Előszóként néhány felvezető gondolat, hiszen jelen előadást megelőzte egy, a valláserkölcsi élet területén alkalmazott rendfenntartással kapcsolatos fejezet. Amikor szembesültem az aranyosmenti fegyelemtartás tényével, azonnal megbizonyosodtam arról, hogy a gazdálkodási fegyelemtartás sok meglepetést tartogat. Megelőző adataimban is sokszor kerültem olyan helyzetbe, amikor nemcsak a kijelentések élét kellett tompítanom, hanem jelen alkalommal is rákényszerültem, hogy visszafogott legyek az adatok közlésében. Természetesen megmaradok a történeti hűség mellett, hiszen a gazdálkodási fegyelemtartás 19.-20. századi megelevenítésével hiszem, hogy hozzájárulok a Kárpát Medencei magyarság egységes történetének hűséges megírásához.

A fegyelem megtartásának két fontos területe volt az Aranyosmentén: Az első a mezőgazdasági munkák megtagadásával, illetve az erdőgazdálkodással állt szoros összefüggésben. A második az egyházközség megkárosítása, adott javak eltulajdonításának visszafogása miatt volt gyakorlatban.

1. A mezőgazdasági munkák megtagadásának büntetése

Találunk olyan eseteket már 1852-ben is, mikor „vakmerőségükért” büntettek meg néhány személyt, mert megtagadták a szántás elvégzését. 1833-ban felhatalmazták az egyházfikat, hogy erőszakkal is kötelezzék a szántásmegtagadókat arra, hogy kötelességüknek tegyenek eleget. Amennyiben az alkalmazott erőszak – amiről semmi közelebbit nem tudunk – nem vezetett oda, hogy az illetők elvégezzék a munkájukat, akkor másokkal kellett elvégeztetni a soron levő munkálatokat, viszont a munkáltatási díj a megtagadókat terhelte. A bágyoni gyülekezetben, Török Pálné és Csép Zsigmond „az Ecclésia gabonája elvetésekor boronálni nem állván a maga idejében büntetést megfizetni nem kívánva /…/ az illető katonai hatóságnak pro executione” átadták azzal, hogy mindkét büntetést fizesse meg.

A vetés alkalmával is találunk olyan bejegyzéseket, hogy amennyiben a hiányzó személy igazolni tudta távolmaradását, akkor a büntetés 1/ 6-át kellett csak kifizetnie.

A büntetés kijárt azoknak is, akik megtagadták a kapálást, vagy éppen a „Nemes Ecclésia gabonájagyomlálásakor /…/ meg nem jelentek”. Az esetek többségében katonai eljárást foganatosítottak, hiszen a Székely katonaságnak az a feladata is volt, hogy rendet tartson. A felszólításokat mindig követte egy bizottság kinevezése, mely megpróbálkozott a büntetés felhajtásával, viszont amennyiben a személy ellenállást tanúsított, csak akkor következhetett a hatósági intézkedés.

A legtöbb kellemetlenséget az aratás körül tapasztalhatjuk. 1837-ben, pl. nagy rendbontás történt a rozs learatásában. „Ezutal szombaton és hétfőn rendbontólag aratók meg nem büntettetnek, de ennek utána mint nem aratók úgy fognak mérettni, a vasárnap aratók pedig jövő űlésre előidéztetni határoztatik”.Ekkor az elsődleges büntetést a miatt szabták ki, mert meg nem engedett időszakban arattak. Érdekes a büntetés kiszabása, melynek értelmében olyan súlyosnak találták a rendbontást, mintha megtagadták volna a munkát. Másodlagos volt a büntetés azok számára, akik vasárnap mentek aratni s tudni kell, hogy azt szigorúan megtiltották az akkori törvények.

Végül fontosnak találom a megjegyzésre azokat az eseteket, melyek a gabona szállításánakmegtagadásával kerültek napvilágra. Pl. Volt, aki azért panaszolt az egyházfikra, mert azok „az marháját hazahajtván elkötötték 3 mforintig éspedig azért, mert az ecclésia buzáját szekerivel nem vitte Tordára eladni” A büntetés kiszabásakor megállapította a Keblitanács, hogy 1 MFt-ot azért is kell fizessen, mert időben nem jelentette szekere rossz állapotát s ugyanakkor arra is számíthatott a panaszló, hogy a következő alkalommal sem marad ki a beosztásból.

