Józan Miklós

Az unitárius közönségnek régi óhajtása volt, hogy Józan Miklós püspöki vikáriusnak beszédeiből, verseiből, írásaiból egy csokorra valót összegyűjtve olvashasson és azokból meríthessen lelki örömet.

Az olvasó közönség ezen vágyát elégíti ki a budapesti Egyházközség lapja: az Unitárius Értesítő, azzal, hogy János Zsigmond, dicső emlékű fejedelmünk születésének négyszázados évfordulója alkalmából összegyűjtötte Józan Miklós beszédei, költeményei és írásai közül azokat, amelyek a nagy fejedelem és papja — egyházalapító püspökünk: Dávid Ferenc személyével, életével és munkájával foglalkoznak.

Az egyházi beszédek, tanulmányok és költemények érző szívről, mély tudásról és megfontolt ítélőképességről tesznek tanúbizonyságot. Józan Miklós több, mint 40 esztendős közéleti munkája nyitott könyvként áll mindannyiunk előtt, — páratlan munkabírásra, sokoldalú hazai és külföldi missziós munkája, majd az egyháztörténetíró tollán talán megérdemelt méltatása, - lelkes, unitárius szellemben kifejtett egyházvezetői munkája nélkül a régi csonkaországi unitárius élet nem bontakozhatott volna ki oly eredményesen, mint ahogy annak az utolsó értizedekben tanúi voltunk.

Ebben a kötetben ízlelítőt adunk azokból a munkákból, amelyek egy részét már szószékről, vagy egyházi ülések, ünneplések alkalmával hallottunk Józan Miklós ajkáról, esetleg olvastunk is, de amelyek így összegyűjtve alakítják ki azt a képet, amelyből Józan Miklós személyisége bontakozik ki,

A kötet címét — a szerző engedelmével — Dr. Boros György ny. unitárius püspök egyik, régebben megjelent tanulmányából választottuk, — a kötet sajtó alá rendezését az Unitárius Értesítő szerkesztője: Ferencz József központi missziói lelkész végezte.

Az olvasót szeretettel köszöntjük, — a beszédek, költemények és írások megalkotóját és műveit pedig szívünkhöz közel érezzük.

Minekutánna az Istennek kegyelmességéből e szegelet földnek választott fejedelme vagyunk, tisztünk szerint nemcsak a mü alattunkvalóknak testeknek oltalmazására akartunk gondot viselni, hanem még lelkekre is, hogy az igazságban megépülhessenek... A mü birodalmunkban szabadon, valahol akarjátok és valamikor akarjátok, disputáihattok. Mindenkoron mü e prédikátorunkat előállatjuk. Szabadon, minden bántás nélkül eljöhettek.

Mitölünk tünéktek semmi bántástok nem volt. Hogy pedig Mélius Péternek a mü szónkat megmondották, hogy a mü birodalmunkban nem pápálkodik és a ministereket (t. i. a papokat) az igaz-vallásért ne kergesse, a könyveket meg ne égesse, senkit hittel az ő vallása mellé ne kötelezzen, ez az oka: A mü birodalmunkban, miképpen arról ország-végezés is vagyon, mü azt akarjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik.

Én azon könyörgök az Ur Istennek: valaki érti az igazságot és külső haszonért és tisztességért eltitkolja, az hatalmas Ur Isten rontsa és szégyenítse meg és meg ne kegyelmezzen neki.

Gyakorta jut eszembe — írja Dávid Ferenc —, miképpen méltó is erről emlékeznem, mikor is a mi szeretett és boldog emlékezetű fejedelmünk gyakori betegségeiben félelmünk volt, hogy azoknak vége halál lenne, és úgy, mint emberek szóltunk, hogy halála után bontakozása lenne az egész tudománynak. Ő Felsége bölcsen és Isten szerént felelte: „Mivelhogy ő nem Isten, sem pedig nem oltalmazhatta az Istennek igazságát, hanem önmagának gondja volt eleitől fogva és leszen az igazságára; támaszt és ad patronust, ha emberek által oltalmazni akarja, ha pedig nem, ő maga elég erős és hatalmas arra."

Jó Úristen! Tekints hozzánk mára.
Tündököljön szép napod sugára!
Úgyis olyan réges-régen vártunk,
Gyászba borult mi magyar világunk,
Csak bolyongtunk csüggedetten, árván,
Magas mennyből nagy kegyelmed várván;
Rimánkodva szörnyű sorsunk végét,
Tékozolva szentek örökségét...
— Ám a Hitünk rendületlen állott,
Mormolgattuk, mint a Miatyánkot:
„Szemtől-szembe senkitől se félünk,
Az Úristen a mi erősségünk!"

Földön-égen semmi jel sincs arra,
Pirkad-e még hajnal a magyarra;
Kínjai az elevenbe vágnak ...
Hármas csonkja őseink honának
Egybeforrni nem tud s nem is akar,
Fönt és alant öldöklő zűrzavar...

— Hall a siket... A vakok meg látnak!
Kelet fája dúsan kivirágzik,
Koronáján napsugár pompázik;
Balzsam árad édes illatában,
Gyógyulás a lombok sátorában.
Örökélet szent kapuja nyitva,
Színezüstje hétszer megtisztítva ...
Zeng a lélek, diadalát zengi,
Törpe-gyáván meg ne oltsa senki!

Zengi-zúgja mind, valaki bátor,
Zengi-zúgja négyszáz prédikátor;
Mennyi hőstett, mennyi jámbor szándék,
Megdicsőült mennyei ajándék!...

— Négy nagy század harmatos emléke,
Szállj szívünkbe, szállj le, égi béke!
Könnyeinket igya fél a bánat,
Könnyeinken szép szivárvány támad;
Isten házát glóriába vonja;
Láncainkat koszorúba fonja ...

Sok minden jött közbe, ami lehetetlenné tette, hogy a magyar azzá legyen, akinek Isten teremtette: nemcsak első harcosa Európának, hanem egyúttal munkása, felfedezője, reformátora, hitvédője is az egész világnak.

A 400 esztendős születési évforduló reám, mint unitárius püspöki vikáriusra, aki ezt a helyet betöltőm itt, kötelezővé teszi, hogy ne menjek el és ne menjen el a méltóságos Felsőház sem megjegyzés nélkül e mellett a dátum mellett. Mert ha itt vagy amott megemlékeztünk a cserhalmi hősnek, Szent László királyunknak kilencszázados születési évfordulójáról, ha megemlékeztünk Mátyás királyról ötszázadik születési évfordulója alkalmából, akire szeretettel gondoltunk, — szülőházára is, szobrára is, önmagára is, egész életére is és arra a helyre is, ahol utolsó lehelt életében, — akkor bizonyára nem fogja rossz néven venni a mélyen t. Felsőház egy unitárius paptól, ha bemutatok itt egy, az ő korában keletkezett eredeti nyomtatványt, Dávid Ferenc válogatott prédikációinak gyűjteményét. De mielőtt ezt tenném, méltóztatnak talán megengedni, hogy egyik néplapunkból, amely hatezer példányban jelenik meg Erdély bércei között, felolvassam a következő erre vonatkozó kedves kis megjegyzést.

Ezelőtt 500 évvel született Hollós Mátyás, az utolsó olyan nemzeti király, aki országát újra európai nagyhatalmi rangba emelte s ezelőtt 400 évvel született II. János király", — tudniillik János Zsigmond — „legutolsó magyar nemzeti király, aki megteremtette Erdély függetlenségét s az önálló erdélyi fejedelemségnek olyan alapokat biztosított, hogy abból idővel Bethlen Gábor és a Rákócziak alatt, a magyar királyság biztos védőbástyája lett. Mátyás király Kolozsváron született s uralkodása alatt lett Buda vára Európa egyik legnevezetesebb fővárosa. II. János király Budán született s uralkodása alatt lett Kolozsvár európai színvonalon álló, gazdag és tudományokban is vezető, az európai tudományos világgal élénk kapcsolatot fenntartó kincses várossá."

Ne méltóztassanak megijedni, ez a kezemben lévő könyv Orbán Balázsnak „Torda és környéke" című könyve, amelyben ő természetesen az alakulat és táj rajzolása mellett elsősorban a történelmi momentumokra is súlyt helyez. Az egyik helyen például megemlíti a diétáról, hogy Torda város mit tartott legnevezetesebbnek az ő ezeréves életében a magyar földön. Ez a tordai országgyűlés volt, — amelyet Kőrösfői-Kriesch Aladár örökített meg a millennium évében Torda város számára, — amely a vallásszabadságot biztosította. "Az 1568. év január 6-án Tordán ismét országgyűlés tartatott, melyben adót. fegyvert szavaztak meg. Ez az országgyűlés készíté elő az unitáriusok utait, kimondván s törvénybe iktatván, hogy a prédikátorok az evangéliumot saját belátásuk szerint szabadon hirdethetik s minden helység olyan prédikátort tartson, aminő neki tetszik. A szuperintendensek az ilyeneket üldözni ne merjék, senkit tanításáért papságától meg ne fosszanak, mert a hit Isten ajándéka."

Azt mondja erre Orbán Balázs, a törhetetlen 48-as, sőt 49-es országgyűlési képviselő „Arany szavak, amelyek nemcsak az unitárius eszmék terjedését könnyítik, hanem a teljes lelkiismeret szabadság alapját is megveték, sokkal előbb, mint más államokban."

