LÁSZLÓ GYULA

A HONFOGLALÁS

Szeretettel köszöntöm a főtisztelendő püspök urat és mindazokat, akik velünk együtt ünnepelnek.

Majdnem fél százada, hogy el kellett jönnünk Kolozsvárról, úgyhogy a jelenlevők aligha ismernek, aligha emlékeznek reám. Éppen ezért rövid beve­zetőben érzékeltetem azt a légkört, amelyben felnevelkedtem s amelyet töre­kedtem továbbvinni életemben. Édesapám abásfalvi, édesanyám bibarcfalvi földműves székely családból származott, s édesapám, amikor utoljára járt Abásfalván, egy zacskó hazai földet hozott magával, hogy koporsójába mellé-temessük és befizette az egyháznál, hogy amikor temetik, húzzák meg Abásfalván is a harangot, hírül adván, hogy László Pál fia meghalt. Ugyanígy járt el édesanyám is, aki református vallású volt. Családunk tisztes székely család volt, nagyapámat nem ismertem, mert egyéves koromban meghalt, nagyanyám Balázs Rebeka zsoltáros székely asszony volt, aki öt gyermeke közül négyet kitaníttatott, mint szolgadeákokat, egyikök pedig maradt a föld mellett. Édesa­pám néptanító lett, s kiváló módon végezte szép feladatát. Nos, ez a légkör in­dította útnak fiát, Gyulát, s ezt őriztem életem folyamán. Az egyetem tanára lettem előbb Kolozsvárott, majd Budapesten és életem céljául a magyar őstör­ténetet, s azon belül a székely nemzet eredetét kutattam mint a szegény em­berek régésze. Nos, itt állok most és szeretnék beszámolni, ennek a nemes gyülekezetnek, hogy mi mindenre bukkantam kutatás közben. A hivatalos ma­gyar tudomány részéről eretneknek számítok, ám meg vagyok győződve, hogy feltevéseim közelebb visznek a valósághoz, mint amit elődeim kidolgoztak, többek közt éppen a kettős honfoglalás kérdésében.

Most, amikor Árpád népe honfoglalásának ezeregyszázadik évét ünnep­li az egész magyarság, kötelességemnek érzem beszámolni arról, mire jutot­tam. Kérem, hallgassák meg egy kutató ember iránti megértéssel.

Mi a lényege az új felismerésemnek? Mindössze annyi, hogy mikor Ár­pád népe lefoglalta a Kárpátok medencéjét, itt nagyrészt magyarul beszélő né­peket talált, akik jórészben Krisztus után 670 táján áramlottak be a Kárpát-medencébe, vagy, ahogy a régiek mondták, Pannóniába. Hogy támadt bennem ez a feltevés és mi lett a sorsa? Mi az igazság Árpád honfoglalása kö­rül? Az, amit tanítanak róla, hiszen főleg Anonymus alapján és más források is­meretében rajzolták meg a honfoglalás eseménytörténetét. Már itt is jegyezzük meg, hogy Anonymus világosan megírta, hogy ö a magyar nemesség történetét írja meg, nem a magyar népét. Az ő szavaival élve, ő "Magyarország királyai­nak és nemeseinek" történetét írta meg s nem adott a „parasztok hamis mesé­ire, vagy a regősök csacsogó énekeire". Ezt a mondatát valahogy eddig figyelmen kívül hagyta történetírásunk,

Néhány szóval felvázolnám, hogy alakult ki bennem a kettős honfogla­lás-feltevés és mi a sorsa a mai napig. Ma, akik a honfoglalás 1100. évét ünne­peljük, joggal merül fel bennünk a kérdés: hát ez-e az igazi dátum, vagy az első honfoglalásé, amely mintegy 250 évvel megelőzte volna Árpád népének bejövetelét? Ünnepelni most Árpád népének honfoglalását ünnepeljük. Erre az a feleletem, hogy méltán ünnepiünk, mert a magyar állam megalapozását va­lóban Árpádnak és népének köszönhetjük, függetlenül attól, hogy ők már meglehetősen nagy számú magyart találtak a Kárpát-medencében. De honnan tudható ez az első bevándorlás? Nos, erről röviden a következőket monda­nám, s egyúttal felvázolnám a feltevés keletkezésének történetét is.

