A fegyelmezések sokféleségével találkozunk az egyházközségek életében, melyek általában két nagy területen láttak napvilágot: Az első és jellegénél fogva fontosabb, az eklézsia-követés volt. A második fegyelmezési forma az anyagi ügyek rendezésekor bukkant elő, s mint pénzbüntetések fedezhetők fel.Az eklézsia-követés szoros kapcsolatban áll az erkölcsi fegyelmezéssel, de ezekhez illeszkednek hozzá a gazdálkodással járó fegyelmezések is. A fegyelmezés tényét, sőt a büntetések összegeit ívek bizonyítják, melyeket erre a célra állítottak fel. Bár a fegyelmezések legtöbb alkalommal személyre szólóak, mégis minden okunk meg van annak feltételezésére, hogy a családtagok is könnyen szenvedő alanyaivá váltak egyes bűntetteknek, mert azok az egyházközségi tagok, akik „egy házba, egy füsten vadnak, egy kenyeren, megbüntetések kérdése előjön”.

A Keblitanács, mint az egyházközség irányító testületének tekintélyén többször is csorbát akartak ejteni, de mindannyiszor érvényre juttatta azokat a jogait, melyek értelmében bölcsen és jó belátással kormányozott. A Keblitanács keretében a Fegyelmi Bíróság volt az első a sorban, melynek tevékenységi köre a nevéből kiolvasható. Ezt a bizottságot mondhatjuk olyannak, mely feladatkörében magasan túlhaladta a többieket, viszont érthető is ez, ha a számtalan kényesebbnél-kényesebb viszályra gondolunk, melyeket ennek a testületnek kellett megoldania. Amennyiben eredményes döntéseket hozott, akkor sikeresnek jelentették ki a tárgyalásokat, amennyiben nem, akkor a 2. fokú Bírósághozutalták át a megoldatlan feladatot.Most pedig szaladjunk végig néhány intézkedési területen! Pl. Amennyiben valaki a keblitanácsi tagok közül nem tudta igazolni távolmaradását az összehívott gyűlésekről, akkor büntetést szabtak ki rá. Bizonyos mértékben súlyosbította a büntetést, ha valaki „vakmerőségből” hiányzott, de aligha számított enyhítő körülménynek, ha valaki idős korára való hivatkozással maradt távol. A 19 század fordulója után a büntetések enyhébb formáival találkozunk, mikor a Közgyűlés elé terjesztették a hiányzók névsorát, de 1989-ben már csak a kizárást lehetett eszközölni olyan esetekben, mikor egy keblitanácsos három alkalommal nem jelent meg a gyűlésben. Mára már szinte semmilyen büntetési módszert nem lehet alkalmazni.Volt példa arra is, hogy az egyházfik inkább megfizették a meghatározott büntetést és akkor sem fogadták el hivatalukat. Az engedetlen egyházközségi tagokkal szemben mindig a büntetés szigorával léptek fel. Akár a közmunkán nem jelent meg valaki, akár fizetési kötelességének nem tett eleget – nyomban alkalmazták a törvény szigorát, mely egyértelműen a büntetésre irányult.Az egyházközség Vezetősége mindig igyekezett megtartani a hatalmát, akár az által is, hogy bizonyos bírságokat szabott ki. Itt van, pl. egy eset 1835-ből, mikor Baranyai János és ifj. Baranyai Zsigmond engedetlensége miatt panaszt tettek. De nemcsak, hogy engedetlenek voltak a megnevezettek, hanem a felszólítás után sem jelentek meg a Keblitanács előtt, amiért természetesen büntetést kellett elszenvedniük. Történtek sikertelen próbálkozások is, mint pl. 1841-ben, mikor Bottyán Mihályt idézték meg a gyűlésbe. Távol maradt, de egyben üzente, hogy „Én nem megyek, mert én nem vagyok unitárius – /…/ az annyát a Curatornak, hozzám többet ne küldjön, mondja meg a Curatornak, ezt el ne mulassa”.A következőkben, egy kimutatásban szeretném érzékeltetni a kijáró büntetéseket azzal a hozzáadással, hogy a legelső ilyen vonatkozású határozatot 1820-ban hozta a Keblitanács, de a kiszabott összeg az ügy súlyosságától függött mindig:

A hozott határozatok betartása minden tag kötelessége volt. Ha valaki vétett ez ellen, akkor viselnie kellett a következményeket. Ennek a fajta törvényszegésnek is több ágával találkozhatunk: Az ünnepnap megszentelése nemcsak egyházi, hanem hosszú ideig a polgári törvényben is kötelesség volt. 1829-ben ez ellen vétett Német János, akit azért büntettek meg 1 Ft-ra, mert ünnepnapon „ozsonnya után nap lementéig szántott”. 1852-ben azért vádolták és büntették meg Csegezi Tamás ifjút, mert húsvét 3. napján ment az erdőre fáért. Érdekes, hogy büntetését részletezik: először azért büntették meg, mert ünnepnapon ment az erdőre, másodszor pedig azért, mert tilos időben járt az erdőn.

