JAKAB DÉNES

ŐSI HITVILÁGUNK EMLÉKEI A NÉPI HAGYOMÁNYOKBAN ÉS SZOKÁSOKBAN

A reáltudományok fejlődésével, a technikai civilizáció térhódításával, az urbanizáció fokozódásával párhuzamosan jelentkezett a néprajztudo­mány művelésének fontossága is. E tényt elsősorban annak a felismerés­nek tulajdoníthatjuk, hogy a nagyarányú változások a népi kultúrát is érintik, „melyet a népi kollektív és egyéni géniusz teremtett, s amely kínból, szenvedésből, a lélek kitörni vágyásából, művészi ösztönösségéből, szinte csodamódra jött létre". Ez pedig „olyan erőtartalék, amely a >>magas kultúra<< számára is évszázadok óta, máig hatóan ihletadó forrás"¹.

Valláserkölcsi életünkben is e felé a forrás és erőtartalék felé fordít­juk a figyelmet, amikor a még élő vallásos hagyományokkal és szoká­sokkal foglalkozunk. A néprajzosok által összegyűjtött gazdag anyagból a babonának nevezett jelenségek mellett a népköltészet, népművészet, népzene, népi gyógyászat, néplélektan, társadalmi és gazdasági néprajz köréből azokat emeljük ki, melyek vallásos vonatkozásai felismerhetők. Tesszük ezt azért, mert megítélésünk szerint a népi géniusz minden meg­nyilvánulása egymással összefonódik. Nincs kizárva, hogy a népi szoká­sok mindenikében vallásos jelenség is rejlik. Egy népdal, egy népzenei motívum, egy kifejezés vagy közmondás, egy népművészeti motívum, egy név, minden mondhat valamit nekünk arról, ami vallásos életűnk szempontjából érdekelhet.

A hagyományok és szokások állandó változásnak vannak kitéve: for­málódnak, új elemekkel gazdagodnak, régi elemeket vetkőznek le ma­gukról, de mindenik visszavezethető a múlt egy jól meghatározható pontjára.

Életünkben feltalálhatjuk azokat a primitív képzeteket, amelyek az ősközösségre jellemző meglátásokból keletkeztek, magukon hordva a nép egyéni sajátosságait és a rokon népekkel való kapcsolatát. Ma is fellelhetők hagyományainkban a polidemonizmus, animizmus, tabu-, fé­tis-, totemhit és az azokhoz kapcsolódó mágikus szertartások, a mítoszok és legendák maradványai. Mindezek a nép ősi vallására vezethetők vissza. Közismert, hogy a keresztény vallásra való áttérés és az azt követő időszak a régi vallási emlékek jó részét keresztény tartalommal telítette vagy pedig tűzzel-vassal irtotta, és mégis számtalan beszédes emlék él ma is abból az időből. Protestáns elődeink is hozzájárultak e folyamat­hoz,  amikor a még meglévő szokások ellen keményen hadakoztak.

1.  Az istenfogalom körét érintő hagyományok, és szokások.

Nyelvünkben az Isten szó eredete ismeretlen. Figyelembe vehető az a vélemény, amely szerint a finnugor eredetű ős szó régi is alakváltoza­tának származéka volna, bár ez sem meggyőző. Köznapi nyelvünkben, népi kifejezésekben az Isten szó ma is az ősiség varázsát sugallja: Isten lova, tüzes Isten nyila, nagy Isten, öreg Isten, kis Isten stb.

A rokon népek hitregéjében megtalálható legfőbb istenalak, a Numi Tarem (Arany Atyácska) a vallástörténészek feltevése szerint megfe­lelne az „öreg Isten" élő nyelvben is előforduló alaknak, aki a felső égben lakik, a többi istenek atyja, s csak ritkán, különleges esetekben avatkozik a földiek dolgába. Talán innen jöhet a ma is használatos mon­dás, hogy „meglátogatta az Isten" és jaj annak, akit meglátogat.

Az égitesteket már korán isteni tisztelet vette körül, különösen a napot és a holdat, melyre többek között a népművészet motívumai is utalnak. A nap tiszteletét sejtetik a már ritkán felbukkanó szokások:

—      déli pihenőkor a mezőn az emberek a nap felé fordulva feküsznek le; a napfelkelte előtt merített víz gyógyít; naplemente után szeme­tet a házból, istállóból kidobni nem szabad, mert a szerencsét dobja ki azzal az ember; a nappal nem szabad szembeönteni a szemetet.

