Bágyon község földrajzi és történeti elhelyezése

Bágyon az Aranyos folyásának jobb felén, Tordától 11 km távolságra található, vegyes lakosságú település. A „Székelyek kiváltságában” Bagun olvasható és a falu Dávid Ferenc püspöksége alatt teljesen unitáriussá lett.[1] Az 1313. évi confirmationalisban Bagium szerepel, viszont az 1291. évi adomány-levélben Bagyun.[2] olvasható. A falu román elnevezése Bagiu volt, melyet 1935-ben Bădeni-re változtattak.

Együttélési lehetőségek

A levéltári anyag áttekintése nyomán egy egészen különös kép tárulkozik elénk. A falu nemzetiségi összetételében a magyarok mellett megtaláljuk a román ajkúakat is. A falu magyar lakossága, a tárgyalt időben három részre oszlott, melyben az unitáriusok voltak túlsúlyban. Az egyházközségi levéltár anyagából kiderül, hogy Bágyon magyar ajkú lakosságát az unitáriusok, reformátusok és katolikusok alkották. A ma ortodox vallásúaknak nevezett román lakosság pedig a görög katolikus valláson szerepelt, akik pápa pártiak voltak és maradtak egészen 1948-ig. A mai helyzetképpel nem foglalkozom, hogy ne szomorítsak el senkit.

Ellentétteremtés

Az ellentétekről

Igyekeztem elfogulatlanul beletekinteni a mindenkori bágyoni ember lelki világába. Szerettem volna nem félre ismerni őt, s közben olyan következtetéseket levonni, melyek nem állnának meg a megtalált bizonyítékok súlyával.

Hangulatkeltés[3]

Előfordulhat az, hogy bizonyos mértékig fogantyút jelent az általam említésre kerülő téma, de mindenek előtt a hangulatkeltésben találom a nézeteltérések, feszültségek, majd ellentétek eredetét. Miért merem ezt kijelenteni? Azért, mert számtalan jel mutat arra, hogy a megfelelő hangulatkeltő tényezők, valamint a hangadók léte lehetővé tette ezt. Ennek az állításomnak első bizonyítékát 1794-ben találtam. Ebből az évből származik az első biztos forrásunk, mikor a vizsgálat alkalmával „3 és fél veder bor” fogyott el. Ez semminek tűnik 1857 január 9-éhez viszonyítva, amikor a vizsgálószék alkalmával 20 veder bor fogyott el. „Ez hiszen soknak látszik”, de a szőlő a Faragó féle birtok szőlősében termett és ennek az áldomására minden családból meghívtak egy-egy tagot. Igaziból nem is 20, hanem csak 13 vederrel fogyott el, aminek 5-6 Ft volt a vedrenkénti értéke s a vizsgálószék nem találta annyira feltűnőnek „hogy érette még nagyobb zavart támasszon – annyival inkább hogy az összes atyafiak jelen lehettek az áldomáson és különös azon tekintetből, hogy az elöljáróság okulva azon kiáltó költségen a jelen lévő vizitáció alkalmával a költséget annyira leszállította, hogy a bor ára teljesleg kárpótoltatott”.[4] A magyarázat elfogadható lenne akkor, ha nem történtek volna olyan esetek, melyek határozottan megcáfolják ezt. 1929 február 24-25.-én, pl. Gál Domokos gondnok az egész gyülekezettől „/…/ több higgadtságot és a gyűlés méltóságához illő mérsékeltebb magatartást kíván a jövőben”[5]. Ide kívánkozik az a megjegyzés is, hogy 1923-ban még a templomban üléseztek, a mostani alkalommal pedig egy olyan hangvétel uralkodott, ami mindenképpen a gyűlések templomon kívüli tartását követelte meg. Az előző témához még egyetlen bizonyítékot szeretnék említeni 1939 március 9.-éről, amikor a „közgyűlés folyamán voltak viharos jelenetek is, de a végén a felzaklatott indulatok lecsendesedtek és a legnagyobb csendben és rendben ért véget a gyűlés”.[6]Nem csoda, hiszen a garatra több folyt, mint amennyit elbírt a türelmes viszonyulás.

A hangulatkeltésnek volt még egy másik, nagyon komoly változata a bágyoniak életében, ami teljes mértékben a nemzeti érzésekhez kapcsolódott. Mára, annyira kifinomultak érzéseink és gondolkodásvilágunk is átértékelte a korábbi helyzeteket, hogy igyekszünk helyesen megítélni a dolgokat. Az 1930-as, 1940-es években azonban ez nem így volt. 1945 március 28.-i keltezéssel a Sinfalván székelő, ideiglenes jelleggel működő „Romániai Unitárius Egyház Képviselő Tanácsától” a lelkész egy felszólítást kapott, miszerint jelentenie kell, hogy 1. „soha nem állott románellenes idegen érdekek szolgálatában. 2. Lelkész soha nem volt semmiféle katonai, vagy fasiszta jellegű szervezet tagja. 3. Demokrata ellenes magatartásért semmiféle eljárás lelkész ellen nincsen”.[7] Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e nyilatkozatban foglaltakkal szemben nem kívánok más megcáfoló bizonyítékokat felhozni, de a valóságra helyezkedve el kell mondanom, hogy ekkor nem is volt eljárás a lelkész ellen, de 1940-ben igen. Másfelől pedig Bíró István tagja volt az 1929-ben (bágyoni szinten) megalakult Magyar Pártnak.[8].

1949-ben már egy másik „kor”, a kommunista világ szelleme kezdte elfoglalni Bágyonban is az uralkodó szerepet, mert a lelkész a vizsgálószék, de a gyülekezet előtt is kijelentette, hogy „miként eddig, úgy ez után is igyekeznek kivenni a maguk részét az új társadalmi rend kialakításában”.[9]Ezzel tulajdonképpen kezdetét vette az új berendezkedés, mely nemcsak az egyházközség tagjait érintette kellemetlen hatásaival, hanem a sorban következő lelkészek is a szó szoros értelmében szenvedő alanyokká váltak. Egyetlen elmúlt időszak nehézségeihez sem hasonlítom a tárgyalt időszakot, mert ez jellegzetesen egyedülálló volt a többi nehézségekkel szemben. A hangulatkeltés, tehát akár politikai arculatot is ölthetett magára, melyből az egyének úgy mutatták ki magukat, mint, akik nem csak nemzetüket, hanem vallásukat is mély szeretettel féltik és védelmezik.

Az ellentétek okai

Ebben a fejezetben arra a kérdésre szeretnék válaszokat kapni, hogy mik voltak azok az alapvető tényezők, melyek állandóan befolyásolták és meghatározták a más felekezetűek ellentéthelyzetét? Mik voltak azok a tényezők, melyekből pontosan látni lehet az örökös feszültséget, melyek aztán vagy pozitív, vagy pedig negatív irányba rángatták el az egyént.

Az ellentétek megnyilvánulásai

Ellentét a házasságban

A szabályszerű házasságkötésnek meg voltak a feltételei, de a lehetőségei is, mégis időközönként bizonyos akadályok előkerültek: más felekezetűség, korai gyermekáldás, vagy éppen paráznaság nyomán született házasság miatt. Nagyon korán megtapasztalható az, hogy a házastársi életnek szabályos keretet biztosítottak egyházi, de világi törvények által is. Az elválási okok nagyon magas skálájával találkozunk s legalább tíz csoportban, lehet tárgyalni azokat. Természetesen képtelenség lenne a történetek sokaságát most ismét papírra vetíteni. A sort mindenképpen az erőszakos cselekedetek miatt kirobbant viszály kezdi meg, majd az elhidegülés, vagy egyszerűen a kölcsönös unalom, a paráznaságból származó hűtlenség és a többi között a másfelekezetű fél kölcsönös és szépen kifinomult gyűlölete.

