KELEMEN MIKLÓS

BRASSAI SÁMUEL, 19. SZÁZADI ISKOLA- ÉS  TUDOMÁNYREFORMÁLÁSI TÖREKVÉSE

Erdélyben a felekezeti iskolák alapját a 16. században fellépő reformáció veti meg, amely az élet minden vonatkozásában a régi megújulását kívánja elérni.

Erdélyben az 1568. évi tordai országgyűlés szentesíti a meglévő három (római kato­likus, evangélikus és református) és a melléjük fölzárkózó negyedik, az unitárius vallásfelekezet törvényes keretek közötti működését és veti meg az unitárius szellemiséget tolmácsoló iskolai nevelés alapját, amely - mint minden egyházban - itt is az egyházi szolgálatra való fölkészítést végzi.

Gál Kelemen A kolozsvári unitárius kollégium története című (1935) munkájában, az Uzoni Fosztó-féle egyháztörténelemre támaszkodva elmondja, hogy Kolozsvárt már III. Béla idejében van iskolája a Benedek-rendi szerzeteseknek, melynek épületét a tatárjárás után a dominikánus rend klastrommá alakítja át, de — amint Gál Kelemen föltételezi — működhet egy városi iskola is, mely az akkori Kolozsvár nemzetiségének figyelem­bevételével a szászok irányítása alatt áll. Az erdélyi reformáció első és második szakaszában az iskolát Heltai Gáspár kortársa, a lutheránus Vizaknai Gergely irányítja. Tőle veszi át az iskola igazgatását a később unitárius hitelveket életre hívó Dávid Fe­renc, hogy aztán az unitárius egyház törvényesítésétől a város kezében lévő iskola az unitáriusok tulajdonát képezze.

Az iskolaépület helyének meghatározása csak föltételezett. Fekete Mihály A kolozs­vári ev. ref. főtanoda története című munkájában nem tesz kísérletet az iskola helyének meghatározására. Török István A kolozsvári ev. ref. kollégium története (1905) című munkája nem tudja az iskola helyét kijelölni. Az unitárius Kanyaró Ferenc Kolozsvári főiskolánk legrégibb történetéhez (Keresztény Magvető, 1896) című tanulmánya föltételezi, hogy a már felekezeti jellegűnek számítható iskola helyisége a volt Karolina kórház épületével azonos. Gaál György, Múzsák és erények jegyében című munkája (Koloszvár, 2001) az épületet az 1550-es években a domonkos rend elhagyott épületébe helyezi.

Az unitárius egyháztörténelem szerint az Ó-várban lévő unitárius iskola 1683-ig az említett, föltételezett helyen működik. Ekkor az iskola épülete — császári rendeletre — a róm. kath. egyház tulajdonába megy át. Ettől fogva 1718-ig az iskola a piac nyugati ol­dalán, a templom bejáratával szemben levő épületben kap helyet. 1718-tól 1806-ig az is­kola épülete a Magyar utcai átalakított Huszár-féle ház. Ekkor épül föl a Magyar utcai két emeletes “régi kollégium” néven ismert iskolaépület, amely 1901-ig ad otthont az unitárius szellemű oktatásnak. 1901-ben épül föl az “unitárius kollégium” néven ismert épület, mely 1948-ig a román tanügyi reform életbeléptetéséig képezi az unitárius egy­ház tulajdonát.

A címben jelzett 19. században még a Magyar utcai kétemeletes épület ad otthont az

unitárius egyháznevelési tevékenységének.

 A 19. századi kolozsvári unitárius iskola tanmenetéről az alábbi tudott:

Gaál György említett munkája szerint az Ó-varban működő iskola “az európai pro­testáns humanista iskolák rendszerét követve 6-8 osztályt működtet, melyekben a la­tin nyelv és a klasszikus kultúra mellett filozófiát és teológiát tanítanak”.

Gál Kelemen az előbb öt, később hat osztályból álló gimnáziumi tagozatban két lépcsőfokot különböztet meg: a négy alsó grammatikai (nyelvtani) és a két felső (humanis­ta) osztályt. Ez utóbbi feladata a tudomány nyelvének, a latinnak elsajátíttatása. Mivel az iskola célja a papképzés, szükséges a szónoki képesség fejlesztése, ami szintén a felső tagozat feladata.

