1848-49 Dicsõszentmártonban
Dicsõszentmárton és környékének múltja benne áramlik ezeréves történelmünk vérkeringésében. Különösen az 1848-49-es események vésõdtek mélyen a szivekbe. Irott és iratlan emlékek beszélnek errõl.
Az irottak a helyi sajtóban jelentek meg és március 15-éhez, fõleg Dicsõszentmártonban fûzõdnek.
Március 15-e a Milleniumban. „Dicsõszentmártonban lefolyt ünnepek” c. füzetek (Dicsõszentmárton, 1891-96) : Pekri Sándor, gróf Lázár Ádám, Gvidó Béla és Sándor Pál szerkesztésében az 1891-96 közötti megemlékezéseket ismerteti. Ilyenek 1891 elõtt is voltak. Amikor március 15-e vasárnapra esett, a templomban mindig megemlékeztek a napról. Az iskolákban a tanitók beszéltek növendékeiknek e nap jelentõségérõl.
1891-ben már mûkedvelõi estét is tartottak március 15-én. Ez, fokozatosan, egész napot kitöltõ nyilvános ünneppé alakult. Az ünnep mindig templomozással kezdõdött. Mai szóhasználattal: ökumenikus jelleggel. Évente felváltva, az unitárius, illetve református templomokban. A katolikus akkor még nem volt felépitve. Az ünnepi mûsort a vármegyeház disztermében tartották. A szónokok a lelkészek voltak, akik szavalattal is szerepeltek. Amikor az unitárius lelkész beszélt, akkor a református szavalt, másik évben forditva. Elmaradhatatlan volt a Petõfi Sándor „Nemzeti dal”-a, melyet minden évben gróf Lázár Ádám adott elõ.
Ez idõszak legkiemelkedõbb megemlékezése, az 1896 évi volt. Az ünnepély diszfelvonulással kezdõdött. A vármegyeházától, ágyúdörej és haranghúzás mellett vonultak a dicsõiek, a polgári iskola elõtti piactérre. Az ünnep fénypontja itt volt. A növendékek karéjába idesorakoztak a helybeli és környéki öreg honvédek. A veteránokat a közönség nevében Gvidó Béla, unitárius esperes köszöntötte. A következõ 22 honvéd volt jelen:
· Dicsõszentmártonból:
1. Petõ János, mint közhonvéd vett részt a piski hidnál lefolyt csatában
2. Dobai Lajos, mint nemzetõr szerepelt – volt, református kántortanitó
3. Szabó Miklós, a marosszéki zászlóaljban szolgált, mint közhonvéd. Ott volt Titel – Szeged - Lugosnál
4. id. Kádár Lajos, nagygalambfalvi illtõségû, dicsõszentmártoni lakos – Kabos õrnagy alatt szolgált
5. Szabó Mihály, a 85. zászlóaljban szolgált, mint közhonvéd, Inczédi alatt. Abrudbányán volt erõs küzdelmük
6. Rettegi Károly, Gábor Áron mellett volt ágyúöntõ. Õ volt a fojtás és röppentyûkészitõ is
7. Szabó János, Jenei csapatában vett részt. Medgyestõl, Szebenig csatázott – kovácsmester
8. Benkõ Dénes, õrmester volt, birtokos Herepén
· Szõkefalviak:
9. Szabó László, cimzetes hadnagy – szolgált a XII. önkéntes zászlóaljnál. 48-as emlékeibõl, a „Kis Küküllõ” - 1896, március 15-i számában egy közlermény jelent meg melynek folytatását is igérte. A szabadságharcban, fején erõs sebet kapott. Ma is rugékony, jókedvû öregúr. Tûzzel beszél élményeirõl.
10. Deé István, szolgált a 81. zászlóaljban. Ott volt Szeben bevételénél. Jelen volt Gyulafehérvárnál is, ahonnan Kolozsvárra mentek. A fegyverletétel Zilahon találta. S onnan is hazajött. Földmives
11. Kabai János, 81. zászlóaljban szolgált , Kemény Farkas alatt, mint közhonvéd. Csúcsán és Bánffyhunyadnál táborozott. Elaggott, összeesett test. Napszámból tartja fel magát. 48-ban megsebesült.
