Események és adatok a

csegezi unitárius egyházközség

19. századi történetéből

1. Forrásmunkák

Sor	Év	Cím
	1780	„Protocollum Venerabilis Ecclesiae Unitariorum in Oppido Thorotzkó Super Ordinationibus Regiis Gubernialibus circa Obiecta Religiosa sen Ecclesiastica editis et exarandis Die 7 ma Mensis Julii A 1780.”
	1827	„Presbiterium előtt megfordult tárgyak, Presbiterium végzések.”
	1845	„Gondnoki Jegyző Könyv 1845től kezdve”
	1845	„A Csegezi Unitaria Sz: Ekklésia Presbyterialis és Ekklésiai határozatokról való Jegyző Könyv: 1845.”
	1850	„A Csegezi Nemes Unitaria Sz Ekklésia Presbyterialis is Ekklésiai Határozatokról való Jegyző Könyv. 1850.”
	1851	„A Csegezi Unitaria Sz. Ekklésiának Presbiterialis és Ekklésia gyűléseinek s határozatainak Jegyző Könyve – kezdődik 1851 k augusztus 25.”
	1852	„Körrendeletek Jegyzőkönyve az 1852 től kezdve”
	1858	Keblitanácsi Jegyzőkönyv
	1864	„Csegezi Unitaria Ecclesia Egyházi Jegyző Könyve 1864 Július 25 én
	1879	Körrendeletek
	1882	Vizsgálószéki jegyzőkönyvek
	1889	A Csegezi Unitárius Egyházközség Keblitanácsi és Közgyűlési Jegyzőkönyvei.’

2. Az egyházközség elnevezése

Amennyiben eltekintünk az egyházközség latin elnevezésétől, a következő megnevezéseit találjuk a történelem folyamán:

Év	Megnevezés
1711	„Csegezi Unitária Ecclésia”
1847	„A Csegezi Unitaria Nemes Szent Megye”
1850	„A Csegezi Nemes Unitaria Szent Ekklésia”
1864	„Csegezi Unitaria Ecclesia
1889	„Csegezi Unitárius Egyházközség”

A fentiekből kiderül tehát, hogy három tekintetre méltó tény derül ki az elnevezésekből:

a). A latinos elnevezés jelenléte 1864.-ig kimutatható.

b). A „szent” és „nemes” jelzők megjelenése és eltűnése pontosan nyomon követhető.

c). 1889-ben találkozunk azzal a kitisztult elnevezéssel, melyet mostanáig hűségesen őriznek az egyházközségben maradt tagok.

3.A jegyzőkönyvekről

Néhány fontos tudnivalót kell elősorolnom azelőtt, hogy néhány részletkérdésbe kezdenék bele. Az első jegyzőkönyv, az „Első presbyterialis gyűlés”-sel indul, majd a határozati pontokat 1-el kezdve számozzák. A 3. Jegyzőkönyv után kimarad a számozás, viszont a határozati pontokat ismét újrakezdve számozzák meg. 1845 május 18-tól folymatos számmozással találjuk semben magunkat, de ezek az évi határozatokat jelölik, amennyiben januártól kezdték volna a folyamatos számozást. Az előbbi dátumtól mondható el, hogy pontossággal számozták a határozati pontokat, viszont a jegyzőkönyveket nem látták el számjegyekkel. 1850-ben egy újabb törés állott be, mert az addig folyamatos számozás 59-el véget ért és az említett jegyzőkönyv 1-es sorszámmal újraindult. Nem ritkák azok az alkalmak sem, mikor egyes jegyzőkönyvek számozása azután is elmaradt, mint pl. 1851 január 27.-én tartott gyűlés esetében. Az 1851 augusztus 25.-én indult jegyzőkönyv nem kapott ugyan számot, de a határozatok esetében itt is számozás mutatható fel. 1855-ben a megelőző határozati számokat tovább vitték, s ennek következtében fedezhető fel a 16. Sorszámozással egy újabb csúsztatás. Január 30-ra, mintha szinte észbe kaptak volna és újrakezdték a számozást. Ilyen esetekkel a későbbiek során is találkozhatunk, de azzal is, hogy adott jegyzőkönyvek hiányoznak, vagy a sorban található jegyzőkönyveket betűvel jelölték meg. Pl. „Első gyűlés”.

1862 az a vízválasztó, mikor minden jegyzőkönyv az első sorszámmal indul újra. 1864-ből találtam meg az első bekötött Jegyzőkönyvet, melynek az oldalai is számozással vannak ellátva.

1872 egy újabb határkövet jelent a jegyzőkönyvelés tekintetében, hiszen ez számít az első alkalomnak, mikor számadási adatokkal találkozhatunk benne. A témát illetően elmondhatom, hogy név szerint jegyezték fel azok neveit, akik fát vásároltak az egyházközség erdejéből, viszont a kimondott értékesítésre, vagy pénzforgalomra nem találunk utalást.

Elég gyakoriak az elírásos tévedések is, melyek még azzal tetőzik esetenként a kutató nehézségeit, hogy ismételten újraindítják a számozást is.

1877-ben a jelenléti névsor felállítása után megjegyzi a jegyzőkönyv, hogy a gondnok megnyitotta az ülést és felsorolta a tárgyakat is, melyek a tanácskozás alkalmával sorra kerültek.

1878-ban egy új alkalmazást találunk, mikor római számokkal jelölik a jegyzőkönyveket, viszont a határozati pontok továbbra is arab számmal kezdődnek jegyzőkönyvenként az 1-sel.

1880 február 23.-án találkozunk az adósok neveinek részletes leírásával, ami ismételten egy határkövet jelez a jegyzőkönyvek életében.

1889 év jelenti azt a határidőt, melytől kezdve a jegyzőkönyvek szövegezése a mai formának megfelelően indul, vagyis: „Jegyzőkönyv, mely felvétetett”… stb.

