Egy keresztény magyar unitárius hitvallás

 

Lekció:

 

Én vagyok a jó pásztor, ismerem az enyéimet és azok is ismernek engem. Más juhaim is vannak nekem, azokat is össze kell gyűjtenem s ráhallgatnak majd az én szavamra és leszen egy nyáj, egy pásztor.

                                                                                                                                     János 10,14-16

 

Textus:

 

Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.

                                                                                                                                                       János 17,13

 

 

 

A keresztény hitrendszer záróköve az örök élet hite. Befejező gondolata az apostoli hitvallásnak. Értelme és magyarázata a földön kezdődő és az örökkévalóságban végződő életnek. Az örök élet hite nélkül a keresztény ember élete hasonla­tos volna a hegy gyomrában elvesző alagúthoz. A feltámadás hite is csak céltalan szárnyalás, páraként eloszló ködkép volna. Kettétört oszlop, amelynek feliratát nem lehet végigolvasni, a siva­tag homokjában eltűnő ér, aminek nyomán nem fakad virág, nem zöldül oázis. Ezért esik a hang­súly  a  keresztény hitvallásban az örök élet hitére: ezért ragyog ez a gondolat az Úr Jézus Krisztus követőinek lelki égboltozatán, mint torony csúcsán a csillag vagy a kereszt.

János evangélista értelmezése szerint az örök élet az Isten és a Jézus Krisztus megismerése.  „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit elküldöttét, a Jézus Krisztust." Az örök élet tehát nem állapot, nem földi vagy égi birodalomban való élet, hanem ismeret, hitbeli tapasztalat, a mulandóság gondo­latköre fölé emelkedés, az Isten küldöttje, az Úr Jézus Krisztus megjelölte úton. Istennek, a mi mennyei édes atyánknak helyes ismeretére az Úr Jézus Krisztuson átjuthatunk. Amilyen képet alkotunk tehát az Úr Jézus Krisztusról, olyan képet kapunk az Istenről is.

A magyar keresztény unitárius anyaszentegyház az Úr Jézus Krisztus lényét, arcmását, lelkét minden időben az evangéliumokban keresi és találta meg. Megbecsülte a szentírásban felhalmozott drága kincseket, a vallásos léleknek Isten lelkétől ihletett megnyilatkozásait, de a csillagokat sohasem tévesztette össze a nappal - az evangéliummal. Áhítatos lélekkel emelte ajkához a kies folyók vizét, amely imádkozó és istent kereső öröméből vagy fájdalmából fakadt, de az élet vizét mindenkor a forrásnál, a kútfőnél: az evangéliumban lelte meg. Ha ezt a forrást elzárták szem elől, leásott a mélyre, hogy közelébe férkőzve felüdíthesse szívét-lelkét. Merész vállalkozása közben sok mindenről lemondott, amit mások a üdvösségre nélkülözhetetlennek tartottak, soka sokszor mindent kockára tett, de az élet vize után való sóvárgása, bolyongása közben szomjúhozva-éhezve, mindig az ősforrást kereste, megpiheni csak amellett tudott.

Az örök élet vize után epedő unitárius lélek az őskeresztény hitvallások alapján százados küzdelmek során alkotta meg mai hitvallását s abba Jézus Krisztusról ezekben a szavakban tesz hitet: „hiszek Jézus Krisztusban, az Istennek egyszülött fiában, a mi urunkban!" Az apostoli hitvallásnak ebben a rövid meghatározásában benne van a felelet arra a két kérdésre : Ki és mi nekünk Úr Jézus Krisztus ? Kátészerű magyarázatában unitárius anyaszentegyházunk a Jézus Krisztust Megváltónak, Lelki királyunknak - Krisztusunknak - Isten egyszülött fiának, erkölcsi szabadítónknak, Üdvözítőnknek, örök eszményünknek tanítja.

Isten egyszülött fiának abban az értelemben, hogy az Isten teremtette lények között ő jutott legközelebb Istenhez erkölcsi fenségben, lelki tisz­taságban, bűn nélkül valóságban és tökéletességben.

