Dávid Ferencre emlékezünk

A hitjavítás Erdélyben az unitárius reformációval teljesedett ki. Az unitárius vallás elterjedése – és az unitárius egyház megalapítása – Dávid Ferenc nevéhez fűződik.
Dávid Ferenc a Biblia alapos tanulmányozása során jutott arra a felismerésre, hogy „sem­mi nincsen az egész derék szent írás­ban világosabb és nyilvánva­lóbb tudomány, mint az egy Isten­ről való tudomány.”
Azt tartotta, hogy a „hit kérdésében nem a hatóság karjával, hanem az ige igazságával, és a lelkek szeretetével” kell harcolni.
A hagyomány szerint 1579. november 15-én halt meg a dévai várbörtönben. Vele a legnagyobb és legmerészebb reformátor szállt sírba, aki fényes elméjével egész életében az igazság keresésének és kö­ve­té­sének megszállottja volt. Ben­ne, mi, unitáriusok a tiszta jé­zusi kereszténység helyreállí­tó­ját; a lelkiismereti szabadság és a vallási türelem prófétáját, az uni­tárius reformáció első már­tír­ját tiszteljük.
Nevét sokáig nem emleget­het­ték, nem lehetett rá hi­vat­kozni. Mint búvópatak élt az unitárius szívekben, s szelleme a háromszázados kényszerű hall­gatás sötét mélységéből teljes fényességgel ragyogott fel is­mét az Unitárius Egyház egén.
Féja Géza a Régi magyarság című könyvében így állít emléket egyházalapítónknak:
„Dávid Ferenc legfőbb izgalma Isten szellemi meg­kö­ze­lí­tése, és Isten szellemi megfogalmazása volt. Ő fogalmazta meg Magyarországon először a maga teljes tisztaságában a lelki ember mivoltát. Megízlelte a szellem alkotó szabadságának gyönyörét, s azonosította a pro­tes­tantizmussal. Élete ballada, balladai időmértékű út Isten arca felé. Dávid Ferenc is­ten­él­ménye az emberi szellem mes­terműve, s e remekművön folyton újabb és újabb alakítanivalót talált; a fejlődés útjának tehát sosem lehetett vége. A protestantizmus alapítóinak hő­siességét, a protestantizmus örök ritmusává akarta tenni. Ez a visszafojthatatlan fejlődési láz, az örök teremtés édes belső gyönyöre okozta, hogy korának indulatait le tudta vetni, s az emberiségnek, a szellemi és lelkiismereti szabadságnak e­gye­­dülálló hősévé nőtt a XVI. szá­zad Európájában.”
November 15-én, vagy az eh­hez legközelebb eső vasárna­pon, az erdélyi unitárius templo­mok­ban rá emlékezünk.

Kedei Mózes, unitárius esperes