VALLOK  A   HITEMRŐL

Hetvenöt éves vagyok;

Ezalatt a hosszú idő alatt mennyi minden lezajlott bennem és kö­rülöttem. S én ebben a hetvenöt éves zajlásban folyton csak kérdeztem. Ha reám szállott egy hópehely, ha kezembe vettem egy magot, ha fel­fogtam egy könnycseppet, ha szíven ütött egy káromkodás, elkezdtem vallatni. Kérdés kérdést szült. Hosszú kérdésláncok fűződnek össze, s nekem e gondolat-forrásokat végig kellett kísérnem a torkolatig. A kér­dések úgy gyűrűztek tova velem, mint a hullámkarikák a víz tükrén a beleejtett kő körül. S a gondolatgyürük legtöbbször csak a végtelenben pihentek meg.

Ilyenkor valami kétsarkos (— +) feszültség állapotában éltem. Valami olyanban, mint a világa megismerésére törő, járni éppen csak megtanult gyermek. Izgalmas felajzottság, melyet jóleső feloldódás követ.

Mert a dolgokat mindig addig kellett gyötörnöm, amíg megnyug­tató feleletüket kiizzadták. S ez bizony néha csak hosszas kóborlás után került meg a világban, az életben, a végtelenben, az örökkévalóban.

Isten erre a feléje való tapogatózásra tehetségekkel felszerelt min­ket. A gyermek azzal kezdi,  hogy tapogatózik a világban, tapasztala­tokat gyűjt. Egy darabig okoskodó értelmünk viszen: halmozódik az is­meret. Szellemem néha ellankad, de nekem tovább kell mennem, s erőm van a továbbmenésre, a teljes megismerésre, a tökéletes megnyugvásra. Rejtelem, sejtelem, vonzalom, bizalom ragad tovább és az utolsó kér­désre feleletül, leteszem Isten ölébe. Ez az erőnk: a hit.

Egészen gyermekies ez az erőnk, de szívós és olthatatlan, mint a gyermeki kíváncsiság. Tökéletesen igaza van a zsoltárírónak: „Csak Is­tenben nyugszik meg lelkem." (62, 2).

Egyik gyermekünket hároméves korában először vittük folyóba, szabad vízbe, fürödni. Szeretett volna belemenni, de szorongás fogta el az ismeretlen partján. Reám nézett. Csupa bizalom volt a tekintete. Ölembe vettem, és elindultam vele a vízben. Szorította a nyakamat. Mi­kor a víz a lábáig ért, felkiáltott: Ne, ne, ne? És még jobban szorított. Ha fönnebb emeltem,  fülembe súgta: Még! Még! S amíg szép lassan belecsubbantunk, sikoltott is, kacagott is: ne, ne-még, még!

Szóról szóra igazolom az apostolt: sóvárgok, ha valahogy kitapo­gathatnám öt és megtalálhatnám, jóllehet nincs messze egyikünktől sem, mert benne élünk, vagyunk és mozgunk. S ez a tapogatózás néha hosszú és nehéz. Nemegyszer megtorpanunk, sőt fele útról vissza is for­dulunk, és sohasem tudjuk feladni, amíg végére nem járunk. Isten minden kérdéslánc végén ott áll mint felelet, s minden gondolatpatak-nak megnyitja magát, mint elpihentető torkolat.

Az ember mindig a saját világát vallatja.                          

Valószínű azzal kezdtem én is, amivel más. Kicsi lelkem első kér­dését neki szegeztem valaminek: mi ez?

Történet családi hagyományaink között, hogy négy-öt éves koromban ültem a fűben, s körülöttem egy csomó összetépett margaréta virág hevert. Kivallattam őket: milyenek vagytok? Hogyan vagytok felépítve? Micsoda izgalommal hallgattam elsős gimnazista koromban Szolga tanár úr magyarázatát arról, hogy miért zöld a falevél. Ma­gyarázatának zárómondata most is úgy pattog a dobhártyámon, ahogy ő akkor oda pattogtatta: ,,A zöld levél az élet konyhája!"

S azóta mennyi kérdés s mennyi felelet!

