Molnár B. Lehel

Az Erdélyi Unitárius Egyház intézményrendszere

            Az unitárius egyház intézményrendszeréről beszélve szükségét érezzük néhány bevezető gondolatot írni arról, hogyan alakult ki maga az unitárius eszmeiség és hogyan ágyazódott bele az egész Európát átfogó szellemi mozgalomba, amelyet reformációnak nevezünk.

            A reformáció a keresztény hit igazságait és tartalmát a Biblia alapján vizsgálta felül, és a Szentírásnak, mint eredeti forrásnak a fontosságát és tekintélyét hangsúlyozta. A reformációnak a vallás területén létrehozott minden újítása, így az unitárius vallás is a Biblián alapszik, és a 16. század vallásos fejlődésének természetes következménye. Az unitárius név először az 1600-ban Lécfalván tartott országgyűlés jegyzőkönyvében fordul elő unitari formában. Ez a megnevezés pozitív jelentésárnyalattal adja vissza az unitárius egyház teológiai alaptételét, amely szerint: Isten mind lényegében, mind személyében oszthatatlan egy. A történelem folyamán a különböző felekezetek az unitáriusokat pl. ariánusok, szervétiánusok, szociniánusok, antitrinitáriusok stb. névvel illeték. Jóllehet az első három megnevezés mögött álló személyek előfutárai voltak az unitarizmusnak, mint szentháromság-tagadók, de távol álltak annak mai lényegétől.

            A protestantizmus és ezen belül az unitárius vallás annak a hitbeli és teológiai meggyőződésnek a kifejezése, amelynek alapját a Biblia tanulmányozása képezi. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert egyesek szerint az unitárius vallás a 16. század humanisztikus mozgalmában leli gyökereit. Amennyiben a humanizmus és reformáció között kapcsolat áll fenn, vagyis az előbbi hatással volt az utóbbira, illetve az egyik mozgatója volt a másiknak, úgy az is igaz, hogy a humanizmus az unitárius vallásra is hatott, de sem kisebb, sem nagyobb mértékben, mint a hitújítás folyamán létrejött más felekezetekre.

            A Magyarországon és Erdélyen kívüli reformációkori antitrinitárius mozgalom a zürichi anabaptisták körében 1525 táján kezdett kibontakozni. Annak ellenére, hogy az anabaptisták nagy része továbbra is kitartott a hagyományos hitvallások mellett, a vezetők között voltak, akik határozottan liberális nézeteket vallottak. Ilyen volt pl. a stuttgarti születésű Cellarius (vagy Borrhaus) Martinus, akinek 1527-ben jelent meg "Isten munkáiról" című könyve, amelyben azt tanította, hogy Jézus annyiban volt Isten, amennyiben minden ember Isten lehet. Említést érdemel továbbá Campanus Johannes, aki "Az egész világ ellen, az apostolok óta" című könyvében és más műveiben azt tanította, hogy a Fiú alacsonyabb rendű, mint az Atya, a Szentlélek pedig nem személy, hanem isteni erő.

            Cellariust, Campanust és a hozzájuk hasonlókat antitrinitárius nézeteik ellenére sem tekinthetjük a mai értelemben vett unitáriusoknak, de a korai reformáció olyan képviselői voltak, akik hittel és értelemmel akarták megtörni a katolikus dogmák hegemóniáját.

            Később az anabaptisták közül kerültek ki Olaszországban, Lengyelországban, Angliában és Hollandiában is az unitárius eszme továbbhordozói. [1]

            Az unitárius vallás tartós egyházi intézménnyé csak Erdélyben szerveződött. Megalapítójának, Dávid Ferencnek (1520?-1579) a gondolatvilágában sem egyszerre született meg, hanem évtizedek nehéz és küzdelmes szellemi csatái alatt, a Biblia állandó tanulmányozása és hasonló vagy más gondolkodású, külföldi és belföldi tudósokkal való kommunikáció, disputa során.

            A reformáció hatására Európa nyugati részén nagyjából egységes vallási tömbök alakultak ki. Itália és a Pireneusi-félsziget katolikus volt, Skandinávia evangélikus, a német államok közül egyesek katolikusok, mások evangélikusok vagy a Rajna mentén reformátusok voltak. Miután XVI. Lajos visszavonta 1685-ben a protestáns kisebbségeknek a nantes-i edictumban adott szabadságjogokat, s a hugenottákat áttérésre vagy emigrációra kényszerítette, Franciaország is egységesen katolikussá lett.

