FERENCZI ENIKŐ

HALALKÖZELBEN -NAPONTA

„A mai társadalom igyekszik elhárítani a halál gondolatát, ezért nem fordít kellő figyelmet a haldoklók gondozására sem, akik így gyakran méltatlan körül­mények között, magukra hagyottan halnak meg." (Hegedűs 1995) így a határ nem az élet része, természetes velejárója, hanem tabu, amiről jobb nem beszólni, lehetőleg szakmai körökben sem. Ebben a folyamatban nagy szerepet játszott a két világháború, amely a halált megfosztotta talán a legfontosabb jellemzőjétől: egyediségétől, s helyette tömegessé és irracionálissá tette. (Buda 1997) A hirtelen halál - balesetek, tömegszerencsétlenségek, katasztrófák stb. - gyakorivá válása pedig azt az érzetet kelti bennünk, hogy a halál időpontja kiszámíthatatlan, nem lehet rá felkészülni.

Ezek a folyamatok felerősítették a halállal kapcsolatos szorongásokat s ennek eredménye a halál tagadásának, elfojtásának uralkodó szemlélete. (Kipling 1995)

A tanatopszichológia szerint a haldokló beteg előbb vagy utóbb megérzi, hogy meg fog halni, és keresi azt, akivel megoszthatja ezt az érzést. A körülötte levők (mi) pedig igyekszünk kitérni a lehetőség elöl, ezzel csak fokozva magá­ra-maradottságát. Védekezünk, mert félünk szembekerülni tehetetlenségünkkel, azzal a mindenki számára „előírt" halandósággal, amelyet a másik ember most annyira sürgetően átél.

Mintha minden úgy lenne berendezve, hogy ne kelljen halálunkra gondol­nunk! Törekedjünk csak céljaink elérésére, a látható dolgok megszerzésére és fel­építésére!... Csak a haldoklók panaszkodnak arról, hogy elmentek minden mel­lett, ami lényeges lett volna.

Mit teszünk hát? Menekülünk önmagunk elöl? Csak néha, alkalomszerűen találkozunk valódi énünkkel, de sohasem sikerül igazán önmagunk végére jár­nunk, és megtudnunk, kik is vagyunk valójában... Nincs időnk. S csak a legvé­gén értjük meg, hogy életünk csupa alkotás és csoda lehetett volna?

Hogyan változtathatunk a magunk halál-viszonyán? Merjünk rágondolni, és próbáljuk elfogadni életünk részeként! És merjük számba venni vele kapcso­latos élményeinket, gyermekkorunkig visszamenőleg. Mi okozott és mi okoz ne­künk gondot? Ha pedig hivatásunk, munkánk része a haldoklókkal való találko­zás, vagy éppen azok lelki gondozása, akkor feltétlenül keressük az ilyen jellegű szakmai beszélgetéseket, kibeszélés-lehetőségeket vagy ilyen jellegű képzéseket, és ne mellőzzük az elméleti tudásszerzést sem.

Merjünk beszélni róla, olvassunk róla, látogassunk súlyos haldokló bete­geket, hallgassuk meg őket, és merjünk őszintén beszélni velük! A legnagyobb  segítség, ha látunk valakit szépen meghalni, ha mi tudunk másoknak meghalni segíteni. Ez döntő módon befolyásolja saját halál-viszonyunk alakulását. (Polcz 1998)

Mit tehetünk, mit mondjunk a haldoklónak, a hozzátartozónak, amikor szembesülünk a reménytelenség abszurdumával? Tehetetlennek érezzük magun­kat? És úgy véljük, hogy kívül esik hatáskörünkön? Rettegünk, hogy azt kérdik majd tőlünk: „miért?" Vagy elöljárókat és intézményeket vádolunk, hogy erre nem tanítottak meg?!

A haldokló a leginkább arra vágyik, hogy ne hagyják magára, hogy fedezzék fel spirituális, lelki igényét, és segítsenek neki. A halállal szembesülő nem is iga­zán a válaszokra kíváncsi, hanem mindenekelőtt emberi közelségre, a szeretet és az élet misztériumának, s az öt átható transzcendens létezésének megélésére. Az ember legégetőbb szükséglete, hogy utolsó pillanatig szerethessen és szeressék.

Képesek vagyunk így együtt érezni, együtt lenni egy másik emberrel? Odafi­gyelni rá, és megadni az utolsó percig élete méltóságát? Befogadni egy haldokló ember szenvedéseit, és elkísérni a végsőkig? Tudunk-e ilyen kísérők lenni?

A halál nem kudarc. A halál az élet része. „A haldoklás pedig értékes idő." (Hennezel 1999) A végső számadás ideje. Aki pedig ez időben kísérőül szegődik, az köteles elfogadni azt a kikerülhetetlen és elkerülhetetlen eseményt, ami maga a halál. És el kell fogadnia saját emberi korlátait is.

Bármennyire szeretünk is valakit, nem tudjuk megakadályozni, hogy meg­haljon, és nem mentesíthetjük attól a szenvedéstől, amely a haldoklás velejárója. Azt azonban megakadályozhatjuk, hogy ez a szenvedés magányba és elhagyatott­ságba torkolljék.