Lelki királyunk - Krisztusunk - aki fölöt­tünk erkölcsi hatalmával, az örök életre mutató törvényeivel uralkodik, de nem ítélkezik, mert az ítélet egyedül Istené.

Erkölcsi .szabadítónk, aki, amikor minket az istenfiúság tudatára ébreszt, egy felsőbbrendű or­szág polgáraivá avat és az égre mutatva kiemel a romlandó világ kétségei közül. Megnyugtat afelől, hogy mi is akként cselekedhetünk, amiként ő cselekedett. Az elérhetetlennek látszó csúcsok meg­hódítása lehetőségének reményét oltja szívünkbe, ezzel megmenti lelkünket a magába roskadástól, a szárnyaszegettség leverő hatásától és a lelkivilág csodáit valósággá teszi számunkra.

Megváltónk, aki minket életével, tanításaival, példaadásával váltott meg az életre, a nemesebb esz­ményekért való küzdésre, önként vállalt halálával, vére hullatásával pecsételve meg tisztán megharcolt életének igazságait.

Örök eszményünk, aki erkölcsi épségének teljességében fénylő napként ragyog fölöttünk, sugározva szívünkbe az élet fényét, visszatükrözve a mennyei Atya orcájának vonásait, mint csendes tó vize az ég kékjének mosolygását. Égre mutató keze, bíztató hangja, mindenkit magához ölelő szeretete élő bizonyosság arról, hogy valóban az Istennek szerelmes fia, akiben az Atya gyönyör­ködik.

Az Úr Jézus Krisztusról alkotott ilyetén isme­retünknek egyedüli forrása az ő evangéliuma. Evangéliumának pedig az  a része, ahol az ember­nek Istenhez való viszonyáról beszél, üdvösségének útját örök időkre megszabja – a hegyi beszéd. Az a beszéd, mely páratlan szépségben tündöklik az emberi elme alkotásainak ormán. Találóan mondja Papíni - a Krisztus Története írója - a hegyi beszédről: „Aki egyetlen egyszer is olvasta és nem érezte, legalább az olvasás rövidke per­ceiben a hálás gyengédség borzongását, a torkát fojtogató, kifakadni készülő sírást, a megsemmi­sülést a szeretetben s a lelkifurdalásban, azt a tétova, de izgató szükségérzetet, hogy tenni kell  valamit, mert ez a beszéd nemcsak hang és jel, hanem közeli reménység, élő élet minden élőkben, jelenvaló igazság - aki csak egyetlen egyszer olvasta és mindez nem viharzott rajta végig, ­abban nincs semmi, amiért megérdemelné szeretetünket, mert az embernek minden szeretete sem kárpótolja azért, amit elveszített."

Ehhez a csodálatos beszédhez tapad az. evangéliumok többi tanítása, mint fürtök a szőlő­tőkéhez. A példázatok, a hasonlatok egész serege az Atyáról, az Atyának gyermekéről, a mennyek országáról, embernek Istenhez, az embernek em­berhez való viszonyáról, a boldogságról és arról az egész káprázatos lelkivilágról, aminek szépsé­geit az Úr Jézus Krisztus festette meg örök életű színekkel.

Unitárius anyaszentegyházunk ezeket a csele­kedetszerű beszédeket aranymérlegnek tekintette mindenkor és annak tartja ma is. A vallásos lélek­nek és szívnek mindennemű megnyilatkozását ezen a mérlegen méri meg. A lüktető sorokban, a tün­döklő képekben szemtől-szembe látja itt az egye­düli igaz Istent és az Úr Jézus Krisztust; igazo­lását abbeli álláspontjának is, hogy az Úr Jézus Krisztus nyájának felekezetre tagozódása csak elkerülhetetlen kényszerűség, de nem követelménye a Megváltó gondolatának. Valóban a magasságból hangzó beszéd a hegyen mondott beszéd! Szárnyaló hit; ég mosolya. Istennel megbékélt lélek derűje, verhetetlen optimizmus és a mindenséget átfogó élő reménység tündöklő kerete. Lángoló­szavai, mint Galilea földjén a szikrázó napfény, mindent megvilágítanak, mindent a maga valósá­gában mutatnak, ami az ember lelki életére, földi boldogságára és mennyei üdvösségére tartozik. Mintha egyenesen az unitárius lélekre szabta volna a mi Urunk! Sem a Beszédben, sem a példázatok és hasonlatok gyöngysorán végig, sehol egyetlen igéjében nyoma sincs olyan gondolatnak, amit a felekezeti képzelődés a maga céljára kisajátítani  tudna. Mondd el bármelyik fejezetét a sivatagban, a hangtalan pusztaság megrezdül tőle, mint Mem­non szobra a nap fényétől. Menj be anélkül akár­melyik fényes templomba, süket kőtömeggé válik. az és nem mond neked semmit, éppen semmit!. Olvastán úgy érezzük magunkat, mintha égbe nyúló magas hegyek csúcsait járnók, ahol lelkünket az isteni kegyelemnek olyan sugarai érik, amilyene­ket a lelki élet alsóbb tájékain hiába keresünk. Új vérsejtek termelői, új erőforrások megnyitói, új világok csillagképletei ezek a sugarak.