Igyekezni fogok, hogy amennyire lehet, rövidre fogjam az elmondandókat, de ez olyan lényegbevágó dolog, hogy azt hiszem, megsérteném a Felsőház tekintélyét, ha ezt elhallgatnám. „János Zsigmond nemcsak országgyűléseit, hadi szemléit tartá Tordán, hanem legtöbbet időzött e kedvenc unitárius városában." „János Zsigmond irányában igazságtalan a történelem", pedig ő oly magas piedesztálján áll a történelemnek, hogy onnan semmiféle kenetteljes gyűlölködéssel lerántani nem lehet, mert ő kétségtelenül egyike volt nemcsak Erdély legkiválóbb fejedelmeinek, hanem egyéni tulajdonai s ritka műveltsége által korának uralkodói közül egy fejjel magaslik ki. Ő a legválságosabb időben ült Erdély trónján, amidőn a Martinuzzi által depravált nemzedék csak az osztrák jogar alatt hitte a mennyei boldogsághoz eljuthatni. Ő egy oly korszakban tartotta kezeiben a kormányzat gyeplőit, amidőn a hazát kívülről ellenség fenyegette és támadta és ö Erdély függetlenségéért, a magyar nemzet fenyegetett létéért vívott e harcokban a sebes elhatározás és a nagy elmeéllel megalkotott hadikombinációk gyors kivitelében jelentkezett eredmény kivívásában a hadvezéri tehetség kiváló tanujeleit adta, míg a belkormányzat terén az államférfiúi nagy tulajdonok fényében tündökölt, egyfelől a törökök bírvágyát fékezve s a szultán jóindulatát ügyes diplomatikai fogásokkal megnyervén: a két irányú hódításvágy Scilla és Charybdíse közt oly eszélyesen kormányozta az állam hajóját, hogy mindkettő között vészmentesen átevezett s az alkotmányos és vallásos szabadság biztos révpartjába, s viharfedett kikötőjébe juttatta. János Zsigmond mint hadvezér, mint államférfi, mint a nemzeti erő és műveltség fejlesztője, mint az alkotmányos szabadság alapvetője és biztosítója egyaránt nagy volt s kegyeletes emléket kell, hogy keltsen minden igaz magyar szívében, mert e drága vívmányokat ő nagy erőfeszítéssel és bámulatosan kitartó következetességgel vívta ki, s biztosítá a jövőre. Pedig uralmának korszaka igen nehéz és válságos volt, az egész ország a politikai és val-lási átalakulások lázában szenvedett. Hogy a szenvedélyek vulkánja ki nem tört, hogy ez országrész a legiszonyúbb polgári és vallási háborúk iszonyait kikerülte, hogy itt Szent Bertalan-éjek, siciliai vecsernyék, eperjesi vérpadok helyett e forrongásból a teljes vallásszabadság mennyei pálmája hajtott ki: azt egyenesen a János Zsigmond nagy uralkodói tulajdonainak írhatjuk javára. Ő a tudománynak, a magyar műveltségnek nemcsak kiváló támogatója, de kultiválója is volt. Ő maga is résztvett az e korban dívott tudományos és hitvitákban, ő a magyar nyelvet a politikai és vallási élet minden terén ápolta, az országgyűlések magyarul tanácskoztak, magyar törvényeket alkottak. A templomok mellett mindenütt az ő kegyadományaival táplált iskolák keletkeztek, a teljes sajtószabadságot legelőbb ő honosítá nemcsak Erdélyben, hanem Európa minden más országát megelőzte ebben is, úgy, mint a vallásszabadság törvénybeíktatásában. Mindez a művelődés rohamos fejlődését kell, hogy előidézze s elő is idézte, miért Európa legnagyobb tudósai keresték fel- akkor Erdélyt s vettek részt a király elnöklete alatt folytatott tudományos és hitvitákban. A szabad sajtó lendületet adott a gondolatnak, az eszmék áramlatának s az ő uralma alatt annyi magyar könyvet nyomtattak, mint soha se azelőtt, se azután. Ö volt az, aki az osztrák párt megtörésével az erdélyi független fejedelemséget megszilárdítá s abban a magyar alkotmányos szabadságnak és művelődésnek erős fellegvárát fölépíté."

A számtalan sok könyv közül legyen szabad bemutatnom azt a nekünk nemrégiben ajándékozott és azelőtt a tordai unitárius algimnázium könyvtárában elhelyezett prédikációskönyvet, amely Fehérvárott, vagyis Alba-Juliá-ban augusztus 20. napján az 1569,-ík esztendőben jelent meg s amelyben így írja magát alá Dávid Ferenc, a fejedelem udvari papja. „Az megfeszült Jézus Krisztusnak szolgája"— tehát nem krisztustagadó! — „és felségednek méltatlan prédikátora, Dávid Ferenc." És itt az ajánlás. „Az Mindenható Atyaúristen az ő áldott szent fiáért az mi Urunk Jézus Krisztusért az ő kegyelmességének szemeit fordítsa Felségedre és minden testi és lelki ellenségeitől oltalmazza meg, hogy az ő szent gyülekezeteinek dajkája lehessen felséged és az Istennek ígéreteinek be-teljesítése Felségedre szálljon minden üdőben. Ámen."

Visszatérek tehát erre a születési évfordulóra. Érdeme a vallásszabadság törvénybeiktatása 1568. január 6-án, amely a megértést szolgálta a meglévő felekezetek között, s végeredményben a családok békéjét is, amely többnyire — egyebektől eltekintve — éppen a vallási kérdésekben szokott hajótörést szenvedni.

A magyar nemzeti társadalom, azt hiszem, szívesen csatlakoznék egy olyan történelmi ünnephez, amelynek az ősz folyamán már csak a stílszerűség kedvéért is, nem Budapesten, hanem Tordán lenne a székhelye, az ősi fejedelmi városban, ahová éppen úgy, mint Székesfehérvárra, első szent királyunk halálának kilencszázadik évfordulóján, a törvényhozás mindkét Háza lerándulhatna, hogy kegyelettel áldozzon a négyszázéves születési évforduló rendjén, az utolsó nemzeti király, II. János emlékének.

A magyar országgyűlés Felsőházában 1940. évi július hó 13.-án gr. Széchenyi Bertalan és br. Radvánszky Albert elnöklete alatt tartott ülésen „Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap”-ról szóló törvényjavaslathoz való hozzászólása rendjén elmondva.

Született Kolozsvárott 1520 körül - meghalt Déva várában 1579.november 15-én

Felséges Kegyelmes uram, Az Istennek igéjéből nyilván kiadatott parancsolat ez, Hogy az ő igéjét hirdessük az ő gyülekezetiben, ez pedig nemcsak egyre, hanem közönséggel minden egyházi dolgokra néz. De mint Pál Apostol szól, Némelyek vetélkedésből nem tisztán hirdetik az Christust, mind azon által valaminemű okból legyen, csak hogy hirdettessék az Christus, abban vagyon ő neki öröme:

Ez Pál Apostolnak mondását és az Christushoz való indulatot szükség meg mértékelniök azoknak, kik az Christusnak adták magukat: Mert miképen az eset után mindgyárást Ádám fiaiban vetélkedés támada és halálos gyűlölség: Azonképen két isteni tisztelet, hamis és igaz, az emberek között emeltetett fel.

Az igaz úgy mint istennek lelkétől, az ő Igéjének folyása szerint, az hamis pedig az pokolbeli ördög irigységéből az igazságnak meg homályosíttatására, nagy háborúságra, és vetélkedésre okot adott.

Sokan az Emberek közül, kik az istennek cselekedetinek tanácsát eszekben nem vehetik, avagy mindenestül fogva meg tartóztatják magukat, hogy ugyan semmi isteni tiszteletre avagy félelemre gondot ne viseljenek, avagy ugyan hogy tagadják, hogy Isten volna az, ki valami gondot viselne Az Emberi Nemzetre: Mint ha az volna, efféle vetélkedések nem támadnának, azt állítják, avagy némellyek jónak mindeneket ítélvén, békességnek okáért mindenféle tudománt válogatás nélkül bevesznek.

Dicsekednek efféle dolgokban e világnak fiai. De az Isten az ő híveitől különb ítéletet és cselekedetet kéván, tudni illik, hogy az lelkeket meg próbálják, és az hamis Prófétáktól önnön magukat meg oltalmazzák, — mely cselekedethöz istenhöz való könyörgés, az szent írásban való tudakozás és ez világnak tettetös méltósága mellől való eltávozás kévántatik, sőt inkább istentől felépített elme, melyben az választásnak magva be hintetvén gyükeret vert. Mert csak ezek értik és veszik az igazságot, ezeknek mindenek jóra vadnak. Ezek vonattatnak az mennyei Atyától es mind végig álhatatosan meg maradnak, meg győzvén ez világnak hamis ítéletit, es az önnön testi indulatjukat.

Mire való ez és miért számlálom ezeket elő? Hogy Felséged az elmúlt dolgokról és cselekedetekről emlékeztessem. Az isten Felséged birodalma alatt predicáltatja vetélkedéssel az Christust, es tusakodás és visszavonás által akarja megtisztítani az ő igazságát, hogy egyéb királyoknak és fejedelmeknek intésére ennek utat meg nem fogta Felséged, az istennek igéjéhöz való szeretet és abban való gyönyörködés művelte, hogy kedig ez világnak szidalmát álhatatos szüvvel viselte és hordozta, istennek kiváltképpen való ajándéka és az választásnak magvának meg gyükereztetése.