A büntetések második nagy csoportját a károsítások miatt kiszabott fegyelmezések jelentették. Ennek enyhébb és keményebb változataival találkozhatunk. Előfordult olyan eset, mikor a zálogolástalkalmazták. Amennyiben az adósnak nem volt pénze, de volt gabonája, akkor megfelelő mennyiséget le kellett helyezzen az egyházközségnél addig, míg fizetési kötelességének eleget nem tett s akkor visszakapta a zálogolt terményeit.

Bár semmiképpen nem jelent fénypontot a sorban, mégis meggyőződésem, hogy nem szabad elhallgatnom a legsúlyosabb kihágásokat. A lopással való károsítások esetében érezni lehet a megvetést, de a nagyfokú ítéletet is, amivel viszonyult a Keblitanács, s egyben ki is szabta a megfelelő büntetéseket. Természetesen minden alkalommal befolyásolta a büntetés összegét, hogy milyen nagyságrendű volt az elkövetett tett.

Abból a szemszögből kell figyelnünk a fegyelemtartást, hogy milyen fontos részét képezte az erdőgazdálkodás az egyházközségi tevékenységnek, mert csak ebben az esetben minősül helyesnek a nézőpontunk. Amennyiben tévesen tekintünk a kihágások gyakoriságára, s az abból következett büntetésekre, akkor eltévesztettük szem elöl a fő célt. Éppen ezért hivatkozom azokra a rendszabályokra, melyeket az egyházközségek felállítottak annak érdekében, hogy az erdőgazdálkodás a lehető leghatékonyabban szolgálja a közösségek ügyét. Másodsorban megtalálhatóak a hivatalos, állami rendeletek is, melyek áthágása nemcsak szabálysértést, hanem természetszerűen büntetést vont maga után.

Akár tetszik, akár nem, elsősorban a kihágások elindító oka éppen a belső emberek iránti kötelességek nem teljesítésével állott kapcsolatban. Szorosabb értelemben a fegyelmezések többsége akkor kezdődött el, mikor valaki megtagadta az egyházközségi tagok közül a már említett tevékenységet, vagyis nem szállította le a papnak, mesternek, avagy kántornak, illetve az egyházközségnek a ráeső famennyiséget.

Minden kihágás alkalmával egy gyakorlati megoldás következett, ami abban állt, hogy a károsodás tudomásul vétele után egy bizottságot nevezett ki a Keblitanács, melynek tagja volt az erdőbíró, apásztorok egyike (ha nem mindkettő) és általában 4 keblitanácsos. Az volt a feladatuk, hogy a helyszínen felmérték a károkat, ha tárgyszerű volt, akkor felmérték a hiányzó mennyiséget, és minden alkalommal megállapították a kár pénzértékét, illetve az eltulajdonított mennyiség árát is. Ezeket a „becsüleveleket” bemutatták a gondnoknak, aki a Keblitanáccsal karöltve meghozta a határozatot, illetve kiszabták a megfelelő büntetést.

Nagyon sok alkalommal szabtak ki pénzbírságokat azért, mert adott emberek tiltott helyen jártak az erdőben. Előszeretettel tesznek említést a jegyzőkönyvek ilyen esetekről, melyekben tilosban jártak a testvérfelekezet tagjai, vagy éppen a szomszédos falu lakosai.

A kihágások sorát a tilosban való legeltetések gazdagították. Határozatban korlátozták a legeltetést, de 1888-tól táblákat is helyeztek el: „Tilos a legeltetés az eklézsia erdején” felirattal. Ennek ellenére azonban gyakran áthágták a rendelkezéseket. A bágyoni Keblitanács jószívűségét tükrözi, pl. az a döntés, mikor a kövendi Gál Sándor 9 Ft-os büntetéséből 2 Ft-ot elengedett.

Elég gyakoriak voltak az erdőtüzek által okozott károk is. A kövend-Bágyon erdőrészben, 1869-ben 15 ifjú járult hozzá egy elég nagy kiterjedésű erdőtűzhöz. A tűz értelmi szerzői Szabó Márton, ifj. Csép Sámuel és Bottyán Mihály ifj. voltak, akik kerestek egy odvas fát és abban gyújtottak tüzet. A büntetésük számottevő volt, hiszen Szabó Márton a kár 2/3-át, Csép Sámuel pedig 1/3-ad részt kellett megfizessen. Az utóbbi azért fizetett kevesebbet, mert kiderült, hogy nem volt olyan hibás, mint az előző. A többiek büntetése 2 Ft 88 kr. volt.

