A tanulmány a szerző egyetemi szakdolgozata egyik fejezetének kis mértékben módosított változata; a dolgozat Pantheonizáció a Házsongárdi temetőben (1791-1918) címmel készült 2001-ben a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán. (A Szerző)

 

1. A kolozsvári Házsongárdi temető történetéhez kapcsolódó 19-20. századi jelenségek, hasonlóan a magyar nyelvterület – és általában Európa – urbánus temetőinek többségéhez, elsősorban a pantheonizáció fogalma segítségével értelmezhetők és írhatók le. A pantheonizáció többletjelentéssel felruházott kultuszhelyek, kultikus területek konstruálását jelenti, privát vagy közösségi szinten, egyes típusaitól függően „felülről” irányítva vagy „alulról” szerveződve (ám hangsúlyozni kell, hogy a fogalom mindenekelőtt az elit temetkezésének vizsgálatánál bír relevanciával). Pierre Nora, aki a panthéonisation fogalmát igazán jelentősé tette a történettudomány és általában a társadalomtudományok számára, igen tág értelemben használja a kifejezést.[1] Ennek jogosságával egyetértünk, ugyanakkor az alábbiakban a pantheonizációt egy szűkebb jelentéstartományban kívánjuk értelmezni: kizárólag temetkezéstörténeti kontextuson belül.

A pantheonizáció meghatározó alaptípusai – a felekezeti, a családi, az állami (országos), a lokális (önkormányzati), az intézményi, illetve a katonai pantheonizáció – közül a tradicionális temetkezés vizsgálatakor a fő hangsúly egyértelműen a felekezeti aspektusra fektetendő, a Házsongárdi temető magyar síremlék-együttesénél pedig a felekezeti pantheonizáció elsősorban evangélikus, református, valamint unitárius szempontból vizsgálható. Az alábbiakban, az egyháztörténeti háttér rövid felvázolása után, a kolozsvári unitárius pantheonizációt vizsgáljuk meg közelebbről, a példákkal egyúttal megkísérelve megvilágítani a felekezeti pantheonizáció fogalmának lényegi tartalmát.

 

2. A „magyar felekezetként” számon tartott Unitárius Egyház Kolozsvárott született meg, a reformáció radikalizálódása nyomán, az 1560-as években.[2]Megalapítója és első püspöke a magyar reformáció egyik legjelentősebb alakja, a semper reformanda elvét képviselő Dávid Ferenc volt. Az erdélyi szász lelkész – eredeti nevén Hertel, aki apja keresztneve után nevezte magát Dávidnak – 1557-ben az erdélyi magyar lutheránusok püspöke lett, 1564-től már a helvét reformáció híveinek főpásztora volt, 1566 januárjában pedig megtartotta első szentháromság-ellenes templomi prédikációját. Ez az esemény tekinthető a magyar reformáció antitrinitárius irányzata, későbbi nevén az unitarizmus megalapításának.[3] Az unitárius teológia kidolgozása részben Dávid Ferenc, részben egy sor Nyugat-Európából emigrált radikális protestáns gondolkodó érdeme.[4] 1568-ban Szapolyai János Zsigmond erdélyi fejedelem tordai ediktuma – amely a 16. századi Európa legmagasabb szintű vallási toleranciáját kodifikálta –, az unitáriusokat is a bevett felekezetek közé emelte, sőt, a fejedelem maga is a szentháromság-tagadás hívévé vált. Aligha tévedünk, ha mindezt az egyetemes egyháztörténet legfontosabb erdélyi vonatkozású eseményei közé soroljuk: a század második felében Erdély a reformáció egyik jelentős, másutt üldözött irányzatának európai centrumává vált. Az unitárius hitelvek bibliai alátámasztása 1598-ban jelent meg, Enyedi György, a harmadik unitárius püspök posztumusz munkájaként.

1568-ban kezdődött az oktatás a kolozsvári Unitárius Kollégiumban, melynek első rektora Dávid Ferenc lett. Az unitarizmus rohamosan terjedt, elsősorban Erdélyben, ahol 1570-re a magyarság körében domináns felekezetté vált. Ez az esztendő egyben Dávid Ferenc pályafutásának tetőpontját jelentette, melynek jeleként, ahogyan Szinnyei József fogalmazott, egy éven belül „Magyarország majd minden nevezetesb protestáns hittudósa ád ki ellene versben vagy prózában cáfoló iratot.”[5]

János Zsigmond haláláig, 1571 márciusáig Dávid töltötte be az udvari lelkészi pozíciót is. János Zsigmond utódja azonban a katolikus Báthori István lett, aki elismerte ugyan Erdélyben a szabad vallásgyakorlás jogát, de az unitáriusokat el akarta szigetelni: ezt szolgálta gyulafehérvári nyomdájuk elvétele, Dávid bebörtönzése, valamint a vallásos művekre bevezetett cenzúra. A reformáció további radikalizálódását a fejedelem innovációs törvénye eleve megakadályozta, ugyanakkor az unitáriusok tömegesen tértek vissza a helvét hitvalláshoz. Bár 1576-ban Báthori biztosította püspökválasztási jogukat, és az 1578-as tordai zsinaton még 322 unitárius lelkész jelent meg, az irányzat idővel meggyengült. Egyaránt támadta a rekatolizáció első erdélyi hulláma (a Báthori-rekatolizáció), illetve a többi protestáns felekezet. Bocskai István jogmegerősítő intézkedése átmeneti könnyebbséget jelentett az unitáriusok számára, ám a református fejedelmek idején gyors ütemben „erdélyi államvallássá” erősödött a helvét reformáció, így valamelyest mind a katolikus, mind a többi protestáns egyház visszaszorult. Az unitarizmus fennmaradása azonban biztosítva volt Erdélyben, akárcsak magyar jellege: 1632-ben, Radeczki Bálint halála után zsinati határozat született arról, hogy unitárius püspökké csak magyar nemzetiségű lelkészt lehet választani. A határozat nem annyira a lengyel származású Radeczki ellen szólt, inkább a kolozsvári szászok háttérbe szorítását szolgálta, akik a 17. század elején még szinte valamennyien unitáriusok voltak, ekkorra azonban többségük már vallást változtatott. Ám a magyar és szász lelkész választását egyaránt megkövetelő, s így a kolozsvári egyházközség etnikai dualitását kifejező tradíció még hosszú időn át érvényes maradt.