3. A valláserkölcsi élet

Az istentiszteleti rendtartásra, de az azzal kapcsolatos tudnivalókra vonatkozó adatok is nagyon szegényesek. Bizonyára nem képezhette sosem a tanácskozások tárgyát a fenti téma, mert ellenkezőleg kellett volna legalább annyi írott bizonyítékot találni, melyekből rekonstruálni lehetett volna a hivatalosan is gyakorolt istentiszteleti rendet. Néhány megjegyzés erejéig tapasztalhatók helyi szokásokhoz igazodó rendtartás, melyekről azonban semmi közelebbit határozottan állítani nem lehet. A 19 század vallásos gyakorlatát jön bizonyítani az a komoly prédikációs anyag, melyből egy intenzív vallásos életre lehet következtetni.

Minden okunk meg van arra, hogy a csegezi egyházközség valláserkölcsi életét jónak minősítsük, nem csak azért, mert ilyen irányú feljegyzést kívánok bemutatni a sor elején, hanem annál is inkább, mert a panaszok is elenyészők, melyek a rendbontásokra utalnak. Az 1882. Évben történt Vizsgálószéki kiszállás alkalmával feltevődött többek között az a kérdés is, hogy milyen az egyházközség valláserkölcsi élete, melyre azt a feleletet kapta, hogy: „a templom iránti buzgóság és hitélet a kor kívánalmainak megfelelő”, sőt, hozzátették, hogy a hívek „gyakorolják” az istentiszteleteket. Már említettem, hogy az istentisztelet csendjét megzavaró alkalmak is csekély számban jelennek meg az iratokban, de azok sem olyan elmarasztaló élűek, mint, amilyeneknek sokan gondolnák. E néhány közül egyet emelek ki csupán, mikor feljelentette a /…/ „Gondnok aa /…/, hogy azon karban, hol az orgona vagyon Ifjak, házas emberek az Isteni szolgálat alatt, minthogy oda szerfelett gyűlnek fel, több rendetlenséget visznek végbe”(nem derül ki, hogy mit), s meghatározták, hogy ezután az ifjak a „hátulsó karba” üljenek , s az orgona mellé „csupán a tanuló gyermekek mikor a Rectornak szükség lészen az énekhez Házas emberek is felmehetnek”.

A templomülési viszályok nem képeznek nagy súlyt a csegezi egyházközség életében, de mint minden egyházközségben úgy itt is jelen volt. Az első tudósítást a 18. sz. 2. felében, Agh István püspöksége alkalmával olvashatjuk, mikor „/…/ éppen pünkösd előtt harmad nappal /…/ megforgatván némely székeket ilyen mondásokat tettenek, hogy a Papné és Mesterné székit elvették Tiszt. Tar Tamásné Asszonynak adták, esvén azonban egy kis üres hely, melyhez bejáró út semmiképpen nem engedtetik, ebben megakadályozván dolgunk a sz. Pünköst Inneptől fogva Feleségeink a templomot künn kerülik, hol a Tornátzban, hol pedig a gyepen ülvén nem botsátván senki is bé a maga székibe, sőt némelyek azzal is fenyegetik, hogy ha oda ülnek, kivonnyák, nem reánk, hanem azokra neheztelvén, kik ezen difficultásnak okai voltanak, ennek igazittása végett eddig elé sokszor megkerestük Tiszt Curator Uramat, de semmi igazítást tenni nem látánk. Mivel pedig már az üdő, hogy Feleségeink a Templomon kívül üljenek, nem engedi”. Agh István püspök válaszában jelezte, hogy amennyiben úgy áll a „/…/ dolog, amint írattatik, communicaltatik a Szent Ecclesiának hogy a Papnénak és Mesternéknek rendeljen illendő helyet a Templomban, sőt ha hely találtatik és botránkozás nélkül megeshetik, csináltasson különös helyet charakterek szerint valót

A 19. század első felére tehetők többnyire azok az elkövetkező hasonló eredetű kellemetlenségek, melyek a fenti témához kapcsolódva, közvetve akadályozták az istentiszteleti –rendtartást. Tudni kell, hogy ezek a viszálykodások általában a lelkész megérkezése előtt történtek, mikor a hívek készek voltak elfoglalni templombeli helyeiket. Az 1828 április 11.-i példa nagyon jól mintázza meg a többieket is, mikor Csongvai Istvánné azzal vádolta meg Csongvai Gábornét, hogy őt a templomban „megdöfte”, s miután a keblitanács megvizsgálta az ügyet, megállapította, hogy a vádlott hibázott, aki a számonkéréskor megjegyezte, hogy „bizon ment volna bellyebb”, s akkor nem kellett volna helyet készítenie magának. A törvény hozatalának idejét nem ismerem, de tény, hogy a templomban „taszigálódni” nem szabadott, s aki vétett e határozat ellen, azt 3 Magyar Forintra büntették meg. Amennyiben sikerült bebizonyítania a vádlottnak teljes mértékű jószándékát, akkor a szóban levő büntetés el is maradhatott. Tényként kell kezelni a hasonló esetek rendjén, hogy majdnem minden alkalommal zajt vont maga után, hiszen érthető, hogy egy-egy ilyen kellemetlenséget csendesen képtelenség volt megoldani.

A viszályok általában ott kezdődtek el, mikor valaki a pad külső felén foglalt helyet, bár lett volna bennebb hely, ahová mást sem akart beengedni. Pld 1829-ben mentő körülménynek számított Csongvai Jánosné cselekedete, aki „megmozdult” ugyan helyén, amivel mindenképpen jó szándékának jeleit akarta kimutatni. Amennyiben a padba beülni akaró nem volt megelégedve a már ott levő helyet készítő mozdulatával, akkor következett a szópárbaj, ami sokszor válogatatlan szavakat is tartalmazott, pillanatnyilag elfeledkezve a helyszínről. A viszályok után, amennyiben a panaszos vádat emelt, akkor általában tanúkat hallgattak ki, kiknek száma a tanúsítás alkalmával attól függött, hogy kit tudtak arra az alkalomra előállítani. Találtam olyan feljegyzést, amikor a feleség csak a férjét tudta tanúként megidézni, viszont olyan alkalom is volt, mikor akár három tanú bizonyította a bepanaszolt ártatlanságát.

