DR. BORBÉLY ISTVÁN AZ  IMÁDSÁG

Vallásos emberek és teológusok mind egyet értenek abban, hogy az imádság a vallás központi része. Az igazi vallásos életet nem a hit­tételekben és nem az egyházi intézményekben, nem is a szertartásokban találhatjuk meg, hanem az imádkozásban. Az ima szavaiban, nyilatkozik meg a kegyes lélek minden áhítata. „Tanulmányozzátok bármely idők szent életű embereinek imádságát s megismeritek hitüket, életüket, ösz­tönzéseiket, műveiket" — mondta a híres prédikátor Adolf Monod, A vallásos képzetek és cselekedetek tarka világa rendesen csak visszatük­röződése a személyes vallásos életnek. A legkülönbözőbb gondolatok Isten­ről, a teremtésről, a kinyilatkoztatásról, a megváltásról, az örökéletről mind kijegecesedések, amelyekben a lelkek gazdagon áradó vallásos él­ményei, a hit, a remény és a szeretet öltöttek alakot. A változatos szer­tartások és szakramentumok, a megszentelések és megtisztulások, az áldo­zások és a szent étkezések, a szent táncok és a körmenetek, az aszketizmus és az erkölcs összes művei mind csak közvetített kifejezései a benső kegyes élménynek. Ellenben az imádságban ez az élmény közvetlenül nyilatkozik meg.

A vallás és az imádkozás viszonyát Joseph Zahn a, kővetkezőképpen határozta meg: ,,A vallás és az imádság nem ugyanegy dolog, azonban annyira együvé tartoznak, mint az élet és a lélegzés, vagy az értelein és a nyelv. Amint nincs igazi vallás Isten s az örökkévalóság eszméje nélkül, azonképpen vallásos élet sincs imádkozás nélkül. Az imádkozás a nyilvános bizonyítéka Isten bírásának, amely birtokolás ugyancsak a jövő életben lesz teljes, de már a földi életben kezdődik a hitben, a re­ményben és a szeretetben. Az Istenben való hit és bizalom az ő szeretete együttvéve és a lélekben elevenné válva, elmondva hangosan, hogy má­sok is hallják, vagy csöndesen, hogy csak Isten hallja, szavakban vagy szavak nélkül — ez az imádság. Ha meg lehet valamivel mutatni az utat, amelyen a vallás az emberiségre áldást hozhat, úgy ez útmutatás­ban a legfényesebb teológiai fejtegetés nem ér annyit, mint a szerény, de szívből jövő imádság. Az imában a vallásos igazságok megismerése közvetlenül válik gyümölcsözővé: vigasztalás árad szét a földön, erkölcsi erő fakad, megpecsételődik az Istennel s a vallásos emberekkel való szent szövetség. Aki tehát soha nem imádkozik, arról azt kell mondanunk, hogy a vallásos és erkölcsös fenségesség birodalmából idegen világba távozott el. Aki számára pedig az imádság fogalma csak félig világos, a saját vallásos fogalmaival nem jött még tisztába. Hogyha a vallás és az imádkozás úgy viszonyulnak egymáshoz, mint az élet és a lélegzés, vagy az értelem és a nyelv, s ha csakugyan úgy van, hogy az egészséges élethez egészséges lélegzés, a  fejlett értelmiséghez gazdag nyelv szüksé­geltetik, akkor azt kell mondanunk, hogy az imádkozás helyes értelme­zése és gyakorlása a vallásos életnek a mértéke."

Minthogy az imádkozás a vallásos életnek leglényegesebb és szük­ségszerű megnyilatkozása, azért személyek számára és rendszerekre nézve ez a leghelyesebb mérték, amivel biztosan meg lehet mérni a vallásnak meglétét, fokát és minéműségét. Karl Girgensohn szerint: Az imádság a lélek vallásos életének a legtalálóbb mértéke. Ha tudjuk valakiről, hogy hogyan imádkozik, tudjuk egész vallását. Amikor az ember tanúk nélkül szemtől szemben áll Istennel, lelke teljes leplezetlenségben áll alkotója előtt, amit ilyenkor mond, abból pontosan megismerhető telkének sze­génysége vagy gazdagsága.