A modern egyháztörténet-írás tisztázta, hogy – Bucsay Mihály szavaival – „a szombatosok és az unitáriusok között közvetlen folytonosság vagy lényegesebb rokonság nem mutatható ki”[6], a kortársak által vélelmezett kapcsolat miatt azonban a szombatosok elleni kegyetlen fellépést az unitáriusok is megszenvedték. I. Rákóczi György az 1638-as dési egyezségben felmentette ugyan őket az innováció vádja alól, ám el kellett ismerniük Jézus Isten voltát és ígéretet kellett tenniük a trinitás nevében való keresztelésre, illetve ezeknek megfelelő unitárius káté elkészítésére. Ezzel megmenekültek a szombatosok sorsától, ám zaklatásuk – köztük a kolozsvári unitáriusok reprezentáns alakjaié – tovább tartott. A dési egyezség távolabbi következményei tragikusak voltak, hiszen, a huszonkilencedik unitárius püspök szavaival: „Megakadályozta az unitárius hitelvek fejlődését a 19. század közepéig. (…) Egyházunk súlyos tér- és lélekszám-veszteséget szenvedett, melyből többé nem tudott felépülni.”[7] A 17. század második felében Koncz Boldizsár püspök szervezte újjá az egyházközségeket, az Unitárius Kollégiumot püspöki felügyelet alá vonta, és 1669-ben bevezette a képviseleti elven szerveződő zsinatot. Koncz írta meg a dési egyezségben vállalt kátét is, amely azonban nyomtatásban csak tizennégy évvel halála után, 1698-ban jelenhetett meg. Ebben az időszakban, miután 1658-ban a szejm megvonta a türelmi törvény érvényét a lengyelországi antitrinitáriusoktól, számos emigráns lengyel hittestvér érkezett Kolozsvárra, ahol mintegy száz éven át önálló egyházközségük működött.

A Diploma Leopoldinum által elvben biztosított jogok dacára a 17. század utolsó évtizedében újabb erőteljes rekatolizációs folyamat indult Erdélyben (a Habsburg-rekatolizáció), amely a cenzúra szigorodásával, s néhol az istentiszteletek tiltásával is járt. 1693-ban a jezsuitáké lett a kolozsvári Unitárius Kollégium régi, óvári épülete, 1716-ban pedig a császári katonaság erőszakkal foglalta el az unitáriusok főtéri nagytemplomát és nyomdáját. A város nagy történésze, Jakab Elek szerint az 1710-es, 1720-as évek jelentették a legnagyobb törést az egyház történetében, amikor az unitarizmus „létalapja megingott egész Erdélyben.”[8] A templomfoglalások 1781-ig elhúzódtak, s mivel új templomok építésére nem volt lehetőség, az istentiszteletek általában magánházakban folytak. Az unitarizmus, mint a legradikálisabb a fennmaradt nagy felekezetek közül, az erdélyi rekatolizáció első számú ellenségévé vált. A „kiirtásukra” Bécsben kidolgozott terv vélelme[9] talán túlzás, de az unitáriusok szenvedték el a legnagyobb veszteséget mind az elfoglalt templomokat, mind az áttérőket tekintve, emellett sokáig semmiféle közhivatalt nem láthattak el (s el kellett viselniük a megbélyegző „ariánus” nevet is).

Az eredményes védekezés egyik feltétele az unitárius világi elit fokozatos bevonása volt az egyház vezetésébe: ennek elindítása – akárcsak a Kollégium fennmaradása –, elsősorban Szentábrahámi Lombárd Mihály püspöknek, a 18. század talán legnagyobb unitárius személyiségének érdeme. 1718-ban választották meg első ízben a két világi főgondnokot, s döntés született arról, hogy a Kollégiumot a kolozsvári egyházközség helyett maga az Unitárius Egyház köteles fenntartani. A zsinat mellett létrejött az Egyházi Főtanács, melyben 1778-tól az egyházi és a világi vezetés együtt hozta döntéseit. 1785-től működtek a gyülekezeti presbitériumok, a 19. század elejére pedig megszilárdult a kettős elnökség rendszere. A tendencia tehát egyértelműen a világi vezetés súlyának növekedését jelezte.