12. Bálint János, mint nemzetõr szerepelt Sepsiszentgyörgyön és Nagyszebennél. Pirospozsgás, képû, jó módban élõ földmûves.
13. Sipos János, a 21. zászlóaljban szolgált. Bemmel, ott volt Szeben bevételénél és a segesvári csatában. Elgyengült, öreg ember.
14. Ágoston László, a 63. zászlóaljban volt õrmester. A Rákos mezején három csatában, a Csallóközben is háromban vett részt. Ott volt Budavár bevételénél is. A fegyvert, okt. 1-én rakták le s attól fogva, 1853-ig Magyarországon volt. Nem tudott hazajutni. Magas termetû, jó képû, öreg honvéd. Takács mesterséget folytat. A megjelentek közül, az egyedüli, aki 3 frt. nyugdijat élvez.
· Boldogfalváról:
15. Bandi Márton: szolgált Vécsei tábornok alatt, részt vett a Temesvár alatti csatában.
16. Szokoleán István, szolgált Vécsey tábornok alatt. A magyar nyelvet gyengén beszéli.
· Kóródszentmártonból:
17. Szalkai Ferenc, szolgált a XII. zászlóaljnál, Brassótól - Szászsebesig tartó harcvonal minden ütközetében részt vett.
· Péterfalváról:
18. Bárdi András, a 14. zászlóaljnál szolgált. Ott volt Temesvár alatt, de ott volt Budavár bevételénél is, „hol a jó Isten a sok nyomorúság után, mégis megsegitett” (saját szavai). Életerõs földmives.
· Vámosgálfalváról:
19. Csiky Károly: a 25. zászlóaljnál volt kezelõ õrmester, kedves öreg honvéd. Kereskedõ.
· Küküllõvárról:
20. Fodor József, a 12. zászlóaljnál szolgált. Jelen volt a Piski hidnál. Szerény viszonyok között élt.
· Ádámosról:
21. Sándor Lajos, megtermett, erõs alak még most is, s vagyonilag is élhetõ állapotban van.
· Bethlenszentmiklósról:
22. Beregszászi Árpád, élénk kis ember, a nagy idõk nyomait egész lénye magán hordozza. Jegyzõsegéd.
( A névsort és a honvédekre vonatkozó korabeli ismertetést, a fentebbi füzet 37 – 39 lapjai alapján közlöm.)
1896 – 1918 közötti idõrõl, 1905 és 1908-ban , a „Kisküküllõ” és társlapja
( Kisküküllõvölgy, 1905) hasábjain olvashatunk a március 15-i megemlékezésekrõl. E két esztendõben, a lelkészek helyett, zsidó és magyar értelmiségiek voltak az ünnepi szónokok, mint: dr. Erdõs Izor ügyvéd, Kispál ügyvéd. A templomok közül, a római katolikust vették igénybe. Az ünnepély most is a vármegye disztermében ment végbe. A „Nemzeti dal” elõadója, Lieb Ede volt. Az ünnepélyek szinvonalát, nagyban emelte az Iparos dalárda szereplése. Mind 1896 elõtt, mind utána, az elemi és polgári iskolákban külön tartották a megemlékezést. Az idõszak többi éveirõl, igy a háború alattiakról nincsenek adataink.