S e feleletek az emberben lerakódnak, illetve felrakódnak egy-egy nagy életkérdéstengely köré, hogy arra felelet legyenek. Olyan ez, mint amit kristályszemcsék tesznek a folyadékban. Minden ásványkristálynak belső törvénye van, amely szerint meghatározott „egyéni" formá­ban kristályosodhatik. Az én „hitkristályszemcséim'⁴ sem állhatnak össze másforma hitkristállyá, mint amilyent az én belső életem tör­vényszerűségei meghatároznak.

Az ember így kikristályosodott belső tartalmát sokan világnézetnek, életfelfogásnak nevezik. Igazuk van! Valóban az is! Természetesen min­den attól függ, hogy mit értünk ezeken a kifejezéseken. Valaki olyan szép világnézettel rendelkezik, mint egy szép torony, s az élete csúnya, mint egy kocsma... Én azt, ami bennem kikristályosodott, hitvallásomnak ne­vezem. A hitemet nem beszélni, hanem vallani kell, mert nem beszédben áll a hit vallása, hanem erőben, életben.

És nehéz a hitünket hibátlanul vallani, talán nem is lehet. Csak vallani lehet róla, belőle. Amit lehet szavakba szorítani, mondatokba foglalni. A továbbiakban ezt kísérlem meg.

Valamikor kezembe vettem egy marék vadalmamagot. Néztem, forgattam őket és kérdeztem. Vegyelemzés, vonatkozó adatok szak­könyveimben rendelkezésemre állanak . . . Nem törtem fel őket. . . El­vetettem . . . Tavasszal kikeltek, és nőttek s a kérdéslánc is velük. . . Kö­vetkező ősszel beszemeztem Budaira . . . Két év múlva kiültettem, s folyton csak kérdeztem . .. Pár év múlva virágoztak, őszre néhány al­mát érleltek: piros csíkos Budai Domokost.. . Igazi boldogság volt az első „saját termésű" almát a kezemben érezni, és ... megvallom ,.. né­mi büszkeség is... Hogyisne! . .. Hiszen ezt én csináltam! A vadal­mamagtól a Budaiig minden az én művem! . . .  Értem     a    dolgot! ,,,

Csakugyan? . . . Nem . .. s a kérdések árja zúgva ragadott tovább . .. a szemezést nagyapámtól tanultam... és a sok tapasztalat, gyakorlat, tudomány, amíg a gyümölcstermelés hozzámig jutott... és a vadalma­fák az erdőn ,,. és a növényvilág a földön... és a végtelen világ... és az örökkévaló élet... és az egész, ami kellett ahhoz, hogy ez az alma a tenyeremen pihenjen.

Mintegy negyven éve, február végi estén, ki volt rakva az asztal­ra két tálcára száz tojás. Szépek voltak, egyformák, fehérek, Leghorntojások. Néztük őket, és. vallattuk . .. Keltetőgépünk be volt fűtve. Ak­kor keltettünk a magunk részére először, nem kis izgalommal.. .A hu­szadik nap estéjén le voltunk feküdve ... a szobát a gép lámpájának rőt fénye derengte be, lángja néha sercent egyet... Forgolódtam az ágyban: mi lesz? Valószínű el is szenderedtem, de telkemet feszítette a kétsarkos feszültség. . . arra neszeltem fel, hogy: pity... pity ... pity ... Életjelt adott az első csirke... Így is kell ennek lenni... Ez a sza­bály ... Dagadt a keblem: ez a mi művünk! ... Értünk hozzá! ... A to­jásokat mi termeltük... A gépet mi kezeltük. .. Lecsendesedtem, ma­gamba szálltam ...? ...?...? Megindult a gondolatpatak, sodort ma­gával ... A végtelenbe vitt. . . Boldogan, alázattal ölébe szédültem .., Elaludtam, mint egy gyermek. . . Álmomban a Mindenség balladáját mo­tyogtam :

Éb-red, moc-can a tojásban a sejt:

„Is-ten, Is-ten, huszonegy napi ritmus."

Tit-kon dob-ban anyaméhben a lét:

„Is-ten, Is-ten, kilenc havi ritmus."