A tanítási anyag elsajátítását ábécés, nyelvtan, számtan, vallásos és énekkönyvek

segítik. Ezeket foglalja egybe a többszöri kiadásra kerülő Molnár Gergely-féle latin

nyelvű tankönyv.

A humanista osztály fölé épül a papok és a tanítók képzését szolgáló ,,filozófiai kur­zus”, illetve az “akadémiai tagozat”, amely a német iskoláktól átvett tárgyakat tanítja.

Az oktatás addigi latin nyelvét előbb Mária Terézia 1733-ban, majd II. József

1785-ben kiadott rendelete változtatja német nyelvre. Mivel az unitárius egyház e ren­deletekkel nemzeti önérzete elleni támadást vél, annak végrehajtása ellen tiltakozik.

Az egyház minden tevékenységét, így az iskola ügyét is, a zsinati határozatok szabá­lyozzák. Így a kolozsvári unitárius iskola is, nem a kormánytól, hanem a zsinattól várja a tanítás nyelvének és rendszerének megváltoztatását, de nem az addigi latinról a német nyelvre. Fél évszázadnak kell eltelnie, hogy az iskola gyökeres változáson menjen keresztül és a tanítás nyelvéül a magyar, és rendszeréül a szakrendszer kerüljön beve­zetésre. A kolozsvári unitárius főgimnázium tanulmányi rendjének reformkérdése az 1833. évi ürmösi, az 1840. évi bölöni, majd az 1841. évi korondi zsinatot követően kerül tárgyalás alá. A reformok legfőbb mozgatója az 1837-ben az iskola tanárává választott Brassai Sámuel.

 Brassai korát Boros György a kolozsvári temetőben levő Brassai-síremlék előtt tar­tott beszédében így foglalja össze: ,,Nincs nemzeti alkotmány, magyar kultúra, nincs nemzeti irodalom és nincs egységes anyanyelv”. Gál Kelemen a kort ,,rendőrszellemű kormányzással, az egyesületekbe való tömörülés tilalmával és az országgyűlés hiányá­val” jellemzi. Fölemlíti, hogy a század (19.) első fele a romok eltakarításával telik, és csak a szabadságharc utáni idő hozza meg a fölemelkedést. Az irodalmi élet lendületét Széchenyi, Kossuth, Deák, a költői kivirágzást Petőfi, Arany és Vörösmarty neve jelzi. Erdélyben irodalmi központ az iskola tanárainak munkásságával Kolozsvárt létesül.

A nagy író-tanárok sorát Brassai nyitja és zárja, ki “az ismeretek nagyon széles, egymástól messze eltérő területén nem csak feltétlen biztonsággal mozog, nem csak korának színvonalán áll, hanem azt több tudományágban messze meghaladja. Eredeti gondolko­zásával olyan eszméket és gondolatokat termel ki, melyek ma is értéket jelentenek”.

Az 1797-ben Torockószentgyörgyön, tanító-lelkész családból származó Brassai Sá­muel a kolozsvári Magyar utcai unitárius iskola növendéke, ki nem az iskola épületében, hanem a városban, bérelt lakásban lakik. Az 1816. évi nagy éhínség idején, mint útépítő keresi meg mindennapi kenyerét. Később, mint főúri családok gyermekeinek nevelője, a könyvtárakban nyert tudása révén a közéletben egyre ismertebbé válik. 1834.-ben a kolozsvári kaszinó tagjai fölkérik a Vasárnapi Újság címet viselő “néplap” szerkesztésére, melynek célkitűzése a köznép felemelkedése és a reformeszmék közérthető magyarázása. A sikeres lapszerkesztés nyomán ismertté váló Brassait Nagy Lázár, az iskola felügyelő gondnoka, ki egyben Kolozs megye akkori főbírája, tanárrá javasol­ja. A liberális nézetei miatt számon tartott Brassai tanárrá választását nem minden ille­tékes támogatja, de végül is vele töltik be az akkor elhalálozó Molnos David földrajz és történelem tanár üressé váló helyet. Ezt a Brassai megválasztását támogató liberális vi­déki és városi körök, valamint az újért lelkesedő diákság örömmel veszi tudomásul.