Tudom, hogy ez világnak fiainak külömb itileti vagyon Felséged felől. De bizonyos vagyok, hogy az mely isten Felségedben ezt elkezdte, mind végig es előviszi azt az ő Áldott Szent Nevének dicsőségére. Mert én jó lelki esmerettel erre vallást tehetek, hogy én soha semmi-nemű külső bölcseségnek avagy haszonnak és jutalomnak beszédével nem igyekeztem Felséged elméjét meg fognom, avagy imerre, avagy amarra vinnem, holott ezt ingyen én tőlem sem lehetett volna, miért hogy az Királyok szűvek istennek kezébe vadnak, és oda hajtogatja, hova szinte akarja.

Az én hivatalomnak tiszti és rendi szemeim előtt forgott együgyü képen — az istennek igazságát a mint meg érthettem, igyekeztem predicállani és Felséged eleiben terjesztenem, és ez főképen az oka, a miért Predicatióimnak első részét az Atya Istennek esmeretiről és az ő Fiáról, az IHESUS CHRISTUSRÖL FELSEGEDNEC ajánlani akartam, hogy egyebek es láthassák minemű tudománt hirdettem, vallom pedig az vetélkedésnek kezdetiben a miképen predicállattam hogy úgy akartam kinyomtatnom, hogy méltán senki ne vádolhasson, mint ha külömbet predicallottam volna es külömbet nyomtattam volna ki. Miképen azért eleitől fogva az igazságnak szeretője voltam: Azonképen ennek utánna es akarok lennem, és tehetségem szerént az istennek tiszta igéjét követnem. Ha kedig valamiben meg csalatkoztattam volna, az kik istennek igéjéből igazbat mutatnak meg, kőszenem es követni őket nem szégyenlem. De én abban bizonyos vagyok, hogy az HÁROMSÁG istent, kit az Antichristus talált, az szent írásban soha meg nem mutatják, noha külen külenféle írással támasztják, az istennek tüze és próbaköve megemészti es megmutatja, hogy nem igaz fondamentomra építtetett. Ha kedig mi, kik kérkedünk, hogy az istennek igéjét követjük, eszünkbe akarnók venni, hogy az utolsó üdőkben élünk, melyben az Antichristus rútságát a Christusunk az ő el jövetelinek előtte az ő országából ki akarja tisztítani. Annyira nem zúgolódnánk es az igazságot nem szidalmaznók, sőt inkább tudakozván az írásban valóban az mi Atyánkat lélekben és igazságban tisztelnők es az megfeszült IHESUS CHRISTUSSAL, melyet minekünk az Atya isten ajánlott, meg elégednünk. Ez kedig meg lészen mikor az irgalmasságnak es meg világosításnak az ő üdője el érkezik. Hogy azért békességgel való tűrésre es az szidalmuknak el halgatására szoktassuk minemagunkat, az mi Christusunk azt mi tőlünk kévánja.

Az mindenható Atyaúristen az ő áldott szent fiáért az mi urunk Iesus Christusért az ő kegyelmességének szemeit fordítsa FELSÉGEDRE, es minden testi es lelki el-lenségitől ótalmazza meg, hogy az ő szent gyüleközetinek Dajkája lehessen FELSÉGED, es az istennek igiretinek be teljesítése FELSÉGEDRE szálljon minden üdőben.

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1901. nov. 17.-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1901/1902. évi I. évkönyvében.

Kincses Kolozsvárnak kicsiny kunyhójára
Rámosolyg a napnak legelső sugára;
Arannyal vonja be a szalmafödelet,
Mely alatt a mi nagy Mesterünk született.
Keskeny kis ablakon játszva szűrődik át,
S míg az édesanya ringatja kis fiút, —
Homlokon csókolja a drága csecsemőt
S visszaszáll az égbe, honnan imént lejött.

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1902, nov. 15-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1902/1903. évi II. évkönyvében.

A budapesti Dávid Ferenc Egylet 1903. nov. 14-én tartott ülésén előadva. Megjelent az egylet 1903/1904. évi III. évkönyvében.

Írta és a magyarországi unitárius egyház Déván, 1910. aug. 23-án tartott zsinati főtanácsa emlékünnepélyén elszavalta. Az óda szerző által fordított angol verses szövegét ugyanakkor felolvasta Simons O. Minot clevelandi lelkész.

Ferencz József püspök imája és az óda külön angolnyelvű emlékfüzetben ugyanakkor megjelent a „Jókai Nyomda" útján.

Az egész protestáns világ méltó fénnyel ünnepli a templomok megszentelt falai között és az iskolákban a Reformáció, — a hitjavítás emlékét. Szól ez a kegyeletes megemlékezés azoknak az úttörőknek, akik már a középkor sötét századaiban is vágyó lélekkel fordultak a világosság felé s a biblia tanulmányozása révén mindinkább közeledni óhajtottak a külső szertartások fénye és az egyházi hatalom világiaskodása helyett az ősi apostoli kereszténység egyszerűségéhez és jámborságához. Szól kivált Luther Mártonnak, aki 1517-ben, a szászországi Wittenbergában, azon a nevezetes őszi napon, október 31-én, olyan tüzet gyújtott, amely soha örökké ki nem oltható; s aki szónoki beszédeivel, tudományos irataival s egyházszervező munkájával véglegesen beírta nevét az emberiség történetébe. Az ő neve alatt ismert s az ágostai hitvallásra támaszkodó történelmi egyház hazánkban is híven őrzi azokat a megszentelt hagyományokat, amelyek az ő nevéhez, életéhez és működéséhez fűződnek. Papjai nemes önérzettel hordják a Luther-köpönyeget, amely nem arra való, hogy az idő és sors szeszélye szerint ide-oda forgatgassák.

Szól az ünneplés a maga módja szerint Zwinglinek is, Kálvin Jánosnak is, a svájci reformátoroknak, akik közül az utóbbinak a befolyása és tekintélye mind a mai napig

túlszárnyalja az előbbit; ami abból is kitűnik, hogy sokait — a legtöbben — büszkén nevezik magukat kálvinistáknak, míg a zwingliánus helvét hitvallás, amely pedig az Uriszentvacsora kérdésében átmenetet képez az unitárius felfogásra, — kevésbé népszerű.

Kálvin szigorú erkölcse és nagy tudománya, Institúcióiban lefektetett praedestinációs tana, valamint Zwinglinek érett megfontolása mellett harcias készsége és bátorsága, mely hősi halálba vitte az evangélium diadaláért, mind megtalálták a maguk méltatóit. S hogy a protestáns hitvilág majdnem a katolicizmushoz hasonló, zárt dogmák rendszerévé merevedett, amelyben a további fejlődés és haladás még a mai modern gondolkozás mellett is majdnem lehetetlen, talán még külön érdemül is tudják be a XVI. század vezérembereinek! Pedig, ha Luther ma élne, valószínűleg nem fogna saját magára esküdni, hanem mint a XX. század embere, tekintene szét maga körül; s talán még a Jakab apostol közönséges levelét se nevezné „szalmalevélnek", holott abban a szociális berendezkedésre, igazságosságra és egyenlőségre szóló vonatkozások egy valóságos modern evangélium húrjait pendítik meg. Kálvinról nehéz nyilatkozni. De Zwinglire egy ifjúkori dolgozatomban már kimondottam volt a szentenciát, hogy ő — ha ma élne — unitárius volna. Mint ahogy modern követői közül sokan nyíltan is annak vallják magukat.

Unitárius?! ... Milyen különös! Sok millió ember előtt ismeretlen fogalom. Hát van unitárius vallás is, és ennek alapján szervezett keresztény egyház? Hát nem zsidók, vagy mohamedánok, vagy a pogányoknál is rosszabbak azok, akik erre a névre hallgatnak s akik Erdélyben és Magyarországon 350 éven keresztül tényezői voltak a közművelődésnek, bajnokai és mártírjai a hit- és lelkiismereti szabadságnak?! ... Unitárius és Magyar: ez a kettő együtt jár. Ezt bizonyítja az 1568-iki tordai országgyűlésnek fennkölt határozata, mely a hit dolgában semmi kényszerítést nem tűr s megadja a prédikátornak azt a jogot, hogy legjobb tudása szerint szabadon hirdethesse Istennek igéjét, mert „a hit Isten ajándéka", Ezzel a nemes lelkű határozattal a kis Erdély, az unitárius vallás és egyház ősi hazája, megelőzte az egész világot. Eleget tett az apostoli intelemnek: „Mindeneket megpróbáljatok, és ami jó, azt megtartsátok!" — Ezt bizonyítja a pozsonyi 1848. évi XX. te. legelső pontja, amely röviden ennyit mond az erdélyi Unió betetőzése gyanánt: "Az unitária vallás — bevett vallás" (Recepta Religio). Tehát éppen annyi joga van egyházközségeket szervezni, templomot építeni, iskolákat alapítani, magát önkormányzat (autonómia) útján igazgatni, mint a többi keresztény felekezeteknek. Arról meg azután ne is legyen szó, hogy vajon — ha csakugyan keresztények az unitáriusok — jogot formálhatnak-é a protestáns nevezetre. .. Ugyan, kérem szeretettel, ne játszunk a szavakkal! Hiszen az unitárius keresztény vallás a dogmatikus protestáns hittel szemben is — protestál, amikor az ISTENEGYSÉG örökre szóló,. magasztos eszméjét vallja a misztikus szentháromsággal szemben ... A protestánsok protestánsa! A felvilágosult kereszténység harcos előcsapatja, amely ma már nem leli kedvét a végnélküli, terméketlen hitvitákban, hanem utat és módot óhajt nyújtani mindazoknak, akik hívő lélekkel áhítoznak, vallásos alapon, egy minden idők számára érvényes krisztusi életelv (princípium} után, — hogy azt az ő históriai keretében megtalálják. Nem ő alkalmazkodik a kerethez; hanem a keretnek kell időről-időre tágulnia, amint azt a haladó idő és a fejlődő korszellem magával hozza. Ezzel, természetesen, az unitárius vallás önként le mond az egyedülüdvözítésnek, csalhatatlanságnak, bevégzettségnek minden képzelt igényéről. Együtt óhajt növekedni és fejlődni mivelünk, mint a legenda szerint a Krisztus gyermeki köntöse; mivelhogy ez a mi lelki ruhánk.

