Dr. Csiki Gábor: Gondolatok a hit világából

Tartalomjegyzék:

Előszó

Célom ugyanaz, ami „Hiszek egy Istenben ..." című könyvem megírásánál vezetett: unitárius vallásunkat híveink körében öntudatosabbá, más keresztények között pedig ismer­tebbé szeretném tenni ezzel is. Ebben a kis könyvben azokat a gondolatokat adom, melyek a másikból kimaradtak. Nem hivatalosan meg­állapított hittételeket közlök. Ezt tenni a hété-írás feladata. Az olvasó itt csak azt láthatja, hogy az unitárius egyház egyik lelkipásztora mikép gondolkozik a Mi nagy kérdései felől. A gondolatok szavakba öntése gyarló, mint min­den emberi munka, Maguk a gondolatok azonban Isten szent lelkének ihletésére születtek Ne a tálcát nézzétek testvéreim,  hanem a aranyalmákat, melyeket azon felétek nyújtok

Idecsatolok egy néhányat azok közül prédikációk közül is, melyeket a rádió is közvetített s melyeknek közreadásai — talán  ép azért, mert a hit nagy kérdéseit érintették — több oldalról kérték.

Az utóbbi időben egy-két ember olyan is akadt ebben a hazában, aki az unitáriusok jo­gát, hogy magukat keresztényeknek nevezzék, kétségbe vonta. Azt, hogy ki közöttünk igaz keresztény és ki nem, csak Isten ítélheti meg csalhatatlanul, ki a szívekben és a vesékben is olvas. Isten után döntsön az elfogulatlan ol­vasó, hogy vajjon lehet-e helye az unitáriusok­nak a keresztények nagy családjában akkor, amikor a hit igazságának keresésében Isten adta józan eszüket is használják és ahhoz tart­ják magukat, amit Jézus tanított: „Erről is­meri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok"_t  János XIII. r. 35. v.     -

Budapest, 1939, Szent Mihály havában.

Dr.  Csiki Gábor

Isten.

Minden emberben él az ösztönszerű vágy, hogy Istent megismerje, róla magának fogal­mat szerezzen. Kérdés azonban, hogy Őt, „kit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt", ember megismerheti-e. Vannak, akik azt állítják, hogy nem. Kátén­kat is szeretnék újraszövegezni és e helyett; „a vallás Isten megismerése és tisztelése'', ezt mondani: „a vallás hit Istenben és az Ö tiszte­lése". Az bizonyos, hogy a véges embernek a végtelen Istenről csak véges fogalmai lehet­nek. Azok is állandóan változnak. Isten örökké való, lénye változatlan, de az embereknek róla alkotott fogalma életviszonyaik, műveltségük és sok más adottságuk szerint állandóan vál­tozik.  Magánk esetéből tudjuk. Gyermekkorunk­ban, amikor még a mesék színes világában él­tünk, egy jóságos arcú öreg embernek képzel­tük Istent, szép fehér, hosszú szakállal, ki odafönn az égben, angyalok seregében él. Onnan figyeli az emberek sorsát és veszi számba  azt a sok imádságot, melyeket a földi emberek elejébe terjesztenek. Csak később, felnőtt ko­runkban tudtuk meg, hogy „Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazság­ban imádják", (János ev. IV. r. 24. v.)

Urunknak, királyok királyának is szoktuk nevezni Istent. Ez az elnevezés még abból az időből származik, amikor az emberek úgy kép­zelték Istent, mint aki királyok és császárok módjára rideg, megközelíthetetlen fönségben uralkodik a világ felett. Kénye-kedve szerint büntet vagy jutalmaz. Az emberek kegyeiért esengenek. őt azonban közönséges ember meg nem közelítheti. Csak bizonyos, pontosan elő­írt szertartások útján lehet kegyeibe jutni. Ezeket a szertartásokat csak a papok ismerik és tudják eredményesen elvégezni. Így kelet­kezett a papirend, mely egykor a társadalmi és állami élet legbefolyásosabb tényezője volt,

A természettudomány az; emberek hitét ilyen és ehhez hasonló istenekben megingatta. A világ teremtésének történetét is - úgy amint az a Bibliában írva találtatik — kétségbe vonta. Reámutatott a sok ellentmondásra, me­lyek a Bibliában találhatók. Régen az emberek azt hitték, hogy a föld a világ középpontja. Ma tudjuk, hogy a nap a mindenség centruma és a föld a naprendszerek világában talán csak egy másodrendű planéta csupán. Ez a felfede­zés az emberek fogalmát Istenről is forradal­mi gyorsasággal módosította. Egy olyan nagy­szerű világot, amilyent a természettudomány előttük feltárt, — hitük szerint — csak egy dicsőbb és hatalmasabb Isten teremthetett.

Sok embert azonban a természettudomány egészen tagadásba vitt, A régi istenfogalma­kat a tudomány lerombolta a nélkül, hogy he­lyükbe azonnal újat adott volna. Sokan maguk dobták el régi fogalmaikat Istenről, mert nem tudták azokat természettudományos műveltsé­gükkel összeegyeztetni. A természettudomány véges fizikai eszközökkel dolgozik, vizsgál, mér, magyaráz. Isten azonban lélek és az Ö létét és lényét ilyen eszközökkel lemérni, meg­fejteni én megmagyarázni nem lobot. Mivel így a maguk módszerével Isten lényét maguknak megfejteni nem tudták, létezését is tagadásba vették. Azt kezdték mondogatni, hogy Isten csak a papok találmánya, csak a tudatlan és babonás nép képzeletében él, valóságban nem létezik.

Ez azonban mindig csak a féltudósok bölcsessége volt. Az igazi tudós a mindenség végső teremtő okát Istenben látja meg, A természettudomány a világot nem tudja megfejteni; egyszerűen csak felfedi annak törvényét. Csak tüneteket vizsgál és foglal rendszerbe, de a tü­netek végső okát már megmagyarázni nem tudja. Olyan az esete, mint az emberé, ki is­meri az állami élet törvényeit, de a törvényt ­adó királyt sohasem látta.

Minden tudományos kutatás végén ma is ott áll a nagy kérdés, a kérdések kérdése: ki teremtette ezt a nagyszerű világot, ki szabta meg ennek csodálatos élettörvényét; a bolygók járását, a sejtek képződését, a virágok nyila­sát, a gyümölcs érését, emberek, madarak, bo­garak születésének, halálának rendjét ki álla­pította meg! A kérdésre ma se lehet más fele­letet adni, mint amelyet őseink adtak: Isten. Nevezhetnők más néven is öt. Nem a név a fontos, hanem az a tény, hogy ezt a világot nála nélkül megfejteni és megérteni nem lehet. Minden okozatnak megvan a maga oka, A vi­lág teremtő okát Istennek nevezzük. A folyót forrása nélkül, a világot Isten nélkül megér­teni lehetetlen. Azok, akik az atomelmélettel próbálkoztak és a világot fizikai erők eredmé­nyének mondották, zsákutcába jutottak. Az őszintébbek be is vallották tévedésüket.

A nagymindenség életében észszerűséget, célszerűséget, törvényszerűséget látunk. A nyers anyagnak, vagy a fizikai erőknek ilyen tulajdonsága nincs, nem lehet. Ilyen tulajdon­sága csak egy öntudatos, személyes lénynek lehet. így a természettudomány is arra a meg­állapításra jut, amit a vallásos hit örök időktől fogva tanít: a mindenség egy bölcs és öntuda­tos lény teremtő munkájának eredménye. Ég és föld a teremtő Isten dicsőségét hirdeti. Minden csipkebokorban a nagy Isten áldott jelenléte ég és tündöklik. A természettudomány is csak vallásos hitünket erősíti. Minél jobban megismerjük e világ szépségét és csodálatos élettörvényét, annál nagyobb lesz hódolatunk Istennel szemben, aki ezt a nagyszerű világot teremtette.

Sokan vannak, akik elismerik ugyan, hogy ezt a világot Isten nélkül megérteni és meg­magyarázni nem lehet, azt azonban, hogy Isten személyes lény lenne, kétségbe vonják. Tévednek és tévedésük oka egyszerűen az, hogy a személyiséget csak térhez és időhöz kö­tötten tudják elképzelni; a térhez és időhöz való kötöttség pedig Isten mindenütt je­lenvalóságának és örökkévalóságának nagy gondolatával ellenkezik. A személyiség jelleg­zetes vonásai azonban nem térhez és időhöz való kötöttség, hanem gondolkozás, érzés és akarat. Ezeket a tulajdonságokat mi rendesen úgy ismerjük, amint azok az egyes emberek esetében, tehát emberi formában jelentkeznek. Fokozzuk ezeket a tulajdonságokat a végte­lenségig, azonnal a tér és idő fölött álló Végte­lennel, Istennel találjuk magunkat szemben. Értelmét nyerjük annak a nagy igazságnak. melyet a hit tanít: Istenben vagyunk, élünk és mozgunk.

   Mi, keresztények Istent Atyánknak nevez­zük és hozzá mint mennyei Atyánkhoz imádkozunk. Kérdés, hogy mi gyarló emberek mi cí­men nevezhetjük Őt, kinek hatalma végtelen, Atyánknak! Hogy lehet az örökkévaló Isten halandó földi emberek Atyja! Ha Atyánk az Isten és szeret, miért nézi tétlenül ártatlan emberek szenvedését, amivel például egy-egy há­ború jár s azt a sok  igazságtalanságot,  ami ebben a világban történik? Mielőtt erre a kér­désre  válaszolnánk,   gondoljunk  arra,   hogy Isten ezt a világot s benne a mi életünket meg­változtathatatlan erkölcsi és természeti törvényei szerint kormányozza. Ezeken a törvényeken magát senki túl nem teheti; ellenük büntetlenül senki se vétkezhetik, még az ő szeretett gyermeke se. Aki tűzbe nyúl, megégeti kezét.

Minden baj és szenvedés oka közvetve, vagy közvetlenül Isten erkölcsi, vagy természeti tör­vénye elleni vétségre vezethető vissza még ak­kor is, ha az összefüggést nem látjuk mindig tisztán. S itt nyer értelmet az írás különös sza­va: „Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad". (Zsid. XII. r. 6. v.) A szenvedéssel törvényé­nek tiszteletére, erkölcsi megjavulásra és új élet kezdésre akar minket Isten ösztönözni. Még a földi apa is sokszor megbünteti gyer­mekét, mert szereti. Jaj volna nekünk, ha Isten annyira se törődne velünk, hogy vét­keinkért megbüntessen és a büntetéssel új élet kezdésre ösztönözzön.

Különben az Atya és a gyermek közti vi­szonyt tulajdonképpen nem ez, hanem alapter­mészetük közös volta határozza meg: a földi atyával szemben a vérközösség, a mennyei Atyával szemben a lótok közössége. Isten azért Atyánk, mert lelkünk az ő lelkéből való, ben­nünk az ö lelke él. A bennünk lüktető élet Isten életének megnyilatkozása. A szeretet, amely szívünket dobogtatja, az akarat, mely cselekvésre képesít, az öntudat, mely az akaratnak célt és irányt szab, Isten lelkének ereje és tevé­kenysége mibennünk. öntudat, akarat, szeretet, szóval az, ami az embert emberré teszi, Istennek különböző megnyilatkozási formái. Őt, aki lelkét lehelte belénk, aki szeretetének oltalma alatt tart, aki ha büntet is, csak azért teszi, hogy javulásra ösztönözzön, — minek nevezhetnők Őt másnak, mint mennyei Atyánknak! Mindezt csak egy Atya cselekedheti gyer­mekeivel!

Jézus ezt mondotta: „Én és az Atya egyek vagyunk." (Ján. ev. X. r. 30. v.) Ez azt jelenti, hogy benne az Isten lelke egészen kiteljesedett, minden érzése, gondolata egy volt az Istené­vel. Ezért volt ő és csak ő egyedül tökéletes ember. Nem ő volt az egyetlen és talán az első se, aki Istent Atyának nevezte, de olyan érte­lemben és annyi joggal, mint ő, soha senki se tette. Voltak, akik nemzetségük ősatyjának gondolták Istent, kitől fajukat származtatták. Jézus ezzel a mélyértelmű szóval: „Atyám", azt a lelki közösséget fejezte ki, melyet Isten és önmaga között érzett. Nagy a mi hálánk Jézus iránt, hogy Isten és az emberek között való lelki viszonyt felfedte és azt a vallás köz­ponti gondolatává tette. Milyen nagy áldás az, hogy ma mi is úgy imádkozhatunk Istenhez, ahogy egykor ő imádkozott: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!" A szóban „Atya", benne van mindaz, amit ma Istenről tudni kell és le­het, ami szívünket megnyugtatja. A legegysze­rűbb, a legtisztább és legtalálóbb fogalom, me­lyet emberi értelem Istenről alkothat. Boldog az ember, ki képzeletben ma is Jézus lábaihoz ülhet s hallgathatja gyönyörű tanításait Isten­ről, az ő Atyjáról, a mi Atyánkról.

Sajnos azonban sokan vannak még, akik ehhez az egyszerű, szép, tiszta és boldogító istenfogalomhoz nem jutottak el. Sokan van­nak, akik Istenben, a mennyei Atyában nem tudnak elég erős hittel hinni. Különösen hang­zik, de igaz, hogy ennek egyik nem utolsó oka a hivatalos egyházi gyakorlat. A hivatalos egyházak közül egyik-másik ahelyett, hogy az embereket. Istennel való lelki közösségük tuda­tára ébresztené és benne hinni tanítaná, csak rideg, száraz fogalmakat tanít róla. Istenben hinni és Istenről  ismeretekkel rendelkezni két külön dolog. Láttam hitetlen teológiai professzort és láttam írástudatlan egyszerű em­bert, kinek szeméből sugárzott a hit csodálatos ereje. Mennyi időt és erőt vesztegettek és vesz­tegetnek az emberek még ma is arra, hogy megmagyarázzák azt, ami megmagyarázhatat­lan: például a szentháromság tanát! Ennek a józan ésszel ellenkező és ezért megmagyaráz dogmának az erőszakolásával gon­dolkozó emberek között csak a hitetlenség me­legágyát vetik meg,

A szentháromság tana, miszerint Isten lényegében egy, személyében három, — Atya, Fiú, Szentlélek Isten, különben nemcsak ész­ellenes, nemcsak számtani lehetetlenség, de erkölcsi érzékünk is tiltakozik ellene. Képtelenek vagyunk elfogadni egy olyan elméletet, mely szerint a szentháromság egyik személye a Fiú Isten, fel kell, hogy áldozza magát azért, hogy az Ő ártatlan halála érdeméért a szent­háromság másik személye, az Atya Isten a bű­nös emberek bűnét megbocsáthassa. S még kevésbé tudjuk erkölcsi érzékünkkel összeegyeztetni a predesztináció tanát, miszerint az Atya Isten az egyformán bűnös emberek közül erkölcsi értékükre való tekintet nélkül néme­lyeket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt volna. Ez azt jelentené, hogy Isten személy-válogató. Ilyen emberi gyarlóságot az igazsá­gos Istenről feltételezni nem szabad.

Azt szokták mondani, hogy a szenthárom­ság tana egy nagy misztérium, melyet nem ér­teni, hanem hinni kell. Tényleg vannak ész fölötti igazságok, melyeket értelmünk ugyan fel nem ér — és mégis hiszünk. Istent és az ő szent lényét eszünk fel nem éri, de azért szen­tül hiszünk benne. A szentháromság tana azon­ban nem észfölötti, hanem ész ellenes elmélet, nem misztérium, hanem abszurdum.

Azt is szokták mondani, hogy a szenthá­romság nem külön három lényt, hanem Isten­nek három külön megnyilatkozási, illetve tevé­kenységi formáját jelenti. Ezzel szemben a valóság az, hogy a mindenható Isten nem­csak három, hanem számtalan formában nyi­latkozik meg, tevékenykedik és mutatja meg szent lényét.

Azt is szokták mondani, hogy akár értjük, akár nem értjük a szentháromság tanát, hin­nünk kell benne, mert a Biblia tanítja. Tanul­mányozzuk figyelmesen a Bibliát és meglátjuk, hogy a „Szentháromság" kifejezés sehol benne elő se fordul. Jézus maga, akinek tanítása a kérdésben elsősorban irányadó, még csak emlí­tést se tett róla. Nem volt soha egyetlen szava, amelyből még csak következtetni is lehetne arra, hogy ő Istent nem egy, hanem három sze­mélyben gondolta volna. Határozottan azt mondotta: „Az Úr, a mi Istenünk egy Úr" (Márk XII, r, 29. v.). A keresztény vallást Pál apostol foglalta először rendszerbe. Az ő leve­leiben  se  találunk  egyetlen mondatot sem, mely a szentháromság tana mellett szólna. Az egy Istenben való hitének azonban többször ki­fejezést adott: „Mindazonáltal nekünk egy Is­tenünk van, az Atya, kitől van a mindenség, mi is Ő általa" (I. Kor. VIII. r. 6. v.); „Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindeneknek felette van és mindenek által mindnyájatok­ban munkálkodik" (Eféz. IV. r. 6. v.).

Gyakran történik hivatkozás Mt. XXVIII. r. 19. v.-re, mint olyan bibliai helyre, mely a szentháromság melled bizonyít: „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és Szent-Léleknek nevében". Még ha valóban Jé­zustól származott volna is ez a mondás, akkor se lehetne belőle a szentháromságra következ­tetni. Sehol se találjuk nyomát annak, mintha az első keresztények a keresztelésnél ezt a for­mulát használták volna, ők Jézus Krisztus ne­vében kereszteltek. Ez a történelmi tény is azt igazolja, amit különben az elfogulatlan teoló­gusok is felekezeti különbség nélkül mind meg­állapítottak: a nevezett bibliai hely nem Jézus­tól származott. Csak később iktatták azt a Bib­liába, Az Atyának, a Fiúnak és Szent-Lélek-nek nevében való keresztelés, ami a dési egyez­mény óta az unitáriusoknál is szokásban van, azt jelenti, hogy a megkereszteltek hisznek Is­tenben, Jézusban és szentlélekben.

„Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme és az Istennek szeretete és a Szent Léleknek közös­sége mindnyájatokkal" (II. Kor. XIII. r. 13. v.). A háromról itt ismét együtt történik emlí­tés. Ebből azonban arra következtetni, hogy a három lényegében egy és Isten, — amint azt a szentháromság hívei teszik — lehetetlen. El­lenkezőleg. Istent Jézustól és szentlélektől megkülönböztetve említi az apostol, amit biz­tosan nem tett volna, ha Jézust is és a szent-lelket is Istennek vallotta volna.

Azok, akik a szentháromság tanát minden áron bibliai idézettel szeretnék alátámasztani, mint legerősebb bizonyítékra I. János V. r. 7. v-re hivatkoznak: „Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent-Lélek: és ez a három egy". Erről a versről azonban ma már minden kétséget ki­záróan, bebizonyosodott, hogy a szenthárom­ság hívei saját álláspontjuk igazolására toldot­ták bele a Bibliába. Az eredeti görög szövegben elő sem fordul. A latin szövegben is csak a 9-ik, a görög szövegben pedig csak 15-ik században található meg először, Luther és Zwingli ki is hagyták ezt a verset a Bibliából. A régi angol Bibliában se található ennek semmi nyoma. Ma a Bibliát ismerő összes teológusok, még a szentháromság hívei is, mind belátják, hogy a szentháromság tanának bizonyításánál erre a helyre hivatkozni nem lehet.

Nyilvánvaló tehát: 1. a szentháromság tana ellentmondást rejt magában, 2. a Biblia nem tanítja, 3. Jézus és az apostolok kijelen­tésével ellenkezik, 4. azok a bibliai helyek, me­lyeket mellette felhozni szoktak, nem bizonyí­tanak mellette, önként vetődik fel tehát a kér­dés: mire való ezt a józan ésszel ellenkező tant, amelyet a gondolkozó emberek közül ma már jóformán senki se hisz, az üdvösség feltétele­ként továbbra is fenntartani és a hívekre rá­erőszakolni próbálni! Mire való mesterséges magyarázatokat keresni arra, ami megmagya­rázhatatlan, ami a józan ésszel határozottan el­lenkezik!

A szellemi és a természeti világ vizsgálata egyaránt mindenütt és mindenekben az egység nagy gondolatához vezet. Az ortodox teológu­sok közül sokan tudásuk legjavát még ma is arra fordítják, hogy a szentháromság tanát a tudományos vizsgálat eredményével, az egy­ség gondolatával valahogy összhangba hoz­zák. A vállalkozás azonban még senkinek se sikerült. Egy nagyon híres amerikai szónok azt mondta, hogy a „szentháromság tana a nagy mindenség és az emberi természet adott­ságában találja magyarázatát. A Végtelen Szellem, az Isten értelmileg megfoghatatlan. Istent, az Atyát értelmünk felfogni képtelen; ezért a történelemben és a természetben Jézus Krisztus alakjában mint fiú Isten jeleníti meg önmagát (manifesztálja önmagát), továbbá pedig mint Szentlélek Isten hat reánk: jóra szépre inspirálja lelkünket s szívünkben szent vágyakat ébreszt". Az ilyen és az ehhez hasonló erőltetett magyarázatokat mind az a szükség-érzet szüli, hogy a lényegében egy, de szemé­lyében három istenség eszméjét a gondolkozó emberek előtt valahogy elfogadhatóvá tegyék. Mennyivel egyszerűbb, érthetőbb és igazabb az, arait Jézus mondott: „Az Úr, a mi Iste­nünk egy Úr."

Jézus.

Ki volt Jézus? A vita már az első száza­dokban megindult és még ma sincs  lezárva. Nincs még egy kérdés, mely Jézus követőit, a keresztényeket idők folyamán annyira éle­sen szembe állított volna, egymással, mint ép­pen ez. Vannak, akik még a keresztény nevet is megtagadják azoktól, akik ebben a kérdés­ben az ő nézetüket nem osztják. Nem azt né­zik, hogy mekkora valakiben a Jézushoz való erkölcsi hasonlóság,    a  szeretet, hanem azt, hogy miképen gondolkodik Jézus felöl. A mi hitvallásunk a   többi   keresztény   felekezetek hitvallásától Jézus   személyét illetően különbözik legélesebben,

A szentháromság hívei azt mondják, hogy Jézus Isten volt, a szentháromság második személye, Fiú Isten, őhozzá, mint Istenhez imádkoznak. Mi ezt a tant a Biblia tanításá­val és Isten adta józan eszünkkel összeegyez­tetni nem tudjuk. Jézus személyére legmeg­bízhatóbb adatokat az evangéliumok, ezek kö­zött is a három első evangélium, a három első evangéliumban is elsősorban magának Jézus­nak saját szavai szolgáltatnak.

A három első evangéliumban az van róla megírva, hogy született, testben és lélekben nevelkedett, éhezett, szomjúhozott, megkísér­tetett, szomorkodott, sírt, szenvedett és meg­halt. Lehet-e Istenről ilyent állítani? Az örök­kévaló Istenről, aki volt, van és lenni fog mind­örökké, aki tér és idő felett áll, lehet-e azt mon­dani, hogy született és meghalt? A tökéletes Isten hogyan éhezhetett és szomjazhatott vol­na? Mikor a tanítványok arra kérték, hogy ta­nítsa meg őket imádkozni, ezt monda: „ .,. így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyek­ben ..." Ha Isten lett volna, azt várhatta vol­na, hogy őhozzá, vagy őhozzá is imádkozza­nak a tanítványok. Ezt azonban nem tette, ő maga is az egyedül való Istenhez, a mennyei Atyához imádkozott. Pétertől megkérdezte: „Ti pedig kinek mondotok engem?" Péter ezt felelte: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia." És nem ezt: te a Fiú Isten vagy. Jézus jólesően vette ezt tudomásul és Pétert meg­dicsérte. (Máté XVI. r. 15—17 v.) Vajon ezt tette volna-e, ha valóban  Isten  lett  volnál

Mikor öt egy ember „jó Mester"-nek szó­lította, ezt monda: „miért mondasz engem jónak? Nincs senki jó, csak egy, az Isten". (Máté XIX. r. 16—17. v.) „Én semmit se csele­kedhettem magamtól..." János ev. V. r. 30. v.). „Az én Atyám nagyobb mindenkinél'' (János ev. X. r. 29. v.). „...nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, ki elküldött engem, az Atyáét" (János ev. V. r. 30. v.). Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatai semmiképpen se egyeztethetők össze azzal, mintha ő magát Istennel, az Atyával egyen­rangúnak tartotta volna és azt várta volna, hogy a tanítványok őt is Istennek vallják és imádják.

Azt szokták mondani, hogy Jézus szemé­lyében az isteni természet és az emberi termé­szet egyesült. Jézus egy személyben tökéletes Isten és tökéletes ember volt. Ebben az állí­tásban azonban újabb ellentmondás rejlik. Hogyan lehet valaki egyszemélyben egyszerre Teremtő és teremtett, Küldő és küldött, Imá­dandó és imádkozó lény, örökkévaló Isten és halandó ember? A válasz, amelyet erre is adni szoktak, hogy t. i. ez is egy újabb miszté­rium, nem kielégítő. Ha Jézus Isten volt, ak­kor nem lehetett ember, ha ember volt, nem lehetett Isten. Vagy-vagy. Valaki egy személyben Isten is és ember is nem lehet. Ami fehér, az nem fekete, ami fekete, az nem fehér.

Jézus Isten voltának bizonyítása céljából bibliai helyeket is szoktak idézni. Az evangé­liumokban azonban több mint ötszáz olyan ki­fejezés van, melyeknek határozott értelme az, hogy Jézus nem Isten, hanem ember volt. Lássuk azt a néhány kifejezést, melyből néme­lyek mégis arra következtetnek, hogy Jézus Isten volt.

Leggyakrabban János ev. I. r. 1—18 v.-re szoktak hivatkozni. Erről a bibliai helyről azonban a biblia-kritika ma már minden két­séget kizáróan megállapította, hogy nem Já­nostól. Jézus tanítványától származott. Jóval később írták, akkor, amikor a szentháromság tana már kialakulóban volt és a szentháromság tanának igazolása céljából iktatták János neve alatt a Bibliába. Azt, hogy maga János, a tanítvány a görög filozófiából származó „Ige"-tant mennyire nem ismerte és Jézust nem Istennek, hanem embernek vallotta, bizonyít­ják a következő helyek; János ev. III. r. 34, v., 'IV. r. 23. v., V. r. 19, v„ V. r. 30. v., X. r. 33-36, v., XIV. r. 28, v.

János ev. XX. r. 28. v.-ben ezt találjuk írva: „És felele Tamás: Én Uram  és  Istenem". Kérdés, lehet-e ebből Jézus istenségére következtetni? Az addig hitetlen tanítvány­nak ez a megijedt felsóhajtása magában még nem elég bizonyíték. Nem különösen akkor, ha tudjuk, hogy ez az eset Jézus állítólagos testben való feltámadása után történt, ami mel­lett szintén nincs semmiféle észszerű bizonyíték. Különben az eredeti szöveg azt mu­tatja, hogy a zsidók a rendkívüli embereket, a nagy királyokat is olyan kifejezésekkel szok­ták illetni, mint Istent.

„Én és az én Atyám egyek vagyunk" (János ev. X. r. 30. v.). Ezt a bibliai helyet is gyakran szokták idézni Jézus istenségének bi­zonyítása céljából. Ez azonban legkevésbé se azt jelenti, mintha Jézus a szentháromság második személye lett volna — Fiú Isten, ha­ nem azt, hogy Ő lelkileg teljesen egynek érezte
magát Istennel, mert minden érzése, gondolata és akarata egy volt Istenével. Ismerve ennek az Istennel való lelki egységnek áldását, Jé­zus azért imádkozott, hogy a tanítványok is éppúgy mint ő, lelkileg Istennel egyek lehessenek (János ev.  VII. r. 11. v.). Gondolat, érzés, szándék és akarat azonosságáról van itt
szó és nem egyébről, nem Istennel való egy lényegűségről.

            Ez lenne a jelentése a I. Tim. III, r. 16. v.-nek is, feltéve, ha a szöveg hitelességét el lehetne fogadni: „... hogy a kegyességnek eme titka: Isten megjelent testben". Ma már azon­ban minden vitán felül áll a tény, hogy azok­ban a Bibliákban, melyeket az első kereszté­nyek a hatodik századig használtak, a szöveg így szólt: „ .,. hogy a kegyességnek eme titka, mely megjelent testben". Így tehát ez se bizo­nyíték Jézus istensége mellett.

Hivatkozni szoktak a Zsid. I. r. 8. v.-re is: „Ámde a Fiúról így: A te királyi széked óh Isten örökkön örökké". Itt a fordításban van a hiba. Az eredeti szöveg helyes fordítása csak ez lehet: „Isten a te királyi széked örökkön örökké..." Bizonyítja ezt a rákövetkező vers is, mely egész világosan mutatja, hogy Jézust az apostol nem tartotta Istennek; Istentől ha­tározottan megkülönböztetve említette: „... an­nak okáért felkent téged az Isten, a te Istened őrömnek olajával,.."

A Kolossé. II. r. 9, v. azt mondja, hogy: „Ő benne lakozik az istenségnek teljessége tes­tileg". Azt, hogy mit kell ez alatt érteni, az Efézus III. r, 19, v.-ben mondja meg az apos­tol: „És megismeritek Krisztusnak minden ismeretet felülhaladó szeretetét, hogy eképpen beteljesedjetek Istennek egész teljességéig". Az apostol tehát azt kívánja, hogy amiképpen egykor Jézusban, úgy minden hívő keresztény­ben teljességgel éljen Istennek szent lelke. Nincs itt tehát Jézusról semmi olyan mondva, ami minden keresztény számára is kíván­ható ne lenne. Jézus istenségét ez se bizo­nyítja.

„Ez az igaz Isten és az örök élet" — ol­vassuk I. János V. r. 20. versének utolsó mon­datában. A szentháromság hívei azt mondják,, hogy az „Ez" Jézust jelenti, János apostol azonban ugyancsak ebben a versben kétszer is említést tesz Jézusról és őt nem Istennek, ha­nem kifejezetten Isten fiának mondja. János ev. XVII. r. 3. v.-ben pedig Jézus az ő mennyei Atyjához imádkozva ezeket mondja: „Az pedig az Örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit elküldöttél, a Jézus Krisztust". Az „Ez" I. Ján. V. r. 20. v, utolsó mondatában az Atyát jelenti, ki az Ő akaratát Jézus útján kijelentette.

Látjuk tehát, hogy azoknak a bibliai he­lyeknek, melyeket a szentháromság hívei idéz­getni szoktak, többféle értelmezése lehet, Jé­zus istensége mellett kielégítő bizonyítékot nem szolgáltatnak. Azoknak a bibliai helyeknek az értelme azonban, melyek Jézus ember volta mellett szólanak, olyan tiszta és világos, hogy azokat másként értelmezni se lehet.

A tant, mi szerint Jézus a szentháromság második személye, Fiú Isten lenne, nem tud­juk elfogadni, mert: 1. Nem lehet összeegyez­tetni azzal, amit Jézusról az evangéliumokból tanultunk. 2. Ellenkezik magának Jézusnak a tanításával és önmagáról tett kijelentéseivel. 3. Jézus egyszemélyben tökéletes Isten is és tökéletes ember is nem lehetett: ez a józan ésszel ellenkezik. 4. Nincs a Bibliának egyet­len mondata, melynek határozott, tiszta értel­me az lenne, hogy Jézus Isten volt. Van azonban benne több mint ötszáz olyan kifejezés, melyekből világos, hogy nem Isten, hanem ember volt,

Mint Pál apostol, hisszük és valljuk, hogy Jézus Dávid nemzetségéből természetes apá­tól és anyától természetes módon született. Lelke nemességénél fogva azonban Isten fia volt, (Róm. I. rész, 3—i. v.) Lelkén az Isten­hez való hasonlóság jegyeit hordozta. Minden más emberek között benne teljesedett ki leg­jobban Istennek szentlelke, ő a mi idvezítőnk, de nem halálával, hanem életpéldájával idvezít olyan értelemben, hogy ha mi is az ő eszményi életpéldája szerint élünk, Istentől idvességet nyerünk.

A keresztény vallás alapvető tétele az inkarnáció, ami szerint Jézusban Isten lelke öl­tött testet és élt. Ezt természetesen mi unitá­riusok is valljuk azzal, hogy Isten lelke, ha sokkal fogyatékosabb mértékben is, mint Jé­zusban, de minden emberben testet ölt és ott él. Ha ez nem így volna, az emberek Istent nem nevezhetnék Atyjuknak. Isten csak annyiban Atyánk és mi emberek csak annyiban vagyunk egymásnak testvérei, amennyiben bennünk is mindnyájunkban az Ő szent lelke él.

Az első keresztények Jézus rendkívülisé­gét s azt a csodálatos lelki hatást, amelyet reájuk gyakorolt, nem tudták megérteni. Úgy akarták annak magyarázatát adni, hogy a ter­mészetes módon született emberek sorából ki­emelték. Azt kezdték mondogatni, hogy ő nem természetes úton jött a világra: szentlélektől fogantatott, szűztől született. Csodákat kezdtek neki tulajdonítani.

Amint a görög-római filozófiai iskolák hívei közül is egyre többen kezdték felvenni a keresztény vallást, Jézus személye körül egy hosszú bölcseleti vita támadt. Azt állították, hogy Jézus a testet öltött Ige, kiről János ev. I. r. 1. v, ezt mondja: „Kezdetben vala Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige". Az ellentmondást nem vették észre. Nem csoda, hiszen még a szentháromság mai vallói sem veszik észre, hogy itt nagy ellent­mondás lappang. Ha Jézus szentlélektől fogantatott és szűztől született, nem lehetett a testet öltött Ige, kiről János ev. I. r. 1—8. v.-ben beszél. Ha testet öltött Ige volt, a szent-léleknek semmi közzé se lehetett az ő születé­séhez. Az ellentmondás és a zavar csak nő, ha arra gondolunk, hogy a szentháromság hívei azt is csalhatatlan dogmaként tanítják, hogy a szentlélek az Atyától és Fiútól származott. Ha ez így van, hogyan lehetett a szentlélek a Fiú születésének okozója.

Jézus családfáját, származását és születé­sének körülményeit illetőleg az evangéliumok­ban egymásnak ellentmondó adatokat talá­lunk. Lehetetlen nem látni, hogy az evangé­liumok írói nem történelmi adatokat közölnek. Mindenik a maga képzelete után indult és írta le Jézus születését azzal a szándékkal, hogy az ő rendkívüliségének a maga módja szerint le­hetőleg magyarázatát adja. Jézus lelki kiváló­ságát csak úgy tudták megérteni, ha neki cso­dás származást, természetfeletti hatalmat tulajdonítottak. Nem egyedüli eset ez a vallá­sok történelmében. Minden nagy vallásalapító személye körül később hasonló csodák szövőd­tek s híveik képzelete őket is az istenek sorába emelte.

Mi ma már jól tudjuk azt, hogy az em­berben Isten lelke él és Isten lelke az embert szépre és jóra képesíti. S mivel ezt tudjuk, Jézus rendkívüli lelki nagyságának magyará­zata érdekében nem vagyunk kénytelenek csodákhoz fordulni. Jézus természetes apától és anyától természetes módon született ember volt. Isten az ő esetében sem függesztette fel a természet törvényét, mintahogy nem füg­geszti fel soha semmi körülmények között. Jé­zus rendkívüli lelki nagyságának egyszerű és természetes magyarázata az, hogy Isten lelke, a jóság, a szeretet, az igazság benne olyan nagy mértékben élt és érvényesült, mint soha senkiben, sem azelőtt, sem azután.

