GELLÉRD IMRE

A PRÉDIKÁCIÓ IDŐSZERŰSÉGE

A történelmi kereszténység a prédikáció időszerűségét alaki kér­désnek tekinti. Tartalmi szempontból az igehirdetéssel kapcsolatosan az időszerűség problémája alig tehető fel. Az ige önmagával való őrök azonosságának elvéből következik, hogy az ige, mint a prédikáció egyetlen lehetséges tárgya, mindig időszerű. A valláserkölcsi értékek örökkévalóságában mi is hiszünk, ez azonban szerintünk csak formailag érvényes. Például az igazság mint értékfogalom örökkévaló, de tudatá­ban vagyunk annak is, hogy e fogalom tartalma még az egy és ugyan­azon szentírásbeli kijelentés keretei között is állandóan változik. Hogyne változott volna akkor az egyes történelmi korszakokban! A prédikáció időszerűsége azt jelenti, hogy a formailag örökkévaló valláserkölcsi értéknek azt a tartalmat igyekszem megadni, melyre az én korom emberének éppen szüksége van. így értelmezve a korszerűség nem csupán alaki kérdés, hanem elvi és tartalmi is. Ezt egyetlen példa is megvilágítja. A keresztény élet értékrendszerében fontos helyet fog­lal el pl. az Istennek való odaszentelődés parancsa. Ha most végiggon­doljuk, hogy ez az egyébként örök értékű és érvényű valláserkölcsi követelmény mit jelentett pl. a prófétáknál, mit jelentett a zsidó pap­ságnál, mit a farizeusoknál, mit Jézusnál, az esszénusoknál, az őskeresztényeknél, a szerzetesség korában és végül mit jelent a modern hivő ember számára, akkor megértjük, hogy az örökkévalóság keretein belül minden értéknek megvannak a maga kor szabta tartalmi vál­tozatai. Korszerűvé tenni a prédikációt annyit jelent, mint az itt és most vonatkozásaiban ragadni meg és mutatni fel az értéket.

Nem kezdhetünk témánk gyakorlati tárgyalásába mindaddig, amíg nem adunk választ egészen röviden egy lényeges kérdésre: a keresz­tény prédikációban húsz évszázadon át mi volt az időszerű? Más szó­val milyen tartalmi és alaki feltételek tették időszerűvé a prédiká­ciót századokon át?

Ha Jézussal kezdjük, külön tanulmány tárgyát képezhetné az, hogy miben  állott az  ö tanításainak  időszerűsége.  Mielőtt felelnénk erre a kérdésre, jegyezzük meg, hogy a prédikálásban nincsen abszolút időszerűség, mert ez azt jelentené, hogy a szónok kora valláserkölcsi értékrendszerét fejezi ki híven, holott a prédikáció mint nevelő esz­köz sokszor éppen arra van hivatva, hogy ezt az értékrendszert össze­törje, megsemmisítse, átalakítsa. Tehát nem mindig az az aktuális, ami éppen van, hanem az is, aminek lennie kellene. A próféták s köztük Jézus beszédeinek aktualitása sem abban áll, hogy pusztán tükrözik koruk felfogását, hanem abban, hogy felismerték koruk valláserkölcsi szükségletét, függetlenül (érttől, hogy a széles tömegek képviselték-e vagy igényelték-e ezt vagy sem. A próféták és maga Jézus is az aktualitás fogalmának értékelméleti vetületével ajándékozták meg a keresztény­séget, A valóság síkját átvitték az eszmény síkjába, a van-t a kell vi­lágába, az ontológiai dimenziót az axiológiai dimenzióba. Az aktuali­tás tehát ezek szerint az értékek világában nem a van-nak, hanem a kell-nek, nem a szubjektív, hanem az objektív szükségletnek a kife­jezése. Az aktualitás emiatt nem mindig egy azzal, amit éppen óhaj­tunk, noha ez volna a kívánatos, hanem sok esetben más, több ennél. Jézus nem azt fejezte ki, amit korának embere követelt, ellenkező­leg, gyakran ostorozta azt. Ö egy új és az addiginál magasabbrendű értékrendszert teremtett, melynek történelmi szükségességét látta idő­szerűnek. Az örök kell értékrendszerét helyezte bele abba a mába, melyben élt. Tragikuma — akárcsak a többi próféták tragikuma is — az aktuális van és a kell éles ellentétéből származott. Ez az ellentét már nem jelentkezik beszédeinek alaki arculatában, s ez volt a nagy szerencse. A néptől sokban idegen, a nép etikai színvonalát messze túlhaladó új értékrendszerét a kor kifejezőmódjának köntösébe tudta öltöztetni. Gondoljunk a hasonlatokra és példázatokra.