Az unitárizmus, mint vallási irányzat, az unitárius egyház, mint ennek a vallási irányzatnak külső megjelenési formája, minden időben erről a magaslatról szemlélte a vallásos étet lelkivilágát. Ezeket a sugarakat kereste, ezekre a vizekre vágya­kozott olthatatlan szomjúsággal, ezekben a csillag­képekben gyönyörködött. Istent kereső vívódásai­ban, tanítómesterének követésében ezek a sugarak világítottak előtte örökfényű csillagokként. Az uni­tárius lélek az eszményi magasságok keresése közben sokszor károsodik földi érdekeiben; az ember alkotta dogmák és hagyományok szűk keretein túl keresve lelke nyugalmát, hitének igazolását, pótolhatatlan­nak látszó értékeket áldoz föl. De ilyen nagy áron is boldogabb, ha az Úr Jézus tanítványának érez­heti magát, ha hallhatja az evangéliumi üzenetet „Erről ismernek meg titeket, hogy az én tanítvá­nyaim vagytok, ha egymást szeretitek." A jó pásztor nyája tagjának tudja magát, sorozzák a `keresztény egyház akármelyik aklába, vagy vonják ` meg tőle a betű emberei a keresztény nevezetet.

Annak megnyugtató tudata, hogy a napot könnyebb megvakítani, mint az Úr Jézus Krisztusnak ezt a minden hivő lelket egybefoglaló törvényét meg­dönteni - mindenért kárpótolja. Tudja azt is a Beszédből, hogy Urunknak ez a nagy törvénye nemcsak erre a földi életre, hanem az örök életre is érvényes szabály. Hogy amikor a hivő tanítvány odaadásával emeli szemét a Mesterre, megértette az ő követelő intését is : „Ha nem lesztek olya­nokká, mint a kis gyermekek, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába." Ha olyanokká nem lesztek, mint a kis gyermekek ! . . .

De hogyan lehetséges ez - kérdezed atyámfia, az evangéliumi emberrel ? Erre a kérdésre az unitárius egyház fölmutatja előtted a világirodalom legragyogóbb gyöngyszemét, a tékozló fiúról szóló példázatot és azt mondja neked: a szeretet útján, a bűnbánat könnyein keresztül, testvér! Kifosztott életed roncsaival, beszennyezett lelked sebeivel, szétfoszlott álmaid maradékával vissza kell térned az atyai ház küszöbéhez. Ujjá kell születned, az Atya kezére kell hajolnod, könnyeid, harmatában megtisztulnod, bocsánatot kérned. És ezt neked kell megtenned, mert te vétkeztél, és neked kell bűnhődnöd. Jól vésd a lelkedbe, hogy magadért magadnak kell helyt állanod! Isten kegyelmével, az Üdvözítő útmutatásával veled van, és ha hiszel az Úr Jézus Krisztus szabadító példaadásában, ha szívedet ajánlod szent áldozatul Istennek, meg is hallod majd a vigasztaló szózatot : „Kelj föl és többé ne vétkezz!" Csak azt ne gondold, hogy vétkeidet Istenen kívül megbocsáthatja más, vagy a büntetést átvállalja valaki rólad. Ne álltasd magadat azzal, hogy bűnben fogantatván, csak bűnös lehetsz. A bűneset legendája rémíthette az embereket addig, amíg a Megváltó meg nem ismer­tette velük az Istent, a mennyei édes Atyát. De amikor a Beszéd elhangzott, értelmetlenné vált a bosszúálló Isten fogalma és elfoglalta helyét a megtévedt gyermekeit keblére ölelő, irgalmas Isten képe: A bűn és megváltás kérdésében az unitárius egyház álláspontja határozott és világos. Az Isten az embert jónak teremtette az életre és nem rossznak a kárhozatra. Azért vagyunk bűnö­sök, mert gyarlók vagyunk, és nem azért vagyunk gyarlók, mert bűnben születtünk. Ha az Isten fo­gyatékos erőkkel enged utunkra, ad módot is arra, hogy gyöngeségünk erővé, félelmünk, bátorsággá változzék. Ha van hited az Úr Jézus Krisztusban, ha szívedet Isten templomává avatod, Isten föl­oldoz - és csak egyedül Ő! - örömmel ölel keblére, ki elvesztél és megtaláltattál, meghaltál é föltámadtál.