Egyrészt a biblia-kritika, másrészt az összehasonlító vallástudomány minden kétséget kizáróan megállapította azt, hogy az ige-tan, úgy amint azt János evangéliumának elején leírva találjuk, a héber miszticizmus, a görög filozófia és az alexandriai metafizika összeté­telének nyers eredménye …

 A héberek a bölcsességet Isten legszentebb tulajdonságának tartották és megszemélye­sítve emlegették. A görögök viszont Isten sza­vát, az igét személyesítették meg. Philo azt állította, hogy a héberek által tanított bölcses­ség és a görögök által hirdetett ige ugyanaz a személy. Isten ő általa teremtette a világot és jelentette tó önmagát. „Az Ige vala Istennél és Isten vala az Ige. Minden ő általa lett..." így hozta Philo a megkeresztelkedett zsidók és görögök felfogását közös nevezőre. A ne­gyedik evangélium írója még tovább ment. Az Igét Jézus történeti személyével azonosította. Miért? A magyarázat egyszerű. A három első evangélium írói, akik jóval a negyedik evan­gélium előtt írták műveiket, Jézust Isten fiá­nak nevezték, Philo pedig, aki korban szintén megelőzte a negyedik evangélium íróját, az Igét nevezte Isten fiának. A negyedik evan­gélium írója azt gondolta és azt állította, hogy itt ugyanarról a személyről van szó: a három első evangéliumban említett Jézus és a Philo által említett Ige azonos: Jézus az Ige, az Ige Jézus. Az Ige egy történeti személyben, Jézus­ban inkarnálódott.

Itt a magyarázata annak, hogy János evangéliuma egészen más képet ad Jézusról, mint amilyent a három első evangéliumból kapunk. János evangéliumának Jézusán nincs sok emberi vonás. Születéséről, gyermekkorá­ról, szüleihez való viszonyáról itt szó se esik; annál kevésbé arról, hogy éhezett, szomja­zott volna, hogy kísértéseknek lett volna ki­téve, hogy örvendett, búsult, szenvedett vagy imádkozott volna. Hiszen ezek olyan emberi tulajdonságok, amelyek nem lettek volna a testet öltött Ige isteni természetével és méltó­ságával összeegyeztethetők. Az idegen hatások eredménye az, hogy János evangéliumának Jézusa sokszor Isten és nem ember. A három első evangélium Jézusa azonban mindig ember.

Mi a három első evangélium Jézusában hi­szünk. Tesszük ezt nemcsak azért, mert a törté­neti igazság ezt kívánja, hanem azért is, mert ember eszményképe csak ember lehet, gyarló emberé tökéletes ember: a történeti Jézus. Ne gondolja senki, hogy Jézus iránt való tiszte­letünk, azért mert őt az igazsághoz híven embernek valljuk, kisebb lenne, mint bárki másé. Ellenkezőleg. Ha meggondoljuk, hogy ember létére, mint minden emberben, úgy benne is meglévő gyarlóságokat leküzdve tudott az er­kölcsiségnek oly csodálatosan, eszményi magaslatára emelkedni, hogy ellenségeinek is megbocsátott és áldotta azokat, akik őt átkoz­ták, jót cselekedett azokkal, akik őt gyűlölték és a keresztfán is imádkozni tudott azokért, akik ártatlanul halálra juttatták, iránta való tiszteletünk még nagyobb lesz. Ha Isten volt, nincs semmi különös abban, ahogy élt és ahogy cselekedett, mert Isten mindent megtehet. De ha ember volt és ember létére tudott az lenni, aki volt, nagysága előtt valóban meghódolunk. Ha Isten volt, nem lehet eszményképünk és' nincs értelme még annak az intelmének se, melyet pedig ép János evangéliumában olva­sunk: „Mert példát adtam néktek, hogy ami­képpen én cselekedtem veletek, ti is úgy csele­kedjetek". (János ev. XIII. r. 15. v.) Amit ugyanis Isten megtehet, azt embernek meg­tenni módjában nem lehet. Ha azonban ember volt, mint ahogy tényleg az volt, előttünk is ott áll a lehetőség, hogy az ő eszményi példá­ját követve jobbak és tökéletesebbek legyünk, az övéhez hasonló életet éljünk.

Annak a rendkívüli lelki hatásnak, me­lyet Jézus az egymást követő nemzedékekre gyakorolt és ma is gyakorol, mi más, hitünk szerint az igazságnak is jobban megfelelő ma­gyarázatát adjuk, mint amit sokan ma is adni szoktak. A lélektan megállapította azt, hogy minden ember a maga sajátos lelki adottsága szerint képes külső lelki hatásokat felfogni. Azt az embert, akinek a zene iránt nincs ér­zéke, hallása, Wagner muzsikája nem hatja meg; benne csak a hangok értelmetlen zűr­zavarát hallja. Plátót és Kantot is csak az az ember érti, élvezi és értékeli, kinek van hozzá filozófiai képessége. Az embert, akinek a szép iránt nincs érzéke, Szent Péter temploma, vagy a sixtusi madonna szépsége is érintet­lenül hagyja. Jézusban Isten lelke élt és hat ma is arra, ami bennünk is Isten lelkéből való. A hatás áldott pillanatában bennünk is az a lélek rezdül meg, mely őt olyan csodálatos nagy dologra képesítette: Isten lelke. A régi felfogás hibája, melyet az ortodox egyházak még ma is vallanak, nem az, hogy Jézust igen felmagasztalja, hanem az, hogy az embert igen lebecsüli. Isten lelke — igaz, hogy sokkal ki­sebb mértékben, mint Jézusban és sok esetben csak szunnyadó állapotban —, de minden em­berben ott él. Ép ezért vagyunk mi mindnyá­jan Isten gyermekei. Jézus abban különbözött más emberektől, hogy benne és az ő egész éle­tében Isten lelke úgy kiteljesedett, mint soha senki másban. A különbség tehát nem lényegbeli, hanem fokozatbeli. S ez a fokozatbeli nagy különbség a magyarázata annak, hogy más emberekre oly rendkívüli lelki hatást tu­dott és tud még ma is gyakorolni. Ahelyett, hogy öt természetes emberi tulajdonságaitól megfosztanék és így elvágnók a lehetőségét annak, hogy emberi életünk eszményképe le­hessen, Jézust az emberi nemzetség legtökéle­tesebbjének valljuk. Az a lelki erő, mely Jé­zust tökéletes emberré tette, a jóság és a sze­retet azonban ott szunnyadt minden emberben, csak ébresztésre és kifejlesztésre vár.

Ez a fölfogás élesen különbözik attól, amit egyik-másik egyház dogmája Jézusról tanít. Aki azonban a hit nagy kérdései felől gondol­kozni szeret, aki áttanulmányozza az evangé­liumokat és számításba veszi a tudomány meg­állapításait is, rájő, hogy ez az egyetlen fel­fogás, melyet a XX. század embere is elfogad­hat és lelkiismeretével összeegyeztethet: ész­szerű és igaz, a Biblia és tudomány is meg­erősíti.

Abból, hogy a hit észfeletti régiókba nyú­lik, még nem szükségszerűen következik az, hogy minden ésszerűtlenséget hitigazságként fogadjunk. Isten mindenütt jelenvalóságáról vallott hitünkből azonban természetesen következik az, hogy Ő a teremtett mindenségben, égen és földön, virágokban, állatokban, embe­rekben különböző formákban, különböző mér­tékben ugyan, de mindenütt és mindenekben jelen van: az egyik teremtményében mint ter­mészeti törvény, a másikban mint életösztön, a harmadikban mint öntudat, vagy szeretet. Mindenütt, mindenekben Isten él és az ő te­remtő és életadó erői lüktetnek. A teremtmé­nyek közötti különbség ezeknek az isteni erők­nek bennük való mértéktől függ. A fejlődés nem egyéb, mint az egyes teremtmények ama képességének fokozatos növekedése, amellyel Isten életerőit befogadni és visszasugározni tudják.

Hosszú évezredek kellettek ahhoz, amíg a Darwin által leírt fejlődés eredményeként a nagy mindenségben jelentkezett az ember, a legtökéletesebb teremtmény, kiben Istennek nemcsak teremtő hatalma és dicsősége mutat­kozott mag, mint például a naprendszerben, hanem az ö szeretete és jósága is nyilván­valóvá és tudatossá vált. Az emberben Isten lelke él. Istennek az emberben való ezt az inkarnációját a szentírás ekként fejezi ki: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére..." (Mózes I. k. I. r. 27. v.) A lélek tehát, amely bennünk él, gondolkozik, érez, szeret és tet­tekre képesít, az örökkévaló Isten szerves ré­sze. A lélek az emberben isteni elementum. Az emberi tökéletesedés Isten lelkének az embe­rekben való fokozaton kiteljesedését jelzi. 1939 esztendővel ezelőtt: született egy ember, kiben Isten lelke oly nagy mértékben élt, mint soha senkiben, sem azelőtt, sem azután. Ez az ember a Názáreti Jézus, .József és Mária fia volt. Akarata Isten akaratával teljesen meg­egyezett. A lelki hasonlóság közötte és Isten között olyan nagy volt, hogy elcsodálkozva mondották róla: „... te vagy a Krisztus, az élő Isten fia" (Máté XVI. r, 16. v.). Mivel Isten lelke legtökéletesebben benne élt, ő volt a legtökéletesebb ember a világon. A különb­ség közte és más emberek között a lelki tökéle­tesség fokában mutatkozik. Hitünk szerint Isten nemcsak egy személyben, Jézusban inkarnálódott. Kisebb-nagyobb mértékben min­den emberben Isten lelke él. Ezért vagyunk mi emberek mindnyájan Isten gyermekei. Gyar­lók és bűnösök ugyan, mert Istenhez való hasonlóságunk fogyatékos, akaratunk nem mindig egyezik Isten akaratával, mint Jézusé. Gyarlóságunk tudata azonban éppen arra ösz­tönöz, hogy igyekezzünk követni az ő példáját, kiről Isten így nyilatkozott: „Ez amaz én sze­relmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Máté T1I. r. 17. v.).

Minket a szentírás félreérthetetlen taní­tása, valamint szívünk és józan eszünk minden érve arról győzött meg, hogy Jézus nem az amúgy is érthetetlen szentháromság máso­dik személye, Fiú Isten — hanem természetes apától és anyától született ember. Tökéletes ember, életünk eszménye, kinek életpéldája kö­vetésében van lelkünk üdvössége. Nem Isten, kit imádni kell, hanem ember, kinek példáját követni tartozunk. Iránta való tiszteletünk adóját eszményi életpéldájának követése ál­tal lehet és kell lerónunk. Vannak, akik azért, mert Jézusról így gondolkozunk, a keresztény nevet is szeretnék tőlünk megtagadni és Krisz­tus-tagadóknak bélyegeznek minket. A szeretetlenség fáj, de vigasztal az, amit Jézus maga mondott: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok" (János ev. XIII. r, 35. v.). A keresztények egyetlen ismertető jegye a sze­retet. Azt, hogy ki közülünk igaz keresztény, nem ember, hanem Isten van hivatva eldön­teni, ki mindent lát, ki a szívekben és a vesék­ben is olvas. Ő  látja, hogy kiben mennyi a szeretet és mennyi a féltékenység és a szeretetlenség.

A gondolkozó keresztény hívek nagy több­sége azt hiszi Jézusról, amit mi tanítunk. Nem meggyőződésük, hanem csak a megszokottság, vagy a tradíció köti őket azokhoz az egyházak­hoz, melyek még ma is idejét múlt, észellenes dogmákat tanítanak. Meggyőződésük gyakor­lati következményét csak azért nem vonják le, mert a keresztények közölt, ma már nem szo­kás vallást,   illetve  egyházat  változtatni.  Az egyházak hivatalosait azonban állandóan ide­gesíti az a lény, hogy önállóan gondolkozó hí­veik többsége lelkileg rég elszakadt tőlük. Ez az idegességük ragadtatja őket velünk szem­ben néha-néha barátságtalan megjegyzésekre. Mi ezért még csak nem is neheztelünk. Meg­értjük, hogy nehéz a helyzetük. Olyan elavult dogmákat kell hivatalból védelmezniök, melyekben sokan még  ők  maguk sem hisznek. Kérdés azonban, hogy helyes dolog-e hivatal­ból mást mondani, mint amit hiszünk, vagy hirdetni azt,  aminek igazáról nem  vagyunk szentül meggyőződve.

Az utóbbi időben jószándékú emberek ré­széről komoly kísérletek történtek arra, hogy a keresztény   egyházak   egységét, vagy   legalább is munkaközösségét az egész világra ki­terjedően megteremtsék. Úgy gondolták, hogy az egyetemes emberszeretet és a világbéke ügyét mozdítanák elő vele, A kísérlet azonban a mai napig se sikerült. Nem pedig azért, mert dogmai alapon kísérleteztek. Az emberiséget dogmai alapon közös nevezőre hozni hiába­való törekvés, mert ahány ember, annyi lélek, annyi gondolat, annyi meggyőződés. A keresz­tény egyházak nagy uniója csak úgy remél­hető, ha mindnyájan meglátjuk Jézus emberi nagyságát és az ő parancsolatát a szeretetről, mely mindnyájunkat felekezet különbség nél­kül kötelez, megszívleljük és becsülettel teljesítjük.

Szentlélek.

Egy az Isten, lényegében és személyében is egy. Ebből a hitünkből, mely vallásunk alaptétele, természetesen, következik, hogy mi nemcsak Jézus személyét, hanem a szentlélek lényegét és szerepét illetőleg is másként gon­dolkozunk, mint a szentháromság hívei. A szentháromság tanának hívei azt mondják, hogy a szentlélek a szentháromság harmadik személye: Az Atya Isten és a Fiú Isten mellett van egy harmadik személy: Szentlélek Isten.

Mi azt valljuk, hogy a  szentlélek  Isten lelke, ereje és hatalma mibennünk, mely éltet. s akaratunkat és elhatározásunkat az ő szent céljai felé fordítja.

A keresztények között hosszú századokon" át csak Jézus személye körül támadt vita. A szentlélekről nem sok szó esett s még arra se gondoltak, hogy lényegét szabatosan meg­határozzák. S mihelyt erre az első kísérlet megtörtént, az addig egységes keresztény anyaszentegyházban  azonnal   szakadás   történt. A római, és a görög egyház között a sza­kadást az idézte elő, hogy a szentlelket az egyik az Atyától, a másik az Atyától és Fiútól származottnak vallja. Mi a vallásban is sze­retjük a világosságot és a tisztán látást. Ezért nem tudjuk megérteni, hogy a szentlélek, — ha az valóban a szentháromság harmadik sze­mélye, amint azt állítják, — hogyan származ­hatott akár az egyiktől, akár a másiktól, vagy mind a kettőtől. Vagy ha Jézus szentlélektől fogantatott, a szentlélek hogyan származha­tott Jézustól. Ez nem egy olyan észfölötti té­tel, ami ha nem értjük is hitünk tárgya lehet, hanem észellenes állítás. Annak pedig, ami észellenes, ami abszurdum a vallásban se lehet helye. Sajátságos, hogy a keresztény anya­szentegyházban az első szakadást ez a külön­ben egészen észellenes és minden bibliai ala­pot nélkülöző dogma okozta.

Az ó-testamentumi tanítások szerint Józsuét, Gedeont, Jeftét, Sault, Dávidot és a pró­fétákat rendkívüli feladataik elvégzésében az Úr lelke segítette és az Őr lelke világosítá meg az emberek értelmét. Az evangélista írá­sa szerint miután Jézus megkeresztelkedett, „leszálla ő reá a Szent Lélek testi ábrázatban, mint egy galamb". (Luk. III. 22.) Jézust az Úr lelke képesítette arra, hogy idvezítő szent munkáját elvégezze: a szegényeknek az evan­géliumot hirdesse, a töredelmes szívűeket meg­gyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdes­sen, a vakok szemét megnyissa és a lesújtottakat szabadon bocsássa. (Luk. IV. 18—19.) A megkeresztelkedés után Jézus „szentlélek­kel telve, lélektől" vitetek a pusztába és a lé­lek ereje képesítette arra, hogy a kísértésnek ott ellenálljon. Jézus rendkívüliségének épp az a magyarázata, hogy a. szentlélek neki mérték fölött adatott. Halála előtt, mikor tanítvá­nyaitól elbúcsúzott, megígérte, hogy el fogja nekik küldeni az szentlelket, mely őket meg­vigasztalja, jóra vezérli és értelmüket meg­világosítja. Csak egy bűn van, mely nem bo­csátható meg, az, amelyet az ember a szent­lélek ellen követ el. Ha valaki Isten országába akar jutni, szentlélek által kell újjászületnie, A szentlélek az igazság lelke. Jézushoz való hasonlóságunkat is az mutatja, hogy mennyi van bennünk a szentlélekből. Az első pünkösd alkalmával a szentlélek csodás események elő­idézője volt. Az apostolok egyházalapító mun­káját és minden ténykedését szentlélek irányította. Pál apostolnál is meghatóan szép leírá­sokat olvashatunk arról, hogy a szentlélek miként él az emberekben, miként vigasztalja, erősíti, vezeti, segíti és szenteli meg őket és egész életüket.

Nincs az egész Bibliában egyetlen hiteles adat, amely azt bizonyítaná, hogy a szentlélek a szentháromság harmadik személye, önálló Isten lenne. Annál több van azonban arra, hogy a szentlélek Istennek bennünk élő jóra segítő lelke. Mint általában a szentháromság tanának bizonygatásánál, a szentlélek isten­ségének bizonyítására is gyakran idézgetik a II. Kor. XIII. 13. v-t. („Az Úr Jézus Krisztusnak kegyelme és az Istennek szeretete és a Szent-Léleknek közössége mindnyájatokkal.") és a Mát. XXVIII. r. 19. v-t („Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, meg­keresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent-Léleknek nevében!") Egyik se bizonyí­ték. Egyikből se lehet azt a következtetést vonni, mintha a szentlélek személyes Isten len­ne. Különben ez a megszokott keresztelési for­mula nem Jézustól származik. Minden elfogu­latlan teológus tudja, hogy azt csak később adták Jézus szájába, mintha ő mondotta volna és csak később iktatták be a Bibliába épp a szentháromság tanának alátámasztása céljá­ból. Az apostoli áldást pedig az első keresztények liturgikus célok érdekében szövegezték meg  úgy, ahogy azt a fent nevezett helyen ol­vashatjuk. Bizonyára soha se gondoltak arra, hogy az apostoli áldást később Jézus és a szentlélek istenségének bizonyítására fogják felhasználni.