Az időszerűség nem az örökkévaló értékkel szemben való en­gedmény, hanem értelmes alkalmazkodás éppen az örökkévaló érték győzelme érdekében. Ez az alkalmazkodás tette időszerűvé az apos­tolok, de főleg Pál missziói prédikálását. A keleti egyház nagy szóno­kainak négy homiletikai tény kölcsönzött időszerűséget. Tartalmilag: a hellén szellem kifejezése és a miszticizmus. Alaki szempontból: a szentek életéből vett illusztrációk fantasztikus tömege és a polemikus hajlam. A nyugati egyház szónokai között Ambrozius gyakorlati taná­csaival, Augustinus és követőinek a római jogból kisarjadzó tekintély-elvvel váltak beszédeikben időszerűkké.

A középkor túlkapásai új szükségleteket érleltek meg a lelkekben, melyeket a reformáció fejezett ki, Huszt a gyújtó lángolás, Luthert az egyéni átélés, Kálvint a hangvétel erélye, a pietistákat az érzelmi mélység, valamint a homiletikai egyszerűség és közvetlenség tettek a maguk idejében időszerű szónokokká. A felvilágosodás szónokai az észérvek ragyogtatásával, Schleiermacher és követői személyes hit­tapasztalataik, élményeik egyszerű hangon való közlésével, a francia romantikusok gondolataik eredetiségével és forradalmi tónusával, az angolok a sarjadó liberalizmus húrjainak pengetésével váltak koruk­ban aktuálisokká.

Dávid Ferenc beszédének időszerűségét kora magasabb valláser­kölcsi igényeinek, hiányérzetének, igazságszomjának, kereső szenve­délyének a legmagasabb síkon és a legmagasabb homiletikai eszközök­kel   való  kifejezése  biztosította.   Enyedi   azért  volt   aktuális,  mert   a háborúk okozta erkölcsi sebeket igyekezeti orvosolni. A felvilágoso­dás szónokai makacs merészséggel ostorozták a még mindig uralkodó obszkurantizmust és a maradiságot, felhasználják a kor tudományos kutatásainak eredményeit. Kriza János a túlzó racionalizmus elleni ha­dakozásával a legizzóbb aktualitás húrjait pengette. Ferencz József és köre szinte abszolút hitelességgel fejezik ki koruk liberalizmusát, in­dividualizmusát, optimizmusát, polémikus hajlamait és esztétikai igé­nyeit.

Az unitárius hitnézetből egyenesen következik, hogy a lelkésznek időszerű beszédet mondania kötelessége már a négyszáz éves hagyo­mánynál fogva is.

Mi a különbség az időszerű és nem időszerű prédikáció között? Az hogy az időszerű prédikáció az Örökkévaló értékek feltárása, megvilá­gítása és a személyiségbe való átültetése rendjén tudatosan és követ­kezetesen tekintettel van annak a kornak szellemére, igényeire, érték­világára, szükségleteinek sajátosságaira, melyben a beszéd készül és elhangzik. Az időszerűség nem illetheti meg az olyan beszédet, mely­nek szerzője bemutatja és kifejezi ugyan az örök értékű valláserkölcsi eszméket (igazság, szeretet, jóság, béke, méltányosság, szépség,  tö­kéletesség, Istenországa), de csak önmagukban, általánosságban, sub specie eternitatis, anélkül, hogy tekintettel lenne kora emberének, tár­sadalmának lelki, szellemi, erkölcsi stb, sajátosságaira, igényeire. Az ilyen beszédet, ha értékes, nevezhetjük klasszikusnak, s azt bármikor, bárhol el lehet mondani, de szerzőjének számolnia kell azzal, hogy beszéde nem hatol be gyülekezete lelkiségének mélyebb rétegeibe, mivel azt nem az időszerűség feltételei mellett és eszközeivel ragadta meg, ha egyáltalán megragadta.