Brassai már első föllépésekor — a szokástól eltérően — Az idő és a nemzeti karakter befolyása a históriára című, bemutatkozó programbeszédet magyar nyelven mondja el, majd tanári működésének első, 1837-töl 1848-ig terjedő szakaszában megreformálja az iskola teljes tanulmányi rendjét. Ezt igazolja az oktatás nyelvének magyarra váltása, a diákságnak az iskola falain belüli életet megszabó és szabályozó törvények és az egész tanulási rend modernizálása. Elveti a tekintélyen alapuló szónoki oktatást, a diákokhoz barátilag közelit, az új tananyag közlésében a már tanultakból indul ki, rámutat a tanul­tak gyakorlati vonatkozásaira, összefoglalja a leadott új anyagot. Bár tanári működésének kezdetén meg a latin a kötelezően előirt tanítási nyelv, földrajz és történelem órá­kon magyarul ad elő és támogatja az önképzőkörben is a magyar nyelv használatát. A tanítás megreformálásával függ össze a köz- és magántanítókat ellenőrző és irányító nevelői tisztség megszervezése. Brassai a tanítási rendszer reformját az 1841. évi zsi­naton terjeszti elő, de bemutatja a Vasárnapi Újságban és a Nemzeti Társalkodóban is tanítási tervezetét.

 Ennek értelmében az iskola három tagozatra oszlik.

Az első tagozatban, amely ma az eleminek felelne meg, a tanítás egyedüli nyelve a magyar. A második tagozat öt évre terjedő időszakában a fő tárgy a magyar nyelvre ala­pozó latin nyelv tanítása, de tanítandó a német nyelv, a hazai és világföldrajz, a mér­tan, a fizika, az ókori történelem és a mitológia. A harmadik tagozat, a bölcseleti, a ma­tematikát, a fizikát, a hazai és világtörténetet, a filozófiát és a statisztikát tanítaná.

Mivel Brassai “a társasági polgárok” képzését tartja szem előtt, a hangsúlyt a máso­dik tagozaton a szak-tanításra helyezi. Ezért fontosnak tartja a köztanítóknak szak-taní­tókká való át-, illetve későbbiekben kiképzését, hogy minden tantárgy, súlyának és jelentőségének megfelelően sajátíttasson el.

Bár a korondi zsinat szükségesnek tartja a tanügy megreformálását, az egyház ma­radi szellemet képviselő akkori főgondnoka a Főkormányszékhez intézett beadványá­ban tiltakozást jelent be a Brassai-féle, és a zsinat által elfogadott javaslat keresztülvite­le ellen. Így következik be, hogy a reformjavaslatot csak némi módosítással és a harmadik tagozatra terjesztik ki, előírva a latin, a filológia és a pedagógiai tárgyak ok­tatását is. A köztanotok át-, illetve kiképzését hat szakcsoportra nézve teszik kötelezővé, viszont felállítandó a Nevelésügyi Bizottság, mely az első lepést jelenti az unitárius ok­tatásügy egységesítésére, illetve központi irányítására.

Az új tanítási rend igényelte tankönyvek, szemléltető eszközök, oktatási anyagok kér­dése is előtérbe kerül és a velük járó problémák megoldása a reform sikerét tanúsítja.

 Brassai az 1848-as szabadságharc bukásával elhagyja Kolozsvárt. Egy ideig ismeret­len helyen tartózkodik, majd Pesten, a Szönyi—Gönczi-féle magániskolában tanít. Itteni tanári működéséről nincs tudomás. Feltételezhető, hogy ezen tanárságát csak átmene­tinek tekinti. A kolozsvári unitárius főgimnázium tanárhiány okán Brassait több ízben visszahívja, de csak 1859-ben él a fölkínált lehetőséggel. Visszatérve Kolozsvárra, három évig bölcseletet, görög és héber nyelvet tanít. Ez időre a Brassai reformálta tanítási rendszer érvényét veszti. Az 1850-ben bevezetésre kerülő osztrák tanügyi szabályzat megfosztja az iskolát addigi főiskolai jellegétől, mégis, néhány Brassai-féle reform ér­vényben marad. Brassai nem értve egyet az iskolára kényszertett új tanítási renddel, csak az óraadásra szorítkozik, és reform elgondolásait a tudomány más területén népszerűsíti.

A tanári állásáról lemondott Brassai további nevelői tevékenységét mint iskola felügyelő gondnok végzi. E tisztség az iskola szellemi és anyagi élete feletti felügyeletet, az ünnepi alkalmakkori beszédtartást és az iskola vezetésében a világi elem képvisele­tet jelenti. itt vállalt kötelezettségeinek maradék nélkül eleget téve részt vesz az igazga­tósági üléseken, elnököl a vizsgákon és beszédet mond az iskola évnyitó ünnepségein. Brassai 1876-ban mond le felügyelő-gondnoki tisztségéről és mint a neki adott “örökös felügyelő-gondnoki” tisztség tulajdonosa, a David Ferenc Egylet elnökeként folytatja egyházi tevékenységét.

Igen jelentős Brassainak 1846 elején a Pestaluzzi szellemében alakuló, a nevelés ügyével foglalkozó “Nevelői Kör” létrehozásában végzett szerepe. Brassai a Kör alap­szabályainak megfogalmazója és jegyzőkönyveinek vezetője. A Kör legfőbb feladatának az állam és az iskola kapcsolatának meghatározását tekinti. Ennek jelentős mozzanata­ként határozatban mondják ki a pesti protestáns tanári gyűlésen az egyház és az iskola­ügy különválasztását.

Brassai nevelési munkásságát 1872-töl az akkor megnyíló kolozsvári tudományegye­temen, mint az “elemi matézis”, majd itteni nyugdíjaztatása után, mint a szanszkrit nyelv tanára folytatja. Az oktatás területén főleg a “módszer” kérdésével foglalkozó Brassai szerint az oktatásban a tanár szerepe az ösztönzés és a gondolkodás fejlesztése, főleg a nyelvek és a matematika révén. Amint mondja, e kettő vezet az önálló gondolko­dásra. Ezt kell segítse az élénk előadás, a szemléltetéssel kísért, a tanuló figyelmét lekötő egyszeri igazság és annak gyakori ismétlése. Módszertani jelszava: “Keveset, jól és lassan!”

 Brassai már tanári működését megelőzően, sőt az alatt és utána is, a sajtó útján, tu­dományos folyóiratokban és könyvekben teszi közzé haladó irányú álláspontját. A vele foglalkozó irodalom a tudomány tíz ágát: természettudományit, bölcseletit, pedagógia­it, statisztikait, közgazdaságit, meteorológiait, botanikait, esztétikait, matematikait és nyelvészetit hozza kapcsolatba. Bár Brassai tudományos irodalmi tevékenységének összességét nem feladatunk bemutatni, de közlünk ízelítőt jelentősebb munkáiból.

Természettudományi munkásságát, korabeli lapban, 13 tanulmánya jelzi. Csak néhányat említve a Budapesti Szemlében (1862. 16. köt.) jelenik meg a darwinizmus elleni küzdelem jegyében íródó ,,Ébredés és életkezdet” című tanulmánya. Brassai szerint maga a “kezdet” kérdése nem természettani, hanem metafizikai, de a kérdés eldöntésé­re mégis a természet vizsgáló tudása szükséges. 1863-ban a Koszorúban értekezik az “ember eredete” felöl. Itt írja, hogy sok tudós előismeret nélkül osztja Darwin nézetét az ember szellemi és erkölcsi voltáról és így csak feltételezett elméletet tudnak szolgál­tatni. A Keresztény Magvetőben (1865) megjelenő “Nemcsak az anyag halhatatlan” című, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók ülésén is elhangzó értekezése, Mo­leschottal száll szembe, aki — szerinte — materializmusával a leginkább az egyszerűséget, az emberi életből pedig a vallást akarja kitörölni.