Megbízásból könnyedén elvállaltam, hogy Bóna István barátommal együtt megírjuk a népvándorlás-honfoglalás történetét, hiszen - gondoltuk - összegyűjtötték már a szkíta, szarmata, hun, germán, avar, magyar és szláv le­leteket és térképre is vitték, tehát könnyű dolgunk lesz ezekből megírni a nép­vándorláskor hazai történetét. Neki ás fogtam, de mindjárt az elején egy sereg egymásnak ellentmondó adatra találtam, amit az elődök nem nagyon vettek fi­gyelembe. Csak két példát mutatok be ezekre az ellentmondásokra. Például Konsztantinosz Porfürogenetosz bizánci császár felsorolja törzseink nevét, de a magyar krónikák egy szót sem tudnak róla, bár beszélnek a „hét magyarról". Vagy mi volt a honfoglalás útvonala Verecke-e, Erdély-e, vagy az Al-Duna felől törtek a hadak az Alföld belseje felé? Nem egyik vagy másik, hanem mind­három igaz, átkaroló hadmozdulattal törtek az erdélyi bolgár uralom ellen.

Magam mindhárom útvonalat elfogadtam, s ebből következett, hogy a honfoglalást nagy tervszerűséggel hajtották végre, nem menekülő seregek tette volt. Ilyen s más bizonytalankodások arra késztettek, hogy vegyem tudomásul a régi források tanúságát, és ha nem egyeznek, ne erőltessem egyeztetésüket, mert lehet, hogy nem ugyanarról a folyamatról beszélnek.

A fontolgatások, töprengések helyett a vitathatatlan tények felé fordul­tam. Elővettem a régészeti lelőhelyek térképeit, s- azokat igyekeztem egyeztet­ni a Kniezsa-féle népesedéstérképpel. Ehhez tudni kell, hogy Kniezsa István kiváló nyelvészprofesszor Szent István halálának 900 éves évfordulójára ki­adott Szent István Emlékkönyv II. kötetében egy hatalmas dolgozatot tett köz­zé: Magyarország népei a XI. században címmel. A térképet a krónikák, az adománylevelek, a folyó-, pataknevek, a dűlőnevek, a terepjárások leírásai., a személynevek stb. alapján rajzolta meg, és nagyjából arra az eredményre ju­tott, hogy a Kárpát-medence belseje majdnem színmagyar (piros jelzéssel), csak itt-ott vannak szláv foltok, csak a hegyes peremvidék, s a Kárpátok ko­szorújában jelennek meg a szlávok. Itt-ott vannak még török népekre jellemző foltok, más népet nem ismerünk a XI. századból. Mármost én erre a térképre vetítettem Árpád magyarjainak régészeti lelőhelyeit, gondolván, hogy ez fedi majd a magyar nyelvhatárt. De nem fedte, hanem néha megyényi területeken nem találjuk Árpád magyarjainak nyomait, bár a terület névanyaga magyar. Nos, ez kényszerítette ki a kettős honfoglalás elméletét. Kik adták volna a ma­gyar helyneveket ott, ahol Árpád magyarjainak sírjai, telepei hiányoznak? Kik? Hát, akik ott laktak. De kik laktak ott? Hát a későavarok, akiket - amint kiderül - onoguroknak hívtak. Ezek szerint ezek jórészének magyarul kellett beszélniök. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az egész földkerekségen onoguroknak hívnak minket (hungarus, ungarus, hungaryan, ungar, venger stb.) Anonymus is tud arról, hogy ezt a nevet Árpád magyarjai a Kárpát-medencében kapták, ő ugyanis azt véli, hogy Ungvár nevéről kaptuk új nevünket, tehát Árpád előtt itt élt magyaroktól fordítjuk le a szövegét a tudottak alapján. Végignéztem az orosz őskrónikát, a bizánci forrásokat és a nyugatiakat, mindenütt megerősí­tést talált a kettős honfoglalás elmélete. Végül felvetettem a kérdést: éppen a magyar krónikák ne tudnának erről? Hogyne tudnának, hiszen Árpád honfog­lalását „a magyarok második bejöveteleként tárgyalják.

Három hadsereg karolta át az erdélyi bolgár uraimat: Árpád hadai felül­ről, Álmosé az erdélyi szorosokon át és Leventéjé az Al-Duna felől. Álmost Er­délyben feláldozták, mivel „nem léphetett be Pannóniába". Ezt néprajzosaink a kazároknál is meglévő szent királygyilkosság szokásával magyarázzák. A honfoglalás tehát nem menekülés volt, hanem tervszerű új haza elfoglalása, aminek indoka: Attila öröksége volt. Ez felveti a hun származás gondolatát. Az Árpádház bizonyosan Attila leszármazottjának tartotta magát és a székelység meg hun utódoknak. Ez nem iskolakönyvekből elterjedt hit volt. Gyermekkoromban, Száldobos és Alsórákos mellett, mi gyermekek is tiszteltük a Réka sír­ját, amely Réka pataka mellett terül el és ezt nem az iskolában tanultuk. A hon­foglaló magyarokat sokan műveletlen, barbár népnek hirdetik, pedig nem volt az, hanem a keleti nagyműveltségek nyugatra hajló ága, amint például népi dalaink mai napig is őrzik keleti voltunkat.