A kihágások között kell megemlítenem a tévedésből elkövetett károsításokat is, melyek a megszokott módon többfélék lehettek. Voltak olyan esetek, melyekkel kapcsolatosan nem jegyezték le pontosan, hogy miben is tévedtek az illető személyek, viszont adott esetekben éllel fogalmaznak a jegyzőkönyvek, melyekben jelezték, hogy bizonyára nem „makkot szedni” mentek az erdőre azok a személyek, hanem tudniillik: fát.

Bármennyire is akarnánk szépíteni a tényeket, végül csak oda érkezünk el, mikor nyíltan és tárgyilagosan ki kell mondanunk, hogy itt a lopásról lesz szó, mely az adatok tekintetében szinte egyharmadát jelenti az erdőgazdálkodással kapcsolatos eseményeknek. Nem lehet az a cél, hogy itt most egymás után felsoroljam a tetteseket, valamint az elkövetett tettek miatti büntetések összegeit, hiszen mindenik történet, akár kisebb, akár nagyobb ítéletet is vont magára, ugyanarra irányult: az egyházközségek erdőinek megkárosítására.

Mikor ennek a kellemetlen tevékenységnek az egészét tekintjük, akkor szem előtt kell tartanunk azt a határozatot, mely minden időre leszegezte, hogy a jogtalan eltulajdonítás, faorzás, lopás mindig maga után vonja a kártérítést, valamint a meghatározott összegű büntetést. Mielőtt ennek tárgyalására rátérnék, fontos kitérőt kell tennem. A „matósok” voltak azok a bizottsági tagok, akiket a károk felbecsülésére neveztek ki, viszont akiknek éppen ennél fogva joguk volt, hogy bemenjenek a gyanúsítottak udvarára, megvizsgálják az ott található fákat, hogy jelzések, levágásra utaló különböző jelek alapján kiderítsék a valós helyzetet.

A pásztorok, de időnként az egyházfik is felelősséggel tartoztak azokban az esetekben, mikor képtelenek voltak előállítani a tetteseket. Ilyenkor mindig ők szenvedték el a büntetéseket. Olyan különös esemény is volt 1867-ben, amikor éppen egy bágyoni keblitanácsos és erdőbíró került abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy először fiait gyanúsították meg, majd ő maga bevallotta, hogy jogtalanul fát szerzett az egyházközség erdejéből.

- „Csép Ferenc Szilágyi Mihálynak á felső Eccla erdejéről pénzen vett fájának elorozoltatván, mely orozoltatás nyilvánossá jött hogy felszegi Balog Mihály fiai orozolták volna el, melyet magok sem igen tagadnak, így hát a Constitutio /tilalma/ szerént megitéltettek 12 mforintig – azon kivül á károsoknak károkat megfizessék”.

- 1848-ban Bottyán Ferenc vádolta Bodoczi Mózest, mert utóbbi jogtalanul fát vitt el az egyházközség erdejéből. A vádlott tagadta és hangoztatta, hogy a mohácsi erdőből vette Boer Iountól. Az igazolás nem tűnt elég meggyőzőnek, mert 7 Ft büntetésre ítélték.

Ténymegállapítások

A fegyelmezéseknek volt egy olyan vetülete is, melyet nem lehet az erkölcsi fegyelmezés, de a gazdálkodás csoportjába sem sorolni. Én előszeretettel az „eltulajdonítás” kifejezést használtam, viszont bármennyire is szépítgetem a valóságot, hangsúlyoznom kell előbb-utóbb, hogy itt a „lopások”-ról van szó.

Az erdő- és földgazdálkodás esetében a cselekmények meghatározottak, hiszen félreérthetetlenül a fa, illetve a gabona eltulajdonítására irányultak. A más vonatkozású eltulajdonítások sokkal gazdagabb választékot képviselnek, viszont nem célom ezek felsorolása. Itt az a szempont képvisel elsődleges fontosságot, hogy az eltulajdonítás ténye vitathatatlanul jelen volt az egyházközségek életében, s ugyanakkor annyira fontos kihágásnak számított, mellyel komolyan foglalkoztak, s ennek köszönhetően meg lehet figyelni az ezekkel szembeni eljárások különböző szakaszait.