1918 után megszûnt a nyilvános ünneplés. Március 15-ének ünneplése, szimbólumainak használata, súlyos bûncselekménynek számitott, szigorú büntetéssel járt. Az emlékezés még sem szünt meg. Családi körbe, lelkek mélyére, felekezeti iskolák falai közé szorult, ha pislákolva is, de tovább élt. Errõl már az iratlan emlékek beszélnek:
Durugy Pál, unitárius vallású, nyugdijas cukrászmester, igy emlékezik -
” Gyermekkoromban, édesapámtól hallottam elõször az 1848-49-es szabadságharcról és március 15-érõl. Öcsémmel együtt, maga mellé hivott és elmagyarázta nekünk a nap történetét. Édesapám az Iparos Egyletnek volt a titkára. Néhány meghitt barátjával megünnepelték e napot. Kabátjuk hajtókája alá nemzeti szinû kosárkát tûztek. Találkozáskor, egymásnak felmutatták. Más senki sem látta. Az Iparos Egylet egyik csendes szobájábA félrehúzódva, egy pohár bor mellett elkeseregték a múlt fájdalmát.”
Barta Samu, unitárius vallású, 79 éves, egykori földmûves, most nyugdijazott gyárista családjában, az édesapjához beszélgetésre összegyûlt öregektõl hallott elõször Kossuthról, Petõfirõl, 1848 – 49-rõl. Emlékszik, hogy az unitárius felekezeti iskolában is megemlékeztek március 15-rõl. Péter Margit tanitónõ, az 1920-as évek végén, e napon igy szólt tanitványaihoz: „ Gyermekek, amit én most mondok, az nincs meg a könyvben, de minden magyar gyermeknek tudnia kell.” Elmondta, mi történt 1848, március 15-én.
1940-45 között, a háború alatt, március 15-e minden formájában elnémúlt. A második bécsi döntés a dél – erdélyi város magyarságát szétszórta. Nem volt kinek emlékezni.
1945 – 1989 között, ha szerény keretek között is, de március idusának szikrája, ifjú szivekben újra éledt. Boldog emlékû, Gáspár György, magyarszakos tanár, diákjai közt ébren tartotta azt. Lecketervét úgy osztotta be, hogy Petõfi költészetére, március 15-e körül kerüljön sor. Ezt jó alkalomnak tartotta arra hogy tanitványainak március 15-rõl beszéljen. Leckének feladta Kölcsey „Himnusz”-át, aki ezt megtanulta, póttizest kapott.
1990 után, újra szabadon ünnepelhette Dicsõszentmárton magyarsága a jeles napot. Errõl, a „Kis-Küküllõ” hasábjain megint irott emlékek tanúskodnak. A templomokban, minden felekezet ünnepi istentiszteletet tartott. Az RMDSZ, a Sipos Domokos Mûvelõdési Egyesület, a népszinház közremûködésével, külön – külön, ünnepi mûsorokat tartanak. Az RMDSZ idei ünnepélyén, a megyei szervezet elnöke, a bukaresti magyar követség képviselõje, a város polgármestere is jelen volt.
A vidéken, 1848-49 eseményeit, három emlékmû is õrzi. Kettõ, Abosfalván. Egy márványtábla hirdeti hogy Bem tábornok, vezérkarával - 1849, január 16-a éjjel, itt készitette elõ a másnapi, gyõztes gálfalvi csata tervét. A másik, az udvaron , az 1990-es évek elején emelt obeliszk. A környék magyarsága minden március 15-én itt ünnepelt. A harmadik emlékmû, a vámosgálfalvi templom elõtt áll. Szintén az 1990-es évek elejérõl való. A gálfalvi csata s a két világháború hõseinek emlékét õrzi. Minden március 15-én és október 6-ához közel esõ vasárnap, a falu magyarságának vezetõi, itt emlékeznek a múltunk dicsõségesen véres eseményeire.
Az irott emlékek közé sorolom a dicsõszentmártoni felsõ temetõben levõ honvédsirt: „Kóródszentmártoni Gál Domokos 48-as honvéd” felirattal. A szõkefalvi katolikus temetõben domborul, a már emlitett Szabó László 48-as hadnagy, valamint Nagy György közhonvéd sirja. Mindkettõ fejénél sirkõ áll.