1). A templom elleni vétségek és büntetése

Fontossági sorrendben ez foglalta el az első helyet. Olyan cselekedetek tartoztak ide, mint, pl. a Simonfi László esete, akit azzal vádoltak, hogy „ezen Sz: Eccla templomában lévő catedrát undorító szókkal illette”. Többen is tanúskodtak a vád valódisága mellett, azonban a meglevő vallomások nem bizonyultak elegendőnek a végső döntéshez.

A templom szentségének tiszteletben tartását hivatott érzékeltetni az a két esemény is , mikor Székely Mártont és ifj. Szabó Sámuelt azért büntették meg, mert a templom, illetve a torony felé dobáltak. Megjegyezték, hogy a büntetést elrettentésképpen eszközölték, s ezt az 1 MFt büntetés is hivatott érzékeltetni, – bár az elkövetők bevallották tettüket, – ami enyhítő körülménynek számított.

1829 októberében Körmőczi János, unitárius püspök utasította az egyházközséget, hogy a templomba többé ne ravatalozzanak halottat. 12 pálcaütés járt annak, aki ezt a rendeletet megszegte. A felszólításnak bizonyára volt hatása, mert csak a szertartásokat végezték a templomból. Pontosan azonban nem lehet tudni, hogy mikor született meg az a kikerülő megoldás, miszerint a halottakat nem a templomba, hanem a cinterembe ravatalozták fel.

Az 1834. évi Püspöki Vizitáció alkalmával megtudjuk, hogy azokat a személyeket, akik nem éltek rendszeresen úrvacsorával, a „szokott halotti tisztesség nélkül” temessék el. Ez a tiltás az eklézsia-követés megszűntével érvényét veszítette, de régi nyomát felfedezhetjük abban, mikor öngyilkost, vagy templomtalan egyházközségi tagot kell eltemetni és szóba se jöhetett, hogy a cinterembe ravatalozzák fel.

Egyházközségünkben olyan méreteket öltött a torozás, hogy a „torra összejönnek és ott az atyafiság jelenlétében dinom – dánom szennyezi be azt a kegyeletet, mely a családhoz tartozó halott emlékét a szívekben volna hivatott megörökíteni”.

Nem egyedi eset a Csép M Mózesnéé, aki az egyik torban jobban a pohár fenekére nézett, mint ahogy kellett volna, minek az lett a következménye, hogy „amely helyen ült /…/ egy tócska mutatkozott, melybe többen megbotránkoztak” a toron résztvevők közül. A nő megbüntetését szerették volna többen, de végül is egy „békés” megoldást találtak, sőt a „gyanút a presbitérium valótlannak tekinti s ennek emlegetésére senki joga nincsen a jövőre”. Bár a Keblitanács kimentette a gyengébb nemhez tartozó személyt, az én kétségeskedésemet azonban csak megerősítette. A büntetés a szóbeli elmarasztalások szintjén maradt.

Alig 7 éve múlt (1812), hogy a felállított ülésrendet követően a Vizsgálószéknek kellett intézkedni, hiszen Csép Zsigmond és a „Székely Nemes Szabadsággal” bíró Tsép családból származó atyafiak között viszály támadt. A kellemetlenség abból származott, hogy egyiknek több elsőrendűsége volt az ülésrendben, mint a másiknak, jól lehet mind a ketten „Csépek” voltak. „A templomban senkinek tulajdon széke, vagy ülőhelye nem lehet, hanem ki-ki, üljön oda, az hol üres helyet talál s ott is nem a szék végére, hanem beljebb, hogy botránkoztató tolongások ne származzanak, s ha mi rendet ebben tartani kívánnak, az nem a famíliákra, hanem az üdőkor és a személyes érdemre való tekintettel légyen”. Ez pusztába kiáltott szó maradt, mert a templomüléssel kapcsolatosan állandó viták alakultak ki. 1837-ben több személlyel szemben éppen emiatt indítottak eljárást. A legények és a leányok is csak szabály szerint foglalhattak helyet a templomban. Büntetés volt kiszabva annak, aki ezt a szabályt áthágta. Özvegy Balog Mártonné panaszolta, hogy „T. pap béköszöntése alkalmával Balog Sándor ülőszékéből kiráncigálta s emiatt templomot kerülni kénytelen”.

Alig telt el két év, mikor a Keblitanács szükségét látta annak, hogy egy félreérthetetlen határozattal véget vessen a templompadok kapcsán kialakult viszályoknak. „Senkinek a templomba örökösítésénél fogva széke nem lévén /…/ hanem mind a két felet arra utasítja, hogy ennek utána egy székhez is örökösödési jusst nem követelve, ahol üres széket találnak, oda üljenek – ha a követelt szék bételnék, ajáltatik mind addig a hátra való menetel, míg üres széket találandnak. /…/ Egyszersmind legkeményebb büntetés alatt a szék vége megülése vagy akármiféle botránkoztató tett elkövetése.”