Ó, jaj, ha kihagyna!! De él az Erő, de él az Ütem:

„Is-ten, Is-ten, Is-ten!"

Hova elvitt néha, munka közben, egy-egy földgöröngy! Fogtam a kezemben, morzsolgattam ujjaim között. Csupa por, és mi erő van ben­ne! Kicsi füvek-virágok, mohó gyökereikkel rátapadnak. S a föld mind ilyen rögökből áll, s mindenikben erő duzzad! Áldott anyánk a föld! És milyen hűségesen forog a tengelye körül, pedig nincs is tengelye, és milyen pontosan a nap körül, pedig nincs is hozzákötve... És a nap! Micsoda energiahalmaz . .. Erő, fény, meleg, élet forrása .. . milyen pontosan járja útját, viszi magával rendszerét.. . naprendszerekkel te­leszórt mindenség ... fényévek . . . fényévek milliói, végtelenség . , . örök­kévalóság . ,. csak a költő szava bírja el.

Bármerre visznek kérdéseim, a felelet: törvény, rend, áldás, böl­csesség, tökéletesség, gondviselés. S bármerre indulok, a világ körülöt­tem végtelenné tágul, és örökkévalósággá nő ...

Hiszek   Isten   áldott   világában!

Az ember a megismerés buzgalmában mikroszkóp alá szeleteli az életét, laboratóriumába viszi, vegyelemzi a világot. Mindent szétszed, mint a gyermek a virágot Rengeteg irányban folyik a tudományos kutatás, és rengeteg részeredményt halmoz fel. Ha helyes a megítélésem a tudományos megismerés arra felé tart, hogy „meglelkesíti az anyagot,, és meganyagosítja a lelket". Primitív őseink is ezt tették. Az én hitem is errefelé mutat.

Isten nem „titkolózó", nem „rejtőzködő", nem féltékeny ura a vi­lágnak, az életnek. Azért áldott meg a megismerés tehetségeivel, hogy világát megismerjük, és éljünk benne nyugodt szívvel. Azért ébresztette fel bennünk a hit erejét, hogy az élet nehéz kérdéseivel is nyugodt szívvel szembenézhessünk.

Minél több utat teszek meg a végtelenbe, és minél jobban bele­fúrom magamat az életbe, annál mélyebben érzem, hogy élő világban élek! A holt-anyag világot és az élő világot ugyanaz a lényeg fogja össze, szerves, egységes, élő egészbe. A világ: végtelen élő szervezet, melynek minden részében, minden tagjában ugyanaz az erő, ugyanaz a lélek, ugyanaz az élet lüktet. A végtelen világ a maga egészében is, részeiben is, szünet nélkül rendeződik, alakul, bontakozik, halad, él.

S én is, mint ennek a végtelen élő világnak része, élek, mint pa­rányi megcsillant cseppje az örökkévaló életfolyamatnak. Nekem is, mint mindennek, ami a földön él, törvényem, hogy egyszer ez az örök­kévaló életfolyamat magával ragadja belőlem azt, amire az egésznek az örökkévalóságban még szüksége van, a többi pedig visszahull a földbe, mert ott van még szükség reá. Hogy én ezt halálnak nevezem és ez a sző nekem, ha érintem, „hideg", az csak azért van, mert gyermek va­gyok, zsenge a hitem;, és még kérnem kell a Mestert, — mint a többiek is tették —: „Mester, növeld a hitemet!"

Hiszek    az    örök   életben!

1928. Megszületett az első gyermekünk... Álltam és néztem, elfogódva, elfogultan és... kérdeztem . .. Milyen kicsi semmiség, pár kilós testecske... és milyen gyámoltalan... a napos csirke többet tud ... de az csak csirke, a mi gyermekünk: ember.. . Mennyi rejtett lehetőség alszik benne! ... Alig telt el egy kiesi idő, s a lélek fénye kigyúlt a szemében .. . Alig telt tovább az idő, a csirkét megsimogatta, s azt mondta neki: pi-pi! ... Apránként túltett minden nem-ember földi élőn. . .

