Dr. Erdő János:  Hiszek egy Istenben

A hivő ember valamiképpen rátalál erre az igazságra: Van Isten! Isten lételének felismerése még nem elegendő. Felelni kell erre a kérdésre is, hogy ki, illetve milyen az Isten?       

— Mondd meg, hogyan fogod fel az Istent és én megmondom ki vagy, — Lelke mélyén ugyanis minden ember olyan, amilyen! végső eszménye: az Istene. A hívő ember természetes feladatai és célkitűzése tehát az Isten megismerésére való törekvés. Minél közelebb jutni Istenhez, minél hűségesebb képet és fogalmat alkotni lényéről Nehéz ez, de nem reménytelen vállalkozás, Isteni segítségére jön az embernek. Megismerő képességgel ruházza fel. Művein keresztül szól hozzá, nemcsak a körülötte fejlődői nagy világból, hanem a benne bontakozó kis világból is. Isten megismerésében útmutatók a múlt nagy valláserkölcsi tanítói, elsősorban Jézus. Ö a mi számunkra „út, igazság és élet". Az Ő tanítása és útmutatása alapján próbáljunk felelni a hívő ember nagy kérdésére: ki, illetve milyen az Isten?

1. Az Isten szellem, lélek, így tanította Jézus a szamarai asszonynak: „Az Isten lélek". (János ev. 4:24.)

Isten azonban nem vak erő, anyagtalan végzet, sors, hanem] magától való, öntudatos, személyes szellem. Ő teremt, fenntart, gondvisel és tökéletesedésre serkent minden létezőt. Hatalmát mutatja a teremtés, bölcsességét a természet törvényei és szeretetéi az emberi tapasztalat. Isten az átfogó nagy valóság, minden létnek gyökere, törzse és koronája ,,ö benne élünk, mozgunk és vagyunk". (Apostolok Cselekedete 17:28), Ő a foglalata mindannak, ami lét és érték, ö az élet és erő, igazság és szentség, jóság' és szeretet, Léte „világít, mint a nap."

Isten szellemvoltából következik, hogy öt testi szemeinkkel nem láthatjuk és semmiféle anyagi formában ki nem ábrázolhatjuk. Ezért tanítja Jézus, hogy  akik Istent imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.

2. Egy az Isten. Lényegében és személyében oszthatatlan egy­ség. Szellemisége egy és oszthatatlan.

Isten egységének meglátása és felfogása a hivő ember vallás-erkölcsi fejlődésének legfontosabb eredménye. Egy az Isten: ezt tanítja a Biblia.

Az Ószövetség azt tanítja, hogy Jézus népe, a zsidóság, egy-istenhívő volt. És az ma is. Ezt hirdette Mózes a tízparancsolat­ban: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyip­tomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen Isteneid én előttem", (2 Mózes 20:2—3). Az ószövetségi vallás fundamentuma Isten egysége: „Halld Izrael: az Úr, a mi Iste­nünk, egy Úr!" (5. Mózes 6:4). Ezt tanították a próféták is: „Te, csak Te vagy a föld minden országainak Istene, Te teremted a mennyet és a földet;" „így szól az Úr... Én vagyok az első, én az utolsó és rajtam kívül nincsen Isten. (Ezsaiás: 37:16, 44:6). „És az Úr lesz az egész földnek királya, e napon egy Úr lészen és a neve is egy". (Zakariás 14:9) „Nem egy atyánk van-e mind­nyájunknak? Nem egy Isten teremtett-e minket? (Malakiás 2:10.) A zsoltárok írója az égy Istenről énekel: „Mert nagy vagy Te és csoda dolgokat művelsz: csak te vagy Isten egyedül".   (86:10).