Ellentétek a templomban

Viszonylag magas skálán mozog ez a kérdés, s a feljegyzések hangulatán érződik, hogy körültekintéssel kezelték ezeket az eseményeket. A mostani templom bútorzatának elkészülésével (1810) megtörtént az első padrendezés is. Nem csak azt kell érteni ezalatt, hogy családonként felosztották a templombeli padokat, hanem a kor szellemének megfelelően a család származása, vagyoni állása, betöltött hivatala volt az elsőrendű követelmény. Az 1812. évi padrendezéskor egészen más szabályok uralkodtak, mint a későbbiek (1881) során, hiszen az elsőbbséget éppen az elfoglalt hivatal jelentette. Tagadhatatlan azonban az, hogy a családoknak meghatározott padja volt, de sajnos ez az akkori kimutatás nem maradt fenn. „A templomban senkinek tulajdon széke, vagy ülőhelye nem lehet, hanem ki-ki, üljön oda, az hol üres helyet talál s ott is nem a szék végére, hanem beljebb, hogy botránkoztató tolongások ne származzanak, s ha mi rendet ebben tartani kívánnak, az nem a famíliákra, hanem az üdőkor és a személyes érdemre való tekintettel légyen”.[10]

A templomi padok ülésrendjéhez kapcsolódó események és kellemetlenségek 1837-1882 közé szorulnak. Természetesen azelőtt és azután is találunk alkalomszerű kirobbanásokat, de a második évszámtól kezdve többé nem jelentkezik a jegyzőkönyvekben ez a téma. 1869-től szabályozták, hogy, mikor férjhez ment egy leány, akkor a férje családjának a padjába ült, ha pedig a férj származott ide más vidékről, akkor a férfi a feleség családi padját örökölte. Ettől a rendtől többé nincs eltérés az egyházközség életében és akár a mai nap is ugyanezt lehet tapasztalni, csak annyi különbséggel, hogy nincsenek olyan hangos összeütközések.

Az utolsó, nagyobb méretű padrendezés 1881-ben volt. Ha valaki időközben betért az unitárius vallásra, vagy éppen más faluból költözött ide, akkor a Keblitanács jelölte ki számára a családi padot. Nem volt ritka eset, amikor a más felekezetről betért, vagy éppen más felekezetű embert szégyenítettek meg, ha nem a közösség, illetve valamelyik család elképzelésének megfelelően foglalt helyet a templomban.

Ellentétek az iskolában

A felekezetek közötti ellentétek kirobbanásának következő okát az iskolában kell keresnünk. Az első ilyen vonatkozású, hiteles adat 1869-ből származik, amikor az unitáriusok egyik épülete egyszerre adott helyet az iskolának, a reformátusok gyülekezeti termének és bolthelyiségnek is. Két teremben folyt az oktatás, egyben az istentisztelet és egyben az italmérés[11]. Bizonyára a fenti többrétű tevékenység ösztönözte a reformátusokat arra az elképzelésre, hogy azzal a javaslattal álljanak az egyházközség vezetősége elé, hogy szeretnék megvásárolni az épületet. Sajnálattal jelezte a Keblitanács, hogy bármennyire is nemes a reformátusok szándéka, az épületet semmi szín alatt el nem adhatják, mert éppen egy közös iskola megvalósításán, építésén gondolkodnak. Abban a pillanatban, amikor ezt a tervet megvalósították, még azt a szobát is vissza fogják venni, amit most még a reformátusok istentiszteleti célra bérelnek.

1892-ben újabb bonyodalmak kezdődtek el. Az Esperesi Vizsgálószék felhívta az egyházközség figyelmét arra, hogy az unitáriusok lényegbeli fölényben vannak a faluban, s a tantermek kicsinysége miatt a gyermekek képtelenek iskolába járni. Éppen ezért az egyházközségnek egy új iskola építésén kell gondolkodnia. A tanácsot határozatok követték, és 1893-ban kimondták, hogy a községnek van iskolája s éppen ezért az unitáriusok a saját meglévő épületüket fogják átalakítani annyira, hogy az egyházi céloknak megfelelő legyen. Ez a döntés azonban kedvezőtlenül érintette a reformátusokat.

Az 1920-1930-as években szélsőséges megnyilatkozásokkal találkozunk, melyek teljesen elmérgesítették a mindennapi élet hangulatát is. Számtalan súrlódás történt az iskola igazgatója és a lelkész között. Öröm azonban más véleményt is hallani: „A román tagozat vezetője pedig egy igazgató tanító, aki román ember, de nem soviniszta, elfogult, hanem megért s mondhatjuk, hogy jóakarattal viseltetik a magyarsággal szemben, úgyszintén az iskolában is a magyar tagozattal szemben”.[12]Ebből biztos nem válik egyelőre kötelező szabály, de ennek hiányában élni még az iskolában sem lehet!

1938-ban egy más fajta feszültség lett úrrá a felekezetek tagjain. Az okok keresgélése között sok minden felmerült, még az is, hogy a falu középpontjában működtették a reformátusok az iskolájukat s emiatt a szülők is inkább oda szerették volna gyermekeiket járatni, mert sokkal közelebb volt. Persze ez is a sok magyarázkodás egyike maradt, mert a tények mindig magukért beszéltek, mikor egyre néptelenedett a felekezeti iskolánk. Természetesen a hibát mindig a másikban keresték. Közben az állami iskola 4 tanerős volt. 1 református vallású tanerő, a három románnal szemben, akik közül 2 tudott magyarul, a harmadik pedig tanult, de a „kifejező készsége hiányos” maradt – olvassuk a korabeli tájékoztatást.

Az iskolai tananyag miatt

A felháborodás oka egyértelmű volt. Semmi magyarázatot nem kell hozzá fűznöm ahhoz, hogy az ellentétet szító tényező ne bújjon ki a zsákból. Figyeljük csak meg az 1933. évi tananyagot:

1. osztály: olvasás; beszéd és értelem gyakorlása magyarul és románul. -

2. osztály: olvasás magyar és román nyelven; a földrajz és történelem csak románul. -

3. osztály: ugyanaz, mint a másodikban. -

4. osztály: olvasás „román és magyar nyelven”; földrajz és történelem csak románul; a többi tárgy magyarul. -

5 -7 osztály: „minden tárgy románul taníttatik”. -

1938-ban sem sokat változott az előbbi helyzet:

-1 -2. osztálynak magyar tanítója volt. -

-3 – 4. osztálynak román tanítója volt. A magyar tagozaton a „román mellett tanítanak magyar írást, beszéd és értelem gyakorlatot és számtant. Az úgynevezett nemzeti tárgyakat pedig csak román nyelven tanítják. Az eredmény pedig nagyban függ a tanító személyétől és nemzetiségétől”.[13]

Az iskola működése miatt

1938-ban egy lehetetlen helyzet állott elő, ami „vizsgálószéknek kellemetlen meglepetést okozott /…/ mert az oda mutat, hogy a nép felizgatására vállalkoznak oly egyének, kik, mert írástudók, azt hiszik, hogy nekik joguk van minden felsőbbi testületet gyanúsítani, és valótlan állításokkal vádolni”.[14] Ezek a panaszlók nincsenek tisztában azzal, hogy milyen óriási terhet jelent az egyházközség számára a taníttatással járó költségek fedezése. „Kérelmesek magokkal jönnek ellentmondásba, mikor azt mondják, hogy községbeli románok tandíjt sajátjokból fizetnek, s mégis teljes oskoláik van s így nem tudni, hogy lehet azt biztosan állítani, hogy az Unitáriusok azért nem tarthatnának oskolát, hogy tandíjt kell fizetniek s azt elhallgatják, hogy a Reformátusoknál tanuló fiúkért önként fizetnek”.[15]. A fenti eset következtében csak az ellentétek elmélyülését szemlélhetjük.