Az iratlan emlékek sorát, a „Kossuth család”- dal kezdem. A dicsõi Szabó család fia, annak idején honvédnek állott. A szabadságharcot végigküzdötte. Világostól jött haza. Vigasztalásul magával hozta a Kossuth – nótát. Családja körében, munka és pihenés közben, lelkesen énekelte e dalt, melynek szeretete a családban apáról – fiúra szállt, mind a mai napig. Igy örökölte a századforduló táján, a kései utód: Szabó József is, az unitárius egyház harangozója. Vasárnaponként, két harangszó között, a torony ablakán kihajolva, az istentiszteletre igyekvõ hiveket igy hivogatta: „Kossuth Lajos azt izente / Elfogyott a regimentje.” (Szabó Csaba, XI-es diák közlése, 1994). Azóta, ezt a családot a többi Szabók közül, „Kossuth” névvel külömböztetik meg a dicsõiek. 1998 tavaszán, a diákok népdal vetélkedõjén, a harangozó unokája a Kossuth nótával versenyzett.
Az iratlan emlékek arról is beszélnek hogy a harci események forgatagában, a Kis – Küküllõ menti falu, magyar és román népe hogyan védte egymást.
Küküllõszéplakon, 1848-ban is együtt éltek magyarok és románok. Egymást mindig segitették. Mikor a magyar csapatok keresték a románokat hogy bosszút álljanak rajtuk, egyet sem találtak. A széplaki magyarok elbújtatták román barátaikat. Azt mondták a honvédeknek: „Itt mind magyarok vagyunk, nincs egy román sem”. S a honvédek békében elvonultak. Viszonzásul, a román csapatok közeledtére, a románok bújtaták el magyar barátaikat. Igy menekült meg a falu a vérontástól. ( Néhai Gergely István, 67 éves, küküllõszéplaki, református földmûves közlése, 1971. Saját gyûjtés)
Hasonlóképpen történt Küküllõdombón is. Itt, 1848-ban alig egy pár román család élt. A román csapatok jöttének hirére, az öreg Rigãut választották birónak. A románok keresték a magyarokat, hogy bosszút álljanak rajtuk. Az öreg biró eléjük állott és megnyugtatta õket: „Itt az egész falu román” s a csapatok tovább mentek. A magyarok jöttére, Székely Gábort (Gábrist) választották birónak. Õ mentette meg az öreg Rigãut és a néhány román családot.
Az irott emlékezetben, Teleki Sándor szemléletesen leirta a gálfalvi csatát. Ez volt a szabadságharc egyik magyar gyõzelmû csatája. Az iratlan emlékezetben: a hagyományban, ez, népmondává bõvült, mint az „Ördöngös hid” esetében. Az öreg adatközlõ szerint, azért nevezik igy, „mert valamikor, itt, egy nagy harc folyt le. Ez ott van Gálfalvának, Szõkefalva felé esõ végében. Egy patakot ivel át. 48-ban itt találkozott az ellenség a magyar hadsereggel. Az oroszokkal volt az ütközet és Petõfiékkel. Mert õk voltak ide letelepedve, Abosfalvára, a templomba. S ott aztán volt egy tábornok. Lengyel volt, Bemnek hivták. S az is velük jött, a magyarokkal. Rettentõ nagy háború volt. Sok nép elpusztult. S akkor a halottakat hogy hová temessék? Felcibálták egészen egy gödör végébe. Hantot dobtak rájuk. Ezért mondták neki, hogy ott tisztátalan hely, ahol az Ördöngök laknak. Igy történt hogy ezt a nevet adták, az Ördöngös hidat. A népek elhirelték hogy éjjel nem szabad ott járni, mert az ördöngök magukkal ragadják azt, aki arra jár éjjel.”
Petõfi nem vett részt a csatában, de egyénisége, lénye annyira beivódott a nép tudatába hogy ilyen fontos eseményt el sem tudott képzelni nélküle – a monda történeti alapja, hiedelemmel ötvözött.