A nappal kapcsolatos jóslatok is ugyanezt a feltevést támasztják alá:

—      ha a nap tisztán nyugszik le, szép időt, ha felhőben nyugszik,
esőt, ha napnyugtakor veres az ég, szelet vagy hideget, ha a nap hevert
süt, esőt jelent stb.

Egyesek a napisten tiszteletével kapcsolatos hagyományoknak te­kintik a nép hitében emlegetett Nagy Boldogasszony alakját. Minthogy a kereszténységnek nem volt mit kezdenie ezzel az ősi fogalommal, a Nagyboldogasszony napokat Mária, a Jézus anyjának ünnepévé tette, A népi hagyomány Nagyboldogasszony alakjában a termékenységet, az ál­dozatkészséget, az anyaságot tisztelte.² Ma már csak a nevet tartja szá­mon a nép, de ismeri mint jeles napot a Gyertyaszentelő-, Gyümölcs­oltó-, Sarlós- Boldogasszony napokat, és számon tartja a Kisasszony nap­ját is, időjóslás, vetés stb. -vel kapcsolatosan.

A holdisten iránti hit nyilatkozataival is gyakran találkozunk. Ilyen, hogy a hold változása befolyással bír bizonyos teendőkre, eseményekre, mint pl.: ültetni, vetni holdtöltekor jó; ha az újholdat meglátod s pénz van a zsebedben, szerencsés vagy, egész hónapban lesz pénzed; ha a hold tiszta, jó idő lesz, ha a holdnak udvara van, esőt jelez.

Vallásos tisztelet tárgyául szolgáltak a csillagok is, mint hatalmas, emberszerető szellemek, de vannak közöttük rosszak is. Ősi meggyőző­dés, hogy minden embernek van egy csillaga, melytől függ élete és sze­rencséje. Ez nyilatkozik meg közmondásainkban is: szerencsés csillag alatt született, feljött a csillaga, leszállt a csillaga. A jövőt is ki lehet olvasni a csillagokból. A csillagokhoz kötött hiedelem szerint a csilla­gokra mutatni vagy azokat megszámlálni nem szabad, mert „sümölcs" nő a számláló kezére.

A vallás fejlődésének animisztikus fokán a természeti elemeket is imádattal övezték. A vizek szellemének tiszteletét őrzi pl. a ma is szo­kásban maradt székelyderzsi határkerülés, amikor a kutaknál, források­nál meg szoktak állni, és a lelkész imát mond.

A tűztisztelettel kapcsolatosan is élnek különös szokások: tűzbe köpni, szemetet önteni nem szabad; a villám okozta égi tüzet nem lehet vízzel oltani; a tűz „dorombol", haragot jósol.

A fák szellemének tiszteletére következtethetünk a sok helyen szo­kásban levő húsvéti fenyő, májusfa és a pünkösdi nyírfa-zöldág állítás gyakorlatából.

Nem feledkezhetünk meg a népmesék tündéreiről és azok királynő­jéről, Tündér Ilonáról sem. A tündérek helyét a kereszténységben az an­gyalok foglalták el; a tündérek már csak a mesék világában élnek, és csak éjjel járhatnak, hajnali kakasszóra el kell hagyniok a földet. Isme­retesek népmeséinkből a törpék és óriások is, akik az ősvallásban mint közbülső lények tiszteletben részesültek.³

Említést kell tennünk a mesék állatkirályairól, melyek a totemizmus  vagy teriomorfizmus maradványai. Figyelemre méltó, hogy népünk tudatában sok jóslat él az állatokkal kapcsolatosan: ha valaki fekete macskával találkozik, nem lesz szerencséje; ha a macska táncol, hideget jelent, ha mosdik, jó idő lesz; ha a kutya vonít, valaki meghal a háznál  vagy kárt vall; a bagoly kuvikolása szintén ezt jelzi; a kakukk ahányat szól, amikor az évben először hallod, annyi évet élsz; a tyúkok, ha korán elülnek, zivatar, ha a porban fürödnek, jó idő lesz. Ezenkívül megfigyel­hető, hogy a farkas a népmesékben, akárcsak a medve, nem mint vérengző állat szerepel. A szarvast szent állatnak tartják. A kígyót a ház közelében nem szabad megölni, mert ezzel a ház szerencséjének ártunk. Ugyanilyen tiltás illeti a békát, pókot, lepkét is. A fecske fészkét sem szabad leverni; azt néhol „Isten madarának" nevezik.