Ilyennek rajzolta meg az evangéliumban a Úr Jézus Krisztus Istent, az Atyát és gyermeké az embert. Ez az alapgondolata az evangéliummal Ennek a gondolatnak megvilágítására szórta szét az Üdvözítő lelkének gyöngyeit, mint megannyi gyémántszemet, rámutatván mindenkor arra elengedhetetlen követelményre, hogy a hitet nyomon  kell követnie a cselekedetnek is. A hit az örök élet lámpása ezen a földön és a hitből táplálkozó cselekedet, tetté vált szeretet, boldog örömmé magasztosult szenvedés építő anyaga az örökélet felé vezető útnak. Régi kedves gondolatom, és ha rajtam állana, minden templomunkban - a világ legszebb körképeként - megörökíteném az Úr Jézus Krisztus életéből és tanításaiból azokat a fenség jeleneteket, amelyek mintegy tartó gerendái evangélium gondolatrendszerének és amelyek szöveg nélkül is beszélnek, gondolkozásra késztetnek, bűnbánatra indítanak, reménységet támasztanak. ­A betlehemi jászolbölcső, a hegyen tanító Mester a kis gyermeket karján tartó jó Pásztor, a bűnös asszonyt fölemelő Jézus, az irgalmas szamaritánus, a tékozló fiú, az utolsó vacsora, a Getsemáné kertben viaskodó Emberfia és végül a betlehemi bölcsővel szemközt a Golgota keresztjén szenvedő Megváltó, töviskoronás feje fölött a megnyilatkozó egekkel. - Ez a néhány evangéliumi kép világos mutat rá az isteni kegyelem szakadatlan sugárzására és arra az üdvözítő hitre, hogy könnyeken, botlásokon keresztül bár, de van mód a szabadulásra, út a fölemelkedésre. Az evangélium tanítása szerint az életadó Isten minket a földi élet teljesebbé, boldogabbá tételére hívott el és az élet fejedelme a sír szélén is az örökélet felé vezető útra mutat.

Az unitárius vallás ezt az evangéliumi tanítást a szentírás minden más tanítása fölé emeli. Ezért szabadítja föl magát az evangélium vezető gondo­latával szembenálló idegen tanok igája alól. Nyíltan hirdeti, hogy Isten teremtett világából nem az Isten, hanem a gyarló ember csinál siralomvölgyet s magából elnyomorodott eszkimó-roncsot. Hitünk szerint földi boldogságunk és mennyei üdvössé­günk azon fordul meg, hogy Isten segedelmével miként tudunk sáfárkodni a reánk bízott talentu­mokkal, mit és mennyit viszünk be életünkbe a Megváltó lelkéből? Szilárdan hiszünk abban, hogy az Istennek belénk lehelt lelke éppen azért, mert Isten lelkéből lelkedzett, nem lehet rabja sem hit­rendszerek betűinek, sem áldozata a számbeli több­ség nyers erejének. Istennek egyformán gyermekei vagyunk, osztályosai kegyelmének, polgárai a mennyek országának, részesei az örök életnek. Egyazon reménységre születtünk, egyazon lelket vettük, egyazon kenyérrel táplálkozunk, egyazon törvény alatt élünk. Egy nyáj vagyunk, egy a főpásztorunk, az Úr Jézus Krisztus, akit a keresztény anya­szentegyházban egyedül illet meg a főpásztori nevezet. Hitünk, meggyőződésünk, Istenről alkotott fogalmunk lehet más és más, de rendeltetésünk, célunk csak egy. Egyenlő rangú lelkek bírája pedig csak az Isten lehet! Bánk bán mondja a királynak: „Szeretett királyom, Árpád és Bor vére között folyó dologban bitó csak Magyarország lehet".