A lelkész a ma emberének prédikál. Prédikálása három tényezőn múlik: a hallgatóság, a lelkész egyénisége és maga a prédikáció. A homiletika története azt mutatja, hogy századok során a keresztény prédikátorokat az evangéliumi magvetésben sokkal inkább a mag ér­dekelte, mint a talaj és a magvető. Jézus példázatában a három té­nyező közül kettő: a mag és a magvető változatlan, állandó tényező, csupán a talaj változik. Jézusnál éppen az időszerűség igénye volt az ok, amiért a három tényező viszonyulatát ebben a képletben mutatta be. Az újkori homilektika mindhármat változónak tekinti. Nemcsak a talaj sokféle, hanem a mag és a magvető is. Mindhárom függvénye egymásnak. A tényleges állandó a cél, a termés, a tökéletes valláser­kölcsi személyiség, illetve az általa teremtett univerzum: Istenországa. A korszerűség azt jelenti, hogy mind a három tényezőben olyan kor szabta változásokat eszközlünk, melyek által a legkedvezőbben szol­gáljuk a célt.

A változásokat a ma emberében kell létrehoznunk, ő az időszerű­ség. Prédikációnkat tehát időszerűvé a ma emberéhez való ún. homiletikai alkalmazkodásunk teszi. Az örökkévaló értékek rendszeréből azt nyújtom neki, ami a cél szempontjából a legoptimálisabb, aminek a beplántálásával szemben a legkisebb ellenállást fejti ki, ami az ö lelki sajátosságaival a leginkább megegyezik.

Ehhez — természetesen — a ma emberének alapos és sokoldalú ismerete szükséges. Ennek az emberismeretnek a megszerzése komoly antropológiai,  lélektani,  társadalomelméleti,  karakterológiai,  filozófiai, etikai és teológiai tájékozottságot és sok gyakorlati megfigyelést igé­nyel a lelkésztől. Adler írja: „Emberrel bármit is kezdeni emberismeret nélkül, lehetetlenség,"

A továbbiakban próbáljuk felvázolni a mai keresztény ember és gyülekezet lelki alkatát s az ebből fakadó igényeinek, szükségeinek, fogékonyságának sajátosságaiból vonjunk le homiletikai következteté­seket. Eljárásunk, ha következetes, célba visz: az időszerűség elvi, tárgyi és alaki feltételeinek felfedezéséhez és felmutatásához.

Milyen tehát a ma embere és mi következik ebből a prédikátorra, a prédikációra és a célra nézve?