Azonban nemcsak az egyes emberek közötti különbségek tűnnek ki az imákból, hanem egész korok, kultúrák, egyházak és vallások különb­ségei is. Az ember semmiféle vallásos megnyilatkozása nem mutatja oly tisztán az isteni lényegről a legkülönbözőbb Időkből való legkülönbözőbb felfogásait, az emberek külső és belső történetét semmi sem tükrözi vissza oly élénken, mint éppen az imaformák. Éppen ezért, Deissmannak találó szavai szerint, a vallás és a vallások kutatójára nézve nincs semmi olyan tanulságos forrás, mint az imádság s az imáról való bizonyságok. Ezek valamely vallást, valamely vallásos közösséget, vagy kegyes embereket jobban jellemeznek, mint bárminő mitológia, legenda, dogma, morál vagy teológia. A vallás története — szinte azt mondhatni — az imádság tör­ténete.

Az ima a vallásos élmény azon alakja, melyben az igazi kegyesség élete s tevékenysége a legteljesebben megnyilatkozik, s egyszersmind a legfélőbben elrejtőzik. Az igazi személyes ima gondosan elrejtőzik a pro­fán szemek és fülek elől. Még a primitív kultúrájú emberek is rendkívül zárkózottak és szűkszavúak, ha vallásos életükről van szó. Utazók mond­ják, hogy olykor évek kellenek ahhoz, hogy a primitív népek vallásos életébe betekinthessenek. A művelt ember még ennél is zárkózottabb. A vallásos zsenik hitélete titokban megy végbe. ,,A vallásosság — mondja Kierkegaard — olyan titok, hogy az ember, mint valami fiatal leány, elpirul, ha rajtakapják." Az imában a magányos lélek áll az egyedüllevő Isten előtt. S ezért van az, hogy a valóban kegyes lelkek imádkozáskor a magányba, csöndes szobájukba vagy a szabad természetbe mennek. Amit ezek ilyenkor Istenük elé tárnak, azt más ember szeme soha meg nem láthatja. Igaz ugyan, hogy e kegyes emberek is szoktak beszélgetni tanítványaikkal az imádkozás módjáról, formájáról és tartalmáról, de szinte soha nem történt meg, hogy mások jelenlétében végezzék el imád­kozásukat. Pál apostol leveleiben gyakorta int az imádkozásra, elvétve az imádkozás titokteljes hatásáról is szól, de gondosan 'tartózkodott attól, hogy írásaiban imaformulákat közöljön híveivel. Az is igaz, hogy nagyon sok kinyomtatott imát olvashatunk meg hallhatunk. Azonban ezek mind nem igazi imádságok, nem a fohászkodásnak, a mélységből jövő segítsé­gért kiáltásnak, a felgerjedt szívnek spontán megnyilatkozásai. Legtöbb­jük előre elkészített alkalmi ima. Pedig a valódi imádság a lélek felger­jedt állapotában előre nem sejthető formában jön létre: néha egy csöndes sóhaj, máskor csak égy tekintet vagy egy néma érzelem. Az ilyen igazi imákról — sajnos — csak közvetve tudunk, nyilatkozatokból, feljegyzésekből, imatöredékekből és vallásos költeményekből.

Azt a sokféle imádságot, melyben az imádkozó lelkek Istenhez fo­hászkodnak, a könnyebb áttekintés végett típusokra osztjuk fel.

1. A primitív imaformák.  Az  imádság eredeti  formája a  primitív
emberek imája, melynek a hirtelen kitörése (affektivitás), az önkéntelenség (spontaneitás) és megkötöttségnélküliség, a szenvedélyes kívánás és konkrét reális elképzelés a jellemző sajátságai. A primitív ember pillanatnyi meghatódottságból fakadó imádkozása a rituális imába papi szer­tartási formulává merevül; a közvetlen lelki megnyilatkozásból így ál­landó szertartási forma lett, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik.