Bölcseleti munkássága 7 lap 29 tanulmánya révén kerül a nyilvánosság elé. E téma­körben figyelmet érdemlő az Erdélyi Múzeum Évkönyvében (1862. 2. köt.) megjelenő ,,Az exakt tudományok követelései a filozófia tárgyában” című, az Akadémián is felolva­sásra kerülő tanulmánya. Benne Brassai kiemeli a lélektan és az élettan közötti különb­séget, rendre véve és megrostálva a materializmus főbb tételeit. “Félreértés” című, a Keresztény Magvetőben (1878) megjelenő tanulmánya kimutatja, hogy a hit és a tudo­mány dogmatikusai megegyeznek abban, hogy egyaránt ellenségei az ember testi és szellemi tehetségeit igénylő erkölcsnek. Az ugyanitt közreadott (1870) ,,Egy új vallás” című, Indiában keletkező új vallásról, az “Esoterikus Buddhizmusról” mond kritikát. A ,,Félreértett tanok egyvelegeként” említett új vallás — Brassai szerint — nem is vallás, mert nem ismeri Istent. Az “esoterikus”, azaz a ,,csak hivatottak” által hozzáférhető Buddhizmus — mondja Brassai — csak két dolgot lát: azt, amit mindenki tud, és amit csak a teológusok tudnak, vagy állítják, hogy tudják. Az első — nem igényel tárgyalást, az utóbbit illetően fölteszi a kérdést, hogy ők honnét tudják?

Brassai pedagógiai nézete 19 folyóiratban megjelent Írásai révén ismerhető meg. Így p1. a Nemzeti Társalgóban közölt “Nyelvtanulás” című munkájából, melyben a nyelv­tanulás kötelességét, hasznát, és a velejáró szépséget boncolgatja. A nyelvtanulás —mondja Brassai — azért is fontos, mert sokoldalúvá tesz, ízlésre nevel és elősegíti egy nemzet szellemi életének megismerését. 1882-ben a Nemzeti Társalkodó és Szépirodalmi Közlöny teszi közzé a “Gyönyörűségről” című értekezését. Ebben az esztétikát ta­pasztalatra építő és gyönyörűséget okozó tudománynak mondja, mely a lelkiállapotban jelenik meg. A mű élvezőjének szüksége van a fantáziával azonosított teremtő képzelet­re. Ez a kiegészítő tevékenység a művészetekben a sorrendet felállító asszociáció. 1846-ban az Erdélyi Híradó jelenteti meg Brassainak a magyartalanságok ellen induló cikksorozatát, illetve annak részeként az “Egy szavazat nyelvünk ügyében” című tanul­mányát. E tanulmányban Brassai felhívja a figyelmet az alaktannal szemben a mondatfűzés fontosságára. Hasonlattal élve, a szóképzést a magyar nyelv élő szervezetével, a mondatfűzést idegrendszerével azonosítja.

Brassai statisztikai munkái önálló kiadványként is megjelennek. Ezekkel a szerző az egyes világrészek jobb megismerését kívánja elősegíteni, hozzájárulva a kor ismere­tének bővítéséhez.

Közgazdasági vonatkozású tanulmányaiban az angol hírlapok kezelésével, mérési kísérletekkel, bankismerettel stb. foglalkozik. “Bankismeret” című munkája az 1848 előtti, a bankoknak a földművelésre gyakorolt hatását mutatja be.

A meteorológiai munkákban Brassai tudományos alapon foglalkozik a napkeltével és napnyugtával, a napfogyatkozással, az árnyékokkal, az üstökösökkel, az időjárással, a dérrel stb.

A botanikai munkák Brassai révén a mezőgazdaság elveit és a növényföldrajz kérdé­seit teszi boncolgatás tárgyává. Az 1864-ben megjelenő “Füvész és kertész” című tanulmánya leszögezi, hogy a fajokra vonatkozó darwini nézet elavult és abban csak az alkal­mazás és az általánosítás eredeti.