Hogyan?! — Hát ilyen egyszerű, ilyen modern, a legkényesebb igényeket is kielégítő vallás a mi vallásunk: az unitárius vallás? — Hogyan keletkezett? Minő isteni kinyilatkoztatás alapján építi fel a maga keresztény hitvilágát és egyetemes erkölcsi elveit? Isten országának minő — Isten háta mögé dugott — tartománya, hogy csak újabb időben kezdik felfedezni; s a híres Anglia és Amerika unitárius egyházai jóformán csak százéves múltra tekinthetnek vissza, mialatt mi — Erdélyiek és Magyarok — közvetlenül a reformáció kohójában forrtuk ki eszméink legjavát. Van-é nekünk saját külön reformátorunk? S ha van, mondjuk ki bátran: Magyar Reformátor. Mert a nemes verseny ezen a téren a magyarnak meg nem árt. Úgyis annyit importálunk manapság. Pedig a lelkiekben, a szellemiekben exportálhatnánk is... Dávid Ferenc szelleme megérdemelné, hogy ahol úgyis volt valaha történelmi, talaja, új lángra lobbanjon Socin berkeiben, az újjáéledt Lengyelországban; s felekezeti aggresszívítástól eltekintve, mind több tért hódítson muraiunk is a szívekben és a lelkekben. Ezért újítom fel én is ma — mártír-püspökünk halálának évfordulóján — az S áldott emlékezetét.

„Ki volt Dávid Ferenc?" — Eddig csengő-bongó rímekben énekeltem róla. Most ezekben az egyszerű sorokban méltatom munkáját és egyéniségét. Nem végezek talán fölösleges dolgot, ha ezzel kapcsolatban élete folyását is végig kísérem nagy vonásokban s csak itt-ott állok meg egy-egy nevezetesebb határkőnél, — amelyek az ő életében a különböző — egyenes vonalban haladó — fejlődési fokozatokat jelentik.

A hagyomány szerint 1510-ben Kolozsvárt született.. Apja becsületes csizmadia-mester: Helter Dávid; neve; után ítélve, szász eredetű. Anyja magyar nemes asszony. A germán és a magyar faj szerencsés találkozása. Dávid. Ferencben mind a kettőnek jellemző tulajdonsága megvan,, mégpedig harmonikus egészet alkotva, egymást kiegészítve ... Dávid fia, Ferenc (Franciscus Davidis) még csak porban játszó gyermek, amikor Wittenbergben felhangzik a híres kalapácsütés a vártemplom ajtaján; de az isteni Gondviselés úgy akarta, hogy szülővárosában és Gyulafehérvárott nyert iskoláztatása s utóbbi helyen több évi tanári és papi működése után ő is megálljon a világtörténelmi fontosságú templom kapuja előtt s Luther és Melanchton lábainál ülve egészítse ki azt a humanista műveltséget, amelyet szülőföldjén szerzett .. Akkoriban az egész világ forrongott: ő se maradhatott nyugton. A vallási kérdések votak mindenütt előtérben; csakúgy, mint napjainkban a szociális problémák. Egyszerű papi lelke nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy mást; higyjen és megint mást hirdessen. Amint gondolkozott, úgy óhajtott élni is: összhangban Isten és a természet törvényeivel az erkölcsi világrend védelme alatt.

El lehet képzelni, hogy a 35 éves ifjú, már mint meglett ember, milyen nehéz szívvel hagyta el hazáját az akkori (1545.) nyomasztó viszonyok között; Mohács után, amikor az ország szent testét darabokra szaggatta a hódító zsarnok s a dúló pártviszály. Ő azonban nem töpreng azon, amin úgyse tud segíteni; nem engedi át magát valamely fatalista ömlengésnek, amely az édes Haza megmentését csodától várja és reméli, Ő dolgozik. Ö képezi magát, hogy mire Isten kegyelméből ismét hazatér, tanácsadója, vigasztalója és nagy tettekre buzdító vezére legyen elárvult nemzetének. A wittenbergi és páduai négy esztendő nem is röppent el fölötte hiába, A külföldi mesterek mellett még csak tanítvány; de idehaza hamarosan mesterré növi ki magát. Azokban a teológiai és bölcsészeti tanulmányokban, amelyeknek oda szentelte erőinek legjavát, latin és magyar nyelven egyaránt sokrendbeli bizonyítékát adta jeles készültségének, kielégíthetetlen tudásvágyának, emberismeretének és bölcs mérsékletének. A magyar nemzeti nyelv és irodalom majdnem annyit köszönhet neki, mint a következő században Pázmány Péternek. A bibliában való rendkívüli jártasságát pedig még ellenfelei is hódolva ismerik el.

Hazatérve, egyelőre Besztercén és környékén az ottani papság és tanítói kar szellemi vezére, ami kitűnik abból a válaszból is, amit a Ferdinánd király által kinevezett Bornemisza püspök meghívó levelére és dorgatóriumára adnak. Azt még csak elszívelik, hogy az egyházi kormányzat dolgában rendelkezzék; de az Isten igéjének hirdetésében nem hajlandók feladni azt a nyílt álláspontot, amelyet a Luther-féle reformáció fuvallatától érintve magukévá tettek. Ilyenformán a gyulafehérvári zsinatra — ad audíendum verbum — el se mentek. A katolikus reverenda alatt már lutheri szív dobog. És miért ne? Hiszen Honterus már kiadta a maga „Reformációját" s ennek alapján a szász városokban már lutheri módra szervezték az egyházat ... Nagyszeben — Brassó jártak elől jó példával. Nyomon követte őket Beszterce és Kolozsvár, és Siebenbürgen többi tagjai. Szóval — vallási téren — egész kis fiók-renaissance keletkezett Erdélyben. És ennek dallamában a domináns mindinkább Torda lészen. Időrendben egymásután itt tartott országgyűléseink bevett vallásnak nyilvánítják a római katolikus mellett a lutheránus vallást (1552,), később a kálvinistát (1564,} s végül az unitáriust (1568.), amiről már fennebb megemlékeztünk. Utóbbit még kifejezetten megerősítik az 1571-iki maros-vásárhelyi országgyűlés végzései, amikre úgy lehet tekinteni, mint a fejedelem végrendeletére.

Ki magyarázza meg nekünk ezt az általános forrongást, ezt a nagyszerű átalakulást? Vajon csak az újság ingere, a kíváncsiság hajtotta az embereket egyik árnyalattól a másikig? Vajon a vezérek és igehirdetők vonzó egyénisége gyakorolt a hívek lelkére olyan ellenállhatatlan befolyást, hogy korábbi egyházi kötelékeiket elhagyva, seregestül csatlakoztak hozzájuk, készen őket tűzön-vízen át követni? Vagy mélyebb oka és alapja is volt — kellett, hogy legyen — ennek a rendkívüli dolognak? .., Bizonyára, mindez lélektani alapon történt. Hogyha egyszer megingott a hitele a régi egyházi tanításoknak, hogyha -megszűnt vonzani a pompázó szertartás, és pusztába kiáltó szó lett a pápai átok s a bűnbocsátás egész rendszere megingott, — akkor ezt valami úton-módon okvetlenül pótolni kellett. És pótolta is, mégpedig hatalmasan és végérvényesen pótolta — az anyanyelvünkön kezünkbeadott Biblia; pótolta a „királyi papság és szent nép" csodaszép eszménye és az a krisztusi szeretet, amely a Reformáció egyházának legfőbb törvénye. Csakhogy, természetesen, mindezt kinek-kinek maga-magán kellett tapasztalnia, fokozatosan végig élnie. Ez a lelki folyamat csak úgy kívülről meg nem érthető. Meg se közelíthető ... Dávid Ferenc is a saját lelkében élte át a reformáció különböző fázisait. S bár ezt nála — mai szemmel nézve — sokan állhatatlanságnak, ingatag jellemnek tekintik, én legfőbb érdemének tartom, hogy le tudott mondani olyan méltóságról, amely őt hitelvei módosultával meg nem illette; s mint egyszerű lelkipásztor állott újból a munkába, hogy azt az 8 legszentebb ideája és meggyőződése szerint tökéletességre vigye.