           A rituális prózai imádságnak a templomi ünnepi himnusz a társa, ez a papi-költői alkotás, amely díszes és dagályos, állandó jellegű és nehézkes, miként maga a bonyodalmas templomi szertartás.  Később ezt az  ima­formát az elevenebb, frissebb lírai költemény, az ún, irodalmi himnusz váltotta fel.

2. A bölcselő ima. Ez ellen a primitív, szertartásos ima ellen idővel
a fejlődő vallásos gondolkozás tiltakozni kezdett, s a naiv imádkozást el­
vont, racionális — etikai imádság váltotta fel, amely mint az erkölcsi
akarásnak minden szenvedélytől mentes kifejeződése,  inkább alkalmazkodott az értelem szigorúbb kívánalmaihoz.

3.       A vallásos zsenik imái, A legtisztább és leggazdagabb imaformái a
nagy vallásos zseniknek voltak, kik az imádkozásban az eszményi lendületet őseredeti elevenséggel, az erkölcsi tisztaságot elemi vallásos szen­vedéllyel,  a  mély  bensőséget  kiáradó  erővel  egyesítették.   Ezeknek   a vallásos lelkeknek imádkozó kegyessége két típusra osztható: misztikus és prófétai típusra.

a)          A misztikus imádság a világtól és a saját szenvedélyeitől meg­
szabadult léleknek Istenhez való fordulása,  Az imádkozó misztikus az
érzéki, hangulatos, fantasztikus képekből álló elmélkedéstől lélekben   a
legfőbb jónak gyönyörrel teljes szemléléséig emelkedik fel, mígnem az
elragadó Isten-szemlélet belevész az eksztázis végtelen boldogságába, ahol
a véges ember elmerül a végtelen Isten mérhetetlenségébe. E misztikus
imádkozásmód egyik megnyilatkozási formája a buddhista vallásos elmé­lyedés. Miként a buddhizmus Isten- és kegyelemnélküli üdvvsallás, azonképpen a buddhista vallásos elmélyedés is misztikus meditáció és kontemipláeió a summum bonun-hoz való személyes viszony nélkül; az imádkozó szerzetes a szenvedésnek érzelemtől súlyos szemlélésétől fölemel­kedik a gyönyörrel telt nyugalomhoz, a nyugalomtól a közönyösséghez, a közönyösségtől a Nirvánához, vagyis a teljes kihíváshoz és elmúláshoz.

A prófétai imádkozás szemben a misztikus imádkozással a szív
kiöntése,  jámbor  kimondása  a  szorongató  szükségnek és  a vágyakozó óhajtásnak,  a könyörgés meghallgatásáért, segedelméért és üdvösségért saját maga és felebarátai számára. A primitív imádság éled fel e formában újra vallásilag bensőségessé válva és erkölcsileg letisztulva.  A prófétai imádkozás nem csupán kérés,  hanem továbbmenő kimondása   az Isten iránti kegyes bizodalomnak,  illetőleg az ö akarata  előtti férfias megalázkodásnak.  A nagy vallásos egyéniségek   imádkozásával   párhu­zamba állítható azoknak  a  zseniális  embereknek  imádkozása,  akiknek alkotó tevékenysége más értékterületen érvényesül, a nagy költőké és  művészeké. Ezek imáiban a kontemplatív-misztikus és affektív-prófétai imatípus jut ismét érvényre.

4,  A templomi liturgikus közimák. A templomi liturgikus közimában
a szolidárisan érző vallásos közösség a maga üdvösségét ünnepies dicséretben és köszönetben, üdvkivánatát egyetemes kérésében és kölcsönös könyörgésben juttatja kifejezésre. Az eredetileg erős vallásos kollektív élmény közvetlen megnyilatkozása a templomi    közimában fokozatosan szigorúan szabályozott egyházi liturgia-formává     merev ült, minden idő számára  érvényes  rítussá,   melynek   önmagában   van   érvényessége,  az értéke és a szükségessége.

5.  A törvényszerű és érdemszerző egyéni imák. A törvényszerű   és
érdemszerző egyéni imák, amint azokat némely egyházak előírják, erede­tileg pedagógiai célt szolgáltak: állandó használatukkal a híveket a vallásos és erkölcsi eszmények magaslatára akarták felemelni. Azonban, a kegyességnek egyénies belső megnyilatkozása ez által külső, gépies cse­lekedetté torzult el.