„Petõfi nem vett részt a csatában, hanem az ütközet után lovagolt át a falun. Vásárhelyrõl jött és Medgyes felé tartott. Az egyik utcakútnál megitatta a lovát, ivott õ maga is, majd tovább ment.” Azt a kútat, ma is „Petõfi kútjának” hivják a gálfalviak.
Petõfi alakja még egy történeti mondában felvillan. A Gálfalvától, Harangláb felé vezetõ útat, „Hullá”-nak hivják. Ennek egyik kanyarjában volt három termés – sirkõ. Kettõ ma is megvan. A csatában elesett osztrák tisztek tetemét rejtik maguk alatt. A legszélesebbre, Schneider Eduard úr neve volt vésve. Valamikor a név fölé, egy ökölbe szoritott kéz volt bevésve. Mára már leporlott. A köveket, felállitásuk után „Snájder – köveknek” nevezik, mivel a másik kövek felirata nem volt jól olvasható. ( Kántor Katalin, vámosgálfalvi, magyarszakos tanárnõ gyûjtése, 1994).
A népmonda igy örökiti: „1848-.ban, Gálfalván nagy csata volt. Petõfi, seregével Sövényfalva, Ádámos felõl közeledett. Dicsõszentmártonban érve, elesteledtek. A biró nem fogadta õket. Ezért, Petõfiék lecsúfolták a falut: nem hogy Márton, még Marcinak sem jó. Szõkefalván háltak. Másnap reggel Abosfalváról közeledõ Bem seregével egyesültek s az osztrákokkal Gálfalván ütköztek meg. A nagy harcban három katona, itt a Hullán halt meg. Ide temették el õket. Emlékükre vannak e kövek felállitva. Egyik, ez a nagy széles, valamikor embernagyságú volt. Ma már csak derékon felül ér. A másik, ez a henger alakú kõ. A harmadik, ott, fennebb volt, de már elsüllyedt. Irást egyiken sem láttam. Pedig eleget jártam erre.”
Közelebbrõl megnézve, a Schneider név még kibetûzhetõ. A monda történeti alapja még kivehetõ, de szálai visszájára fordultak, összekúszálódtak. Petõfi szerepe itt is kidomborodik. Az évtizedek múlva, Jókaitól származó gúnymondat, Petõfi ajkára került. (Jókai Mór eredeti gúnymondata: „Dicsõnek nem dicsõ, szentnek nem szent, Mártonnak sem Marci.”)
A csata, végül, a bogácsi völgyön belül, a magyarsárosi határon levõ erdõ kiterjedt, szép tisztásán dõlt el. Amiért a magyarok gyõztek, azt a helyet ma is „Magyar – mezõnek hivják. Patakfalvi Jenõ, kántortanitó, az 1945 – 1948-as években, nagyobb növendékeit oda kivitte. Az ott levõ, vasráccsal övezett, szép emlékmûvet, a „vas szobrot”, megható ünnepély keretében megkoszorúzták. Az emlékmûvet azóta méltatlan kezek lerombolták, darabjait ismeretlen helyre elhordták.
A vámosgálfalvi, Firkó Gyula bácsi dalával zárom soraimat:
„Merre, merre honvéd huszár, te pajtás,
Merre , merre honvéd huszár, te pajtás?
Miért sir egyik, miért sir egyik szemed jobban mint a más.
Mért látok én homlokidon bánatot,
Mért látok én homlokidon bánatot?
Talán bizony, talán bizony eltelt minden vigságod?
Bús Görgényi igaz hitû lett volna,
Bús Görgényi igaz hitû lett volna.
Most a magyar, most a magyar senki rabja nem volna,
Most a magyar, most a magyar senki rabja nem volna.
Bús Görgényi felültette a fiát,
Felültette s elvitte más táján.
Bús Görgényi úgy hagyta el a szép magyar hazáját,
Bús Görgényi, bús Görgényi úgy hagyta el hazáját.”
Adorjáni Rudolf Károly
Megjelent a „Mûvelõdés”, LIV évfolyam 2001, decemberi számában, 21-23 o.