AZ „UNIKUM EMBER”
HOMORÓDALMÁSI MIHÁLY JÁNOS
1771. január 4 – 1836. december 21.
Udvarhely vármegye /ma Hargita /, a „szőke” Nyikó völgye közepén lévő székely faluba, Kobátfalvára viszem el ma kedves hallgatóimat, hogy ott egy kertben levő egyszerű sírkövet felemeljünk – mert bármilyen nehéz is a kő, mint a feledékenység – az, egy ezelőtt 169 évvel sírkőnek tett jelzés, egy kiváló, példaéletet, egy igaz embersorsot takar.
Homoródalmási Mihály János falusfelem emlékét, életét kívánom felidézni az általa létesített és nevezett KOKUSI sírkertjéből, nemcsak emléknek, hanem legfőképpen: példának.
Az almási családjában volt olyan hagyomány Kállay szerint, miként az Antalffy volt az ősi nevük; az egyik őse a reformáció idején pap volt és keresztnevét, Mihályt vette fel családnévnek. Kállay tévedett, nem bizonyítható, hiába erősíti meg Pálmay József is.
Tény, hogy 1580 november 5-én Báthori Kristóftól nyertek adománylevelet homoródalmási Mihály Pongrác és Péter. Máthé 1602-ben, a Básta-féle összeírásban, majd 1614, mint primipillus /lófő/ lustrált (1). Ennek az unokája az a Máthé, aki 1704-ben, a Rákóczi szabadságharc alatt 9 falutársával együtt Fogaras váránál szolgált. (2)
Később, mint kuruc kapitány, Rákóczi adjunktusa, hadbíró, kinek Pozsonynál egy ágyúgolyó szakította el a lábát, de falábon járva is még sokáig vezette székelyeit. (3)
A fia, Ferenc „armalis nobiles”-ként van említve Pál testvérével együtt. A Ferenc neje bágyi Baczó Mária, a mi Mihály Jánosunknak a szülei.
Ha nehezen is, de megkísérlem röviden és nagyíjából összefoglalni életét és munkásságát. A homoródalmási iskolában, Tanka /Tankó ?/ József mester a syntaxisig tanította a kiváló képességű gyermeket. Vargyasi Dániel István báró főkirálybíró, majd kolozsvári főkormányszéknél tanácso (consiliarius) felfigyelt a tehetséges tanulóra, s az apja, ha földművesnek is szánta, Dániel báró rávette a fiú anyját, ha nem is könnyen, hogy a saját megtakarított kis pénzével a kolozsvári Unitárius Kollégiumba írassa be (1785. október 8-án.)(5).
A főúr koszttal látta el és tanulmányait ellenőrizte. 1789-ben publicus lett. Jelentős a Sárdon lakó Pálffy család fiaival, valamint az előző előadásomban ismertetett karácsonyfalvi Dimén József fiaival kötött barátsága (Dimén kísérte a Székelyföldön II. Józsefet és az erdélyi helyzetet ő ismertette).
A kollégium elvégzése után, a kolozsvári alapítású jezsuita akadémián jogot tanult. Itt egy életre szóló barátság szövődött Haller János és Rhédei László grófokkal, kikkel míg életben voltak látogatták egymást és sűrűn leveleztek. Ezt a barátságot irigyelték Udvarhely ősibb nagy urai és erre mondták lekicsinylően, csúfosan, hogy „ha jól megkeresi, a nagyapja bocskor talpát a kemence megett még megkaphatja”. Szorgalmas tanuló volt, melyre egy Rhédei által elmondott történet is rávilágít. Mihály János sietve ment családjával Marosvásárhelyre, de Erdőszentgyörgyön a Rhédei kastély előtt nem tudott elsietni, a gróf húszár barátaival a tornácon mulatva észrevette a siető barátot, erőszakkal bevitte és társainak a diáktársát így mutatta be: jogász korunkban Halerrel együtt egy átmulatott éjszaka után Mihály János barátunk szobájába viharoztunk be, ő az asztal mellett tanult. Magas kedvünkben „ijjujú-ujjuzva” táncra fogtuk. „Hagyjatok békén nekem, hogy helyettetek is tanuljak, mert még nektek is szükségetek lesz erre”. A másnapi előadáson közre vették Mihály Jánost. A professzor felelni szólította fel Rhédeit, ki fülét tartotta szomszédja felé, segítséget várva. Mihály János csak ennyit súgott a fülébe „ijjújú-ujjújú”.