„Nemes Vitézlő Nagy Márton” panaszt tett a Keblitanácsnak, mert feleségét Szép Mihálynét nem engedte beülni a padba. Simonfi Zsuzsanna azzal mentette magát, „hogy ő nem vette észre, mikor Székely Katalin asszony béjött a templomba, miután az utána való székbe Székely Katalin asszony beült, akkor beljebb ment, de már késő volt”. A Keblitanács nem fogadta el a mentegetőzést s kiszabta az 1 MFt büntetést.

Felszegi Balog Mózes Jenei Mózesnét vádolta, aki leányát azzal utasította ki a „székből”, hogy menjen azapjáéba. A kivizsgálás során valóban bebizonyosodott, hogy Jenei Mózesné „Balogh Mózes felszeginek leányát csakugyan ujjasánál fogva megfogván -ezen szókkal utasította ki a székből: csak menj ki fiam és keress a saját apád székibe helyet magadnak”. Nemcsak a Keblitanács, hanem az egész gyülekezet megbotránkozott a fenti esemény miatt. A büntetés 3 MFt, azaz „1 Ft 40 osztrák pénzbeli költségek” megfizetése volt.

1844 húsvét első napján történt egy olyan esemény, amihez foghatót csak a templomi padok ülésrendjével kapcsolatos történetek között olvashatunk. Jenei Mózes panaszolta, hogy jelenlegi feleségét, Csép Katát, a volt felesége „Baranyai Sára megtámadta, földre tiporta és fején lévő keszkenőjét letépvén hajadonfőn hagyta s ezen erőszakos tettével nemcsak felesége lelkében a szégyen és gyalázat mellett tett kárt, hanem az egész Ecclésiába botránkozást okozott meg egy leánykát is levervén a földre kéri kára, szégyene és költsége megtéríttetését”. Az egyházközségi törvények értelmé ben, mivel a botrány az istentisztelet után a templomban történt, ugyanazon a helyen köteles visszaadni a fejkendőt, valamint kifizetni a 12 ezüst MFt (magyar Forint) büntetést is. A panaszló férj elégedett a döntéssel, azonban a tettet elkövető asszony hozzátette a határozathoz, hogy a fejkendőt soha vissza nem adja. Másodikszor is fel kellett szólítani az asszonyt, de Baranyai Sára akkor is kijelentette, „hogy a Mel. Kapitány, ha megkorbácsoltat is, mégis a keszkenőt soha vissza nem adom, az Ecclesia tagjait pedig megkövetem”. Az egyházközség tagjaitól tehát végül is bocsánatot kért, de a keszkenő visszaadásának megtagadásában szavának állt, mert a Keblitanács átadta az ügyet a „Század Kormánynak”, mely „kenyér és víz melletti Correctiones Házi Árestommal”büntette meg azzal, hogyha megismétlődne a cselekedet, akkor keményebb büntetésre számíthat.

A II. József által kiadott Türelmi Rendelet életbe lépése után találkozunk azzal a házasságot szabályozó rendelettel, mely szerint a házasságot csak abban az esetben lehet felbontani, amennyiben azt mind a két fél, a férj és feleség is akarja. Vannak olyan rendkívüli esetek, melyek szerint „paráznaság tekintetéből parázna vétkes /…/ egyének se Ecclesia követések által, se taxafizetések mellett a törvényesen hozatott ítéletek ellenére fel ne oldoztassanak”. Az elválási okok nagyon magas skálájával találkozunk. Természetesen a sorrendet sokféleképpen fel lehetett volna állítani, de egyéni meglátásom az volt, hogy egyszerre azt is érzékeltessem, hogy előfordulási arányaikban milyen helyet foglaltak el a jegyzőkönyvekben, hiszen képtelenség lenne a történetek sokaságát most ismét papírra vetíteni. A sort mindenképpen az erőszakos cselekedetek miatt kirobbant viszály kezdi meg, majd az elhidegülés, vagy egyszerűen a kölcsönös unalom, a paráznaságból származó hűtlenség és a többi.