1781-ben, Ágh István püspöksége idején II. József türelmi rendelete változást hozott az unitáriusok számára. A rendelet megszorító intézkedései, például a püspöki vizitáció tiltása, eltörpültek az istentisztelet, a templomépítés, az iskolatartás, a könyvnyomtatás és a közhivatal-vállalás újbóli szabadsága mellett. 1783-ban az uralkodó rendeletére pénzbeli kárpótláshoz is jutottak az elvett templomokért. A következő évtizedek megújulási folyamatában Lázár István püspök mellett Petrichevich-Horváth Ferenc, az 1778-ban megválasztott, negyedszázadon át működő főgondnok vitte a legfontosabb szerepet. 1796-ra felépült az új kolozsvári unitárius templom, az 1806-ra újjászervezett Kollégium és a tordai középiskola mellett pedig 1804-ben megindult az oktatás a székelykeresztúri középiskolában is. A háttérbe szorítás évtizedeiben növekedett meg az egyház és a Kollégium számára az adományok és alapítványok jelentősége, melyek közül a 18. században Zsuki Lászlóé, a 19. században pedig Berde Mózsáé volt a legfontosabb.

A 19. század újra prosperáló korszakot jelentett az Unitárius Egyház történetében. Olyan események követték egymást, mint Körmöczi János püspök egyházszervezeti reformjai, a vallásoktatás bevezetése, 1837-ben pedig a második, Székely Sándor által összeállított unitárius énekeskönyv kiadása. 1841-ben a zsinat elfogadta Brassai Sámuel kollégiumi tanügyi reformjait, többek között a latin helyett a magyar tanítási nyelv bevezetését. Székely Sándor püspöksége alatt indult el az intézményes lelkészképzés. Az angol unitáriusokkal az 1835-ben Erdélybe érkező Paget János révén sikerült szoros viszonyt kiépíteni, az amerikaiakkal való kapcsolatfelvétel pedig Bölöni Farkas Sándor érdeme volt. Az 1848-as áprilisi törvények az unitarizmust Magyarországon is bevett felekezetté nyilvánították.

A lelkészképzés kiépülése, akárcsak a rendkívüli jelentőséggel bíró külföldi kapcsolatok megszilárdulása Kriza János püspök nevéhez köthető, ám Székely Sándor halála[10] és Kriza püspökké választása között sor került a birodalom felbomlása előtti utolsó nagy megpróbáltatásra: az interregnumra (1852-61). Az anakronisztikus abszolutizmus-imitáció hevétől túlfűtött bécsi udvar kétségbe vonta az unitáriusok püspökválasztási jogát, s a püspöki szék kilenc éven át betöltetlen maradt (így 1859-ben a protestáns pátens az unitáriusok számára már nem a váratlan alárendeltséget, hanem az alárendeltség megerősítését hozta el). Az interregnum idején újra bebizonyosodott a világi elit szerepvállalásának óriási jelentősége: az osztrák állami adminisztráció unitárius iskolák elleni támadásával szemben kibontakozó ellenállást, illetve az anyagi és erkölcsi összefogást Káli Nagy Elek vezette, aki 1854-től töltötte be a főgondnoki tisztséget. Mellette ki kell emelni Székely Mózes főjegyző és püspökhelyettes, valamint a jogtudós Mikó Lőrinc és az 1848-as képviselő, Fejér Márton szerepét. A még 1847-ben erdélyi indigenátust nyert Paget révén az angol unitáriusok jelentős pénzügyi segélyt juttattak elnyomott erdélyi hittestvéreiknek.

A püspökválasztási jog visszaszerzése révén 1861 az unitáriusok számára is a változás esztendeje volt: a tordai zsinaton megválasztott huszonkettedik püspök, Kriza János főpásztorsága idején az Unitárius Egyház megérte a kiegyezést, s ezzel a tényleges emancipációt, sőt, az állami támogatást. 1861-től jelenik meg az első unitárius folyóirat, a Keresztény Magvető, Erdély legrégebbi ma is létező egyházi periodikája. Kriza halálát követően, 1875-ben Ferencz József vette át az egyház vezetését. Hosszú, 1928-as haláláig tartó püspöksége előbb a modern egyházzá szerveződéssel és a Teológiai Akadémia megalakításával telt, majd, az utolsó évtized, már egészen új problémák jegyében. Ferencz püspöki joghatósága, elsőként és utolsóként, nemcsak az erdélyi hívekre, hanem a Szent Korona országainak valamennyi unitárius lakójára kiterjedt. Az Unitárius Kollégium a dualizmus korában országos jelentőségű intézménnyé vált, mint a lényegében ökumenikus elitképzés egyik legfontosabb kolozsvári helyszíne. Az 1910-es években Kolozsvár magyar lakosságának mintegy 3-4 %-a vallotta magát az Unitárius Egyház tagjának, ám ehhez képest sokkal nagyobb arányban képviseltették magukat a városi értelmiségben, a közéletben. Mindemellett az unitáriusok alkották a legreprezentatívabb és a városhoz legszorosabban kapcsolódó csoportot Kolozsvár felekezeti alapon szerveződött közösségei közül.

 

3. Az unitárius pantheonizáció kérdésköre szempontjából elsőként azt kell kiemelni, hogy amint Kolozsvár mindvégig az Unitárius Egyház központja volt – s az ma is –, úgy a Házsongárdi temető az egyház nagy alakjainak kiemelkedően legfontosabb, gyakorlatilag „rivális” nélküli temetkezési helye. Ugyanakkor mégsem beszélhetünk minden itt eltemetett neves unitárius személy esetében felekezeti pantheonizációról, hiszen ennek feltétele egy olyan közösségi kultuszhely kialakítása, melyen a kultusz tárgyai – esetünkben a jelentős síremlékek – felekezeti alapon csoportosulnak valamely, egyszerre több felekezet által használt temető egy karakteresen behatárolható részterületén. Ennek alapján mondhatjuk, hogy a valódi unitárius felekezeti pantheonizációra csak a 19. században került sor, amikor is ennek fő helyszíne a III/B. parcella úgynevezett „unitárius temetőrésze” lett. Hangsúlyozandó, hogy nem egy unitáriusok számára elkerített temetőrészről van szó, hanem egy olyan területről, amelyen vannak más felekezethez tartozó sírjelek is, de amelyen az unitárius sírok mind mennyiségileg, mind a temetőrész általános képe szempontjából dominánsnak nevezhetők. Hangsúlyozni kell azt is, hogy az unitárius síremlék-együttes kizárólag primer temetésekkel, és nem újratemetésekkel jött létre; ez azonban a pantheonizáció típusára világít rá, mégpedig formai szempontból, ám magának a pantheonizációnak a tényén nem változtat.