Vajon mindig nehéz volt „emberségesen" viselkedni egy haldoklóval, vagy ez is modern jelenség? Ma a hatékonyság és nem az érzelmesség vezet, a tevé­kenység, a technika kerül előtérbe, és jóval nagyobb azok száma, akik gépeket kezelnek, és kevesen vannak, akik gondot viselnek.

A halál tabuját emlegetjük, pedig ott találjuk filmekben, könyvekben - a rombolás és erőszak képeivel együtt. A tabu a meghitt halálra vonatkozik, arra a halálra, amely közvetlenül érint, feldúlva életünket. Családtagjaink, barátaink, ismerőseink halálára. Amikor próbáljuk megérteni a halál valóságát, akkor önma­gunk mélységeibe tekintünk. És társadalmunk épp ez elöl menekül.

A meghittség tabuja két összetevőre vonatkozik: a szavakra és az érintésre. Ha nem tudom azt mondani, hogy „szeretlek", és nem tudom megérinteni a má­sikat. A haldokló pedig gyakran érez sürgető vágyat, hogy megérintsék, s ezt úgy adja kifejezésre, hogy emeljék föl, adjanak neki inni - s mi éppen ezeket az alkal­makat bízzuk a „személyzetre" (hiszen ez az ő dolguk).

Ahhoz, hogy áttörjük „a meghittség tabujának" falát, sokszor újra kell ér­tékelnünk neveltetésünket, új nyelvet kell tanulnunk, s új magatartásformát — amennyiben ez szükséges.

És ne feledkezzünk meg arról a tudásról, amit a haldoklóktól kapunk. Ők újra és újra megtanítanak minket arra, ami az életben fontos!

A leginkább azért félünk a halálközelségtől, mert félünk önmagunkkal szem­benézni! Mert képtelenek vagyunk értelmet adni a dolgoknak! És itt megkérdik tőlünk: „mi értelme az életnek?" És sokan úgy gondolják, „most már nincs mit tenni". De ez a hátralevő idő rendkívül fontos. Értelmet kell adni az időnek, ami még hátravan. Lehet, hogy csak anyagi ügyeit fogja elrendezni, de lehet, hogy rendet tesz személyes kapcsolataiban is. A haldoklónak szüksége van arra, hogy eljusson önmaga végső határáig. „Megkísérlünk teljesen a világra jönni, mielőtt eltávoznánk" (Michel de Muzan). Hihetetlen dolgok történnek ebben az időszak­ban! De, hogy ez megvalósuljon, szüksége van a környezet segítségére. És saj­nos gyakran mi vagyunk azok, akik ezt megakadályozzuk és nem segítünk. Ezért nagy a felelősségünk és rendkívül sok múlik azon, mennyire értékeljük ezt az időt, és mennyire adunk lehetőséget, hogy ezt megélje a haldokló.

Két csapdára azonban nagyon kell figyelnünk:

-  nem szabad reménytelenséget sugározni, amikor a haldoklónak  reményre van szüksége!

-  de nem szabad görcsösen belekapaszkodni a reménybe, ha a haldokló jelt ad, hogy belőle már kihalt a remény! (Hennezel 1999}

Lelkigondozókként rendkívül fontos megtanulnunk megőrizni azt az egyen­súlyt, hogy empatikusan befogadjuk, amit a másik ember érez, mégse hagyjuk, hogy ez teljesen elborítson. És ne a szánalom, hanem az együttérzés uraljon!

A haldokló beteg érzéseinek megértését elősegítheti, ha ismerjük azokat a lelki-pszichikai folyamatokat, amelyeket a haldokló átél. A tanatológiai szakiro­dalomban először Elisabeth Kübler-Ross ismertette ezt az On Death and Dying című könyvében, amely 1988-ban jelent meg magyar nyelven, s amely most már a magyar nyelvű lelkigondozói szakkörökben is közismert (ezért részletesen nem tárgyalom). Haldokló betegekkel való beszélgetései alapján öt, általában egymást követő szakaszt figyelt meg: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Amire figyelnünk kell: hogy nálunk még sokszor nem történik meg a diagnózis őszinte közlése a beteggel, ezért a betegség tudomásulvétele nem a nyílt elutasí­tással kezdődik! Ezt két szakasz előzi meg: a tudatlanság és a bizonytalanság.

Tudatlanság: az orvosok nagy általánosságban nem közlik a beteggel a va­lós diagnózist, és csak a hozzátartozókat világosítják fel. Ezzel megkezdődik a jól ismert színjáték: mindenki úgy tesz, mintha nem lenne komoly a betegség. A haldokló izolálódik kérdéseivel, és később, amikor rájön az igazságra, elveszti bizalmát Mert ebben a helyzetben a családtagok is rosszul érzik magukat, s egy arckifejezés vagy gesztus lesz az árulkodó jel.

