BALÁZS FERENC

SZABADSÁG * * Részlet Az új ember vallása c. kéziratos munkájából.   (V.  fejezet,  180—197), Rövidített szöveg.             

Istenről való felfogásom, a szabadakarat kérdésének megoldása, a vallás alapjainak igazolása mind azon az elméleten nyugodtak, hogy a világfolyamatnak terve, célja s célja felé egyenesen haladó fejlődési irányvonala van. De ez még nem elég. Ez a cél az elmélet szerint olyan, hogy annak értelmében a világ valami nagyon szépséges, csodálatos és magasrendű állapot felé halad. Mi ennek a világtervnek a lényege? A fejlődésnek három önálló s mégis egymással állandóan egybekeveredő* útja van. Az első szeszélyesen vág ide-oda: ez a fajok kialakulása. A második egyenesen tör előre, fölfelé épül, mint egy felhőkarcoló: ez a létezés egyre újabb, magasabbrendű, de az alapokat mindig megtartó rétegződése. A harmadik hasonlósága a gyökereivel együtt elképzelt fa: a társas érdekűség kifejlődése. Hangsúlyoztam, hogy ez a világ már akkor is értelmes, elfogadható, sőt csodálatos, ha csak az egyik célzatosság, a második út, a Lloyd Morgan-i elképzelés, a világnak egyre magasabb rendűvé való válása igazolható. De nem titkoltam, hogy teljes megnyugvást csak a második, különösképpen általam sürgetett célirányos­ság, az egyéniség és a szeretet kifejlődése teremthet, mivel enélkül az önzés, a gonosz, a véges élet, mindvégig megmagyarázhatatlan, egy magasabbrendű fejlődési képletben el nem helyezhető, az élet zavartalan élvezetét megakadályozó mozzanat maradna. Az önérdekűség s a vele járó összhangbontás csak akkor nyerhet megnyugtató magyarázatot, ha erre kifejezetten szükséges volt a világfolyamat tulajdonképpeni célja el­érésében, abban tudniillik, hogy a világ kezdeti, gépies egybeillése helyet adjon az egyéni tudatosságon, szabadságon, a külön egyéni volton alapuló összefüggésnek, a szeretetnek. {. . .)

Miben jelentkezik az egyéni volt valódi lényege? Kezdeti fokán, ami azonban mondhatni a ma élő emberek nagy többségére vonatkozik: az önzésben.

Az önző embert az erkölcsi káték írói a legsötétebb színekkel szere­tik festeni. Valóban, az önző ember sok mindenre képes: csak a saját maga érdekét tekinti, s ha az kockán forog, lop, csal, hazudik, gyilkol. A bűn forrása az önzés. Ez mind igaz s még több. De figyelembe kell vennünk, hogy mindenségi szempontból az önzés jogosult, mert a min­denségi tervekben központi szerepet játszik. Az egyéni volt bevezetése a világnak egészen új színt adott: a gépies egybefüggések helyébe lépett az egyének szabad viszonyulása. Talán ezért is van, hogy az önző embernek természettől fogva nincsen bűntudata; az önzés csak az emberi társadalmakon belül bűn, a bűntudat társadalmi eredetű. Ha a világ életéhez szervesen hozzátartozik az állatok és növények létért való küz­delme, úgy az emberi önzés harcai is jogosak: a csaló büszkén nevethet fel magában: nagyszerű zsákmányt biztosítottam magamnak, a gyilkos pedig miért háborogjon, ellenségétől szabadult meg. Az önzés természetes, mint a kis gyermek, aki a macska farkát nagy lelki örömmel húzogatja, mert tetszik neki, hogy a macska nyávog. Ez a legelső dolog, amit figye­lembe kell vennünk.

A második hasonlóképpen fontos. Úgy az állati, növényi, mint az emberi világban természetes gondoskodás történik arról, hogy az önzés más egyénekre káros kinövései határok közé szoruljanak. A törekvés egyöntetűen az, hogy az önzés az egyénnek magáért s ne mások ellen végzett cselekedeteiben nyilatkozzék meg. Egyes növények védik magu­kat, az állatok csoportosan élnek. Az emberek között pedig kialakult az erkölcs s a vele atyafiságban levő állami szervezet. A társadalmon, belül az önzés harcainak útját állják, viszonylagos nyugalom és biztonság állapotát teremtik meg. így a társadalmon belül élő önző ember álta­lában elég ártalmatlan fajta, az erkölcs és az állam kihúzza méregfogát, a társadalom által károsoknak tartott cselekedetektől nagyjából tartóz­kodik. Hangsúlyozom, hogy az önző ember nem attól tartózkodik, ami esetleg káros lehet a társadalomra, hanem attól, amit a társadalom ká­rosnak tart és megtilt. így például nem fog tartózkodni a megengedett eszközökkel való vagyongyűjtéstől, mert azt a társadalom általában nem ítéli el, bár a valóságban igazi érdekeit, amint azt az eszményi társa­dalom álmodozói, tervezői állítják, nagyban veszélyezteti. Ugyancsak nem fog visszariadni a „megengedett eszközök" használatától sem, ame­lyek napjainkban nagyrészt a magántulajdonon alapulnak, s magukban foglalják az adás-vételt, mások munkájának a kihasználását, a haszonra való törekvést, holott ezek a módszerek is, esetleg, a társadalom valódi előmenetelét nem szolgálják, sőt hátráltatják. A megítélés azonban nem egyes, talán haladottabb, talán mindössze a többségétől eltérő gondolkozású emberek, hanem a közösség egyetemének a felfogása alapján tör­ténik. Olyan felfogás alapján, mindenesetre, amely évszázadok, sőt év-ezredek alatt alakult ki, a társadalmi élet, az önző emberek egymáshoz való viszonyulásainak számtalan próbáját kiállotta, s a tömegember, tehát mondhatni: az ember természetes érdekein és gondolkozásán alapul, s így szerintem a bizalmat, az érvényességet sokkal inkább megérdemli, mintegy szintoly értékes légvárépítő egyéni, pusztán egy rövid élet ta­pasztalataira támaszkodó ítélete.

Rendezzük egy kissé gondolatainkat. Eddig a következő megállapí­tásokat tettük. Az emberek nagy többsége önző; az önzés mindenségi szempontjából jogos életforma, de a társadalom különben is igyekszik káros megnyilatkozásait határok közé szorítani. Végül hogy az önzésben egész csomó olyan vonás, található, amelyet a társadalmi tapasztalat elfogad, érvényesnek tart. Most arra kell rátérnünk, hogy az önzésnek melyek ezek a társadalmi tapasztalat által jóváhagyott vonásai, amelyek ennél-, fogva az egyéni voltnak valószínűleg állandó értékű jegyei, s így a ké­sőbbi fejlődésben, a szeretet megfakadása után is érvényesek maradnak.

Legelsőnek említsem meg a biztonság érzését, amelyet az egyén a maga számára elsősorban követel. Kevés vizsgálódás után kiderül, hogy a magántulajdonon alapuló társadalomban sok minden látszólag a hata­lom vágyán vagy éppen az egyéni kizárólagosságon alapuló sajátságos­ság, ami nem más, mint a biztonság érzés egyszerű kielégítése. A szocia­lista irodalom magát a magántulajdon iránt való vágyat is mélyen el­ítéli, holott az emberek többsége nem azért ragaszkodik földjéhez, házá­hoz, mivel az számára hatalmat vagy éppen „hasznot" jelent, hanem főképpen azért, mert az életfenntartás eszközei felett, a saját maga biz­tonsága érdekében, saját maga kíván rendelkezni. A tapasztalatai nem éppen kedvezőek arra nézve, hogy tulajdonát valami közösségnek ki­szolgáltatva megbízhassék abban, hogy a közösség vagy annak tisztvi­selői éppen olyan gondban lesznek az élet, a szükségletei felől, mint jómaga. Különösen áll ez ami az államszocializmussal szemben elfoglalt álláspontját illeti. Az állam tisztviselőiről az egyszerű ember csak kivé­teles esetekben tudta és tudja elhinni, hogy azok az ő érdekeit védik. Mert a legtöbbször az állam és az egyén valóban ellentétes érdekeket képvisel. Még akkor is, amikor az állami intézkedés, mint a nevelés-ügy, egészségügy terén végeredményben az ö javára történik, annak végrehajtása, a kivitel módja és költsége súlyosan nehezedhetik reá.

A tömegember hajtó ereje a biztonság ér2ése, annak biztosítása vé­gett válik makacs hívévé, vagy szegül ellene a fennálló intézményeknek, s hogy ezt az érzést mindenféle erkölcsi és társadalmi rend számításba kell. hogy vegye, ki kel] hogy elégítse, ha magát a közakarat által kí­vánja fenntartani. (...)