Az Újszövetség is ilyen határozottsággal tanítja Isten egysé­gét. Jézusnak az egy Istenről való tanítása legvilágosabban az írástudóval folytatott vitájából tűnik ki. „Akkor hozzámenvén egy az írástudók közül.,. megkérdezé tőle: Melyik az első min­den parancsolatok között?" A kérdés alkalmat adott Jézusnak, hogy Istenről vallott felfogásáról őszintén, határozott formában nyilatkozzék . ... „Jézus pedig felelé neki: Minden parancsolatok között az első: Halljad Izrael, az Úr a mi Istenünk egy Úr". A vallás első parancsolata és summája tehát nem a szentháromság, hanem az egy Isten! Az írástudó helyesléssel fogadta Jézus fele­letét: „Jól van, Mester, igazán mondád, hogy egy Isten van, és nincsen kívüle más". (Márk 12:29—32.) Jézus tehát változatla­nul elfogadta az Ószövetség egyisten-tanát. A „Hegyi be­széd", a példázatok, Jézus különböző megnyilatkozásai mind az egy Istent hirdetik. Ez az evangéliumi vallásnak, a tiszta jézust kereszténységnek fundamentuma, meghatározója és alapigazsága.

Ezt ismerte fel Dávid Ferenc: „Semmi nincsen az egész de­rék szentírásban, világosabb, nyilvábban való tudomány, mint az egy Istenről való tudomány, mely Istent mindenkor az írás a mi Urunk Jézus Krisztus szent atyjának mond lenni..." „... maga a szentírás egy Istent mond, nem hármast, egy Krisztust nem kettőst, egy hitet, egy keresztséget és egy úrvacsoráját, semmit nem mond kettőnek lenni."

Az egy istenhit, az ókori keresztény egyházban fokozatosan  megromlott. Az eltorzult Jézus-tiszteletből idegen vallások és böl­cselet hatására kialakult az egy lényegű, és három személyű is­tenfogalom. A 325-ben tartott niceai zsinat, Nagy Konstantin csá­szár segítségével, csak hosszú, szenvedélyes viták után, fogadta el a szentháromságot. Ez a zsinati határozat a Jézus tanította egy Isten hitnek az első hivatalos megtagadása.

„Az Antikrisztus pedig ezt (t. i. az egy Isten hitet!) el nem ronthatá, — mondja Dávid Ferenc —, hanem önmagától a régi szofisták által többet tőn hozzá, az egy Istent három személynek mondván, ki azért egy lényeg légyen, de megválasztván a szemé­lyeket a lényegtől, és hogy a három személy az egy Istenben lé­gyen, avagy az egy Isten a három személyben. És efféle sok foldozásokkal teljességgel elfordíttatott az apostolnak egyszerű tu­dománya az egy önmagától való felséges Isten, a Jézus Krisztus szent Atyja, ki mind ez ideig a világtól nem igaz Istennek ítélte­tett tenni. Még pedig annak felette oly zűrzavarral hálolta be mind az egész szent írást, hogy senkitől igazán meg ne értettessék," (Rövid Magyarázat, I. r. 6—14 1.)

Isten egysége ésszerű és tudományos igazság. A természetben és a természet mögött csak egy erő, elv van s működik, de nem három. Az egy Isten tartja a világot és az életet oszthatatlan egységben. ö az, aki teremt mindent és törvényeivel segíti a fejlődés útján előre, a tökéletesedés, Istenországa felé.

Isten egysége nem puszta elmélet, elvont észigazság, hanem életalakító erő, a lelki élet fejlődésének természetes eredménye, minden valláserkölcsi kötelesség forrása. Ez a hit a jó Isten­hez vágyódó, vele személyes kapcsolatba lépni akaró lélek igazsága, A jó Istent tisztelő és imádó lélek csak e hitben tud megnyugodni.

A tanítványok arra kérték Jézust, hogy tanítsa meg őket he­lyesen imádkozni. „Ti azért így imádkozzatok, — mondta Jé­zus —: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a te országod;... stb." Nem a szentháromsághoz, hanem az egy Istenihez, a mi Atyánkhoz tanította Jézus őket imádkozni. Ezt hirdette Dávid Ferenc is:

„Azért az Atyaisten szigorú parancsára... csak az egy Is­tent Krisztusnak Atyját kell segítségül hívni, nem pedig magát Krisztust, sem a Szentlelket, sem a meghalt szenteket, vagy más valakit Istenen, Krisztus Atyján kívül."

„Nyilvánvaló és semmi ellentmondást nem tűrő igazságnak mutatkozik ez, mert a pátriárkák, a próféták, Krisztus és az apos­tolok, ehhez az Istenhez minden jóknak forrásához folyamodtak, csak egyedül öt hívták segítségül és ami jót az emberekkel a ma­guk hivatalában és szolgálatában míveltek, azt mind az ő segít­ségével és az ö adományával cselekedtek és míveltek."