 Szeretett felebarátom, keresztény testvérem! Hit és hit, meg­győződés és meggyőződés között bíró csak a lelkiis­meret lehet!  A lelkiismeret szava  pedig Isten szava, az Isten igéje, amint azt az Úr Jézus Krisztus evangéliu­mában reánk hagyta. Ki, mit tart abból és az egész szentírásból elfogadhatónak, kötelezőnek, lelki üd­vösségére szükségesnek, azt egyedül az élő hit világosságánál az Isten mélységeit is vizsgáló lélek dönti el. Ezt az élő hitet ajándékképpen kapjuk Istentől. Dávid Ferenc fogalmazásában: A hit Isten ajándéka. Ajándék és nem valamelyes földi alakulat, felekezet, vagy tábor alamizsnája, amit olyan mér­tékben kapunk, amilyen arányban egyik-másik hitvallás tételeit megtartjuk, vagy nem tartjuk meg. Hitformáknak, egyházaknak létjogosultsága csak addig a pontig van, ameddig az égből alászállt hitet védelmezik, erősítik s annak útját Isten felé egyengetik. Mert nem a hit van az egyházért, ha­nem az egyház a hitért !

Az unitárizmus a kereszténység őskorától kezdve napjainkig ezért a hitért élt és harcolt. Ezt a hitet formálta vallássá az unitárius egyház. Ezt az egyházat védelmezi közel négyszáz esztendő óta a mi drága székely népünk lelkével-testével és öntözi könnyével-vérével. Dávid Ferenc, egyház­alapító első püspökünk -- az egyedüli magyar földön született vallásreformátor -- erre a hitre tette rá életét. János Zsigmond, első unitárius fejedelem és utolsó választott magyar király ennek a hitnek emelt védőbástyát országos törvényekben. A három nemzet és négy vallás népe ennek a hitnek védelmében termelte ki magából a hit és lelkiismeret szabadságát s biztosította alkotmányá­ban annak életét, soha el nem homályosuló álló csillagként tűzve fel azt az emberi kultúra égboltjára. Mondhat bármit a mindent átértékelő modern történetírás, a hit és lelkiismeret szabadságát biz­tosító 1568. évi törvény akkor mégis a teljes vallás­szabadságot jelentette! Ezt a történelmi valóságot az erdélyi lélektől, az erdélyi lélekből fakadó, az evangéliumra támaszkodó unitárius gondolattól, amely kovásza volt az erdélyi lélekszabadító refor­mációnak, senki el nem vitathatja. Kijegecsesedése ez a törvény annak a mély vallásos és magasratörő  léleknek; mely az ezerötszáz éves székely nemzet és az erdélyi magyarság jogrendszerének mindennemű alkotásán átragyog.

