Márkó László portlandi beszéde ::

ORMBKKözölte lelteto Időpont: 2003. november 10., hétfő, 08:00 PST (3518 olvasás) Hír elküldése levélben  Nyomtatható változat  

Megjegyzés: Éltető Lajos - Eredeti dátum: 2003. október 28.


Az Oregoni MBK idén Márkó Lászlót hívta meg előadónak hagyományos októberi vacsorájára. "Laci" az erdélyi szentivánlaborfalvi Berde Mózsa magyar általános iskola igazgatója, amely nehézségekkel küzd s melyet az ORMBK anyagilag megsegítette.

Az alábbiakban közzétesszük Márkó László beszámolóját. A vacsorán jelen volt neje, Nt. Pap Mária unitárius lelkésznő, aki most ösztöndíjas posztgraduáns hallgatója Berkeleyben a Starr King teológiai főiskiolának; valamint kislányuk, a hétéves Abigél. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. (Berzsenyi Dániel)
I
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves portlandi magyarok! Szeretettel üdvözlök mindenkit, és a szentivánlaborfalvi gyermekek, szülők és pedagógusok köszönetét szeretném tolmácsolni Önöknek. Az előadásomban a falunkról, iskolánkról, az erdélyi magyarokról fogok beszélni, arról, hogyan élnek egy kis erdélyi közösségben a 21. században a magyarok.. Szentivánlaborfalva ikerfalu a Feketeügy partján, a volt Háromszék vármegyében, Brassótól 30, Sepsiszentgyörgytől 15 km-re, 525 méterre a tengerszint felett. A falu nevét – a magyar nyelvterületen – főleg Jókai Mór első felesége – Laborfalvi Róza (született Benke Judit, 1817–1886), a kiváló, magyar drámai színésznő tette ismertté. Ő már Miskolcon született, édesapja Kálnokon, de a Benke família ősi házának helyét ma is számon tartja a falu. Itt született az 1848–49-i forradalom és háromszéki önvédelmi harc legfőbb politikai egyénisége és vezetője, Berde Mózsa (1815–1893), az unitárius egyház jótevője. 1848-ban országgyűlési képviselő, erdélyi kormánybiztos volt. A szabadságharc leverése után,1852-ben kötél általi halálra itélik, de kegyelemként 4 évet tölt a josefstadti várbörtönben. Szabadulása után saját birtokán gazdálkodot,t majd Gróf Bethlen Kamilló jószágigazgatója volt. 1867-től 1872-ig belügyminiszteri tanácsosként erdélyi ügyekkel foglalkozott. Örököséül az unitáriusegyházat tette meg. Édesapja – Mózes – is részt vett a szabadságharcban. Koporsó alakú sírköve (tumbája) ott látható a laborfalvi unitárius temetőben. Anyai rokona volt szentiványi Márkos Dániel kolozsvári tanár, 1684–89 között az erdélyi unitárius egyház püspöke. Innen származott a lángoló lelkű költő, Szentiványi Mihály (1813–1842) is. Szentiványi Henter Benedek 1586-ban a fejedelmi tábla ülnöke volt, Háromszék főkirálybírája. Még tudjuk, hogy hol volt szülőháza az első magyar nyelvű „légtüneménytan”, meteorológiai–klimatológiai szakkönyv szerzőjének, Berde Áronnak. Az MTA levelező tagja volt, és az 1872-ben alapított kolozsvári egyetem első rektora. Itt ringatták bölcsőjét Háromszék vármegye főispánjának, Szentiványi Gábornak (1888–1950), aki a letűnt rezsím áldozata lett. Ehhez a faluhoz kötődik Szentiványi Sándor (1905–?)unitárius teológiai tanár, jeles szónok és egyházi író. A falu idegenforgalmi értékei között említjük a szentiványi római katolikus templomot, amely a középkori és Keresztelő Szent János tiszteletére épült templom maradványain emelkedik. Erre utal félköríves szentélye; sekrestyeajtójának reneszánsz ízlésben faragott gerendáján virágornamentika díszíti a patrónus Henter család címerét a XVIII. század elejéről. Ennek a famíliának a templom falán elhelyezett, verses epitáfiuma egyedülálló síremléktípus a vidéken. Ellátogathatunk a laborfalvi unitárius templomba is. Ez 1826-ban épült. Belsejében van egy emléktábla, amelyet 1939-ben helyeztek el a nagy jótevő, Berde Mózsa emlékére. A templom papi székje 1825-ben, szószékkoronája 1892-ben készült. A bútorzatot díszítő terítők XVIII. századi úri hímzések alapján készültek. Kisharangja 1793-ból, lélekharangja (csengettyűje) 1787-ben készült. A templom elejébe állították fel a magyar szabadságharc helybeli mártírjainak emlékkopjáját (Lengyel László munkája, 1994). A templom melletti általános iskola a Berde Mózes nevét vette fel. Az iskolaudvar felőli falán Berde Mózsa bronzból való domborműve látható (Petrovits István alkotása, 1994). A főút mellett állott egykoron szülőháza is. Helyében ma új épület áll. Kapuoszlopai azonban még eredetiek és ott áll a többszáz éves tölgyfa, amely láthatta még a játszadozó Berde Mózsát. Ezt ma Berde Mózsa cserefája néven ismerik a környéken. Szentivány déli részén, a főút mellett áll a bizánci ízlésben emelt görögkeleti templom. (Épült 1936–39 között.) Védőszentje Szent Miklós. Belső falfestményeit, képeit 1937-ben készítették. A templom előtti monumentális kereszt 1978–88-ból való. Építészeti értékkel bír a település déli szélén álló barokk oromfalas Szentiványi-sírkápolna. Hátsó tetőnyeregjén huszártorony van. Műemlék. Nincs hiány kúriákban sem. A főút mellett látható a késő klasszicista Szentiványi-kúria, a barokkosan átalakított Apor-Seethal-udvarház oszlopos kiugró tornácával. Ugyancsak az út mentén, a Bucs–Gáll-féle ház (tervezte Kós Károly) előtt monumentális székely kapu áll (Márkos Béla munkája, 1935). Ezen a telken állott az irodalomból ismert régi Szentiványi-kúria (XVII–XVIII század). A római katolikus temetőkert bejáratához építették fel a két világháború áldozatainak monumentális emlékművét (Kelemen Alpár terve, 1996). A falu egykoron gazdag népszokásaiból alig maradt mára valami, ha csak nem soroljuk fel a máshol is ismert húsvéti „locsolkodást”, zöld ág állítását május elsején a leányos házak kapufélfáira, a regutabálokat. A falutól keletre, a Feketeügy árterületén, az ún. Kupán-rétet védett területté nyilvánították. Az itt levő meándertavakban (Kupán-tó, Kis-tó, Feneketlen-tó) él a sárga tavirózsa (Nuphar luteum), amelyet a környékbeliek kupánvirágnak neveznek. A Pázsint nevű helyen együtt virít a békaszőlő, az úszó békalencse, káka, széles levelű gyékény és a gyilkos csomorika. A Pázsinton nyílik a kockás (kotu) liliom és az eléggé ritka szibériai nőszirom. A tavak környéke valóságos madárszálló, nemcsak az itthoni, hanem a költöző vízimadarak számára is. A falu lakossága a 2002-es népszámlálás hivatalos adatai szerint: 796 lakos, ebből 8 román, 783 magyar, 5 roma vagyis cigány, nem hivatalosan, ahogyan a közösség számon tartja: kb. 14 román, 50 magyar anyanyelvű cigány, a többi székelymagyar . 335 házszám van, ebből 280 lakott, többi hétvégi, kihalt, lebontott ház. A falu lakósságának felekezetek szerinti megoszlása az 1992 népszámlálási adatok szerint: katolikus 399, református 270, unitárius 116, ortodox 20. A falu lakósága a XX. század közepétől folyamatosan csökken. Az iparosodás, a kollektivizálás hatására nagy volt a kiköltözések száma, főleg a fiatalok hagyták el a falut. Ugyanakkor egyre kevesebb gyermeket vállaltak az itthonmaradók. Ma már nem ritka az egykézés sem. A faluban lévő malom a környéken a legjobban felszerelt malom volt, 1989-ig nagyon sok helybelinek biztosított munkahelyet. Az uzoni szeszgyárban is sokan dolgoztak, sokan a sepsiszentgyörgyi gyárakba ingáztak. A rendszerváltás utáni gazdasági változások után ezek az ipari egységek rohamosan legyengültek, szerre a munkásokat elbocsátották, így most a falu munkaképes lakóságának kb. 70 %-a munkanélküli. Foglalkozás szerinti megoszlása a falunak: 0-3 év – 25, óvodás – 45, I-VIII. – 70, középiskolás+szakiskolás+akik nem járnak iskolába 18 évig – 25, hivatalosan munkakönyvvel dolgozik – 40, feketén cégeknél plusz napszámos kb. 30-60(változó), gazdálkodó – 50-60 család (6 nagyobb, 25 hektár felett), kürtősös – 28 család, külföldön dolgozik-csencsel-stb.- 40, állandó, biztos jövedelem nélküli (se föld, se munkahely se társadalmi segély –– 30-40, állami nyugdíjas: 200, kollektív, mtsz. nyugdíjas 130. Egyéb társadalmi adatok: TV 135, vagyis csak minden második családnak van televiziója, rádió 250, autó 60, fürdőszoba 40, telefon 115, internet 5, villany nélkül 5 lakás, újság: a Háromszék-119 helyre jár. Gazdaság:1 külföldi főrészvényessel malom 11 vagon napi kapacitással, 6 vegyesbolt-bár, 28 kürtős-kenyérsütő, 4 magánvállalkozó, 50-60 gazdálkodó, 3 asztalos, 4 kőmıves, 3 festő, 1 ezermester-faragó, 3 lakatos, 2 szövőnő, 2 tejbegyűjtő. Mezőgazdasági szakember ill. állatorvos és technikus helyben nincs, 685 ha föld művelés alatt (vegyes: szántóföld-rét-kaszáló, pityóka-búza-kukorica-árpa-répa-zab a sorrend), 280 szarvasmarha, 464 juh, 1036 disznó-malac, 68 igásló, 36 traktor, 5 kombájn. Becsült átlagjövedelem családonként havonta 3 millió lej alatt (kevesebb, mint 100 USD) - Egészségügy: 2003: 7 újszülött, kb.15 halott, 100 krónikus beteg, 4 mozgássérült, heti két nap általános orvosi rendelés, fogorvos nincs helyben. Amint látható az emberek jórésze mezőgazdaságból, burgonyatermelésből él, de a magas befektetési árak és az alacsony hasznosítási ár, valamint a felvásárló piac bizonytalansága miatt legtöbbször ez is vagy veszteséges vagy alacsony jövedelmet biztosít. Négy-öt éve, kihasználva, hogy a falun nemzetközi út halad át, kürtőskalácsot sütnek nagyon sokan és a kapuk előtt árusítják. Azonban legtöbben illegálisan teszik mindezt, és így állandóan ki vannak téve a hatóságok zaklatásának. Sajnos befektetők nem érkeztek a faluba, magánvállalkozások is kimerülnek az élelmiszerüzlet, vendéglő nyitásban, de ezek sem nyereségesek. Mivel közigazgatásilag Uzonhoz tartozik Szentivánlaborfalva, így a községközpontból nagyon kevés összeget kap, vagy egyáltalán semmit helyi befektetésre. A kulturális élet önszerveződő alapon mıködik: a közművelődést az évi 4-5 bál, előadás, rendezvény jelenti, ebből rendszeres a szüreti, kosaras bálok és iskolai rendezvények, a többi alkalomszerű. Ezek bevétele néhány millió, nem elég a minimális költségekre. Közlekedés: napi egy busz Szentgyörgyre, vasút nincs, Uzonból iskolabuszjárat. Sport: van focipálya, ’90 óta nincs csapat, a ping-pong újraindulóban – téli szezonban, gyenge a felszereltség, más sportágakat nem űznek. Szervezetek: rendszeresek az unitárius egyházközség és nőszövetség rendezvényei, időszakosan RMDSZ, kórus, alapítvány, színjátszók. Testvértelepülésünk: nincs. Változást jelentett, hogy 1995-ben fiatal unitárius lelkésznő került a faluba, aki több színdarabot tanított be a fiataloknak, pályázati pénzekből, amerikai segélyből és a hívek közmunkájával egy kis imatermet hoztak létre. Itt szombatonként a gyermekeknek, felekezeti hovatartozás figyelembe vétele nélkül, játszónapokat, „vasárnapi iskolát” tartanak. Két használt számítógépet vásároltak nyugati segélyből, így a gyermekek elsajátíthatják a számítógépes alapismereteket is. A nőszövetségi összejövetelek alkalmával rangos meghívottak tartanak közérdeklődésnek örvendő témákról előadásokat, népfőiskolai jelleggel. Az előadások után közös beszélgetések zajlanak az adott témáról. Az idén tavasszal az iskolával közösen a magyarországi Mocsáry Alapítvány támogatásával orvosok, eészségügyi szakembetrek tartottak előadást, ugyanakkor a gyermekek számára táncházat, drámajátékokat szerveztünk és tíz hajléáktalan, szegénysorsú gyermek számára két hónapig biztosítottuk a tízórait. A faluban van egy Berde Mózsa nevét viselő alapítvány, amely a 90-es évek elején tevékenyen részt vett a falu kulturális életében. Az alapítvány a 1990-es évek elején megszervezte, kivitelezte az iskola névadását, emlékplakettet helyeztetett el az iskola falán Berde Mózsáról, 1848-as hősök emlékére kopjafát állítottak az unitáriustemplom elé, a két világháborús hősök emlékművét a közös temető bejáratához, megszervezte a millenniumi ünnepséget, az unitárius templomba millenniumi emléktáblát helyeztek el. Minden évben az iskola legjobb tanulója Berde Mózsa díjban részesül, ami az elmúlt évekig egy bizonyos (nem nagy) pénzösszeg volt, az utóbbi két évben jutalomtáborozás. Az idén tavasszal az alapítványt újra életre keltettük, falunapokat szerveztünk a falu első említésének 670 éves évfordulójára.