Az unitárius temetőrész kialakulása előtt a Házsongárdi temetőben aligha volt kitüntetett unitárius részterület (bár nyilvánvaló, hogy a kolozsvári unitárius hegemónia korában, tehát az 1560-as évektől a dési egyezség időszakáig, ahogy a várost, úgy a temetőt is a felekezet uralta). Ami az elit – felekezeti szempontból is meghatározó – temetkezésének kezdeti szakaszát illeti, maga Dávid Ferenc 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg, sírhelyét nem ismerjük, a dévai várban található emlékművét pedig csak 1910-ben, az emlékezés századának hajnalán állították (utóbbi vitathatatlanul szimbolikus sírhely szerepét is betölti). Megvalósulása időben egybeesett a dávidi életmű recepciójának betetőzésével. Dávid Ferencre, mint megalapítójára az egyház hivatalosan első ízben csak 1868-ban, a háromszáz éves jubileumot ünneplő tordai zsinaton, Kriza János püspök kezdeményezésére emlékezett. Nemzetközi jelentőségének tisztázására még később került sor, s ebben jelentős szerep jutott a Kriza utódja, Ferencz József, valamint az ő majdani utódja, Boros György által 1885-ben létrehozott Dávid Ferenc Egyletnek. A Dávid elismertetésére irányuló törekvés sikerét nem kis részben a 19. században kiépült amerikai és angol kapcsolatoknak köszönhették. Az első jelentősebb munka Dávid Ferencről a reformátor halálának háromszázadik évfordulójára jelent meg.[11]

Az unitáriusok első reprezentánsai, például az idős Heltai Gáspár, még a Házsongárdi temető megnyitása előtt haltak meg. Voltak, akiknek élete Kolozsvártól távol ért véget, mint a Baranyában 1574-ben vértanúhalált halt Alvinci Györgyé. A 16. század neves unitáriusai közül egyedül az egyház harmadik püspökéről, az 1597-ben elhunyt Enyedi Györgyről, „az unitáriusok Platónjáról” tudhatjuk biztosan, hogy egykor a Házsongárdban temették el, a síremléke azonban neki sincs meg. Mellette az 1592-ben meghalt zsoltárfordító, Bogáthi Fazekas Miklós itteni eltemetése is valószínűsíthető; egyben ők voltak az 1585-ben megnyitott Házsongárdi temető első neves halottai.

A következő másfél évszázadot illetően az unitárius püspökök többségéről már biztosan állítható, a többiekkel kapcsolatban is valószínű, hogy a Házsongárdban helyezték nyugalomra őket. Közülük az 1636-ban meghalt Csanádi Pál püspök – egyben kiváló orvos és kollégiumi rektor – sírköve az 1930-as években még megvolt a II/A. parcellában.[12] Az 1661-es pestisjárvány idején a Házsongárdban temették el Beke Dániel püspököt, majd áprilisban megválasztott, s júniusban szintén a döghalál áldozatává váló utódját, Járai Jánost, továbbá Árkosi Gelei Benedek orvost, a Kollégium neves tanárát. Az 1684-ben elhunyt Koncz Boldizsár püspök tumbájára vonatkozó utolsó biztos említés a 19. század derekáról származik.[13] 1689-ben a Házsongárdban kapott sírhelyet Szentiványi Márkos Dániel püspök[14], 1715-ben Felvinczi György kollégiumi tanár – hivatásos színészetünk első ismert szervezője és az állítólagos első magyar opera szerzője –, majd 1758-ban, két évtizednél hosszabb püspöksége után Szentábrahámi Lombárd Mihály. Utóbbi nemcsak az egyháztörténet, hanem a temetkezéstörténet számára is kimagasló jelentőségű személy, hiszen eredeti tumbája ma is megvan az I/C. parcellában, viszonylag jó állapotban, egy újabb talapzatra helyezve (ugyanakkor az unitárius pantheonizáció későbbi centrumaitól elkülönülve). A temető legrégebbi ma is meglévő unitárius sírjele az 1643-ban meghalt Járai Sámuel lelkészé, melynek központi szimbóluma a protestáns, különösen az unitárius papi sírokon nagyon elterjedt becsukott Biblia.[15] A 17-18. század nagy unitáriusai közül az 1920-as években még fellelhető volt a temetőben többek között az 1643-ban meghalt városi főbíró, Bácsi István, a Kollégium 1720-ban elhunyt igazgatója, Kolozsvári Dimién Pál, vagy a lengyel unitáriusok kilencedik, 1735-ben meghalt lelkésze, Wissowati András sírköve.[16]