Ellentétek az egyházközségek között

1869 októberében a reformátusok támadásba lendültek, s a leírtak alapján arra lehet következtetni, hogy az unitáriusok bolthelyisége miatt kellemetlenségeik voltak. Kilenc évig húzódott a kérdés, míg végül is 1878 szeptember 4-re kitűzték a tárgyalást. „A presbitérium a kérdéses helyiség felől és a leendő tárgyalás felől úgy intézkedett, hogy a tárgyalásra megbízottak és meghatalmazottak /…/ és utasítottak, hogy a teljességgel ne pereljenek, sőt a perről mondjanak le és az egyház birtokából semmi területet, ne adjanak annál is inkább hogy Ecclesiánkkal minden huzalkodásba és ellenségeskedésbe állottak a református atyafiak”.[16] Bár az ügy teljesen kellemetlen hangulatba és vitába fulladt, annyi pozitívumot ki lehet emelni, hogy az eset még sem került peres eljárás alá.

1919-ben a Görög Katolikus egyház kezdeményezett. A helyzetet „Anca János” görög katolikus lelkész kijelentése kezdte elmérgesíteni, aki arra hívta fel az egyházközség figyelmét, hogy amennyiben az unitáriusok felekezeti iskolát akarnak indítani, akkor azt kérvényezniük kell még akkor is, ha az iskolának csak egy tantermét igényelnék. A Keblitanács sorában ez a kijelentés komoly felháborodást váltott ki, s ennek következtében kihangsúlyozták, hogy „az itteni volt állami iskola helyisége nem a magyar kincstár tulajdonát képezte, hanem a „bágyoni unitárius egyház” telekkönyvi tulajdona volt, az ma is”.[17] Tiltakoztak az ellen is, „hogy ezen helyiséget a tanfelügyelőség lefoglalja s annak egy tantermét a görög katolikus iskola részére átadja”.[18] Az igaz, hogy egy termet átadtak a községnek „a népnevelés ügyének szeretetétől indíttatva”, de azért a község évi bért fizetett. Tehát határozottan tiltakoztak az elvétel ellen.

A végzetesnek számító ballépés akkor következett be, mikor 1919-ben a román állam tulajdonába ment át az épület. Ma azt mondjuk, hogy ez mindenképpen előfordult volna, de a történet másról tanúskodik. Az érdekes, hogy az államosítások idején éppen az épület elvétele úgy történt meg egyik napról a másikra, hogy arról senki sem tudott semmit a Vezetőségben, sem a Keblitanácsban, sem az egyházközségi tagok soraiban. A bekövetkezett bajért első rendű felelősnek a lelkészt tették meg, akit nemcsak az egyházközség, hanem a Főhatóság részéről is támadások értek. Elsősorban azért marasztalták el, mert nem kérte időben az épület telekkönyvi kivonatát és nem küldte el azt a román tanfelügyelőséghez az épület megtartása érdekében. A lelkész igyekezett megmagyarázni a lehetetlen helyzetet s azt is jelezte, hogy sikertelenül járt el ebben az ügyben. Szerinte az iskola elvesztése a református lelkész számlájára írható, mert állami részről úgy tudták, hogy az épület a reformátusoké, s emiatt a református lelkészt keresték meg. Felszólítás után ő el is ment, hogy kikérje az épület telekkönyvi kivonatát és megtegye a szükséges lépéseket, de ő is akkor tudta meg, hogy a szóban levő épület az Unitárius Egyházközség tulajdonában van. Emiatt nem vette ki a kivonatot, de időben nem is jelezte, hogy megelőzően milyen ügyben járt el, s mikorra az unitárius lelkész kikérte a kivonatot, azt már nem fogadták el.

1922-ben egy személyesnek feltüntetett eset került napirendi pontra. Fokozódtak a szigorítások s emiatt a lelkész egy kellemetlen helyzetbe sodorta magát. Január 8.-án az egyházközség tanácstermében (a kántori lakás 3. szobája, vagy a Classis) összejövetelen vettek részt, mikor megjelent a községi bíró és kérte a lelkésztől a működési engedélyt. (Lásd egyleti élet! ‘20-as, ‘30-as évek.) A bíró és a lelkész kölcsönös gorombáskodásának az lett a vége, hogy a lelkész kiutasította a teremből a bírót, aki magától értetődő természetességgel jelentette a csendőrségnek a történteket. A csendőrség, később kihallgatta a lelkészt és néhányat az ott megjelentek közül, de az után mintegy megnyugtatóan kijelentették, hogy az egyházközségi tagok továbbra is folytathatják a hasonló tevékenységüket.

A lelkész kihágását a Torda Aranyos megye prefektusa vette át. Megállapítása szerint a lelkész a magyar belügyminisztérium 128 / 1868 sz. rendeletét hágta át azzal, hogy előzetesen nem jelentette be az istentiszteletet és azt szokatlan időben, este 10 órakor magánháznál tartotta. A prefektus úgy találta, hogy a községi bíró kötelességének megfelelően járt el, mikor ellenőrizte az összejövetelt. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy abban a szokatlan időpontban a lelkész politikai jellegű gyűlést tartott s emiatt eljárást kell indítania ellene.

Ezek után a püspök felszólította a lelkészt, hogy sürgősen tegyen jelentést a történtekkel kapcsolatosan, és egyben igazolja is magát. A lelkész válaszában többek között a következőket olvashatjuk: A valóságnak nem felel meg az, hogy a csendőrség megvizsgálta volna panaszát. A csendőrség még 1923 januárjában kihallgatta őt, jelentést kért, de hogy hová és kinek, azt még a lelkész sem tudta megmondani. Augusztus 10.-én ismét kihallgatták a szolgabíróságnál, de egy szavára sem adtak igazat s a lelkész tanúját sem hallgatták meg. Az sem fedi a valóságot, hogy magánháznál tartott istentiszteletet, mert a tanácsteremben volt a vallásos estély, ami nyilvános helynek számít. Itt semmilyen politikai vonatkozású beszédet nem tartott a lelkész, ezt meg sem engedte volna magának. Ha politikai gyűléseket akart volna tartani, akkor nem hirdette volna ki január 1.-én, hogy vallásos estélyek lesznek. A vallásos estélyen arra kérte a jelenlevőket, hogy legyenek igaz polgárai e hazának, tiszteljék törvényeit s akkor senkinek semmi bántódása nem lesz. Ezeket a kijelentéseket az akkori összejövetel résztvevői mind igazolták, akiket a csendőrség ki is hallgatott. „Ha azért megbüntetnek, akkor nem tudom milyen világ ez!”[19]

1924 szeptember 3 keltezéssel, a Kultuszminisztérium iratával ismerkedhetünk meg, amelyben 15 olyan eset van felsorolva, ahol éppen a bágyoni az utolsó azok sorában, ahol bizonyos egyházközségekben valamilyen formában a románok megzavarták az istentiszteleteket, vagy valamilyen más vallásos rendezvényt.

Ellentétek a megkülönböztetések miatt

A megkülönböztetett kiharangozás miatt

Első helyre a halottak kiharangozása körüli eseményeket soroltam, bár nem ilyen valószínű, hogy ez lett volna a megkülönböztetésekből származó feszültségek első okozója. Hozzá kell tennem, hogy a kiharangozást Bágyonban is szaggatásnak nevezik, ami a többszöri, egymás után történő harangozást fedi. Magától értetődő, hogy a kiharangozást megelőzően be kellett jelenteni a halottat s az által, mintegy engedélyt kérni a kiharangozáshoz. Fordultak elő olyan esetek is, mikor a Vezetőség beleegyezése nélkül megszólaltak a harangok. Persze olyan is történt, hogy a Vezetőség beleegyezése nélkül valamilyen más felekezetűnek is megszólaltak a harangok. Ezt pedig nem csak az egyházközség Vezetősége válaszolta le érthető módon, hanem a megjegyzések komoly felháborodást keltettek a halott hozzátartozói keserű lelkében is.

A másfelekezetűek kiharangozása bonyolult kérdés volt. Szempontok érvényre juttatásán csatározott szinte minden időszakban a Keblitanács. Érvek és ellenérvek sorakoztak fel azt illetően, hogy mi lenne a helyesebb döntés a díj megszabásában. Többnyire az volt a vélemény, hogy nekünk három, illetve két harangunk szól, míg másoknak (pl. a reformátusoknak) csak egy. Az ellenérv: nekünk több a halottunk. Ez az ellenérv azért volt fontos, mert az egyházközségek legtöbbször megegyezés alapján állapították meg a kiharangozási díjat. Érdekes az, hogy erről a témáról 1995-ben is szinte úgy tárgyalt a Keblitanács, mint 200 évvel azelőtt.