Az egyéni voltnak, az önzésnek egy másik, a társadalom által jóvá­hagyott követelése: a szabadság. Ez a jog a legszentebbek közé tartozik. Egy nemzet mindég büszkeséggel gondol szabadságharcaira: az osztályok pedig az őket felszabadító forradalmakra. Az egyén pedig csak nagy lelki megalázkodások, elfásulás árán tud beletörődni abba, hogy az élet hegy-völgyeit ne a maga kedve, akarata szerint járhassa. Mert őt von­zani, hívni, rábeszélni lehet, önként is aláveti magát a legszigorúbb fe­gyelemnek, ezáltal önbecsülése, a dolgok igazságosságába vetett hite mit-sem csökken. De komoly sérelmet szenved azon nyomban, mihelyt egy vele szemben álló nagyobb hatalom az akaratát reá tudja kényszeríteni.

Tágabb értelembe véve az egyén szabadsága az az állapot, amelyben_ őt semmi külső tényező nem akadályozza abban, hogy életét a maga tel­jességében, a maga vágyai és érdekei szerint élje és fenntartsa. A köz-felfogás   azonban   nagyon   helyesen   csak  az   emberi   közbelépést  tartja, szabadságfosztó  jellegűek.  A  tárgyi világ,  föld   árvizek, vihar ellenál­lását számításon kívül hagyja. Sőt még az emberi beavatkozások, tiltások között is szükséges megkülönböztetéseket tesz, amit az egyén a legtöbb esetben egészen természetesnek talál és el is fogad. Nem érinti a szabadságot elsősorban is a társadalom együttes beavatkozása, vagyis  az er­kölcsi törvény. Az emberek általában   egészen    nyilvánvalónak   veszik, hogy a szabadnak minden szabad, persze, de természetesen ölni, lopni és hazudni  a társadalmon belül nem. Odáig megy ez  a megkülönböztetés, hogy a közvélemény néha az ízlés, viselkedés, ruházkodás, udvariassági   szabályok  tekintetében   is   érvényesíteni   akarja   kényszerítését anélkül, hogy beismerné annak szabadság ellenességét. A határt e tekintetben ott kell megvonnunk, ahol a társadalom tiltása még egyöntetű és önként kiváltódó, tehát erkölcsi. Ami azon belül esik az az egyén sza­badság jogát nem érinti. Az egyént a társadalom így tehát nemigen, csak az egyének vagy az államszervezet vetheti valódi elnyomás alá. E látszólag alaptalan megkülönböztetés értelme abban rejlik, hogy a társa­dalom együttes kényszerítésnek, az erkölcsi törvénynek az egyén önként veti alá magát, mivel ez a társadalomhoz való tartozás ára, amelyet, mint a társadalom egy tagja, másoktól ő is szigorúan megkövetel, míg az egyének, gazdasági hatalmasságok, képviselőházak, államminiszterek, ural­kodók hatalmi túlkapásait lehetővé tevő államhatalom kényszerítésének az egyén csak azért engedelmeskedik, mivel védekezni nem tud, kény­telen vele élni.

 Az egyént három féle  szabadságtól lehet megfosztani. Róla, mint a nyúlról, ha igaz, háromféle bőrt lehet rendre lenyúzni.

Legkényesebb az egyén az ő személye felett való szabadságára. Az embereknek általában az a véleményük, hogy a rabszolgaság és jobbágy­ság megszüntetése óta a szabadság e tekintetben teljesen helyreállíttatott. A „bérrabszolgaság" azonban nem egyszerű szocialista jelszó. Mindaddig, ameddig minden egyénnek, akár a magántulajdon földosztással, földbér­lettel történő kiterjesztése, akár pedig a föld köztulajdonba való vétele által, egy megfelelő nagyságú földdarab használatához, termékeinek élve­zéséhez való zavartalan joga, tehát az egyén gazdasági szabadsága bizto­sítva nincs, személye felett való szabadsága csak jogi képlet s nem tény­leges valóság. A földnélküli János, még ha „szabad" is, kénytelen a föld­tulajdonossal kiegyezni, hogy megélhessen. El kell, hogy adja a mun­káját, szolgává kell tennie magát, s nem önkéntes elhatározás, hanem a kényszerűség miatt. Bizony még hosszú útja van annak, hogy az egyén­nek a maga személye felett való szabadságjoga hibátlanul biztosittassék: az voltaképpen csak a gazdasági szabadság kivívása után következhetik be.

Az emberi törekvéseknek azonban teljes csődjét jelentené, ha az
egyetemesen követelt szabadságjogok nagyrészbeni kiharcolása után az
emberiség, hogy a pusztulástól magát megmentse, most kénytelen volna
újra visszasüllyedni az előbbi állapotba. A magasabb életszintet, a mindenki számára egyenlő' igazságot, életlehetőséget csak az egyéni szabad­ság megőrzése mellett szabad elérni akarni. Minden kényszer és parancs­-uralom fejlődésellenes, előbb utóbb megbosszulja magát.                                             

Lássuk most legutoljára röviden az ember harmadik rendű szabad­ságjogát, a gondolat és akarat nyilvánítás szabadságát.