,,... Én elébb Luther műveit olvasván, a szász eklézsiáknak hitét fogadtam el. Látván a reformáció továbbfejlődését és az idő szellemének megváltozását, minthogy a helvét hitvallásúak a szász eklézsiák több tévelygését elhagyták, azokhoz csatlakoztam s állhatatosán velők voltam addig, míglen a sor az örökélet ama sarkalatos kérdésére került, melyért és melynek nevében Isten belső ihletését követve, tőlük is, és minden más egyháztól elválni kényszerültem. így jutottunk a kisebb dolgokról a fontosabbakra az Úr parancsolatából ..."

És ez az ö számára nem új vallás, hanem „orthodoxa Fides" ... "az egész szentírásból való igaz tudomány" ... A reformáció a bibliát tette a hit egyetlen alapjává: — „ő csak olyat tanít, ami a bibliában megvan, míg az ellenkező fél tanítását egyetlen bibliai hely se támogatja" ... „Nincs nagyobb esztelenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet s a lelket, amely felett hatalommal csak teremtője hír" ... Ilyen alapon és ilyen okfejtéssel meg tudom érteni, hogy ugyanaz a Dávid Ferenc, aki mint lutheránus pap és püspök Stancaró és Kálmácsehí Sánta Márton kálvinista ízű tanítása ellen szóban és írásban hatalmasan viaskodik, a Kálvin iratainak áttanulmányozása után, kivált az Urvacsora magyarázatában, feléjök hajlik s miután a szászokkal nem sikerült megegyezésre jutnia — azok mereven ragaszkodván a „hoc est corpus meum"-ra támaszkodó lutheri állásponthoz — nyíltan hozzájuk csatlakozik. Ott is csakhamar eléri a püspöki méltóságot, mint az erdélyi kálvinista egyház hivatott vezére, akiről újkori történetíróik is nagy elismeréssel emlékeznek meg; bár további lépését, amikor velők is szakított és az istenegység alapjára helyezkedve, az unitárius egyházat megszervezte, kemény szavakkal elítélik s azt az egykorú történetíró szavaival szólva — ízlés dolga — pestises tudománynak nevezik.

Egyéb se kellett Meliusnak, az eddigi jóbarátnak és munkatársnak, a híres-neves, nagyhangú és nagytudományú debreceni püspöknek. Hogyha gyűlölte a katolikus egyházat s írt, beszélt és izgatott ellene úton-útfélen — a tömegszenvedély fölkeltésétől se riadva vissza — még százszorta jobban gyűlölte, amint ő nevezi: Árius és Sabellius tudományát, „Servét vargájának bolond és gyerekes álbölcseletét", amelyet, többi társaival szövetkezve, megcáfolni igyekezett. Kész volt debreceni articulusait a fejedelem elé terjesztem, mely szerint „az eretnekeket meg kell kövezni, az egyházból ki kell zárni és a világi hatalom által a pallosjognál fogva meg kell ölni." — Még szerencse, hogy Dávid Ferencnek pártfogója akadt Blandratában, a király udvari orvosában s magában a fejedelemben, János Zsigmondban, aki őt udvari papjává fogadta és nyomdát rendezett bé neki Gyulafehérvárott. Itt jelentek meg egymásután Dávid Ferencnek védekező iratai: tudományos művek latin nyelven, népszerű ismertetések, prédikációk magyarul s a hitvitáknak az a bonyolult anyaga, amit a mai olvasó már csak nehezen emészt meg; de úgylátszik, hogy annak a kornak a szelleme — az eszmék tisztázása végett — azt is megkívánta. Ezek közül a hitviták közül kiemelendő a gyulafehérvári (1568.), melyről hazatérve, Kolozsvár piacán, egy kerek kövön állva, számolt be Dávid Ferenc s beszédével úgy föllelkesítette a tömeget, hogy vállaikon vitték be a piaci nagy templomba, amely azután 150 évig az unitáriusok birtokában volt.

Ennél jóval fontosabb a nagyváradi disputa (1569.), amelyen a fejedelem egész kíséretével részt vett s mindenképpen azt óhajtotta, hogy a vallási kérdések végre-valahára rendeztessenek. Ezt a felvilágosult uralkodó népei javára így fejezi ki: — „a mü birodalmunkban mü azt óhajtjuk, hogy szabadság legyen. Továbbá tudjuk, hogy a hit Istennek ajándéka és a lelkiismeret semmire erőszakkal nem vitethetik." — Itt is Dávid és Melius a fő vitázó felek; s mellettük felvonulnak az ő fegyverbarátaik is. Vége-hossza nincs a vitának, amelynek főbb pontjai a következők:

Ennek a vitának a hittani eredményét Dávid a nyomtatott kiadásban így foglalja egybe:

„I. A menny és föld teremtője nem hármas, hanem csak egy — az egy Isten mindeneknek felette van -— mindenek tőle vannak — Krisztusnak Atyja, a világosságnak Atyja — és minden jő kútfeje."

„II. A mi Urunk Jézus Krisztus az Atya Isten áldott szent Fia, — aki öröktől rendeltetett a mi üdvösségünkre; test szerint ember, de a Szentlélek és Istennek benne lakozása Istenfiának és Istennek bizonyítja, akit tisztelünk és imádunk"

„III. A Szentlélek az Atya Isten mindenható ereje, mely megjelent az első teremtésben, és a másodikban is, a Jézus Krisztusban. A Szentlélek — ajándék, tanítómester, vigasztaló; az igazság lelke, mely bizonyság arra, hogy Isten fiai vagyunk."

Ennek a hitvallásnak alapján azután 1571. január 6-án a Marosvásárhelyen tartott országgyűlésen megnyeri vallásunk a szentesítést s a vele járó alkotmányos biztosítékokat. Ezt a külső tekintélyt megadta az unitárius uralkodó jóindulata; de emellett az unitárius hitben gyökerező mély meggyőződés volt az, amely egyházunkat a századok viharai között mind a mai napig fenntartotta. A fejedelem ekkor már betegeskedett s nemsokára, még ez év március 14-én meghalt, 31 éves korában. Utóda a fejedelmi székben Báthory István lett, a katolikus főúr, aki vetélytársát, az unitárius Békés Gáspárt, később nyílt harcban is legyőzte s hívein kegyetlen bosszút állott,

Báthory úgy vélekedett, hogy a kis ország nagy nyomorúságának a három nemzet külön-külön érdekei mellett a sokféle vallási megoszlás s az ezzel járó sok civakodás az oka; s ezért a rendcsinálást mirajtunk, a szélső balszárnyon, az unitáriusokon kezdi ... Dávid Ferenc — már nem udvari főpap többé. Báthory az unitárius nemeseket a fejedelmi udvarból eltávolítja, A nyomdát elveszi. Az iratok, könyvek nyomtatásának ellenőrzésére behozza a censurát. S végül több ízben szigorú törvényt hoz a további újítások (innovatiók) ellen. Ez volt az a tör, amelybe Dávid Ferenc nyughatatlan lelke azután szépen belé is esett; mert ő a nagyváradi hitvallás alapján máris eltávozott azoktól, akik a háromságos hitnézetet vallották, jóllehet a Krisztus istenségét nyíltan még meg nem tagadta.

Serveto könyve „A kereszténység helyreállításáról" — s a saját logikus feje, az igazság folytonos keresése közben meggyőzte öt arról, hogy a Krisztust az Atyával egyenlő istentisztelet és imádás nem illeti meg; s ezt előbb bizalmas körben, később nyíltan a templomi szószéken s könyveiben is hirdetni és fejtegetni kezdette. Ebben a felfogásában mögötte állott egy 3-400 főből álló papi tábor, akikkel 1578. elején Tordán zsinatot tartott, ahol is a következőkben állapodtak meg:

„Isten jóakaratából kezdtük támadni a háromságot és kimutattuk, hogy ez Isten igéjével nem egyezik; nyíltan vallottuk, hogy az egy igaz Isten Krisztus Atyja, nem három: Atya — Fiú — Szentlélek; ezt a tanítást állhatatosán megtartjuk és azt erősítjük, hogy ebben meg is akarunk maradni. Minthogy Istennek ez ismeretét követi a hit, az istentisztelet és imádás: belátjuk, hogy azt, ami csak az egy Istent illeti, sérelem nélkül másra át nem vihetjük. Az Isten igéje mindig különbséget tesz az Atyaisten és Krisztus között. Amit az atya fiának átadott, elismerjük benne; amiket pedig nem, azokról azt véljük, hogy nem kell az Atyától elvennünk. Mivel mi az egy Istennek eme hallgatóink előtt már régen kifejtett ismeretét tartjuk és a már egyszer lerakott alapot tovább építjük, kijelentjük nyilvánvalóképpen, hogy minket újítással bárki is törvénytelenül vádol."

Eddig a nemes egyszerűséggel, de teljes önbizalommal megírt védekezés. De hát ez maga, az ellenfél szemében, a legsúlyosabb vádat tartalmazta, amelyben egyenesen ki van fejezve — az innovatio … Dávid Ferenc tehát veszedelmes innovátor (újító), akit korlátozni kell. Ezt megkísérli a nyáj kebelén belül Blandrata, aki Socinus Faustus segítségével egy féléven át meggyőzni igyekszik Dávidot arról, hogy ha kitart ezen az úton, akkor önmagát is, egyházát is a legnagyobb veszedelembe sodorja. Amikor pedig se szép szó, se fenyegetés nem használ, nyíltan bevádolja őt, mint újítót, a fejedelem előtt.