1924-ben a Keblitanács meghatározta, hogy amennyiben a másfelekezetűek két haranggal kívánják kiharangoztatni halottaikat, akkor 80 leit kötelesek fizetni, ha pedig eggyel, akkor a felét, „minthogy ezt nekünk is ennyiért teszik meg”.[20] Vajon kevesebbet is ért egy más felekezetű ember?

A megkülönböztetett temetkezési lehetőségek miatt

A temető szabályrendeletében, 1937-ben minden időre érvényesnek mondták ki az 1. Pontban, hogy „Kinek van és kinek nincs joga sírhelyhez”. Itt csakis az unitáriusokat szabad érteni és azok között is azokat, akik minden erkölcsi és anyagi kötelességüknek eleget tettek. A negyedik pontban határozták meg a nem unitáriusok sírhelyárát, ami magától értetődően más elbírálás alá esett.

A tanácsterem bérbevétele miatt

1926-ban kezdődött el egy olyan folyamat, amelyről azt hinné mindenki, hogy soha véget nem ér. Minden kérdés, mely az ellentétet segítette elő a tanácsterem kiadása körül forgott.

1932 októberében arra is felfigyelt a Keblitanács, hogy a szeszes ital sok kellemetlenség okozója lett, s emiatt kitiltották a teremből annak fogyasztását. Egyúttal a régebbi gyakorlaton is változtattak, hiszen nem a szervező fiatalokat vonták felelősségre az okozott károkért, hanem azoknak szülei kellett már megelőzően felelősséget vállaljanak.

Feljegyzéseink vannak arra vonatkozóan is, hogy a Református Egyházközség képviselői, akár a lelkész, vagy a Keblitanács tagjai több alkalommal is kérték a terem átengedését. Volt eset, mikor elég simán ment a kiadása, de volt példa arra is, hogy viharos tárgyalások követték ezeket a kéréseket. A Keblitanács minden alkalommal igyekezett jól odafigyelni arra, mikor a felelősökkel ismertették az alapfeltételeket. Ez közelebbről azt jelentette, hogy nem a szervezők, hanem éppen a Református Egyházközség Presbitériuma volt a felelős az anyagi károkért, hiszen érvényes volt a reformátusokra is az a határozat, mely, pl. kitiltotta a szeszes ital fogyasztását a teremből, valamint kötelező volt a megszabott díj is. Az említett viharos tanácskozások alkalmával előfordult, hogy a keblitanácsosok közül többen a kiadás megtagadása mellett szavaztak, és döntésüknek az által is hangsúlyt adtak, hogy a gyűlésből arra való hivatkozással távoztak, hogy a Keblitanács nem igyekezett előbbi határozatait érvényre juttatni.

Volt példa arra is, hogy az Állami Iskola igazgatója szóbeliileg kérte a Keblitanácsot, hogy román nyelvű színdarab előadására engedje át a termet. A Keblitanács nem akart „gátat vetni a román testvéreink kulturális fejlődésének”[21] s ezért átadta a termet, de azzal a feltétellel, hogy azt rendben és tisztán fogja visszaadni. A megfogalmazás is sejtet már valamit, de az utólagos fejlemények tisztán tárják elő a támadt kellemetlenségeket.

Ellentét megoldó próbálkozások

Mindenképpen egy bibliai idézetet kell felolvasnom: „Ne fáradjunk bele a jótettbe, mert ha bele nem fáradunk, annak idején aratni is fogunk. Rajta hát! Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel”. Galata 6,9 – 10.

Az egyházközség segítő szándékáról szeretnék szólni. Nagyon nehéz megállapítani azt a sorrendet, mely a fontosságot tükrözné, de nem is ez az eredeti célom, hanem rámutatni azokra a megnyilvánulási formákra, melyek az egyházközség életében előfordultak és melyekkel a közeledés egyik formáját szolgálta a gyülekezet. Ha általánosítani szeretnénk, akkor elmondható, hogy a segítség-kérőkkel szemben szinte minden esetben kötelességtudóan, de együtt érzőn is járt el az egyházközség.

Akár a szegények esete, akár az egyleti élet alkalmával tett engedmények ügye, de más esetekben is az volt a fontos, hogy a keblitanácsnak sikerült ilyen irányba terelni az emberi jó szándékot. Milyen jó lenne, ha erkölcsi értékeink között a végsőkig megmaradhatna az együvé tartozás és a bajba jutott ember erkölcsi és anyagi megsegítésének örök vágya!

Segítőkészség

Intézményekkel szemben

Az intézményekkel szemben viselt aggodalom és akarat is azt érzékelteti, hogy a gyülekezet mindenképpen igyekezett megmutatni közeledési szándékát. Ezt a következőképpen fogalmazták meg 1799-ben: „a megkívántató summás összegek pótlására gyűjtessék alamizsna, melyből jobb móddal tehet /…/”:[22]

Városok, helységek iránt

A városok, illetve helységekkel szembeni magatartás csak tovább fokozza az előbbi hozzáállás valóságát. A városok-helységek megsegítése során nem csak kicsi, hanem nagy neveket is olvashatunk. 1811-ben „az égett helységek” részére 8 RFt-ot adott az egyházközség; 1826-ban „Galliciába” égéskárokért 8 Krajcárt, „Jelents” falu leégett templomára 5 Kr.-t. 1827-ben „Szala Egerszegnek” , „Körös Bányának”, Nagykörösnek, Hévíznek adott segélyként az egyházközség összesen 1 Ft 66 Kr.-t. 1828-ban Róna mezővárosnak, 1830-ban Bécsnek (9 Krajcár), Ménaságnak és Szentléleknek juttatott segélyt. A felsoroltakkal kapcsolatosan csak annyit szeretnék mondani, hogy nem unitáriusok.

Összefogás

Az ellentét megoldó próbálkozások nagyon szép része volt az, melyet én összefogásnak neveztem meg. Ennek rendjén 1864-ben találkoztam egy első esettel, amikor a jelzett időben államkötvényeket[23] alapítottak az egyházközségi tagok a többi felekezetek összefogásával.

Érthető az a magas fokú aggodalom, ami ennek a visszaszerzését jelentette, hiszen a jelzett esztendőben az unitárius – de a más felekezetű – birtokosok azzal a szándékkal hozták létre, hogy az szolgálja mindenkor az egyházközségek ügyét. Számításaik rendjén komoly hangsúlyt fektettek erre a várható jövedelemre, hiszen a kepe-megváltási alap megvalósítása is nagyon függött ettől. Simonfi Ferenc gondnok idejében pert indítottak az adófelügyelőség ellen, mert meglátásuk szerint jogtalanul foglalta le a kamatokat a község adójába. Simonfi Ferenc gondnok volt, aki vállalta Benedek Ferenc református lelkésszel, hogy beindítják a pert és az egyházközség javára véghez is vitték. Valóban sikeresen meg is oldotta a gondnok a helyzetet, hiszen 1886 december 21.-én kézbe kapta az egyházközség a királyi járásbíróság végzését, melynek értelmében a három egyházközségnek[24]2.500 Ft kielégítést adtak. A három egyházközségnek természetesen egy ügyvédje volt, aki meg is nyerte az ügyet s annak köszönhetően a 2.500 Ft-os államkölcsön-kötvény[25] visszakerülhetett a jogos tulajdonosokhoz. Arányosan osztották el: 1.700 Ft volt az unitáriusoké, 500 Ft a reformátusoké és 300 Ft a görög katolikusoké.