Ilyen előzmények után alakult ki az 1840-es évektől kezdődően a III/B. parcella unitárius temetőrésze.[17] Elsőként a reformkori kolozsvári temetések egyik legfontosabbikát, Bölöni Farkas Sándor, a „magyar Tocqueville” 1842-es gyászszertartását kell említeni. Az Unitárius Egyház e nagy fiának, az egyik legjelentősebb magyar útleírás szerzőjének, az erdélyi reformkori közélet kimagasló tehetségű vezető alakjának korai, tüdőbaj okozta halála nagy részvétet váltott ki, egyedülállóan reprezentatív síremléke pedig nemcsak egyháza, hanem az egész város számára szimbolikus értékű kultuszhellyé vált. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy 1873-ban Kolozsvár lakossága Bölöni Farkas Sándor sírja előtt ünnepelte meg első ízben nyilvánosan március 15-ét. Az öt-hatezres tömeg előtt többek között a nagy karrier előtt álló, helybéli Hegedüs Sándor, az akkor még ellenzéki, balközép-párti lap, A Hon vezető publicistája, a későbbi képviselő és jelentős gazdaságpolitikus szónokolt. (Az 1848-ra emlékező hivatalos állami ünnepségek a dualizmus idején nem március 15-én, hanem április 11-én, a 48-as törvénykönyv szentesítésének napján voltak.) Egészen más jellegű, de úgyszintén szimbolikus értékű gesztus, hogy 1870-ben a Bölöni Farkas-sírnál lőtte főbe magát egy fiatal, körülrajongott kollégiumi tanár és lelkész, Fosztó Gábor. Tettének oka rejtély volt és maradt: saját sírja „életének keserveit és csalódásait” tünteti fel magyarázatként. Bölöni Farkas Sándor 1843-ban felállított síremléke már a 19. század közepére ismert, több ízben reprodukált műalkotássá vált. Legfontosabb korai ábrázolása Rohn Alajos 1850 körül, Sikó Miklós rajza után készített Kolozsvár-litográfiáján látható, ahol a várost a főtér, a színház és a laktanya képe mellett a Bölöni Farkas-síremlék reprezentálja.

Az unitárius temetőrész kronológia szerint második nagy halottja az 1854-ben elhunyt Barra Imre volt, Kolozsvár főorvosa. Monumentális, a halálát követő évben felavatott síremlékét, akárcsak Bölöni Farkas Sándorét, a kor egyik legnagyobb erdélyi építésze, Kagerbauer Antal tervezte. Közös a két sírkőben az is, hogy általuk elsősorban egy tágabb közösség reprezentálta önmagát: a hatalmas, remekbe faragott – a családi pantheonizáció anyagi lehetőségeit messze meghaladó – síremlékek közadakozásból valósultak meg. A reprezentáló közösség nem kizárólag felekezeti alapokon szerveződött, Barra síremlékére például a református Ujfalvi Sándor vezette a gyűjtést. „Nagy méreteiket és impozáns voltukat az indokolja, hogy megkülönböztetett tiszteletnek örvendő, társadalmilag megbecsült személyek emlékére készültek közösségi összefogásból” – írta B. Nagy Margit.[18] Kagerbauer tervezte a közvetlenül az unitárius temetőrész felett nyugvó, református Debreczeny Márton – bányamérnök, költő és 1849-es miniszteri biztos – mára tönkretett síremlékét is, mely így formailag az unitárius sírok szerves folytatása. Hogy a három síremlék szimbolikus jelentősége, a reprezentáció igénye túlnőtt a felekezeti határokon, igazolja az is, hogy az 1850-es években gróf Mikó Imre református főgondnok mind az unitárius Barra, mind a református Debreczeny síremlékére nagyobb összeget áldozott.[19]

Ki kell emelni – mivel általános magyarországi temetkezéstörténeti tendenciára világít rá –, hogy a Kagerbauer készítette 19. század közepi síremlékeken az architektúra jelentősége jóval felülmúlja a plasztikáét, s az elhunytat bemutató portré – amely mind Bölöni Farkas, mind Barra síremlékén megjelenik – alárendelt szerepet játszik a tömegével és faragványaival reprezentáló oszlophoz képest.[20] A kor jellegzetes, a német nyelvterület temetkezési kultúrájának hatását mutató neogótikus síremlékein – Kagerbauer kolozsvári és tordai művei a típus legszebb fennmaradt példái közé tartoznak – a figuralitás szerepe másodlagos, és elsősorban az architektúra lényegi eleme, az oszlop biztosítja a szimbolikus jelentőség megfelelő formai kinyilvánítását. Változást, előbb Budapesten, majd Kolozsvárott is az 1880-as és 1890-es évek hoztak: a síremlékeken túlsúlyba került a figuralitás, az architektúra fokozatosan a plasztika talapzatává vagy hátterévé minősült át és az áttételes, finom építészeti szimbolizációt felváltotta a jóval közvetlenebb szobrászati szimbolizáció. A síremlék így funkcionálisan az emlékmű felé mozdult el, s a funerális építészet feladata egyre inkább a monumentalitás biztosítására korlátozódott. Mindez elsősorban az emocionálisan erőteljesebb latin, főként az itáliai temetkezési kultúra előtérbe kerülésével, az eklektika divatjával, valamint az egyre költségesebb síremlékek állítására való lehetőséggel függött össze.[21]

Ahogyan Bölöni Farkas Sándor, úgy Barra Imre síremléke is országosan ismert alkotássá vált. Elkészülte után, 1856-ban Kőváry László mutatta be a kor legnépszerűbb, Pest-Budán szerkesztett képes hetilapja, a Vasárnapi Ujság lapjain, leghíresebb ábrázolása pedig 1864-ben jelent meg Hunfalvy János „történelmi és helyirati” műve harmadik kötetének illusztrációjaként, mint a Kolozsvárt bemutató négy acélmetszet egyike.[22]