A tettes megidézése

Miután vitathatatlanul megállapították az eltulajdonítás tényét, más szóval elegendő bizonyíték állt rendelkezésre, sorra került a gyanúsított személy megidézése, amit ma a törvényszéki megidézéssel lehetne összehasonlítani. A gondnok kötelessége volt felszólítani a gyanús személyt, akit meghívtak a Keblitanácsi gyűlésbe is, ahol beindították a tárgyalásokat.

Sok alkalommal eredménytelen maradt a megidézés annak ellenére, hogy a 19. század Keblitanácsai komoly tekintélynek örvendtek Ha a gyanúsított személyek közül többen nem jelentek meg, ilyen esetben egy elhalasztott, utólagos tárgyalást folytattak, mely kétféle megoldást eredményezett:

- a gyanúsított távollétében kimondták a bűnösségét, a bírság összegét, de a végső döntést az esperesi-, vagy éppen a püspöki vizsgálatra halasztották. -

- az ügy súlyosságától függően polgári orvoslást kértek, mely az illető személy beperelését jelentette.

A tettes kérelme

A döntés kimondása után nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora a büntetés összege. Megállapítható, hogy a pénzbüntetések előre meghatározott csoportok szerint igyekeztek jelezni az elkövetett tettek súlyosságát. Nem lehet egyértelműen a Keblitanácsok nagylelkűségére hivatkozni az esetleges kérelmek meghallgatásakor, mert legtöbbször az elkövető anyagi helyzete volt az, ami a büntetés csökkentésére ösztönözte a Keblitanácsot. Az esetek többségében megállapítható, hogy a tettes büntetése összegének csökkentését kérelmezte, viszont arra is volt példa, hogy annak teljes elengedését célozta meg a kérelem.

Tagadhatatlan, hogy szélsőséges esetekkel is találkozunk, melyek arra engednek következtetni, hogy a polgári döntések után is nyújtottak be kérelmeket a büntetések csökkentése, vagy eltörlése érdekében. A szokásostól jellemzően eltérő volt a bágyoni Csép Sándor kérése, aki jelezte, hogy a kiszabott büntetés „csakis rejá lett terhes, mert ily büntetést senki idáig bé nem fizetett”. 5 Ft megfizetéséről volt szó, amit a kérelmező megosztottan szeretett volna kifizetni: 2 Ft-ot a harmadik harang alapjába, 3 Ft-ot pedig egy toronyóra alapjába. A részletkérdéseket csakis az egyházközségi Közgyűlése oldhatta meg.

A büntetés megtagadása

A fentiek után a büntetés nagysága, vagy méltánytalannak való megítélése után sok alkalommal akifizetés megtagadása következett. Négy fokozatban találkozunk a fejleményekkel:

a). az első szintet az egyházközségi tárgyalások jelentették, melyek végérvényesen szerették volna kimeríteni a témát, mindig azzal az elsődleges céllal, hogy ne legyen szükség egy következendő tárgyalásra.

b.). Ez tulajdonképpen még az egyházközségben történt, de azt a pillanatot jelentette, mikor az Esperesi Vizsgálószék, vagy éppen a Püspöki Vizitáció alkalmával előtárták a megoldatlan kérdést.

c.). A legtöbb alkalommal a Főhatóság oldotta meg a kérdéses ügyeket. A főhatósági rendeletek értelmében köteles volt a büntetett kifizetni a tartozását, bár bőven volt ellenkező példa is.

d.). Ha az „Eklézsia azt hiszi, hogy tartozik, perelje bé, mert nem fizet a törvényes eljárás fogytáig” – olvashatjuk a korabeli nyilatkozatot. Érthető tehát, hogy a bírósági eljárás jelentette a végső megoldási kísérletet. A beperesítés feladata általában a gondnokra hárult, aki megkereste az egyházközség ügyvédjét, kinek segítségével végérvényesen eredményre juttatták az eljárást.

A végrehajtás

A végrehajtás több fokozatban történt, ami elsősorban a kérdéshez való hozzáállástól függött. Nincs semmi okunk kételkedni a Keblitanácsok viszonyulásában, viszont a büntetett személy hozzáállása végképpen meghatározta a cselekvést. Ha a tett elkövetője alávetette magát a határozatnak, és maradéktalanul teljesítette azt, vagyis kifizette a tettével járó büntetést, akkor a végrehajtás első mozzanatával találjuk szemben magunkat. A megtagadás pillanatától kezdve azonban teljesen megváltozik a helyzet.