Újlaki Károlyné mesélte, hogy férje olyan „kegyetlen, hogy nem, mint férfi szokta feleségét nyakon csapással, vagy egyéb becsületesebb verekedő eszközzel verni s haragját kiönteni, hanem fejszével kergette s fojtogatta”. Mikor megkérdezték a férjet, ő sem tagadta, „hogy fejszét nem fogott a feleségére, de hogy megvágta volna, nemcsak maga tagadja, sőt az asszony is azt állítja, mert mikor vágni akarta volna kiragadván kezéből a fejszét azonnal elillantott”. Baranyai Györgyné, Farkas Julianna már egyszer 1863 szeptember 13.-án bevádolta férjét a miatt, hogy a férfi sokszor erőszakoskodott vele. Megjelentek a szokásos idézés után a Keblitanács előtt s mikor Baranyai Györgyné a szokásos asztalpénzt kiakarta fizetni, férje nekiugrott s „úgy megrúgta, hogy ez által több presbiter eltántorodott s az asztallal taszítván nőjét az azon lévő ablakot úgy törte ki, hogy az által nejének karján és kezén is sérülést okozott” s e cselekedetével annyira megbotránkoztatta a Keblitanácsot, hogy a legsúlyosabb büntetés reményében fogják tovább jelenteni ezt az ügyet. Végül is figyelembe vették azt, hogy a férfi csak feleségét akarta bántalmazni s nem volt szándékos a Keblitanáccsal szemben elkövetett cselekedete. Ennek ellenére azonban vétett a Keblitanács tekintélye ellen és 1 MFt-ra büntették meg, valamint köteles volt az okozott kárt helyreállítani.

Balogh Lőrinc panaszolta a Keblitanácsnak, hogy felesége „Nagy Anna őkegyelmét elhadva, de nem is kívánja vissza, mert nem /…/ asszonynak való, részeges, házat kerülő, dologtalan, nemcsak, hanem fenyegetődző; ki elvesztésére /…/ híre, neve megölésére törekedett és törekszik” s ezért arra kérte a Keblitanácsot, hogy engedélyezze az elválását. Mivel a feleség nem jelent meg a tárgyaláson, az ügyet az espereshez továbbították. 1851-ben Simonfi Gergely panaszolta be feleségét, Horváth Katát, mert „nem neki való, gyenge, sérvéses, házassági életet folytatni nem képes”. Természetesen megkérdezték a feleséget is, aki férje állítását igazolta. A Keblitanács nem talált nyomós okot az elválásra s ezért „egymáshoz visszautasíttatnak”.

Az első kifogást Ferenczi Máté (1837-1861) lelkész személyével kapcsolatosan akkor találjuk, mikor egy kántortanítványt kért fel a kántori teendők végzésére s nemcsak, hogy a kántor nagyon gyengének bizonyult az orgonajáték tekintetében, hanem a lelkész is hivatalához méltatlan cselekedetet követett el. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetett tett nem új s az indító ok így tehát nagyon régi. „Már több éve tapasztalható, hogy sok verset a tiszteletes úr a részegítő ital miatt ellágyulva, hivatala ellenére lépett fel a nép botránkoztatására”. Nemcsak a mostani Keblitanács, hanem számos béradó is már régóta panaszkodott az előbbi ok miatt. Főként azért támasztottak kifogást a lelkész ellen, mert „a templombéli rendes tanítása elegyítve gusallyos mesékkel /…/ ami éppen a nép lelki épülete gátlására szolgál’. Megjegyezték azt is, hogy a lelkész annyira a „szesz” hatása alá került, hogy sem énekelni, sem pedig prédikálni nem tudott a nép teljes megbotránkozására. Az események után a lelkész fogadalmat tett, hogy az italról teljesen lemond s arra kérte a gyülekezetet, hogy ezt az előbbi ügyet ne tárja a Főhatóság elé. „Az Eccla tagjai föllépésekről nem kezeskedik”,mert sohasem lehet tudni, hogy az egyházközség tagjai közül nem jelenti-e valaki fel a lelkészt. Ha pedig ígéretét megszegné, akkor számíthat arra, hogy maga a Keblitanács fog kíméletlen jelentést felterjeszteni a Főhatósághoz. 1872-ben az egyházfik, de Nagy Gábor is panaszoltak Csegezy László (1864-1911) lelkészre, mert a „Tiszteletes Pap” nagyon gorombán szólt a gyülekezet előtt. A panaszlók írásba kellett foglalják sérelmeiket, amit csak így tárgyalt meg a Keblitanács. Három beadvány született ekkor: 1. Balogh Mózes egyházfinak az volt a panasza, hogy a lelkész őt ok nélkül „piszkolta” be; 2. Nagy Gy Gábor azt hangoztatta, hogy őt a lelkész az egész gyülekezet előtt becsületében megsértette és 3. Simonfi Mózes harangozó azért vádolta a lelkészt, mert a felesége temetésekor, valamint a leánya esküvője alkalmával is mulasztott. A beadványok után megállapította a Keblitanács, hogy a felsorolt ügyek meghaladják hatáskörét s emiatt feltétlenül az espereshez kell továbbítaniuk a felmerült panaszokat.1922-ben fokozódtak a szigorítások s emiatt Kovács Imre (1911-1926) lelkész egy kellemetlen helyzetbe sodorta magát. Január 8.-án az egyházközség tanácstermében összejövetelen vettek részt, mikor megjelent a községi bíró és kérte a lelkésztől a működési engedélyt. A bíró és a lelkész kölcsönös gorombáskodásának az lett a vége, hogy a lelkész kiutasította a teremből a bírót, aki magától értetődő természetességgel jelentette a csendőrségnek a történteket. 1925-ben beindult a fegyelmi eljárás Kovács Imre lelkésszel szemben.

