ADORJÁNI RUDOLF KÁROLY:
ÉLETÜNK A FA  SORSA

Jer 17,7—8

Duzzad a rügy az ágon, fakad az élet a fa törzsében, hogy újra szí­vünkbe tudatosítsa Isten örök törvényét: az élet soha meg nem szûnik. A fa lombja ráborul a Biblia világára is. A leírás szerint már a terem­tés harmadnapján így szólt az Úr: hajtson a föld gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az õ neme szerint. Az Ószövetségben az elsõ ember­párt az Édenkert fái táplálják, védik. Mózes a szövetség táblái számára díszes ládát készített. Szigorú parancsba hagyta meg a honfoglalásra készülõ népnek: „mikor valamely várost hosszabb ideig tartasz körül­zárva ... hogy bevegyed azt, ki ne veszítsd annak egy élõfáját sem ... emberé a mezõnek fája." A galamb olajfa zöldellõ ágát hozta Noénak, jelezvén vele az özönvíz végét. Salamon, a bölcs király Libanon sudár cédrusaiból építette az Úr hajlékát. Illés próféta   a pusztában álló magányos fenyõ alatt búsulta el magát-: „Elég! Most óh, Uram, vedd el az én lelkemet." Az emberi élet sorsát a fával mégis legszebben Jeremiás •próféta jelképezi: „Áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökerét, a gyümölcsözéstõl meg nem szûnik."

Az Újszövetségben Keresztelõ János arra kérte Júdea népét: terem­jetek megtéréshez méltó gyümölcsöt. Jézus Isten országát a mustármag­hoz hasonlította. Ez a legkisebb az összes magvak között, de ha kikéi, s felnõ, hatalmasabb lesz minden fánál. Az ég madarai fészket raknak ágain. Magát a szõlõtõhöz, tanítványait a szõlõvesszõhöz hasonlította, utolsó imáját is fák között, az olajfák alatt rebegte el. Fák közül indult utolsó útjára. Vele beteljesült Jeremiás próféciája: „Áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bo­csátja gyökerét, a gyümölcsözéstõl meg nem szûnik."

Lépjünk ki a Biblia világából, tovább kísér a fa sorsa. Történelmünk fába van róva, fák között halad végig. Eleink fás ligetekben áldoztak, halottaikat oda temették el; a képmásaikat is fából faragták sírjaik felé. Török-tatár-dúlás idején, hegyeink ormán lármafák tüze lobbant fel. Egyik falu a másiknak így adott jelt a közelgõ veszedelemrõl. A nép, ha nem volt más menedéke, fák közé, erdõ sûrûjébe menekült; éhínség idején a fa gyümölcsét ette. Ha ez is fogytán volt már, a fa kérgét hántotta le, õrölte lisztté, ebbõl sütötte keserû kenyerét. Régebben templo­maink egy része fából épült, de abból haranglábjaink legtöbbje.  Az 1813-as összeírás szerint, az akkori küküllõi kör 13 haranglábja közül hét fából készült.

A fa ráborul egyéni életünkre is. Bölcsõnket fából faragták. Alig léptûnk ki annak öntudatlan világából, vesszõparipán lovagoltunk, fûzfa sípot fújva. Legékesebben az ifjúkort jelképezi a fa. A Nyárád-mentén húsvét hajnalán díszes szalaggal, hímes tojással szépített zöld ág jelzi a leány ablakát. A májusfa állításának emléke még ott él sokaknak lelkében. Diákkori emlékeink között is szerepel egy hasáb fa. A kolozs­vári unitárius kollégium növendékei bizonyára emlékeznek a három oldalú janitor-fára. Ott volt a 2-es, 25-ös, 15-ös dolgozószoba egyik szekrényének oldalán, attól függõen, hogy ki volt a szobafõnökök közül a soros janitor. Keskeny papírszeletekre rá volt írva a bentlakók névsora szobák szerint. Ezt ráragasztották a botra. Esti vacsorai szünet után, amikor megszólalt a nyolcórai szilenciumot hirdetõ csengõ, mindenki szobájába sietett helyét elfoglalni. A felügyelõ tanár vezetésével, a ja­nitor kezében útjára indult a janitor-bot. Láttára minden diák vigyázzba vágta magát, és amikor a botról nevét olvasták, — jelennel kellett felelnie. Ezzel a bottal nem fegyelmeztek, nem büntettek, csak számon kértek. Helyeden vagy-e? Napközben nem történt-e valami kellemet­lenség veled? A névsor évrõl évre változott. Hiszen a kis diákból nagy diák lett. öreg diák messze vándorolt az élet útján, de a janitor-fa maradt. Az egykori véndiák, az Utunk szerkesztõje adott hírt utoljára róla, évekkel ezelõtt a lap egyik számában, hogy ott találkozott vele a nagyenyedi múzeumban.

Fával jelképezik az emberi élet egyes állomásait. A gyermek még zsenge hajtás. Az ifjú virágos ág. Az életnyarán küzdõ erõs tölgy. Az öreg ember hulló falevél. Földi utunk végén is ott vár reánk a fa. Ab­ból készül koporsónk is.

Nagy költõink életét, munkásságát is jelképezi a fa. Petõfi Sándor emlékét õrzi a koltói kastély kertjében a somfa. Ez alatt írta egyik legszebb versét, A szeptember végén-t. A tv. képernyõjén láthattuk a keresztúri körtefát, mely alatt utolsó estjét töltötte. Arany János a sziget tölgyfái alatt pihent élete alkonyán. Itt írta utolsó verseit, az õszikék-et. Kosztolányi Dezsõ éppen fának szegezte a kérdést: „Hova repül az ifjúság? / Feleljetek dús lombú fák."