21 évesen végzett tanulmányaival és Marosvásárhelyre került a királyi ítélőtáblához kancellitának. 1796-ban végzett, az elméletet a gyakorlattal egészítette ki és hazament Almásra. A székelyudvarhelyi főkirálybíró beteges volt és az ügyek intézését Mihály Jánosra bízta, majd ennek halála után br. Henter Antal került a székébe, aki a Mihály János „fejével gondolkodott”, mondották irigyei és amit igazol Henter levele is (7), 1800-1809-ig törvényszéki ülnök létére elnöki teendőket is végzett. 1809-ben stationalis comissarius volt. Az 1809. évi kolozsvári országgyűlésben követe Udvarhelynek (8).
Az általános Napoleoni felkelést a falubeliek rosszul értelmezték – a Mádéfalvi veszedelem emlékének árnyékában – házára támadtak, s csak akkor csillapodtak le a kedélyek-lázadás, mikor századosi kinevezését megmutatta. 1810 és 1811-ben országgyűlési követ. 1826-ig 3., majd 2. legkeresettebb alkirálybíró, kinek még szabadság ideje sem maradt. A vérmegyei utak lehetetlen állapotban voltak, pl. 2 falu között /Rugonfalva-Siménfalva/ 17-szer kellett a Nyikó szeszélyes medrén és vizén átkelni, ezért egy mérnököt nevezett ki az utak és hidak építésére – javítására - szabályozására.
1827-ben főkirálybírónak nevezték ki ideiglenesen, fizetés nélkül (9).
Bizonysága van annak, hogy Udvarhely-szék leveles ládája régi iratokkal, a Rákóczi forradalom idején, a segesvári erősségbe-várba volt elrejtve, amit később a szászok letagadtak. 1833-ban Jakab Elek történész ismerete szerint Mihály János bizatott meg és vállalta, hogy valahol az Anyaszékre –Udvarhely – vonatkozó régi irat található, másoltassa le és a Székely Ládába helyezze el. Ez a fontos akció, sajnos, abba maradt, mert nemsokára királyi táblái ülnökké nevezték ki. 1833-ban táblabíró lett 833 frt. fizetéssel.
1836-ban e tisztségben érte a halál.
Politikai pályája után egy pár mondatot az ő családjáról kell még írnom.
1805-ben tarcsafalvi Pálffy Sámuel és Jeddi Borbála lányát, Máriát vette nőül. Vele örökölte a kb.200 holdas kobátfalvi birtokot az almási 200 holdja mellé. A Pálffy család politikai és unitárius egyházi vezető családok egyike volt a vármegyében. Nejétől 5 gyermeke született: Nária, a Sebessy Miklós, majd ennek halála után a Pakot István felesége; Anna a nagyváradi Veress József neje; Róza és Zsuzsa hajadonok maradtak. Egyetlen fia, Domokos, született 1818-ban, Dimén Rózát, majd Boda Amáliát vette nőül és Almásra költözött, ott gazdálkodott. Domokosnak három lánya volt, mindhárman férjezettek. Így a család ez ága fiú örökös nélkül maradt. E családhoz tartotó almási Mihályok más ágon fennmaradtak nagyon leszegényedve. Én mégis ismertem egy kőfaragót és egy lányt nagyon elhanyagolt állapotban, osztálytársam volt az elemi iskolában.
A munkabírását szellemileg és testileg egészséges, erős testi szervezetének köszönhette. Magas, izmos, szabályos arcú, fekete szemű, barna bőrű, impozáns megjelenésű volt. Erélyesség, kitartás, szigorú rendszeretet és igazság jellemezte minden szavát és tettét. Írta róla Sándor János.
Mihály János a magyar-székely népét nem a maga unitárius vallásához, hanem egészében, teljességében, minden felekezeti és társadalmi különbség tétele nélkül tudta és érezte magáénak. Ezt bizonyítja az is, hogy pályáján ügyes-bajos dolgaival, a koldustól a grófig, őt keresték meg. Felismert és meglátta abban a korban, hogy a magyarság közös ügye nem bontható, szigetelhető el pártokra, felekezetekre, hanem a felekezeti szemlélet összességében, az egyházban tartható meg és emelhető fel. Ökumenikus szemlélete miatt nevezték „minden felekezetek atyjának”.