Az iskolánk múltjából, jelenéből és jövőjéről
A falu oktatástörténetének gyökerei a XVI. századig nyúlnak vissza: a két falunak (Szentiván és Laborfalva) már ebben században volt közös iskolája. Az iskolák létezését a XVII. századi Enyeden tanuló szentiváni tanulólajstromok bizonyítják. A falu oktatástörténetéből az első adat 1698-ból származik, amikor Csegezi Dániel iskolamestert emlegetik. Szentivánban 1884-ben új iskolát építenek állami segélyből és a falu közadakozásából. A XIX. században a ténylegesen iskolába járó gyermekek létszáma 75 és 104 között ingadozott. 1860-tól bevezetik az ún. ismétlő iskolát. A laborfalvi unitárius egyház egyház 1862-es keblitanácsi jegyzőkönyvében ez olvasható: „Az iskolában 20 fiak és 6 leányok vannak Kádár Lajos vezetésével.” 1872-73-ban állami segéllyel a kor követelményeinek megfelelő épületet emelnek. 1904-ben az addig unitárius egyházi iskola állami jellegű lett. 1919-ben az imperiumváltás idején az unitárius egyház közgyűlésen elhatározza egy felekezeti iskola megnyítását. 1924-ben bevezetik a román nyelv tanítását a felekezeti iskolában is. Egyre-másra tornyosulnak a nehézségek az iskolák előtt: vagy nincs tanító, vagy az iskolaadót nehéz összegyűjteni. 1926-ban meg is szűnik az unitárius felekezeti iskola. A katolikus iskola, ha nehezen is, de tovább él, helybeli támogatóknak köszönhetően, egészen 1948-ig, mikoris államosítják. Az 1940-44-es „kicsi magyarvilágban” helyre áll az anyanyelvı oktatás, ezáltal egyre nő a tanulni vágyók száma. 1948-ban létrejön az egységes állami 7 osztályos iskola. Az 50-es években több épületben működik az iskola, egészen 1963-ig, amikor a hajdani unitárius kántori lakást, később unitárius iskolát kibővítik egy új szárnnyal, a falu lakosságának lelkes támogatásával és állami hozzájárulással. A mai nap is ebben az épületben zajlik az oktatás Szentivánlaborfalván. 1977-ben részben megszűnik a felső tagozat, az addig szakértelemmel létrehozott, jól felszerelt iskola felsőbb utasításra a szomszéd iskolák prédájává lett. A gimnáziumi osztályok visszaállításáért sokat küzdöttek a szülők, így kétévi kérelmezés után 1986-ban ismét nyolcosztályos iskola lesz Szentivánlaborfalván. Az iskolánk jelenében a legnagyobb probléma a kis gyermeklétszám. Sajnos ez egy általános romániai jelenség, ami az erdélyi magyarságot hatványozottan, fokozottabban érinti. Az országos fogyása a lakóságnak 5%, ezzel szemben a romániai magyarság az utóbbi 10 évben közel 12%-al csökkent. Ennek bonyolult gazdasági, kulturális okai vannak. Szentivánlaborfalván is az utóbbi 10- 20 évben mind a falu lakossága, mind az iskola gyermeklétszáma fokozatosan csökkent. A statisztikák és a reményeink szerint most vagyunk a mélyponton, két-három év múlva már létszámemelkedés várható, hiszen az óvodában 10-12 gyermek van egy csoportban, ami azt jelenti, hogy pár év múlva már nagyobb létszámú osztályok lesznek. A jelenlegi román kormány tanügyi politikáját a gazdaságosság és a beolvasztás elve határozza meg. Ennek egyenes következménye a kis létszámú, főleg magyar tannyelvü kisiskolák felszámolása, egységes, központi iskolákba való beolvasztása. Ez azzal a veszéllyel is jár, hogy megszűnnek a teljesen magyar tannyelvű iskoláink, hiszen minden község úgy van kialakítva közigazgatásilag, hogy pár százalék román lakosság is legyen benne még a magyar, székely vidékeken is. Az így létrejövő központi iskolákban már szükségszerıen román tagozatok is működnek, az iskola vezetése is közös. Így gyakorlatilag két-három magyar iskolából létrehoznak egy vegyes iskolát! Az iskolánkban éppen ennek az elsorvasztó