1834-ben azzal vádolták Csegezy László kántort, hogy „egy /…/ tisztátalan személynek ő kegyelme gyermeket csinált volna”. A vád igaza mellett Simonfi László tanúskodott, de ebben az évben a kántor is megvádolta Simonfi Lászlót azzal, hogy szidalmazta őt. Említett atyánkfia azzal igyekezett védeni magát, hogy „részeg volt és semmit sem tud azon dolog felől”. A két külön álló eseményt összefüggésében akkor értjük meg igazán, mikor a Keblitanács kivizsgálta az ügyet, s a kántor elegendő bizonyítékot hozott fel ártatlansága mellett, Simonfi Lászlót pedig nemcsak eklézsia-követésre (bocsánatkérésre) szólították fel, hanem 3 MFrt büntetést is kellett fizessen. Végül is Simonfi Lászlót „azon esztelen káromkodásért és a panaszló úrnak lemocskoltatásáért /…/ katonai büntetés végett /…/”átadták a katonai parancsnokságnak. Az igazságszolgáltatás meghozta a kántorral szemben is a végső döntést, mikor kimondta, hogy „mint maga a megesett személy, mint pedig más bizonyság a panaszló Urat a vád alól megmenti és becsületes embernek állítja lenni”.Az első kántorra szóló igazi panasszal 1917-ben találkozunk, mikor a miatt marasztalták el, Máthé Sándor (1901-1924) kántort, mert kötelességét nem végezte pontosan, a határozatokat semmibe sem vette, nem belső emberhez illő magatartást tanúsított. Alig zárult le a fenti téma, máris előadta egy másik magát. A lelkész bejelentette, hogy képtelen többé esti istentiszteletet tartani, mert azok „elháríthatatlan akadályokba ütköznek”. Március 28.-án kapujának kilincsét „berondították”, a gabonást és a harangozói kerítést kővel dobálták meg. A kántor ellen beindították a fegyelmi eljárást.

Elég gyakran fordult elő, hogy az elöljáróság éppen feladata végzése közben ki volt téve a támadásoknak. Természetesen régen is állt a mondás, hogy csak az hibázik, aki dolgozik, de sajnos, bármennyire lelkiismeretesen végezte is az elöljáróság a maga feladatát, mégis gyakran előfordult, hogy becsületén csorbát ejtettek. „Bodoczi Mózes, a miniszterek fájok vágatásakor az elöljáróságot, kisebbítette – ki is a mái napon előidéztetett, de meg nem jelent”, s így nemcsak előbbi vétkéért tették felelőssé, hanem „makacs” magaviseletéért is el kellett viselnie a következményeket. 1 MFt-ra büntették. Ugyanez a téma 1838-ban ismét tárgyalás alá került, amiből arra lehet következtetni, hogy komolyan kezelték az ilyen kérdéseket. „Bodoczi Mózes, minthogy az elöljáróságot /…/ lemocskolta, de ő állítja, hogy többen is voltak olyan személyek, kik is vele együtt piszkolták azon embereket”. E kijelentés alapján arra kötelezték, hogy a neveket „adja ki”, de addig is 8 napon belül 2 MFt -ot köteles volt büntetésképpen fizetni. Pillanatnyilag úgy tűnt, mintha az ügy lezárult volna, azonban 2 év múlva, 1840 novemberében ismét terítékre került a téma. A vádlott az említettek közül csak egyet, Székely János keblitanácsost említette, akinek sikerült kimentenie magát a vád alól. A Vezetőség egy olyan nehéz helyzet elé került, mikor az esemény sorozatot csak eskü bekérésével tudta lezárni. Bodoczi Mózes ismét határozottan állította, hogy a büntetést úgy sem fogja teljes mértékben kifizetni, mert rajta kívül még mások is kisebbítették a Vezetőséget. A kiszabott büntetést felére csökkentették és a kérdést végeredményesen, lezárták.