Az unitárius egyház és a székelykeresztúri iskola felügyelő gondnoka volt. A fából épített népi összefogással, 6 tantermű iskola helyett 12 tantermes kő épületet építtetett, melybe nagyapámmal magam is laktam. Nélküle ma sem lenne meg az. A marchiákon a peres felektől nem vett el fizetést, hanem az iskola építésére fát, deszkát, meszet, követ vitetett helyette. Kobátfalván új templomot építtetett, mely ma is áll, ezáltal önállósodhatott a falú anyaegyházközséggé. Három egyetemes zsinat összes költségét vállalta, tagjait napokon keresztül mindennel ellátta. Az unitárius egyházban felügyelő gondnoki tisztséget, a jellemzése szerint „korszakalkotóan betöltötte”. „Szabadgondolkodású unitárius és erős magyar érzésű ember volt, ki egyformán kívánt használni más felekezeteknek is. Unikumnak mondották”. (11)
A református vallás ügyét is ugyanolyan szorgalommal rendezte, ahol szükség volt, segítség kívántatott, kérés nélkül is segített pénzzel, hivatalos erejével, befolyásával. Ugron János és Ferenczi István református inspektor kurátorok 1817 április 17.-i leveléből idézek: „Mihály János királybíró egész hivatalkodási ideje alatt a Religiójukhoz és iskoláikhoz (református), annak köz és személyes jussaihoz, minden kötelességét megtette és hasznos szolgálatát meg nem tagadta” soha (12).
„Unikum ember” voltára Orbán Balázst kell idéznem, ki így írt róla (13): „Ez ember áldásthozó életének emléke még most is él…, mert ő életét polgártársai s a haza szolgálatára szentelé, igazság szeretete kinyerte az utókornak elismerését annyira, miszerint példabeszéddé vált, hogy „meghalt Mihály János, oda az igazság”. Jellemzésére csak egy történeti tényt jegyzünk itt fel, mely csak a vallásos türelméről ismert hazánkban történhetett meg - szerintem az is csak egyszer. A havasalji római katolikus közösség (így nevezték akkor az Udvarhely vármegye katolikus egyházmegyét) inspektor kurátor nélkül maradt. Kovács Miklós gyulafehérvári katolikus püspök elrendelte, hogy válasszanak egy megfelelő, kiváló embert. Válogatva sem kaptak Mihály Jánoshoz hasonló világi embert, s bár buzgó unitárius ember volt, őt kérték katolikus inspektor kurátornak kinevezni. A püspök ezen tisztán vallásos jellegű tisztségre az unitárius inspektor kurátort nevezte ki római katolikus inspektor kurátornak. Ő oly buzgósággal és ritka eréllyel folytatta ezt a hivatását is, hogy soha a katolikusoknak (értsd Udvarhely vármegyét) ily kurátora még nem volt. Alatta épültek a faluk legtöbb templomai, papi házai, iskolái. Történt, hogy Szentlélek faluban a papi lakás lakhatatlanná vált. Ezért egy újnak építését határozták meg. Bár a faluban megfelelő szakember ás anyag bőviben volt, többszöri rendeletre sem fogtak az építéshez. Ekkor Mihály János, mint római katolikus inspektor kurátor panaszt tett Mihály Jánoshoz, mint a kerület király bírójához, s ő a vallási és politikai hatalmával élve, egy szép napon a szomszédos Farkaslakán megjelent, kirendelte a falut s azzal behajtatta a szentléleki állatcsordát. Addig ki nem bocsátotta, míg a papilak építéséhez hozzá nem fogtak. Magasztaló száz meg száz nemes tettének emléke él a nép között; az ő élete a jótékonyságnak, a nemes emberbaráti s hazafi tetteknek egy hosszú sora volt … ily ember megérdemli, hogy az elismerés adójával háruljunk emlékéhez, hogy szívét és példáját megvédjük a feledékenységtől (14).
Nem kívánom felsorolni Mihály János számos megőrzésre érdemes tettét, inkább a közeli utókornak két jellemzését idézem:
„Hivatalát nem kenyérkeresetnek, de oly tisztességnek tartotta, mellyel a nép jóléte, boldogulása, előmenetele érdekében, felekezeti különbség nélkül kell folytatnia a törvények határai között. A nép állította, hogy az ő ítélete „még Bécsben is fenn áll”.
A másik jellemzés: „A rendes hivatalos teendőin kívül, úgy az egyik, mint a másik vallásközösség javát munkálta, minden önző gondolat és haszon nélkül. Állása honfiúi kötelességek teljesítésére hívta fel. Ezt átértette s nem engedte magát (és másokat sem S.D.) a felekezetesség békóiba szoríttatni”.
Kiváló és „unikum” embernek tartom azért is, mert
egyháztörténelmeink során nem ismerek más embert – főleg unitáriust – akit a
római katolikus püspök, mint más vallásút elismert és kinevezett volna egy
vármegyényi híve világi vezetőjének. Székelyesen szólva: szükség ember volt.
Volt még ökuménia! Nem új találmány!
És hiszem, hogy ez menti meg szolgálatával magyar népünket, tudatban
egybefogva.
Gondolatban és lélekben álljunk meg a kobátfalvi felemelt sírköve mellett és ne tegyük vissza azt, hogy éljen a szükség ember emléke és példája.
Marosvásárhely, 2004. augusztus 14.
Simén Domokos ny.unitárius lelkész
Jegyzetek: