Kisgyermek temetése Vámosgálfalván

A Dicsõszentmárton mellett, a Kis-Küküllõ menti Vámosgálfalván 1982. augusztus 23-án eltemettük a hat és fél éves Bacsó Jancsikát. Az édesapa két fiával együtt a faluval egybeépült Szõkefalva unitárius egyházközségnek volt a tagja. Az édesanya a helybeli református egyházközségnek volt a híve.

A kisfiú temetése a halott lakodalmának kijáró végtisztességgel történt. Unitárius szertartással, a vámosgálfalvi református magyarok szokása szerint.

Ahogy a halálhír a dicsõszentmártoni kórházból – ahol a gyermeket kezelték – megérkezett, a “szószóló” azonnal szolgálatba lépett. Ezt a tisztet a halott korától függõen a családfõ apai ágon levõ elsõ unokatestvére tölti be. Fiatal halott esetén a fiatal, idõs halott esetén az idõs unokatestvér. A szószóló a temetéssel járó összes teendõket irányítja. A családtagokat mentesíti minden ezzel járó gond és fáradozás alól.

Esetünkben a szószóló elment a lelkészhez a halálesetet bejelenteni, a temetés idõpontját megbeszélni, a harangoztatásra engedélyt kérni. Ezt, mivel mindkét szülõ eleget tett egyházfenntartói kötelezettségének, megkapta. A községházán, a körorvosnál is eljárt a szükséges iratokat beszerezni. Elutazott az édesapa 30 km-re levõ munkahelyére, hogy értesítse az illetékes vezetõt és a munkatársakat a halálesetrõl. A családfõ ajánlatára felkérte a “gödörásókat”. Kisgyermek esetén a keresztapák voltak erre hivatottak. Felnõtt halott esetén ezt a teendõt a keresztfiúk végzik. A szószóló jelölte ki a padmalyfaragókat is, valamint a padmalyvivõ1 szekerest. A hozzátartozókkal – a két nagyapával – összeállította a búcsúztatót és azt a beszerzett engedélyekkel együtt, a temetés elõtti este a lelkésznek átadta. Az õ kötelessége volt a sírnál, a hantolás után a belsõ emberek szolgálatáért, a gyülekezet tagjainak megjelenéséért köszönetet mondani. A temetésen résztvevõket a torba hívta. Gondja volt rá, hogy megbízottai oda mindenkit betessékeljenek. A torba elõ- és utóimát mondott. Általában vigyázott a temetés fegyelmezett lefolyására.

A halálhírt a falu népének a harangszó adta tudtul. Ez alkalommal, mivel a halott konfirmáló-koron aluli volt, a nagyharanggal rövid megszakítással kettõt “szaggattak”, majd a kicsivel együtt összehúzták. Ha felnõtt a halott, akkor a férfinak elõször a naggyal, nõnek a kicsivel 3–3-at szaggattak, s utána mind a kettõvel összehúzzák. Naponta háromszor harangoztak: reggel, délben és este naplemente elõtt. Amikor a koporsószállító autó a falu végére ért, harangszó fogadta.

A halálhírre a szomszédok, rokonok az emeletes családi házat a halott kisgyermek fogadására elõkészítették. A kapura kitették az egyházi fekete lobogót. Ez jelezte, hol van a halott a faluban. Az emeleten levõ nagyszobából a bútorokat kihordták, a tükröt letakarták. A szoba ajtaja fölé kitûzték a bibliai jelmondatos gyászdrapériát. A szoba közepére helyezték ablak-ajtó, fej-láb irányába a fekete gyásztakarós egyházi ravatalt. Erre került a fehér koporsó, kis halottjával.

A koporsót helyi szokás szerint a fõkeresztapa szerezte be, minden járulékával együtt.

A fehér koporsóban a kis halott tiszta fehérbe volt öltöztetve. Fehér nadrág, fehér ing, fehér szvetter volt rajta. Lábán fehér zokni, cipõ nélkül. Az öltöztetést még a kórházban elvégezték. A halott be volt borítva élõ virágcsokrokkal.