Míg Bölöni Farkas Sándor síremléke elsősorban a reformkori tradíciók képviselői számára ruházódott fel többletjelentéssel, addig Barra Imréé – bár ő maga a reformkorban tevékenykedett, sőt, az 1831-es kolerajárvány, melynek leküzdése révén neve ismertté vált, a reformkor egyik közvetett előzménye volt – az abszolutizmus elleni civil tiltakozás egyik erdélyi jelképévé vált. Ennek okát elsősorban nem is a síremlék szolgáltatta, hanem a tekintélyes és népszerű orvos temetése, melyen akkora tömeg gyűlt össze, hogy a hatóságok katonai mozgósítást rendeltek el, s körülvették a temetőt, Barra gyászszertartása pedig néma, kimondatlanul is az osztrák elnyomás ellen szóló tüntetésbe ment át. Ennek kapcsán érdemes egy rövid kitérőt tenni.

Barra 1854-es temetése egyértelműen beleilleszkedik abba a sorozatba, amely 1850-ben báró Wesselényi Miklós ideiglenes pesti temetésével, majd 1851-ben hamvai Zsibóra szállításával kezdődött, 1855-ben Vörösmarty Mihály temetésével, majd 1859 novemberében Kisfaludy Károly újratemetésével folytatódott, s 1860-61-ben tetőződött Forinyák Géza, gróf Széchenyi István, Palóczy László és gróf Teleki László gyászszertartásaival és temetésével.[23]A sorozat a kiegyezésig még számos utóhajtást hozott, például Zmeskál József egykori honvédszázados, népszerű ügyvéd és mecénás győri búcsúztatását 1863-ban, vagy az összeesküvés vádjával letartóztatott, majd szökés közben agyonlőtt volt őrnagy, Zilahi Sebess Emil 1864-es pesti temetését. Ha a helyszínek – Győr, Kolozsvár, Miskolc, Nagycenk, Pest, Szirák, Zsibó –, valamint az időpontok között nincs is közvetlen kapcsolat, a fenti eseményeket összefűzi, hogy a gyászszertartás valamennyi esetben tömeges egybegyűlésre és a méltóságteljes, sokszor néma, ám félreérthetetlen politikai protestációra nyújtott alkalmat.[24]

A önkényuralom időszakában, az 1860-61-es „kis forradalom” alatt, majd a provizórium idején általános tendencia volt a magyar nemzeti identitás nyilvános felvállalásának erősödése – szemben a törvénytelennek tekintett, idegen centrumból irányított, represszív államhatalommal –, elsősorban a kulturális és a rituális szférában, hiszen politikai véleménynyilvánításra nemigen nyílt alkalom. A temetések mellett ugyanezen folyamat fontos stációi voltak más, elsősorban nem a gyászhoz, hanem az emlékezéshez kötődő, de szimbolikus értelemben rokon rituális cselekmények. Példaként említhetünk egyes emlékmű-avatásokat – mint például 1860-ban Balatonfüreden a műalkotásnak amúgy nemigen nevezhető Züllich Rudolf-féle Kisfaludy Sándor-szobor felavatását[25]–, valamint emlékünnepélyeket, mindenekelőtt 1859 októberében a Kazinczy-centenáriumot, illetve bizonyos hommage jellegű ünnepi tüntetéseket, mint az 1860-as „Garibaldi-láz” eseményeit.[26]

Bölöni Farkas Sándor és Barra Imre síremléke így az unitárius temetőrész két legfontosabb, felekezeti jelentőségén jóval túlmutató objektuma lett. A következő évtizedekben hasonló szerephez már egyetlen más itt létesített síremlék sem jutott: Fejér Márton (1865), Mikó Lőrinc (1872) vagy Kriza János püspök (1875) nyugvóhelye közösségi szinten már elsősorban az Unitárius Egyház, mellette pedig – az előbbiekkel ellentétben – a családi pantheonizáció számára bírt jelentőséggel. Mikó Lőrinc sírja közelébe temetkezett a 20. században a bölöni Mikó család több kiváló tagja, köztük az Unitárius Egyház három főgondnoka, ifj. Mikó Lőrinc egyházpolitikus, Mikó Imre író, valamint a legnagyobb erdélyi historikusok egyike, Kelemen Lajos, aki házassága révén tartozott a családhoz. Az első székely népköltészeti antológia összeállítója, Kriza János sírjába temették 1905-ben vejét, Kovács János kollégiumi igazgatót, majd 1994-ben Kovács Lajost, az Unitárius Egyház huszonnyolcadik püspökét.