Nagy beteg édesapa ágyához hívtak. Úrvacsorát vittünk. A család csendesen szipogott a szobában. Csak ő volt nyugodt: a beteg. Szemei­ben nem volt könny, csak lélek. Értelmesen, tisztán elmondta, hogy miért kéretett. Mikor túl voltunk a nehéz szolgálaton, a kezét nyújtot­ta. Enyhe meleg volt a fogásában és gyöngéd erő; „Tiszteletes úr,  kö­szönöm, hogy eljött! Most már készen vagyok. Nyugodtan halok meg!",.. Megrendülten, hagytuk el a házat, s szótlanul jöttünk ha­záig az egyházfival,.. Másnap reggel a nagy haranggal szaggattak .,. az éjjel meghalt...

Milyen szépen tud fényleni bennünk a lélek! Milyen erős tud len­ni az emberben az Ember!

De van árnyékunk is elég!

Háború volt. Sziklába robbantott lyukban szorongtunk: tiszt urak, közlegények: emberek. Künn döngött a pokol. Emberek döngették grá­nátokkal. Fejünk felett a szikla remegett... Néha, ha eszeveszetten döngött, ha a szikla megomlott, egyik-másik felüvöltött, vinnyogott, mint a megszorított vad.

Nehéz embernek lenni!

És nehéz az emberben — simán, zavartalanul — hinnie pedig hin­nem kell az Emberben!

A rózsa megszúr. A tűz éget. Csemetémet a féreg megrágja. A hold elfogy. Ezt mind értem. Minden a maga törvénye szerint létezik,    él.

De az emberi? Hát az ember számára nem adott Isten hozzá illő törvényt, hogy emberségére éppen ügy számítani, építeni lehessen, mint a napra vagy a magra! Vagy az ember egyedül ellenszegülhet Isten törvényének?

Csalódni csak emberben lehet? És mégis: hinnem kell az Em­berben!

Mert az ember mégis: a teremtés koronája. Nem azért, mintha a maga ember voltában tökéletesebb volna, mint a vadrózsa a maga vad-rózsaságában vagy a csimpánz a maga csimpánzságában. Hanem azért, mert az emberben adva van minden tehetség ahhoz, hogy tökéletesed­jék a maga emberségében.

Az ember a földi élet csúcsa. A földi életfa vezérhajtásán a vég-rügy. Az élet benne bontakozhatik, nemesedhetik tovább, hosszú és ne­héz lépcsőt hágott meg a földi élet, amíg az emberig jutott. S amin ke­resztülment, amíg idáig jutott, abból mind hozott magával valamit. Porból indult az élet, s testünk porból van. Testünk kialakulása, szer­kezete, ösztönéletünk nem mutat-e rokonságot a többi életformákkal? S ezek a távoli örökségek ember voltunkhoz mind — természetesen és törvényszerűen — hozzátartoznak. Portestéből a földi létben senki ki nem bújhatik. Test voltát, ösztöneit, gyarlóságait mint kinőtt ruhadara­bokat magáról le nem veheti.

De az ember több, mint por, több, mint test, több, mint ösztön, több, mint gyarlóság. Ember volta éppen akkor és azzal kezdődött, hogy ezeknél több kezdett lenni. Valami több megcsillant benne. Va­lami ezek fölé kezdte helyezni.

Ö, gyönyörű példái hosszú múltunkban, az én életidőmben, ennek a bátor, győzedelmes, jó emberségnek! Amikor az anyagot, a testet, a gyarlóságot lebírja a lélek! Amikor a hit nyugalommá szelídíti a félel­met, az aggodalmaskodást. Amikor a szeretet elnémítja az önzést, az irigységet, a bosszút!

S mióta van ember, aki ezt tenni tudja a földön?. . . Mindössze húsz-harminc ezer éve! ... Mi ez az élet időtlen, örök folyásában?...

Milyen fiatal az ember! ... Milyen zsenge gyermeke Istennek az ember! .. . Mennyi rejtett lehetőséggel emelte ki a Teremtő a földi élet­fa csúcsára! Megáldotta mindazokkal a lelki tehetségekkel, amelyekkel -magát Isten mind felnőttebb gyermekévé, tökéletesebb emberré nö­velheti.