Bár e téma elején Agh István püspök válaszára hivatkoztam, nem kell azt érteni, hogy minden alkalommal –amennyiben nem talált helyi megoldást a kellemetlenség – a Főhatósághoz folyamodtak, mert a Képviselő Tanács vonatkozó rendeletére sokszor hivatkoznak a jegyzőkönyvek, melyben kimondták, hogy a templomban senkinek saját padja nem lehet, s aki vét a határozat ellen, azt 3 MFrt-ra kell megbüntetni.

Egy utolsó gondolat erejéig jónak találom megjegyezni, hogy a templomülési viszályok kérdése a múlt században utoljára 1893 május 27.-én jelentkezett, mikor Csegezi Ferenc Vernes Andrásra panaszkodott, amiért annak családja, „ősidőktől” használt padjából kiszorította.

A családi viszályok sem tárgytalanok egy egyházközség történetében, hiszen nyugodtan lehet állítani, hogy amennyiben rendezett családi körülmények uralkodtak, akkor az természetességgel vont maga után egy megfelelő egyházközségi életet is. Szeretnék tenni itt egy összehasonlítást annak érdekében, hogy a fenti állításomat alátámasszam, hiszen a csegezi iratokban közel sem találunk számbelileg és eseményileg sem olyan gazdag tudósítást, mint a bágyoni egyházközség életében. Amennyiben a kor (19. század) egészét tekintjük, akkor egy sokkal fegyelmezettebb valláserkölcsi életképet találunk itt, mint néhány kilométerrel lennebb az Aranyos folyásának jobb partján. Szinte a fentiekből az is kiérezhető, hogy éppen az események ritkasága miatt nem lehet annyira szerteágazóan tagolni sem a történéseket, de mégis igyekszem egy teljes egységet bemutatni a házastársi viszonyok megromlása, illetve azok rendezése tárgyában. Előljáróban azonban még meg kell jegyeznem azt, hogy a 19. század gyakorlatában természetes volt, hogy a Keblitanács minden bejelentett házastársi panaszra odafigyelt, sőt kötelessége volt döntést hozni (pozitíven befolyásolni a feleket), s amennyiben nem sikerült, akkor végső döntés céljából az espereshez továbbította a döntést.

Az események túlsúlyban bizonyos családi titokzatosságokat fednek, ugyanis képtelenség a feljegyzésekből megállapítani a válások igazi okait. Két példával szeretném megeleveníteni ezt a részletképet, melyek közül az elsőben 1850 december 16.-án egy elég furcsa történet látott napvilágot, mikor Szász Jánosné, Veress Susanna férjétől válni akart. A Keblitanács „szerencsétlennek” nevezte a férjet, de a kifejezés mögé nem enged betekinteni, azonban hangsúlyosan kérte a nőt, hogy míg a „titok leple jövő sorsát elhatározza – addig maradjon csendes magányába – válni ne kívánjon”, de a nő makacsul kitartott régebbi elválási szándéka mellett, s amiatta az ügyet továbbítaniuk kellett az espereshez. A második történetben Bíró Sámuelné, Kováts Mária is válni akart, s arra kérte a Keblitanácsot, hogy hasson oda, hogy férje adja ki váltó ruháját. Tudni kell, hogy a feleség megelőzően elhagyta férjét. A számonkérés pillanatában jelenlevő férj megígérte, hogy a kérésnek eleget tesz, viszont kihangsúlyozta, hogy „az ágyi gúnyáját” nem adja ki. Érdekes, hogy egy bizottság jelent meg a férjnél, akit a helyszínen kötelezte az említett ruha kiadására, és ahol nem történt ellenállás a határozattal, illetve a végrehajtással szemben, de a történet háttere ködben maradt.

Ritkábban ugyan, de a csegezi események között is találunk olyanokat, mikor a fiatalok akaratán kívül született meg egy házasság. Ennek példája 1845 július 17.-én jegyeződött le, mikor Váradi Mihály és Magyarosi Sára válni akart. A nő panaszolta, hogy „Atty erővel adta és Magyarosi József nem úgy viselte magát, mint igazi szerető férj, ennél fogva nem kell se testinek se lelkinek s így meg nem békélhetünk”.

A családi viszályok sorában komoly helyet foglalnak el még a kevés számbeliségben is az erőszakosság miatt történt házasságtörések. Többnyire kiderül az eseményekből, hogy a férj a tettlegességek kezdeményezője és végrehajtója, de ellentétes példák is vannak. Komoly szerepet tölt be az a tény, hogy ezek a cselekedetek italos állapotban történtek, s ennek köszönhetően ki is derül a feleségek panaszai alkalmával, hogy a férj részegeskedik, s olyan állapotban „üti-veri” feleségét, ami miatt az képtelen egy rendes háztartást vezetni. Ma már csodálkozással állunk meg egy erőszakos történet előtt, mikor az előbbi megjegyzésem alapján nemcsaka férj, hanem a feleség is részt vállalt az erőszakban. Bíró Sándormé, Víg Mária panaszolta férjét, aki betörte a fejét és nagyon megverte. Mikor kihallgatták a férjet is, akkor kiderült, hogy a feleség késsel támadt rá, mellyel meg is szúrta a lábát. Az erőszak erőszakot szült, de érdekes módon anekdótába illően kibékültek a felek.