A vallás történetében az ima rendkívül sokféle formában fordul elő; mint az egyes kegyes lélek csöndes magábaszállása és mint valamely egy­ház ünnepi liturgiája, mint valamely vallásos géniusz eredeti alkotása és mint az átlagember imautánzása, mint buzgó vallásos élmény spon­tán kifejeződése és mint értelmetlen formula gépies recitálása, mint a szív gyönyörűsége és elragadtatása és mint a törvény rideg végrehajtása, mint önkénytelen megkönnyebbülése egy túláradó affektusnak és mint egy vallásos tárgyra való szándékos koncentráció, mint hangos felkiáltás és néma elmerülés, mint művészies költői alkotás és mint dadogó beszéd, mint a szellemnek a legmagasabb lényhez való felrepülése és mint a szív, legmélyebb szükségének a kipanaszlása, mint örvendező hálálkodás és elragadó dicséret s mint alázatos kérés a megbocsátásért, mint gyermeki siránkozás az életért, egészségért és szerencséért s férfias komoly vágya­kozás az erkölcsi harchoz szükséges erő után, mint egyszerű ima a min- dennapi kenyérért és emésztő vágyakozás Isten után, mint önző kívánás és mint az embertársakról való önzetlen gondoskodás, mint vad átkozódás és bosszúszomj s imádkozás az ellenségért, mint szenvedélyes zörgetés és követelőzés s mint jámbor lemondás és szent közöny, mint Isten elha­tározásának saját kicsinyes önzésünk szerinti megváltoztatni törekvése és mint önmagáról megfeledkezés és a legfőbb jónak való önfeláldozás, mint a bűnös a szigorú Bíróhoz való félő esdeklése és mint a gyermek bizalmas beszélgetése atyjával, mint hízelgő áradozás a megközelíthetetlen Úr felé és mint a bizalmas barát szabad megnyilatkozása, mint a szolga alázatos kérése hatalmas Urához.

E sokféle ellentétnek és különböző imatípusnak áttekintésekor ön-kénytelenül is fölmerül az a kérdés, hogy mi a közös alapja e különféle megnyilatkozási formáknak, egyszóval, mi a lényege az imádságnak? A válasz e kérdésre nem könnyű. Hogy az ima lényegét igazán megérthes­sük, az ima azon típusait kell szemügyre vennünk, amelyekben ez mint naiv, spontán lelki megnyilatkozás jelentkezik, vagyis az elsődleges, ún. primer imatípusokat külön kell választanunk a másodlagos, ún. szekun­der imatípusoktól. E különválasztás nem nehéz, mert a primer imatípu­sok nagyon különböznek a többi imatípusoktól a primitív ember naiv imádkozása, a vallásos zsenik egyéni vallásos élete és imádkozása, a templomi közima (abban a formában, amelyben    az még nem merevült Szakramentális rítussá) — a többi, ún. szekunder imaformáktól, Mind­ezeknél az ima egy tisztán lelki élmény közvetlen kifejeződése.

Egészen mások a szekunder imatípusok. Ezek nem eredeti, sze­mélyes élmények, hanem az eredeti élő élménynek az utánzatai, illetve megmerevült imaformák. Az átlaghívek egyéni imádkozása többé-kevésbé szolgai átvétele idegen eredetű élményeknek, amiből az következik, hogy e szekunder imák elevenség, erő és mélység tekintetében az eszményi' minta mögött maradnak. A filozófiai ima hideg absztrakció az etika és metafizika elvei szerint megszerkesztve; az élő imádság ebben a formá­ban idegen törvényekhez, az ún. filozófiai normákhoz alkalmazkodik. Az ilyen ima aztán nem is igazi imádság, hanem csak az árnyéka annak: művészi, de holt alkotás. A rituális ima-formula, a liturgikus himnusz, és közima mint szertartásformula, a törvényszerű és érdemszerző imák