Még a mai nap is alkalmazzák Bágyonra az „erőszakos” jelzőt. A múltban szolgáltattak elegendő példát arra, hogy ez a megnevezés találó is maradjon. Elég magas számban találunk ilyen eseményeket, de nincsen hely azok felsorakoztatására. 1834-ben a Székely Huszár 11. Ezred 2. Major 1. Századja parancsnoka, Hegyi Antal kapitány azért marasztalta el az egész egyházközséget, mert egy mohácsi embert ártatlanul megvertek a bágyoniak és szekerétől is megfosztották. Jellemző az egyházközségre, a „legjobb védekezés a támadás” taktikáját használta s éppen a Kapitányságot vádolta meg azzal, hogy az ügyet engedte a „kezekből kijátszódva lenni” Benke Mózes 1838-ban a mesteri házból asztalokat szedett fel és azokat onnan elvitte. Gyermekeket küldtek utána, hogy az elvitt asztalokat szállítsa vissza, de az üzenetet továbbító gyermekeket megverte. A vádolt atyafi elismerte, hogy az asztalokat elvitte „elismerte azt is, hogy az asztal után küldendő gyermekeket is megcibálta”. A Keblitanács engedékenyen akart viszonyulni az elkövetett cselekedethez, de „mindazonáltal büntetést érdemlőnek láttya, mindezen helytelen cselekedetéért” és emiatt megbüntették.

Körmőczi János püspök idejében még a testi fenyítéssel találkozunk, de hogy Bágyonban éltek-e annak lehetőségével, semmi adatot nem találtam. Az tapasztalható, hogy szükség esetén egy nagyon érzékeny ponthoz, a tettek elkövetőinek zsebéhez nyúltak. Adott esetekben ezek a bírságok viszonylag magasak s előfordult, hogy sokkal jobb elrettentő példának bizonyult, mint a testi ütleg. Az említett időszakban is ilyen feljegyzésekkel találkozunk, melyek szerint „akármelyik tanuló gyermek valamely kárt tejénd a Classisban megtéríteni tartozzék, annyival is inkább, mivel a dicsőségessé tétetett Isten háza mellé a jó karba helyezett oskola, vagyis nevelő ház elmúlhatatlanul szükséges”. A mester 1837-ben ki akarta kerülni a testi fenyítés után járó kellemetlenségeket s ezt úgy képzelte el, hogy a kijáró ütlegeket a tanulók szolgáltassák ki társaiknak. Az lett a következménye, hogy a „T. Mester megszólíttatva megintetett, hogy a tanításba nagyobb figyelmet a fiúgyermekekre, a leányokat sem hátrahagyva fordítana, azonban a fenyítéket, mikor elmulaszthatatlanul szükséges, maga, nem pedig másokkal szolgáltassa ki”. A felekezeti iskola fennállása alatt szokásban volt, hogy az iskola kerülő gyermekek szüleit megbírságolták s a befolyt összeget átadták az Iskolaszéknek. Érdekes, hogy ezeket az ügyeket nem a Keblitanács, hanem maga a községi bíró intézte.

A fegyelem megtartásának két fontos területe volt:

- 1. az első a mezőgazdasági munkák megtagadásával állt szoros összefüggésben,

- 2. a második viszont az egyházközség megkárosítása miatt volt gyakorlatban.

1). A mezőgazdasági munkák megtagadásának büntetése

Találunk olyan eseteket már 1852-ben is, mikor „vakmerőségükért” büntettek meg néhány személyt, mert megtagadták a szántás végzését. 1833-ban felhatalmazták az egyházfikat, hogy erőszakkal is kötelezzék a szántás megtagadókat arra, hogy kötelességüknek tegyenek eleget. Amennyiben az alkalmazott erőszak nem vezetett eredményre, akkor másokkal kellett elvégeztetni a soron levő munkálatokat, viszont a munkáltatási díj a megtagadókat terhelte. Török Pálné és Csép Zsigmond „az Ecclésia gabonája elvetésekor boronálni nem állván a maga idejében büntetést megfizetni nem kívánva /…/ az illető katonai hatóságnak pro executione” átadták azzal, hogy mindkét büntetést fizesse meg.A vetés alkalmával is találunk olyan bejegyzéseket, hogy amennyiben a hiányzó személy igazolni tudta távolmaradását, akkor a büntetés 1/ 6-át kellett csak kifizetnie.A büntetés kijárt azoknak is, akik megtagadták a kapálást, vagy éppen a „Nemes Ecclésia gabonája gyomlálásakor /…/ meg nem jelentek”. Az esetek többségében katonai eljárást foganatosítottak, hiszen a Székely katonaságnak az a feladata is volt, hogy rendet tartson. A felszólításokat mindig követte egy bizottság kinevezése, mely megpróbálkozott a büntetés felhajtásával, viszont amennyiben a személy ellenállást tanúsított, csak akkor következhetett a hatósági intézkedés.A legtöbb kellemetlenséget az aratás körül tapasztalhatjuk. 1837-ben, pl. nagy rendbontás történt a rozs learatásában. „Ezutal szombaton és hétfőn rendbontólag aratók meg nem büntettetnek, de ennek utána mint nem aratók úgy fognak mérettni, a vasárnap aratók pedig jövő űlésre előidéztetni határoztatik”. Érdekes a büntetés kiszabása, melynek értelmében olyan súlyosnak találták a rendbontást, mintha megtagadták volna a munkát. Másodlagos volt a büntetés azok számára, akik vasárnap mentek aratni.A büntetések második nagy csoportját a károsítások miatt kiszabottfegyelmezések jelentették. Ennek enyhébb és keményebb változataival találkozhatunk. Előfordult olyan eset, mikor a zálogolást alkalmazták. Amennyiben az adósnak nem volt pénze, de volt gabonája, akkor megfelelő mennyiséget le kellett helyezzen az egyházközségnél addig, míg fizetési kötelességének eleget nem tett s akkor visszakapta a zálogolt terményeit.