Bizonytalanság: a beteg szeretne többet tudni állapotáról, de ugyanakkor fél, hogy kiderül betegségének gyógyíthatatlansága, ezért olyanoktól érdeklődik, akik maguk is keveset tudnak. Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című művében erről  így ír: „Gyötrelmei közül a hazugság volt a legnagyobb, az a hazugság, amelyben ki tudja, miért, mindenki egyformán részt vett: hogy Iván Iljics csak beteg, de nem haldoklik, csak viselkedjen nyugodtan, és kövesse az orvosok előírásait, és akkor minden jól végződik. Pedig tudta, hogy akármit csinálnak, a vége csak egy lesz: egyre kínzóbb szenvedés, és végül a halál."

A haldoklókkal való beszélgetések azt igazolják, hogy előbb vagy utóbb mindenki ráébred az igazságra. Még a kisgyermekek is felismerik a közelgő ha­lált. A valódi kérdés nem az: megmondjuk-e, hanem az: hogyan mondjuk meg. A diagnózis közlése az orvosok feladata lenne, de ők gyakran elzárkóznak a nyílt beszélgetések elöl.

A lelkigondozói beszélgetésekben nagyon gyakori, hogy a beteg, megérezve betegsége súlyát, szóba hozza - mert szükségét érzi erről beszélni. Sőt a kórházi lelkigondozásban az is megtörténik, hogy maga az orvos kéri a lelkigondozó segítségét.

Elutasítás: a tények tudomásulvételének elutasítása egyfajta védekezés — védekezés az erőgyűjtésre. Ezt a hárítást nem szabad áttörni, mert a beteg még nem áll készen a betegségével való szembenézésre. Gyakran hirtelen feltámadó aktivitás tör fel. Életének talán ez az utolsó igazán aktív időszaka, ezért a lehe­tőségekhez képest bátorítani kell, s csak akkor figyelmeztessük, ha tervei irreá­lisak.

Düh: a beteg már nem tudja tovább fenntartani a tagadást, ezért másokat vá­dol — elsősorban az orvosokat —, s ez a düh később egész környezetére kiterjed. Ez rendkívül nehéz időszak. Akkor tudjuk a leginkább segíteni betegünket, ha so­kat vagyunk együtt vele, és engedjük, hogy felszínre hozza érzéseit.

Alkudozás: ez a szakasz az életút végiggondolásának időszaka, ilyenkor óri­ási az igény, hogy a beteg életéről, múltjáról, bűneiről beszélhessen. Szorongását csökkenthetjük, ha rámutatunk élete pozitív eseményeire.

Depresszió: az életút végigtekintése egyúttal az élet lezárását is jelenti a hal­dokló számára. Depressziója kétirányú: egyfelől jelenlegi helyzetével, másfelől jövőjével kapcsolatos. Egyre kevésbé tudja magát ellátni, egyre inkább környe­zete gondoskodására szorul. A látogatottság és a beszélgetés igénye nagyon le­csökken.

Belenyugvás: a beteg egyre többet gondol közelgő halálára. Elfordul az élet­től, keveset beszél, alig eszik, nem érdeklik az események, belső világa köti le. Nagyon gyakori, hogy a haldokló már felkészült halálára, de környezete még nem. Ebben az időszakban előtérbe kerül a metakommunikáció szerepe: csen­des jelenlét, a haldokló kezének megsimogatása,,. Mit adhatunk a haldoklónak ebben az utolsó, rövid időben? Hitet, hogy nincs egyedül. Gyakran úgy érzzük, mintha nem is érzékelné jelenlétünket, de ha menni készülünk, maradásra kér! Gyakori ebben az időszakban halott rokonok vagy a vallás világában otthonos alakok „látása".

Vigyáznunk kell: nem törvényszerű, hogy mindenki átélje valamennyi sza­kaszt, sőt az is megtörténhet, hogy kimaradhatnak egyesek - vagy visszatérnek.

A beteggel való őszinte, emberi kapcsolat a legfontosabb, s az ő igényének figyelembevételével segíthetjük, hogy elfogadhassa múlandóságának tudatát, ha­lála így élete méltó befejezése lehessen.

Felhasznált irodalom

- Buda Béla, A halál és a haldoklás szociálpszichológiai jelenségei. In: Kharón - Tanatológiai Szemle 1997/1 (I.) 5-15.

- Hegedűs Katalin (szerk.). Lélektől lélekig. Súlyos betegek és haldoklók pszichés gondozása. SOTE Magatartástudományi Intézet. Budapest 1995.

- Hegedűs Katalin (szerk,), Halálközeiben II. A haldokló és a halál méltóságáért. Magyar Hospice Alapítvány. Budapest 1995

- Hegedűs Katalin, Az emberhez méltó halál. Osiris Kiadó. Budapest 2000.

- Hennezel, Marie de - Leloup, Jean-Yves, A halál művészete. Európa Kiadó. Bu­dapest 1999.

- Polcz Alaine, Ideje a meghalásnak. Pont Kiadó. Budapest 1998.

- Pilling János, A haldokló pszichés gondozása a haldoklás különböző stádiumai­ban. In: Hegedűs K. (szerk.), Halálközelben:. Magyar Hospice Alapítvány. Budapest 1995.

Megjelent a Keresztény Magvető, 2005/3 száma 223-227. oldalain