1920-ban is találkozunk újra az összefogás szándékával és eredményességével. Bágyonban is megtörtént, hogy a Főhatóság megkerülésével a lelkész kérvényt nyújtott be a román kormányhoz az iskola visszaigénylése tárgyában. Figyelmeztette a Főhatóság a lelkészt, hogy az iskolával kapcsolatos sérelmeket csak az egyházi Központon keresztül lehet beküldeni a kormányzóhoz, vagy a tanfelügyelőséghez. Megnyugtatásként szolgálhat az, hogy a román kormányzó ígéretét adta, hogy a magyar állam által felállított követelmények szerint működhetnek továbbra is a magyar nyelvű iskolák.

Úgy döntöttek, hogy most összefognak a református Egyházközséggel, s közösen igyekeznek megvalósítani a tervet. A református képviselők sem zárkóztak el az ügytől s 1920 augusztus 8.-án közösen gyűléseztek az unitáriusokkal, ahol együttesen kimondták, hogy a magyar felekezeteknek elengedhetetlenül szükségük van a felekezeti iskolára. Ezt 1.000 éves múltunk parancsolja meg, de a jövő nemzedéke is. A felállítandó iskola adminisztrációja az egyházközségek feladata lesz és annak a fennhatósága alá fog tartozni, melyben többségben vannak a hívek. Meghatározták azt is, hogy rövid időn belül összeállítják az iskolai költségvetést, amit felterjesztenek a Főhatósághoz. Nemcsak, hogy meghatározták a felekezeti iskola újraindítását, hanem egyben minden magyar embert felszólítottak arra, hogy ezt az ügyet támogassa „mert ettől függ fajunk és létünk fennmaradása”.[26]

Ökumenizmus

Az ellentét megoldások másik, jelentős próbálkozása a később elterjedt fogalom, az ökumenizmus megélése volt. Pl. 1882 október 8.-án ott találjuk a püspöki vizitáció alkalmával a másfelekezetűek képviselőit is.

Az ökumenizmus gyakorlásának egy különös formáját választotta Máthé Sándor kántor 1915 márciusában. A virágvasárnapi[27] istentisztelet megtartása helyett a református templomban végezte az énekvezéri teendőket. Ez pedig azt jelentette, hogy az unitárius istentiszteleten csak részben volt jelen. Távolmaradását senkinek nem jelezte, s emiatt sokan megbotránkoztak cselekedetében. A gondnok is úgy találta, hogy ez a tette annyira súlyos, hogy jelenteniük kell a püspöknek, de az előtt felszólították a kántort, hogy mentse ki magát a vád alól. A kántor a védekezésének egy olyan élet adott, miszerint a Keblitanács ellenezte volna azt, hogy a reformátusokat szükség esetén kisegítse. A Keblitanács azonban minden további nélkül beleegyezett abba, hogy a reformátusoknál is szolgálatokat végezzen, de csak olyan időszakban, mikor az nem ütközött az unitárius istentiszteletek tartásával.

1923 július 11.-én Simon Antal református lelkész is jelen volt az ünnepélyen, aki tisztelgett is a vizsgálószék előtt, „igen szépen mutatva reá üdvözletében, hogy az egymás megértésében és szeretetében van az erő, a boldogulás lehetősége”. A püspök helyettes arra kérte a jelenlévőket, hogy a felekezetek ez után is éljenek békességben egymással, hogy Isten országa eljöhessen e nemes faluba.

Az ökumenizmus és a jó megértés példáját szolgáltatja, hogy 1940-ben Kerekes Lajos református kántor és Valentiny András nyugdíjas tanító végezték a kántori teendőket.

Határozatok

1840-ből származik az a határozat, mely szerint, ha valakinek valamilyen orvoslásra váró panasza van, akkor azt nem az erdőben, vagy valahol más helyen a faluban, hanem a megfelelő helyen kell orvosolni, vagyis a gyülekezési helyek mellett.

Fegyelmezések

Gazdag e témakör is. Az egyházközség Vezetősége mindig igyekezett szilárdan megtartani a hatalmát, akár az által is, hogy bizonyos bírságokat szabott ki. Itt van, pl. egy eset 1835-ből, mikor Baranyai János és ifj. Baranyai Zsigmond engedetlensége miatt panaszt tettek. De nemcsak, hogy engedetlenek voltak a megnevezettek, hanem a felszólítás után sem jelentek meg a Keblitanács előtt, amiért természetesen büntetést kellett elszenvedniük.

Történtek sikertelen próbálkozások is, mint pl. 1841-ben, mikor Bottyán Mihályt idézték meg a gyűlésbe. Távol maradt, de egyben üzente, hogy „Én nem megyek, mert én nem vagyok unitárius – /…/ az annyát a Curatornak, hozzám többet ne küldjön, mondja meg a Curatornak, ezt el ne mulassa”.[28]

A fegyelmezés alkalmazása

Abból a szemszögből kell figyelnünk a fegyelemtartást, hogy milyen fontos részét képezte az egyházközségi tevékenységnek, mert csak ebben az esetben minősül helyesnek a nézőpontunk. Amennyiben ferdén tekintünk a kihágások gyakoriságára, s az abból következett büntetésekre, akkor eltévesztettük szem elöl a fő célt. Éppen ezért szeretnék hivatkozni azokra a rendszabályokra, melyeket az egyházközség állított fel annak érdekében, hogy a gazdálkodás a lehető leghatékonyabban szolgálja a közösség ügyét.

Az erdővel kapcsolatos visszaélések, kihágások sorát 1834-ben egy eléggé bonyodalmas ügy vezette be, mikor a 2. Major Osztálya 1. Századja kapitányának leveléből arról értesülünk, hogy a bágyoniak megverték a mohácsi származású Popa Jakobot. Ez természetesen bizonyos előzménynek volt köszönhető, mikor a mohácsiak megverték Török Pált, aki a bágyoniak állítása szerint sérüléseibe belehalt. A katona parancsnok igyekezett helyesbíteni a fenti állítást, mikor közölte, hogy Török Pálnak már az eseményt megelőzően is erkölcstelen élete volt, akit nemcsak a mohácsiak vertek meg, hanem azt megelőzően számtalanszor megverték a bágyoniak is, minek következtében nem is csoda, ha az „emberi gyenge test összve omlik, amelyre a néhai sok alkalmatosságokat szolgáltatott”.[29] A történet azzal kapcsolatos, hogy a kiszenvedett a mohácsiaktól akart fát beszerezni, viszont nem ez az egyedüli alkalom, mikor éppen az erdő miatt támadtak a nézeteltérések. Jól lehet, mindannyiszor elintézték békésebben a kellemetlenségeket, s amint azt már tudjuk 1924-ben a mohácsiakkal határos erdőrészt az állam kisajátította s egyben át is adta nekik. Addig azonban az összetűzések sorozatával találkozhatunk az erdőben történt legeltetések miatt, de néhány alkalommal tűz okozta károkról is olvashatunk beszámolókat.

Nagyon sok alkalommal szabtak ki pénzbírságokat a miatt, hogy tiltott helyen jártak az erdőben. Az igaz, hogy minden alkalommal nem sikerült elkapni a rendelet áthágóit, de a példák arra engednek következtetni, hogy nagyon komolyan vették ennek a törvénynek a betartását is. 1892-ben a reformátusokra panaszkodtak, akik már évek óta az egyházközség erdején vágtak utat, s így állataikkal mindig letaposták a fiatal facsemetéket. Határozottan megtiltották, hogy ez után önkényesen utat kezdjenek, s a pásztorok kötelességévé tették, hogy zárják le a megkezdett utakat s még jobban kövessék nyomon a tetteseket s akár zálogolás útján is hassanak oda, hogy megszűnjön a károkozás. Hozzátették még azt is, hogy a fenti határozatról értesíteni kell a Református Egyházközség elöljáróit. Simon Antal lelkész ellenszenve itt is meglátszott, hiszen éppen ő is azok közé tartozott, akik 1899-ben új utat akartak megkezdeni az egyházközségünk erdejében. Tisztességesen megkérték, hogy jelenjen meg a keblitanácsi gyűlésen, viszont távol maradt arról s így arra kötelezték, hogy fizessen 10 Ft kártérítést az egyházközségnek, mert ellenkező esetben pert indítanak ellene. Nem kell csodálkozni ma a hasonló határozatokon, hiszen elsősorban itt kihágásról volt szó, másodsorban pedig alig egy évvel azelőtt éppen a református lelkész volt az, aki vallástalansággal vádolta meg az unitáriusokat. Hogy mennyire lehetett igaza, vagy nem a református lelkésznek, azt ma nem lehet megállapítani abból, hogy a büntetés kifizetését megtagadta, viszont az egyházközség vezetősége sem volt rest és beperelte a lelkészt.