A családrendezés egy nagyon ritka eseményével találkoztam 1850 április 25.-én. Gelei Péter és neje között nézeteltérések alakultak ki, melyet a Keblitanács igyekezett rendbe hozni. A kibékítést az nehezítette meg, hogy a férj még özvegyi állapotban volt, amikor Kolosi Sárával „tiltott szerelmet gyakorolt”, s észrevette a férfi, hogy „szerelmese tiltott szerelmének gyümölcsét várja”, azt több helyen, több alkalommal ki is fecsegte, sőt a férfi is hangsúlyozta, hogy amennyiben gyermeke „azon időre fog születni – mely az általa tudva levő titkos öszvejövésre határidőül szolgálna, a születendő gyermeket magához véendi és sajátjának” fogja tekinteni. Tulajdonképpen ez volt az, ami megzavarta a régi házi rendet, s így lassan gynút keltettek a gyakori találkozások a férj feleségében. Az eseményeket tovább bonyolította, hogy április 24.-én Gelei Péter édesanyjához ment, ahol jelen volt titkos szerelmese is, de hamarosan megjelent a feleség, aki a terhes nőnek esett, és megpofozta őt. Hogy a „nagyon terhes” nőn bántódás ne essék, a férfi megvédelmezte, majd utána hazakísérte. A fenti eseményeket a feleség panaszolta el, melyeket a férj be is ismert, sőt a már említett állsápontját is megerősítette a születendő gyermekkel kapcsoplatosan. A Keblitanács igyekezett kibékíteni a feleket, mely az asszony kívánságát igyekezett célba venni úgy, hogy a férfi ne házasodjon össze a terhes nővel, de ugyanakkor  gyermekről is mondjon le. A férj az első feltételt elfogadta és annak teljesítését meg is ígérte, a másodikat viszont nem fogadta el annál is inkább, mert a gyermek még nem létezett, de mikor megszületik, annak megtagadásával nem fog átkot vonni magára, mert az emberi természetének ellent mond. Ellenben békességre hívta feleségét, aki megtagadta, hogy férjéhez visszamenjen.

1850 április 28.-án, Koronka Antalesperes jelenlétében folytatták a tárgyalást, mikorra sokkal jobban megközelítették a kibékülést annál is inkább, mert a férj hajlandó volt visszafogadni a tőle eltávozott feleségét. Igen ám, de a feleség három feltételt szabott:

1.     Férje Kolosi Sárával ne kerüljön „egybe”

2.     A születendő gyermekről „semmit se tudjon”.

3.     Tiltsák meg Kolosi Sárának, hogy Gelei Péter anyjának házához járjon.

A férfi mindhárom feltételt elfogadta, azt azonban megjegyezte, hogy amennyiben felsőbb utasításra gyermeke gondozására fel fogják szólítani, akkor annak engedelmeskedni fog. Ekkor felszólították a férj édesanyját is, hogy Kolosi Sárának ne adjon házában helyet.

1850 november 4.-én ismét terítékre került a fenti ügy. Gelei Péter és neje Székely Terésia közti viszály újabb fordulatot vett, mert ekkorra már a feleség nem akart kibékülni és többé férjével lakni. A Keblitanács ismtelten felszólította őket a békés, csendes házas életre, s bár a férj hajlandóságot is mutatott, a várfalvi születésű feleség nem akart visszamenni hozzá. Ennek következtében az espereshez továbbították a válási kérelmet.

1851 április 18.-án ismét a Keblitanács tárgysorozati pontjai között szerepelt a téma, amikor azt tudtuk meg, hogy Gelei Péter Szebenbő kapott egy levelet, amiben egy titokzatosság rejlett. Tudni kell, hogy a feleség ekkor már Várfalván lakott, aki megjelent ugyan a Keblitanács megidézésére, és vállalta a felelősséget a levéllel kapcsolatosan is, de határozottan kijelentette, hogy férjével többé nem kíván együtt élni.

A nemzetiségi együttélésnek korai példája az 1866 november 29-i esemény, mikor Prodán György ifj és Tar Julianna özvegy nő házasságra akart lépni s ennek érdekében az esperes jóváhagyását kérték. Az esperes arra kérte a lelkészt, hogy a fiút vegye be az unitárius vallásra, azután mind a két felet törvényesen kérdezze ki, hogy véletlenül se álljon fenn valamilyen erőszakolás a házasságra és amennyiben nem merül fel akadály, akkor összeesketheti őket. A fenti időt tekinthetjük az első alkalomnak, mikor román-magyar nemzetiségek közötti vegyes házasságról olvashatunk az egyházközség történetében.

Végül pedig ezt a kérdést azzal a Vizsgálószéki jegyzőkönyv bejegyzéssel szerném lezárni, melyet 1882-ben jegyeztek fel, hogy a családi életben „békesség s egyetértés van, úgynevezett törvénytelen házasságok nincsenek, sőt törvényes válási esetek is ritkán fordulnak elő”. Tulajdonképpen a fenti megállapítás érvényes a csegezi házastársi élet egészére.

Az egyházközségi fegyelemtartás szükségszerűsége kidomborodik a csegezi történetben is. Tudni kell azonban, hogy ezen a téren sem bővelkednek eseményekben a fennmaradt iratok. Két tárgykörben mozognak a fellelhetők, melyek közül az első az ekklésia követésekre, a második viszont anyagi mulasztásokért elkövetett büntetésekre vonatkoznak. E helyen csak az elsővel kívánok foglalkozni, a másodikkal pedig az anyagiak rendjén. Megállapítható az is, hogy egyértelműen csak a tárgyalt 19. század első felében találkozunk fegyelmezésekkel és azok is olyan jellegűek, melyek mai szemmel nézve nem hordoznak komoly fegyelmi kihágásokat. Néhány példát szeretnék kiemelni, melyek közül az első, mikor Szilágyi Frenc, Csongvai Sámuel „cselédje csúfolódott úgy, hogy órát egész gúnyáját mésszel elmázolta, annyira, hogy a munka félbe maradt”

1846-ban találjuk azokat  asorozatos bejegyzéseket, mikor a rektor felesége Csongvai Katalin és Bíró Mihályné Jakó Julianna között súrlódások keletkeztek. A korabeli felülvizsgálat eredményeként megállapítható, hogy „csekélységénél fogva” nem érdemes többre az esemény, mint arra, hogy megidézték a két haragos nőt, akik ünnepélyesen megis jelentek a keblitanács előtt és fogadalmat tettek, hogy tettüket soha többé nem ismétlik meg, s amennyiben igen, akkor alávetik magukat a szokott büntetéseknek. Sajnos, hogy a büntetésekre vonatkozóan semmi közelebbit nem árult el a bejegyzés.

