Az idén ugyan nincs semmilyen kerek évforduló, ami miatt Brassai Sámuelt ünnepelni lehetne vagy kellene, de úgy gondolom, hogy szellemi hagyatékán keresztül akár naponta is eszünkbe juthat a neve. Ebben az évben, de valójában három év múlva is megünnepelhetnénk Brassai születésének 216. évfordulóját, ugyanis világra jöttének pontos ideje mindmáig tisztázatlan, a lexikonokban 1797-tõl 1800-ig több változat is található. Ami biztos: a tudós Brassai 116 évvel ezelõtt, 1897. június 24-én halt meg. Jókai a következõket írta róla: „Látod, tisztelt publikum, ezt a szép hószínû szakállat és hószín hajfürtöket? No, hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban õszült meg” (Jókai M. 153). Nos, Brassai mindent tudott, amit tudni lehetett, csak éppen születésnapjára nem emlékezett pontosan. Elképzelhetõ, hogy ezzel különösebben nem is törõdött és elég volt számára, hogy õ a százzal haladt, ahogy síremlékének hátsó falán olvashatjuk, vagyis a 19. századdal.

Iskoláztatását szintén alig lehet nyomon követni abból a néhány szórványos adatból, ami ránk maradt. Mindenki tisztában volt azzal, hogy sokat tudott, de hogy miként szerezte tudását, arról csak halála évében nyilatkozott. „Nem arra vagyok büszke, kedves öcsém – mondta egy újságírónak –, hogy sokat tudok, hanem, hogy amit tudok, magam erejébõl szereztem meg” (Mikó I. 24).

Apja, Brassai Welmer Sámuel torockói, majd torockószentgyörgyi iskolamester, késõbb unitárius pap. Egyetlen szenvedélye az olvasás volt, fiát sajátos módszereivel vezette be a tudás világába. Édesanyja, Koncz Krisztina, igen mûvelt asszony volt. Följegyezték róla, hogy még a tûzhely mellett is olvasott, mégsem égett oda a rántása. Hogy mások ne értsék, latinul szólt az urához. Az ifjú Samut 12 éves koráig maga az apja tanította, aztán 1813 õszén beiratkozott a kolozsvári Unitárius Kollégiumba, és ettõl kezdve sorsa összefonódott az iskola történetével.

Akkor a kollégiumot Molnos Dávid nagy tudású bölcsész, szigoráról is híres rektor vezette. Brassai huszonegy éves korában megszerezte az abszolutóriumot, ráadásul rendkívüli módon, mert történelmi kronológiából nem volt hajlandó felelni. Így bizonyítványa hiányos maradt, de ez nem befolyásolta további pályáját. Az 1820-as évek végére fõúri körökben Brassai kezdett ismertté válni nemcsak nevelõként, hanem tehetséges fiatal tudósként is. Ennek köszönhette, hogy õt kérték fel a kolozsvári kaszinó tagjai a tervbe vett néplap, a Vasárnapi Újság szerkesztésére. Az 1834. április 6-án megindult kiadványt 1848-as megszûnéséig Brassai szerkesztette.

Természetesen az Unitárius Egyház is felfigyelt a köztiszteletnek örvendõ, nagy tudású Brassaira. 1836-ban meghalt Körmöczi János püspök, és ugyanabban az évben a kolera, vagy ahogy akkor mondták, a „fekete angyal” elvitte a fentebb említett Molnos Dávid fõjegyzõt, kollégiumi rektort, a földrajz és történelem tanárát. Az õ pótlásuk igen nehéz feladatnak bizonyult. Az 1837. február 8-i Fõtanácson Brassait a kolozsvári Unitárius Kollégium tanárává választották, és Körmöczi helyébe Székely Sándor ült a püspöki székbe. A város és különösen a diákság egyöntetû örömmel fogadta Brassai megválasztását, aki be is váltotta a hozzá fûzött reményeket. Tanári beiktatása március 2-án volt, és latin helyett magyarul olvasta fel Az idõ és a nemzeti karakterek befolyása a históriára címû székfoglaló, a történetírás történetét az ókortól kezdve saját koráig elemzõ értekezését.