1. A mai ember többségének szemléletmódja realista. A valóság ér­dekli és izgatja. Nem a hímes szavak, hanem az erős valóságok tetsze­nek neki. Innen következik, hogy az időszerű prédikációnak is realis­tának kell lennie. Ez azt jelenti egyfelől, hogy ténylegesen létező gon­dolatokat és élményeket tár a hívek elé. A realista beszéd helyesen méri fel a gyülekezet képességeit. Nem követel olyant, amire a gyülekezet képtelen, vagy amit nem áll módjában megtenni. A szónok eseté­ben nagyon is igaz, hogy aki sokat követel, az keveset sem kap. A ma embere mértéktartó, mértéktevő. Tudja, hogy képességei nem vég­telenek; érzi, hogy meddig mehet el a követelmények megvalósításá­nak skáláján. Ezért a realista beszéd nem állít fel túlzott, agyonidealizált, határtalanul igényes célokat. A tökéletességről, vagy Istenországáról szóló beszédeink azért nem lehetnek időszerűek, mert túl nagy bennük az igény, nem számoltunk az ember etikai teljesítőképességé­nek reális határaival. A korszerű beszéd nem kalandozik el az eszményiségek világának elérhetetlen régióiba. Ez nem jelenti azt, hogy az eszményt — jelen esetben —, a tökéletességet feladtuk, csak nem követeljük az egészet egyszerre. A realista prédikáció módszere a fo­kozatosság. Nem a legtávolabbi pontra figyel, hanem csak a követ­kező lépésre. A realista prédikáció tudatában van annak, hogy a ma emberét első helyen a konkrétumok, a pontos, jól meghatározható, félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan, világos tények érdeklik és tud­ják a figyelmét megragadni. Éppen ezért a realista beszéd igyekszik a felvett témában rejlő anyagot a gyakorlatba átültetni, azaz a maga tel­jes valóságában ragadni meg. A realista beszéd nem idealizál,  a való­ságot mutatja be. Amint Boileau mondja: „Százszor is kérdezd meg magadtól: valóban ezt akartad-e mondani?" „Valóban az olvasó is ezt érti-e, nem valami mást?" Korunk realizmusa a lelkésztől hat dol­got követel:

a)   Tartózkodjunk   a  ködösítés   minden   nemétől.   Beszéljünk   úgy, hogy ha istentisztelet után a legegyszerűbb hallgatónkat megkérdezné valaki, mit prédikált a lelkész, akkor ő három-négy mondatban vilá­gosan tudja megmondani, miről volt szó a templomban, és ne kényszerüljön így nyilatkozni:  Szép volt a prédikáció, de nem tudnám meg­ mondani, miről is volt szó benne. Minden benne volt.

Utasítsuk el a művészetelméletnek azt a legújabb nézetét, mely
szerint a műalkotó feladata abban áll, hogy kiprovokáljon egy gondolat- vagy élménysort, a többit bízza a műélvezőre, Vannak lelkészek,
akik összetévesztve a művészi szemléletet a prédikációval, egy témát
csak felvázolnak, csak félig fejtenek ki. A kifejtés folytatását rábízzák
a hallgatóságra. Nem győzzük hangsúlyozni, mennyire hibás ez az eljárás, mennyire ellenkezik a prédikálás célkitűzésével, a mai ember realista igényével: bizonyosságokat és nem ködös sejtéseket adni, illetve kapni.

c)       Bár tárgyunk elvont, mégis próbáljunk minél több konkrét fo­galmat használni. Itt a költőktől tanulhatunk.  A költészet művészete éppen abban áll, hogy az elvontat konkréttal fejezi ki. „Tárgyiasítja, materializálja az ideális anyagot."

d)      A gondolatokat figyelmesen végzett elhatárolással tesszük félre­ érthetetlenekké. A cél  szabta terelőgátlás kordáiból nem  szabad egy pillanatig sem kiengedni  a gondolatokat, mert azok  azonnal elburjánoznak. A téma fáját állandóan nyesni kell. Nem engedni, hogy arra nőjön, amerre ö akar, hanem arra, amerre mi akarjuk. A homiletikai burjánzás vesszője még a legképzettebb  lelkészeket is állandóan kísérti.

e)   A ma emberének realista szemlélete azt is megköveteli, hogy a téma   ne   legyen   sokrétű,   hanem   egyetlen,   egynemű   kőzet   csupán.

f)          A realizmus követelménye az is, hogy nyújtsunk vallási, teoló­giai, filozófiai és erkölcstani  fogalmakat,  illetve a hívek jelenlétében tisztázzunk ilyeneket. Ne felejtsük  el, hogy híveink egy része teológiailag képzetlen, éppen ezért tisztázás előtt és nélkül ne használjunk szakkifejezéseket.

g)       Használjunk minél több meghatározást, következtetést, melyek nemcsak a nyelvezetünket teszik logikussá és konkréttá, hanem magát a tárgyat is. Kerüljük a kétértelmű szavakat.

h) A realizmus tanít meg arra is, hogy ne operáljunk ún. formális témákkal. Ne beszéljünk pl. általában a szeretetről, hanem tárgyiasítsuk azt, és beszéljünk pl. emberszeretetről, hazaszeretetről, istensze­retetről, a munka szeretetéről stb. Ne érzelmeket, hanem érzületeket, azaz tárgyiasult érzelmeket tárjunk hallgatóink elé.