Bár semmiképpen nem jelent fénypontot a sorban, mégis meggyőződésem, hogy nem szabad elhallgatni a legsúlyosabb kihágásokat. A lopással való károsítások esetében érezni lehet a megvetést, de a nagyfokú ítéletet is, amivel viszonyult a Keblitanács s egyben ki is szabta a megfelelő büntetéseket. Természetesen minden alkalommal a büntetés összegét befolyásolta, hogy milyen nagyságrendű volt az elkövetett tett. Tóth Márton és Simonfi Tamás id. esete ecseteli az eddig elmondottakat, akik 5 véka búzát mértek maguknak azon felül, mint amennyi járt volna nekik. A büntetésükben kötelesek voltak visszaadni az eltulajdonított gabonát, valamint 6-6 Ft-ot is kellett fizessenek.

Abból a szemszögből kell figyelnünk a fegyelemtartást, hogy milyen fontos részét képezte az erdőgazdálkodás az egyházközségi tevékenységnek, mert csak ebben az esetben minősül helyesnek a nézőpontunk. Amennyiben ferdén tekintünk a kihágások gyakoriságára s az abból következett büntetésekre, akkor eltévesztettük szem elöl a fő célt. Éppen ezért szeretnék hivatkozni azokra a rendszabályokra, melyeket az egyházközség állított fel annak érdekében, hogy az erdőgazdálkodás a lehető leghatékonyabban szolgálja a közösség ügyét. Másodsorban megtalálhatók azok a hivatalos, állami rendeletek is, melyek áthágása nemcsak szabálysértést, hanem természetszerűen büntetéseket vont maga után. Akár tetszik, akár nem, elsősorban a kihágások elindító oka közvetve éppen a belső emberek iránti kötelességek nem teljesítésével állott kapcsolatban. Szorosabb értelemben a fegyelmezések többsége akkor kezdődött el, mikor a már említett tevékenységet valaki az egyházközségi tagok közül megtagadta.

Minden kihágás alkalmával egy gyakorlati megoldás következett, ami abban állt, hogy a károsodás tudomásul vétele után egy bizottságot nevezett ki a Keblitanács, melynek tagja volt az erdőbíró, a pásztorok egyike (ha nem mindkettő) és általában 4 keblitanácsos. Az volt a feladatuk, hogy a helyszínen felmérték a károkat, ha tárgyszerű volt, akkor felmérték a hiányzó mennyiséget, és minden alkalommal megállapították a kár pénzértékét, illetve az eltulajdonított mennyiség árát is. Ezeket a „becsüleveleket” bemutatták a gondnoknak, aki a Keblitanáccsal karöltve meghozta a megfelelő határozatot, illetve kiszabták a megfelelő büntetést.

Mikor ennek a kellemetlen tevékenységnek az egészét tekintjük, akkor szem előtt kell tartanunk azt a határozatot, mely minden időre leszögezte, hogy a jogtalan eltulajdonítás, faorzás, lopás mindig maga után vonta a kártérítést, valamint a meghatározott összegű büntetést. Mielőtt ennek tárgyalására rátérnék, fontos kitérőt kell tennem. A „matósok” voltak azok a bizottsági tagok, akiket a károk felbecsülésére kineveztek, viszont akiknek éppen ennél fogva joguk volt az is, hogy bemenjenek a gyanúsítottak udvarára, megvizsgálják az ott található fákat, hogy jelzések, levágásra utaló különböző jelek alapján kiderítsék a valós helyzetet. Az erdőpásztorok, de időnként az egyházfik is felelősséggel tartoztak azokban az esetekben, mikor képtelenek voltak előállítani a tetteseket. Ilyenkor mindig ők szenvedték el a büntetéseket.

1). Ténymegállapítások

A fegyelmezéseknek volt egy olyan vetülete, melyet nem lehet az erkölcsi fegyelmezés, de a gazdálkodás csoportjába sem sorolni. Én előszeretettel az „eltulajdonítás” kifejezést használtam, viszont bármennyire is szépítgetem a valóságot, előbb-utóbb ki kell mondanom, hogy itt a „lopások”-ról akarok beszélni. Az erdő- és földgazdálkodás esetében a cselekmények meghatározottak, hiszen félreérthetetlenül a fa, illetve a gabona eltulajdonítására irányultak. A más vonatkozású eltulajdonítások sokkal gazdagabb választékot képviselnek, viszont nem célom ezek felsorolása. Itt az a szempont képvisel elsődleges fontosságot, hogy az eltulajdonítás ténye vitathatatlanul jelen volt az egyházközség életében, s ugyanakkor annyira fontos kihágásnak számított, mellyel komolyan foglalkoztak, s ennek köszönhetően meg lehet figyelni az ezekkel szembeni eljárások különböző szakaszait.