A kihágások, illetve az azokkal járó fegyelmezések következő tárgyköre az engedetlenségek tekintetében tapasztalható. Az eseményekből határozottan kitükröződik, hogy csakis az egyházközség Vezetőségének tagjaival szembeni kötelességek elhanyagolásáról, valamint azok számonkéréséről van szó. Nem is annyira egyes egyházközségi tag, mint valamelyik egyházfi részesült megrovásban akkor, ha elmulasztotta bizonyos kötelességét ilyenkor elég nagy gyakorisággal megállapították, hogy /…/ „felvállalt hivatalát pontosan teljesítse, Gondnok aanak engedelmeskedjék s ha mégis ellenkezőleg cselekedne”, akkor büntessék meg. A büntetések kilétéről csak annyit mondhatunk el, hogy itt is pénzbeli bírságot alkalmaztak.

A fenti témakörhöz kapcsolódnak azok a súlyosabb esetek, mikor nemcsak az előre megállapított pénz büntetést kellett valakinek elszenvedni, hanem eklélzsia-követésre is kötelezték.

A gyermekek valláserkölcsi nevelésével kapcsolatosan már sokkal bővebb tudósításokat leltem.

A vallásórákat a felekezeti jelleg megszűnése után a kántor tartotta. Hetente két óra állt rendelkezésére, hogy az iskola épületében végezze ezt a kötelességét, de azon kívül a vasárnapi oktatás is az ő feladata volt. A lelkész sem volt kivétel a vallásórák tartásában a múlt század végétől kezdve. Világosan nem lehet meghatározni a munkaköröket, sem a felelősséget a vallásórák vonatkozásában, hiszen annyira eggyé folyt ez a tevékenység. Ténynek számít azonban, hogy adott esetekben, mikor a lelkész díjat kért a vallásórák tartásáért, a Keblitanács határozottan elutasította, arra való hivatkozással, hogy nincs az egyházközségnek erre kiadási lehetősége, de egyben régebbi álláspontjait is megerősítette, hogy a kántornak (mesternek) kötelessége végezni feladatát: hetente két vallásórát tartani, de emellett a vallásos énekek elsajátításáról is gondoskodnia kellett. Nem egyedi eset ez, hiszen a későbbiek során is több alkalommal –komoly fenyegetések kíséretében – felhívták a figyelmét a komolyabb énektanításra , s akkor határozottan utasították is, hogy minden vasárnap de. 8-9 óráig nemcsak a vallásóra köteles gyermekek énektanításáról gondoskodjon, hanem az ifjúságéról is. Az 1990-es években már a lelkészt találjuk a vallásórák tartásának középpontjában, aki több alkalommal is amiatt panaszkodott, hogy sok gyermeknek nincsen „vallás kátéja”, s egyben arra kérte az egyházközséget, hogy a szegényebb gyermekeknek vásároljanak és osszanak ki ingyen.

Tudni kell, hogy az évi elsajátított vallásos ismereteket mindig felmérték. Ezeket az eseményeket ezért egy komoly munka kellett megelőzze, hiszen a gyermekek adott bizottság előtt kérdésekre kellett feleljenek, melyet csakis az előbbi tevékenység biztosíthatott. Az ún. vallásvizsgákat általában június hónapra szokták beütemezni, mikor a bizottság jelenléte egy komoly hangsúlyt is kölcsönzött az évenkénti eseményeknek. A vallásvizsgák alkalmával istentiszteletet, de általában bibliamagyarázatot, vagy áhitatot tartottak, melyet követett a kimondott vizsgáztatás, mikor a bizottság tagjai kérdéseket tettek fel, a növendékek pedig választoltak azokra. Szokásban volt, hogy az ünnepélyesség kedvéért szavalatokkal és énekekkel tették szebbé a vizsgát. E kérdést azonban nem szabad lezárni azzal, hogy a mindenkori Vizsgálószék feladatkörébe utaljuk át a vizsgáztatást. Esetenként egybeesettnek tekinthető, de a szokásban az volt, hogy mindig egy külön, erre megválasztott, felelős bizottság szedte be a vizsgákat, írt jelentéseket róla, és terjesztette a felsőbb fórumok felé.

Az egész oktatási rendszerből magasan kitűnik a konfirmációnak a helye, s ez szinte ma is teljességgel elmondható, hogy az unitárius ifjú esetében az a legfontosabb, hogy vallásos ismereteit minél jobban elsajátítsa. Megfogalmazást nyert, hogy a növendékek  körülbelül január, február hónapban a „jövő Vasárnaptól kezdve minden nap kötelesek kétszer Templomozás alkalmával jelenbe lévén a szükséges tanítást hallgatva és tanulva – a jövő Virág Vasárnapján abból a próbatételt kiállani”, azaz letenni a szokott ünnepélyes fogadalmakat. A határozatot azzal a hozzáadással egészítették ki, hogy ellenkező esetben nem fogják megengedni, hogy úrvacsorában részesüljenek, de a felsőbb hatóságokhoz is jelentést fognak tenni a mulasztókról. Megjegyzendő, hogy az egyházközség kevés lélekszámára való tekintettel 1882-ben igyekeztek két évenkénti konfirmációkat életbe léptetni, s ezt a gyakorlatot az alkalom ünnepélyesebb volta miatt igyeztek életben tartani.