politikának köszönhetően az utóbbi években semmiféle állami befektetést nem eszközöltek, minek következtében az iskolaépület állapota leromlott, az oktató és tan- és szemléltetőeszközök elavultak, az iskolabútorzat az 50-es évekbeli, semmiféle a modern oktatás feltételeinek megfelelő audio-vizuális, technikai eszközzel nem rendelkezünk. A 2003-2004-es tanévben iskolánkba az óvodától a 8.osztályig 116 gyermek jár, van két szakképzett óvónőnk, 2 tanítónőnk, 5 tanárunk, mind szakképzettek. S persze jómagam, fizetésnélküli szabadágon. A mi elképzelésünk szerint az óvodai oktatás szerves része az iskolai oktatásnak, hiszen az alapok lerakása fontos része az oktatói, nevelői munkánknak. Éppen ezért már óvodáskorban odafigyelünk a gyermekek fejlődésére, a befektetéseket is úgy próbáljuk hasznosítani, hogy a legkisebb gyermektől a legnagyobbig, mindegyik haszonélvezője legyen azoknak.
II
Kányádi Sándor erdélyi költő 2002 nyarán Székelykeresztúron az unitárius lelkészi családok első találkozóján tartott előadásában egy meghökkentő mondattal lepte meg a hallgatóságát: a magyar nemzet újraegyesítése, egymásra találása a modern kor vívmányainak köszönhetően már nem csak álom, hanem megvalósítható. Nem azt kell most már mondani: hogy lóra magyar!, hanem : Internetre magyar! A magyar kultúrát fel kell vinni az Internetre, hogy a világ minden részén elérhető legyen, virtuális magyar közösségeket kell létrehozni, amelyek legyőznek minden akadályt, határt és melyekben egymásra találhat az erdélyi székely és az amerikai Magyar. Előre furcsának, idegennek tűnt Kányádi javaslata, hiszen a valóságos találkozásokat, beszélgetéseket, nem pótolhatják a mosolynélküli virtuálisak. A falusi bál hangulatát sem helyettesítheti egy Sebestyén Márta mp3-as meghallgatása. De mégis több mint semmi, egy lépés lehet az igazi találkozások felé. Persze ahhoz, hogy a magyar kultúra elérhető legyen minden magyar számára az interneten még sok van hátra, főleg a Kárpát-medencében, Erdélyben, Kárpátalján, Felvidéken: számítógépek kellenek, internet hozzáférés, ami most még az emberek nagyrészének anyagilag elérhetetlen. Talán majd a Teleházak elterjedése segíteni fog a jelenlegi helyzeten. Miért mondtam el mindezeket most Önök előtt? Azért, mert az Internet nélkül én sem lennék itt most Önök között. Persze az érdem elsősorban Éltető Lajos barátunké, de az internet nélkül őt sem ismertem volna meg, nem írhattam volna meg a tavalyi segélykérő levelem, nem küldhettem volna el annyi embernek, nem érkezett volna olyan sok segítség, bátorítás, szeretet. Az egész egy székely falu, Szentivánlaborfalva unitárius parókiájának konyhájában kezdődött, ahol 2001 őszén, gyomorfájás miatt betegszabadságon lévén, az amerikai unitáriusoktól ajándékba kapott laptopon interneteztem. És azon morfondíroztam, hogy miért nincs az iskolánkban könyv, magyar könyv, amit a gyermekek kezébe adhatnék. És miért csak morfondírozunk, szídjuk a jelenlegi állapotokat, az államot, a rendszert, stb., miért nem próbálunk valamit tenni a helyzet megváltoztatásáért. „Nincs időnk várni, mert megöregszünk és meghalunk anélkül, hogy látnánk sorsunk jobbra fordulását. Nincs időnk várni arra, hogy mások megoldják helyettünk a dolgokat! Akaratunk van, erőnk van, szívünk van, hogy megtegyük a jobbító lépéseket. Ezért elkezdjük. Gigantikus feladat. Mit tehetünk, mi kis emberek a világokat rengető erők sodrában? Elindulunk arra, amerre a helyes utat véljük. Először kis lépéseket teszünk, mert jelenleg arra vagyunk képesek. Kicsiket lépünk, de együtt, nem külső parancsra, hanem belső elhatározásból. Megtanulunk lépni