            Európa keleti részén azonban a vallási kép sokkal tarkább volt, s különösen az volt a Kárpát-medencében, elsősorban az újonnan alakult erdélyi fejedelemségben, ahol egy településen belül is több felekezet hívei éltek együtt. A vallásos együttélésnek itt évszázadok óta hagyománya volt. Erdélyben a nyugati és keleti kereszténység határán, a római és az ortodox egyház egyaránt jelen volt, s az 1400-as években Csehországból a huszitizmus is átterjedt. Zsigmond király az 1430-as években Rómából a domokos rendi inkvizíciót is behívta ellenük. A felekezeti tarkaságot még az etnikai sokszínűség is fokozta. A vallási különbség nem egy esetben nemzetiségi különbséget is jelentett.

            A 16. században, Magyarországtól való elválása után Erdélynek külön országgyűlése lett. Ez az állami törvényhozás szerve volt, amely által a nemzet részesedett a törvényhozó hatalomban. Ilyenformán az országgyűlés ítéletére bocsátották a politikai, gazdasági, kulturális kérdéseket és a reformáció gyors terjedése következtében a vallásügyieket is. Erdélynek ebből a sajátos helyzetéből adódóan a felekezetek közti megegyezés, az egyenjogúsítás vagy ahogy akkor nevezték, a bevett vallások (recepta religio) közé való felvétel gyors folyamatként játszódott le az 1550-es és 1560-as években. Emlékeztetőül hadd idézzük fel ezeket az eseményeket: az 1557. júniusában tartott országgyűlés a recepta religio elve alapján az evangélikus vallást bevett vallásnak nyilvánította, vagyis a katolikusokkal azonos jogokat biztosított számukra. Majd amikor a magyar lakosság a reformáció kálvini irányához csatlakozott (az erdélyi szászok, tudjuk, megmaradtak lutheránus vallásúaknak), az 1564. júniusi tordai országgyűlés bevett vallássá nyilvánította a reformátust is. Ahogy a törvény szövege mondja: “A királyi városok, mezővárosok és a falvak bármelyik vallást követhessék, hitükön való prédikátort tarthassanak, a velük ellenkezőt pedig elbocsáthassák.”[2] Azaz a települések maguk határozzák meg, hogy melyik egyház tanítását fogadják el, s aki a választással nem értett egyet, elköltözhetett. Nem nehéz ebben a szövegben az 1555. évi augsburgi vallásbéke hatását felismerni: egy településen csak egy vallás alkosson közösséget. A különbség csak annyi, de ez nem jelentéktelen, hogy a választás szabadságát a paraszti mezővárosoknak és a falvaknak is megadja, s a fejedelem vallása nem válik privilegizált államvallássá. Az erdélyi reformáció azonban ezzel még nem ért véget. A reformátusok egy része az alakulóban levő unitárius tanokhoz csatlakozott és Dávid Ferenc hatására a fejedelem János Zsigmond is unitáriussá lett. Így került sor 1568-ban a tordai országgyűlésen az unitárius vallás egyenjogúsítására. [3]

            Az erről rendelkező 1568. évi törvénynek méltán híres passzusa így szól: “Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezőtt, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyőgessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”[4]

            Államvallás nincs, az uralkodói hatalom fölötte áll az egyháznak, de nincs joga közöttük bármilyen szempontból különbséget tenni. Nem érvényesül a területi elv sem: bármely városban vagy faluban több felekezet élhet együtt, a földesúr nem avatkozhat be jobbágyai vallási hovatartozásába, a törvény szerint mindenki maga döntheti el, melyik vallást követi.

            Egy olyan korszakban, amelyben tőlünk nyugatra a vallás nevében országok viselnek háborút egymás ellen, amikor Franciaországban a Szent Bertalan-éji vérengzés több tízezer hugenotta halálát követeli, amikor a Habsburg császár kijelenti, hogy országa inkább váljék lakatlan sivataggá, de nem tűri meg a protestáns vallásúakat – Erdélyt a felekezeti béke földjének tekinthetjük.

            Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallásfelekezet. Az új hit Magyarországra is kisugárzott nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. A körülmények megérlelték azt a gondolatot, hogy az unitáriusok önálló egyházi szervezetet hozzanak létre. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve saját hitelveiknek megfelelően módosították azt. Egyházalkotmányuk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. Az unitárius egyház intézménnyé fejlődésnek ebben a kezdeti szakaszában “nem az előzetesen átgondolt szabályzatok hatnak, hanem a kijelölt célt szolgáló eszme működik és hat összetartó erőként. Ennek a szükségszerűség által követelt alkalmi megállapodások adnak hangot”[5], amelyek rövid idő alatt általános érvényű szokássá váltak, és a később megalkotott rendszeres szabályzatok alapját képezték.