 2. Ártó szellemek hagyományainkban és szokásainkban

 A gonosz szellemek megszemélyesítője az ördög; alakja a bibliai sátán fogalmával kapcsolódott egybe. A kereszténység hatásának tulajdo­níthatjuk, hogy az ördög olyan lett, amilyennek ma az egyes keresztény felekezetek tanítják. „Nem olyan fekete az ördög sem, amilyennek fes­tik" — tartja a közmondás. Az ókori vallásos szemlélet szerint az ördög a sötétség istene, ezért fekete. A vogul hagyományban a „térn" annyi mint ördög, lidérc; innen eredhet a „teringette" szavunk, az indulat ki- fejezése is, ami annyit jelent, mint ördögadta.⁴ Az ördög mellett ismeretesek más ártó lények is. Ilyenek a mesében szereplő sárkányok és állatszörnyek, melyekről számtalan helynév és családnév beszél. A nép­mondák ismerik a boszorkányokat, fehér asszonyokat, kiktől különösen a csecsemőket féltik.⁵ A vizek leányai vagy sellői a kútba néző gyermeket szeretik magukhoz csalogatni. Még az én gyermekkoromban is ijesztettek minket: ne menj a kúthoz, mert belehúz a „hargas" asszony⁶. Az erdei  kísértetek, a manók, a föld alatti rossz szellemek szintén a mesék világában élnek, A mai köznyelvben a betegség szellemét jelenti: a fene, guta stb. Hagyományainkban elég gyakran fordul elő a szemverés, igézés emlegetése.

A halottak szellemeinek ellenséges indulata ma is félelmet vált ki. Azt tartják, hogy éjfélkor visszajárnak az élők megrontására.

A boszorkányok fejedelemasszonya és a „szép asszonyok" a néphit­ben valódi sámán szellemek, kik jót-rosszat tenni egyaránt hajlandók. Róluk sok legenda élt a nép között.

3. Kultikus idők a hagyományok és szokások tükrében

A kultikus napok sorát a tavasz előhírnökei nyitják meg. Gyertya­szentelő⁷, Jégtörő Mátyás-nap⁸, mely utóbbi a vízkultusszal állott össze­függésben. Mátyás, ha kap, nem hagy (viszen), ha nem kap, jeget hagy. Azután március 12., Gergely napja, melyhez a Gergely-járás régi emlé­kei fűződnek, de ma is időjóslás, erre utal többek között az a mondás is: „Gergely rázza a szakáilát"⁹. Gyümölcsoltó Boldogasszony márc. 25-én van. Székelyföldön ismeretes a farsangvégi Tél-temetés szokása is {pl. Kibéden). Szentgyörgy napját az ősvallás húsvétjának tartják (ápr. 24). Ehhez a naphoz kapcsolódik az a tapasztalat, hogy a kukoricát Szent­györgy napja előtti és utáni héten kell elvetni, továbbá a már tréfásnak tűnő hiedelem, hogy aki Szentgyörgy-nap előtt először hall mennydör­gést, vesse magát azonnal a földre, s ott többször henteregjen ide-oda, akkor abban az évben nem lesz gyomorfájása. Hegyhát vidékén Szent­györgy éjszakáján szokás nyírfaágakat tenni az ablakba, hogy a boszor­kányokat távoltartsák a háztól. Ilyenkor van a juhok, tehenek kihajtásának az ideje, amikor a nyírfaág mint rontástól való védekezési eszköz szerepel.¹⁰ Mindebből nálunk csak a tavaszi és nyár eleji zöldág-tevés hagyománya maradt meg. Sok helyen húsvétkor, máshol május 1-én vagy pünkösdkor gyakorolják. A Homoród mentén nyírfaágat tesznek május 1-én a lányos házakhoz, másutt, ahol nincs nyírfa, bükkfaágat; húsvétkor a Maros—Kisküküllő mentén fenyőágat tesznek, ami ma tisz­teletadás, az ifjak egymás iránti rokonszenvét fejezi ki, de joggal tehető fel, hogy kultikus eredete van.

Nagypéntekhez is kapcsolódnak nem-keresztény színezetű szokások: pl. ezen a napon nem szabad ruhát szárítani, mert annyi állat bőre sem­misül meg, ahány ruhát kiterítettek.