A koporsó elhelyezése után a hozzátartozók körülállták, az édesanya és a két nagyanya zokogó siratózásba kezdtek. Jajgatva, félig énekelve mondogatták a siralmas szavakat.

A haláleset hírül vétele, illetve a koporsó megérkezése után megkezdõdött a halottlátogatás. A rokonok, az ismerõsük, a falu egész asszonynépe megindult a halottas ház felé. A közeli rokonok tyúkot, tojást, lisztet; a távolabbiak és az ismerõsök csak az utóbbiakat vitték. A halottlátogatókat az ajtóban a család két nõrokon megbízottja fogadta. Egyikük átvette a hozottakat, a másikuk pontosan feljegyezte ki, mit hozott. Ez, mint a lakodalomnál, kölcsönös jellegû volt. Hasonló esetben, azonos mennyiséggel viszonozták. A halottlátogatók a halottnak csendes nyugodalmat, a gyászolóknak vigasztalást kívántak. Csendben megálltak a koporsó mellett. Egy-egy, magát a családhoz közelebb érzõ asszony siratózni kezdett. Volt mikor külön-külön, volt amikor több asszony ajkáról hangzott fel a jajszó. Majd Isten nyugtassa búcsúszóval eltávoztak. A halottlátogatás alkalmával hozták a koszorúkat is. Összesen 26 élõ- és mûvirágkoszorú gyûlt össze. A halottat a temetést megelõzõ mindkét nap látogatták. Szüneteiben sem maradt egyedül a halott, a családtagok közül mindig volt bent valaki. Éjjel is voltak mellette, legtöbbet az édesanya és a két nagyanya.

Alkonyat után azonnal megkezdõdött a virrasztóba menés. Ez mind a két este tartott. A koporsó fejénél, jobboldalt az édesanya, s az õ rokonai, baloldalt az édesapa és hozzátartozói állottak. A fal mellett elhelyezett padokon a távolabbi rokon asszonyok ültek.

A férfiak a külsõ szobában, a tornácon, az udvaron levõ asztalok mellett ültek. Beszélgettek és kártyáztak. Amikor a virrasztóba mindenki begyûlt, akkor az énekvezér bevezette az énekeseket. Aki befért bement a belsõ szobába, a többi az ajtó körül gyülekezett. Zsoltárokat és más, az alkalomhoz illõ egyházi énekeket énekeltek. Az éneklés alatt az édesanya, a két nagyanya, hol egymást felváltva, hol egyszerre siratóztak. A szöveget nem lehetett érteni, csak az ének alatt a siratózás recitáló dallamát hallhattuk. Megrázó élmény volt. Mintha valamilyen õsi liturgián vettünk volna részt. Második este, mint lelkészt, engem is meghívtak a virrasztóba. El is mentem. Két egyházi ének között imát mondottam, bibliát olvastam. Az éneklés és áhítat alatt a kártyázás szünetelt. Majd az énekesek is leültek az asztal mellé. A virrasztókat borral és kenyérrel kínálták meg. A virrasztás mind a két este a késõ éjfél utáni órákig eltartott. Az utolsó kártyázók a hajnali kakasszóra távoztak el. Olyan is volt, aki innen ment munkába.