A beiktatással Brassai életének legtevékenyebb és legtermékenyebb évtizede kezdõdött el, amikor többször is az õ igazgatása alá kerül a kollégium. Új szellemi pezsgést hozott az intézet falai közé, végül megreformálta az egész unitárius tanügyet. Elvetette az addigi merev, tekintélyen alapuló, szónokias oktatást. Tanítványait barátként kezelte és óráin inkább beszélgetett, majd kérdezve vezette rá õket a tudásra. Annak ellenére, hogy eleinte latin volt a tanítás nyelve, földrajz- és történelemórákon magyarul is megszólalt. Támogatta a magyar nyelvû önképzõköri munkát, amelynek eredményeként 1839-ben megindult a Remény zsebkönyvek sorozat. Ha nem talált jó tankönyvet, maga írt egyet. Kék könyvtár címmel 1837-ben indított meg egy füzetsorozatot. Ennek minden darabja több kiadást ért meg (A számító Socrates; A kisdedek számvetése; Okszerû vezér a német nyelv tanításában; Fiatal kereskedõk arany ábéczéje stb.). Tanszékét saját költségén látta el vegytani szerekkel és fizikai eszközökkel.

Az Unitárius Egyházban már rég napirenden szerepelt a tanterv módosítása és a magyar tannyelv bevezetése. Az 1833-as ürmösi Zsinat és az 1837-es Fõtanács egy bizottságot nevezett ki javaslattételre. Az 1840-es bölöni Zsinaton azonban meghagyták, hogy a diákok mind az iskolaépületben, mind pedig az udvaron csak deákul beszéljenek, s minden tudományt latinul tanítsanak, valamint ilyen nyelvû kézikönyveket használjanak. 1841-re nyilvánvalóvá lett, hogy ez a helyzet tarthatatlan, mert a tanulók latin tudása egyre hiányosabb, és az ezen a nyelven tartott elõadásoknak nem volt meg a várt eredménye.

Végül 1841 májusában Iszlai László fõgondnok egy új tanterv kidolgozásával bízta meg Brassait. Õ teljes lendülettel végezte el feladatát, és az 1841. augusztus 27-i korondi Zsinat elé terjesztette bevezetõ indoklással ellátott „tanítási rendszerét”.

Brassai szerint az iskola három tagozatot kell hogy magában foglaljon. Az elsõ három osztály a „hungarica” elnevezést viselné, ez az eleminek felel meg, itt csak magyarul folyna az oktatás. A második tagozat lenne a „philologica”, amely öt osztályból állna. Itt a latin volna a fõtárgy, de a magyar nyelvre alapozva tanítanák. A bölcseleti tanfolyamot Brassai csak háromévesre tervezte, és a latint mint tantárgyat teljesen mellõzte volna. Itt a négy fõ diszciplína a matematika–fizika, a hazai és világtörténelem, a filozófia, valamint a statisztika. Az unitárius oktatásügy történetében a magyar nyelven való tanítást érvényre juttató új tanterv 1842 õszétõl került alkalmazásra.

Brassainak híres az a kijelentése, amelyet a tudomány és az oktatás kapcsán így fogalmazott meg: „nekem csak egy tudományom van: a módszertan elméletben és gyakorlatban” (Gaal Gy. 263). Tanár–diák viszonyról vallott nézetei eredetiek és modernek voltak. Eszerint az oktató a feladó, a sugalló, aki ösztönzõ szerepet kell hogy betöltsön. A tanuló a végrehajtó, az alkotó. A tanár jellemzõje az ügyesség, a diáké a figyelem és készség kell hogy legyen. Módszertani jelszava: „Keveset, jól és lassan”. Félig elsajátított ismeretekbe újat oltani vagy mindent csak megkóstoltatni igen káros – vallotta. Mindent nem lehet megtanítani, éppen ezért az elmét kell kimûvelni, azaz olyan tárgyakat kell tanítani, amelyek a gondolkodást fejlesztik, erre a nyelvek és a matematika tanítását tartja a legalkalmasabbnak. A nyelvtanítást új alapokra helyezi. Az akkor divatos szótanulásos-magolós módszer helyébe a mondat tanítását állítja, mert ez a nyelv alapja.

Brassai 1862-ig tanított az Unitárius Kollégiumban, és a Fõtanács még abban az évben az iskola felügyelõ gondnokává választotta. Rendszeresen részt vett az igazgatósági gyûléseken, és minden iskolai, valamint nevelésügyi kérdésben tanácsot adott. Közvizsgálatokon elnökölt és tanévnyitókon elõadásokat tartott.

Az 1876-os esztendõ Brassainak az egyházzal való viszonyában némi elhidegülést hozott. Kriza János halála után a püspökválasztás kapcsán két párt alakult ki. Az egyik párt Pap Mózes kollégiumi tanárt és fõjegyzõt támogatta, közéjük tartozott Brassai is, a másik Ferencz József kolozsvári papot. Brassai a fõgondnoki tisztségre való megválasztására is számított. A választás eredményeképpen Ferencz József lett a püspök, és a fõgondnok-választáson Brassai alulmaradt Berde Áronnal szemben. Ez annyira rosszulesett neki, hogy felügyelõ-gondnoki tisztségérõl még azon év szeptemberében lemondott. A Fõtanács nem fogadta el Brassai lemondását, és végül az örökös felügyelõ-gondnoki címmel tüntette ki. Késõbb Brassai, fõleg Boros György kérésére, újra bekapcsolódott az egyház és iskola életébe. 1885-ben elfogadta a Dávid Ferenc Egylet elnöki tisztségét, és ennek keretében összesen két beszédet mondott és kilenc felolvasást tartott. Ezeken az összejöveteleken többször foglalkozott vallási kérdésekkel. Figyelemreméltó A jövõ vallása címû felolvasása, amelyben kijelenti, hogy: „az a vallás tarthat leginkább számot a mívelt világ kedvezésére, amely az általános kereszténységben gyökerezve ez idõ szerint legtisztítottabb, de az elõbb felsorolt (kijelentés supra naturalizmus, egy isten eszméje) és más rokon kellékeket nemcsak ki nem küszöbölte, hanem keblében melengeti és ápolja: az unitarizmus, vagy mondjuk nevén: az unitáriusok vallása” (Ferencz J. 18).

Talán egy ember életében elegendõ dolog is lenne egy olyan nagy horderejû tanügyi reform végrehajtása és az oktatásban kifejtett tevékenysége, mint amit Brassai megvalósított, de emellett a kor szinte minden tudományágában maradandót alkotott. A tanári és nevelõi pálya mellett sokoldalú egyénisége mint lapszerkesztõ, mûkritikus, zenész, matematikus, filozófus, nyelvész, botanikus, csillagász mutatkozott meg. Írt bankismeretrõl, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen a matematika mellett szanszkrit nyelvet tanított, a Magyar Tudományos Akadémia eredetileg a harmadik, matematika osztályba választotta be, de késõbb áttette az elsõ, bölcsészeti osztályba. Õ volt a maga korában a világ legöregebb rektora, hisz 80 évesen öltötte nyakába a rektori láncot. Tizenkilenc tankönyvet szerzett: aritmetikát, botanikát, francia és latin nyelvtant, s ez utóbbit német nyelvre is lefordították. Brassai munkásságáról már könyvtárnyi irodalom született, éppen ezért a következõkben mindössze néhány érdekesebb mozzanatot és anekdotaszerû jelenetet villantunk fel a polihisztor sokoldalú tevékenységébõl.

Az 1848-as szabadságharc híre pár nap késéssel jutott el Kolozsvárra, de Brassai megérezte azoknak a napoknak a jelentõségét, és a Kollégiumban az óráin a párizsi eseményekrõl beszélt, majd elõadásról távozva csak ennyit mondott diákjainak: „Jegyezzék meg uraim, hogy a szabadság zászlóját elsõsorban mindenütt a fiatalság ragadta meg, hordozta körül. Remélem, hogy önök miatt sem kell megszégyellnünk magunkat” (Lambrecht K. 11). Brassai is bevonult honvédnak, majd bujdosnia kellett. A Bach-korszak alatt kilenc évig Pesten lakott, és ott egy elõkelõ magánintézet tanára lett. Szabad idejében színikritikákat és nyelvészeti értekezéseket írt, majd Fiatalság Barátja címmel lapot indított.

Pest zenei élete magával ragadta. Szinte minden hangversenyen feltûnt hórihorgas alakjával, egyéni öltözködésével, de fõleg komoly zeneértésével és a koncertek után írt éles hangú kritikáival. Kolozsvárról télen is felment Pestre, pedig fáradságos volt akkoriban az utazás: Nagyváradig Biazini társas kocsiján kellett utaznia, vasút ugyanis csak onnan közlekedett Pestig. Bécsben olykor táviratilag rendelt magának koncertjegyet. Sok anekdota kering zenerajongásáról. Az 1870-es években Liszt, Reményi Ede hegedûmûvész és Bülow zongoramûvész együttes hangversenyt adtak Budapesten. Ekkortájt Brassai beteg volt, és az orvosa megtiltotta, hogy felutazzon a koncertre. Hogy orvosa ne vegye észre, köntösét kitömte szalmával, lefektette az ágyra, és betakarta. Inasának azt parancsolta, hogy amikor orvosa jön, mondja neki, hogy az ura alszik. Amikor visszajött Budapestrõl, nevetve mondta orvosának, hogy a köntösét gyógyította, õ meg zenét hallgatott. Amikor Brassainak mesélgették a róla szóló anekdotákat és megkérdezték, hogy igazak-e, egy olasz mondással felelt: „Se non e vero, e ben trovato”. (Ha nem is igaz, de találó.) (Mikó I. 182). Korának jelesebb énekesnõit és énekeseit valamint zongora-virtuózait mind meghallgatta. Szívéhez legközelebb Beethoven zenéje állott.

