Nekem jutott feladatként egy falu tragédiájának bemutatása néhány percben, de legyek bár a szomszédos, túlsó völgyön kanyargó Gagy patak vize mentének szülöttje (Szentábrahám), vagy 1984-1986-ban a szomszéd falu, Kőrispatak unitárius papja, feljogosultnak érzem magam arra, hogy befolyásoljak mai és régebbi véleményeket a falurombolással kapcsolatosan, és nagyon röviden elmondjam azt, amit tudok és érzek ezzel kapcsolatosan.

Bözödújfalu Maros megye délkeleti részén, a Küsmőd patak partján feküdt, Erdőszentgyörgy és Székelykeresztúr útvonalon. A kis faluban nemzetiségre és vallásra megoszlott lakosság 1974-ig: magyar, román, azaz római katolikus, unitárius, református és ortodox volt. Még áll a vízben a 18. században épült katolikus, és az 1918-ban épült unitárius templom.

A falu tragédiája elképzelhetetlen a történeti háttér tragédia nélkül. 1662-ben, fejedelmi rendelettel igyekeztek áttéríteni a bözödújfalvi szombatosokat más vallásra, mely aztán a 18. századig feledésbe merült. Ekkor azonban a szombatosok komoly része Törökországba menekült. A 19. sz. második felére a számottevő üldözés következtében a szombatosok száma nagyon lecsökkent.

A falu tragédiája a szombatos-zsidó hitközség tragédiájával folytatódott. Előhírnöke az volt, hogy a szombatosok valamelyik felekezethez tartoztak és csak titokban tartották meg vallásukat. 1867-ben elfogadták a zsidók egyenjogúságáról szóló törvényt, melytől kezdve a szombatosok megmenekülésüket látták abban. Lassan zsidó hitre tértek.

A 2. Világháború közeledtével napvilágot látott az első zsidótörvény, melynek következtében sokan fordultak tanúsítványért az unitárius lelkészhez, melyet a helybeliek többsége meg is kapott, viszont az időközben eltávozottak nagy része nem. 1944-ben a 2. Zsidótörvény újabb veszélyt jelentett még akár a tanúsítvánnyal rendelkezők számára is. Összegezés: koncentrációs tábor.

44 évvel később a falu tragédiájának betetőződése következett.

1988 szeptemberében a falu lakói tudomást szereztek arról, hogy Bukarestben aláírták a „dekrétumot”, mely azt jelentette, hogy kész van a gát. Szeptember 17.-én, amennyiben elfogadták az állam által felajánlott összeget, máris indulhattak világgá a Bözödújfalusiak, – természetesen, ahová küldték őket. Amennyiben nem fogadták el, akkor, mehettek ahová tudtak. Egy év haladékot kaptak. 1989-ben kimondták a végső ítéletet: „dezafectare”. Voltak, akik maradék életüket a helyben maradásra tették fel, de lassan ők is oldott kéveként hulltak szét. Szemtanú vallomása szerint: „/…/ a szép otthonunk, csak egy szomorú emlék maradt”.

Megmaradási kísérleteket a végső megsemmisítés előtt is találunk, hiszen, mint minden más közösség, úgy Bözödújfalu lakossága is túl akarta élni a történelem viszontagságait.

Az ún. forradalom esztendejében, 1989-ben bekövetkezett a megsemmisítés.

Szeretett testvéreim, ez Bözödújfalu tragédiája 3’30” percben.

Mindannyiunké akkor válna, ha úgy kellene nyilatkoznunk, mint egyik lelkésztársam: „Tudod, az a legfájóbb, hogy nincs ahová hazamenjek”.

A reformáció ünnepén vallom Testvéreimmel, hogy szükség van állandóan az ember lelki formálására, de engedni kell őt, hogy éljen és abban a hitben érezze jól magát, melyben nemcsak fennmaradásának lehetőségét találja meg, egy átvészelési megoldást a történelem viharai között, hanem hitéletének a továbbfolytatását is biztosíthatja. Óvjon meg bennünket a gondviselő Isten gondatlan vezetőktől és tartsa meg jövőbe vetett, embert és Istent szolgáló hitünket.

Nagyvárad, 1999. október 29.-én.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László

Unitárius lelkész