A szentlélekről vallott hitünk is éppúgy, mint Jézusról vallott hitünk, Isten mindenütt jelenvalóságába vetett hitünkkel függ össze szorosan. Régen az emberek azt hitték, hogy Isten ezen a világon kívül titokzatos távolság­ban, valahol a csillagok felett, angyalok által körülvéve él, onnan veszi számba az emberek imáját, intézi dolgaikat és csak időnkint avat­kozik a szentlélek útján a világ dolgaiba. Ma azonban már jól tudjuk, hogy Isten nem e vi­lágon kívül, hanem ebben a világban él. Min­denütt és mindenekben az ő lelkének erői lük­tetnek. A szentlélek tulajdonképpen Istennek ezt a világot és ebben a világban mindeneket átható és éltető lelke. A világban a rend és a törvény Isten lelkének munkája, Isten akara­tának érvényesülése. Az embert is Isten lelke élteti. Isten lelke Jézusban teljesedett ki. Így emelkedett Jézus más emberek fölé, lett töké­letes ember.

Ez a mi hitünk a szentlélekről. A Biblia tanításával és a természettudomány megálla­pításával is csak ez a hit egyeztethető össze. A nagy mindenség végső magyarázata egy lát­hatatlan szellem: Isten, Mint testet a lélek, az egész mindenséget Isten lelke hatja át, élteti és kormányozza. Az ember is egy szerves része a nagy mindenségnek éspedig a legfej­lettebb az összes teremtmények között. Ugyan­az az erő dobogtatja szívünket, mely fejünk fölött a bolygók járását is megszabja: Isten­nek szent lelke. A természeti és szellemi világ­ban, sőt az egyes emberekben is különböző formákban és különböző mértékben érvénye­sül aszerint, hogy mennyire képesek Isten lel­két befogadni és visszasugározni. „A kegyel­mi ajándékokban pedig különbség van, de ugyanaz a Lélek. A szolgálatokban is különb­ség van, de ugyanaz az Űr. És különbség van a cselekedetekben is, de ugyanaz az Isten, aki cselekszi mindezt mindenkiben." (I. Kor. XII. r. 4—6. v.) „Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van." (Máté XXV. r. 29. v.) Akiben megvan a készség Isten életadó szent lelkének befogadására, annak élete csodálatos szépség­ben és gazdagságban kivirágzik, akiben ez a készség hiányzik, annak élete  elszegényedik, elpusztul. Az embernek az életerőt Isten szent lelke adja. Az egyik ember Jézus, a másik Pál apostol, a harmadik pedig talán egy egé­szen haszontalannak látszó példánya emberi nemünknek. De kisebb vagy nagyobb mérték­ben minden emberben ott él Istennek szent lelke. Isten lelke éltet mindnyájunkat. A jó­ság, a szeretet, az igazságérzet, a lelkiismeret, a gondolkozó képesség és az akaraterő: mind­az, ami az embert emberré teszi és ami az em­bernek értéket s az életnek értelmet ad Isten szent lelkének különböző tevékenységi formája. A természeti törvény, mely szerint a Föld a Nap körül forog s a napok és az évszakok sza­bályosan váltakoznak, vagy hogy az ágától el­vált alma földre esik, a tenger vize pedig páro­log és felhő képződik belőle, hogy eső formá­jában újból aláhulljon és határainkat megter­mékenyítse és az erkölcsi törvény is, mely lelkiismeretemben megszólal és ezt mondja: ne csalj, ne lopj, ne hazudj, ne ölj, hanem sze­resd az Istent és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Isten akaratának két különböző formában való megnyilatkozása. Isten akarata a természeti világban mint természeti törvény, a szellemi világban pedig mint erkölcsi törvény jelentkezik. A világon minden jó munkának, alkotó és teremtő tevékenységnek, az egyszerű munkás kenyeret kereső hétköznapi verejtéke­zésének éppúgy, mint a hősök és mártírok ön­feláldozásának, vagy Rafael festészetének, Beethoven zenéjének és Petőfi költészetének inspiráló ereje Istennek szent lelke.

A szentlélek természetének és tevékeny­ségének ez a meghatározása tiszta és világos-, nincs benne semmi érthetetlen. Még azok is így ismerik a szent lelket, akik név szerint olyan egyházukhoz tartoznak, melyek dogma­ként tanítják a szentlélek önálló személyű is­tenségét. A világot, mint testet a lélek, Isten lelke hatja át és élteti. A lélek szent, mert Isten maga is szent.

Biblia.

Legértékesebb könyv minden könyvek kö­zött. Egyszázkilencvenhét nyelvre van lefor­dítva. Nincs még egy könyv a világon, melyet az emberek még csak megközelítőleg is olyan nagy megbecsülésben részesítenének, mint a Bibliát. Templomokban, iskolákban igehirde­tők, vallástanítók évszázadok óta a benne fog­lalt igazságokat tanítják, de tartalmát még ki nem meríthették. Nem is fogják kimeríteni soha, mert tartalma mérhetetlen. Ott van min­den jó keresztény házban. Amerikában ott van a szállodák szobáinak asztalán is, hogy a fá­radt utas belőle lelkierőt vegyen. Az egyete­mek könyvtáraiban azonban hiába keresnők. Az egyetemek tanácsa úgy gondolkozik, hogy a Bibliának nem a könyvtárakban, hanem az egyetemi polgárok íróasztalán van a helye, hogy mindig kéznél találják. Mikor Stanley és társai felfedező útjokra az északi sarkra in­dultak, a legszükségesebb élelem mellett válo­gatott, értékes könyveket vittek magukkal lelki táplálékul. Amint útjuk egyre nehezebbé vált, egymás után dobták el az értékesebbnél értékesebb könyveket, hogy terhükön könnyít­senek és előre juthassanak. Amikor céljukhoz értek csak egy könyvük volt, a legértékesebb: a Biblia.

Nehéz volna azonban megmondani, hogy vajon az a megbecsülés-e nagyobb, melyben az emberek a Bibliát részesítik, vagy az a tu­datlanság, mely a Biblia, keletkezését és igaz értelmét illetőleg az emberek között mutatko­zik. Érthetetlen a nagy tudatlanság, mely az emberek között épp azzal a könyvvel szemben található, melyet minden könyvnél értékesebb­nek tartanak és jobban megbecsülnek. Köze lehet ehhez a tudatlansághoz annak is, hogy a legnagyobb és legerősebb keresztény egyház a Bibliát hívei kezéből kivette és magyarázásá­nak jogát papjai számára tartotta fenn.

A Biblia eredetét illetőleg általában két felfogás van a köztudatban. Az egyik szerint a Biblia a maga teljes egészében Istentől szár­mazott: minden szavát Isten mondotta tollba az íróknak; így minden szava csalhatatlan. Tévedés, ellentmondás benne nincs, nem lehet. Csak az ember téved, aki abban ilyen gyarló­ságot felfedezni vél.

A másik felfogás szerint — mi is ezt vall­juk — a Biblia egy valláserkölcsi igazságokat tartalmazó irodalmi termék. Legértékesebb az összes hasonló tartalmú irodalmi művek kö­zött. Emberek írták emberek számára. Az író­kat Isten lelke inspirálta, mint ahogy az igazi nagy írók és költők ma is isteni inspirációra írják műveiket, költeményeiket. Az a tény is, hogy a Bibliában sok olyan dolgot találunk, amit ma elfogadni nem tudunk, mert a józan ésszel és a természettudomány megállapításá­val is ellenkeznek, valamint az a sok ellent­mondás is, mely benne kétségtelenül található, azt bizonyítja, hogy a Bibliát emberek írták, kiknek tudományos műveltségük és természet­tudományi ismeretük abban a korban a mai­hoz képest még nagyon fogyatékos volt. S mivel a Biblia emberi mű, minden szava nem csalhatatlan. Még csak azt se lehet mondani, hogy a maga nemében egyetlen. Hasonló tár­gyú könyv nem egy van még a világon. Azt azonban állíthatjuk, hogy minden hasonló tárgyú könyvnél értékesebb, mert a vallás-erkölcsi eszmék és gondolatok legszebb és leg­gazdagabb gyűjteménye. Helyesen értelmezve hitünket erősíti és erkölcsileg emel annyira, amennyire egyetlen más könyv se ezen a világon. Amint Lincoln Ábrahám monda: „a Bib­lia a világ legértékesebb könyve."

Nem is könyv, hanem könyvek gyűjte­ménye, melyeket különböző korokban különböző emberek írtak és csak később foglalták az egészet egy kötetbe. Sőt ma már azt is bizto­san tudjuk, hogy még azok a könyvek se szár­maztak mind egy írótól, melyek egy név alatt vannak feltüntetve. A sok ellentmondásnak például, mely a Mózes nevét viselő öt könyv­ben található és amely ellentmondásoknak megfejtése vagy kimagyarázása a teológusok­nak és a papoknak olyan sok fejtörést okozott, egyszerű magyarázata az, hogy azokat a köny­veket nem egy ember, nem mind Mózes írta; csak az ő neve alatt jelentették meg azokat. Még szembeötlőbb az ellentmondás Ézsaiás próféta könyvében. Itt egy nagy anakronizmussal találkozunk. Az Ézsaiás próféta neve alatt megjelent könyv második része olyan eseményeket tárgyal, melyek Ézsaiás halála után száz esztendővel történtek. Hogyan lehet­séges ez? Úgy, hogy ezt valaki más írta és a kor szokása szerint Ézsaiás neve alatt jelen­tette meg, hogy írásának így nagyobb meg­becsülést szerezzen.

Honnan tudjuk ezeket?   A  biblia-kritika eredménye tanítja. A biblia-kritika a biblia­magyarázat tudományos módszere. Ott, ahol a Bibliát minden betűjében csalhatatlannak tartják, ilyen magyarázatról természetesen szó se lehet. A Biblia magyarázata ott egysze­rűen csak abból áll, hogy az egyház dogmái számára keresnek benne magyarázatot.  Ehhez azonban közönséges halandó — szerintük  — nem ért. A Bibliát, melyet Isten sugallt, csak a csalhatatlan anyaszentegyház tudja helyesen magyarázni. Ezért vette ki az egyház a Bibliát a hívek kezéből.

A reformáció a lelkiismereti szabadság sürgetésével jött. A Bibliát a hívek kezébe adta, mert azt tartotta, hogy hitének igazsá­gáról minden embernek magának kell a Biblia tanítása alapján meggyőződnie. A reformáció az egyház csalhatatlanságába vetett hitet el­ejtette, helyébe a Biblia csalhatatlanságába vetett hitet állította s vele így az igazságot kereső emberek lelkiismeretét, melynek sza­badságáért az egyházzal szemben eredetileg síkra szállt, megkötötte.

A Biblia tekintélyét akarták emelni, ami­kor azt csalhatatlannak mondották s éppen az ellenkezőjét érték el vele. A gondolkozó em­berek a benne előforduló tévedéseket és ellent mondásokat hamar meglátták s mivel azokat Istentől származóknak hinni nem tudták, bi­zalmatlanok kezdtek lenni az egész Bibliával szemben.

A gondolkodó emberek között a bizalmat és a megbecsülést a Biblia, iránt a biblia-magyarázatnak épp az a módszere állította helyre, melytől annak tekintélyét és a vallás szent érdekét féltették. A bibliamagyarázat tudományos módszere a Bibliát, ezt a végte­lenül értékes irodalmi művet élvezhetővé, ért­hetővé és használhatóvá tette azok számára is, akik Isten adta józan eszüket a vallás igazsá­gainak keresése közben is használni akarják.

S miben áll az a tudományos módszer, mely a Biblia tekintélyét a gondolkozó embe­rek között is helyreállította, sőt végtelenül megnövelte? Nem előre megállapított dogmák­hoz keres a Bibliában igazolást, vagy magya­rázatot, hanem elfogulatlanul keresi annak ér­telmét és jelentését, bármi legyen is az ered­mény. Nem akar belemagyarázni semmit, ha­nem való értelmét akarja kivenni. Ebből a célból a Biblia minden egyes könyvét külön tudományos vizsgálat tárgyává teszi: törté­nelmi hitelességüket kutatja és megállapítja azokat a forrásmunkákat, melyeket az egyes írók használtak. Vizsgálat tárgyává teszi az egyes könyvek hitelességét, keletkezésének ide­jét, a kor szellemét, melyben a könyv írója élt, mert ez ad magyarázatot sok mindenre, amit különben nem tudnánk megérteni.

A hivatalos egyház a Biblia tudományos magyarázatától ősi dogmáit féltette és ezért szembefordult vele s művelőit hitetlenséggel vádolta. Az kétségtelenül tény, hogy a Biblia tudományos magyarázatának eredményeként megdőlt és hitelét veszítette sok olyan dogma, melyet az egyház csalhatatlannak mondott és az üdvösség feltételeként állított hívei elé. Kár volna azonban ma e felett sopánkodni. A tisztánlátás sohase baj, a vallásban is hasz­nos dolog. Csak az dől meg, ami nem igaz, az igazság mindig minden körülmények között megáll. Kinek jutna eszébe például ma afelett keseregni, hogy nem Ptolemeusnak, hanem Kopernikusnak volt igaza, mert nem a Nap forog a Föld körül, hanem megfordítva, Kopernikust az egyház annakidején kiátkozta, mert elmélete az egyház dogmájába ütközött és kétséget ébresztett a jámbor hívekben az­iránt, hogy vajon Józsué miként állíthatta meg a Napot az égen. Az igazság azonban az átok ellenére is igazság maradt. Ha a tények egy dogmát megdöntöttek, ez azt Jelenti, hogy a dogma téves volt. Önmaga ellen vét és kelt bizalmatlanságot az egyház akkor, amikor a tényekkel és a természet törvényével ellenkező dogmák fenntartása érdekében tesz erőfeszí­téseket.

Hitünk szerint tehát a Biblia a világ leg­értékesebb könyve. Mint minden más irodalmi termék, a Biblia is tudományos vizsgálatunk tárgya. Tudományos vizsgálatunk eredménye­ként tudtuk meg, hogy a benne összefoglalt könyveket különböző korokban más és más emberek írták. Az írókat azonban Isten lelke inspirálta, mint ahogy ma is mindenki, aki valami értékeset, halhatatlant alkot, Istentől veszi az ihletést. Ez azonban világért se azt jelenti, mintha Isten szószerit diktálta volna az egyes íróknak tollba a Bibliát. Még csak gondolni se szabad arra, mintha azok a tévedések és ellentmondások, melyek a Bibliá­ban kétségtelenül találhatók, Istentől származ­tak volna. A Bibliát is emberek írták s így ezen is, mint minden emberi művön, mutatko­zik a gyarlóság jegye: minden szava nem csal­hatatlan. Még azt se várhatjuk, hogy az élet minden esetére megfelelő útmutatást adjon. Hiszen az élet ma olyan esetek elé állít, amilyenekről a Biblia íróinak csaknem két, vagy háromezer esztendővel ezelőtt fogalmuk sem lehetett.

Ez a hit, melyet a józan ész és a tudomá­nyos kutatás eredménye támaszt alá megdönthetetlenül, semmivel sem szállítja alább a Bib­lia értékét. Nincs senki, aki ezt a könyvet job­ban megbecsülné, mint mi. Az isteni kijelentés legértékesebb könyvének tartjuk annak elle­nére is, hogy azok, akik útján a kijelentés tör­tént, emberek voltak és természettudományos ismeretük a miénkhez képest fogyatékos volt. Olyan szép és értékes valláserkölcsi tanításo­kat, mint a Bibliában, sehol, egyetlen más könyvben sem találunk. A világ legszebb és legigazabb vallásának szent könyve. Minden más könyvnél többre becsüljük, minden más könyvnél jobban szeretjük.

Ima.

Mellőzve a sok szép költői meghatározást, melyek az imádságról századok folyamán forgalomba kerültek s amelyek mindenike egy-egy nagy igazságot mond, prózai nyelven leg­találóbban azt mondhatnék, hogy az imádság­ban az embernek az az ősi vágya jut kifeje­zésre, hogy magának Istennel kapcsolatot te­remtsen. S mivel ez a vágy mint veleszületett ősi szent ösztön minden, idők emberének a lel­kében ott élt, minden idők emberének vallása az imádkozásban nyert kifejezést. Az imád­kozás az ember legősibb és legfontosabb val­lásos tevékenysége. Lehetetlen nem érezni azt, hogy nem vagyunk önmagunk urai. Sorsunk, életünk egy felettünk álló láthatatlan hata­lomtól függ, kit vallásos nyelven Istennek nevezünk. Minél többet gondolkozunk, minél ön-tudatosabb életet élünk, annál elevenebbé vá­lik bennünk Istentől való függésünk érzete. Az állatok talán azért nem imádkoznak, mert nem gondolkoznak, nem élnek öntudatos éle­tet és hiányzik belőlük Istentől való függésük érzete. Minél elevenebb Istentől való függé­sünk érzete, annál erősebb a vágy is szívünk­ben, hogy hozzá imádkozzunk, magunknak vele kapcsolatot teremtsünk!

Jézus olyan szoros kapcsolatot teremtelt magának Istennel, amilyent teremtenie soha senkinek se sikerült. Ő teljes lelki közösségben élt Istenével.   Ez  a  magyarázata   személye rendkívüliségének, mellyel embertársaira ha­tott.   Azt a csodálatos szellemi erőt, mellyel történelmünknek új irányt adott, egész világunkat átformálta és életünket ma is irányí­tani tudja, az imádság szent áhítatában Isten­től vette. Minél nehezebb feladatok elé   állí­totta az élet, annál gyakrabban vonult vissza csendes magányába, hogy az imádkozás áhí­tatában Istennel való lelki közösségének tuda­tát megerősítse és ebből a boldog tudatból új erőt merítsen. Az imádság áhítatos óráin egé­szen átszellemült. Új lelki erőkkel való meg-telíttetés áldott órája volt   számára  minden  imádság.