2.        A ma gondolkodása  erőteljesen dialektikus. A  ma embere el­lentétekben  ítél  és  értékel.   Az ellentét  lehet  romantikus  és  logikai.

 

         Az első bizonyos jellemtartalom idealizálását, a második a megértést és rávezetést szolgálja. Utóbbiból egy igen fontos korszerűsítő eljárás következik:  a gondolat, sőt az egész téma szélső pontjainak szembe­ állítása. Az erény és a bűn, a jelen és a múlt, a jóság és a gonoszság, szeretet és gyűlölet, emberség és embertelenség a korszerű prédikáció­ban nem párhuzamos, hanem dialektikus egymásmellettiségben  jelen­nek  meg.  Az  ellentétek  elve   azonban  nem  vezethet  másokkal  való
polemizáláshoz.

3.        A  ma  emberének  kultúrszínvonala és  igénye jóval magasabb, mint a régieké. A ma embere, különösen pedig a szocialista társadalom polgára, iskolázott, könyveket, lapokat olvas, rádiót hallgat", TV-t" néz, egyszóval a kultúra emlőin nő és gyarapodik. A korszerű prédikátor­nak számolnia kell ezzel. A lelkésznek, ha időszerűt akar adni, állan­dóan művelődnie, tanulnia kell, lépést tartani a leghaladottabb műve­lődéssel. Az a patinás mondás, hogy a jó pap holtig tanul, ma halá­losan komoly.  Készülnünk kell  szolgálatainkra,  meg  kell  írnunk  be­szédeinket, s a szövegen az utolsó pillanatokig is és a szolgálat meg­történte után is állandóan javítani kell.

4.  A ma embere szereti az újat, szereti a meglepőt, a szokatlant, az eredetit. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a sablon s az ismétlés.

Hányszor halljuk híveinktől közvetett utakon: Szépen prédikál a mi papunk, de már évek óta nem mondott újat, ismétli magát kifogyott a mondanivalóból, kezd unalmassá válni... A lelkészek részéről vi­szont sokszor hangzik el ilyen megjegyzés: Hogyan adhatok újat, amikor az evangéliumot kell prédikálnom, és az pedig ma is ugyanaz, ami tíz évvel ezelőtt volt. "A könyörülő szamaritánusról pl. ma sem mondhatok mást, mint amit tíz évvel ezelőtt mondtam. Ez igaz, de egy-két megjegyzés ide kívánkozik.

—  senki sem kötelez arra, hogy a könyörülő szamaritánusról pré­dikáljak;

—  de ha mégis ezt választottam, tudnom kell, hogy a példázatban rejlő  gondolatokat egyetlen beszédbe  kifejteni,  kimeríteni lehetetlen.
Gazdáskodjunk   tervszerűen   anyagunkkal,   A   szamaritánus  példázata
alapján  több  érdekes,  színes,   időszerű  beszédet  mondhatunk.

—  A mai ember igénye az új iránt nem mindig csak tartalmi jel­legű, lehet az formai is. Ugyanazt a témát prédikálhatom többször is, ha új köntösbe tudom öltöztetni. Ünnepi beszédeinkben, ahol a téma- készlet   aránylag   szűk,   még   inkább   kénytelenek   vagyunk   az   alaki újszerűség elvét alkalmazni.