Talán ennek hiányát érzi az emberiség a legkevésbé, mivel a legtöbb embernek nincsen véleménye, amit kinyilvánítani lehetne. A gondol­kodó, haladó szellemű egyének számára azonban ez az elnyomás a legtűrhetetlenebb.

A legkegyetlenebb, legértetlenebb, legkérlelhetetlenebb tiprója a vé­leményszabadságnak nem mindig az állam, hanem a társadalom, illetve a többség által gyakorolt közvélemény.

Nekem még soha ellentétem az államhatalommal nem támadt: igaz, forradalmár, államfelforgató nem voltam sohasem. A közvéleménnyel azonban állandóan harcban állok. A közvélemény, az ezerfejű, vak óriás buzogányokkal támad reám valahányszor valami őszinte nyilatkozatot teszek. (...)

Nincs rettenetesebb, mint a kisszerűség szellemi diktatúrája. Attól félek, hogy a szabadságot megvalósítani sohasem fogja tudni az embe­riség: a tömegek sohasem fogják elviselni az őket századokkal megelőző nagyok igazságait. Ha van a fejlődésben igazi tragédia, ez a látók, pró­féták tragédiája, A gazdasági nyomort meg lehet szüntetni, az elnyomást mérsékelni  lehet,  üveggyöngyökkel  az egész világot el lehet látni.  De azt soha elérni nem lehet, hogy a tömegek megértsék azt, ki előttük jár. Aki szabadságot követel a gondolatainak, annak számolnia kell a következményekkel.                                                                      

Az egyéni volt, az önzés harmadik sajátossága, amelyet a társada­lom jóváhagy, elismer, nem más mint jog ahhoz, hogy az egyért kiemelkedhessék. Itt már vitás területre értünk: nem is olyan bizonyos, hogy a társadalom ezt a jogot elismeri. Barbusse regényére gondolok, a „Világosság"-ra s benne Brisbillenek, a kovácsnak az alakjára. Talán eltorzí­tott a kép, nem hiszem, ha kevésbé nyíltan, politikusabban is szólana a társa a valóságban, az érzés, amit kifejezne, ugyanaz volna. Rosszallás, düh, irigység mindenki ellen, aki több mint ő, aki kiemelkedett. „No de majd befűtünk ezeknek!" mondja a káröröm fölvillanásával. S be is fű­töttek. Befűtöttek a francia kommün mindegyik kísérlete alatt, s befűtöttek Oroszországban a Lenin idejében. A szellemi munka értékét le­fokozták, rangját elvették, a testi munka után helyezték.

Csak egy feltétele van, ami a polgári társadalomban is erkölcsi megalapozást adott a kiemelkedésnek: aki több akar lenni, annak nagyobb hasznára kell lennie a társadalomnak. Annak kiemelkedése nem igazsá­gos, aki azt egyszerű hatalmi túlsúllyal érte el. Az ilyent a társadalom csak elszenvedi, de el nem ismeri. Nagyon egészséges az emberi önzés mélységeiből fakadó kikötés. „Elismerem, hogy több vagy, ha a Te mun­kásságod által többet termelünk és nekem is több jut." A társadalom nem halott egyenlőséget kíván, hanem a megbecsülés fokozatait, s egyen­lőséget csak annyiban, ez is a szent önzés megnyilatkozása, hogy senki kevesebbel megelégedni nem akar, mint hasonló munkát végző, a társa­dalmi hasznosság ugyanazon csoportjába tartozó társai. Minden egyéb egyenlőségi gondolat kicsináltság.