—

2 —

Erre azután már gyorsan peregnek az események a tragédia végkifejlése felé. Fejedelmi parancs, a Báthory Kristófé, eltiltja őt a templomi szónoklattól; házából ki mozdulnia nem szabad. Csak Tordára, — utóbb, a fejedelem kényelméért — Gyulafehérvárra kell mennie, hogy az ország rendei s a magyar és szász papság előtt számot adjon eretnekségéről. A nemesség mellette van. A papság nagy része elfordul tőle: — Krisztus keresztjétől is elfutnak a tanítványok — még védője is alig akad. Veje, Trauzner Lukács, kolozsvári városi jegyző, felel a vádpontokra a beteg, megtört aggastyán helyett, akit a sok munka és a méltatlan üldözés megőrölt. A tárgyalás második napján, 1579. június másodikán kimondott szentencia örökös rabságra küldi istenkáromló eretnekségéért a dévai vár börtönébe, ahol még azon év november 15-én nemes lelkét visszaadja Teremtőjének. Annak az egy igaz élő Istennek, akinek dicsőségét hirdette a szó varázserejével, a toll hatalmával, tiszta erkölcsi életével, türelmes keresztényi magatartásával s azzal a soha ki nem elégíthető szabadságvággyal, amelyet a saját kora meg nem értett, de amiért mi, késő unokák, — Torda, Kolozsvár, Déva stációin keresztül — örökre hálásak vagyunk halhatatlan emléke iránt.

Előadás a budapesti Dávid Ferenc estélyen. Megjelent az Unitárius Értesítő 1922. (I.) évfolyamának nov. számában.

A Dávid Ferenc Egylet negyven éves jubileumán Kolozsvárott 1924. nov. 8-án elmondva.

Alapige: „Az igazságnak útában vagyon élet: és az ő ösvényének útja halhatatlan." Péld. XII. 27.

A történelem ítélőszéke előtt három nagy világesemény játszik döntő szerepet. Az egyik a kereszténység, amely egy új lelki világ teremtésének isteni művét vállalta. s azt a Mester szellemi hagyatékában meg is valósította. A másik a reformáció, amely fejében és tagjaiban óhajtotta megjavítani az egyházat s tanaiban és alkotmányában visszatért az ősi alapokra, amelyek hitünk könyvében, a bibliában, meg vannak örökítve, A harmadik: a francia forradalom, amely politikai változata a reformációnak, s túlzásai és tévedései dacára is neki köszönhető a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjének egyetemes térfoglalása az egyén joga és a népszuverenitás alapján.

Az említett három világesemény közül minket a mai. kegyeletes ünnepen a reformáció érdekel közelebbről; jóllehet annak gyökérszálai messze visszanyúlnak a kereszténység első századaiba, amikor még a Mester tanítói tekintélye inkább a vonzás törvényén épült fel; kizárva minden lelki kényszert és minden anathémát. A négy evangéliumban megnyilatkozó ősi egyszerűség, a csodákat körülsugárzó gyermekded báj, a Mester és tanítványai között a közös cél jegyében fennálló, testvéri szent viszony, az ember istenfiúságának egyetemesen elismert törvénye és annak, mint megdönthetetlen igazságnak kodifikálása az utolsó nagy jelenetben, a Golgotán - mindez a Hit szemeivel nézve, úgy tűnik fel, Kedves Atyámfiai, mintha időről-időre meg-megújuló tapasztalatai lennének a haladó emberiségnek, amely sorsát és üdvösségét a jelenvaló földi világon felül egy eszményien szép és gazdag élethez, az Isten országához kapcsolja.

Ebből a távlatból tekintve, sok minden, ami valóban régi, az újság ingerével jelentkezik; pedig a gyökér ugyanaz, csak a talaj és az éghajlat minősége szerint más a színe, más az íze a gyümölcsnek. Külső alakját megtartja ugyan, de a belső tartalom sok variációt rejt magában ...

Ki fogja ezt a rejtélyt megoldani? Ki fogja végre kimondani, hogy ami a természet életében, mint örök norma szerepel, ugyanaz a kulcsa a szellemi világnak is, sőt ami a függés érzetét illeti, állapítsuk meg teljes bizonyossággal, hogy amannak van szüksége az utóbbira s nem megfordítva, jóllehet a két dominium, a földi és a mennyei, öröktől fogva kölcsönhatásban áll egymással. Csak az tud igazán imádkozni, aki az egyiknek érdekein felülemelkedve, testestől-lelkestől bele tud illeszkedni a magasabbrendű környezetbe, ahol idő és tér nem játszik szerepet. Csak az tud igazán dolgozni, aki mintegy íródeákja annak a felülről jövő isteni sugallatnak, amelynek önként engedelmeskedik. Csak az ismerheti meg az igazságot, aki a dolgok és jelenségek külső burka alatt a bennök rejlő magot, a lényeget kutatja s nem elégszik meg annak egyszerű registrálásával, amit éppen szabad szemmel meglátott.

A lélek szemeire van szükségünk már csak ahhoz is, hogy saját magunkat megismerjük. És a velünk együtt egyazon magasztos célra elhívott testvér-lelkek se nyílnak meg más fórum előtt. Amiből önként következik, hogy az egyetemes lélek, az örök Teremtő is, elrejtőzik és félrevonul minden olyan kísérlet elől, amely Öt, a kibeszélhetetlen Bölcsességet, szavakba akarja önteni, rendszerbe akarja foglalni... A Végtelen már önmagában tiltakozik mindennemű korlátozás ellen. Vele szemben csak egy argumentumnak lehet és van helye. Amit a hívő lélek így fejez ki: Hallgatok.. . s imádkozom. Ennek a beszédes igazságnak hódolt Jézus, amikor ártatlansága érzetében bírái előtt hallgatott. És az ő áldott nyomdokain haladva, mindazok, akiknek Isten kegyelméből részük volt az emberi civilizáció előbbrevitelében s a fejlődés történetét nem tekintve lepecsételt könyvnek, élőszóval és írásban, könny- és véráldozatban hozzájárultak az isteni kijelentés tolmácsolásához a saját koruk és az eljövendő nemzedék számára.

Tisztelet és dicsőség adassák nékiek, még haló poraikban is, az Urnak oltára előtt, amelyet Melchizédeknek - (az igazság királyának) rendi szerint szolgáltak hithűséggel, csüggedetlen kitartással, kereszt kínja, máglyák lángja s bilincs terhei között, mint egy új megváltás apostolai! Földi sorsukat tekintve, akármilyen szomorú véget értek is, bátran idézhetjük — Róluk emlékezve — szentigénk szavait: „Az igazságnak útában vagyon élet, és az ő ösvényének útja halhatatlan." Szándékosan választottam ki ezt a helyet az Ó-testamentum lapjairól a mindjárt le is fordítom azt az Uj-testamentum nyelvére, ahol Jézus — földi és mennyei hivatásának teljes és tökéletes átérzésében — így szól: „Én vagyok az út, az igazság és az élet'' ... Ami ott még csak a logikai okfejtés műve, Jézusnál már személyes élmény: Isten útját járja, Isten igazságát hirdeti és az örökkévalóságba fogantozva, isteni életet él.

Aki egyszer rálépett erre az útra, arról se jobbra, se balra le nem térhet, ha csak ön vesztébe nem akar rohanni, És — úgy hiszem — mindannyian jól tudjuk, hogy ez az út nem a mindennapi élet jól kitaposott széles országútja, amelyen a tömeg jár-kél föl és alá, mintegy önmagának tetszelegve, hanem a keskeny ösvény erdők mélyén, szirtek rejtekén, amelyet csak a kiválasztottak ismernek és követnek, egyedül lelkiismeretük parancsszavának engedelmeskedve, amely Isten szava a saját szívükben.

Ezt a benső szózatot követte az a hősi lélek, az a vezérlő szellem, a XVI. század eszméinek tántoríthatatlan harcosa, a mi Dávid Ferencünk, akinek emlékét — mártírhalálának 350. évfordulóján — mint az ő életművének örökösei, Isten iránti mélységes hálával és alázatos tisztelettel újítjuk fel a mai kegyeletes ünnepen ...

Ki is volt ez a Dávid Ferenc? Sokan kérdezik, mintha nem tudnák, hogy ő volt abban a forrongó korszakban a Krisztus anyaszentegyházának egyik leghívebb munkása, akinek tisztult hiténél és széleskörű tudásánál csak türelmessége és loyalitása volt nagyobb. Egyben tanító és tanítvány, akire egész Erdély felfigyel a vallási megújhodás mozgalmai közepette: a jobbágy és a nemes, a fejedelem és a szabad székely, akinek függetlenségi harcát ő látta el a maga fegyvertárából örök időkre szóló szellemi fegyverekkel. Tanító és tanítvány, aki bár könyv nélkül tudja a Bibliát, szívesen leül a Krisztus lábaihoz, hogy a hegyi beszéd erkölcsi magaslatáról újból és újból hallhassa s így annál jobban megérthesse az élő kijelentés újvilágot teremtő szózatát. Nála ugyanis a Krisztus tanítása nem holt betű, hanem éltető és elevenítő lélek. Ennek jegyében küzd — munkál, támad — védekezik, tűr — szenved — megbocsát, mindig és mindenütt az eszményt tartva szem előtt, amelyet az egész világ lelkiismeretét felrázó és megdöbbentő módon hirdet, amikor a párisi vérnász szomszédságában felállítja a tordai tilalomfát az 1868-iki országgyűlés végzéseiben, kijelentve, hogy hitét és vallási meggyőződését ki-ki szabadon vallhatja és hirdetheti...