A fa nemcsak felelni, hanem kérdezni is tud. Van egy fa, amely ilyenkor húsvét elõtt, böjti idõben szól hozzánk. Gyökere nem a földbe nyúl, annál mélyebbre, a lelkek talajába. Ott nõhetett fel valamikor Libanon hegyén, cédrusok erdejében, ahonnan eleit templomépítésre vit­ték. Neki ellenkezõ sorsot szántak. Éles fejszével azért vágták ki,  hogy rügyet többet ne hajtson, ágat ne neveljen. Megsemmisülés, halál fá­jának, keresztnek ácsolták. S lett a legszebb rügyet hajtó, az örök élet fája. Ez szól ma hozzánk. Ez kérdi tõled; válladra tudod-e venni, úgy, ahogy egykor Jézus vette? Tudsz-e te is könnyeket törölni, sebet gyó­gyítani, a rosszat jóval fizetni? A követ kenyérrel viszonozni? Életed nyugalma, lelked üdvössége attól függ, hogy kereszthordozó-e, vagy keresztácsoló leszel-e? Fel kell emelnünk a keresztet, hogy rajtunk is be­teljesedjék Jeremiás próféciája: „áldott, aki az Úrban bízik, olyanná lesz mint a víz mellé ültetett fa, a folyó felé bocsátja gyökerét, a gyümölcsözéstõl meg nem szûnik."

A fából idõk folyamán sok eszközt készített az ember. Földjét va­lamikor faásóval túrta, faekével szántotta. Fából készítette gereblyéjét, mellyel illatos szénáját összegyûjtötte, szövõszékét, melyen ruháját szõt­te, asztalát, mely mellé letelepedett, családjával kenyerét elfogyasztot­ta. Minden eszközzel az életet szolgálta. Van egy eszköz, mely mégis mindegyiket felülmúlja. A híd. Valamikor ezt is fából készítették. Szûk hegyi patakok fölé keskeny pallót, széles folyamok felett büszkén át­ívelõ hidat. Mindegyiket egy szándékkal, hogy rajta a másik partra át lehessen menni. Ember az emberhez a hídon át juthat. Láttál-e már várost, falut utánunk jött nemzedék-hidak nélkül? Isten õrizzen meg, hogy láss. Láttunk mi eleget. Felrobbant, égõ hidakat. Ott álltunk a Szamos, Maros által kettészelt városban, az innensõ parton. Úgy sze­rettünk volna átkelni a túlsó partra. Szeretteink, barátaink ölelésére. Nem lehetett, nem volt híd. Az élet megbénult. Vonat nem járt. Sze­kérrel nem lehetett átmenni, mert a lovakat elkapta volna az ár. Az élet akkor indult újra, mikor a folyó felé hidat vertünk. Hídjaink ma nem fából készülnek. Betonból öntjük azokat is. Az a hivatása, mint a réginek. Emberek járnak át rajta egymáshoz. Nekünk vigyáznunk, õr­ködnünk kell a hídfõnél, hogy fel ne robbantsák. Erõsen, szilárdan áll­janak a szívek közé épült hidak, hogy az ember mindig átjárjon, egyik a másikhoz.

A fa, ha már kiszárad, semmire sem jó, csak arra, hogy fejszét vessenek tövének és kivágják, tûzre vessék. Hivatása még ott sem ér véget. Száraz hasábjaiból meleg lángok csapnak fel. Tüzénél otthonra ta­lál a fáradt ember. Nagyapó oda gyûjti unokáit. Míg a tûz lobog, a gyermek arca mesén derül. Az embernek a lelke is tüzet gerjeszt, at­tól melegednek a körülötte levõk.

Mondják, hogy aki életében egy fát elültetett, vagy felnevelt, nem élt hiába. Nemcsak mi neveljük a fát. A fa is nevel minket helyt­állásra, sorsvállalásra. A fa a mélybe ereszti gyökerét. A talajból a törzse számára szükséges nedvet szívja fel. Ebbõl él a törzs, hajt az ág, fakad a rügy, zöldell a levél, érik a gyümölcs. Az ember is úgy válik víz mellé ültetett fához hasonlóvá, ha gyökere a múltba, a történelem folyójába ér. Onnan szívja az õsök példájából az éltetõ erõt, Az anyanyelv tisztaságát, az Istenbe vetett hit áhítatát. Ahány fája, facsoportja kert­nek, az erdõnek, annyi színû virág, annyi zamata gyümölcs. Minden fa vállalja sorsát, még akkor is, ha vihar tépássza, ha fejsze döngeti. A körtefa nem szégyenli körtét teremni, s az alma sem az õ gyümölcsét. Isten mindegyiket egyformán áldotta meg az élethez való joggal, hogy mindegyik a maga színével, illatával, gyümölcsével szolgálja a kert, az erdõ összhangját. Ez a sorsa, hivatása az embernek is. Ahány ember, annyi gondolat, tevékenység. Ahány közösségi csoport, annyi hitû, nyelvû az ember. Mindegyik a maga múltjában gyökerezõ sorsát vállalja. A maga nyelvén szól gyermekéhez. Mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé hajtja gyökerét, az ember is a maga hitébõl táplálkozva szolgálja Isten csodálatos kertjében az összhangot, az egységet, a békes­séget, hogy az életfa meg ne szûnjön gyümölcsözni!  Ámen.

Megjelent a Keresztény Magvetõ 1982 / 1. száma 48-51. oldalain.