2). A tettes megidézése

Miután megállapították az eltulajdonítás tényét, más szóval elegendő bizonyíték állt rendelkezésre, sorra került a gyanúsított személy megidézése, amit ma a törvényszéki megidézéssel azonosítható. A gondnok kötelessége volt felszólítani a gyanús személyt, akit meghívtak a keblitanácsi gyűlésbe, ahol beindították a tárgyalásokat. Sok alkalommal eredménytelen maradt a megidézés annak ellenére, hogy a 19. század Keblitanácsa komoly tekintélynek örvendett.

3). A tettes kérelme

A döntés kimondása után nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora a büntetés összege. Megállapítható, hogy a pénzbüntetések előre meghatározott csoportok szerint igyekeztek jelezni az elkövetett tettek súlyosságát. Nem lehet egyértelműen a Keblitanács nagylelkűségére hivatkozni az esetleges kérelmek meghallgatásakor, mert legtöbbször az elkövető anyagi helyzete volt az, ami a büntetés csökkentésére ösztönözte a Keblitanácsot. Az esetek többségében megállapítható, hogy a tettes büntetése összegének csökkentését kérelmezte, viszont arra is volt példa, hogy annak teljes elengedését célozta meg a kérelem. Tagadhatatlan, hogy szélsőséges esetekkel is találkozunk, melyek arra engednek következtetni, hogy a polgári döntések után is nyújtottak be kérelmeket a büntetések csökkentése, vagy eltörlése érdekében. A szokásostól jellemzően eltérő volt Csép Sándor kérése, aki jelezte, hogy a kiszabott büntetés „csakis rejá lett terhes, mert ily büntetést senki idáig bé nem fizetett”. 5 Ft megfizetéséről volt szó, amit a kérelmező megosztottan szeretett volna kifizetni: 2 Ft-ot a harmadik harang alapjába, 3 Ft-ot pedig egy toronyóra alapjába. A részletkérdéseket csakis az egyházközségi Közgyűlés oldhatta meg.

4). A büntetés megtagadása

A fentiek után a büntetés nagysága, vagy méltánytalannak való megítélése után sok alkalommal a kifizetés megtagadása következett. Négy fokozatban találkozunk a fejleményekkel:a). Az első szintet az egyházközségi tárgyalások jelentették, melyek végérvényesen szerették volna kimeríteni a témát, mindig azzal az elsődleges céllal, hogy ne legyen szükség egy következendő tárgyalásra.b.). Ez tulajdonképpen még az egyházközségben történt, de azt a pillanatot jelentette, mikor az Esperesi Vizsgálószék, vagy éppen a Püspöki Vizitáció alkalmával előtárták a megoldatlan kérdést. c.). A legtöbb alkalommal a Főhatóság oldotta meg a kérdéses ügyeket. A főhatósági rendeletek értelmében köteles volt a büntetett kifizetni a tartozását, bár bőven volt ellenkező példa is.d.). Ha az „Eklézsia azt hiszi, hogy tartozik, perelje bé, mert nem fizet a törvényes eljárás fogytáig”. Érthető tehát, hogy a bírósági eljárás jelentette a végső megoldási kísérletet. A beperesítés feladata általában a gondnokra hárult, aki megkereste az egyházközség ügyvédjét, kinek segítségével végérvényesen eredményre juttatták az eljárást.

5). A végrehajtás

A végrehajtás is több fokozatban történt, ami elsősorban a kérdéshez való hozzáállástól függött. Nincs semmi okunk kételkedni a Keblitanács viszonyulásában, viszont a büntetett személy hozzáállása végképpen meghatározta a cselekvést. Ha a tett elkövetője alávetette magát a határozatnak, és maradéktalanul teljesítette azt, akkor a végrehajtás első mozzanatával találjuk szemben magunkat. A megtagadás pillanatától kezdve azonban teljesen megváltozik a helyzet. A büntetési gyakorlatot vizsgálva többszintű végrehajtással találkozunk:a). A zálogolás elsősorban az egyházfik kötelessége volt, melyet gyakoroltak és van rá példa még 1895-ben is.b). A végrehajtás biztos útját, a rendőrséget képviselő fórumok megkeresése jelentette. Ebben első helyen a községi elöljáróságot kell érteni, akik tudomásul vették az illető személyek elkövetett tettét, annak körülményeit, a büntetés összegét, amit a megnevezett ki kellett fizessen. Ekkor következett az a lépés, mikor a „biztos” teljesítette kötelességét és felhajtotta a büntetést.