 Esztétikai és kritikai munkásságát 10 folyóirat közli az olvasó és érdeklődő közön­séggel. Így p1. 1862-ben a Korunkban (43. szám) a “Mentovichoz Brassai” című munká­ja olvasható, amely Mentovichnak, ugyancsak a Korunkban (1862. 42. szám) megjelenő kritikájára adott válasza. A Mentovich-cikk szerint Brassai öreg napjait imádkozás he­lyett gyermekes civódással tölti. Brassai ezt az írást nem bírálatnak, hanem személyes­kedésnek tekinti. A Vasárnapi Újságban ,,Ö” aláírással jelzett ellenkritika szerzőjét Brassai olyan kertésszel azonosítja, aki az élő fát nem szíveli a maga természetes szépségében és azt különböző formájúra alakítja.

A matematikai jellegű munkákban Brassai az algebrai formákról, azok gyakorlatá­ról és Euklides elemeiről fejti ki egyéni véleményét.

Nyelvészeti és nyelvtudományi munkásságát 9 lapban közzétett 51 tanulmánya jel­zi. A “Magyar mondat” címmel megjelenő és az akadémiai nagydíjban részesülő érte­kezései (1860, 1863, 1864) a magyartalanságra vonatkozó elmés megjegyzéseit tartal­mazza. Értekezései általános elveket és részleteket mutatnak be. Foglalkozik itt a nyelvészettel, mint induktív és természeti tudománnyal, a nyelv sajátosságaival, az igékkel és az igehatározók szerepével. “A mondat dualizmusa” című értekezésében (1884) betekintést enged a mondat elméletének fejlődésébe. “A neo-paleológia ügyé­ben” című akadémiai értekezése az ortológia és neológia kérdéséhez nyújt tájékozta­tást. Az “Egy hirdetmény” című tanulmányában (Magyar Nyelvőr, 1872) kifejti, hogy úgy a paleológia, mint a neológia jót akar, csak eljárása rossz és kártékony.

Brassai pedagógiai munkássága — cikkein túl — tankönyvei révén ismertek. Ír szám­tan, algebra és nyelvtanulást elősegítő könyveket. Így a nyelvtanulás megkönnyítése céljából írja “Okszerű vezér” című, 25 évi tanulmányozásra és tapasztalatra épülő, 10 kiadást megérő kézikönyvét.

Ha összeszámláljuk Brassai munkáit, azok hozzávetőlegesen a kor 40 lapjában lát­nak napvilágot. Személyével és munkásságával 52 lap foglalkozik, és ha mindehhez hozzávesszük, hogy részt vesz 8 lap szerkesztésében, világossá válik, hogy nem minden kor és nem minden intézmény dicsekedhet ilyen sokoldalú és sokoldalúan képzett tu­dóssal.

A tudomány sok ágát művelő Brassait — hosszú élete folytán — tudományos mun­kássága elismerése és értékelése bizonyságául több kitüntetés éri. Tagja a regensburgi Királyi Növénytani Társaságnak, a Magyar Királyi Természettudományi Társaságnak, a bécsi Császári és Királyi Állat és Növénytani Intézetnek és a nagyszebeni Földtani In­tézetnek. Tagságával tünteti ki a kolozsvári Zenekonzervatórium, a Dalkör, a Hilária Dalegylet, a Philológiai Társaság és az Erdélyi Irodalmi Társaság. Az Akadémia 1837-ben levelező, 1865-ben rendes, 1887-ben tiszteletbeli tagjául fogadja. Nevéről nö­vényfajt neveznek el, bizonyságul, hogy nem ok nélkül nevezik Brassait kora nagy és egyben Erdély utolsó polihisztorának.