Sokat kell még nőnünk, hogy Isten ember-terve bennünk megva­lósuljon! ... Sokat! ... Sokat! ... Sokat?... Jézus útján! ... Isten felé? ...

Hinni kell az Emberben!

Hiszek   az   emberben:   Isten   gyermekében!

Milyen jó, hogy az embernek vannak elöljárói, kik a világban, az életben, az emberek között előtte haladnak,

Nekem is vannak elöljáróim! ... Mennek előttem. Ha megszólítom, megállnak, megvárnak, kérdéseimre felelnek.. . Vannak közöttük hol­tak is, élők is.

A legnagyobb közöttük: Jézus! Nem volt olyan kérdése, kétsége életemnek, amire eligazítást ne adott volna. Legfennebb... én nem fogadtam meg minden tanácsát, hogy! később belássam az igazát.

Az én negyven napom immár hetvenöt év. Hányszor kellett ma­gamban birokra kelnem az anyaggal, testemmel, ösztöneimmel, gyar­lóságaimmal a lelkemért! Kihez mentem volna, hiszen örök életnek beszéde van nála. Hiszen az emberiség benne jutott a legtökéletesebb győzelemre az anyag, a test, a gyarlóság felett... C, ha én is az ö határozottságával tudtam volna mindig odakiáltani: „Távozz tőlem, sátán!", a sátán bizonyára mindig eltávozott volna!

Csodálom az erejét, a kifogyhatatlan erejét. A zavartalan hitét, a mindig kész szeretetét!... Vele megyek néha, „ha felmegy a hegyre egyedül", vagy hajóba száll és. beevez, a tengerre egyedüli, vele me­gyek, mert tudom, hogy erejének ez az „egyedül" a titka... Ezek az áldott egyedüllétek, amelyekről így vall: „Nem vagyok egyedül!" Ve­le vagyok néha a Getsemánéban, azon a nehéz éjszakán, amikor „ha­láltusában lévén, verejtéke olyan vala, mint vércseppek", s megrendül­ve csodálom a kereszten.,, Ilyen közel jutni Istenhez! ,.. Hogy min­dig és mindenütt Isten ölében érezzem magam! . .. Ó, hányszor kérem én is, mint Péterek: „Mester, taníts meg engem imádkozni?"

Hányszor zavartam én is, álmatlan éjjel, mint Nikodémusz, mert az emberekkel nappal nem mentek a dolgok... Gyötrődtem ... Miért nem értenek meg? . . . Miért szegülnek ellenem?... Kivel építek, ha elfordulnak tőlem ... Mit tegyek? ... Nem az embereket korholta!... Kicsit magára vette a keresztemet, megsimogatta a horzsolásokat, és szólt: „Szeressétek ellenségeiteket; áldjátok azokat, akik átkoznak; jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek; imádkozzatok azokért, akik háborgat­nak és kergetnek, hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai!" ... ö így szerette az embereket... Nekem is erre kell igyekeznem.

Tudom, nehéz Jézust követni, de azt is tudom, hogy ö az Üt, az Igazság, az Élet. Most már nemcsak Ö tanítja, nemcsak ö példázza, hanem a mi életünk is, hogy a szeretet törvényének tiszteletben tartása nélkül nincs nyugalom a szívben, nincs békesség a házunkban, a közössé­günkben. Az Ö igája az a gyönyörűséges teher, melynek súlya alatt Isten mind felnőttebb gyermekeivé nőhetünk.

Talán az a baj a Jézusban való hit körül, hogy „közel akartuk hozni Öt az egyszerű emberekhez”.    Könyvtárakat írtunk össze róla, kép­tárakat  töltöttünk  meg a képeivel,     lényegét    dogmák     misztikumába burkoltuk.

Elém úgy lépik, ha keresem, az evagéliumból, mint akkor. A ma­ga tiszta, szép emberségében. Élő, küzdő ember, bölcs tanítómester, jó barát. Talán éppen a hegyről jön, ahova felment volt egyedül, vagy a műhelyben találom, ahol nagyi gonddal éppen ajtót állít össze vala­kinek a „belső szobájára". Számomra, ha minden Biblia elveszne s-emlékezetemben csak a Márk 12. fejezete maradna tanításul s a „tékozló fiú" és a „könyörülő szamaritánus" gyakorlati útmutatásnak, elég volna ahhoz, hogy szeressem és követni igyekezzem.