A büntetési gyakorlatot vizsgálva többszintű végrehajtással találkozunk:

a). A zálogolás elsősorban az egyházfik kötelessége volt, melyet gyakoroltak és van rá példa a bágyoni egyházközségben még 1895-ben is.

b). A végrehajtás biztos útját, a rendőrséget képviselő fórumok megkeresése jelentette. Ebben első helyen a községi elöljáróságot kell értenünk, akik tudomásul vették az illető személyek elkövetett tettét, annak körülményeit, a büntetés összegét, amit a megnevezett ki kellett fizessen. Ekkor következett az a lépés, mikor a „biztos” teljesítette kötelességét és felhajtotta a büntetést.

c.). A per következtében kimondott döntés a tulajdonképpeni végrehajtást jelentette.

A büntetések összegei

Az alábbiakban tájékoztató jelleggel közlök egy kimutatást a gyakorolt büntetésekről, de azonnal hozzáteszem, hogy említett kimutatás nem készült a teljesség igényével. Elsősorban is arra enged betekintést, hogy megfigyelhetők legyenek a gyakorlatban levő büntetési összegek, melyeket az eltulajdonítások rendjén alkalmaztak az egyházközségekben. Tény, hogy a felsorolás nem tartalmazza a lopás nagyságát. Általánosnak csak a 3 Ft összeget mondhatjuk, amit az elkövetett tettért, a lopásért alkalmaztak. A kisebb, vagy nagyobb összegek azonban sugallják a büntetések csökkentését, illetve az eltulajdonítás nagyságát is.

Bármennyire is elég volt a vádaskodásból, perrel történő fenyegetőzésekből, mégis úgy gondolom, hogy a fenti eljárások is szorosan hozzátartoztak az egyházközségek ügyintézésének egészéhez. Gyakran fordultak a peres megoldásokhoz, de ebben elsőrendű szerepet az egyes személyek hordoztak, akik kitartva felfogásuk mellett inkább vállalták a pereskedések útját, mintsem megfizetni az aránylag alacsonyabb kártérítési, illetve büntetési összegeket.

Meg kell említenem azt a valóságot is, hogy ezeknek a pereknek többségét megnyerték az egyházközségek ugyan, viszont pl. éppen az erdőgazdálkodással kapcsolatos perek közül, nagy sajnálkozásra a bágyoni többet is elveszített. Sem a perekkel járó költségek, sem az esetlegesen elveszített perek nem térítették el az egyházközségek Vezetőségét attól a régi gyakorlatától, hogy ritkábban keressék az ilyen megoldásokat. Elmondható az is, hogy az erdőbirtok létezéséig alig találunk olyan évet, melyben ne kezdődött volna, vagy éppen ne lett volna már folyamatban egy-egy erdővel kapcsolatos per.

A fegyelmezések sora 1935-tel véget ért. Az eklézsia-követés semmilyen formájával nem találkozunk ez időpont után. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem volt szükség a fegyelemtartásra, hanem azt, hogy az újabb nemzedékek nem találták meg, vagy éppen most járják az önfegyelmezésre vezető ösvényt.

A fentiekből sokunk számára kitűnik az a munka, melyet az egyházközségek vezetői végeztek annak érdekében, hogy az egyházközségi élet ne csak átmentse magát, egyik évről a másikra, hanem éppen a fegyelmezések árán akár, de eredményekről is számolhasson be az utókor. Amennyiben sikerül meglátnunk a dűlőkben, vagy az erdőn közmunkában dolgozó ősöket, akkor nem a kényszerűség hatalmát, hanem a közösséget formáló erőt, akaratot és a végsőkig történt kitartást sikerült felfedeznünk. Nemcsak a világpusztítások okoztak sok szomorúságot, hanem a kifosztó reformokon túl kilátástalanná tették az emberek, az egyházközségek életét is. Nemcsak a valláserkölcsi életben, hanem a gazdálkodásban is tapasztalhatjuk, hogy a terhek, nehézségek, a megaláztatások nyomán sem adták fel őseink a harcot, s új utakat kerestek a megmaradás felé, tanúbizonyságát adva annak, hogy jövendőre vagyunk ítélve.