A temetés napján a déli harangszót követõen (délután 1 órakor) mind a két harangot egybekondítva gyûlõt húztak. Erre kezdett a falu népe a temetésre gyülekezni. Néhány perc múlva külön csak egyet húztak, ekkor indultak a belsõ emberek, a lelkész, a kántor és a kurátor. Elõttük két fiatal házasember felváltva vitte a fekete gyászlobogót. Régi szokás szerint az egyik az édesapának, a másik az édesanyának volt az unokatestvére. A gyászlobogó csúcsát fehér szalag díszítette, jeléül annak, hogy fiatalt, gyermeket temetnek. A lelkészt és kísérõit 6–6 fehér ruhába öltözött leány, mellettük 6–6 fekete ruhás legény követte. Kabátjuk hajtókáján élõ virágcsokor díszlett. A leányok kezükben ilyen alkalomra készített zászlókat vittek. A zászlók faragott guzsaly nyelére tûzött színes, rojtos vállkendõkbõl, és házilag szõtt, csipkésvégû feketecsíkos törülközõ kendõkbõl készültek. Végükre élõ virágcsokor és fehér szalag volt kötve. A halottas ház udvarára érkezve, a fekete lobogót vivõ emberek a kapun belül megállottak. A lobogó az egész szertartás alatt ott lengett. A lelkész elfoglalta helyét az elõre elkészített, fekete kendõvel letakart asztal mellett. Háta mögött állt a szószóló, az énekvezér, mögöttük az énekes és a többi férfi. A zászlós fiatalok a koporsó elkészített helye körül kétoldalt állottak sorfalat. A gyászszertartás kezdetét egyházi ének jelezte. Ennek hallatára bent a szobában lezárták a koporsót. Ezt látván újra felzokogott az asszonyok szívfájdító siratózása, ami aztán csak a lelkészi szolgálat alatt szünetelt. Ahogy a koporsó a szoba küszöbét elhagyta, a bent levõ padokat azonnal nagy zajjal feldöntötték. A koporsót a szobából két-két fiatal legény vitte ki. A lelkész elõtt levõ ravatalra tették, lábbal a kapu felé. A koporsó mellett kétoldalt a családtagok ültek az oda letett padokon. Most már fordított renddel, ahogy a virrasztáskor a szobában voltak. Feje felõl jobbra az édesapa, s hozzátartozói, bal felõl az édesanya és hozzátartozói.

A családtagok elhelyezkedése, a koszorúknak a koporsóra és annak lábához tétele után, egy újabb ének elhangzását követõen a lelkész elvégezte az egyházi szertartást. Ezt a búcsúztató felolvasásával fejezte be. Ezután az ifjak elénekelték az ilyenkor szokásos mûdallamú búcsúztatójukat. Majd az énekvezér felolvasta búcsúversét:

Hintsetek e koporsóra virágot és könnyeket,

E koporsó bús ölén egy kedves gyermek szendereg.

Vele együtt eltemetjük a szülõknek örömét,

Mind azoknak bánatjára, kik õtet ismerték.

Édesatyám, édesanyám, ti szülõk legjobbjai,

Jertek ide koporsómhoz örök búcsút mondani.

Szálljatok le majd síromba, s meghallom hangotok,

Ajkatok édes szavára szívem ott is feldobog.

Fenn az úrnak zsámolyánál, imádkozom értetek,

Hogy gyógyítsa s nyugtassa meg értem fájó szívetek.

S porladjon bár gyönge testem a sötét sír mélyén,

Hû lelkemmel házatok õrangyala leszek én.

Jó testvérem, s rokonaim, kik engem szerettetek,

Jertek ide játszótársam, nem leszek már köztetek.

Ahhoz megyek ki magához hívta a gyermekeket.

Ím megyek már, jó Istenem nyisd meg nekem az eget!

A záróének elhangzása után megszólaltak a harangok – mint a kettõ –, s kialakult a gyászmenet. A fekete lobogót vivõ két fiatalember ment elõl. Õket a koszorúkat vivõ rokon iskolás gyermekek követték. Nyomukban a lelkész, jobbján az énekvezérrel, balján a szószólóval haladt. Utánuk az énekes férfiak következtek. Az énekvezér vezetésével egész úton temetési, egyházi énekeket énekeltek. Most a koporsót hozta az egymást váltogató 6–6 fiatal legény, a zászlókat tartó leányok sorfala között. A zászlókat a temetõ felé vezetõ út elejéig kendõjükkel kifelé lobogtatva, az utcán fel a sírig, befelé, háztetõ szerüleg borítva vitték. A koporsót a szülõk, a nagyszülõk, testvérek és rokonság követte. A menetet az asszonyok serege zárta be. Az indulásnál a családi ház kapuja elõtt a román szomszédok és jó barátok, az általuk gyakorolt szokásként aprópénzt szórtak fel. A kettõs harangszó a gyászmenetet elindulásától a sír betakarásáig végig kísérte.