Jézus evangéliumának szálai kifejthetetlenül bele vannak szövőd­ve életünkbe. Hol itt, hol ott bukkan fel. Beledobta Isten életűnkbe,, mint egy szemecske rádiumot, s Ö sugározza magát közöttünk hűsége­sen.   Sugárzása áthat mindenen.

S az Ö bennünk és közöttünk létén immár nem változtathat semmi. Mindegy, hogy mi mit csinálunk vele: megtagadjuk, vagy imádjuk; visszatérését várjuk, vagy követni igyekszünk. Tiszta, szép embersége meg-megcsillan bennünk, hol innen, hol onnan sugárzik felénk.

Jézus a hivő ember számára a mérték; Ö a mester; Ö a jó barát; Ö az elöljáró!

Nem találod helyedet a világban. Az élet nyugtalanít. Aggodalmas­kodol a holnap miatt. Félsz a haláltól. .. Nem kerülhetik el a figyel­medet azok, akik ugyanabban a világban, ugyanabban az életben az O nevében   nyugodt szívvel élnek és halnak halált...; tanítványai!

Kiesel önfegyelmedből; bemocskolod magadban emberségedet; ön­zésed, irigységed, bosszúd leteperi szívedben a testvériséget. .. Szégyelled magadat, lelkiismereted furdal... Miért? ... Megmérted magad! Ki­hez? .. . Jézus a mérleg!

Valahol bomba hull, vér foly, hajlékok omlanak, háború dúl, Mesz-sze vannak, mégis aggódunk értük... testvéreink... Végre asztal mel­lé ülnek . . . békéről tárgyalnak! . . . Fellélegzünk; hála Istennek, béke lesz! . .. Lehet! .... Hitünk szerint ül az asztal mellett ö: a Béke!

H i sz e k Jézusban: Isten, országa prófétájában! Evangéliumának hirdetése, példájának követése az egyetlen út, melyen Isten országa: megvalósulhat.

Hiszek Istenben! Ö a legelső, ö a minden mindenek­ben. Véle kellett volna kezdenem, de róla legnehezebb vallanom. Feléje mindig úgy közeledem, mint most tettem. Jézus közel emel hozzá. Amit eddig vallottam, az is róla vall!

Olyan viszonyulás ez, melyből a közlés egyszerű eszközei: sóhaj mosoly, könny, ujjongás, jaj, többet ki tudnak fejezni, mint a szó.

Tehát, vallanom kell róla is...  Legyen!

Ahogy a testemet behálózó ideghálózat mindent a központomba visz,  ahogy egy óriási üzem ezerféle tevékenységének szálai az irányító központ vezérlőasztalába torkollnak,

úgy vezet engem minden kérdésláncom, melyen végigtapogató­zom,

minden gondolatösvényem, melyet végigtaposok,

ki a Végtelenbe, az Örökkévalóba,

szédít bele az Egész ölébe,

állít szembe azzal, akit így szólítok:    I s t e n!

Ezek a tapogatózások korábban nehezebben mentek, Útközben néha ellankadtam vagy megtorpantam, de mindig újrakezdtem, amíg meg nem nyugodtam őbenne. Ma körülbelül azzal a biztonsággal járom ös­vényeimet, amellyel a járni megtanult gyermek megfutamodik apja felé, akiről tudja, hogy ha elesik, ölébe veszi.

Számomra Isten: lélek. Olyan a világban, az életben, mint bennem, az életemben, a lelkem. Élő erő. Személyes, tökéletes, bölcs, jó Atyám Ö nekem.

Isten nemcsak az én Istenem: Isten az egésznek Istene. Nemcsak az én Atyám, mindnyájunk Atyja, ö tudja egyedül az egészet, a végte­len világot, az örök életet s benne az én életemet. Ő tervez, teremt, ren­dez, gondoskodik, gondot visel, szeret. Minden az Ö törvényei szerint történik.