A húsvéttal kapcsolatos öntözés és píros tojás ősvallási emlék. Hús­vét időszakához kapcsolódik a határjárás.¹¹

A pünkösdnek is van múltja, melyre a „pünkösdi királyság" meg­maradt nyelvemlék enged következtetni.

Szentiván éjjelének sok régi szokását is meg kell említenünk. Ma már Szent János napjának nevezik, mely jún. 24-re esik. (Unitárius nap­tárunkban Iván-nap.) Szentábrahámon még van, aki emlékszik arra, hogy ezen a napon a szekér kerekét bevonták szalmával, majd kihúzták a dom­bos dűlőútra, és ott a szalmát meggyújtva, a lejtőn elengedték. Felte­hető, hogy a tűz és nap tiszteletével állhatott kapcsolatban, amire a nép­rajzi emlékekből is következtethetni lehet.¹²

Az év végi ünnepek között megemlítjük a Luca-napot, ahol a nyírfa­ág is szerepel. Nálunk az orgonaágról mondják, hogy ha e napon vízbe teszik, a szobában kivirágzik.

Karácsonynak is megvannak az ősi jelei. Ilyen pl. a koledálás vagy kántálas. Újév ünnepéhez ilyen babonák kapcsolódnak: ha asszony megy be először a kapun, szerencsétlenséget hoz az újév, vagy az állatok nő­nemű utódot ellenek. Az újévi malac szerencsét jelent, a patkó is sze­repel az újévi üdvözlőlapokon, mint szerencsehozó tárgy. Ilyenkor nem jó semmit kiadni a házból, mert egész évben reá tart.

Jeles napok során kell megemlékeznünk a születés, házasságkötés és halálesetről. A születés és a halál csillagokkal kapcsolódott össze az ősök képzetében. A lakodalomtartás napja régi szokás szerint sok helyen kedden volt, mint szerencsés napon.¹³ Különben a hét minden napja megkülönböztetett jelentőséggel bírt az ősi gondolkozásban.

4.       A kultikus helyek hagyományainkban és szokásainkban

A kultikus helyekre a ma fennmaradt helység-, határ-, hegy-, kutak-, tavak-, fák nevei utalnak. Ilyenek pl. Sába köve, Bálványos, Po­gányvár, Áldomás feje, Oltárkő, Tűzhalom, Istenhegy, Királykő, Áldozó-kő, Istenszéke, Tündérvölgy,   Tündér   Ilona   kocsija   (Firtos),   Szentkút, Gágókút, Csukástó stb.

A kutatók általában azon a véleményen vannak, hogy az első ke­resztény templomok többsége a régi ún. „szent helyekre" épült, azzal a céllal, hogy az ősi kultikus helyeknek keresztény tartalmat adjon. A „szent helyek" ősi jellemzői között ismerjük, hogy a „szent" kutakba pénzt, bizonyos helyekre követ vagy rozsét dobnak, vagy rongyokat akasztanak. Érdekes Herodotosz feljegyzése arról, hogy a szkíták a harc istenének egymásra halmozott rőzsékből emeltek szentélyt, és erre a halomra, mivel évenként lesüppedt, újabb rőzsét szoktak rakni. Ehhez hasonlónak vélem az általam is ismert kő- és rőzsehalmok keletkezésének két esetét. Siménfalvi szokás, hogy a Bencsör nevű erdőrészen, még az én gyermekkoromban is, egy ember elhalálozási helyére az arra járók követ dobtak, amiből egy halom képződött. Gagyban a Leányhalom nevű helyre, ahol egy bözödi leányt a hagyomány szerint a rablók meggyil­koltak, rozsét dobnak.

5. Kultikus cselekmények maradványai

Az áldozat emléke maradt fenn az áldomásban, melyet nem csupán ünnepnapokon, de adás-vételnél, barátságkötésnél is gyakoroltak. Az ál­domás alkalmával az italt addig nem fogyasztják el, amíg meg nem  ál­dották azt. Az áldomásivással megkötöttnek tekintik a szerződést. Az ál­domásokra vonatkozó régi egyházközségi pénztárkönyvekben sok adatot találunk arra nézve, hogy a templom építésekor, szerződés megkötésekor, a munka befejezésekor mennyit fizettek áldomásba a pallérnak „égett borért". Az áldomásozás előfordul születésnél, lakodalomnál és a halotti torban is.