aprókat, majd nagyokat, később talán futni is fogunk, ha el nem gáncsolnak. Ha pedig elgáncsolnak, felállunk, és tovább megyünk.” (Magos Gábor) Akkor már több levelezőlistára feliratkoztam, akkor ismerkedtem az internettel, a magyartanárok levelezőlistájára írtam egy segélykérő levelet, hogy a kiselejtezett gyermekkönyveket, olvasmányokat juttassák el hozzánk. Az emberi szolidaritás eddig nem ismert fokát tapasztaltam meg a következő hónapokban, hetekben: a világ szinte minden részéről jött levél, amelyekben az emberek, szervezetek, alapítványok ajánlották fel segítségüket. Persze sok olyan is volt, ami igéret maradt, de sok igéret megvalósult: könyvek, segédeszközök, pénzadományok, táborok formájában. Csak pár példa a segítségnyújtásra: 1. Az akkori Gyermek- és Családügyi Minisztérium könyvtárosnője Harach Péter miniszter beleegyezésével a minisztérium gyermekönyvtárát ajánlotta fel, kb. 1200 gyermekkönyvet, ami igaz csak egy év múlva érkezett hozzánk a Máltai Szeretszolgálat segítségével. A megyei könyvtárban mnincs annyi jó mesés könyv, mint az iskolánkban! 2. Két székesfehérvári hölgy, a Postabank dolgozói, szabályos gyűjtésbe kezdtek: cégeket, kiadókat kerestek meg és egy autónyi adományt: könyveket, tanszereket, irodaszereket küldtek az iskolánknak. Ugyancsak ők a banknál kijárták, hogy öt használt, kiselejtezett számítógépet adományoztt a bank az iskolánknak. 3. A tatabányai önkormányzat által támogatott iskolák egy kamion iskolabútort, tankönyvet, segédeszközt küldött, aminek nagyrészét a környék kisiskolái között osztottunk szét. 4. A falunkból Hollandiába elszármazott óvónő holland iskolabútorokat hozott, amelyekkel ki tudtuk cserélni a már több mint 40 éves bútorokat. 5. Egy magyarországi polgári kör, úgymond örökbe vette az iskolánkat. Az egyik informatikus tagjától az általa készített oktató CD-t kértem adományba, amit szívesen rendelkezésünkre bocsátott, ugyanakkor arra biztatott, hogy írjam meg mire volna a legnagyobb szükésgünk: tél közeledtén elmesétem, hogy minden télen a legnagyobb gond a tüzifa, hiszen az önkormányzat által biztosított fával nem tudjuk az osztálytermeket csak 10-14 fokosra kifüteni (persze Celsius fok). Budapesten egy ineternetes körlevél segítségével gyűjtést rendeztünk és sikerült összegyűjteni a téli fűtésre valót. Itt engedjék meg, hogy egy újságcikket idézzek, amelyet ennek a gyüjtésnek kapcsán írt az egyik résztvevő: „A FényHíd és Baráti Köre tavasz óta saját szerény kis eszközeivel próbál segíteni a szentivánlaborfalvi (Háromszék) Berde Mózsa iskolának. Barátaink segítségével szótárak, nyelvkönyvek, játékok, oktatási segédeszközök jutottak el egy olyan színmagyar faluba, melynek mindennapjai Móra Ferencet idézik. Ahol gyermekek azért maradnak napokra el az iskolából, mert tizenkét évesen napszámba kell menniük. Ahonnan nem lehet továbbtanulni, mert nem tudják kifizetni a buszbérletet a közeli Sepsiszentgyörgyre. Ahol télen 130 gyerek nagykabátban didereg az iskolapadban, mert fűtésre sincsen pénz. Az iskolaigazgató, Márkó Laci két kolléganőjével, Zsuzsával és Kingával Gábor vendége volt egy pár napig. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a téli fűtésrevalót „sok kicsi sokra megy” alapon valahogyan összeszedni nekik. Két estére hirdettünk meg találkozót, nem csináltunk mást, csak a FényHíd listáján körbeküldtük a felhívást a gyűjtésre, és Laciékkal való személyes találkozásra, ismerkedésre. Első este egy „nemzeti” étteremben ücsörögtünk, a barátok jöttek, hozták adományaikat. Kisvártatva megjelent egy (számunkra) ismeretlen ember, megkérdezte, ki az a Magos Gábor, egy polgári kör nevében odaadott 35.000 forintot, köszönt és távozott. Ez a 35.000 forint az iskola egész téli fűtésének egyharmadát fedezte. Ezt a fiút közülünk senki nem ismerte. Ez a fiú nem ismert senkit közülünk. De jött, hozta a sok-sok pénzt, odaadta, elismervényt nem kért, ment a dolgára tovább. Édesanyám elbeszéléseiből kicsiny korom óta ismerem az ’56-os történeteket. Amikor a betört kirakatba nem nyúlt be senki, amikor az emberek ismeretlenül szóba álltak egymással, amikor mindenki segített a másiknak, amikor a közös ügy volt a fontos. És az a katarzis, amivel minket, magyarokat nem a görög drámák, nem a shakespeari alapigazságok, de a normális emberi önzésen felülemelkedni tudásunk évszázadról évszázadra megajándékoz. És jön egy fiú, hoz sok-sok pénzt, nem tudja, kinek a kezébe teszi. Nem ismeri, és mégis bízik benne. Hogy az a pénz oda kerül, ahova ők azt szánták. Teher alatt nő a pálma, tartja a közmondás. Szerintem pedig ez a remény ideje.” (Bercsi Kati) A támogatások csúcspontja az idén nyáron szervezett magyarországi táborok voltak, amelyeket nem tudtunk volna megvalósítani az Önök segítsége, adománya nélkül. Amikor megérkezett az adomány, akkor úgy döntöttem, hogy az iskola központi fütésére fogjuk költeni. De időközben az iskolánk udvarán csak egy éve újraásott kútból eltünt a víz, az kút kiásása, a vezetékszerelés stb. újabb 1500 USD-be került, közben a gyermekek nyári táborozásához nem volt meg az útiköltségre a pénz, ami szintén 1000 USD körül volt (22 vonatjegy Budapest -Sepsiszentgyörgy, oda-vissza). Így úgy döntöttem, hogy az Önök adományából a vonatjegyeket vásárolom meg, és a kút újraásásához a pénzt más forrásból próbálom megoldani. Azóta a kutat is kiásták, egészen újat, modern technikával, igaz akkor már mi Amerikában voltunk. A nyáron a gyermekeink négy magyarországi táborban vettek részt: kézmüves, madarász, informatika és betyártábor, összesen 22 gyermek, pedagógus. Ezekbe a táborokba azok a gyermekek mehettek el, akik jó tanulmányi eredményeket értek el és tevékenyen kivették a részüket a közöségi munkából. A jelmondatunk az volt, hogy az egyéni boldoguláshoz a közösségépítésen át vezet az út. Most már iskolánk tárgyi felszereltsége mondhatni megfelelő, vannak könyveink, számítógépeink, oktatószoftvereink, most már csak élni kell a lehetőséggel: mindezeket be kell vonni az oktatás, a nevelés folyamatába, hogy gyermekeink hasznosan tudják alkalmazni mindezeket. A gondjaink mindezek által sajnos nem csökkentek, mivel a téli fütés most sincs megoldva, innen Kaliforniából még nekem is hihetetlennek tünik: a múlt héten San Joseban fürödtem, míg otthon édesapám havat sepert Olaszteleken, és a diákjaim odahaza megint vacogtak, mivel nincs elég fa ahhoz, hogy októberben tüzet tegyenek. Az iskolaépület nagyon régi, feljavításra szorul: szigetelés, festés, villanyhálózat. Az udvaron szeretnénk egy játszóteret létrehozni. Nincs még televiziónk, ahol az adományba kapott mesekazettákat megnézhetnék a gyermekeink, a saját tévémet szoktam elvinni az iskolába. Ha fénymásoló, nyomtató van az iskolában, az nagyon jó, de a fénymásolóhoz papír kell, a nyomtatóhoz festék. Az önkormányzat által biztosított költségvetsében pedig ilyesmikre nincsen pénz. A 2002-es évi költségvetésünk így nézett ki:
1. villany	      5 101 200 ROL   $ 153    39 099 Ft
2. telefon	      5 100 000 ROL   $ 153    39 090 Ft
3. takarítóítószer    1 740 000 ROL   $  52    13 337 Ft
4. javítás	                 27 206 400       ROL   $ 815   208 528 Ft
5. tűzifa	     30 000 000 ROL   $ 898   229 940 Ft
6. összesen	                 69 147 600       ROL   $2070   529 994 Ft