Néha ami az ő törvényei szerint történik, nekem kellemetlen, fáj­dalmas, megpróbál. Tudom, ez azért van, mert még nem ismerem min­den törvényét, s amit ismerek, azt sem tartom mindig tiszteletben. Én csak rész vagytok, s csak rész szerint van bennem az ismeret. Nem tu­dom a dolgokat, a történéseket, az egész szempontjából értékelni, ítélni meg. Tudomásul kell vennem, hogy nem én vagyok a világ közepe, hogy a mindenség nem körülöttem forog. Az egész önmagáért van, S Isten: az Egész Istene.

De nem szabad belenyugodnom a kellemetlenségekbe, küzdenem kell ellenük. Mindjobban megismerni a világot, fölfedezni Isten törvé­nyeit, felkutatni áldásait! Tiszteletben tartani Isten törvényeit, felhasz­nálni áldásait! Különösképpen meg kell tanulnom és gyakorolnom a szeretet kettős törvényét, melynek felfedezésével és tanításával Jézus boldog életünk fundamentumát vetette meg. Ez az út, melyen Istenhez mind közelebb juthatok, juthatunk s országa építésében munkatársai lehetünk.

Azok a legboldogabb perceim, amikor „kihallom" a világból, az életből az Ö ritmusának lüktetését. Gyermeki boldogsággal, békesség­gel és bizonyosággal telik meg a szívem. Valami olyant érzek, mint Izsák Domokos, amikor így vall:

„Én láttam az Istent, hallottam szavát,

Barátom, meglátod te is,

Csak nyisd ki lelked ablakát...”

Hiszek Istenben: aki Lélek; ö a világ teremtője és gond­viselője; Ö a mi Atyánk.

Messze elszáguldottunk az anyagi kultúra terén Jézus óta. Talán vágyaink, sóvárgásaink azonosak maradtak az akkori emberekéivel.

Az ember akkor is boldog életről álmodozott; ma — Jézus kifeje­zését használva — Isten országáról álmodunk. Álmaink akadályainak forrását bennünk találjuk. Jézus is így találta. Az okokat, gyűjtőnév-, vel „gonosznak⁴' nevezte, amely bennünk lakik és rosszra sarkall. Ö azt tanította, hogy a szívünkben gondoljuk a gonoszt, a szívünkből hozzuk elő a gonoszt.

Mi ma ezeket az okokat, gyűjtőnévvel, gyarlóságnak nevezzük. És szintén   magunkban,   találjuk  meg.   Aggodalmaskodunk,   kétségbeesünk, mert  gyarlók,  önzők,  irigyek,  bosszúállók vagyunk.  Ez a  „gyarló"  —  hitem szerint — azt jelenti, hogy a magunk emberségében, istenfiúsá­gunkban, fiatal, fejletlen, zsenge gyermekek vagyunk.

Közöttünk, földrajzilag is, csökkennek a távolságok. Mintha Isten egymáshoz mind közelebb szorítana, hogy ismerjük meg egymást, sze­ressük jobban egymást, legyünk gyakorlatban is testvérek. A válasz­falak, határok mind értelmetlenebekké válnak. Mindinkább meggyőző­dünk, hogy „csak együtt lehetünk boldogok". Jézus is így látta. Ezért nevezi a kettős parancsban mind a kettőt egyformán elsőnek. „Szeresd az Istent teljes szívedből!", vallási törvény, szívem nyugalmának az alapja. „Szeresd felebarátodat, mint magadat!", erkölcsi törvény, a kö­zösségi élet egyetlen biztos fundamentuma. A kettő együtt valláserkölcsi alap, melyre Isten országa épül.

Az embernek nőnie kell, fejlődnie kell ő maga emberségében. Jé­zus meg is mondja, merre: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!" Ez a növekedés, tökéletesedés azt jelenti, hogy erősödnünk kell erényeinkben. Azokban a lelki tehetségekben, amelyek­kel Isten megáldott, mint hit, okos értelem, szabad akarat, lelkiismeret, munka és szeretet. Ezekkel tudjuk legyőzni, féken tartani gyarlósá­gainkat. A gyarlóságait féken tartani tudó és erényeit gyakorló hivő ember Isten országa építőköve. Magunkat ilyenekké kell nevelnünk, ez Isten országa építésének alapvető, első szakasza.