A csecsemő védelmét szolgáló mágikus cselekmények egész sora ma­radt fenn. Ilyen az igézés elleni védekezés piros szalaggal, a bölcsőbe helyezett fokhagymával, kenyérrel, sóval, kakukkfüvei, vágószerszámok­kal, nyírfavesszővel. A születéshez tartozik a pocita vagy radina is, a régi családi áldozat maradványa. Ma is étellel-itallal látogatják meg a gyermekágyas asszonyt. Régebben a szülőasszony szalmazsákja alá ke­nyeret és sót s fokhagymát tettek. A gyermekágyas asszonyt meglátogató asszonyok ruhájukból kitépnek egy-egy szálat, mondván, hogy ne vigyék el az anyatejet.

Személyes tapasztalatunk, hogy a kenyeret és sót mint szerencsét hozó szert, vagy rontástól való védőeszközt tekintik ma is, amikor a csa­lád új helyre költözik, vagy az ifjú pár elfoglalja az új lakásban a helyét, bizonyos helyre a lakásban kenyeret és sót helyeznek el.

A „megigézett" gyermeket vízvetéssel gyógyítják: vízbe égő szenet dobnak, és közben varázsigéket mondanak a gyógyulás érdekében.

Ismeretes a lekopogás szokása, ami abból áll, hogy amikor valaki elmondhatja: „hála Istennek egészséges vagyok, de kopogjam le", s akkor az asztal lapját alulról felfelé bal keze ujjával megkopogtatja. Ez is egy ősi szertartás velejárója, mely az ártó szellemek elűzésére szolgált,

A házasságkötés kultikus cselekményét szokásaink közül elég sok tartja emlékezetben. Maga a kifejezés: „feleséget vett", a vásárlásra és a nőrablásra emlékeztet. Erre utal az „eladó leány", a vő- [vevő] legény, vőfély [vevő fél] stb. kifejezés. Tudjuk, hogy pl. Magyarszováton és Ürmösön ma is divat a leányrablás vagy a leányszöktetés; ismert a gáinai leányvásár.

A leányrablásra mutat a lányos háznál színlelt ellenséges fogadtatás, az utak elkötése; ehhez fűződik a találós kérdésekre való felelési köte­lezettség, a menyasszony ellopása, vagy a menyasszonyi cipő ellopása és annak pénzzel való kiváltása. A jegyváltás, leánynéző vagy háztűznéző tulajdonképpen régen egyezkedés, alku ideje volt a házasságkötéssel kap­csolatosan.

A kézfogó alkalmával a két apa bal kezével a gerendát fogta és átokformula keretében nyújtottak egymásnak jobbot, mondván: „szá­radjon el a kezem". Ismeretes, hogy az ún. bádogos cigányok ma is meg­esketik gyermekeiket és átkot mondatnak el kölcsönösen a házasulan­dókkal, ha nem tartják meg a házastársi hűséget,

A kerek lepény, a lakodalmi perec vagy kalács és a sokat emlege­tett kása tulajdonképpen áldozati ételek lehettek a Napisten tiszteletére.

A határkerülést ma is sok helyen gyakorolják. így pl. Székelyderzsben június utolsó szombatján végigjárják a határt, dombokon, források­nál, határköveknél megállnak és imádkoznak, búzakoszorúval vonulnak a templomba. Itt jegyezzük meg, hogy régebb a Nyárádmentén húsvét szombatján volt a határkerülés ideje. Ez az időpont ó- és újévi szokást sejtet, feltételezhető ugyanis, hogy őseink az újévet tavasztól (márc. 20.) számították. Hasonló jellegénél fogva ide sorolhatjuk a jégverés ünnepét is, amely az előbbihez hasonlóan történik és nagy tömeget vonz a templomba.

Újévi szokás a hajnalozás is, ami pl. Szentábrahámon még szokásban van. Január 1-én elmennek a lelkészhez, majd a lányos házakhoz, és köszöntik az újévet, énekelnek, táncolnak, a háziak pedig tésztával, ital­lal kínálják a hajnalozókat. Siménfalván ezt a szokást húsvétkor gyako­rolták.

A mai közös étkezések és a vendég kínálása kenyérrel és sóval az ételáldozatok maradványa, mely a rossz szellem megnyerésére irányul és kifejezi azt is, hogy aki kenyeremet eszi, az nem lehet ellenségem.