A tanítványok is rendszeresen imádkoz­tak még azelőtt is, mielőtt Jézushoz csatlakoz­tak volna. Az imaórákra a zsinagógákba rende­sen eljártak és pontosan előírt imaformák­ban tárták kéréseiket Isten elé. Ezek az imádságok azonban nem olyanok voltak, mint Jé­zus imái. Jézuson minden egyes imádság után az átszellemültségnek olyan rendkívüli jelei mutatkoztak, amilyenek rajtuk sohase jelent­keztek. Jézus minden egyes alkalommal, ami­kor imádkozott, rendkívüli lelki erők birto­kába jutott. Mivel a tanítványok is érezték a lelkierő szükségét, hogy az élet feladataival sikeresen tudjanak megbirkózni, egy alkalom­mal arra kérték Mesterüket, hogy tanítsa meg őket is imádkozni.

Ekkor hangzott el először a „Mi Atyánk ..." a világon a legszebb imádság,; melyet valaha ember mondott, Ki gondolta volna akkor, hogy ez az egyszerű szép ima ké­sőbb hétszázmillió ember közös kincse lesz, hogy az emberek kétezer esztendő multán is bölcső és koporsó mellett mindennap elmond­ják, hogy királyok és koldusok ajkukon ezzel az imádsággal közelednek teremtő Istenünk felé? Nem valószínű, hogy maga Jézus is gondolt volna erre. Lehet, hogy csak egy mintát akart adni tanítványainak, hogy aztán. majd ők is aszerint mondják el szívük imáját. A minta-ima azonban olyan szép és magasztos volt, hogy a tanítványok szó szerint megtanul­ták, utódaikra is drága örökségként hagyták.

Mindenik keresztény egyház liturgiájába ik­tatta. Ez az első imádság, melyre gyermekein­ket ma is megtanítjuk. Az egyes hittételek fe­lett a keresztények között századokon át nagy és heves viták folytak. Vallásháborúkról tud a történelem. Efelett a szép imádság felett azonban a keresztény hívek között nézeteltérés sohasem támadt. Ezt minden nap szó szerint elmondták még akkor is, amikor egymás el­len különben elkeseredett harcokat vívtak. Ha vannak ma emberek, akik nem akarják Isten­re bízni, hogy Ö, aki a szívekben és a vesékben is olvas, döntse el, ki közöttünk igaz keresz­tény és ki nem, legtalálóbb emberi meghatáro­zás az lenne, ha ezt mondanék: igaz keresztény az, aki a „Mi Atyánk"-ot mindennap hittel el­mondja és annak követelménye szerint éli életét.

Az imádságban az ember Istennel akar magának kapcsolatot teremteni, mert érzi, hogy sorsa, élete Istentől függ. Természetes, hogy ezt minden ember a maga módja és mű­veltsége szerint teszi. Az egyik hosszú, előírt könyörgési formák elismételgetésével, a másik a magábaszállás csendes áhítatával, a harma­dik bizonyos jelek alkalmazásával vagy bizo­nyos szertartások gyakorlásával igyekszik Istent megközelíteni; sőt ez volt a célja azok­nak a táncoknak is, melyeket egyik-másik primitív nép vallásos szokása előírt. Nem a külső forma, nem a módszer a fontos, hanem a lélek vágya Isten után. Igaz imádság volt mindenik, ha az Istennel való kapcsolat őszin­te vágyából fakadt.

Az imádkozás módja természetesen min­dig aszerint változott, hogy az illető emberek­nek milyen fogalmuk volt arról a Valakiről, akitől hitük szerint sorsuk függött és akit Is­tennek neveztek. Volt idő, amikor az emberek a napot, a holdat, vagy a csillagokat imádták, mert azt hitték, hogy életük ezektől az égites­tektől függ. Hasonló érzésektől vezettetve má­sok szent állatokhoz, kiváló emberekhez, vagy az elhaltak szelleméhez imádkoztak. Az úgy­nevezett fétisimádók egy-egy különös alakú tárgyat, fatuskót, kődarabot vagy hasonló dol­got imádtak, mert azt hitték, hogy ezekben, la­kik elrejtőzve az a szellem, kitől sorsuk függ. Minden egyes esetben azzal a sorsuk felett uralkodó Valakivel igyekeztek jó viszonyba kerülni, akit vallásos nyelven Istennek neve­zünk. A lényeg ugyanaz, csak a forma válto­zik és az, amit az emberek Istentől kérnek. A hadba vonuló arra kérte az Istent, hogy adjon neki győzelmet ellenségei felett, a publikánus pedig így könyörgött: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" A „vallásos" bandita az eset előtt még ma is oltár elé lép és Isten segít­ségét kéri. A zsoltáríró azonban már évezre­dekkel ezelőtt így könyörgött: „Teremts ben­nem tiszta szívet oh Uram!..." Az ó-testa­mentum embere Isten átkát kérte ellenségeire, Jézus pedig ellenségeiért is imádkozott: „Atyám bocsásd meg nekik; mert nem tud­ják mit cselekszenek." Egy ember, vagy egy egész korszak szellemi és erkölcsi műveltségére semmi se jellemzőbb, mint az, hogy miként imádkozik és mit kér imádságában Istentől.

Úgy látszik, mintha az imádság szent ösz­töne az utóbbi időkben az emberekben meg­gyöngült volna. Oka lehet ennek részben az is, hogy életmódunk a múlthoz képest lényege­sen változott: gyorsabb ütemű, zaklatottabb, sőt idegőrlőbb, mint apáink életmódja volt. Különösen a nagy városok embere a rohanó élet árjában alig talál egy-egy csendes órát, amikor magába szállhat és teremtő Istenével találkozni tud, Igazat kell adnunk Rabindranath Tagore-nak, a hinduk filozófus költőjé­nek, hogy a nyugati civilizáció nagy veszedel­me az, hogy az emberek nem foglalkoznak eleget saját lelkükkel, nincs elég idejük befelé nézni és önmagukban Istennel találkozni.

Vannak, akik úgy okoskodnak, hogy en­nek a világnak a folyását s benne a mi életünk menetét örökérvényű természeti törvények szabályozzák. Fölösleges tehát minden imád­ság. Isten a természet örökérvényű törvényeit soha senki kedvéért meg nem változtatja. Ne felejtsük, hogy az imádság nem arra való, hogy a természet Isten adta törvényeit vele a magunk érdekében önző módon megváltoztat­ni próbáljuk, hanem éppen arra, hogy Isten akaratát megismerjük és azt magunkévá te­gyük. Bármi történjék is, az imádság ösztöne sohasem fog kiveszni az emberekből. Isten eredetileg minden szívet imádságra hangolt. Egyik-másik ember esetében azonban valami külső hatás, valami rendkívüli eset kell ahhoz, hogy a húrt megrezdítse. Csapások jönnek, melyek imára nyitják az addig néma ajkakat. Az embereket életösztönük a megpróbáltatá­suk idején Isten elé viszi és kétségbeesetten kezdenek el imádkozni ahhoz az Istenhez, akit addig elfelejtettek, vagy megtagadtak.

Szoktunk imádkozni magányosan is és a gyülekezetben embertársainkkal közösen is. Vannak úgynevezett modern   emberek, akik azt tartják, hogy a gyülekezeti imára a temp­lomban nincsen semmi szükség. A templomból azzal a megokolással szoktak távol maradni, hogy ők odahaza is tudnak imádkozni, még jobban, mint a templomban, sőt a természet ölén érzik magukat legközelebb Istenhez. A templomból való elmaradásuk miatt általában azok szoktak így mentegetőzni, akik odahaza se imádkoznak rendszeresen.

Bizonyos, hogy a gyülekezetek közös imái­ban is csak azok tudnak igazán lelkileg részt ­venni, akik otthonukban is mindennap imád­koznak. Sajnos, azonban, azok az imádságok, melyek ma a templomokban elhangzanak, rit­kán nevezhetők a hívek közös imáinak. In­kább csak a papok imái ezek, melyeket a hívek figyelmesen, vagy kevésbé figyelmesen végig hallgatnak, mint egy prédikációt, vagy más szónoklatot. Közben sokszor messze elkalan­doz gondolatuk, mert nem részesei az imád­ságnak. A templomi közös imákban a hívek közös áhítata, Isten után való sóvárgása kell, hogy kifejezésre jusson. Benne nemcsak a pap imádkozik egyedül, vele kell imádkozzék az egész, gyülekezet és azzal, amit mond, a gyülekezet érzelmeit kell, hogy megszólaltassa. Ezt természetesen csak az a pap tudja meg tenni, aki híveivel teljes sorsközösségben él: ismeri örömüket, bánatukat, vágyaikat, álmai­kat, egész lelkivilágukat. Gyakran hallunk el­ismerő szavakat: a pap szép imát mondott.

Sokkal jobb volna, ha az illető ehelyett így dicsérhetné a papot: Istenhez emelt. A gyüle­kezeti közös imák a templomban különben már csak azért is nélkülözhetetlenek, mert ezekben jut kifejezésre a keresztény vallás legszebb és legnagyobb igazsága: a testvériség.

Hogy a. templomi közös imádság valójá­ban nem az, aminek lennie kellene, oka az, hogy a. hívek legtöbbször lelkileg készületlenül, hétköznapi gondolatokkal lépik át a templom küszöbét és a kellő előkészítést itt se mindig kapják meg. Minden, ami az istentiszteleten az imádság előtt történik, orgonajáték, gyüle­kezeti ének és ahol gyakorlatban van, az elő-fohász és a Bibliaolvasás is arra való, hogy a hívekben ünnepi érzést, imádságos hangula­tot ébresszen úgy, hogy egy szívvel mondhas­sák azt a közös imát, amelyben a pap mind­nyájuk szívének érzelmeit szólaltatja meg. Ezen a téren még sok a tennivaló!

A vasárnapi közös imádságokra a legjobb előkészület az, ha otthon is mindennap rend­szeresen imádkozunk s  lelkünket  így  állandóan imádságos hangulatban tartjuk. Ha való­ban hisszük azt, hogy minden áldás adója Isten, kinek szeretete rajtunk mindennap meg­újul, iránta való hálánknak is mindennap ki­fejezést kell adnunk. Aki ezt otthonában nem gyakorolja, a vasárnapi istentiszteletek közös imádságába se tud lelkileg könnyen belekap­csolódni. Az alkalomszerű imádság, amikor a bajban a megriadt ember ijedtében Istenhez kiált, nem elég.

Kár, hogy a családokban ma mar nem tar­tanak istentiszteleteket. Régen a családfő pap­ja is volt a családnak s a családtagokkal házá­ban rendszeres istentiszteleteket tartott. Még a mi nagyapáink idejében szokás volt, hogy a család tagjai az asztal köré ültek, zsoltárokat énekeltek, imádkoztak s a család feje egy-egy szép szakaszt olvasott fel a Bibliából. Lelki erőgyűjtés volt minden ilyen alkalom. Egy néhány percre legalább mindennap találkoz­tak Istennel s a hétköznapok küzdelmeihez tőle új erőt és bátorítást vettek. Az asztali áldás sok háznál ma is szokásban van. Legtöbb helyen azonban csak a gyermekek mondják. A felnőttek ritkán kapcsolódnak bele. Az angol­szász családoknál már gyakoribb a szokás, hogy étkezés előtt gyermekek és felnőttek közösen mondanak asztali áldást. Az étkezés így ünnepiesebbé válik, Isten áldásának hálás szívvel való elfogyasztása lesz és nem csupán a testi éhség hétköznapias kielégítése.

Vannak emberek, akik az imádkozással egészen felhagytak, mert csalódtak: Isten nem teljesítette kérésüket. Minek imádkozzunk, — gondolják, — ha Isten úgy se hallgatja meg kérésünket? Ezek az emberek az imádság cél­ját és lényegét félreértik. Az imádság nem arravaló, hogy kívánságainkat soroljuk fel benne Isten előtt és őt azok teljesítésére kér­jük. A mindent tudó Isten anélkül is tudja, sőt egyedül csak ő tudja, hogy mire van szüksé­günk, mi válik javunkra. Nem is volna jó, ha Isten minden kérésünket teljesítené, mert tu­datlanságunkban sokszor olyan dolgot kérünk tőle, ami nem válna, javunkra.

Az imádság arravaló, hogy annak áhítatá­ban magunknak Istennel, sorsunk, életünk Urával kapcsolatot teremtsünk, Istennel lelki közösségbe lépjünk, tőle új erőt vegyünk, hogy bármi legyen sorsunk az életben, tudjunk megállani és a bajok felett is győzedelmeskedni. Vétkezik az ember, ki Istentől önző vágyai ki­elégítését kéri s ha kérése nem teljesül, Istent többé nem imádja. Szemérmetlenség azt várni, hogy Isten az ő szent törvényét, mellyel a vi­lágot kormányozza, a mi érdekünkben felfüg­gessze és értünk csodát tegyen. Az pedig, aki imádkozik ugyan, de a jó cselekedetekkel adós marad, képmutató, álszent. Az, aki csak imád­kozik, de vágya teljesedése érdekében maga is a maga részéről mindent meg nem tesz, önma­gát ámítja. Álnok ember az, aki Istentől bűnei bocsánatát kéri, de meg nem javul, tovább vet­kezik, gyűlölködik és cselekszi a gonoszt. Az ilyen emberek imádsága Istennél meghallga­tásra sohase talál.

A kenyér is, amelyet Isten­től a „Mi Atyánk"-ban naponta kérünk, csak akkor kerül asztalunkra, ha érette becsülettel meg is dolgozunk. Amikor azonban vágyain­kat Isten előtt imádságunkban alázatosan kiöntjük és azok teljesülése érdekében mi ma­gunk is minden istenadta erőnket megfeszít­jük, az imádság nem lesz hiábavaló. Lehet, hogy nem mindig azt kapjuk, amit várunk. Istennek nemcsak egy áldása van. Nem tud­hatjuk, mikor mivel áld. Csak az bizonyos, hogy szeret és mindig azt adja, a mi számunk­ra a legjobb. Mózes egy életen át azért imád­kozott, hogy az ígéret földjére léphessen. Ez nem adatott meg neki. Adott azonban Isten neki lelkierőt, hogy a  vezéri  pálcát   Józsué kezébe tehesse, ki aztán az ő nagy álmát valóra váltotta: népét az ígéret földjére bevezette. Jézus a Gretsemane-kertben a halál elvérzeté­től meggyötörtén így imádkozzék: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár." A pohár nem múlt el. Isten nem úgy akarta. A hit azon­ban, hogy Isten az ő gyermekeinek csak jót akar, olyan nagy lelki erőt adott Jézusnak, hogy Isten akaratán boldogan megnyugodva mondhatta: ...„mindazonáltal ne úgy legyen, amint, én akarom, hanem mint Te" és a keserű poharat ki itta.

Csak igen tökéletlen formája az imádság­nak az, amikor valaki azokat a dolgokat so­rolja fel imádságában Isten előtt, amelyeknek önző módon szükségét érzi. Sohase szabad el­felejteni, hogy Isten jobban tudja, sőt egye­dül csak ö tudja, mi válik javunkra. Ezért megtagadja sok-sok kérésünket, mint ahogy az édesapa is megtagadja gyermeke kérését, ha látja, hogy az nem válna javára. Az az imádság azonban, amelyben szebb, tisztább és tökéletesebb élet után való vágyunk jut ki­fejezésre és amelyben ezen vágyunk teljesü­lésére Isten segedelmét kérjük, már sokkal emelkedettebb formája a könyörgésnek és méltóbb keresztény  emberhez.    Az  imádság legtökéletesebb formája és keresztény ember­hez is a legméltóbb az, amikor Istennel lelki közösségbe lépünk és tudván azt, hogy ő ne­künk mindig csak jót akar, az ő akaratát ma­gunkévá tesszük és boldogan ezt mondjuk: „Legyen meg a Te akaratod."

Bűn, — bűnbocsánat.

Vannak egyházak, melyeknek kátéja azt tanítja, hogy a bűn az ember öröklött tulaj­donsága; az ember bűnben fogamzott, termé­szeténél fogva romlott, minden jóra képtelen. Képtelen még arra is, hogy bűnétől való sza­badulása érdekében valamit is tenni tudjon. Nem azért bűnös az ember, mert maga csele­kedett valami rosszat, hanem azért, mert Ádám bűnös természetét örökölte, ősi bűne átkaként kárhozatra volna, méltó még akkor is, ha maga saját elhatározásából soha semmi rosszat nem tenne. S ha nem részesül a Jézus által szerzett keresztség bűntörlő erejében, még az egynapos csecsemő is elkárhozik. Azt mondják, hogy nem is az egyén, hanem maga az emberi természet romlott és átkozott.