Istenországa-emberek nélkül nincs Istenországa-közösség. Valaki ilyen emberek nélkül próbálja Isten országát építeni, „hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki fövényre építette házát!"

Erre a belső építésre szólít fel Jézus minket, erre nógatja tanítvá­nyait: „Keressétek először Isten országát!"; „Ne félj, csak higgy!"; "Ne aggodalmaskodjatok!"; „Szeresd az Istent teljes szívedből!"; „Ha valaki kéri a te alsó ruhádat, add oda a felsőt is!"; „Ha valaki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik orcádat is!"; „Bocsáss meg hetvenhétszer is!"; „Szeresd felebarátodat, mint magadat!"

Ezekből a belső életet élő győzelmes Istenországa-emberekböl épül­nek az Istenországa-közösségek. Aki ilyen emberekből épít Istenországa­közösséget, „hasonlítom a bölcs emberhez, aki kősziklára építi az ő há­zát .. . omlik az eső, eljön az árvíz, fújnak a szelek... nem dől össze, mert sziklára építtetett".

Isten országa! Ez a célom.

Építésének mind a három feltétele adva van:

1. Isten  Atyánk: akarja,  hogy mi:  gyermekei,  boldogan  éljünk a
földön;

2.     A világ (a föld) áldott, minden egyebek (anyagi feltételek) adva
vannak benne;

3.     Bennünk: emberekben minden tehetség adva van Isten országa
építéséhez.

Hiszek   Isten   országában:   mindannyiunk  boldogságában!

Szeretem  egyházunkat:  az  Unitárius  Keresztény  Egyházat! Szeretem, mert: 1. unitárius és, 2. mert keresztény.

1. Egyházunk a szabadság és szeretet egyháza. Szabadságot és támogatást ad nekem, hogy hitemet lelkem szerint építhessem és azt erőm
szerint megvalljam. Türelemre tanít, hogy tiszteljem embertársaim hi­tét. Hadd legyen mindenki boldog az ő hite szerint, szívében nyugod­tan éljen, és dolgozzék embertársaival békességben.

Egyházunkért hálát adok Istennek, De hálás vagyok mindazoknak is, akik négyszáz évvel ezelőtt kivívták a vallásszabadságot, és elég böl­csek voltak ahhoz, hogy a reformációnak ezt a nagyszerű vívmányát törvények védelme alá helyezzék. Hálával gondolok a történelmi tett spiritus rectorára, aki vértanúságával tett pecsétet a vallásszabadság törvényére.

A dévai várban, szűk cella homályában, emlékoszlop áll. Rajta be­tűkbe vésve Dávid Ferenc emléke. A fény, amit felgyújtott, nem ismer falat, határt, akadályt. Földszerte lobog. A szabadság, amit jelképez, és a türelem, amire int, egyetemes, emberi, lelki szükséglet.

Hálával gondolok mindazokra, akik ezt a szent örökséget százado­kon át őrizték, védelmezték és aszerint élni igyekeztek.

2. Szeretem azt a. tiszta jézusi fundamentumot, amelyen egyházunk
áll: az evangéliumot, mely tanításainak alapját  képezi; Isten országát:
az eszményt, melynek hirdetését és építését hivatásának tartja. Szaba­dok vagyunk a hitünkben, de egyek vagyunk tiszta, jézusi keresztény­ségünkben.

H i sz e k az Unitárius Keresztény Egyházban: Jé­zus evangéliumának hirdetőjében, Isten országa építőjében.

*

Az én HITVALLÁSOM ez: Hiszek Istenben, Hiszek a világban, Hiszek az életben, Hiszek az emberben, Hiszek Jézusban, Hiszek Isten országában, Hiszek az Unitárius Keresztény Egyházban. Ámen.

LÖRINCZI LÁSZLÓ

Megjelent a Keresztény Magvető 1973 / 3-4. száma 148-157. oldalain.