            A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi Rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium azaz a Főtanács.[6] Az egyházkör gyűléseit régebben részleges zsinatnak partialis synodusnak nevezték, ma egyházköri közgyűlésnek. A Generale Consistoriumot, amelynek tagjai a papi rendből kerültek ki, a téli időszakban hívták össze. A Generalis Synodus pedig, amelynek az összes pap és “oskolamester” tagja volt, a nyári időszakban ülésezett. Időközben az egyházközségekben felmerülő ügyeket a püspöki vizsgálatok során vagy az egyházfő elnöklete alatt működő Partiale Consistorium intézte. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve.

            Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg.

            Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult.[7] Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befele fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelki gondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. “Amíg a 17. században 69 unitárius peregrinusról tudunk, a 18. században csak 39-ről.”[8]

            II. József uralkodása és az 1781-ben kiadott Türelmi Rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével 150 éves kényszerhallgatás után 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt.

            A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula[9] maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is egy középfokú iskolát létesítsenek 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött.

            Egyházunk kormányzásában a világiak szerepe megszilárdult. 1778-tól az egyháziak és a  világiak együtt tanácskoztak. A Szentábrahámon tartott zsinat 1778-ban felhatalmazást adott Petrichevich Horváth Ferenc főgondnoknak, hogy világiak bevonásával egy új consistoriumot szervezzen Marosvásárhelyen. Ez meg is valósult és a főgondnok elnöklete alatt működött. Az új testület feladata az volt, hogy felülvizsgálja a kolozsvári consistorium tevékenységét, és tagjai részt vegyenek az egyház közigazgatásában.

            Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett.

            A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel[10] cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte egy két éves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a két éves teológiai tanfolyamot időtartama három év lett.

            Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az “új világban” járt.

            Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott.

            A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. Aranyosrákosi Székely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjehgyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át.

            Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotó munka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottak Keresztény Magvető címmel, amely első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte meg fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568. tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról.

            1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. “Püspöksége idejében és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá.”[11]

            Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmezővásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.

            Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan tért hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta.

            Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztésért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A szabályzat leglényegesebb pontja az volt, hogy a Papnevelő Intézetnek saját igazgatója van, a dékán.[12] Így a főiskolai oktatás elvált a teológiai képzéstől. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték[13] és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés.

            A kolozsvári Belső Magyar utcai 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai Brassai Sámuel Líceum. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot.[14] Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt mivel akkor a román állami hatóságok beszüntették.

            A 19-20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személyesen részt vett az alakuló gyűlésen és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte.

            Az I. Világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-én Romániához csatolták. Boros Györgyöt – külföldi kapcsolatai miatt – a magyar kormány felkérte, hogy vegyen részt a trianoni béketárgyalás előkészítésében, és lépjen fel Romániának Erdéllyel való önkényes egyesítése ellen. Ennek érdekében Boros Budapesten keresztül Hollandiába, Angliába, Franciaországba majd Amerikába utazott, hogy a győztes államok protestánsainak hathatós támogatását kérje. Mindenki reménykedett az út sikerében, de a befektetett munka eredménytelen maradt. A megváltozott politikai helyzetben Boros két és fél évig kényszerült Magyarországon maradni. Hazatérése után pedig a román kormány nem akarta elismerni a román állampolgársághoz való jogát. Az Egyházi Képviselő Tanácsnak a kormánynál tett többszöri közbenjárása eredményeképpen végül is rendeződött Boros helyzete, és így nagy lendülettel folytathatta tevékenységét, 1923-tól már püspökhelyettes főjegyzőként, tekintettel arra, hogy Ferencz József idős volt.[15]

            Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulniuk erdélyi magyar történelmi egyházainknak, hogy mit jelent kisebbségben élni. Az unitárius egyháznak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Tehát az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti egyházkör[16] kivételével – kis megszakítással a román állam kereteiben kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért.

            1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete. Ezt követően valakiknek fel kellett vállalniuk az ő sorsuk irányítását. Ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. “Talán nem tévedünk ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után, 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben «együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet.»”[17] Az összefogás még szorosabb lett és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében.

            Ferenc József püspöknek a trianoni békediktátum után, 1920. december 1-én kiadott körlevelében többek között ezeket olvashatjuk: “Szeretném ha örvendetes dolgokról írhatnék, de maholnap talán a mosolygást is elfelejtjük, annyi bú és bánat, aggodalom és kétely környékez. Évek óta a felkelő és lenyugvó nap csak újabb meg újabb fájdalmakat hoz, örömre se nem ébredünk, se nem fekszünk. Valóságos küzdelem és lelki tortúra egész életünk egyénileg, társadalmilag, nemzetiségileg és egyházilag. ... a hit legyen az a Vesta-láng kebletekben – folytatja –, mely soha ki nem alszik, mert azzal nem biztathatlak, hogy sorsunk hamar jobbra fordul, sőt lehet, hogy még nagyobb megpróbáltatások várnak reánk, de azért elcsüggednünk, a türelemben és kitartásban kifáradnunk nem szabad. Nincs az a hosszú éj, amelynek reggele ne legyen. … Nézzetek végig hazánk és egyházunk történetén, hányszor voltak ezek közel a megsemmisüléshez, de az isteni gondviselés mindannyiszor segítségünkre jött. Bízzunk benne most is, nem hagy el. …”[18] Szükség is volt a biztatásra, mert történelmi magyar egyházaink alkotmányos autonómiája elveszni látszott.

Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. “Világi híveink mellett, több egyházi vezetőnket is igen könnyen «beinternáltak» és börtönbe juttattak a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették. Gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak: 1918-ban és 1919-ben az Egyházi Főtanács nem ülésezett (eközben a folyó ügyek intézésére az Egyházi Képviselő Tanács 27 rendes és 9 rendkívüli ülést tartott.)”[19]

            Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása. Ilynek voltak pl. az Augusztinovich Pál-féle ladamos-alamori birtok, Berde Mózsa-féle búni és bányabükki birtok, Derzsi János-féle pusztaszentmiklósi birtok stb. A törvénytelen birtokfoglalások a helyi közigazgatási hatóságok elnéző jóváhagyásával történtek egészen az 1921. évi földtörvényig, amely aztán visszamenőleg minden kisajátítást törvényesített. 1918-ig az unitárius egyháznak 17916 hold földbirtoka volt, amelyből 11389 holdat kisajátítottak.[20] A maradék területeket a II. Világháború után a mezőgazdasági “kollektivizálással” teljesen elveszítettük.

            A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót. Ez azt jelentette, hogy a híveket minden lélek utáni 30 lejes egyházi adó befizetésére köteleztek. A szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi- két középiskolát, Teológiai Akadémiát és egy leányotthont valamint egy diákbentlakást működtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapították a Téli Gazdasági Iskolát.

Az egyház állami hatóságokkal szemben kemény küzdelmet folytatott a törvény szerint járó államsegély megfelelő mértékben való alkalmazásért. Ennek érdekében az Egyházi Képviselő Tanács több ízben kérvényt nyújtott be az államhoz. Továbbá Abrudbányay Ede és Gál Miklós egyházi felügyelő gondnokok és parlamenti képviselők rendszeres közbenjárására a megállapított államsegélyek kiutalása lassú ütemben, de valamelyest javult. Mindezek ellenére az állami juttatás messze elmaradt a más felekezetű lelkészek állami fizetés-kiegészítésétől, ezért az Egyházi Képviselő Tanács rendkívüli államsegélyt is kérvényezett a kormánytól - eredménytelenül.

A két Világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széleskörű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdekében: olvasóköröket és népkönyvtárak hoztak létre, előadásokat tartottak. Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek.

A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása.

Az unitárius egyházi irodalom és sajtó fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és a könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett.

Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemreméltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították.[21]

A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe.[22]

A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része, 65 unitárius egyházközséggel kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok, mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes, mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át.

A II. Világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a mai Magyarországi Unitárius Egyházat.

1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújították. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban.

1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosítottak. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, “egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Egyházi irodalmunk visszafejlődött, a cenzúra mindent megtett egyházunk kiadói munkájának korlátozásáért. Négy folyóiratunkból az állam csak egynek, a Keresztény Magvetőnek engedélyezte negyedévenkénti megjelenését 400 példányban.

A nehézségek ellenére egyházunk élt és szolgálta híveit és a magyarságot. Ennek az időszaknak az egyházfői püspöki vizsgálatokon látogatták a gyülekezeteket, erősítették a híveket. 1968-ban a Kolozsvár-Tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg.

Az 1989-es változások után az Unitárius Egyház az 1948-ban betiltott egyesületek közül újra indította a Dávid Ferenc Egylet, a Nőszövetség és Ifjúsági Egylet működését. Ebben a helyzetben az Unitárius Egyház is új feladatok és lehetőségek elé kellett, hogy tekintsen, és a többi történelmi magyar egyházzal vállvetve küzd az államosított egyházi és iskolai javak teljes visszaszerzéséért, valamint a felekezeti oktatás minél szélesebb körű helyreállításáért.

Az 1992-es népszámlálási adatok szerint Romániában az unitárius hívek lélekszáma 76333 volt, és lelkigondozásukat 103 lelkész végzi 126 egyházközségben, 33 leányegyházközségben és 174 szórványegyházközségben. A lelkészképzés a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, és az unitárius teológiai hallgatók száma az 1-5 évfolyamon összesen 31.