A templom mellett levõ temetõben az elõzõ nap megkezdett sír készen várta lakóját. Régi sírt, a gyermek dédanyjáét ásták ki. A sír négy oldala a koporsó magasságáig téglával volt kirakva. A sírásók a nagyon omladékos talajra hivatkoztak. Az ott talált csontokat összegyûjtötték és az egyik sarkába elásták.

A sírhoz érve a koporsót négy ember kötéllel leeresztette. Egy ember lement és azt a sír alján elrendezte. A szemfedélbõl egy darabot kiszakított. Az a hozzátartozó, aki félt a halott visszajáró szellemétõl, ezzel füstölt. A lelkész bibliaolvasása és rövid imája után a leányok a zászlókról a virágcsokrokat levették és a koporsóra szórták. Ezt követõen a cserefa deszkából elõre elkészített padmalypallókat a férfiak leadogatták. Azokat a lent levõ ember a koporsó felett, a téglafalra keresztbetéve elhelyezte, végül felhúzták õt.

Ezután kezdõdött a rögdobás. Elõször a lelkész vetett egy marék földet, azután a hozzátartozók, a rokonság, s más, ki a sírhoz hozzáfért. Ezt követte a takarás. A jelenlevõ rokon, jó barát, ismerõs férfiak, az elõre kihozott lapátokkal, kapákkal húzták a földet a sírba. A sír felhantolása után a fejhez és lábhoz egy-egy ágasfát szúrtak. Erre a sír hosszába egy rudat tettek, amire a virágcsokrok és a koszorúk kerültek. Ennek végeztével a szószóló megköszönte a belsõ embereknek a szolgálatot, a gyülekezetnek a részvételt, mindenkit a torba hívott.

A családi ház udvarán, a kapun belül egy mosdótálban víz volt elõkészítve, mellette törülközõvel. Minden belépõ kezet mosott. A vizet késõbb a trágyadombra öntötték. Az udvaron és az emeleti szobákban, valamint a tornácon asztalok voltak megterítve, az egyház gondozásában levõ tányérokkal és evõeszközökkel. Mintegy 200–230 személy ült az asztalok mellett.

A tor étrendje a már említett adományokból készített majorsághúsleves, sóba fõtt pityóka, paradicsommártással és kenyér volt. Evés elõtt a szószóló imádkozott. Étel közben egy pohárral közbejárva mindenkit borral kínáltak meg, így koccintás nem volt. A régi öregek szerint ez zavarná a halott nyugalmát. Az együttlét csendes beszélgetésben folyt le. Az evés befejezte után a szószóló újra imádkozott, s ezzel a tor az idegenek számára véget ért. Mindenki a keservesekhez járult és a halottnak csendes nyugodalmat, az élõknek vigasztalást kívánt, s eltávoztak. Az idegenek után a család és a szûkebb körû rokonság ült asztalhoz.

Ezzel a temetés véget ért, de a szülõk fájdalma tovább tartott. Az édesanya sokat siratta fiát. Az öregasszonyoktól többször hallotta, hogy az eltávozottat még a temetés után sem jó sokat siratni, mert az nem tud a sírban nyugodni. Nem jó estefelé a temetõbe menni. Az édesanya ennek súlyos következményével nem számolt. Gyakran megtörtént, hogy estefele kiment a sírhoz és ott fájdalmát elzokogta. “Egy alkalommal, éppen mikor a sírnál voltam, estére harangoztak – beszélte nekem. A harangzúgásból úgy hallottam, mintha a temetõnek minden halottja együtt énekelne. A halottak kórusától nagyon megijedtem. Imádkozni kezdtem, s erre a kórus elcsendesedett.”

Az írásokban foglalt szokásokat a szülõktõl jegyeztem le, azok az elmúlt 17 év alatt nem változtak.

Adorjáni Rudolf

1 padmaly = azok a fából elõre kifaragott pallódeszkák, amelyeket a koporsó fölé tesznek, hogy a föld ne érintkezzen közvetlenül a koporsóval