Az unitárius hit és életfelfogás alapja Isten oszthatatlan egy­sége. Egy az Isten. Ezt tanította Jézus. Ez a mi hitvallásunk; ez az életünk meghatározója, tökéletesedésünk indítóoka és célja. 3. Isten gondviselő Atya. Isten a végtelen szellem mint sze­rető Atya lép közel hozzánk és válik számunkra felfogható személyes valósággá. Ez a legrövidebb út Isten felé. Ez által lépünk  Istennel közvetlen, személyes kapcsolatba és érezzük meg, hogy     mi az Ö gyermekei vagyunk. így lesz Ö a mi oltalmunk és erőnk,     akihez  gyermeki bizalommal imádkozunk s  kérjük segítségét,    életünk napfényes és sötét óráiban.

Az Istennek „Atya"-ként való felfogását Jézusnak köszönhet­jük. Jézus előtt az emberek Istent a világgal és az emberrel nem sokat törődő, elfogult, részrehajló királynak, szigorú bírónak, fé­lelmetes úrnak fogták fel. Jézus új értelmet adott az istenfogalomnak, ö volt az első a vallások történetében, aki határozottan    tanította, hogy Isten gondviselő Atya és ezt az igazságot evangéliumának központi tanításává tette. Természetesen Ő nem az   írástudók, vagy filozófusok nyelvén beszélt Istenről. Jézus gyermeki bizalommal közeledett Istenhez s közvetlen, családias szellemben, de mély erkölcsi jelentéssel „Atyá"-nak nevezte. Oly egy-szerűen és meghatóan beszél Istenről, mint mennyei Atyáról,   ahogy senki más, sem előtte, sem utána nem tette. Minden szavából kisugárzott mély hite, melyben. Istent Atyjának tudta és   érezte. Ez a hit fakasztotta fel szívében a legszebb imádságot: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ..." „Atyám": ez volt az első és utolsó szó ajkán, melyről Lukács evangélium tudósít.

Jézus a vallás lényegét Isten atyaságában fejezte ki. Isten mennyei Atyánk. Jóság és szeretet. Jobban szeret: minket, mint szüleink. Mindenki elhagyhat, mindenki ellenünk fordulhat, de ö sohasem hagy el. Isten velünk van mindig, mert az Ö gyerme­kei vagyunk, ö visel gondot reánk. Ö vezérli életünket a tökéle­tesedés útján előre, Istenországa felé. ö jutalmaz, ha jók vagyunk; büntet, hogyha rosszak voltunk, de csak azért, hogy megjavul­junk s jövőben jobbak legyünk: boldog emberek, az ö igaz gyer­mekei és munkatársai.

Isten atyaságából következik:

Szeretete. Ez az Isten leglényegesebb tulajdonsága. Az Új­szövetség egyenesen Isten lényegének mondja: „Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is 6 benne" (1. János 4:16.)

Isten egyformán szeret minket, személyválogatás nélkül, mert Ö gondviselő Atyánk. Az ember felelete is csak a szeretet lehet, mert Isten gyermeke. Mi annál inkább szeretjük Atyánkat, mivel ö először szeretett minket. Mint földi atyával a vérközösség, ügy a mennyei Atyával a szeretet-közösség kapcsol össze. Szeretet által érintkezhetünk Istennel és léphetünk vele tökéletes közös­ségbe. Az Ószövetségben a Jáhvé haragjától és büntetésétől való félelem ösztönzi az embert a hozzá való ragaszkodásra. Jézus tanítása szerint a gyermeki szeretet vezet a gondviselő Atyához és teremt vele élet- és munkaközösséget.    

Isten szeretete összhangban van igazságosságával. Isten igaz­ságosságát a szeretet irányítja, s változtatja át javító és nevelő igazságossággá, mivel ő a mi Atyánk.