Hogyan egyeztethető ez össze annak az igazságos és jó Istennek a fogalmával, akiről az evangélium tanít? Sok száz millió ember, született és halt meg Jézus előtt, sok száz mil­lió él még ma is és fog meghalni, akiknek al­kalom sem adatott arra, hogy a rettentő átoktól, melyet nem ők idéztek elő, a keresztségben megszabadulhassanak. Igazságos az, hogy az Ádám bűne miatt ők is mind elkárhozzanak? Vagy, hogyan egyeztethető össze az igazság­gal az, hogy ma közülünk bárkinek is egy olyan bűnért kelljen bűnhődnie, melyet né­hány ezer esztendővel ezelőtt Ádám követett el azáltal, hogy evett egy tiltott fa gyümölcsé­ből? Isten tiltja a bűnt és a bűnöst büntetés­sel fenyíti. Hogyan egyeztethető össze az igaz­sággal az, hogy Isten tiltsa és büntesse a bűnt és ugyanakkor az embert mégis bűnre teremtse? Az evangélium azt tanítja, hogy Isten a mi gondviselő Atyánk. Hogyan egyeztethető össze Isten atyai szeretetével az, hogy az em­bereket, az ő gyermekeit már természetüknél fogva mind romlottaknak teremtse, kiknek az élete a földön épp ezen romlottságuk miatt csak bűn, szenvedés és átok lehet? Lehetetlen az, hogy Isten minden eddig született és ez­után születendő gyermekét egyetlen, gyerme­ke vétkéért megbüntesse, Ha Ádám vétkéért minden   leszármazottjának   bűnhődnie   kell, jobb lett volna, ha Isten sohase adott volna neki leszármazottakat. Ha Isten a bűnt a szen­vedés és átok forrásává tette, mintahogy tény­leg azzá tette, lehetetlen, hogy az embert már születésénél fogva bűnösnek teremtette volna. Ha Isten az embertől azt várja, hogy jó legyen és jót cselekedjék, mint ahogy tényleg azt várja, lehetetlen, hogy az embert jóra képte­lennek teremtette volna. Azt, hogy az emberek milliói bűnben fogamzottan átokra és szenve­désre legyenek teremtve, a jó és igaz Isten fogalmával összeegyeztetni sehogysem tudjuk. Bizonyos, hogy a bűn büntetés nélkül nem marad. Ez természetes is. Bűnünk tu­data megszégyenít és vádol a lelkiismeret. Vá­dolhatna-e a lelkiismeret egy olyan bűnért, melynek nem mi voltunk az okozói, hanem Isten adta bűnös természetünk! Egészen bizonyos, hogy nem. Minden szülő jóra inti gyermekét s ha hibázik, megdorgálja. Tehetné-e ezt akkor, ha gyermeke szükségsze­rűen cselekedné a rosszat, mert Isten rossznak teremtette! Nem! Ez esetben a végzet ellen hadakozna, amikor gyermekét a rossztól óvja. A vakon született embernek senki sem tehet szemrehányást azért, hogy nem lát, a bűnben fogamzott embert se dorgálhatja jogosan sen­ki azért, ha rosszat és nem jót cselekszik. A bűnöst a társadalom is megbélyegzi, bünteti, megjavítása érdekében különféle intézményeket létesít. Mindezt azzal a hittel teszi, hogy az ember nevelhető, javítható, a bűn nem öröklött baj, hanem az ember személyes cse­lekedetének következménye, amit neki magá­nak kell jóvá tennie és jóvá is teheti bűnbánat­tal és erős akarattal.

Az anyai szív sohase tudja elfogadni azt a szörnyű dogmát, hogy gyermeke, kit keb­lére szorít, bűnben fogamzott és gonosz s ha kereszteletlenül talál meghalni, elkárhozik. Ha ezt a szörnyűséget hinné, nem tudna hálát adni Istennek azért, hogy neki gyermeket adott. Lehetetlen volna azzal a gondolattal élni, hogy mindazok az emberek, akikkel az életben dolgunk akad, akikkel munka mezőin­ken nap-nap után érintkezünk, dolgozunk, üz­letet kötünk, vagy akikkel társaságban össze­jövünk, barátkozunk, szórakozunk; egyszóval mindazok, akikkel körül vagyunk véve és együtt élünk születésüknél fogva, velünk együtt mind romlottak, rosszak, jóra képtelenek és kárhozatra méltók. Hiszen akkor egy nagy pokol volna ez az egész világ.

A gyakorlati élet az eredendő bűn tanának nem ad igazolást; káros hatása pedig gyak­ran tapasztalható. Sok bűnös ember' altatja el lelkiismeretét azzal, hogy nem tehet arról, hogy Isten   bűnben   fogamzottan   teremtette erre a világra. A téves hit, hogy az ember bűn­ben fogamzott, akarata romlott, minden jóra képtelen, sok jó szándéknak és nemes törekvés­nek lett letörője.

Négy komoly okunk van arra, hogy az eredendő bűn tanát el ne fogadjuk: 1. Nem tudjuk összeegyeztetni Isten jóságával és igazságosságával. 2. Ellene mond lelkiisme­retünk ténye: az embert csak annak a bűnnek a tudata bántja, melynek ő maga az okozója. 3. Az élettapasztalat is cáfolja, 4. Káros er­kölcsi, visszahatásai mutatkoznak.

Azok az érvek, melyeket az eredendő bűn tanának bizonyítására szoktak felhozni, nem helytállók. Utalni szoktak a sok bűnre, ami ezen a világon tényleg tapasztalható és ma­gyarázatul azt mondják, hogy a bűnt születé­sünkkel hoztuk a világra. Ezzel szemben az igazság az, hogy akármilyen gonosz is a világ, még mindig több benne a jó, mint a rossz. Sőt, nincsen olyan rossz ember a világon, megátal­kodott és gonosz, kiben a jónak legalább egy parányi szikrája lappangva ne élne. Csak meg kell keresni, csak fel kell ébreszteni. A sok bűn mellett ott látjuk a hűség, a jóság, az önfeláldozó, önzetlen szeretet ragyogó példáit is. Gondoljunk a hősök, a mártírok, a szentek, a nagy hazafiak esetére, akik küzdöttek, verej­tékeztek, véreztek, nem egyszer életüket is fel­áldozták egy eszméért, egy nagy gondolatért, embertársaik vagy a haza boldogulásáért. Mi képesítette őket erre? Az eszme, az igazság, embertársaik s a haza nagy szeretete. De nem is szükség bizonyítani, hogy a világban több a jó, mint a rossz. Elég ha csak egy emberre is rá tudunk mutatni, ki Istenért, hazá­ért vagy embertársaiért életét adta, az ere­dendő bűn tanát, miszerint minden ember születésénél fogva romlott és jóra képtelen. máris sikerült megcáfolnunk. Ilyen ember pe­dig — hála Istennek — a történelem folya­mán sok volt és van ma is.

Azok, akik az eredendő bűn tanát hirde­tik, a Bibliával szöktek érvelni s mint legfőbb bizonyítékra, Mózes I. k. III. részre hivatkoz­nak, melyben Ádám és Éva bűnesete van le­írva. Ez: azonban semmit se bizonyít, mert kétségtelenül tudjuk azt, hogy itt egy olyan legendáról van szó csupán, melynek nincs semmi történeti alapja. Hozzá hasonlót más népek életében is találunk. Ádám és Éva csak a zsidók képzeletvilágában éltek. így tehát az eredendő bűn tanának történeti alapja egészen elesik. De még ha történeti személy lett volna is Ádám és Éva, a nevezett helyen egyetlen szó utalás sincs arra, mintha az ő bűnük leszármazottaikra is kihatással lett volna. Nincs az egész ó-testamentumban egyetlen olyan hely, mely az ember bűnben fogamzottságáról szólna. Az evangéliumokban se találunk egyet­len szót se, mellyel Jézus, vagy akárki más az eredendő bűn tanát tanította volna. Nem is Jézusra, hanem Pál apostolra  szoktak hivat­kozni annak hitvallói.

Pál apostol leveleiben tényleg sok olyan részt találunk, melyek azt bizonyítják, hogy ö az embereket bűnösöknek tartotta. De dor­gálta is aztán az embereket bűneik miatt. S a tény, hogy dorgálta, azt bizonyítja, hogy a bűnt nem tartotta az emberek velük szüle­tett természetes tulajdonságának. Legerősebb bizonyítéknak a Rom, V. r-t tartják. Aki azon­ban az eredeti görög szöveget jól megvizsgál­ja, látja, hogy az itt leírtakból legfeljebb csak arra lehetne következtetni, hogy Pál apostol az embereket Ádám bűne miatt mind halan­dóknak tartotta, de semmi esetre se arra, hogy az emberek mind bűnben fogamzottak. Külön­ben is, ennek a bibliai helynek minden bizo­nyító ereje elvesz, ha tudjuk, hogy Ádám nem volt történeti személy.

Ezekkel az erőtlen idézetekkel szemben Mózes I. k. I. r. 27. v. azt tanítja, hogy Isten az embert a maga képére teremtette. Jakab III. r. 9, v.-nek is ez a világos értelme. A Péld. VII. r. 29 v-ből pedig azt olvassuk, hogy Isten az embert igaznak teremtette. Jézus azt mon­dotta, hogy csak azok jutnak a mennyeknek országába, akik megtérnek és olyanok tudnak lenni, mint a kis gyermekek: akik tiszták. (Mt. XVIII. r.) A próféták és az apostolok állan­dóan megtérésre, újjászületésre intették az embereket. Ez volt az ő Istentől vett életfel­adatuk. Ez is azt bizonyítja, hogy ők is hittek az ember jóravaló képességében.

Minden ember számára megadatott a le­hetőség, hogy a jó és a rossz között válasszon. S ha valaki bűnös, azért bűnös, mert a jó he­lyett a rosszat választotta, bűnösségének oka ő maga és nem más. A kis gyermek, amikor a világra születik, ma is éppen olyan ártatlan, mint volt akkor, mikor Jézus ölébe vette és megáldotta. Ha valaki tiszta, jó, igaz és be­csületes akar lenni, tőle függ, lehet, csak akar­nia kell erős akarattal. A bűn. nem végzetszerű dolog ezen a világon, hanem az ember szándé­kos rossz cselekedetének a következménye, aki ugyanakkor jót is emelkedhetett volna. Isten éppen azért adta meg a lehetőséget, hogy a jó és rossz között választani tudjunk, hogy így erkölcsi nagykorúságra neveljen, A jónak is csak akkor van igazi értéke, ha szándékosan, saját elhatározásunkból tesszük. Erkölcsi tisz­taságunk értéke annál nagyobb., minél na­gyobb önmegtagadás és fegyelmezettség árán sikerült azt a kísértéssel szemben megőrizni. Isten soha senkinek se tulajdonít olyan bűnt, melyért nem ő maga a felelős. Távoli ősök vét­kéért soha senkit se büntet igazságtalanul. Ha élt is volna valaha Ádám és evett is volna a tiltott fa gyümölcséből, lehetetlenség volna azt állítani, hogy az ő vétke a mai emberiség erkölcsiségét bármilyen módon is érintené.

Az eredendő bűn tana értelmében az em­berek mind bűnben fogamzottak, átok alá vet­tettek, büntetésre, kárhozatra méltók. A bűnhődéstől azonban az emberek Jézus Krisztus ártatlan kínszenvedése árán megváltást nyer­hetnek, Isten őket kárhozat helyett üdvösségre juttathatja. Teszi is ezt azokkal, de csakis azokkal, akik hisznek Jézusban és az ő halálá­nak bűnt törlő és üdvösséget szerző erejében. A váltság tényét a különböző egyházak kü­lönbözőképen magyarázzák. Azt azonban, hogy Jézus az emberek bűne miatt a szenvedést, a halált magára vállalta és hogy a bűn az ő ártatlan halála árán nyer megbocsátást, egyértelműen tanítják. A „helyettes elégtétel" tanát tehát csaknem mind hirdetik.

Mi ezt a tant semmiképpen se tudjuk el­fogadni, mert ésszerűtlen, ellentmondásokkal van tele s így gondolkozó ember előtt meg nem állhat. Mit jelent ez a tan? Azt, hogy az az Isten, akiről az evangélium azt tanítja, hogy igazságos és jó, minden gyermekét romlott­nak teremtette és ezért a romlottságért, mely­ről ők nem tehetnek, mert maga az Isten te­remtette őket romlottaknak, Isten őket mind kárhozatra ítélte-, az emberek sötét végzetü­ket saját erejükből el nem kerülhetik, az átok alól nem szabadulhatnak; megváltásuk egyet­len lehetősége, — de az se mindenkinek, ha­nem csak a kiválasztottaknak a számára, — az, hogy Isten földre jött, emberi formát öltött és az emberekért kereszthalált halt; ennek a ha­lálnak az árán, mivel ez ártatlan halál, a bűnö­sök bocsánatot nyernek, a bűnös emberek bű­nük következményétől megszabadulnak, mert a szenvedést helyettük az, aki ártatlan, ma­gára vállalta, Ésszerűtlenül hangzik az egész. Ez az értelmetlen hitvallás elismeri, hogy Is­ten igazságos és mégis úgy  beszél Istenről, mint aki az emberek erkölcsi értékére való te­kintet nélkül ítélkezik, — büntet és jutalmaz. "Úgy állítja elénk a szeretet Istenét, mintha bűnbocsátó irgalma fejében ártatlan vért kí­vánna. Az erkölcsi fogalmakat összezavarja és az emberben a jóravaló törekvést megbénítja. Erkölcsi igazságérzetünk tiltakozik az ellen, hogy a bűnös bűnének megérdemelt következ­ményétől megszabadulhasson csak azért, mert egy ártatlan egy meg nem érdemelt szenvedést önként magára vállalt. Elképzelhető-e az, hogy egy apa egyik fiát, ki fenyítésre szorul, büntetlenül hagyja csak azért, mert a másik fia, aki ártatlan, hajlandó a bűnös helyett a bűnt magára vállalni. Elképzelhető-e, hogy a bíró a bűnöst a börtönből kiengedje, mert fia, ki ártatlan, vállalkozik arra, hogy a büntetést helyette leülje, vagy a gonosztevőt visszaen­gedje a társadalomba, mert valaki más, egy ártatlan beleegyezett abba, hogy helyette ki­végezzék. Az emberi igazságszolgáltatás ilyen igazságtalanságot nem ismer, annál kevésbé ismerhet a jóval tökéletesebb isteni igazság­szolgáltatás. Különben is még csak elképzelni is lehetetlen azt, mintha a jó Isten kedvét ta­lálná az ártatlannak vérében és ezáltal olyan dolgokra volna kapható, amit különben meg nem tenne. Az, hogy a bűnös szenvedjen, igaz­ságos dolog és Isten jóságával is összeegyeztethető, mert a szenvedés bűnbánatra és új élet kezdésére indíthatja. Az azonban, hogy valaki ártatlanul szenvedjen, Isten jóságával és igaz­ságosságával is ellenkezik, nincs és nem is le­het vele Istennek semmi célja. Ha az emberi bűn következményét ártatlanokra lehetne át­tolni, csak a bűnösök száma szaporodna a tár­sadalomban. A helyettes elégtétel tana nem­csak Isten jóságával és igazságosságával, ha­nem a büntetés természetéről és céljáról alko­tott fogalmunkkal is ellenkezik; az emberek­ben olyan gondolatot ébreszthet, mintha bű­nözhetnének anélkül, hogy bűnük következmé­nyét viselniök kellene. Ezek miatt az okok miatt a helyettes elégtétel tanát el nem fo­gadjuk.

Meggyőződésünket nem tudja megváltoz­tatni azokra a bibliai helyekre való utalás sem, amelyek Isten és az emberek megbéküléséről szólnak és amelyeket a „helyettes elégtétel" tanának alátámasztására szoktak idézni (Rom, XI r. 15. v., II. Kor. V. r. 18—20 v,). Az orto­dox egyházak tanítása szerint a megbékülés Isten és az ember között úgy jött létre, hogy az ártatlannak halála Isten haragját az emberekkel szemben kiengesztelte, Istent irgalmasságra indította. Ez azt jelenti, hogy Jézus ár­tatlan halála Isten magatartását változtatta meg az emberekkel szemben, a haragvó Istent könyörülővé tette. így jött létre a kibékülés. A mi hitünk szerint az örökkévaló Isten válto­zatlan, mindig jó és irgalmas volt és lesz ez­után is. Jézus halála, mellyel élete eszményét megpecsételte, nem az Istent, hanem az em­bert, az ember magatartását változtatja meg Istennel szemben. Erkölcsi hatása a bűnös em­bert bűnbánatra és új élet kezdésre indítja. így jő létre a kibékülés Isten és az ember kö­zött, melyről Pál apostol beszélt és amelyet mint a helyettes elégtétel tana mellett szóló érvet szoktak emlegetni.

A véres áldozat gondolata, miszerint Is­ten haragját ki lehet vele engesztelni, mint idegen elem a zsidó vallásból került a keresz­tény vallásba. A bűnt törlő véres áldozat be­mutatása a zsidóknál ősi vallásos szertartás volt. A zsidókból lett keresztények kezdették el először úgy feltűntetni a dolgot, mintha Jé­zus ártatlan halála, mint egyszersmindenkori nagy áldozat, Istent az emberekkel szemben kiengesztelte volna. Amíg az új-testamentum görög szövegében csak két olyan  hely   van, amelyet úgy is értelmeznek, hogy Jézus az em­berek helyett szenvedett és halt meg, addig több mint negyven olyan helyet találunk, melynek kétségtelen jelentése az, hogy Jézus nem az emberek helyett, hanem az emberekért szenvedett és halt meg: irántuk való szeretet­től indíttatva egész életét arra áldozta, hogy az embereket istenes életre ösztönözze. Idézni szokták még Máté XXVI, r. 28v-t. Ján.ev. II. r. 29 v-t, I. Kor. XV. r. 3 v-t és Zsid. I. r. 3 v-t is. Azonban ezeknek se az az értelme, hogy Jézus az emberek bűnét halálával helyettük Istennél jóvá tette, hanem az, hogy Jézus azért élt és halt, hogy a világon a bűnt megfékezze és az embereket új és jobb életre nevelje.

Az élettapasztalat is azt mutatja, józan eszünk és erkölcsi érzékünk is azt követeli, amit a szentírás is tanít: „amit vet az ember, azt aratándja is". (Gal. VI, r. 7. v.) Jézus bűn­bocsánatot tanított, — igaz. Ez azt jelenti, hogy Isten a bűnösnek, ki bűnéért megszenve­dett és azt megbánta, megbocsát, A szakadás az Isten és az ember között nem tart örökké. Miért bocsát meg Isten? Hitünk szerint azért, mert ő irgalmas és nagy kegyelmű, ö a mi szerető jó Atyánk, Az ortodox egyházak taní­tása szerint Isten Jézus kiöntött vére árán bocsátja meg a bűnt. Ha ez így volna, a dolognak üzleti színezete lenne. S hálánk inkább Jézust és nem Istent illetné, mert ő fizeti le a bűnbocsánat árát. A tékozló fiú története, az isteni irgalomnak ez a gyönyörű eposza, a mi hitün­ket igazolja.

Üdvösség.

