában. Súlyos egészségi helyzetére tekintettel elkészítette végrendeletét. Ugyanaz év július 23-ra Fehérvárra összehívta az országgyűlést, ahol királyi előterjesztésében előadta, hogy betegeskedése inti az ország sorsáról gondoskodni. Felszólítja rendeket, hogy kerüljék a meghasonlást, szakadást, amely romlásukat vonná maga után.

A végrendelet bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az ő országa a keresztény közösség része, és hogy soha keresztények ellen fegyvert nem fogott, csak kényszerűségből és a szükségtől hajtva védte magát és országát. Minden erejével arra törekedett, hogy előmozdítsa a kereszténység ügyét.

Úgy hiszem, mindenki előtt világos, hogy egy súlyosan beteg ifjú fejedelmet nem a csíki katolikusok megtérítése foglalkoztatott, és nem vezethetett hadat ellenük, mivel éppen végakaratát mondta tollba. Egyébként végrendelete változatlan maradt, és 1571-ben bekövetkezett halála után az országgyűlésen utóda, Báthory István is hitelesítette azt.

Orbán Balázs A Székelyföld leírása című művében már a 19. század végén megpróbált igazságot szolgáltatni, amikor ezeket írta:

„János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója, egyaránt nagy volt, s kegyeletes emléket kell hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága adományokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki s biztosítá a jövőt. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és vallási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a politikai és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, szicíliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is részt vett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaiból táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá meg nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is úgy, mint a vallásszabadság törvénybe iktatásában."

Az elmondottak célja nem az volt, hogy János Zsigmondnak elégtételt szolgáltassunk. Mindezt megtette őmaga, amikor megmentette és századokra életképessé tette a magyar nemzeti királyság eszméjét, s a világon elsőként biztosította a vallás- és lelkiismeret-szabadságot s ezzel önmagát és Erdélyt világtörténelmi jelentőségre emelte.

Ezzel szemben viszont arra szeretnénk felhívni elsősorban a hazai, de a Kárpát-medencei történelmi testvéregyházak figyelmét, hogy amikor a magunk szent dolgait erősíteni vagy elmélyíteni akarjuk, ne úgy tegyük, hogy ez által mások történelmi örökségének és hitének értékét lekicsinyítjük, vagy éppen a köztudat előtt kárhoztatjuk. Úgy hiszem, végre meg kellene értenünk, hogy nem a hitviták korát éljük, amikor egymásnak feszültek nemcsak a vélemények, de az indulatok is. Ma a huszonegyedik század elején a párbeszédre van szükség, amikor a másság megértésén és elfogadásán keresztül azt keressük, ami összeköt, amit közös értékként mindannyian magunkénak vallunk. Fel kell ismernünk, hogy a szabadság a felelősen megélt szeretet drága lehetősége, amellyel nem visszaélnünk, hanem egymás javáért élnünk kell.

A csíksomlyói búcsú eredetének kérdésében már 1998-ban megkerestük dr. Jakubinyi György érsek urat, aki válaszlevelében azt írja, hogy napjainkban is a jólismert elvet kívánja követni: „In necessariis unitas, indubiis libertas, in omnibus caritas" (A szükségben egység, a kételkedésben szabadság, mindenben szeretet.) „Biztosíthatom, hogy fogadalmi búcsúnkat – ahogy azt az ősök fogadták – nem használjuk fel felekezeti torzsalkodásra. Ami sérelem pedig emberi gyarlóságból felmerül, azért bocsánatot kérünk."

De mert azóta is minden maradt a régiben, ezért újból megismétlem az Erdélyi Unitárius Egyház lelkészeinek és híveinek testvéri szeretettel megfogalmazott kérését a Római Katolikus Püspökségek vezetőinek, szíveskedjenek odahatni, hogy egy ilyen fontos vallási rendezvény szolgálja a hit és erkölcs elmélyítését nem csak a római katolikus hívek, de egész magyar népünk lelkében és életében. Istenhez való közeledésünkben és az Ő akaratának keresésében mind egyek vagyunk, hadd legyünk egyek egyházaink és népünk szeretetteljes szolgálatában is.

A jó Isten áldását s a pünkösdi Lélek megszentelő erejének kiáradását kérem az ez évi búcsú eredményes megrendezésére.

Kolozsvár, 2007 pünkösd nagyhetén.