Isten gondviselő szeretet. Nagyban és kicsinyben, egyesekben és az egészben gondját viseli a világnak. Isten bölcsességgel, hatalommal és jósággal, kormányozza a világ életét s úgy irá­nyítja, hogy célját elérje. Ez a cél pedig nem más, mint az aka­rata szerinti összhangos élet. Olyan élet, melyben Isten fia, mun­katársa lesz az ember és Istenországa a föld. Ez a gondviselő szeretet Isten munkatársaként vonja be az embert a gondviselés munkájába. A jó Isten szabad tevékenységre és tevékeny sza­badságra készteti az embert a világ s az ö saját élete folyásával szemben. Isten atyai gondviselése feleslegessé teszi az ember oktalan aggodalmaskodását." Ne aggodalmaskodjatok, — tanítja Jézus, — a ti éltetek 'elöl, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felöl, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-e az élet. hogynem az eledel és a test, hogynem az öltözet?... Ne aggodal­maskodjatok tehát,.. Mert jól tudja a ti mennyet Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak nektek." (Máté 6:25—33.)

Isten megbocsátó szeretet. Atyai szeretettel figyeli gyerme­kei életét. Óvja a rossztól. Erősíti a gyengéket a kísértéssel szem­ben. Ébren tartja bennük a jóság, az emberi méltóság és a nagyrahivatottság gondolatát. Támogatja a megtérőket és elősegíti megjavulásukat. Isten úgy örvend a megtérő bűnös gyermekének, mint a pásztor a megkerült juhának, az özvegy asszony a meg­talált drahmának, és az édesapa a megjavult tékozló fiának. Is­ten megbocsát az eltévedt, de hozzá visszatérő gyermekeinek s keblére fogadja őket. Mert ö szerető, megbocsátó Atya.

Egyetemessége

Isten a világnak és az egész emberiségnek: pogánynak és ke­reszténynek, hívőnek és hitetlennek, jónak és rossznak egyaránt gondviselő Atyja. Isten atyai tulajdonsága kiterjed és érvényes minden emberre. Ö egyformán szereti az embereket állásuk, nemzetiségük, állapotuk és jellemüktől függetlenül. Neki nincsenek választottai és nem részrehajló, aki egyik gyermekében több sze­retetreméltóságot látva annak kedvez, a többiek rovására, ö min­den gyermekének egyformán szerető Atyja.

„Jól emlékszem, mennyire megütődtem egy misszionárius elő­adása olvasásakor, — írja Channing Vilmos --, amelyben a szó­nok felszámlálta a pogány világ azon millióit, akik a gyűlés né­hány órája alatt meghalnak; és kérte hallgatóit, hogy gondolatban figyeljenek azok ordítására, amint pokolra szállnak... De miként hiheti egy épeszű ember, hogy az emberi nemnek hasonlíthatat­lanul nagyobb része elhagyatik Istentől!  Ha a kereszténység va­lóban ilyennek mutatja az Isten jellemét, bátran kérdezhetjük: Minő joguk van ilyen vallást tartani, vagy terjeszteni? Mert ta­lálható-e a pogányság minden hamis istenei közt csak egy is igazságtalanabb és kegyetlenebb az oly Istenségnél, akit egy ily rendszer nyújt tiszteletünk tárgyául? De a keresztény vallás se­hol sem tanítja ezt a szörnyű hitet, S még inkább egyetlen em­ber sem hisz, vagy hihet egy ilyen ijesztő tant a maga szívében. Az emberek ezt szavakban kifejezhetik, de az emberi természet tiltja ahhoz belső megegyezést adni... Az emberi szív sokkal jobb tanító, mint a teológia ezen sötét rendszerei. Titkos mély­ségében hiszen, amit talán nem mer szavakba foglalni, Isten  részrehajlatlan, igazságos, egyetemes és atyai szeretetében." (A tökéletes élet 38. 1.)

Az embernek Istennel való személyes kapcsolata.