Örök dicsősége ez Dávid Ferencnek és az unitárius fejedelemnek, János Zsigmondnak, akik az uralkodás művészetét Jézustól tanulták s az ő szellemében szolgáltak másoknak, mindenkinek, ezúttal kétségbevonhatatlant „az Úrnak nagyobb dicsőségére"... Élő szóval és írásban, tudományos művekben és lelkes szónoklatokban, bölcs mérséklettel folytatott hitvitákban, könny- és vér
áldozatban hirdette és meg is valósítá Dávid Ferenc a szent eszmét, az örök igazságot, amelynek ösvénye halhatatlan. Ennek az igazságnak útában — mint az írás
mondja — élet vagyon a mi számunkra .-.. Élet: munkás élet, küzdelmes élet, diadalmas élet... Élet, amelyet élni érdemes; mert a pálya véghatáránál vár a jutalom. Elmerülhetünk s illetve újjászülethetünk a Tökéletes Élet végtelenségében, ahol a földi korlátok eltűnnek, a különböző nyelvek megszűnnek; ahol látunk színről-színre, szemtől
szembe; ahol a hitnél nagyobb a reménység, a reménységnél nagyobb a szeretet s a szeretetnél is nagyobb az Egy Őmagától való Felséges Isten, Krisztus által a mi
közös mennyei, édes Atyánk, kinek nevére térjen e napon is minden áldás, tisztesség és hálaadás — örökkön örökké! --------------- Az Ámennél még várjunk egy kicsit!

Nagyérdemű Gyülekezet! Kedves Atyámfiai! — Az Áment nekünk—nektek, Dávid Ferenc szellemi örököseinek kell oda tennetek ennek a beszédnek és minden ti beszédeteknek a végére. Sőt, ha igazán lélekben követni óhajtjuk és óhajtjátok a főpásztort, elejétől végig Ámennek és igennek, pozitívnak és Isten lelke által sugalmazottnak kell lennie minden beszédünknek, minden cselekedetünknek, Dávid Ferenc nemcsak beszélt, hanem cselekedett is. Hitéért és meggyőződéséért a dévai vár börtönében érte utól a „Consummatum est” modern bizonyságtétele: - - „Ami régi és mindig új … „ Elmondhatjuk róla híveivel együtt az egész világon: „Bizony ez az ember Isten fia volt!” … Ámen.

Dávid Ferenc halálának 350-ik évfordulóján a budapesti Koháry-utcai templomban 1929. nov. 16-án rádió közvetítéssel elmondott egyházi beszéd.

„Nekünk egy Istenünk van, amaz Atya, akitől mindenek, mi is abban vagyunk."

Istennek hívei, kedves Hallgatóim! Az apostoli Hitvallás első tételét az unitárius egyház minden fenntartás nélkül elfogadja s többi keresztény testvéreivel és az egész Világ hívő lelkeivel együtt boldog hittel vallja az egyetemes, nagy igazságot: "Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében."

Ebben a hitemben megerősít engem mindaz, amit magam körül látok a természet világában, ahol rend és törvényszerűség uralkodik, s ahol a tavaszi virulásnak és az őszi hervadásnak megvan a maga egységes előfeltétele és megvan a maga kiegyenlítő fenséges harmóniája. Nem tudok elképzelni olyan embert, aki a csillagos égbolt alatt megállva, ne csodálattal és az örök Alkotó iránt érzett hódolattal tekintene föl a fejünk fölött mértani pontossággal keringő világokra. Amit a képzelet csak kigondolhat, amit a tudás csak kimeríthet, amit a művészet létrehozhat, az mind kevés a hitnek ahhoz a bizonyosságához képest, ami engemet lekötve tart és mégis fölszabadít, mikor a Teremtőt az ő műveiben szemlélem ,.. Szemlélem és elgondolom, hogy én is, én is része vagyok a nagy egésznek.

Ami törékeny testemet illeti, lehet, hogy én is csak annyira tarthatom magamat, mint a zsenge fűszál, vagy a fűszálon csüngő bogárka, mint az erdő dalos madara, vagy a bérei sas, amely fészkét a szellős magasban, szédítő szirtek szomszédságában rakja. Meghajlok én is, mint a fűszál; sejtések után indulok, mint a bogárka; örömemnek dalban adok kifejezést s a bérci sassal együtt áldom és élvezem a szabadság üde levegőjét. De amikor ezt teszem, tudom, hogy ki előtt hajlok meg; tudom, hogy ki vezérli sorsomat; tudom, hogy kit kell dicsőítenem; és tudom, hogy a szabadság az én számomra a földön életet, lelkemnek a mennyben üdvösséget jelent.

Ez a tudásom és ez a büszke öntudatom, az Istennel való személyes kapcsolatom alapján azt jelenti, hogy jó magam is ugyancsak teremtmény vagyok a Teremtő műhelyében — sár a Fazekas kezében —, de felruházva mindazokkal a lelki tulajdonságokkal és szellemi képességekkel, amelyek bepillantást nyújtanak nekem az égi Atya világkormányzó bölcsességének titkaiba.

Kedves Atyámfiai! Itt már egy ébredő lélek áll szemben az örök Igazság fényforrásával. Készen minden percben arra, hogy újabb és újabb kijelentést és magyarázatot fogadjon el ,de mindig csak a maga mértéke szerint. Ez is éppen olyan törvényszerű, mint a haladásnak, a lelki fejlődésnek, a tökéletességre való törekvésnek nemes ösztöne ... És oh mily boldog közöttünk az, aki napról-napra — gyermek-, ifjú-, férfikorban — alapvető, ősi tanúságok mellett erősítheti meg a maga benső vallásos meggyőződését s amikor ajkára veszi a szózatos szent igét: „Nekünk egy Istenünk van!" — érzi, tudja jól, hogy ebben a fölemelő hitben találkozik letűnt idők hitvallóival és eljövendő korszakok ígéretes nemzedékével.

Még a kételkedés is mellette bizonyít, mert a századok folyamán nem egyszer előfordult, hogy egyesek, a saját külön útjaikon járva, csak nagykésőre jutottak jobb meggyőződésre; de amikor önmagukat legyőzték, a lelki harcból az Isten nagy neve került ki diadalmasan s mint emésztő tűz, megtisztította a megalázkodott lelket mindennemű tévelygéseitől,

A sivár tagadással se sokra mennek azok, akik csak parancsolni tudnak, de engedelmeskedni nem. Végtére is, a nép lelkében szunnyadó áhítat meg fogja találni a maga „eikon"-ját, amelyet őseitől örökölt; s a benne rejlő szuggesztív erőnél fogva meg fogja vívni a maga forradalmát, hogy visszahelyezze Istent, az égi Atyát, e földön is a maga jogaiba. Ezért a győzelemért máris imádkozik a jobb lelkek alázatos serege: gyermekek a gyermekekért, akiknek lelke szárnyairól leverte az ártatlanság hímporát a Sátán filozófiája; serdülő lányok a leányokért, akiknek a becsületén átgázolt a durva önzés; templomok népe a templomokért, amelyeknek falai között egy idő óta nem csendülhet föl a zsoltárok és kantikulumok megnyugtató dallama.

Hitem — tudásom — kételyem — tagadásom, örök vergődés kínjai között is, csak Hozzá vezérel. Hozzá, aki az emberiség sokezeréves történetében a Törvény uralmával, az Evangélium békességével és a Szolgálat szentségével megmutatta, hogy ezek mind az Ő nevelő eszközei, és hogy Neki éppen úgy szüksége van mireánk, mint ahogy nekünk szükségünk van Őreá. Kölcsönhatásban állunk egyik a mással; s bár mi magunk kötve vagyunk a napok és órák kimért rendjéhez, vannak olyan perceink is, amelyek az örökkévalóság jegyében folynak lé s lelki rokonságunknak feltétlen bizonyságai ...

Amikor jót teszek, amikor, szépet álmodom, amikor megbocsátok, amikor fölülemelkedem önmagamon, amikor a saját életem árán megmentem a másét, amikor az igazság győzelméért meghalni is kész vagyok: akkor nem a magamé vagyok. Akkor az Istené vagyok. Azé az égi Atyáé, aki énbennem megtalálta az Ő gyógyító irgalmasságának eszközét, megtalálta az istenfiúság fénykörével ékesített szolgát, akit magához emel, hogy én is Őbenne, az Ő szeretetének melegében éljek s érezzem azoknak áldottságát és boldogságát, akik az Ő lelke által vezéreltetnek.