5.       A ma emberének  szemléletmódja túlnyomó részt látásos. Mint a gyermek, mindent látni akar. Ezért utazik annyit. Ebből következik, hogy a prédikáció csak akkor korszerű, ha láttat, ha képei között a látásosak túlsúlyban vannak. Szemléletesen kell beszélnünk, sok-sok vi­zuális képet kell használnunk. Szemléltetni annyi, mint a tértelent tér­ben,   az  időtlent  időben  jeleníteni  meg.  A  nagy  szónokok korukban azért  tudtak  időszerűek  lenni,  mert  a legelvontabb  témát  is  szemlé­letesen tudták felmutatni, kifejteni. Megfigyelhetjük, hogy a mai szó­nokok  nálunk  és  külföldön  egyaránt  fokozott  mértékben  használnak
ótestamentumi  témákat.  Miért?  Azért, mert az Ótestamentum  sokkal
szemléletesebb, mint az Újtestamentum.

6.       A mai ember felfogásmódja inkább kifelé  forduló. A karakterológiai kísérletek azt igazolják, hogy minden száz ember közül hetven extrovertív  típus.  Ebből  is  vonhatunk  le homiletikai  következtetése­ket pl.:

—  Mivel   valláserkölcsi   szemlélet   befele   nézések   nélkül   nincs,
tudva,  hogy hallgatóink túlnyomó része  kifele  forduló,   ebből  azt az
elkötelezést vonom le magamnak, hogy nagyobb erőfeszítéseket tegyek
annak  érdekében,  hogy  a  vallásos   élmény  által   megkövetelt  befele
nézés feltételei híveim lelkében megteremtődjenek.

—  A kifele forduló típus figyelmének a központjában az objektív
világ,  az énen túli más áll. Ha az így van, akkor ebben az objektív
világban keresem velük a valláserkölcsi értéket is. Használom a koz­mikus érveket, melyek iránt valóban a mai ember részéről hallatlanul nagy az érdeklődés. Kifelé forduló alkatából  fakad a mai ember ún.
kozmikus látásmódja is.  Oriana Fallaci  írja művében:  „A mai ember
mindent kozmikus dimenziókban akar látni... túllépte szűkebb hazájának, a Földnek határait..." Erre az új, a ma embere életébe belé­pett dimenzióra feltétlenül  tekintettel kell lennie  a korszerű prédiká­ciónak.

7.  A mai ember a régivel szemben cselekvő részese kíván lenni
minden történésnek, személyesen akar mindenről meggyőződni. Ezt a  jellemvonást a korszerű prédikátor úgy használja fel, hogy mondani­valóját minden ízében viszonyítja a hallgatóihoz, minden cselekmény, helyzet központjába őket állítja, rájuk céloz. Pl. A tékozló fiúról van szó. Kérdezzük: mit tettél volna te, atyámfia, ha a tékozló fiú ap­jának a helyében lettél volna? Szinte minden bibliai történettel kap­csolatosan tehetünk fel hasonló kérdéseket. Ezt az eljárást szubsztitú­ciónak vagy behelyettesítésnek hívjuk. Ezzel a módszerrel hallgatóin­kat szemléletesen a bibliai történet s így az egész prédikációnak is részeseivé, szereplőivé tehetjük.

8.      Az új ember jellemzője a kritikai hajlam is, Ez egyéniségének
az  értékeléséből,  sőt  túlértékeléséből  fakad.  Nem hajlandó elfogadni
semmit,  mielőtt azt saját egyéniségén  át nem szűrte, azaz meg nem
bírálta. A kritikának szubjektív kritériumai vannak, s a korszerű pré­dikáció egyik feladata az, hogy a különféle kritériumok,, értékelési mér­cék rendszerébe beépítse a valláserkölcsi kritikai mércét is.