Elenyésző esetek arra engednek következtetni, hogy ritka alkalmakkor, de nem maradtak el a növendékek jutalomban való részesítése sem. Úgy, ahogy kilátások voltak az enyhébb, vagy kemények büntetésekre, úgy a jutalmazások is előtérben állottak. Mindenek előtt nyilvánvalónak találom, hogy a vallásvizsgák alakalmával kitűnően vizsgázó növendékeket elismerésben részesítettek, de a konfirmáltak esetében gyakorlatiasabb megvalósításról is történt említés 1pl. 1893-ban, mikor a konfirmációi emlékkönyvet rendelték meg jutalomképpen. Mint semmi más, ez az esemény sem történhetett spontán módon, hiszen a lelkésznek kellett javasolnia a növendékeket a Keblitanács előtt, s miután érdemileg megvitatták a jutalmazandó növendék hozzáállását, akkor kimondták az örömszerző igent, megkérték a lelkészt, hogy esetenként gondoskodjon a jutalom tárgyak beszerzéséről.

Az egyletek 19. Századi működéséről nagyon kevés feljegyzést találunk az egyházközség irattárában. Annyi azonban pontosan kimutatható, hogy 1886 május 16.-án alapították meg a „Dávid Ferenc segély egyletet”, mikor hivatalosan is felkérték az egyházközséget arra, hogy évi tagságdíjjal lépjen be az egyletbe. Amennyiben belekacsinthatunk e század elejének ilyen vonatkozású tevékenységébe (1906), akkor már sokkal jobban pontosítani tudjuk a tevékenységet, de a feldolgozott anyagot is. A vasárnapi tanítás, mint az egyleti élet egyik komoly tevékenysége szerepelt az egyházközség életében és alapvetően nem sokkal különbözött a téli foglalkozásoktól. Idejét általában július-augusztus hónapokra időzítették, s tanítás középpontjában vallásos ismeretek átadása és az énektanítás állt. A már említett időszak látogatottsága 12 és 23 személy közé tehető, amelyről még elmondható, hogy jobb volt a fiúk aránya, mint a leányoké. A feldolgozott anyagot illetően elmondhatom, hogy többek között az alábbi témákat dolgozták fel: 1. Úri ima; Isten: fogalma, imádása; hitünk összehasonlítása a más felekezetűekével; a Biblia és azzal kapcsolatos tudnivalók; Mózes próféta: a Tízparancsolat és azzal kapcsolatos tudnivalók; Jézusról és az ő munkásságáról. Meg kell említenem, hogy a vasárnapi tanításról, de általában az egyleti tevékenységről is a lelkész jelentéseket kellett készítsen, melyekről másolatok nem maradtak, csupán esetenként a piszkozatok alapján lehet következtetni egyes ténynek számító megjegyzésre, adatra.

4. Az iskola és az oktatás kérdése

Néhány adat erejéig mielőtt az oktatásba belepillantanánk, nézzük meg az épület vonatkozásában is azokat a tudnivalókat, melyek mellett kár hallgatólagosan elmenni. Adattal bizonyítható, hogy a Csegezi egyházközségnek 1713-ban már létezett iskolája, hiszen „Bagioni Csegezi Szofia” asszony örökséget adott az egyházközségnek, „melynek Dél felöl vicinusa ugyan az megirt Ecclesia Scholai ház öröksége, másfelől pedig az faluban levő utak”. Nincs semmilyen bizonyítékom arra, hogy a 19 századi iskolai oktatás célját is ugyanez az épület biztosította –bizonyos javítások elvégzése nyomán -, vagy egy másik épület javítását szorgalmazták 1873 november 2.-án. Az előbbi megállapításom helyességét jön alátámasztani az a tény, hogy 1883 szeptember 23.-án Székely László lelkész melegen ajánlotta az egyházközségnek, hogy építsenek két tantermet a kántori telken, melyet bérbe adhatnának az állami iskola részére. Megállapítást nyert, hogy az építkezést nem lehet „elkerülni, s megbízták a gondnokot, hogy a szükséges építkezési anyagokat szerezze be. 1884 január 24.-én készült el a kölségvetés a következő tételekkel:

Anyagok ára	278 Ft	80 Kr
Kőművesnek	250 Ft
Ácsnak	125 Ft
Asztalosnak	160 Ft
Összesen	813 Ft	80 Kr

Nehéz megmondani, hogy milyen számítás következtében jutottak el oda, hogy az anyagok és a mesterembereknek történő kifizetések összegelését 1309 Ft 30 Kr-ban határozták meg, mikor pontosan kimutatták a kis költségvetés részleteit.