— mindezek az imatípusok élettelen merev imák, amelyekben a lüktető
személyes élet objektív, személytelen formává, „elvvé" lett. Az megle­het, hogy a tartalmukba való behatolás a fogékony jámbor lelkeket új
imaélményre ösztönzi; az is lehet, hogy a nyilvános istentisztelet vagy
magányos elmélyülés alkalmával való recitálásuk kegyes hangulatot tud
kelteni, mégis tagadhatatlan, hogy ezek nem a személyes élmény köz­vetlen kifejeződései. Az ima lényeges vonásai nem válnak észrevehetőkké
a szekunderformákon, csupán a tiszta egyszerű-imádságokon és az alkotó
zsenik vallásos megnyilatkozásaiban találhatók.  Éppen ezért a szekun­der imatípusokait csak azután vehetjük vizsgálat alá s az ima lényeges
tulajdonságait csak akkor kereshetjük bennük, amikor már megállapí­tottuk az ima lényegét.

Az ima lényege azon motívumokból fejthető meg, amelyek az imá­nak közös lelki gyökérszálai. Mi indítja a vallásos, embert az imádko­zásra? Mit akarnak a vallásos emberek imádkozáskor? Egy francia pszi­chológus (Da Costa Guimaraens) írta: „Imádkozni annyi, mint lelki szük­ségeit kielégíteni." E meghatározás meglehetősen felületes, de a helyes gondolat irányában van megfogalmazva. Az ima egy magasabb, gazda­gabb, emelkedettebb élet felé való elementáris törekvés kifejeződése. Bármi is legyen az imádság tárgya, bárminő értékterülethez is tartozzék

— az eudaimonisztikushoz, az etikaihoz vagy a tisztán vallásoshoz — az
ima mindig erőteljes vágyakozás egy erősebb, tisztább, értékesebb, boldogabb élet után. Ágoston szavai — „Istenem, amikor Téged kereslek, egy boldogabb életet keresek" — minden imádságnak a lelki gyökerét jelölik. Az éhező pigmeus, aki ételért sír; a lelkesült misztikus, aki a vég­telen Isten nagyságába és szépségébe merült el; a bűnei súlya alatt gör­nyedő keresztény, aki bünbocsánatért és üdvösségért könyörög — mind életet keres. Ezek mind életösztönük igazolását, fölfelé irányulását és gaz­dagodását akarják. Még az imádkozó buddhista szerzetes is, aki elmél­kedéseivel a tökéletes magárahagyatottságig eljutott, életének megzordításávial egy magasabbrendű, tisztább életet remél elérhetni.

Saját vallásos életünk megszilárdítására való törekvés az ima lé­nyege. Azonban az ima legmélyebb gyökerének a feltárása még nem adja az ima igazi lényegét. Hogy ezt megtaláljuk, ahhoz nem szükséges az ima lelki motívumai után tudakozódnunk. Pontosabb ennél, hogy az imád­kozó hitfelfogását ismerjük, hogy megtudjuk azon eszmei föltételeket, amelyek az imának mint lelki élménynek alapját képezik. Mit gondol az egyszerű jámbor lélek imádkozáskor? Bizonyára azt hiszi, hogy a közvetlenül jelenlevő személyes Istennel beszél, Ö előtte áll s vele van élő, benső viszonyban. Ennélfogva az imaélmény benső struktúrája három té­nyezőből áll: 1. hit az élő személyes Istenben;  2. hit az ö valóságos köz­vetlen jelenlétében; 3. hit abban a drámai viszonyban, amelyben az imád­kozó ember a jelenlevőnek megélt Istennel van.

Minden ima a hivő hozzáfordulása ahhoz a másik Lényhez, akinek magát bensőleg föltárja s akivel magát közli. Az Én beszéde egy másik Személlyel. Ez a másik Személy azonban nem földi ember, hanem ember­fölötti Lény, akitől magát függőnek érzi, de azért olyan Lény, akinek határozottan emberi vonásai vannak: gondolkozik, akar, érez, öntudata van. „Az ima a személyes léleknek a személyes Istenhez fordulása" — mondja Tylor. A személyes Istenben való hit a szükséges előfeltétele és alapja minden imának. Az antropomorfizmus, amely a primitív imában mindig, de a nagy vallásos, prófétai személyiségek imáiban is gyakran előfordul, durva eltorzítása a személyes Istenben való hitnek, ami nem tartozik az ima lényegéhez. Azonban, ahol Isten személyes voltának el­képzelése elhalványult, ahol — mint a filozófiai imában vagy a panteista misztikában — a személyes Isten a mindenségben — en kai pan — fosz­lott szét, ott megszűnt az igazi ima, és a puszta elmélkedő elmélyülés­nek adta át helyét.