Evangéliumi egyházunk az erdélyi lélekből merítette a mások véleménye iránt tartozó föltétlen tiszteletet. Erre a magatartásra nem a kisebbségi helyzetéből folyó meggondolás vagy kényszerűség, mint azt sokan hiszik, hanem veleszületett úri gondolkozása, a turáni lélek adottsága kötelezte. A székely nemzetet az ezermillió lelket kitevő nagy turáni népcsaládból a  történelem vihara vetette, mint egy felhőfoszlányt, Erdély bércei közé, ahol másfélezer éves élete folyamán minden időben megőrizte azokat a vérségi és lelki tulajdonságokat, amelyek a messzeködlő távolban Attila király urun­kat a fél világ urává emelték. Trónra léptének 1500-ik évfordulóján nyomorgattatásaink és próbáltatásaink nehéz éveiben a tisztelet érzésével esik tekintetünk nemes alakjára, az első igazi úrra, aki a történe­lem színpadán megjelent. Az evangélium szelíd­ségre nevelő útjait járva, jól esik tudnunk, hogy az „Isten ostora" le tudta magát győzni akkor, amikor Róma kapujában maghajolt a Názáreti lelki hatalma előtt, példát adva késői utódainak arra, hogy minden földi hatalmat és erőt meg kell szentelni az evangélium szellemével.  Fajtánk a kö­rülöttünk élő népek közül elsőül  vette fel a keresztény vallást s ezért joggal reméli, hogy másfél­ezer éves igazságai diadalmasan állják ki a próbát. Bízik az örökké élő Isten igazmondásában, aki nem engedheti meg, hogy az igaz elvesszen és a máról holnapra való földi hatalmasságok erőszakos­kodásának áldozata és szabad zsákmánya legyen. Nemes gondolkodása, Isten országának építése terén végzett becsületes és jó szándékú igyekezete egyképpen jogot adnak neki az életre.

Meg kellett már egyszer mondanunk ezeket, a rendelkezésünkre álló legnagyobb nyilvánosság előtt azoknak, a kik a bennünk munkáló isteni lelket nyers erővel akarják megölni. Erős a meg­győződésünk afelől, hogy az evangélium igazsá­gáért folyó harcainkban a külsőségek ellen hada­kozó Úr Jézus Krisztus mellettünk áll. „Lélek az Isten és a kik Őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják". Így tanít minket  az em­ber Krisztus Jézus. Hisszük, hogy az ő nyomdo­kain helyesen ismerjük az egyedül igaz Istent, aki nem zár ki minket az üdvözülendők sorából. Tudd meg keresztény felebarátom, velünk egyazon keresztet viselő magyar testvérem, hogy a melyik pillanatban kiejtetted szádon a „krisztustagadó" szót embertársad bántására, te magad zártad ki megadat a szeretet törvénye alatt élő nyájból, te magad váltál „krisztustagadóvá"! Az a krisztus ta­gadás, ha a keresztény világ tűri, hogy a jó Pásztor pártfogoltjai, a kis gyermekek, milliószámra pusztuljanak el éhségben, betegségben s merülje­nek el az erkölcsi posványban! Ha a szenvedők sebeit nem gyógyítja, ha haszonért átengedi a tevét és megszűri a szúnyogot. Ha az Isten képét magán viselő embert emberi méltóságban alázza meg: ez a krisztustagadás ! A történelemben sehol sem találjuk annak nyomát, hogy az igazságos Isten fajták, vagy vallásfelekezetek szerint, több­ség vagy kisebbség arányában osztotta volna el áldásos esőjét az emberek vetésén. Sem az Isten, sem az Úr Jézus Krisztus vallásfelekezetet nem csinált, sem az üdvösséget nem kötötte egyik vagy másik hitvalláshoz, vagy egyházhoz.

A magyar keresztény unitárius anyaszentegy­ház ezeket az igazságokat olvassa ki az evangéli­umból. Szíve vérével táplálja azt a szent tüzet, ami az Úr Jézus Krisztus szívének melegétől ka­pott lángra. Adja lélektől léleknek a drága örök­séget, valaki az egyedül igaz Istent és a kit el­küldött, a Jézus Krisztust, megismerni óhajtja. Odaát az ősi oltároknál, itt a vérző testű hazában e mellett a szent tűz mellett kell melegednie min­den jó unitáriusnak!

Isten a mi mennyei édes Atyánk, áldott szent fia, az út, az igazság és az élet. Boldogok, akik az ő igazságában bízva az ő útján mennek az életre és minden órában hittel mondhatják, szívvel érezhetik, hogy az örökélet már ezen a földön az övék ! Ámen.

 

írta. Barabás István

 

Budapest, 1936.

 

Megjelent a „Mai Füzetek” sorozatban.

Felelős kiadó: Dr. Iván László

Budapest, 1936.