A felekezet számos nagy mecénásának legjelentősebbje, az „unitárius jótevők fejedelme”, Berde Mózsa – a Berde-cipó névadója – szintén ebben a temetőrészben kapott végső nyugvóhelyet 1893-ban. Síremlékét, melynek feliratai egyaránt megemlékeznek Berde egyházi funkciójáról, mecénási szerepéről és politikai pályafutásáról, az Unitárius Egyház emeltette. 1897-ben pedig az unitárius temetőrész fogadta be az univerzális tehetségű, hosszú élete során sokféle tisztséget betöltő Brassai Sámuel földi maradványait, akinek monumentális, 1910-ben felavatott síremléke a környék leghangsúlyosabb elemévé, emellett az unitárius temetőrész, és egyben az egész régi Házsongárd vizuális lezárásává vált. Berde és Brassai síremlékét a szintén unitárius Pákey Lajos, a Kollégium 1899-1901-ben épült új otthonának építésze tervezte. A Berde-síremlék tisztán architektonikus mű, Brassaién azonban a síremlék leghangsúlyosabb eleme – a fentiekben az építészet és a szobrászat viszonyáról elmondottaknak megfelelően – a centrumba helyezett mellszobor. Az Unitárius Kollégium kiváló pedagógusai közül ebben a temetőrészben temették el 1906-ban Benczédi Gergely történészt, a metrikus mértékrendszer első hazai ismertetőjét, 1914-ben Nyiredy Géza természettudóst, majd a következő évben Barabás Ábel irodalomtörténészt, a Teológiai Akadémia tanáraiból pedig 1925-ben Péterfi Dénest és 1953-ban Vári Albertet.

Gyakorlatilag az eddigi síremlék-együtteshez sorolható az 1842-ben, fiatalon elhunyt – reformkori szerepét tekintve Bölöni Farkas Sándorral rokonítható – Szentiváni Mihály sírja is, amely közvetlenül az unitárius temetőrész szomszédságában, a II/C. parcellában áll. A mű mind stílusát, mind típusát tekintve harmonikusan illeszkedik a közeli Kagerbauer-féle oszlopokhoz.

A Házsongárdi temető egy másik pontján, a Kertek nevű temetőrészen található a Fekete-sírkert, amely az unitárius pantheonizáció szempontjából szintén gócterületnek számít, bár jelentősége elmarad a III/B. parcella unitárius része mögött. A sírkertet a felekezet egy prominens tagja, id. Fekete Pál alapította 1853-ban (ő maga tíz évvel később hunyt el, s természetesen ide temették). 1856-ban Fekete lehetővé tette, hogy a Kollégium elhunyt tanárait és diákjait, egyéb lehetőség híján, eltemethetik a Fekete-sírkert – akkor még meglévő – kerítéseinél. A következő tizennyolc évben húsz diák utolsó útja vezetett ide, de itt temették el 1900-ban Boros Sándort és 1910-ban Nagy Lajost – mindketten a Kollégium igazgatói voltak, emellett Nagy kezdeményezte a főtéri Mátyás-emlékmű felállítását –, vagy 1870-ben a már említett Fosztó Gábort. Boros sírja napjainkra már a múlté, Nagy Lajosé egy bokor tövébe dobva látható, Fosztóé még áll, de már alig betűzhető ki a halálba menekült lelkész üzenete: „Áldás az élőknek, béke a holtaknak.”

Az unitárius pantheonizáció meghatározta területeken kívül található nevezetes unitárius emlékek esetében a szegregálódás okai változatosak, bár a 19. század előtti sírok esetében ez eleve nehezen megítélhető, hiszen többnyire már hiányzik a néhány elszigetelten megmaradt régi sírjel eredeti kontextusa, az egykori környező sírjel-együttes. A felekezet kultikus centrumaitól való távolmaradás fő oka a 19. század derekától egyértelműbben megjelölhető: ebben az időszakban a családi pantheonizáció jelentősége már a felekezetiével vetekedett, sőt, nem egyszer fölébe is került (igaz ez mind a Házsongárdra, mind általában a magyar városi temetőkre).

A családi pantheonizáció egyik jelentős kolozsvári unitárius példája a kissolymosi Gyergyai család síremlék-együttese, melyet, ha áttételesen is, de joggal nevezhetünk sírkertnek, hiszen bár nincs elkerítve, elkülönülő jellege mégis azonnal felismerhető.[27] A Gyergyai-sírkert a Kertek egyik legattraktívabb családi sírcsoportja. Itt található az 1928-ban elhunyt Ferencz József püspök bazaltkő sírja is, aki egykor házassága révén vált családtaggá. Elsőként id. Gyergyai Árpád orvost temették ide 1881-ben, majd 1887-ben Gyergyai Ferencnét, aztán sorra a család többi tagjait. A Gyergyaiak számára kiemelkedően fontos volt a családi pantheonizáció: ezt bizonyítja, hogy később ide került az I/B. parcella díszsírhelyéről az 1874-ben meghalt Gyergyai Ferenc – 1848-as képviselő és hétszemélynök – sírja, a lutheránus sírkertből[28] ide temették át a katolikus id. Groisz Gusztávot, a szabadságharc Kolozsvárjának híres főbíráját, a Kertek egy felsőbb pontjáról pedig ide menekítették a szintén rokon Éjszaky Károly író felszámolt sírjának névtábláját. Ugyanakkor nem kerülhetett ide a felmenők tumbája az I/C. parcellából: az 1828-ban elhunyt Gyergyai Mihály ötvös – az egyetlen 18-19. század fordulójáról megmaradt kolozsvári mintakönyv tulajdonosa – és fia, Gyergyai Sámuel kincstárnoki titkár sírját a temetői bürokrácia kíméletlenül felszámoltatta.