A kihágások sorát a tilosban való legeltetések gazdagították. Határozatban korlátozták a legeltetést, de 1888-tól táblákat is helyeztek el: „Tilos a legeltetés az eklézsia erdején” felirattal. Ennek ellenére azonban gyakran áthágták a rendelkezéseket. Itt inkább olyan esetek vannak megemlítve, mikor a szarvasmarhák egy újonnan ültetett területre tévedtek be, hiszen ott okozhatták a nagyobb kárt az által, hogy az új ültetvényeket letaposták. A Keblitanács jószívűségét tükrözi, pl. az a döntés, mikor a kövendi Gál Sándor 9 Ft-os büntetéséből 2 Ft-ot elengedett. Az erdei legeltetés megtiltását többször is felújították s mintegy az által is jelezve, hogy a felfrissítéssel csak erősíteni akarják a régebbi határozatot.

A kihágások között kell megemlítenem a tévedésből elkövetett károsításokat is, melyek a megszokott módon többfélék lehettek. Voltak olyan esetek, melyekkel kapcsolatosan nem jegyezték le pontosan, hogy miben is tévedtek az illető személyek, viszont adott esetekben éllel fogalmaznak a jegyzőkönyvek, melyekben jelezték, hogy bizonyára nem „makkot szedni” mentek azok a személyek.

Lassan elérkezünk ahhoz a határhoz, mikor szembekerülünk a „faorzás” tényével. Bár régiesnek is tűnik a kifejezés, mégis meg kell különböztetni ezt a cselekedetet a lopástól, hiszen azzal az emberrel, aki kevésbé ismerte az erdőt előfordulhatott minden valószínűség szerint, hogy olyan helyen vágott bele az egyházközség erdejébe, amiről feltételezte, hogy az ő tulajdonát képezi. Az ilyen esetek többségében az elkövető tettesek minden halogatás nélkül megjelentek a számon kérő, keblitanácsi gyűlésekben, igazolták, elismerték tettüket, megtették ajánlatukat, amit hajlandók voltak teljesíteni az egyházközséggel szemben és szinte minden esetben beleegyeztek a Keblitanács döntésébe. Nyilvánvaló, hogy az ilyen elkövetők nem számítottak általában a sürgős kiadással, hiszen a saját erdejükből szándékoztak fát vágni s emiatt a Keblitanács hosszabb határidőket adott a tartozás kifizetésére (1 hónap).

Fegyelmezések az erdőgazdálkodásban

A határozatok mindig három fontos irányba tekintettek;

-1. mikor engedményeket tettek,

-2. mikor haladékokat engedélyeztek és

-3. mikor eszközölték a végrehajtást.

Elég gyakoriak a határsértések is. Ezeket mind fizikai személyek, mind pedig intézmények részéről tapasztalni lehet. Hogy valójában melyik határsértés jelentett súlyosabb kihágást, ma már nem is fontos, hiszen a határ törvénytelen átlépése, vagy módosítása mindenképpen főbenjáró bűnnek számított. Olvashatunk olyan történeteket, mikor betömték az árkokat, vagy elterítették a halmokat. Általában könnyű volt kézre keríteni a tetteseket, hiszen elsődlegesen azok követték el az ilyen határsértéseket, akik érdekeltek voltak benne: legtöbb alkalommal a szomszéd.

1890-ben azért kerültek ellentétbe a reformátusokkal, mert azok határsértést követtek el. Jellemző volt az ügy gyors elintézésére, hogy a reformátusok kifizették a 3 Ft büntetést, amivel a kérdés békésen véget ért. 8 év múlva Simon Antal református lelkész azzal vádolta az unitáriusokat, hogy eltulajdonítottak egy. A vádat természetesen felháborodás követte, s arról értesülünk, hogy felekezeti különbség nélkül mindenki elmarasztalta a lelkészt, mert csodálkoztak azon, hogy „egy pap nem resteli egy egyházat becsületében így megtámadni”.[30]. Az volt az általános óhaj, hogy pereljék be a lelkészt, és úgy tegyenek igazság szolgáltatást, de az nem történt meg.

1896-ban 8 személy keveredett bele a gabona eltulajdonításába a cséplés alkalmával, akik között „Kuk Zsigmond” és „Atyim Mihály” neveit is olvashatjuk. Ezt az ügyet a Keblitanács képtelen volt elintézni s a miatt a járásbírósághoz adták be azzal a reménnyel, hogy megkapják a jogos orvoslást: az elorzott gabona visszaadását, valamint a büntetés felhajtását.

A ellentétet megoldó próbálkozások eredményei

Be-kitérés

Az ellentétek egyik komoly oka a valláscsere volt. Mai szóval „be, vagy kitérésnek” mondjuk egyik felekezetről a másikra. A középkor gyakorlatát figyelve, hallunk olyan megállapításokat, hogy akkor nem csak magától értetődő volt egy-egy ki, vagy betérés, hanem az nem is jelentett különösebb gondot. Ez azonban nem minden esetben volt így, hiszen példa rá az 1697. évi, Bágyonban megtartott zsinat megfelelő bejegyzése, miszerint: Kolozsváron nagy égés pusztított s talán éppen emiatt „a zsinat Háromság második vasárnapján Bágyonban gyűlt össze”.[31]Ezen a zsinaton hitbéli kérdések tárgyalásáról szerezhetünk tudomást. A téma a teremtés és s megtartás volt. E zsinat fénypontjaként azonban „egy bizonyos Nyújtódi Márton nevű atyafi (állt), aki 3 évvel ezelőtt átállt a református vallásra /…/ térden állva kért bocsánatot az Atyaistentől /…/ és a megbántott unitárius egyháztól”.[32]A megbánás után a nevezett atyafi ismét vallást tett unitárius hite mellett.

Oda kell figyelnünk arra a valóságra is, hogy a ki-betérést mindig valamilyen feszült helyzet előzte meg. Minden esetben konfliktus alakult ki, aminek eredményeként könyvelhető el a vallás megtagadása és elhagyása. A megoldás egyik lehetséges változata volt a fenti esemény.

Egy következő példa 1928-ból való, amikor Csongvay Ferenc ügye került terítékre. A kántor vallását illetően elég bonyolult a helyzet, hiszen unitáriusként született, de 1901-ben áttért a református vallásra[33], majd 1928.-ban feleségével együtt ismét unitárius lett. Kántori kinevezését éppen a miatt nem kaphatta meg, mert református vallású volt. A feszültségek természetesen a miatt támadtak az egyházközségben, mert képtelenek voltak elfogadni, hogy egy református vallású ember végezze az énekvezéri teendőket. A megoldás: át kellett családjával térnie az unitárius vallásra.

1961-ből származik egy egészen érdekes adat. 54 tag volt jelen azon az egyházközségi közgyűlésen, amely gondnoknak választotta a gyakran „jövevény”-nek nevezett csendes-rendes, nemes érzelmű, illemtudó embert, Bíró Albertet. Az igaz, hogy ő 1921 december 21.-én tért át az unitárius vallásra, de ez semmit sem vont le emberi értékéből, hiszen minden alkalommal egyházszeretetéről tett tanúbizonyságot. A régi élcelődés, a „kákán bogkeresés” megszokott formája volt minden ilyen megnyilvánulás, ami személyében, de lelkében is gyakran érte Bíró Albert gondnokot. 1961-ben tűrőképessége végesnek bizonyult, mikor lemondott tisztségéről és másoknak engedte át az egyházközség irányítását. Az első ok tehát az volt, hogy nem volt eredetileg unitárius, a megoldásnak pedig a tisztségről való lemondása bizonyult megfelelőnek.