Megemlítjük a regölést (pl. Kénosban még él); a regös ének beszél az üldözésről (pogány üldözés), a régi törvényről, az ó-vallásról, a csoda­szarvasról, de különösen „a nagy rőt ökörről", mely az áldás ősi jelképe, és a nap tiszteletére feláldozott bika emléke rejtőzik benne.

A vesszővel való verés, amit Aprószentek napján a gyermekek gya­korolnak itt-ott és a Mikulás-vessző is erő—egészség-varázslat betegség ellen, ahol a nyírfavesszőnek a szereplése is jelen van.

Az álomból való jóslás a sámánizmus gyakorlatára utal. Ismeretes, hogy a sámán révületbe esik, és másvilági lényekkel kerül kapcsolatba, kozmikus utat jár be és jósolni tud, de jót-rosszat is képes okozni.¹⁴

A halállal és temetéssel kapcsolatban sok ősi eredetű szokás él. Ilyen a halotti tor, mely nem annyira kegyelet, mint a halott szellemét lekö­telező halotti áldozat. A halott kezébe pénzt tesznek, kedvenc tárgyait temetik el vele. A földet azért dobják a sírgödörbe, hogy a halott szel­leme ne jöjjön vissza és ne zavarja az élőket, s esetleg valakit magával ne vigyen. Ma is mondják a halottról: vajon kit visz magával az élők közül. A virrasztás szokását is a halott szellemétől való félelem hozta létre, A halottat a temetőből visszajövet nem szabad siratni, mert rossz sorsa lesz a túlvilágon. Az egykori halottégetés hagyományát sejteti a „se híre, se hamva" kifejezés.

A különféle mágikus gyógymódok is ide tartoznak, mint az ijedség ellen való ólomöntés, mely a tűz- és a vízkultuszt egyesíti magában. „Kutyaharapást szőrivel gyógyítják", árpa aratás a szemről, köpés, gyík­kal való gyógyítás, mind vallásos eredetűek. Ma is hallani „megcsináltatásról", a „bűvös kör"-ről mint a rontás elleni védekezés régi eszköze boszorkányok ellen.

Élnek a gyermekmondókák: „Süss fel, nap...", „Gólya, gólya, gelice. ... síppal, dobbal, nádi hegedűvel”; ezek varázsszavak maradványai.

6. Kultikus személyekkel kapcsolatos hagyományok és szokások

Táltos, javas, bűbájos (bűbájoló), varázsló, néző, látó szavaink utal­nak a kultikus személyekre. Ilyeneknek tekinthetjük a kádár és gyula, regös, igric és a bába-asszony szavainkat is. A sámánizmus maradványá­nak tulajdonítható, hogy még ma is hisznek egyesek ún. „tudós asszonyok"-ban, akikhez kényes ügyeik megoldása érdekében fordulnak.

A kultikus személyekkel kapcsolatos hagyományok szelleme arra en­ged következtetni, hogy a titokzatosság, a rendkívüliség, a jót és rosszat okozó szellemekkel kapcsolatot tartó személyeket nem annyira a tiszte­let, mint inkább a tőlük való idegenkedés és félelem vette körül. Ma is mondják: ha pappal találkozol, nem lesz szerencséd, vagy, ha újévkor pap megy a házadhoz, szerencsétlenséget okoz.

7.       Biblikus-keresztény  ihletésű  hagyományok  és  szokások

A Biblia a kereszténység felvétele után sok új hagyomány és szokás ihletője és elindítója lett. Nagy és széles mező tárul ki előttünk, éppen ezért csupán azokra az emlékekre kívánunk rámutatni, amelyekkel leg­könnyebben találkozhatunk.

Első helyen jelentkeznek az Ószövetség teremtéstörténetével kap­csolatban keletkezett hagyományok. Ádám és Éva alakja népi vonást öltött magára, és a lakodalmakban a násznagyi és vőfélyi beszédekben gyakran szerepelnek. Bálint Sándor ismertet egy ilyen tipikus mondókát a népi hagyományokból¹⁵: „Ádámot az Isten mikor teremtette, / A szent házasságot még akkor szerzette. / Egy oldala csontját Ádámnak kivette, / Melyből Éva asszonyt mellé készítette. / Maga volt a vőfély az egek ki­rálya, / Amint ezt Mózes szent históriája / Bőven előadja, bárki kivizs­gálja, / S ezt minden értelem bámulva csodálja. / E szent rendelése az egek urának / Tetszett Ádám apánk sok maradékának, / Mind a pátriár­kának, evangélistának, / Páratlan életet kevesen tartának." — Ehhez ha­sonlót találunk Szentábrahámon is, 1938-ból. A lakodalmi szokások kö­zött emlegetett találós kérdések között ilyeneket találunk:

—      Hol ordított akkorát a szamár, hogy az egész világ meghallotta?