Brassai annak az unitárius egyháznak volt tagja, mely a 16. századi erdélyi reformá­ció harmadik (a római katolikus utáni) elismert felekezeteként 1568-tól számítja egy­házzá szerveződését. Fejlődését 200 évig gátolja az 1683. évi “dési egyezség”, hogy majd csak Brassai korában, a felvilágosodás és az 1848. évi szabadelvű törvényekkel szabaduljon meg a szellemi szabadság béklyóitól. Szentábrahámi Mihály püspök “Sum­ma ...“-ja (1787) után a 19. század 60-as évéig csendes letargia uralja az egyházat. Ettől kezdve bár óvatosan, de egyre bátrabban és öntudatosabban jelentkeznek az uni­tarizmust ismertető és védő iratok. Brassai nem mindenben azonosul egyháza korabeli tanításával, de haladó életvitelével annak szellemiségét sugározza. Unitárius egyházá­hoz való tartozását adományaival bizonyítja. Végrendeletileg általános örökösévé teszi egyházát.

Brassait a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugovóra. Sírhelyét Pákei Lajos tervezi. Ez oszlopok által határolt térben, szabadon álló talpon nyugvó, másfélszeres nagyságú Brassai-mellszobor. A szegedi “Panteon”-ban levő szobra Istók János alkotása. Nevét ma is viseli a kolozsvári volt unitárius kollégium.

Brassai méltatói éles értelmét, hibátlan logikáját, a tudományok iránti érdeklődését, fáradhatatlan akaraterejét, szorgalmát, kitartását és gyakorlati életvitelét emelik ki. Valódi értékét jellemzően ,,kora megérti, hiszen korát oktatja és korának világit”.

IRODALOM

BOROS GYÖRGY: Brassai Sámuel tanársága 60-ik évfordulójára. Unitárius Közlöny, 1896.

BOROS GYÖRGY: Brassai Sámuel tanári pályája és irányelvei a középiskolában. Unitárius Közlöny, 1897.

ELEKFI LÁSZLÓ: A nyelvújító Brassai. Magyar Nyelvőr, 1951.

FARKAS LAJOS: Brassai Sámuelről. Erdélyi Múzeum, 1910.

FERENCZ JÓZSEF: Brassai, mint hívő. Unitárius Közlöny, 1890.

FERENCZY SÁNDOR: Brassainak a természettudományok körébe vágó fontosabb dolgoza­tai. Keresztény Magvető, 1934.

FITZ JOZSEF: Brassai Sámuel 1922.

GAÁL GYÖRGY: Brassai Sámuel és az unitárius kollégium. Keresztény Magvető, 1997.

GÁL KELEMEN: Brassai Sámuel. Az Entwurf és az 1863. évi egyházi tanterv. Keresztény Magvető, 1929.

GÁL KELEMEN: Brassai a magyar tanítási nyelvet beviszi a kollégiumba. Keresztény Magvető, 1937.

GYÖNGYÖSI  ISTVAN: Brassai Sámuel tanárrá választása. Unitárius Közlöny, 1890.

JANCSÓ ELEMER: Adatok a kolozsvári egyetem történetéhez. 1987.

JANOSI BELA: Brassai esztétikai működéséről. 1917.

KERTÉSZ MANO: Brassai nyelvtanítási reformja. Magyar Nyelvőr, 1910.

KOZMA FERENC: Brassai, mint esztétikus és műkritikus. Magyar Nyelvőr, 1910.

KŐVÁRY LÁSZLÓ: Brassai a tudós, az író és munkái. Keresztény Magvető, 1897.

LISZKA TIBOR: Unitárius magyar hírlapírók. Unitárius Élet 35 (1981) 1. sz. 5.

PAULER ÁKOS: Brassai esztétikája. Napkelet, 1926.

PETUR LÁSZLÓ: A magyar tudományos ismeretterjesztő sajtó történetéből,  Élet és Tudo­mány, 1966.

PROHASZKA Mária: Brassai Sámuel publicisztikai tevékenysége és hatása a 19. Századi művelődési életre. Keresztény Magvető, 1997.

RAPAICS RAJMUND: A magyar biológia története. 1953.

SZTOJKA LÁSZLÓ: Az utolsó magyar polihisztor. Élet és Tudomány, 1969.

 (Megjelent:  MAGYAR EGYHÁZTÖRTÉNETI VÁZLATOK REGNUM  2002/1-4)