Isten atyasága jogot ad az embernek, hogy szabadon és köz­vetlenül forduljon mennyei Atyjához s vele személyes kapcsola­tot teremtsen. Mint gyermek édesapjához, úgy fordulhat az em­ber is gondviselő Atyjához. Az Ószövetségben Jáhvé megközelít­hetetlen fenségben emelkedik a teremtett világ és saját népe fölé. Világfölötti hatalom, olyan mint egy keleti kényúr, akihez ha­landó földi ember, közvetlenül nem közelíthet, hanem csak köz­vetítő személyek és áldozati cselekmények által, meghatározott helyen és időben. Jáhvé nevét még a főpap is csak évente egy­szer a templomban ejthette ki. Jézus eloszlatta ezt a téves felfogást. Felvilágosította az embereket, hogy Isten nem félelmet gerjesztő hatalom, hanem gondviselő Atya. Maga a megtestesült jó­ság és szeretet. A gondviselő Atyával minden ember félelem nél­kül, személyesen, közvetítő nélkül érintkezhetik, úgy mint gyer­mek szüleivel. Az igazi imádók lélekben és igazságban bárhol és bármikor imádhatják az Atyát. Az Istennel való személyes kap­csolat lehetővé teszi, hogy az ember gondviselő Atyját szeresse... egész lényével, fenntartás nélküli teljes szeretettel és akarata szerint építse a földön Istenországát. Jézus nagy érdeme, hogy kivívta az ember valláserkölcsi függetlenségét; elhárította az Isten és ember közvetlen, személyes érintkezését akadályozó ténye­zőket.

Testvériség és istenfiúság.

Testvérek vagyunk, egy Atyánk gyermekei. Egyek vagyunk eredetben, természetben, rendeltetésben és a jó Istennel való gyermeki kapcsolat kiépítésének lehetőségében. Az egymás iránti magatartásunk meghatározója a tiszta testvéri szeretet Ez a szeretet abból a felismerésből fakad, hogy Isten mindnyá­junk Atyja és nekünk kötelességünk e viszonynak megfelelően élni.  Jézus a testvéri szeretetnek olyan egyetemes alkalmazását tanította, mint amilyennek ö az Isten szeretetét tapasztalta, „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, áld­játok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. Hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád  mind az igazaknak, mind a hamisaknak."  (Máté ev. 5:44—45.)

Az emberek megbecsülése és testvéri szeretete az Isten iránti tiszteletnek kifejezése. Akkor mondhatjuk magunkat Isten gyermekeinek, ha lelkünkbe fogadjuk mindazokat, akik Hozzá tartoznak: az embereket. így lesz a testvéri szeretet vallásos­ságunk fokmérője: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert aki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát? Az a parancsolatunk is van ö tőle, hogy aki sze­reti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is." (1. János 4:20—21. v.)

A testvéri szeretet természetesen kiterjed a bűnösökre is. Isten azt kívánja, hogy Hozzá hasonlóan mutassunk mi is könyörületet a bűnös iránt és segítsük elő megjavulását.

A jó Isten minden gyermekét, születésénél fogva, istenfiú­ságra hívta el. „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes" (Máté ev. 5:48. v.) A tökéletesség nem idegen számunkra. A teremtő Isten mesterjegye bennünk. Itt él lelkűnkben mint tökéletesedési vágy, mint növekedésre és fejlődésre serkentő erő. A tökéletesség, mint életcél, azt jelenti, hogy amint az emberi szervezet a fejlődés folyamán elhagyta az alacsonyabb életforma jeleit, úgy az ember is állandóan törekedjék fejlődni, érlelődni és növekedni. Az Istentől kapott erők és tehetségek kibontakoztatásával s jellemmé építésével törekedjék Isten törvényei szerint élni és belehelyezkedni azokba az emberi közösségekbe, melyeknek keretei között az Isten akarata szerinti élet kibontakozhatik. Így leszünk mi emberek Isten fiai és munkatársai, országa építésében.

Ki, illetve milyen tehát az Isten ?

Az Isten szellem, lélek. Egy és oszthatatlan. Mindnyájunk gond­viselő Atyja. A mindenség Istene és mégis az én Atyám. Atyám ö és erőm, csak általa boldogulok, ö egészíti ki elégtelensége­met. S mind a földi, mind az örökéletben ö segít nyugodt szív­vel és békességben élni. Ez a Jézus evangéliumából vett fele­letem. Ez az alapja unitárius hit- és életfelfogásomnak. E hit­ben élek és dolgozom gondviselő Atyám törvényeinek megvalósításáért. Hogy legyen „dicsőség a magasságban az Istennek, és a földön békesség; az emberek közt jóakarat." Ezért vállalom Jézus két parancsolatát életem legszentebb kötelességéül: „Az Úr, a mi Istenünk egy Úr. Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből és teljes erődből … Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Márk 12:29-31).

Megjelent az 1958-as Unitárius Naptár 98-106 oldalain.