Röviden még három kérdést vetnék fel a honfoglalást ünneplő közönségünk előtt: a „barbár" jelzőről, az ősvallásunkról, és a székely kérdésről.

1.     „Barbár" voltunk. Ebben a legfontosabb érv a „nyereg alatt puhított hús” evése. Valóban, még elképzelni is undorító, hogy a ló izzadt hátán a nye­reg alá szorított húst ettük volna. De nem ettük, talán még kutyáink sem. Mi itt az igazság? A mondát elsőnek Ammianus Marcellinus   jegyezte fel. A fel­jegyző római vezérkari tiszt volt s így nem tekinthető közönséges mesemon­dásnak, amit feljegyzett a hunokról. Nem bizony, mert talán még a mai napig is ezt teszik bizonyos kaukázusi népek, ha a ló háta felmarjult. Sebtapaszként
nyers hússzeleteket raknak a sebre és kitűnően begyógyul alatta, dehogy is eszik meg ezt a húst, eldobják.

2.     Ősvallásunkról. Főként a múlt század közepe óta gazdagodott meg ősvallásunk kutatása s mindinkább a sámán-táltos kérdéskörre szűkült, pedig a táltosok nem voltak a hitvilág hordozói, hanem legfennebb ennek papjai, in­kább a mai vajákos asszonyok szerepkörébe tartoztak. Ősvallásunk valóban
vallás volt. A világosság és sötétség harcában a teremtést és a világot megsze­mélyesített   főistene   -   a   világosság   -   mellett   volt   istenasszonya   is,   a Boldogasszony. Mindez a Szent László legenda falképeinek elemzésekor de­rült ki. Szent László fehér lovon, ezüst páncélban, világos, kissé rózsás arcszín­ben, szőke hajjal és csillogó koronával jelenik meg, a kunon minden sötét, sebezhetetlenek, illetőleg sebeiket fel sem veszik, a kun küzdelmükben lángot lövell szájából és csak horgasinán sebezhető, akárcsak táltosaink. Legendájuk
középkori falfestményeiről olvasható és ezek közül a legnevezetesebbek ép­pen a Székelyföldön vannak, a történetet főképpen a Képes Krónika s részben balladáink őrizték meg. Hogy itt nem közönséges eseménytörténetről van szó arra bizonyság, hogy a Krónika orosz feljegyzése szerint László király magával
Batu kánnal küzd, az egyik Anjou királyfi számára készük képes legendárium szerint. Az elrabolt és megszabadított leány, aki segít a kant megölni, maga Szűz Mária lett volna. Mindenképpen égi hatalmak s nem földi hősök küzdelmét őrizte meg ez a Szent Lászlóhoz kapcsolódó ősvallás-emlékünk.

3.     A székely kérdésről csak a legutóbbi idők vitáját említem. A vita ket­tőnk közt folyik, Benkő Loránd és köztem. Mivel a székely nyelvjárásoknak ro­konai vannak a tömbmagyarság peremterületein, Benkő Loránd arra gondol, hogy ezekről a területekről telepítették volna egybe Árpád-házi királyaink a mai székelységet. Ezzel szemben, amint azt újabban is megerősítették, a szé­kelyek a honfoglalás előtt itt éltek, csatlakoztak Árpád hadaihoz, s így a lovas­ nomádok szokása szerint - a végekre határvédőket telepítettek közülük, akik
a mai napig is őrzik nyelvükben egykori nyelvjárásaikat. Anonymus is világo­san megírja, hogy előbb itt voltak, mint a hun utódok és szövetségesként csat­lakoztak  Árpád  honfoglalóihoz.   A honfoglaláskor Bihar környéke  volt a székhelyük, s onnan vándoroltak lassacskán mai hazájukba, mint határmenti katonai alakulatok. Írásukat a blakoktól vették volna át. Ez a karlung török nép az őshazában (Magne Hungarie)  is szomszédunk volt, itt pedig Erdélyben telepedett meg.

             Mindezeket egybevéve a tanulságot Zrínyi Miklós fogalmazta meg számunkra és utódaink számára is: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.”

Megjelent a Keresztény Magvető 1996 / 3-4. száma 166-170. oldalain.