1884-ben történt a helyszínelés, mikor megállapítást nyert, hogy az épületet Ny-K irányban fogják felépíteni. Hossza 10 öl 2 sing (beleértve a falakat is), szélessége pedig 3 öl 4 sing lesz. A kőművesnek megígérték a 250 Ft munkadíjat, sőt 80 napszámost is adtak melléje, akiket csak a munkálatok megkezdésekor vehetett igénybe. A pince kiásása az egyházközség feladata volt, viszont a zsindelyezésnél is megfelelő segítségről kellett gondoskodni, akik segítették a mester keze alá jutni a zsindelyt. A kőműves mester Szabó György, az ács Molnár László volt. Az asztalos Kovács Márton volt, akinek kötelessége volt a 160 Ft-ért minden asztalos munkát elvégezni, azoknak vasazását is beleértve, de elvégezni a festést és üvegezést is.a munkálatok végleges beindítását egy öt tagú bizottság végezte el. Bombér sándor lelkész felesége ajánlotta fel azt a helyet, ahonnan az építéshez szükséges követ kiszedhette Komáromi István, Csongvai Tamás és  Bujdosó Ferenc. A fenti személyek a kő ölét 1 Ft 10 Kr-t voltak hajlandók összegyűjteni s megállapították, hogy összesen 14 öl kőre lesz szükség. A munkavállaló kőgyűjtők ígérték, hogy március végéig be fogják fejezni munkájukat s ölbe rakva fognak elszámolni a kitermelt kővel. Amennyiben a jelzett időre nem készülnének el a munkával, akkor abban az esetben mind a lemaradást, mind pedig a kőgyűjtést saját költségükön fogják elvégezni. Az alap kiásását is a fenti személyek vállalták ki 167 Ft-ért. Az iskola részére Szász Dénes fogja elhozni a szükséges homokot, csupán azt a helyet kellet kijelölni, ahonnan hoznia kellett. 1884 február 14.-én sajnálattal tapasztalta az egyházközség Keblitanácsa, hogy bár az esperes helyettes ígéretet tett az ügy véghezvitelére, a felsőbb hatóságoktól még mindig nem kaptak semmilyen választ, bár az idő teljes mértékben megért arra, , hogy hozzáfogjanak az iskola és mesteri lakás építéséhez. Nyomatékosan felkérték Székely László lelkészüket, hogy ismételten járjon el abban, hogy az építkezéseket megkezdhessék. 1884 március 30.-án jelentette a gondnok, hogy az építendő lakás alapja nemcsak szélesebb, hanem mélyebb is az eredetileg tervezettnél, ami a munkadíjak megnövelését vonta maga után 7 Ft 20 Kr-ral. Júniusban az iskolához oszlopfákat jelöltek ki és vágtak le. Augusztusban már sor kerülhetett a vályogolásra, melyet 10 Ft 10 Kr-ért vállaltak és végeztek el.

Bizonyára az olvasóban is feltevődött a kérdés, hogy miért építtetett az egyházközség iskolát abban az időben, mikor már szinte egy éve megszűnt a felekezeti jelleg, s az oktatást az állam vette a kezébe. Mára nagyon sarkalatossá vált a kérdés, és szinte érzékenyen viszonyulunk hozzá, viszont nem ilyen volt a korabeli szemlélet. A csegezi egyházközség esetében is teljesen magától értetődő volt, hogy abba az iskolába járnak unitárius gyermekeik, amelyet az állam működtet, s akkor még nem voltak érezhetők a későbbi „állami” iskolák kemény kihatásai unitárius, de nemzeti vonatkozásban. Így tehát a legcsekélyebb jel sem mutatott arra, hogy valamilyen veszély fenyegette volna a gyermekek iskoláztatását, sőt még előnyöket is fedeztek fel benne, hiszen anyagilag sem jelentette a régi megterhelést. A megfontoltság jeleit fedezhetjük meg ebben az építkezésben, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az állam inkább kecsegtetőbbnek talált egy új épületet bérelni, mint egy régit javítgatni, vagy újjáépíteni. Az okos belátás tehát sikerült egy ideig, mert a helyiséget kiadták bérbe, amiért évente 200 Ft haszon származott.

1896-ban megváltoznak a viszonyok, mert az egyházközség kézbe kapta a Királyi Tanfelügyelőség iratát, melyben kimondták, hogy az épületet csak akkor fogják továbbra is bérelni, amennyiben a két tanerőből egyet alakítnak, viszont a negyed Hold kertet átadják a tanító használatára, s egyben egy konyhát és egy kamrát is építenek a meglevőhöz. Benczédi Domokos lelkész személyesen utazott Kolozsvárra, hogy a püspök elé tárja a szóban forgó ügyet, s egyben megkérje arra, hogy használja fel „befolyását” a minisztériumnál. A kérésben az is szerepelt, hogy lehetőség szerint maradjon meg a haszonbér a jelenlegi formájában, de amennyiben nem lehetséges, és a két tanerőből egy marad, akkor márciustól egy olyan tanító érkezzen, aki egyben az egyházközség kántora is fog lenni. Ez utóbbi esetben az évi haszonbérből 100 Ft-ot elengednek, s idővel, – amikor templomát kijavította az egyházközség – és sikerül új alapokat előteremteni, akkor a tanítói ház mellé még egy szobát építtet. A tanfelügyelőség 2591 / 1896. Sz. iratában hajlandó 10 éves szerződésre lépni az egyházközséggel, amennyiben a kért építkezéseket elvégzi, de a tanítónak megígért 100 Ft-ot is kifizeti. Az egyházközségi tagok mindannyian meg voltak győződve annak következményeiről, ha az állam a Borbély Dániel féle belsőséget megvásárolná iskolai helyiségnek, mert azáltal a régi bérelés megszűnt volna. Az volt a megállapítás, hogy meg kell keresnie egy újabb bizottságnak „vallásunk befolyásosabb tagjait”, hogy a megfelelő intézkedéseket elvégezhessék. Nemsokára, 1897 március 28.-án beszámolt a lelkész, hogy a Keblitanács határozata értelmében járt el és gróf. Toroczkai Miklós képviselő által sikerült a miniszterhez bejutni, akinek tudomására hozta a lelkész, hogy a csegezi épületet kimondottan iskola céljaira építették, az állam által megvásárolandó épület pedig nem alkalmas arra a célra. Végül pedig megjegyezte a lelkész, hogy megnyugtató ígéretekkel bocsátották el a minisztériumból.