A Házsongárd területén oly jellemző saját családi mauzóleumban az egyház két jeles tagja kapott nyugvóhelyet, mindketten 1892-ben: a már említett erdélyi magyarrá lett angol főrangú, Paget János, illetve Berde Áron, aki akadémikus tudósként, az 1872-ben alapított és 1881-ben a király nevét felvett kolozsvári tudományegyetem első rektoraként, kollégiumi igazgatóként és unitárius főgondnokként vonult be a város és a felekezet történetébe. A Kertek egy-egy, az unitárius gócterületektől elszigetelt pontján áll az 1855-ben meghalt könyvgyűjtő és mecénás, Gedő József, valamint Káli Nagy Elek és Fekete Gábor főgondnokok síremléke, továbbá a költőként sem jelentéktelen Székely Sándor püspök feltehetően szintén Kagerbauer Antal készítette sírköve. Valamennyien az Unitárius Egyház nagy fiai, gyakran támogatói voltak, de egyéb kötődéseik ennél nem egyszer már fontosabbnak bizonyultak; ez történt temetkezési helyük kiválasztásakor is. Az I/C. parcellában temettek el több nagy unitárius tudóst: a kiegyezés évében elhunyt Mike Sándor levéltár-igazgatót, vejét, a nagy historikust, Jakab Eleket, illetve Kozma Ferenc pedagógiai írót. (Jakab Elek hamvait Budapestről, a Kerepesi úti temetőből hozatták haza, s temették el a város adományozta díszsírhelyen 1900-ban.) A lutheránus sírkert területére temetkezett a szintén unitárius Kőváry László történész.

A 20. század unitárius püspökei közül Józan Miklós sírja a Fekete-sírkertben van. A családi pantheonizáció határozta meg Boros György püspök sírjának helyét: a II/C. parcellában található, apósa, Kovácsi Antal kollégiumigazgató mellett, a nagyajtai Kovács-sírkertben, nem messze az unitárius temetőrésztől. Az 1942-ben meghalt Varga Béla elkülönülő, reprezentatív sírhelyen nyugszik a Kertek területén, református püspöktársa, Nagy Károly szomszédságában. Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy Varga elsősorban tudós volt, a püspökségről is az egyetemi katedra kedvéért mondott le. A 20. század világi unitárius nagyságai közül Gálffy Zsigmond kollégiumigazgatót az egykori városi díszsírhelyek egyikén helyezték nyugalomra, Tóth Kálmán könyvtárigazgatót, Szentmártoni Kálmán gimnáziumigazgatót és Simén Dániel teológiai tanárt a Fekete-sírkertben, Pálffi Mártont, az új, 1924-ben elkészült unitárius énekeskönyv szerkesztőjét pedig a II/B. parcellában, ahol amúgy alig akadnak unitárius sírok.

Erdély huszonhetedik és huszonkilencedik unitárius püspökét, Kiss Eleket, illetve Erdő Jánost pedig a napjainkra egyetlen egyházi és „magyar” kézben maradt temetőrészen, a lutheránus sírkertben temették el. Az 1918-as közhatalom-váltást követően egyébként is számos unitárius temetkezett a 20. század végére „ökumenikus magyar temetővé” váló lutheránus sírkertbe. Voltak köztük teológiai tanárok, mint Csifó Salamon, Rostás Dénes, Lőrinczi Mihály vagy Izsák Vilmos; lelkész-írók, mint Ürmösi Kálmán vagy Raffaj Zsigmond; kollégiumi tanárok, mint Abrudbányay Sándor, Vass Domokos és Hadházy Sándor; vagy legutóbb, 1998-ban Gyarmathy Árpád főgondnok.

A Házsongárdi temetőből került a kolozsvári unitárius templom kertjébe az 1637-ben meghalt főbíró, Tolnai János tumbája (1929-ben), a templom előcsarnokába pedig a kolozsvári lengyel unitáriusok első, 1691-ben elhunyt lelkésze, Lachovius (Lakovszky) András ereszes sírköve (1885-ben).[29] A két esemény a szükségszerű felekezeti pantheonizáció jellemző formáját mutatja, két hasonló, speciális helyzetben: amikor a temetői adminisztráció elrendelte felszámolás elől az egyházközség szellemi centrumába, mint utolsó mentsvárba kell menekíteni a város és az Unitárius Egyház évszázados emlékeit.

 

 

Függelék

Az erdélyi Unitárius Egyház püspökei (1566-1996)

 

1. Dávid Ferenc (1566-79).

2. Hunyadi Demeter (1579-92).

3. Enyedi György (1592-97).

4. Kósa János, várfalvi (1597-1601)

5. Thoroczkai Máté (1601-16).

6. Radeczki Bálint (Radecius) (1616-32).

7. Csanádi Pál (1632-36).

8. Beke Dániel, sepsiszentgyörgyi (1636-61).

9. Járai János (1661).

10. Koncz Boldizsár, nagysolymosi (1663-84).

11. Márkos Dániel, szentiványi (1684-89).

12. Bedő Pál, bölöni (1689-90).

13. Nagy Mihály, kövendi (1690-92).

14. Gergely Mihály, homoródalmási (Almási) (1692-1724).

15. Pálffi Zsigmond, várfalvi (1724-37).

16. Szentábrahámi Lombárd Mihály (1737-58).

17. Ágh István, sepsiszentkirályi (1758-86).

18. Lázár István, nagyajtai (1786-1811).

19. Körmöczi János P., nagyajtai (1812-36).

20. Székely Miklós, ótordai (1836-43).

21. Székely Sándor, aranyosrákosi (1845-52).

[1852-61: az interregnum.]

22. Kriza János (1861-75).

23. Ferencz József, kilyéni (1876-1928).

24. Boros György (1928-38; lemondott; meghalt 1941).

25. Varga Béla (1938-40; lemondott; meghalt 1942).

26. Józan Miklós (1941-46).

27. Kiss Elek (1946-71).

28. Kovács Lajos, fiátfalusi (1972-94).

29. Erdő János (1994-96).

 

 

Jegyzetek