9. Vannak  lelkészek,  akik  elfelejtve,  hogy a  mai   ember  büszke korára, próbálják mintegy kitépni  hallgatóikat  a  mából  s áthelyezni őket a bibliai múlt agyonidealizált világába. A korszerű szónok ilyet nem tesz, vagy ha igen, azért cselekszi, hogy a ma életét mutathassa be ideális fokon. Mi is híveinkkel együtt büszkék kell hogy legyünk korunkra,   annak  vívmányaira,   emberfeletti   teljesítményeire.   El  kell vetnünk azt a rousseau-i gondolatot, hogy a technikai fejlődés fordítot­tan viszonylik az erkölcsi fejlődéshez. A tudás nem teheti rosszá az embert, s ha mégis azzá lesz, annak más okai vannak. Alig van idő­szerűbb téma, mint az, hogy a technikai haladás nem kerékkötője az erkölcsinek. A humánum  éppen  a  tudományos  és  technikai  haladás feltételei között fejlődik és tisztul.

10. A mai ember   élményéhes,   ez   fiatalságának   legkirívóbb   ismertetőjegye. Innen következik, hogy prédikációnkban ne csak taní­tani akarjunk, hanem igyekezzünk élményt nyújtani: értelmi, érzetei és valláserkölcsi élményt. Ez az élményéhség termelte ki az új emberben az ún. modern hedonizmust és eidaimonizmust A szórakozás, a gyönyör, a boldogság utáni vágy és hajsza rányomta bélyegét korunk emberére.  Minél  több kellemes,  szórakoztató  élményt nyújt valami, annál  keresettebb  cikk. A prédikáció világa nem evilágból  való, és mégis, itt is lehet és kell a komolyság határain belül a kellemességet, a szórakoztatást, az élményt művelni. Érdemes foglalkozni azzal, hogy miképpen tudnók a prédikációt élményforrássá, kellemessé tenni, Kü­lönös kérdés ez, mely tárgyunkon túlmutat.

A ma embere haszonelvű. Mindent valamiféle haszonból tesz,
minden  cselekedete mögött valamilyen  érdek húzódik meg. Erkölcsi
cselekedeteinek  is  egyik  fő  indítóoka  az  érdemesség:   érdemes-e  jót
tenni, ezt vagy azt megtenni, vagy ne tenni meg? Ebből tanulságul le­szűrhetjük,  hogy  sohase  prédikáljunk egy témát magáért a  témáért.
Bármilyen etikai normát, magatartást ajánlunk, rögtön tegyük hozzá,
hogy érdemes ezt elfogadni és megcselekedni, mivel ez saját jól felfo­gott érdekeinket szolgálja, közvetetten vagy közvetlenül, ebből nekünk
előbb-utóbb erkölcsi, szellemi és anyagi hasznunk, előnyünk származik.
Az  erkölcsi  önérték nem  tartozik  a  leghatásosabb  motívumok közé.
Abszolút formában nem is létezik mint ilyen, hiszen minden önmagáért
a   jóságért  végrehajtott   jócselekedet  valamilyen   pozitív  gyümölcsöt terem akaratunk ellenére is. Bár nem ezért tettük meg a jót, mégis elfogadjuk az isteni jutalmat. „A jótett olyan gyümölcsfa, mely terem akkor is, ha nem számítunk rá, akkor is, ha nem terméséért ültettük." A korszerűen prédikáló lelkész a legidealistább hallgatóinak is minden, követelményért, erkölcsi áldozatért ígér valamit, éspedig legalább annyit, amennyit tőle erkölcsi befektetés címen megkövetelt. ígérete­inkben ne legyünk fukarok, de felelőtlenek sem,

12.  A modern ember a tapasztalat embere. A dolgok és tettek érté­két,  érvényét a tapasztalattal igyekszik  lemérni és  alátámasztani. A korszerű prédikációban mind a lelkész, mind a hívek tapasztalatainak fontos szerepet kell biztosítani. Sokat kell hivatkozni a tapasztalatra.
A tapasztalat egyik formája a kísérlet, A valláslélektan modern kép­viselői által végzett kísérletek eredményeit kiváló eredménnyel hasz­nosíthatjuk.