Erőszakosság

Az erőszakosság egy sokkal bővebb fejezetet igényelne, de célom nem a falusi élet befeketítése, hanem egy egyszerű rávilágítás a múlt adott tévedéseire. Első adatom egyetemes értékű, mely 1618-ból származik és Uzoni Fosztó István, bágyoni lelkésszel kapcsolatosan került a leírtak közé: „A Jobb atyja Uzoni Fosztó Márton Koppáni István esperestsége alatt Háromszéken az Illyefalvi Castellata ecclesiaban papi hivatalban volt. Mitől fogva? Bizonyosan annis 1618-1622. De akkor Váradról hozatott Keserű Dajka János a Bethlen Gábor fejedelem papja 3. compagnia Brandenburgumi fegyveresekkel a fejedelem asszonynak Cattarina Vilhelminának hadával Háromszékből nagy Practicaval és violentiaval az unitarius tanítókat kihányta LX. ecclesiából.”[34] Fosztó Mártont szekér után kötve, mezítláb vonszolták Gyulafehérvárig, ahol aztán szabadon bocsátották. Radeczki Bálint püspöknek ő adott hírt a háromszéki eseményekről. Neki köszönhetően maradt meg néhány egyházközség az Udvarhelyi körben.

Sajnos, hogy még a mai nap is alkalmazzák Bágyonra az „erőszakos” jelzőt.  A múltban szolgáltattak elegendő példát arra, hogy ez a megnevezés találó is maradjon. Elég magas számban találunk ilyen eseményeket, de nincsen hely azok teljes felsorakoztatására.

1834-ben a Székely Huszár Ezred 2. Major 1. Századja parancsnoka, Hegyi Antal kapitány azért marasztalta el az egész egyházközséget, mert egy mohácsi embert ártatlanul megvertek a bágyoniak és szekerétől is megfosztották. Jellemző az egyházközségre, a „legjobb védekezés a támadás” módszerét használta, s éppen a Kapitányságot vádolta meg azzal, hogy az ügyet engedte a „kezekből kijátszódva lenni”[35]

Az erőszakosság további ellentétek okozója volt és maradt minden időben. Egy egészen különös eseményt találunk 1838-ban, mikor Benke Mózes a mesteri házból asztalokat szedett fel és azokat onnan elvitte. Gyermekeket küldtek utána, hogy az elvitt asztalokat szállítsa vissza, de az üzenetet továbbító gyermekeket megverte. A vádolt atyafi elismerte, hogy az asztalokat elvitte „elismerte azt is, hogy az asztal után küldendő gyermekeket is megcibálta”.[36]A Keblitanács engedékenyen akart viszonyulni az elkövetett cselekedethez, de „mindazonáltal büntetést érdemlőnek láttya, mindezen helytelen cselekedetéért”[37] és emiatt megbüntették.

1935 nem jelenti a kezdést, de még kevésbé a befejezését annak a hírhedt szokásnak, ami uralta sokáig, – időnként még mai is -, a bágyoni mulatozással egybekötött erőszakos hangulatot. Ekkor született meg az a rendelet, miszerint valaki táncmulatság alkalmával, magaviseletével, viselkedésével megbontja a rendet, verekedést okoz, vagy azon részt vesz, egy évig ki kell tiltani a teremből. Az elöljáróság azt az utasítást kapta, hogy „a házszabályt” tartassa, vagy tartsa be. Ennek rengeteg példáját lehetne felsorolni. A nézeteltérések esetei nem köthetők pusztán a bor okozta hangulatváltáshoz. Vallási és nemzetiségi okai voltak első sorban. Ezeket nem sorolom tovább.

Megtorlás

A fenti témával rokonságban áll a megtorlás köré csoportosuló események sora. Ennek hangsúlyos formáját szinte minden időben megtaláljuk. Akár a hidasi ember megverésének történetét, akár a bágyoninak történt kölcsön visszaadását figyeljük is, de ide soroljuk a többi megtörténtet mind, egyet állapíthatunk meg, és nagyon keserű szájízzel. A megtorlások olyan határt öltöttek mindig, melyből csak kár származott. A sok eseményből az 1942. évi jelenetekből választottam, mely valósághűen ábrázolja a kor hangulatát. Jakab Árpád kántor 1942-ben minden előbbi bejelentés nélkül Magyarországra távozott. Menekülési éve már egy olyan időszak kezdetét jelentette, mikor Bágyon területén is megjelentek a román menekültek első hulláma. Nagyon sok itthon maradt asszony és gyermek tehetetlenül állt szemben azzal a kiszolgáltatottsággal, melynek következtében a „refuzsiátok” erőszakkal fosztogattak a faluban élő emberektől. Nem volt elég az, hogy a kántor itthon maradt, szerencsétlen családját is kifosztották, hanem arra is kényszerítették őket, hogy a lakást is megosszák velük. Az esperes bíztatta a lelkészt is, hogy emeljenek panaszt, de ma is meg lehet kockáztatni a kérdést, hogy vajon kinek lehetett volna panaszkodni 1942-ben, de főleg olyan reménnyel, hogy azt megfelelő módon orvosolni is fogják! Megjegyzendő, hogy a lelkész és Benke Zsigmond gondnok szót fogadott lelkiismeretük parancsának, de az esperes tanácsának is és kéréssel fordultak a prefektushoz. Kérték, hogy Pop Ioant lakoltassa ki a kántori lakásból. A Keblitanács a menekültnek és családjának a faluban egy másik házat keresett, de azt nem akarta elfogadni.

Alaptörekvés

Gyakorló lelkészként azt véltem felfedezni a múlt nézeteltérés teljes eseményeiben és a jelen kor ellentéteket szító megnyilvánulásaiban, hogy minden szabadabban gondolkodó, jobb érzésű embernek van egy alaptörekvése, a békés egymás mellett élésre. Ezt a következőképpen látom.

Közeledés

Mindenek előtt van sokunkban egy készség a közeledésre. Nem akarok itt egy szentbeszédet mondani, de úgy találom, hogy Bíró István lelkész elődöm beszédtöredéke nagyon szépen visszaadja a gondolatomat és egyben azt a szándékot, melyet maga is munkált szolgálati évei alatt. Ez a beszéd 1938-ban látott napvilágot és egy emlékezés volt egyházalapító püspökünkre, Dávid Ferencre.

Legyetek az én követőim. Alapige: I. kor. 11. r. 1. v.: „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé.” Egyik életírója mondja: „Dávid Ferenc egyénisége olyan, mintha nem is újító volna, akinek minden áron arra kell törekednie, hogy győzzön. Szenvedély, gyűlölet, elfogultság nincs benne, csak az igazság meggyőződése. Ezért tud elnéző, tud türelmes, tud nagylelkű lenni az ellenféllel szemben”. Egyik munkáját a fejedelemnek ajánlva, így ír: „A szentírásban sehol nem olvastam, hogy az Isten igéjét és a vallást tűzzel-vassal kell terjeszteni. Krisztus országának népe és az ő áldozata önkéntes; fegyverrel és fenyegetéssel az evangélium elfogadásra nem kényszeríthető. Nincs nagyobb esztelenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet s a lelket, aki felett hatalommal csak a teremtője bír”. Ezért tud ellenségei érdekében szeretettel írni a felséghez: „Hogy jámbor érzelmünk a felség előtt tudva legyen, kérjük, hogy vádlóink ne csak méltatlansággal ne illettessenek, de részesüljenek minden tisztességben és jutalomban, legyen szabad nekik írni, tanítani, minket kárhoztatni s általában adassék nekik teljes szabadság mindenre, amit ügyünkben tenni akarnak. Az Isten maga lesz az, aki a maga ügyét védelmébe /…/. Hát mi ne tudnánk az ősök nyomdokán járni, példaadásukat követni? Csak mi nem tudjuk, vagy nem is akarjuk megérteni az idők szavát, mely kér, sürget, parancsol, hogy teljesítsük az apostoli parancsszót: „az ajándékozásról és az áldozatkészségről, pedig el ne felejtkezzetek, mert az ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten?” Bizony csak ilyen áldozatos élettel tehetünk bizonyságot arról, hogy mi szeretjük egyszerű, de tiszta unitárius hitünket és vallásunkat és él bennünk ma is a Dávid Ferenc lelke, ki azt tanította, hogy: „a hit a tökéletesség kezdete, a szeretetnek a legmagasabb foka. A hit elkezdi a jót, a szeretet elvégzi. Az embernek legfőbb dolga, szeretni Istent és embertársait”.