—      A Noé bárkájában.

Ki ölte meg a világnak negyed részét? — Káin.

Ki vágott az anyján fát? — Ádám, kit az Isten földből teremtett.

—      Mikor beszélt az ember a szamárral? — Bálám próféta idejében.
Sok vidéken ismerünk biblikus elnevezésű határrészeket, mint például Szentábrahámon: Zsidó hegy, Észek.

A néphagyomány rokonszenves alakja Noé. Ha valami nagyon régi, azt mondják ma is, hogy a Noé idejéből való. Neki tulajdonítják a szőlő­művelés és a borkészítés¹⁶  ismeretét.

Nevezetes Illés alakja, amit egyebek mellett az Illés név elterjedt­sége is mutat a többi bibliai nevek mellett (Mózes, Áron, Naftali, Ézsaíás, Jeremiás stb.). Illés napja júl. 20-ra esik, a máramarosi románok e napot a nálunk szokásos Úrnapjához hasonlóan ünneplik meg, mely a vihar­ral, mennydörgéssel, villámlással kapcsolatos ünnep. Nálunk ezt a napot pünkösd utáni csütörtökön tartják, szintén a viharral, villámlással áll kapcsolatban.

A népmesék egész sorában szerepel Jézus és Péter, kik faluról fa­lura járnak. Péter az emberiség képviselője, aki magyarázatot keres sok, általa meg nem értett jelenségre. „Mikor Krisztus Urunk a földön járt"

—      így kezdődnek a mesék is. Péter alakját úgy ismeri a nép, mint a
mennyország kapujának őrét. A néphit szerint a Göncöl táján van az ég
kapuja.

Érdekesnek tartjuk feljegyezni, hogy a Hegyi Beszéd mintájára szü­letett meg s általánosan Jézusnak tulajdonított tanítás: „Aki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel". Erről sok Bibliát ismerő ember is kiáll vi­tatkozni, hogy ott van megírva, ahol az: „Aki arcul üt téged jobb felöl, fordítsd a másik orczádat is" (Mt, 5, 39). A népi hiedelem szerint a búza-szem egyik végén látható, érdekes jel (a száradás jele) nem más, mint Jézus képe.

A születésnél a gyermekágyból való felgyógyuláskor még tartják a hat hét utáni templomban való megjelenés és adományozás szokását pl. Siménfalván és Szentábrahámon¹⁷.

A mózesi tisztulási¹⁸ törvényt asszonyaink némely helyen (pl. Homoródkarácsonyfalván) úrvacsoravétel alkalmával ma is betartják.

8. Hagyomány és gyülekezeti élei

A hívek egyéni és gyülekezeti élete elválaszthatatlan a vallásos ere­detű hagyományoktól és szokásoktól. Értékek ezek, melyek tiszteletet érdemelnek, mint mélyre nyúló gyökerek. Ezek őrzik jellegzetességein­ket, de ugyanakkor összekötnek a közös múlton keresztül a világ hivő népeivel, akik hozzánk hasonlóan őrzik szokásaikat.

Az emberiség múltjába mutató hagyományok és szokások az idők folyamán szinkretizálódtak a kereszténység tanításával, de ezen túlme­nően magát a vallást is befolyásolta a népi lélek képzeletvilága. Ezek­nek az ötvözetéből, egymásra való kölcsönhatásából született meg, for­málódott a sajátos népi vallás, szemben a hivatalos, intézményes val­lással. A népi vallásosságnak nincs határozott teológiája, de vannak ki­elemezhető jellegzetességei, amelyek az egyházi vallásossággal kölcsön­hatásban  vannak.  A népi  vallásosságban  elszíntelenednek  a különböző teológiai felfogások, elmosódnak a felekezeti jellegzetességek. Ezt a je­lenséget a vegyes felekezetű közösségben lehet jól szemlélni, ahol több­nyire a külsőségek alapján különböztetik meg egyik felekezetet a má­siktól. A népi vallás jellegzetességeiből lássunk néhányat közelebbről is.

a)       A népi vallásban sok a naivitás. Ebből következik pl. az álom-
látásnak tulajdonított fontosság. Vannak közismert álmok, melyből jósolnak, de még a régi „Álmoskönyveket" is néhol használják. A naivi­tás abban is felmérhető, hogy van egyén,  aki hiszi, miszerint minden imádságért ajándékot kap Istentől, és minden jóért jutalom jár, az el­követett bűnért pedig nyomban jön a büntetés.  „Jól imádkoztál, mert megsegített az Isten", emlegetik komolyan.