Sokak szerint a történelem kétségtelenül tanúsítja, hogy a tömegek szabadságot és egyenlőséget követelnek. De mások szerint a történelem egyképpen bizonyítja azt is, hogy a tömegek, mihelyt hatalomra kerül­nek, felrúgják a szent jelszavakat, s egyenlőség helyett új elnyomást valósítanak meg, mindössze azzal a különbséggel, hogy a változatosság kedvéért, most ők az elnyomók. A jelszavakat tehát nem szabad névér­tékükben elfogadni. A helyzet az, hogy az elnyomott osztály vagy nem­zetréteg, amikor uraitól sorsa enyhítését kéri vagy követeli, természet­szerűleg nem beszélhet őszintén. Az elnyomottak csak egy bizonyos ha­tározatlan igazságérzetre számíthatnak, amit az uralkodó osztály tagjai­ban esetleg sikerül kiváltaniok, annak alapján, hogy hiszen mindnyájan emberek, egyenlő sorsot érdemelnek. Az egyenlő sors azonban nem azért kecsegtető, mert egyenlő, mert igazságos, hanem egyszerűen azért, mivel jobb, tűrhetőbb, emberibb. Arról sohasem hallani, hogy az angol munkásság az indiai páriával egyenlő sorsot követeljen, sem pedig arról, hogy a munkásság azzal is kibékülne, ha az egyenlőséget a lefelé való egyszintesítéssel érnék el vezetői. Az egyenlőség tehát nem valami elvont bölcsészeti alapelv, tökéletes erkölcsiség, hanem az a bizonyos legalább annyi, amit mások elérhetnek. Hogy nekik ne jusson kevesebb. Hogy más ne kapjon többet. Hogy senki a mások elnyomása árán ne, csak a mások előmenetelének szolgálatával emelkedhessék ki. így megértve az ,,egyenlőség követelése" nagyon egészséges és nagyon hasznos alapelv. De fontos, hogy így értsük meg az egyenlőség gondolatát. Minden egyéb formájában veszedelmes következményekkel járhat, holott egyformásításhoz, a kiválóbbak üldözéséhez, a legalacsonyabb rendűség uralomra juttatásához vezethet. És különböző gyermekes, jóakaratú, szenttörekvésű, de az élet igazi értelmét félre értő különösségekhez, mint amilyen az élet egyszerű jogos örömeiről való lemondás, csak azért, mert vannak éhezők, hajléktalanok és kitagadottak. Az egyenlőség útja fölfelé vezet, azt sohasem szabad elfelejtenünk.

Utoljára kell megemlítenem az egyéni volt, az önzés negyedik olyan tulajdonságát, amelyik a társadalom jóváhagyásával találkozik: az önvé­delemhez való jogot. Erről egyelőre kevés a mondanivalóm.

Az erkölcsi közvélemény az önvédelmet annyira jogosnak tartja, hogy még az emberölést is megbocsátja annak, aki azt nyilvánvalólak a maga élete védelmében 'követte el. A támadás azonban az élet ellen irányuló kell hogy legyen. Más esetben a megtámadott kötelessége az, hogy vé­delemért a társadalomhoz folyamodjon. Az önzés önbíráskodását a társa­dalom nem hagyja jóvá a legtöbb esetben.

íme, ezekben részleteztük az önzés jogos tulajdonságait, azokat az egyéni voltból fakadó törekvéseket, amelyeket a társadalom nem ítél el, sőt elismer és elősegít. Nyilvánvalóvá tettük, hogy az önzés nem teljesen az a mindenségi szörnyszülött, még az Isten létét is beszennyező roppant bűn, amely az emberiség életét, olyan bizonytalanná, fájdalmassá, tántorgóvá teszi. Pontosabban megmondva nem az mindaddig, amíg az er­kölcs uralkodni tud felette, a társadalom számára káros tulajdonságait határok közé tudja szorítani. Igaz, persze, hogy az erkölcs nem mindig képes, nem volt mindig képes ezt a feladatát elvégezni, s ennek követ­keztében roppant bajok vannak a világban. Mindezekről részletesebben beszélünk majd az erkölccsel kapcsolatban. De a tennivaló nyilvánvalólak nem az önzés eltiprása, vagy még egyszerűbben, tudomásul nem vétele, úgy tervezni ki társadalmi viszonyulásokat, mintha a „gyalázatos" nem léteznék. A fejlődésmenet úgy látszik, ragaszkodik az önzéshez, az egyéni volthoz; nem hiába vajúdott annyi millió esztendeig, hogy világra hoz­hassa. Az önzést elnyomni, kiirtani nem lehet, legfeljebb megtisztítani. Mert az önzés lényege nem az önérdeknek a mások kárán való szolgálata. Az önérdekűség, mindenesetre, de a mások kára nem elengedhetetlen feltétel. Az önzést meg lehet tisztítani.

Lám, aminek mi az egyéni volttal való összevegyítését annyi bizony­talansággal tekintettük, az emberben felébredő szeretet nem is vezeti rá az embert másra, mint éppen az önzés megtisztítására, arra az egyszerű változásra, hogy amitől az ember eddig a társadalom kényszere, az er­kölcs miatt tartózkodott úgy, ahogy azt most a szeretet miatt a maga önkéntes jó szántából ejtse el: az önzés másokra káros cselekedeteit.

Megjelent a Keresztény Magvető 1991 / 2. száma 73-78. oldalain.