Testvériség

A szóbeli megnyilvánulás nem elégséges, – mondjuk sokszor. Éppen ezért fellelhetők a testvéri közeledésnek a példái is. Többek között a szabadságharc szellemét magán hordozó eseményekből ragadtam ki egy történetet. Az egyházközség lett a szabadságharc közvetett átélője, mikor „az országos veszélyből, mely Felvintcz Városának lakóit legsullytobban érte”[38] sokan menekültek Bágyonba, ahol menedéket találtak. Adatok hiányában nem tudjuk felmérni a személyek, de még az idemenekült családok számát sem, de annyi bizonyos, hogy több család magával hozta a tenyésztett állataikat is. A felvinci református lelkész, Dimény József is ott található a menekültek között, akinek tehenei éppen a lelkész „tönköly asztagában” tettek kárt s nem is csoda, hiszen a papi istállóban teletek ki. Ez az esemény arra enged következtetni, hogy Ferenczi Máté lelkész az elsők között volt, akik a vendégszeretetet gyakorolta a faluban. A menekültek száma bizonyára számottevő volt, hiszen akár arról is tudomást szerezhettünk, hogy több személy esetében (Szabó Pál, Kiss Sámuel) ingyen végezték el a halotti kiharangozást.

Az a meglátásom, hogy mára minden vallási nézeteltérés keltése idejét múlta. A két prímás egy csárdában történő ellentétei nem alkalmazhatók a harmadik évezred vallásos emberére. A megoldás egyszerű: egyszer ő beszél, azután én. Ha nem értenénk egymás szavát, akkor kölcsönösen meg kell tanulnunk a másik nyelvét. Nincs olyan nagy igazság nálunk, amihez még ne lehetne hozzáadni valakiét. Ehhez pedig nem a nézeteltérés helyzet kiváltására, hanem annak megelőzésére meg van adva minden lehetőség.

Utószó

Ha még egyszer visszanéznék az egyházközség múltjára, csak azt kötném csokorba belőle, ami szép és jó volt, hogy olyannak láthassa magát az utókor, amilyen szeretne lenni, és ne tegye be e lapokat a fiók mélyére, hanem megelégedéssel olvassa és adhassa kölcsön másoknak is!

Forrásmunkák

Sor.	Irodalom
1	1.-2. Kötet Vizsgálószéki Jegyzőkönyv
2	1741- 1758 Prot. Gen. Viz. Anno 1741
3	1746 – Püspöki Vizsgálószéki Jegyzőkönyvek VI. Kötet
4	1834-béli Aranyos-Torda Környéki Vizsgáló Szék Jegyző Könyve
5	20. Kötet. Rendeletek
6	Anyakönyvek.
7	Aranyosszéki és Tordavármegyei Unit. Ecclak Bonumainak Inventatioja – 1731
8	Az egyházközség Levéltára: 1642 – 1997 között
9	Jegyzőkönyvek. 1-18 Kötet.
10	Keresztény Magvető Évfolyam: 4., 5., 7., 11., 14., 15., 16., 17., 18., 20., 22., 24., 25., 28., 29., 30., 31., 32., 35., 54., 60.
11	Liber Generalis Ecctar Un. Transilvania – 1725
12	Pénztárnaplók.
13	Püspöki Vizsgálószéki Jegyzőkönyvek IX. Kötet – 1840- utó és 1841 első hónapjában tartott Püspöki Vizsgálat Jegyzőkönyve IX. Kötet.
14	Torda – Aranyos Köri Püspöki Vizsgálat Jegyzőkönyve – 1817
15	Unitárius Egyház Központi Levéltára
16	Uzoni Fosztó István Történetírása

A rövidítések jegyzéke

Sor	Forrásmunka	Rövidítés
1	1. K Vizsgálószéki Jegyzőkönyv	1. K.
2	2. Kötet Vizsgálószéki Jegyzőkönyv	2. K
3	1834-béli Aranyos-Torda Környéki Vizsgáló Szék Jegyző Könyve	ATKVJK
4	Aranyosszéki és Tordavármegyei Unit. Ecclak Bonumainak Inventatioja – 1731	ATVUEBI
5	Iratcsomó	I.
6	Uzoni Fosztó István ismertetett munkája	I.m.
7	Keresztény Magvető	KerMagv
8	1-18 Kötet Keblitanácsi Jegyzőkönyv	KJKV
9	Vizsgálószéki Jegyzőkönyv	KVJKV
10	Püspöki Vizsgálószéki Jegyzőkönyvek	PVJKV
11	Torda-Aranyos Környéki Püspöki Vizsgálószéki Jegyzőkönyvek	TAKPVJK
12	Ugyan ott	U.o.
13	Unitárius Egyház Központi Levéltára.	UEKL

Tartalomjegyzék

Bágyon község földrajzi és történeti elhelyezése…………………………………………… 1

Együttélési lehetőségek…………………………………………………………………………… 1

Ellentétteremtés…………………………………………………………………………………….. 1

Az ellentétekről…………………………………………………………………………………… 1

Hangulatkeltés……………………………………………………………………………………. 1

A ellentétek okai……………………………………………………………………………………. 3

A ellentétek megnyilvánulásai………………………………………………………………… 3

Ellentét a házasságban………………………………………………………………………… 3

Ellentétek a templomban………………………………………………………………………. 3

Ellentétek az iskolában…………………………………………………………………………. 4

Az iskolai tananyag miatt…………………………………………………………………… 5

Az iskola működése miatt………………………………………………………………….. 5

Ellentétek a felekezeti egyházközségek között………………………………………….. 5

Ellentétek a megkülönböztetések miatt……………………………………………………. 7

A megkülönböztetett kiharangozás miatt……………………………………………….. 7

A megkülönböztetett temetkezési lehetőségek miatt………………………………… 8

A tanácsterem bérbevétele miatt…………………………………………………………. 8

Ellentét megoldó próbálkozások………………………………………………………………… 9

Segítőkészség……………………………………………………………………………………. 9

Intézményekkel szemben………………………………………………………………….. 9

Városok, helységek iránt……………………………………………………………………. 9

Összefogás……………………………………………………………………………………… 10

Ökumenizmus………………………………………………………………………………….. 11

Határozatok……………………………………………………………………………………… 11

Fegyelmezések………………………………………………………………………………… 11

A fegyelmezés alkalmazása……………………………………………………………… 12

Fegyelmezések az erdőgazdálkodásban……………………………………………… 13

A ellentétet megoldó próbálkozások eredményei…………………………………………. 14

Be-kitérés………………………………………………………………………………………… 14

Erőszakosság…………………………………………………………………………………… 15

Megtorlás………………………………………………………………………………………… 16

Alaptörekvés……………………………………………………………………………………….. 17

Közeledés……………………………………………………………………………………….. 17

Testvériség……………………………………………………………………………………… 17

Forrásmunkák……………………………………………………………………………………… 18

A rövidítések jegyzéke………………………………………………………………………….. 18

Utószó……………………………………………………………………………………………….. 18

Tartalomjegyzék………………………………………………………………………………….. 19

Nagyvárad. 2001 augusztus hava

Atyafiságos tisztelettel:

Pap Gy. László

Unitárius lelkész