Köztudott, hogy Brassai maga is többféle hangszeren játszott: harmóniumon, brácsán, csellón, de nevelõ korában fõleg zongorát tanított. Zongorázni is úgy tanult meg, hogy a billentyûzetet lerajzolta, és azon gyakorolt. Itt meg kell említenem, hogy a levéltárunkban õriztük Brassai csellóját.

Kossuthnak csak élete alkonyán, emigrációja idején volt szüksége a virágok, növények, ha úgy tetszik, Flóra istenasszony vigasztalására. Vele ellentétben Brassai már fiatalon a botanika szerelmese lett. Szerette a virágokat, kutatta, tudományos vizsgálódás alá vetette õket. Brassai bevezetést nyújtott a növényföldrajzba, megírta a növények organográfiáját, útmutatást írt a növények kezeléséhez stb. Botanikai vizsgálatai olyan nagy nemzetközi sikert arattak, hogy a pozsonyi születésû Stephan Ladislaus Endlicher, a bécsi Természettudományi Múzeum botanikus professzora 1839-ben Brassairól nevezte el az egyik ausztráliai sudár növésû repkényfajt, a Brassai actinofillát, amely erdõket alkotva tenyészik.

Angol nyelvbõl lefordította Lindley könyvét: A füvészet elveinek vázlata címmel. (Itt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Brassai tíz nyelvet tudott, amelyeket elsõsorban könyvekbõl tanult. Amikor 1871-ben az Unitárius Egyház Brassait Jakab Elekkel együtt Londonba küldte, hogy az ottani unitáriusokat üdvözölje, beszéde után az egyik angol hitrokon megjegyezte: nem is gondolta, hogy ennyire hasonlít a magyar nyelv az angolra. Az idõs Brassainak nyilván elég sajátos lehetett a kiejtése.)

Fogalomszámba ment Brassai szelídsége. A béketûrésbõl csak akkor jött ki, amikor a kolozsvári botanikuskertjét az ifjak nem a tudomány mûvelésére, hanem ingyen virág szedésére használták. Finom lelke nem engedte, hogy tiltó táblákat tegyen a kertbe, helyette azt írta ki: „Mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Egy reggel, amint szokásos sétáján volt a füvészkertben, látta, hogy a vele szembejövõ fiatalember gomblyukát épp az a ritka virág díszíti, amelynek virágzását napok óta türelmetlenül várta. Megkérdezte a virágtolvajtól: tud maga olvasni? Aztán elolvastatta vele, hogy Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Az ifjú hetykén azt válaszolta: nem letéptem, hanem leharaptam a virágot. Brassai kijött a béketûrésbõl, mondván: nem tudtam, hogy ebbe a kertbe szarvas marhák is járnak.

Sokrétû elfoglaltsága ellenére arra is maradt ideje Brassainak, hogy az 1859-ben megalapított Erdélyi Múzeum-Egyesületet élõ intézménnyé tegye. Az igazgató és a természettudományi tár õre Brassai Sámuel lett, a régiségtáré Finály Henrik, a könyvtár vezetését Szabó Károlyra bízták. Brassai a múzeumkert kis házába költözött. Ott zavartalanul hódolhatott kedvenc tudományának, a botanikának. A parkot hamarosan füvészkertté alakította át. Az Erdélyi Múzeum Évkönyveit 1859 és 1872 között õ szerkesztette. Brassai indította el tudósi pályáján a Kõszegrõl Kolozsvárra múzeumi segédõrnek érkezett Herman Ottót, akinek saját 1000 forintos javadalmazásából 300-at átengedett. Itt vált Herman Ottóból kiváló tudós. Az itt összegyûjtött tudásanyaggal felvértezve írta meg Magyarország pókfaunájáról valamint a magyar halászatról szóló könyvét, megszervezte a madártani intézetet, utat tört az õsfoglalkozások néprajzi és az õsemberi maradványok régészeti megismerése terén. Ha nincs Brassai, nincs Herman Ottó sem.