„Mit tegyek, hogy idvezüljek?" A kérdés­re a hívek serege századokon át csak ezt a választ kapta: „Légy hív és engedelmes tagja az anyaszentegyháznak, hódolj isteni tekin­télye előtt, fogadd el dogmáit, vesd alá magad parancsolatainak, az előírt szertartásokat vé­gezd el pontosan és idvezülsz". A menny­ország kulcsát az anyaszentegyház feje tartja kezében — mondották — s az üdvösség ka­puja csak azok előtt nyílik meg, akik hisznek az ő csalhatatlanságában és az általa szentesített törvényeknek alázatosan engedelmeskednek. Az egyházon kívül nincs üdvösség. Az egyház az a titokzatos bárka, mely az emberek millióit a kárhozat örvényei felett üdvösségre viszi.

Jött a reformáció és épp az egyház bűn­bocsátó és üdvösségszerző hatalmát tagadta. Luther azt állította, hogy nem az egyház, ha­nem a hit idvezít. Kálvin azt tanította, hogy az emberek Isten jó tetszése szerint választat­tak ki és rendeltettek üdvösségre vagy kárhozatra még a világ  fundamentumának felvettetése előtt. A hit az a lelki szerv, mely Is­ten kegyelmét, mellyel az ember az üdvösségre kiválasztatott, elfogadja és tudatosítja. Nem szerző oka, hanem elfogadó szerve az üdvözítő kegyelemnek.

Mind a három elmélet alapja egy zsidó le­genda, melynek nincsen Semmi történelmi hi­telessége: a paradicsomi mese. A legenda sze­rint az első emberpár, Ádám és Éva. kezdetben bűn nélkül valók voltak. Ártatlanságuk jutal­mául az Éden-kertben paradicsomi boldogság­ban éltek. Ott élhették volna le egész életüket, ha nem vétkeztek volna, ha nem szegték volna meg Isten parancsát és nem ettek volna a til­tott fa gyümölcséből. Mivel azonban vetkez­tek, Isten kiűzte őket a paradicsomkertből. Bűnük következményét maradékaiknak is hor­dozniuk kell. Bűnük utódaikra is átöröklődött: az egész emberiség bűnben fogamzott és rom­lottan jött a világra.

Isten szent haragját, melyet Ádám és Éva bűne zúdított az emberiségre, a bűnben fogam­zott ember ki nem engesztelheti. Akarata annyira romlott, hogy megváltása, üdvössége ér­dekében semmit se tehet. Isten azonban irgalmas. Elküldötte ebbe a világba az ő egyszü­lött fiát, az Úr Jézus Krisztust, az  istenség második személyét. Jézus vállalta a küldetést. Emberi testet öltött és a földre jött. Magára vette az emberek bűnét. Ártatlan kereszthalá­val, mint egyszersmindenkori véres áldozattal az Atya Isten haragját a bűnös emberekkel szemben kiengesztelte. Az emberek megváltója lett, számukra így üdvösséget szerzett.

Az ortodox egyházak mindezt csaknem egyértelműen tanítják. Annak megállapításá­ban azonban, hogy a Jézus által így szerzett üdvösségnek az emberek milyen módon lehet­nek részesei, amint láttuk, már lényeges kü­lönbség mutatkozik közöttük. A római egyház szerint az üdvösséget az embereknek az ő hűsé­gük és engedelmességük mértéke szerint maga az anyaszentegyház biztosítja, Luther egyháza azt tanítja, hogy csak a Krisztusba vetett hit üdvözít. Kálvin egyháza azt hirdeti, hogy az üdv és a kárhozat kérdésében Isten minden ember felől még a világ fundamentumának felvettetése előtt döntött. Jó tetszése szerint, szuverén jogánál fogva némelyeket Krisztus érdeméért üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt.

A mi hitvallásunk mind a három elmélet­től lényegesen különbözik. Számunkra a kérdés ez: Mit tegyünk, hogy az üdvösségre mél­tóknak találtassunk?

Az üdvösségről vallott hitünket a világ milyenségéről és benne az ember értékéről vallott felfogásunk szabja meg. Egészen termé­szetes az, hogy ha valaki ezt a világot s benne a maga életét is bűnben fogamzottnak, átko­zottnak, minden jóra képtelennek hiszi, min­den vágya egy más világ felé hajija, ahol üd­vét és örömét fellelni reméli. Az ilyen ember vallásának jellegzetes vonása ama  más vilá­gon fellelhető üdvösség után való sóvárgás. Aki azonban ezt a. világot alapjában nem rossznak és átkozottnak, hanem jónak s benne az embert általában és így önmagát is jóravaló képességekkel felruházottnak hiszi, az már ezen a földön jobb és tökéletesebb életre tö­rekszi. Ama titokzatos más világ után való meddő sóvárgás helyett, mely úgyis csak a. halál után következik, arra igyekszik, hogy az életet már itt, ezen a földön jobbá és töké­letesebbé tegye. Hiszi, hogy nemcsak a lehető­ség van meg erre, hanem egyenesen kötelessé­ge is mindenkinek az, hogy egy eszményibb társadalmi életrend kiépítésének munkájából a maga részét kivegye. Mi ezt az utóbbi fel­fogást valljuk. Hisszük, hogy Isten ezt a világot s benne az embert eredetileg jónak terem­tette és így megvan a lehetősége annak, hogy az életet a magunk és mások számára már itt a földön erkölcsileg is tökéletesebbé és boldo­gabbá tegyük.

Az üdv fogalma a bűn fogalmával függ össze szorosan. Az ortodox egyházak szerint a bűn a múlt öröksége, A mi hitünk szerint nincs eredendő bűn. Az ember tisztán születik a világra, A bűnösség minden ember esetében saját rossz cselekedetének a következménye. Nem azért vagyunk bűnösök, mert a zsidó le­gendák szereplőinek, Ádámnak és Évának a bűne reánk is átöröklődött, hanem azért, mert mi magunk cselekedtünk erkölcsi törvénybe ütköző dolgokat. A bűn fogalmához a felelős­ség gondolata is hozzákapcsolódik. Egy em­bert csak azokért a bűnökért lehet felelősségre vonni és büntetni, amelyeket ő maga saját el­határozásából követett el. Nagy igazságtalan­ság volna, ha az embereknek azért kellene ma átok alatt élniök, mert ősanyjuk, Éva, aki különben is csak a legendák világában élt, egy meggondolatlan pillanatban evett a tiltott fa gyümölcséből. Az eredendő bűn tana ilyen igazságtalanságot rejt magában akkor, ami-kor azt tanítja, hogy az első emberpár bűn- esete miatt az összes leszármazottak, tehát az egész emberiség bűnben fogamzott, romlott, jóra képtelen, kárhozatra méltó. így, mivel az akaratában is romlott, jóra képtelen ember üdvössége érdekében természetesen semmit se tehet, valaki más kell tehát, hogy az átoktól őt megváltsa, bűnét jóvá tegye és számára üd­vöt szerezzen. A mi hitvallásunk szerint, mint ahogy bűnösségünknek is mindig mi magunk vagyunk az okai, úgy bűnünket is helyettünk soha senki más jóvá nem teheti, csak mi ma­gunk. Ez a mi kötelességünk, az üdvösséget nekünk magunknak kell kiérdemelnünk.

Nemcsak a bűnről, hanem a büntetésről való nézetünk is lényegesen különbözik attól, amit az ortodox egyházak tanítanak. A ma­radi egyházak tanítása szerint Isten a bűnös embert. haragjában pokolra veti, hol szörnyű szenvedések várnak reá. Hitünk szerint Isten nem haragból, hanem   szeretetből   büntet; a Szentírás szerint is azt bünteti, akit  szeret. „Akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad." Zsid, XII. r. 6. v. A büntetéssel javunkat, erkölcsi megja­vulásunkat célozza. Bűntudatot  ébreszt  vele lelkünkben. A bűntudat kínzó erejét addig fo­kozza, amíg az elviselhetetlenné válik és az embert új élet kezdésére kényszeríti. Van em­ber, kinél ez hamar bekövetkezik, van olyan is, kinek esetében csaknem egy örökkévalóság kell hozzá. Tény azonban, hogy Isten azt akarja, hogy minden gyermeke megtérjen és üdvözüljön, közülük egy is kárhozatba ne vesszen. Megadja rá a lehetőséget is mindenki­nek. Nem tudjuk elhinni, hogy Isten személy-válogató legyen, hogy az egyformán bűnös emberek közül némelyeket üdvösségre, máso­kat kárhozatra rendeljen. Az előreelrendelés tana az erkölcsi tökélyre való törekvést bénít­hatja meg az emberben. Az ember joggal kér­dezhetné: miért törjem magam, miért igye­kezzem minden áron jó, igaz és becsületes lenni? Ha üdvösségre vagyok rendelve, üdvözülök erkölcsi érdem nélkül is, ha kárhozatra vagyok rendelve, elkárhozom, ha az angyalok életét élem is.

Vannak, akik azt mondják, hogy az em­berben a pokol hitét nem szabad megingatni, mert a pokol félelme a bűnözéstől tartja őket vissza. „Ha a pokol félelmét elvesszük, a földi élet válik pokollá" — mondják. Ezzel szemben az igazság az, hogy a pokol babonás hite se­hogy se illeszthető bele az észszerűen gondol­kozó ember hitvilágába. S az élet pedig egyenesen azt mutatja, hogy az erkölcsi kiválósá­gok rendszerint azoknak az embereknek a so­rából kerülnek ki, akiket nem ijeszt a pokol félelme; nem, mert nem hisznek benne. Kétsé­ges, hogy vájjon egyáltalán van-e olyan em­ber, akit a halál utáni pokol képe ijesztett volna el egy-egy bűncselekménytől. Viszont a börtönökben sok olyan embert találunk, akik azokhoz az egyházakhoz tartoznak, melyek állandóan a pokol borzalmaival fenyegetik híveiket.

Mi hiszünk az ember jóravaló képességé­ben és erkölcsi tökéletességre való hivatottságában. „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" — mondotta Jézus (Máté V. r. 48. v.).

Az ember szellemileg is és erkölcsileg is állandóan fejlődik, tökéletesedik. Az emberiség életútja - ha vannak is időnként zökkenők és visszaesések — állandó emelkedést mutat. S ha távol is vagyunk még a céltól, a tökéletes­ségtől, holnap közelebb leszünk, mint a tegnap voltunk, Ama. titokzatos más világban fellel­hető üdvösség után való meddő sóvárgás he­lyett az embernek inkább arra kell törekednie, hogy igyekezzék minél nagyobb mértékben ki­venni a részét abból a munkából,  mely már ezen a földön is mennyországot teremt. Nem helyes, ha azon a titokzatos másvilágon remélt üdvösség vágya tekintetünket a földi élet kö­telességeitől elvonja. Üdvösséget a másvilágon is csak akkor nyerünk, ha kötelességeinket előbb itt a földön is híven teljesítettük, ha munkás, becsületes és igaz életet éltünk. Az üdvösség valójában a léleknek azt az egészsé­ges állapotát jelenti, amikor az ember Istennel és embertársaival természetes és így egészsé­ges viszonyban él s becsülettel teljesíti ebből a viszonyból folyó kötelességeit; szereti Iste­nét, szereti embertársait. Ez a tökéletes élet­forma maga az üdvösség, mely már itt ezen a földön is elérhető. A latin nyelv „salvus" szó­val fejezi ki az üdvösséget, ami ilyen egészsé­ges állapotot jelent.

Minden bűnnek ősforrása az önzés. Az önző ember önmagát képzeli a világ középpont­jának. Azt várja, hogy a világon minden az Ő önző érdekeit szolgálja. Az embereket maga körül, sőt a dolgokat és az eseményeket is a maga szempontjai szerint nézi és értékeli: tartja jónak vagy rossznak. Istent is a maga érdekei előmozdítójának tekinti: imádságaiban Önző vágyai és kívánságai kielégítését kéri, Az igazság ezzel szemben az, hogy a világ középpontjában Isten áll és e világon min­dennek az ő szent céljai szerint kell történnie. Jó az, ami Isten akaratával egyezik, rossz az, ami Isten akaratával ellenkezik. Az önző em­ber nem Isten akaratát keresi, hanem a maga érdekeit nézi és így bűnbe esik, Bűnéért termé­szetesen bűnhődnie kell, ezt el nem kerülheti. Ha üdvösséget akarunk, a bűn okát, az önzést kell először önmagunkban megszüntetnünk. önmegtagadás nélkül nincs üdvösség. Jézus figyelmeztet: „ ... aki megakarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, megtalálja azt". (Máté XVI. r. 25, v.) Az, ki önző módon csak a maga üdvét keresi, sohase üdvözül. Csak önzésünk meg­tagadása árán lehetünk részesei annak a ma­gasabb rendű életnek, melyben az ember egész­séges viszonyba kerül Istenével és Isten szent céljai szerint éli életét.

Isten lélek és lényege a szeretet. Minél több van valakiben a szeretetből, abból a sze­retetből, mely sohase a maga hasznát, ha­nem mindig csak az Isten akaratát és ember­társai javát nézi, abból a szeretetből, mely ön­magáról megfeledkezve másokért él, az önma­gát másokért eltékozló szeretetből, annál biz­tosabb lehet lelke üdvössége felől. A történelem bizonyítja, hogy a hősök és a mártírok életüknek egy-egy nagy eszme szolgálatában való feláldozása árán váltak halhatatlanokká. Azok, akik jobban szerették életüket, mint az eszmét, a hazát, örökre elvesztek és a ne­vük is feledésbe ment. Az életet nem önző, ki­csinyes érdekek kergetése, hanem eszményi cé­lok: szolgálata teszi széppé, gazdaggá és ál­dotta. Csak az eszme, a gondolat él örökké. Az embernek, ki üdvöt és örök életet akar, eszmék szolgálatában felolvadva kell élnie életét.

Zebedeus fiai anyjukkal együtt arra kérték Jézust, hogy a mennyországban a két fő he­lyet az ő jobb és bal keze felől az ő számukra biztosítsa. Jézus azonban azt mondotta nekik, hogy Isten azt a két főhelyet azok számára ké­szítette és tartja fenn, akik magukat azokra ér­demesekké teszik. (Máté XX. r. 20. és köv. versek.) Amikor a gazdag ifjú az iránt érdek­lődött, hogy miképpen juthatna be a mennyek országába, Jézus ezt válaszolta: „eredj, add el minden vagyonodat és oszd ki a szegények­nek és kincsed lesz a mennyben és jer és kö­vess engem (Máté XIX. r. 21. v.). Ez azt je­lenti, hogy még Jézus se ajánlhat be senkit a mennyországba, ha magát az illető arra ér­demessé   nem   tette.   A mennyország   üdve azoké lesz, akik arra érdemeket szereznek. A hit nem elég önmagában, mert „ .., a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt önmagában" (Jakab II. r. 17. v.). A hit gyümölcse: a cse­lekedet üdvözít. „Mutasd meg nekem a te hi­tedet a te cselekedeteidből és én meg fogom neked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet" (Jakab II, r. 18. v.). Az a bizonyos idvezítő hit nem előírt hittételek elfogadása és megvallása csupán, hanem szent meggyőződés afelől, hogy Isten az én gondviselő Atyám, az emberek az én testvéreim s aztán vállalása és teljesítése azoknak a kötelessé­geknek, melyeket nekem ez a szent viszony parancsol: szeretet Isten iránt, szeretet ember­társaim iránt.

„Jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is" (Máté V. r, 10. v.). Isten akarata, a szeretet már ezen a földön mennyországot teremt. Az ember, aki szeretetben él, már ezen a földön részese az üdvösségnek: jó lelkiismerete mennyország. A társadalom, melyben az em­berek szeretetben élnek, Isten országa. S az üdvösségnek is, amely a halál után vár reánk, csak az lehet részese, aki földi életében is telje­sítette a szeretet parancsolatát. Ember számára üdvösséget égen és földön egyaránt csak a szeretet, a jóság és az igazságosság, röviden a jó erkölcs biztosít. Szívünk érzületét nézi és földi életünk cselekedeteit teszi mérlegre az Isten akkor, mikor majd üdvösségünk vagy kárhozatunk kérdésében dönt. A legenda sze­rint az arab, amikor a mennyország kapuján kopogtatott, azt a választ kapta, hogy állítsa elő azt az embert, akivel az életben jót csele­kedett.

Üdvössége vagy kárhozata kinek-kinek szíve érzületében van megírva. így tehát még Jézus ártatlan halála se biztosíthatja azt szá­munkra. Nekünk magunknak kell azt kiérde­melnünk. A feladat nagysága előtt megreme­günk, de erőt ad a boldog tudat, hogy jóra való igyekezetünkben a jó Isten segít.

A keresztény anyaszentegyház — hitünk szerint — egy nagy nevelő intézmény. Célja, hogy az embereket Jézus példája szerint sze­retetre nevelje és az emberi társadalmat a sze­retet erkölcsi törvénye értelmében szervezze és így idvezítse. Egyedül idvezítő egyházat nem ismerünk. A keresztény anyaszentegyház ke­belén belül a különböző felekezetek értékét az határozza meg, hogy a köz számára milyen jó és becsületes polgárokat nevelnek s a szociális bajok orvoslásának és egy erkölcsileg tökéle­tesebb társadalmi rend kiépítésének munkájá­ban milyen eredményt tudnak elérni. Nem tartjuk helyesnek, ha az egyházak a szociális bajok áldozatait a bajok orvoslása helyett a túlvilági élet üdvösségének ígéretével akarják kifizetni. A szeretet isteni törvénye azt paran­csolja, hogy igyekezzünk már ezt a földi éle­tet is olyanná tenni, hogy boldogulása lehető­ségét itt is minden ember megtalálhassa.

Mit tegyünk, hogy az üdvösségre méltó­nak találtassunk! Azt, amit eszményképünk, a tökéletes ember, Jézus Krisztus tett. Idvezítőnk az Úr Jézus Krisztus, ki idvezítésünk szent művét eszményi életpéldaadásával haj­totta végre.

Örök élet.        

Istenem, vájjon meddig élek, s ha meg­halok, mi lesz velem? Nincs ember, kinek szí­vére ez a nagy, komoly kérdés előbb vagy utóbb reá ne ütne. Vannak, akik megnyugtató választ sohase találnak; vannak, akik arra a sötét gondolatra jutnak, hogy a koporsófödél­lel minden lezárul; vannak, akik riadtan ke­resik a bizonyítékokat, melyekkel szívük vá­gyát az örök élet után alátámaszthatják.