Az imádkozó ember ehhez a személyes Istenhez érzi közel magát. A primitív ember azt hiszi, hogy Isten egy meghatározott látható helyen tartózkodik; tehát ide igyekszik, amikor hozzá imádkozni akar, e hely felé fordítja szemeit és emeli összekulcsolt kezeit. A vallásos géniusz Isten jelenlétét saját szívének csöndességében éli meg, a legmélyebb lelki nyugalomban. Azonban mindig Isten valóságos jelenlétének tisztelettel teljes és bátorító 'tudata az, ami ennek az igazi imaélménynek alaptónu-sát megadja. Noha Isten, akihez az imádkozó könyörög, érzékfölötti Lény, a kegyes lélek mégis olyan kétségbe nem vonható bizonyossággal érzi az Ö jelenlétét, mintha valósággal élő ember állna előtte.

A személyes Istenben való hit és az ő jelenvalóságának bizonyossága az ima két előfeltétele. Az ima azonban még ennél is több: a hívőnek Istenhez való élő vonatkozása, közvetlen személyi viszony: közösség. Minthogy pedig az ima két személy közvetlen személyes viszonyából fa­kad, azért azt mondhatjuk, hogy az ima közösségi probléma. Az ember­nek Istenhez való viszonya mindig a földi társadalmi viszonyokat tükrözi vissza: a szolgai vagy a gyermeki, a baráti vagy a hitvesi viszonyt. A pri­mitív emberek, valamint az alkotó vallásos személyiségek kegyességé­ben a vallásos kötelék „ex analogia societatis humanae" érthető meg. A naiv imádkozásnak éppen ez a földi szociális momentum adja meg a drá­mai elevenségét. Ahol, mint némely misztikusnál, az Istenhez való val­lásos viszony nem az emberi szociális viszonyok mintájára alakult ki, ott az imádság valóságos kölcsönös kapcsolat helyett tiszta kontemplációvá változott át.

Amint az Istenről való antropomorfisztikus elképzelés csak egyik durvább formája a személyes Istenben való hitnek, éppen úgy az imával Isten akaratára való reális hatásnak a hite, tehát a hit abban, hogy Isten a magunk részére megnyerhető és hajlítható — amint ez a tény a primi­tív és a prófétai imákban teljes élességgel megtalálható —, szintén csak durva formája az Istennel való közvetlen, eleven viszonynak. Az efféle nem tartozik az ima lényegéhez. Az imában levő csoda nem az imádság teljesítésében, tehát az embernek Istenre való hatásában van, hanem a véges lény és a végtelen Szellem titokzatos érintkezésében. Éppen abból, hogy az ima a vallásos emberek és Isten közötti valóságos összeköttetés, következik, hogy az ima lényege nem kizárólag lelki, hanem inkább me­tafizikai, vagy mint Tholuck mondta, „az ima ereje nemcsak földi erő, hanem olyan erő is, amely az égig ér". Söderblom szerint ,,a mi lelkünk mélyén nem csupán a mi saját hangunk visszhangzik, hanem egy olyan valóságé is, amelyik magasabb és nagyobb, mint a saját hangunk, s ame­lyet imádni kell".

Az imádság tehát a kegyes lélek eleven viszonya a, személyesnek gondolt és jelenlevőnek megélt Istennel; olyan viszony, amely az emberi társadalmi kapcsolatok formáit tükrözi viasza. Az imának ez a lényege a szekunder imatípusokban csak tökéletlen módon található meg. A rituá­lis imában, a templomi himnuszokban, a liturgikus imákban, valamint a törvényes és érdemszerző imákban Isten jelenvalóságának élménye csak gyöngén, elmosódva van meg. Az ima itt többé-kevésbé külsőleges csele­kedet, nem pedig Istennel való bensőséges szívbeli viszony. Meg a filo­zófiai imákban, valamint a misztikus imák némely formáiban is csak alig észrevehetően található meg az ima lényege. Hogy az imával rokon vallásos élményt és lelki állapotot, amelyek a filozófiai és misztikus val­lásosságban fontos szerepet játszanak, magától az imádkozástól fenomenológiailag meg tudjuk különböztetni, szükség, hogy két. rokon fogalmat, az imádást és az áhítatosságot,  közelebbről is meghatározzuk.

Az imádás és az áhítatosság nélkülözhetetlen tényezők a vallásos élményben; mindkettő a legszorosabb kapcsolatban van az imával. Azon­ban mindkettő tágabb fogalom, mint az ima; mindkettő olyan vallásos élményt és lelki állapotot jelöl, amelynek struktúrája eltér az imáétól, sőt, per analógiám, olyan lelki élményeket és lelki állapotot is jelöl, ami-nők a vallásosság szféráján túl egészen a profánság fogalmáig érnek, vagy legalábbis e kettő határán vannak. Gyakran összekavarják az imádást és az áhítatosságot, ezt a két általános vallásos jelenséget, amelyeknek a vallásos érdekszférán kívül is megvannak az analógiái — a valódi imád­kozással. Egyes vallásfilozófusok, akik racionális bölcselkedésük előíté­leteibe belecsavarodva tiltakoznak a naiv imádkozás őseredeti realizmusa ellen, hajlandók szétfolyó áhítatossági hangulatban és esztétikai kontemplációban látni az imádkozás lényegét és eszményét. Pedig nyilván­való dolog, hogy az imának a lényege sem nem az áhítatos hangulat, sem pedig a meditálás. vagy a kontempláció. Imádkozni annyit tesz. mint Istennel beszélni és vele érintkezni, miként beszél és érintkezik az olta­lomért könyörgő az oltalmazójával, a szolga az urával, a gyermek az apjával vagy hitves a hitvestársával.

Vallásos emberek és valláskutatók egybehangzóan egyetértenek ab­ban, hogy az ima a vallás középpontja, a kegyesség lelke. Ennek magya­rázatát éppen az ima lényeges vonásai adják: az ima valóságos élő vi­szony az ember és Isten között. Az ima a hivő embert közvetlen kapcso­latba, hogy úgy mondjuk: személyes viszonyba hozza Istennel. Az imán keresztül lesz a vallás Istenben való élet, az Örökkévalóval való közösség. Ima nélkül a hit pusztán elméleti meggyőződés; ima nélkül az istentisz­telet csupán külsőséges cselekedet; ima nélkül az erkölcsös cselekedetnek nincs vallásos mélysége; ima nélkül az istenszeretet néma; ima nélkül az ember távol marad  Istenétől  s a véges és Végtelen között át nem hidalt űr tátong. Az imában oszlik szét a látható és láthatatlan világot elválasztó fátyol, benne és általa lép az ember Isten elé, hogy vele be­szélve tőle lelkének üdvösségét és boldogságát kérje, „Az ima lehozza Istent a magasságos égből a kicsiny szívekbe s az éhes lelkeket az Istenhez emeli." „Az imában összeér a magasság a mélységgel, a hatalmas Isten az alázatos szívvel,"

Mint a hivő embernek titokzatos összeköttetése az Örökkévalóval, az ima mindent összefoglaló csoda, amely a kegyes lelkekben naponként megtörténik. Ennek felismerése a vallástudomány érdeme. A vallástörté­nész s a valláspszichológus csupán tanúja s tolmácsa az imában végbe­menő mély és erőteljes lelki életnek. Az ima lényegéig csak a kegyes vallásos lélek juthat el. Ami azt jelenti, hogy igazán csak az tudhatja, mi az  ima,  aki  maga is kegyes,  áhítatos lélekkel szokott imádkozni.

Megjelent a Keresztény Magvető 1977 / 1. száma 16-23. oldalain