A homiletikai empirizmus egyik központi kérdése a hogyan? A régi prédikátorok művészien, kidolgozottan mutatták fel a célt, az eszményt, ecsetelték annak nagyszerűségét, retorikai műfogásokkal igyekeztek megszerettetni, elfogadtatni azt, de arra a kérdésre, hogy hogyan jutok el a célhoz, mindig másra hivatkoztak. Ennél a kérdésnél a legragyogóbb szószéki produkciók is magára hagyhatják az embert. Nem lehet a kérdés elöl kitérni. Konkrétan meg kell mon­dani, hogy a cél elérése érdekében ezt kell cselekedni, ilyen meg ilyen segédeszközöket kell igénybe venni. A modern ember helyesen érzi, hogy a világ nem célok, nem eszmények hiányában szenved, hanem utak hiányában. Schian írja, hogy az olyan lelkész, aki folyton s célt mutatja, de konkrét utakat a cél felé nem jelöl meg, azaz nem felel a hogyan-ra, hasonló ahhoz az emberhez, aki megmutatja a nyulat, de azt már nem    mondja   meg, hogyan lehetne meg is fogni azt.

13. A   modern   prédikálás   —  akárcsak  a   pedagógia   is   —  nem
    annyira bele akar vinni valamit a személyiségbe, mint inkább kihozni
    abból valamit. Szemben a régi prédikációkkal, amelyek impresszió jel­legűek voltak, a korszerű, beszédnek expresszív irányúnak kell lennie.
    Ne  beleprédikáljuk  az értéket  az  emberbe,  hanem kiprédikáljuk, ki­
    neveljük belőle  a benne rejlő értékcsírákat. Ehhez ismernünk kell a
    hallgatóság lélektanát.
14. A ma emberének látó- és érdeklődési köre nagyon széles,   túl­terjed a maga egyéni problémáin és belehatol a hozzá hasonló embe­rek életébe is. Ez az egymásbahatolás a szociális érzék, etikailag a humanizmus előfeltétele. Nincs aktuálisabb beszédtéma, mint az egész­séges  humanizmus,  a  szociális igazság, a szocialista erkölcs és mél­tányosság, a béke, az együttműködés és a barátság elvein felépülő új világ áldott képe. El sem képzelhető beszéd, melyből ezek a magas el­vek és eszmények ki ne csendülnének.
15. A mai ember autonóm személyiség, vagy legalábbis erre vágyik.  Nem készen  várja a dolgokat, hanem maga szeret mindennek utánanézni. Ennek a mentalitásnak következménye többek között az is_, hogy az objektív isteni kinyilatkoztatás teológiája már nem felel meg
    neki. A kinyilatkoztatást kezdi felváltani a megismerés. Nem Istentől
    várja, hogy jelentse ki magát, hanem ö akarja megismerni Istent. Innen a lázas istenkeresése. A Biblia tekintélyét elismeri, de megkülön­bözteti  a mítoszt   a   történetiségtől.   Jézus   alakja   hovatovább   mind emberibb lesz. A felekezeteket nem tekinti végleges történelmi kategóriáknak. Ezért az időszerű beszéd ökumenikus jellege elkerülhetetlen.

Alaki szempontból a korszerű prédikáció egyes sajátosságait már említettük. De kínálkozik még néhány: a régies, archaikus formanyelv kultusza. Legyen a prédikáció stílusa egyszerű, kifejező és szép, legyen írói, a szavak jelentése fedje a dolgok jelentését, kerülje a nevetségest, naiv illusztrációkat; ne ostorozzon, tudva, hogy a mai ember bűntudata csekély; a bűnt úgy tüntesse fel, mint Jézus: betegségnek, javítható hibának; kerülje a felesleges szóhalmozást, a dagályos szuperlatívuszokat. Alkalmazzon érdekes paradoxonokat, párhuzamokat, antitéziseket, eredeti hasonlatokat, kérdezzen, fokozzon, használjon népies kifejezéseket, rendszerezzen, alkalmazzon, összefoglaljon. Legfőbb stiláris követelmény mégis a világosság, a pontosság, a rend, a természetesség és bizalmasság.

Megjelent a Keresztény Magvető 1979 / 1. szám 22-30. oldalain.