„Nekünk egy Istenünk van!" — Mindenható, mindentudó és mindenütt jelenvaló, legfőbb és legszentebb Valóság. Tanúságot tesznek mellette a Biblia könyvei is, amelyek mintegy 3000 év vallásos irodalmát őrizték meg a mi számunkra az isteni kijelentés bizonyságával. Mózes törvényt ád a népnek: Isten nevében adja .. . Józsué elfoglalja az ígéret földjét: Isten nevében és segítségével végzi be az új honfoglalást. A bírák — Isten nevében ítélnek. A királyok Isten kegyelméből uralkodnak. A próféták Isten ügyének szóvivői, feddőzve és dorgálva nemes haraggal a bálványozókat, de vigasztalva és lelkesítve azokat, akiknél az Úrnak félelme minden bölcsességnek kezdete A nagy Keresztelő az Isten országába hívja- hívogatja a megtérni vágyó lelkeket. Jézus Krisztus pedig már egyenesen reájok mutat s azt mondja: „az Istennek
országa tibennetek vagyon"... A tanítványok — küldetésükhöz híven — apostoli buzgósággal hirdetik tovább a magasztos igét és maguk is egyre mélyebben elmerülnek
az írásokba, mert nékik úgy tetszik, hogy azokban „örök élet" van az ő számukra.

Nemzeti és egyetemes emberi vonatkozásban tehát nyilvánvaló, hogy a történelem folyamán lépten-nyomon találkozunk az Isten nagy nevével, A történelem — akárcsak napjainkban — az isteni igazságszolgáltatás színtere, ahol nekünk is, egyeseknek, akárhányszor rettentő képek és próbák között lehet és kell föltalálnunk az erkölcsi tanulságot, amit egy küzdelmes, munkás élet során a magunk és szeretteink javára fordíthatunk.

Tegyük ezt most is. És ismerjük meg, hogy a mi gondviselő jó Istenünk még a csapásban is jót tehet velünk ... Amikor ugyanis — mint az én esetemben — elveszi tőlünk az édesapát egy égzengés vakító és fülsiketítő dördületében s attól a perctői kezdve, már az anyaméhben pártunkat fogja, kedveskedik nekünk, szolgálatába hívogat, elindít az élet útján, fegyelmez, véd és oktat, biztat és lelkesít s a titkon ejtett árva könnyekben örök ifjúság kegyelmi harmatát gyűjtögeti a mi számunkra, hogy a lélek ki ne szikkadjon, a hit meg ne rendüljön, a reménység csalódásba ne ejtsen és a szeretet soha, de soha meg ne fogyatkozzék ...

Ez az égi Atya az én egy igaz Istenem. Az Ö gondjaira óhajtanám bízni ebben a múlandó földi létben a saját gyermekeimet, szeretteimet és az összes testvér-lelkeket, akik most idefigyelnek a két magyar Hazában s hallották az én szívbéli szent vallomásomat azzal az Istennel szemben, aki lesújthat, de egyúttal föl is emelj aki megsebez, de viszont meg is gyógyít; aki a szolgaság bilincseiből királyi koronát kovácsol azok számára, akik Hívek maradnak Hozzá mindhalálig.

Szívvel-lélekkel ragaszkodik hát ilyen értelemben minden jó, hithű unitárius, ehhez az egy igaz Istenhez, aki mindnyájunknak szerető és megbocsájtó mennyei édes Atyánk. Mint ahogy Jézus maga, a mi példaadó tanítómesterünk is, Őbenne, az égi Atyában, találta fel a legfőbb Jót, amiért és akiért élni érdemes. Ezért dolgozott a becsületes munkás szorgalmatosságával, örökkévaló hajlékot építve követői számára a mennyben. Ezért imádkozott a hívő lélek buzgó áhítatával, közelebb hozva a fényes mennyországot — a földi vágyak és remények csalóka illúziói helyett — az imádságban elmerült Hívek meghitt csoportjához.

Kedves Atyámfiai! — Amíg úgy tudunk imádkozni, mint ahogy Jézus imádkozott az ő mennyei Atyjához, addig igaz lelki békesség lesz mindig a mi osztályrészünk, amit az apostol tanítása szerint ez a világ meg nem adhat, de el sem vehet. Ő engedelmes volt az ő Istene iránt. És ha mi is szintoly alázatos lélekkel követjük az isteni parancsot, bizonyára meglesz a mi óhajtott jutalmunk is: a saját lelkiismeretünk megnyugtató szózata mellett a mindenható Istennek szent tetszése. Ezért pedig érdemes meghozni minden áldozatot: hogy t. i. munkánk és igyekezetünk, hódolatunk és szolgálattételünk, bűnbánatunk és engedelmességünk révén mi is Istenben maradhassunk s ne legyünk kiközösítve a Szentek egyességéből.

Igazolja ez a vallástétel, emberbaráti magatartásunk és erkölcsi codexünk a századok folyamán — a mi keresztény mivoltunkat is, amit egyes obscurus vidéki Káték — lelkűk rajta — kétségbe vonnak.

Nekem az ilyen bántalmakkal szemben elegendő vigasztalás a tordai Országgyűlés (1568.) határozata, amely János Zsigmond fejedelemsége és Dávid Ferenc püspöksége idején törvénybe iktatta Erdélyben a vallásszabadságot, mint szintén az 1848. évi XX. tc. (Pozsony) 1. §-a az unitárius vallást — a protestáns testvéri közösségben — Magyarországon is törvényesen bevett, tehát keresztény vallásnak nyilvánítja: Recepta Religio,

Amíg Torda és Pozsony érvényben marad (azok pedig örökérvényűek a mi lelkűnkben), addig nem szükség nekem és nekünk, unitáriusoknak szégyenkeznünk ... Az Isten elfogad gyermekei gyanánt, mert Őelőtte nincsen személyválogatás; csak tetteinket nézi és aszerint bírál bennünket ... Jézus megbocsát, ha minden tiszteletünk és szeretetünk mellett is — egyedül az Atyái illető istentisztelettel őt magát nem imádhatjuk; hiszen ő maga mondja: „Miért mondasz engem jónak? Nincsen más jó, csak az egy Isten!" ... a Szentlélek pedig (jövő vasárnap) mihozzánk is eljő, hogy megalapítsa közöttünk, itt a magyar Glóbuson, az egyetemes keresztény Anyaszentegyházat, Isten országát itt e földön, ahol lakozik Béke — Igazság és Szeretet — ha Isten is úgy akarja, mondván: .,Ahol az Úrnak lelke van, ott van a szabadság." Ámen,

A budapesti Koháry-utcai templomban 1935-ben rádió közvetítéssel elmondott egyházi beszéd.

Ha külen külenféle szidalommal Atyámfia Keresztyén az te füleidet be nem töltötte volna az ellenkező fél, nem szükség volna semmi emlékezetet tennem és intést ez mostani írásom felől és predicatióim felől. De miért hogy ezeknek eczer én felőlem, ki adott sententiajok meg idegenített tégedet az igazságnak kérdezkedése felől, csak azoknál tudom lészen hasznos intésem, kiket az Atya az Christusnak adott, és kikről ő azt mongya, Minden ki az én Atyámtól hallott és tanult, az jőjen hozzám, Mert tudom, hogy ezekben az igazságról való kérdezkedésnek és tanulásnak szikrája találtatik, melynek üdővel fel kell gerjedni és lángot vettni.

Az hüvők és választottak értik, hogy nem új dolog, hogy az tanítók az istennek gyülökezetiben eképen kárhoztatják egymást. Lehetetlen kedig, hogy ezen meg ne induljanak, de eképen indulnak meg azért, hogy nem minden válogatás nélkül az hamist mindgyárást igaznak mondanak lenni, avagy az igazat hamisnak, hanem megtartóztatván magukat az hívtelenségtől, istentől és az üdőtül várnak, mely az igazságnak Mestere: Ezeknél hogy haszontalan nem lészen kőnyőrgésem és intésem, vagyon reménségem és ezokáért Szent János első levelének második részéből vött mondást úgy mint itiletnek reguláját rövid beszéddel meg magyarázom, melyből nyilván meg tetczik mellik félnek vagyon igaz, avagy hamis tudománya.

Hogy azért az Antichristusnak bélyegét homlokunkról levethetnők és az Christus áltál egyenest az Atya Istenhöz mehetnénk, ez predicatióknak ki nyomtatásának munkáját és gondját reám akartam venni: MÁSODZOR hogy az együgyü tanítóknak és lelki pásztoroknak néminemű forma adattatnék elejében, mikor az Atya istenről, ennek az ő egyetlen egy fiáról és az szent leiekről tanítani akarnák, minemű formát kövessenek.

Most az predicatióknak csak első részét akartam kinyomtatni, ha az úristen életemet hosszabbítja, és erőt ad reá az több keresztyéni tudományoknak czikkelliről, és ezen renddel az egész derék szent írásból öszve szedegetvén predaciatiókat akarok írnom. Ha mit használtam, avagy használok az istennek gyülökezetiben, ez nem enyim, hanem az én istenemé, ha kedig nem használok (mert esmerem az én gyarló és tudatlan voltamat), akaratom ellen lőtt, mert nem magam hasznát, hanem az istennek gyülökezetinek építését akartam keresni, ám zúgolódjanak, káromoljanak bátor engemet az én ellenségim, az világosságnak Atyja, az mi Christusunknak istene látja és érti minden embernek titkait, ő lészen igaz itilő biró. Az Atya isten az Christusért bocsássa meg a káromlóknak minden bűnöket és adjon ő nekiek itiletre és igaz értelemre való lelket és igazgasson minden hív keresztényt az világosságnak és békességnek utára. ÁMEN.