Amíg földön élünk, csak „tükör által, ho­mályosan látunk", „csak rész szerint van ben­nünk az ismeret", A nagy titkot, hogy mi lesz majd velünk, csak akkor fogjuk megtudni, ha "színről-színre" látunk, — ha a nagy eset be­következett. (T, Kor. XIII. r. 12, V.) Addig csak a hit és a remény festeget a túlvilági életről képzeletbeli képeket.

Nemcsak egyéni sorsunkat, jövendőnket érinti ez a nagy kérdés. Érinti mindazokét, akiket szerettünk és eltemettünk. Vájjon mi történt velük, élnek-e, hol  vannak,  mennybe jutottak-e, lesz-e velük valaha újra találkozá­sunk? Az ő sorsuk talán még jobban nyugta­lanít, mint a magunké! Lehet, hogy van olyan ember, aki az örök élet reménye nélkül is le tudja élni földi életét. Az elmúlás gondolatá­val kibékült s beletörődött abba, hogy egy na­pon mindennek vége legyen. Olyan ember azonban, aki gyermeke, vagy élettársa halála fölött nyugodtan napirendre térne és kibékült volna a gondolattal, hogy ők, akiket úgy sze­retett, mint szíve jobbik felét, örökre semmivé váltak és sohase lesz velük találkozása, olyan ember nem született erre a világra. Milyen ke­gyetlen kísérlet lenne az, ha valaki azzal akar­na vigasztalni egy anyát, hogy fájdalma, me­lyet gyermeke elveszítése fölött érez, csak a sírig tart csupán, a sírnál majd, mint minden, az is megszűnik!

A szív az életösztön erejével vágyik az örök élet után. Kétségtelen, hogy ez a vágy magában még nem elég bizonyíték amellett, hogy az élet a síron túl is csakugyan tovább folytatódik. Viszont joggal kérdezhetjük, miért ébresztett volna Isten az emberi szívek­ben olyan vágyat, amely sohase teljesül? Ér­telmi okoskodással az örök életet maradékta­lanul se bizonyítani,  se tagadni   nem   lehet. Nem, mert az örök élet észfölötti hitigazság, mint Isten. Ész fölötti, de nem észellenes. Ész fölötti az, amit az ész föl nem ér, de azért le­hetségesnek tart, — sőt bizonyítékokat is tud felhozni mellette. Észellenes az, ami az ésszel ellenkezik és amit ezért az ész lehetetlen­nek tart. Az emberek akkor esnek legkönnyeb­ben hitetlenségbe, amikor a kettőt, az ész fö­löttit és az ész ellenest összetévesztik. Tagad­nak mindent, amit értelmük föl nem ér, szám­tani vagy logikai tételekben kifejezni nem tud, Nem gondolnak arra, hogy ez csak értelmük és megismerő képességük korlátoltságát je­lenti csupán. Sok dolgok vannak az ég alatt s a föld felett, melyeket értelmünk ma még fel nem ér, megmagyarázni nem tud, de azért szent valóságok. Az örök élet is ezek közé a szent valóságok közé tartozik. Titkát, mint Istent, a bölcs lángesze föl nem éri, de azért létét nem tagadhatja, sőt sok bizonyítékot tud felhozni mellette.

Amilyen bizonyos az, hogy van Isten és Isten gondviselő Atyánk, „az Isten, szeretet", éppen olyan bizonyos az is, hogy van örök élet.  Honnan jöttünk, hová megyünk, miért születtünk, miért élünk, ha meghalunk, mi lesz velünk? A kérdésre más választ adni nem lehet csak ezt: Isten hívott életre, ő szabta meg sorsunk, jövendőnk: „Mert ha élünk az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk." (Rom. XIV. r. 8 v.) Isten az embert szereteté­nek tárgyául teremtette. Azt akarta, hogy sok teremtményei között legyen egy, akiben sze­retete nemcsak nyilvánvalóvá, hanem tudatos­sá is válik és aki legalább részben viszonozni is tudja azt, Mi tehát Isten szeretetének ténye-ként születtünk és élünk. Isten gyermekei va­gyunk. Lelkünk az ő lelkéből való lélek. Cé­lunk: igyekezzünk hasonlatosak lenni Őhozzá. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyá­tok tökéletes" (Máté V. r. 48 v.) — mondotta Jézus. A történelem tulajdonképpen azt írja le, hogy mit tett Isten azért, hogy az embereket a szellemi és erkölcsi fejlődés útján céljukhoz, a tökéletességhez közelebb segítse. Igaz, a fej­lődés üteme lassú, nagy, néha tragikusnak lát­szó zökkenőket mutat. Iránya mégis a tökélete­sedés. Igaz, — szeretetének tárgyául tökéletes embereket is teremthetett volna Isten erre a világra. Nem ezt tette, gyarló embereket te­remtett, akik csak a fejlődét  útján, lassan előre haladva közelítik meg a célt, a tökéletességet. Miért akarta ezt így? ö tudja, ez az Ő titka. Az azonban bizonyos, hogy Isten nem azért szeret, mintha mi arra különös érdemet sze­reztünk volna. Még azt se mondhatjuk, hogy iránta való hűségünk jutalmaként szeret. Ha teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből szeretjük is mi az Istent, ez csak azért van, mert Ő előbb szeretetet ébresztett szívünkben. Isten azért szeret, hogy szeretete bennünk nyilvánvalóvá és tudatossá váljék s legalább részben rólunk visszasugározzék.

Ezért van az, hogy áldott napját jókra és gonoszokra   egyaránt   felhozza.     Lehetetlen azonban elképzelni, hogy Isten szeretete, mellyel Ö minket teremtett és sorsunkat úgy irá­nyítja, hogy a fejlődés útján célunkhoz, a tö­kéletességhez fokozatosan   közelebb   jussunk, csak a sírig tartana, a test halálának pillana­tában örökre   megszakadna.   Lehetetlen   azt képzelni, hogy Isten az emberi lelket, mely az Ö lelkéből való lélek, csak addig szeresse, amíg testben él, azután elveszni engedje. Ha csak Teremtőnk volna nekünk Isten, talán  mond­hatná, megbántam, hogy embert teremtettem. Mert nem olyanok vagyunk, mint amilyenek­nek Isten minket látni szeretne. Gyarlók va­gyunk, a  lelket, melyet Isten lehelt  belénk, sokszor besározzuk. De gyarlóságunkban, besározott lélekkel is Isten gyermekei, szereteté­nek tárgyai   vagyunk. Lehetetlen   elképzelni, hogy azt a lelki közösséget, amely így Isten között, mint Atyánk között és közöttünk fenn­áll, melyet jó tetszése szerint Ö maga létesített, a halál valaha is megszakíthatná. Isten minden­hatóságának fönséges gondolatával ellenkezne ennek föltételezése. Ez azt jelentené, hogy a halál, ez a sötét angyal erősebb,  mint  Isten. Keresztül   tudja   húzni   Isten akaratát, meg tudja szüntetni azt a viszonyt, melyet Isten Önmaga és az emberek között teremtett. Meg tudja Istent fosztani az Ő szeretett gyermeké­től.  Ezzel szemben az igazság az,  amit  Pál apostol   mondott:   „Meg   vagyok   győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelen­valók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi  más  teremtmény  nem szakíthat el minket Istennek szerelmétől, mely vagyon   a mi   Urunk   Jézus   Krisztusban." (Rom. VIII. r. 38—39 v.) „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk." (Rom. XIV. r. 8 v.) A test halála a halhatatlan lélek életében csak egy  epizód csupán, a lélek a test halála után új létformát ölt. Hiszem az örök életet, mert hiszem, hogy „az Isten szeretet".

A jó Isten szeretete mindennél erősebb bizonyíték az örök élet mellett. Erősebb még Jézus feltámadásánál is. Azt mondhatná ugyanis valaki, hátha tévedtek azok, akik Jé­zus feltámadásának esetét megírták, hiszen emberek voltak, tévedhettek. Abban azonban hogy Isten szeret, nem tévedek, azt minden nap boldogan tapasztalom. Azt, hogy Jézus feltámadott, sőt áldott lelke sohase is látott halált, szentül hisszük, nemcsak azért, mert a Bibliában azt írva találjuk, hanem mindenek felett azért, mert lehetetlennek tartjuk azt, hogy Isten az ő legtökéletesebb gyermekét, kiben lelke gyönyörködött, elveszni engedte volna. Hitünk Jézus halhatatlanságában és lelkünk örök életében olyan erős, hogy még akkor is megállna, ha azt az evangélium le­írása alá nem támasztaná.

Ha nem is lehet az örök életet ész-okokkal úgy, mint egy számtani vagy logikai tételt be­bizonyítani, mert ész fölötti igazság, ésszerűen nem is tagadhatjuk, sőt sok érvet tudunk fel­hozni mellette. Kétségtelen, hogy a test és lélek állapota egymást kölcsönösen befolyásol­ják. A testi betegség legtöbbször lelkileg is lehangolttá teszi az embert. Viszont, ha valami öröm éri, mintha izmai is feszülnének az öröm­től. Az öreg korban a testi erő hanyatlásával az ember szellemi ereje is gyöngülni látszik. Ebből arra szoktak következtetni, hogy a test­tel együtt a lélek is megszűnik élni. Ezzel szem­ben azonban számtalan olyan esetre lehet rá­mutatni, amely ennek az ellenkezőjét mutatja. Gyönge testű, törékeny szervezetű emberek sok esetben csodálatosan nagy lelki erőt mu­tatnak. Vannak aggastyánok, akiknek szellemi frissességük örökké megmarad. A testi erő meggyöngülésének nem szükségszerű velejá­rója a lelki erő meglankadása. Az, hogy az ember szellemi ereje korának előrehaladottsá­gával gyakran lankadni látszik, legfennebb csak azt bizonyítja, hogy a lélek a meggyen­gült testben nem tud eredeti elevenségével je­lentkezni, de semmi esetre se azt, hogy a test­tel együtt kihalófélben van. A lélek sorsa nincs a testhez kötve. Sok embert ép szellemi erejének teljességében ér a halál. Sokan éle­tük tavaszán mennek el, ép akkor, amikor lel­kűk szépsége és ereje bontakozni kezd. Ha ezeket látjuk, lehetetlen nem gondolni arra, hogy az az idő, amit testben élünk, a halhatat­lan lélek életének csak egy rövid epizódja csupán. Földi életünk sok ellentmondása és igaz­ságtalansága is egy másik élet felé utal, mely­ben az ellentétek megoldódnak s a jó és az igaz győzedelmeskedik.

Nagyon sokan vannak, akik azért vonják kétségbe az örök életet, mert a lélek életét csak testhez kötve tudják elképzelni, más létformát számára nem látnak. Mivel azonban a test fel­támadását elhinni nem tudják, mert ennek jó­zan eszük és minden tapasztalatuk ellentmond, a lélek síron túli életét is tagadják. Azok az egyházak, amelyek még ma is, a huszadik szá­zadban is a testi feltámadást hirdetik, s annak hitét az üdvösség feltételeként akarják a hí­vekre ráerőszakolni, a gondolkozó emberek kö­zött több hitetlenségnek lettek az okozói, mint a természettudomány, melytől a hit érdekeit féltik. A természettudomány minden kétséget kizáróan megállapította azt, hogy a test, mely porból lett, porrá válik ismét, s ha egyszer sírba tették, onnan soha fel nem támad, a lé­lek örökkévalóságát, a szellem halhatatlansá­gát azonban soha se tagadta. Valóságban nincs is feltámadás, mert a testnek nem lehet feltámadása, a léleknek pedig nincs szüksége feltámadásra, mert meg se hal, örökké él, hal­hatatlan.

A nagy titkot, hogy a síron túli élet milyen lesz, csak akkor fogjuk megtudni, ha a „nagy eset" bekövetkezett. Addig csak a képzelet festeget róla színes, tarka képeket. Természetes, hogy minden ember a maga műveltsége és sa­játos életviszonyai szerint képzeli el azt, ami ott reá vár. Vannak, akik azt is csak a földi élet fogalmai szerint tudják elképzelni. A föl­di élet tovább folytatását várják földi bajok nélkül, földi gyönyörök élvezete mellett. Má­sok szerint a síron túl az emberre olyan esz­ményi élet vár, amely semmiben se hasonlít­ható ebhez a szennyes földi élethez. Az ember­nek ott olyan tiszta, mennyei örömökben lesz része, amilyenről itt a földön még fogalma se lehet. Vannak, akik úgy képzelik, hogy Isten az embereket haláluk után két csoportra oszt­ja. A jókat jóságuk jutalmául mennyországba juttatja, a rosszakat bűntik büntetéseként po­kolra veti. Egyik helyről a másikba nincs át­menet. A jók jutalma üdvösség, a rosszak büntetése kárhozat. Vannak, akik. azt hiszik, hogy azok, akiket a sors itt a földön megrövi­dített, a mennyországban mindenért kárpót­lást találnak, a szegények ott gazdagok, a bol­dogtalanok boldogok lesznek és a csalódott szí­vek reménye ott teljesedésbe megy. A keresztény anyaszentegyházat a sorsüldözöttek nagy tömegei előtt a múltban épp az tette rokon­szenvessé, hogy odafent a mennyországban elégtételt és vigasztalást ígért nekik és ugyan­akkor figyelmeztette a sors kedveltjeit, hogy el ne bizakodjanak, mert egykor majd nekik is Isten színe elé kell állaniok. A sok elképzelés­ben csak az bizonyos, hogy Isten ott is és akkor is szerető jó Atyánk lesz. Pál apostol ezt mondta: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, ami­ket Isten készített az őt szeretőknek" (I. Kor. II. r. 9. v.).

Isten, aki az ő áldott napját a jókra és a gonoszokra egyaránt felhozza, az örök életet minden gyermeke számára biztosítja, a jók számára is és a rosszak számára is, mert min­ket mindnyájunkat azért teremtett, hogy mindnyájunkon nyilvánvalóvá váljék az ő atyai szeretete.

Mennyország és pokol egy-egy lelki álla­pot. A mennyország a tiszta lelkiismeretű, a pokol a rossz lelkiismeretű emberek lelki álla­pota. A tudat, hogy minden kötelességemet legjobb tehetségem szerint teljesítettem, szán­dékosan soha semmi rosszat nem tettem, sen­kit meg nem bántottam, hanem mindenkivel, akivel csak tudtam, jót cselekedtem, síron in­nen és síron túl mennyország lelkemben. Az elmulasztott kötelességek vádja, a könny, me­lyet mások szeméből fakasztottam, a seb, me­lyet mások szívén ütöttem, az önvád amiatt, hogy Isten gyermekéhez nem méltó életet él­tem, síron innen és síron túl pokol a lelkem­ben. Cselekedeteinek következményét senki el nem kerülheti. „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is" (Gal. VI. r. 7. v.).

A lelkiismeret furdalása azonban nem átok, hanem áldás az emberen. Isten azt akar­ja, hogy senki az ő gyermekei közül el ne vesszen, hanem mindenki üdvösséget nyerjen. Ezért van a lelkiismeretfurdalás. Isten a bű­nösöket új életkezdésre akarja vele kényszerí­teni. Az volna baj, ha nem ezt tenné, ha a bű­nösöket büntetlenül hagyná. A szenvedések tüzében a lélek megtisztul.

Megrendülve állunk meg kedveseink rava­tala mellett. Fáj az is, ha közülük valakit egy hosszú, szép élet után kell elveszítenünk. Ha pedig valakit — mint mondani szoktuk — idő előtt, zsenge korában vagy élete tavaszán sza­kít ki közülünk a halál, még mielőtt lelke tel­jes szépsége és gazdagsága kibontakozhatott volna, érthetetlen kínok   tépik   szívünket az eset felett. A fájó szívekre nincs más vigasztalás, csak a hit: csak por az, ami porrá lesz, a lélek a síron túl is él, fejlődik és tökéletesedik. „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyá­tok tökéletes".    Jézusnak ez a tanácsa is az örökkévalóság felé utal.    Ha  egyébért   nem, marosak azért is lennie kell örök életnek, hogy életünk célja felé, a tökéletesség felé, melyet ezen a földön el nem érhetünk, ott közelebb jussunk. Lehetetlen, hogy Isten olyan életcélt állított volna az emberek elé, melyet soha, se síron innen, se síron túl el nem érhetnek.

S   lesz-e   találkozásunk   azokkal,   akiket szerettünk és eltemettünk? Testileg soha, mert az ami porból vétetett, ismét porrá lesz. S ta­lán ép ez az, ami miatt a halál  sokak  előtt olyan kegyetlennek és irtózatosnak látszik. El kell válni és soha se fogjuk látni azokat a ked­ves arcokat, melyeknek vonásai egy életen át szívünkbe vésődtek. Az egykor kedves, mosoly­gó arcok, melyekre csókjainkat csókoltuk, el­torzulnak,  hideg   koporsókban örökre elpor­ladnak. De csak testileg veszítjük el szerettein­ket örökre. Lehetetlen, hogy Isten azokat, aki­ket itt a földön a szeretet aranyszálával fű­zött össze, az örökkévalóságban egymástól elszakítsa vagy találkozásukat meg ne engedje. Milyen lesz a találkozást Vájjon a gyermek, akit zsenge korában tépett le a halál anyja kebeléről, gyermek lesz-e akkor is, amikor oda­fent a mennyországban édesanyja újra felleli. Ezt csak a jó Isten tudja. Mi csak annyit tu­dunk, hogy a szeretet erősebb, mint a halál, a sírnál meg nem szakad. A szeretet, melyet .szí­vemben édesanyám i ránt érzek, nem szűnt meg akkor, amikor eltemettem, ma is itt él szívem­ben és halóporában is örökké áldom őt. A sze­retet, amelyet gyermekeimmel szemben érzek, nem szűnik meg akkor se, amikor majd engem eltemetnek, — halóporomban is örökké áldani fogom őket. A szeretet halhatatlan.