Brassai több évtizedes tanári pályával a háta mögött, 1872 õszén tagja lett az újonnan alapított kolozsvári egyetem tanári karának. A fiatal egyetemnek fiatalok voltak a tanárai is. Egy külföldi professzor csipkelõdve kérdezte: „Milyen egyetem az, ahol a tanárok nem is doktorok?” Ez alól Brassai sem volt kivétel, noha az oktatók között a legöregebb volt. Neki sem volt doktorátusa, és csak kinevezése után avatták tiszteletbeli (honoris causa) doktorrá. Sok tudománya közül végül a természettudományi karon lett az „elemi mathesis” professzora. Az egyetem prorektora és rektora, a matematikai és természettudományi kar dékánja is volt. 1883-ban nyugdíjazták, de a tanítást még azután is folytatta: a szanszkrit nyelvet adta elõ. Érdekes, hogy az évszámok fordított tükre milyen is Brassai életében. 37 évesen akadémikus, 73 éves korában egyetemi tanár. Mások ilyen korban már három éve nyugdíjasok. Az örök agglegény Brassai elsõ szószólója volt annak, hogy a nõk számára is meg kell nyitni az egyetemek kapuit.

Brassai naprakész volt a legfrissebb tudományos fölfedezésekkel. Voltaire egyik mondására hivatkozva azonban hasznosabbnak vélt egy hibát megtalálni, mint új igazságokat fölfedezni. Ezért írt annyi epés, polemikus cikket kortársai ellen. Mint zenész és zenekritikus egyetlen tekintélyt ismert el, Erkel Ferencet. Nagy tisztelõje volt Liszt Ferencnek is, de vele vitába szállt, amikor az a cigányzenével azonosította a magyar népi muzsikát. „A »lángeszû Liszt« – írja Brassai – az ezópusi róka mintájára »sajtnak nézte a holdat«, cigány zenének a magyar zenét” (Mikó I. 179). Brassai szerint a kettõ különbözõ forrásokból ered.

Meltz Hugóval együtt 1877-ben indította meg az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapokat. Ez volt a világon a legelsõ ilyen jellegû folyóirat. Céljuk az volt, hogy megismertessék külföldön a magyar, itthon pedig a külföldi irodalmat. Eljutott minden földrészre, közleményei tizenöt nyelven jelentek meg, nem számítva a nyelvjárásokat. Közösen kidolgozták a cigány nyelvnek a betûk magyar hang-értékén alapuló latin betûs írásrendszerét. Petõfiana címmel rovatot vezettek, hogy más nyelveken is olvashassák Petõfi Sándor mûveit. Mivel a kiadás költségeit nem tudták fedezni, ezért az utolsó száma 1888 januárjában jelent meg.

Brassai már életében jelképpé vált. Õ volt az utolsó polihisztor, a „Praeceptor Hungariae”, azaz Magyarország tanítója.

1897. április 16-án kelt végrendeletét így kezdte: „Egyházam és nevelésügye iránt érzett érdeklõdéstõl vezéreltetve egész vagyonom általános örökösévé a magyar unitárius vallásközösséget teszem”(Gaal. Gy. 265). Továbbá meghagyta, hogy vagyona mintegy felét, 12 000 forintot, a tordai Unitárius Algimnázium alapjához tegyék, a másik része pedig a kolozsvári Unitárius Fõgimnáziumé legyen, és azt mindaddig tõkésítsék, ameddig az új Kollégium felépítésére sor kerül. Így épült be Brassainak nemcsak szellemi hagyatéka a szûkebb unitárius és a tágabb magyar közösség erkölcsi, társadalmi és tudományos életébe, hanem anyagi támogatása is a Berde Mózesé mellett az új, impozáns Unitárius Kollégium falaiba, mely tanintézmény már több mint 450 éve a múzsák és erények otthona.

Irodalom

Ferencz József: Brassai, a hívõ. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997.

Gaal György: Brassai Sámuel és a Kolozsvári Unitárius Kollégium. In Múzsák és erények jegyében. Kolozsvár, 2001.

Jókai Mór: Brassay. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997.

Lambrecht Kálmán: Polihisztorok egymás közt. In Brassai Sámuel emlékezete. Összeáll. Gazda István. Bp., 1997.

Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1971.

Forrás: http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1386