1898 január 9.-én vált nyilvánvalóvá, hogy az állam és az egyházközség között még nem született meg a várt szerződés az iskolai épület tekintetében, sőt hova tovább egyre csak bizonytalanodott a helyzet. 1896-ban állapította meg a Keblitanács, hogy Csegezbe egy olyan tanítót helyezzenek ki, aki el tudja látni a rektori teendőket is, s azt szerették volna, hogy a szerződést 25 évre kössék meg, viszont ez az elképzelés megvalósítatlan maradt. Ezen kívül az egyházközség maga is nagyon bizonytalan helyzet elé kellett nézzen, mert a jelen pillanatban még saját tulajdonát képező épületért, – amiért eddig évente 200 Ft évi haszonbért kapott- most már semmit sem „remélhet”. Fenn állt továbbra is annak a lehetősége, hogy az állam megvásárolja az ún. Borbély Dániel féle belsőséget. A fentiek tudatában kellett döntenie a keblitanácsnak, hogy miképpen intézkedik az iskolai épület tekintetében. Megfontolták a lehetőségeket s megállapították, hogy az iskolai épületet örök áron, 3000 Ft értékben eladják az alábbi okok miatt:

-                  A talaj, melyen az épület áll bizonytalan, s esedékes, hogy a közeljövőben könnyen összeomolhat, melynek helyreállítása komoly kiadásokat vonhat maga után.

-                  Mivel az épületet iskolának építették annak idején, belső emberi lakásnak nem használható az, mert a belsőség kis terjedelmű s így gazdasági épületeket (csűr, istálló, melléképületek) ráépíteni nem lehet, sőt az állatok részére szükséges takarmánynak sem lenne tárolási helye.

-                  Amennyiben az állam a Borbély Dániel féle belsőséget megvásárolja, akkor az épület az egyházközségnek semmilyen hasznot nem fog hozni, mert nem lesz, aki bérelné, viszont, amennyiben most eladják, akkor annak eladási árából bármikor lehet vásárolni egy másikat.

A fentiek után nagyon is természetesnek látszik, hogy a szóban forgó épület eladását jóváhagyták. Nem kell azt gondolni, hogy a fenti eseményekkel pecsételődött meg Csegezben is az a múlt, melyben még egy felekezeti iskolát tudott magának. Az előzményekhez szorosan hozzátartozott, hogy az állami iskola felállítását már 1882-ben kilátásba helyezték, mikor még az volt az állásfoglalás, hogy amennyiben ez a megvalósítandó cél, akkor azt az egyházközségnek is támogatnia kell. Egy év leforgása alatt már azt tapasztaljuk, hogy az egyházközség felekezeti iskolája megszűnt, melyet az állam vett át. Az iskola vezetése egy „nő tanító” kezében volt, aki egy osztályban tanította a fiúkat és a leányokat, s akinek személyével kapcsolatosan még megjegyezték, hogy az államtól kapta a fizetést. 1893 jelenti tehát azt a határt az iskola történetében, mikor a csegezi egyházközség semmilyen szerződést nem kötött az oktatást illetően az állammal, de egyben kimondta felekezeti iskolájának megszűntetését is.

Az oktatásra vonatkozóan is kell tennem néhány informatív jellegű megjegyzést, melyek között nem elenyészőek azok a gondok, melyeket éppen a tankönyv hiánya jelentett. Az 1882. évi állapot szerint az iskola készlete 6 db. kézikönyv , egy földgömb, egy számoló gép és egy fekete számoló tábla volt. Az oktatást két tényező akadályozta: az egyik mindenképpen az volt,, melyet a rektor panaszaiban fedezhetünk fel, hogy a „Gyermekes Anyák” nem akarták iskolába adni gyermekeiket, viszont ennek kiegészítője az ellentétes panasz, mikor az egyházközség több tagja is azért panaszol, mert nem folyt megfelelően az iskolai tanítás. Egy harmadik nehézséggel is kellett számolni, ami szintén lényegesnek bizonyult, hogy minden iskolába járó gyermekért már 1837-ben 1 „rénes forintot” kellett fizessenek a szülők. Erről az összegről tudni kell, hogy a szülők az egyházközség pénztárába fizették be az összeget, melyet aztán megfelelőképpen utaltak ki a tanítónak. Ezt a megállapításomat azzal is alá tudom támasztani, hogy pl. 1881-ben Csegezi Károly tanító arra kérte az egyházközséget, hogy a tanulók után járó díját szeretné, ha egyszerre fizetné ki.

A csegezi egyházközség életében is létezett egy ún. kisegítő iskola, melynek padjaiban azok a tanulók ültek, akik lemaradtak társaiktól, de akiket mindenképpen megfelelő elemi tudásban akartak részesíteni. E tevékenység ellátására a mindenkori mester, rektor, vagy kántor volt megbízva. Ezeket a kisegítő tanításokat heti két órában kellett elvégezzék a már említett személyek.

Végül pedig szeretnék néhány adatot közölni az iskolakötelesek számáról. Természetesen a szerény kimutatás nem a teljesség igényével készült, hanem inkább szeretném szemléltetni, hogy a múlt század második felében milyen volt a beiskolázott tanulók száma a feltűntetett adatok szemlélete alapján:

Év	Fiú	Leány	Összesen
1858	21	13	34
1882	17	19	48
1884	11	15	26
1885	21	22	43
1887	11	15	26

Az iskola működéséről akár a felekezeti, akár pedig az állami rendszerben egyaránt gondoskodni kellett. A csegezi egyházközség iskolai ellenőrzését két testület végezte el, melynek tulajdonképpen azonos feladatköre volt: az elsőt csupán „Iskola tanács”-nak, míg a másikat „Iskolaszék”-nek neveztek. Általában hivatalból a lelkész és a kántor voltak tagjai, de választás útján még három személlyel egészítették ki. Mindkét esetben pontosan meg volt határozva a feladatköre e bizottságoknak, ami elsősorban az oktatás ellenőrzésére, de másodsorban az anyagi ügyek végzésére is felhatalmazást kapott. Ezek a bizottságok hetente ellenőrizték a tevékenységet, s felülvigyáztak arra, hogy minden az előre megszabott keretek között működjön. A hatékonyságot szemlélteti pl. az a megjegyzés is, hogy olyan tagokat válasszanak be az iskolaszék tagjai közé, akiknek van iskolába járó gyermekük, mert így jobban tudnak azonosulni a szóban levő nehézségekkel.

---