Ennyi. Semmi egyéb. Sem irodaszerek, sem tanszerek, sem könyvek, sem ösztöndíj, fogyóanyagok, sem sportszerek, semmi. A szülők anyagi segítségére sem számíthatunk, hiszen ők is munkanélküliek. Az, hogy a román állam mennyit költ egy szentivánlaborfalvi gyermekre (a tanárok fizetésén kívül, egytanár átlag havi fizetése kb. 100 USD) nagyon egyszerű kiszámítani: az évi előirányzott költségvetés végösszegét el kell osztani a gyermekek létszámával: Ez egy gyermekre 531 904 ROL, azaz $16. A szentivánlaborfalvi Berde Mózsa Általános Iskola azon erdélyi kis gyermeklétszámú, magyar tannyelvű iskolák közé tartozik, amelyeknél fennáll az intézmény felszámolásának sajnos nagyonis reális veszélye. Ez elsősorban a felső tagozatra ( V.-VIII. osztály) érvényes. Ehhez a helyzethez a demográfiai helyzet romlása vezetett, a 800 lakosú faluban 2002-ben 116-an jártak óvodába és iskolába. Mit jelent iskolaigazgatónak lenni Erdélyben 2003-ban? - kérdezték az idén nyáron tőlem Budapesten. Könnyü volt a válasz: felelősséget. Nem a hivatalnokét, aki elsősorban az államot, a hatalmat képviseli pénzért, a fizetésért, hiszen az iskolaigazgatóság nem jár annyi anyagi előnnyel, hogy megérné azért elvállalni. A hivatalnok fél, én nem félek. Én elsősorban ember vagyok, utána magyar, utána tanár és csak végül igazgató. Amikor a hatalom utasít, a magyar ember hallgatja meg és ő is hajtja végre, ha végrehajtja, és nem a hivatalnok. Sokszor kell mást és másképp tenni, mit ahogy az utasítás fentről jön, de a felelősséget is vállalni kell azért. Nincs félelem bennem, azért, mert nem szolgálom a hatalmat, hiszen az én feladatom a gyermekek, a közösség segítése. Ez a vállalás sokszor kerül szembe a tanfelügyelőség, a kormány érdekeivel és ilyenkor a helyi közösség érdekeit kell előnyben részesíteni. Én hiszek abban, hogy az életben nem a nagy tettek, a nagy szavak a döntőek. Hanem a kis tettek, a kis szavak ereje fogja megváltoztatni a világot, remélhetőleg megjavítani. Mindenki a maga helyén. A gyermekeknek mikor a Tücsök és a hangya meséjét tanítom, mindig felhívom a figyelmüket a tücsök igazára: ő zenélt, mert neki az volt a dolga. A tanár sem két kezi munkás, mégis dolgozik, a lelkész, az orvos is. Ők is tücskök, akkor télen éhezzenek? És a gyermekek előbb óvatosan, de később felcsillanó szemmel adnak igazat. Mindenkit a maga helyén kell értékelni. Kis lépésekkel érjük el az Óceánt is: kis élhető világokat kell teremtenünk falvainkba, közösségeinkbe: tudásból, szeretetből, egymásra figyelésből. És ezeket a világokat semmiféle hatalom nem veheti el tőlünk, hiszen itt van bennünk, magunkban hordjuk, magunkkal viszük mindenhova. Haza a magasban, haza az agyakban, a haza itt van bennünk. Ezért marad meg mindörökre, miénknek, magyarnak. Magyarnak lenni nem szavakat és érzést jelent elsősorban számomra, hanem tetteket. Nem csak beszélni, írni kell a magyarságról, himnuszt énekelve piros-fehér-zöldre festeni a világot. Nem. Inkább cselekedni a közösségért: a családért, az iskoláért, a faluért, a nemzetért. Nem nagy dolgokat: apró, mindennapi tetteket: felásni a kertet, szabadidőben is a gyermekekkel foglalkozni, adni egy könyvet egy öreg bácsinak, a szegényebbnek egy darab kenyeret, egy mosolyt a megtörtebbnek. S ha kell, felelőséggel gondolkozni a közért. Átadni azt, ami érték a gyermekemnek, a gyermekeknek. S vállalni, akkor is, mikor csak nehézségek adódnak belőle, nem dacból, nem büszkeségből, hanem egyszerű, természetes, magától értetődésből: hogy magyar vagyok. Ennyi. Köszönöm, hogy meghallgattak.


Forrás:  http://www.mbk.org/Article75.html