Ha egy vallásos embert kár, betegség vagy szerencsétlenség ér, így szólanak: „...pedig vallásos ember volt", s ha éppen egy lelkész kerül ilyen helyzetbe, az feltűnő, gyanús; Isten még őt sem segíti, biztosan titkos bűne lehet, s azért bünteti.

Gyakran azonnali jutalmat várnak az egyház javára adott adomá­nyokért: „Adok, mert ahányszor még adtam, mindig megsegített az Is­ten."

A hiszékenységre jellemző a vihar, a villámláskor való imádkozás: „Jaj Istenem segíts meg",  s ha valahová beleüt a villám, ma is ko­molyan veszik, hogy „az Isten ítélete" érte azt a helyet.

A népi hit értékét naivitásában is lehet becsülni, mert aki hisz va­lamiben, az a beteljesedés irányába halad. Azt tartják, hogy aki hisz a gyógyulásban, a gyógyszer hatásában, az könnyebben gyógyul.

A káros, rossz szokások jelentkezése. Ezek közül a torozásról kell
megemlékeznünk,  amely egyes helyeken  ijesztő méreteket ölt. Pogány
jellege  miatt  állandóan   harcolt  ellene  a  kereszténység.  Aki  ismeri  a
szokások erejét, hatalmát, akinek volt halottja, akit nagyon fájlalt s szeretett volna még érette valamit tenni, az sejti a torozás továbbélésének lelki  rugóit.  A  torozást  elsősorban  anyagi szempontból  kell  károsnak tekinteni, mivel fölösleges kiadást okoz, amely a versenyszellem miatt egyre fenyegetőbben terheli a gyászoló családot. A társadalmi rang szim­bóluma lesz egyre inkább a nagy tor, amelyben jó italozási alkalom is rejlik.  Ez  a  tény pedig  súlyosabban billenti a mérleget rossz oldalra, mert az anyagi kérdés  erkölcsi vonatkozásai kerülnek felszínre a  kér­désben, az italozás sok káros következményével együtt.

A népi vallásosság negatív jellemzői között beszélhetünk a ká­romkodásról és az átkozódásról. Nem tartjuk kizártnak, hogy mindezek
a primitív mágiára vezethetők vissza. Isten nevének negatív formában
való emlegetése sok vonatkozásban az ősi felfogást látszik tükrözni. Az
átokról tudjuk, hogy az lehet imaforma is. Egyházunkban az átkozódó
zsoltárok  kihagyása   énekeskönyvünkből   Szentábrahámi   Mihály  püspök
nevéhez fűződik.

A káromkodás, átkozódás ellen ma is van tennivalója a lelkésznek. Sajnos, általános jelenség, annyira, hogy sokszor még a lelkész jelen­létében is káromkodnak az emberek.

d)       Leányszöktetés vagy leányrablás rossz irányú hagyománya ellen
az egyház sokat küzdött, de eltörölni teljesen nem tudta.

e) A rendkívüliségek iránti fogékonyság is tipikus jellemzője a népi léleknek.

Egyszerű történeteket hamar kiszíneznek, amint a hír szájról szájra jár, a képzelet működik és meghozza az eredményt. Ezért élnek a me­sék, hordozván a mitologikus múlt nyomait. Gondolok itt különösen a mesék világára. „Az ősi iszonyatok azért maradtak meg, mert állan­dóan aktivizálódhattak, mindig újabb és újabb töltésűek lehettek. Ebben az újabb >>töltésben<<  részes a történelem is, amely az emberre végelát­hatatlan kegyetlenséget zúdított... és így az időtlen iszonyat tulajdon­képpen mindig történelmileg konkrét iszonyattá változott."19

A mesék világa azonban boldogító választ adhat az élet nagy kér­déseire, A borzalom csak háttér a boldog kifejléshez. Az ember a me­sében  elégtételt ad önmagának emberi és társadalmi síkon egyaránt, „mert noha borzalmas és kegyetlen világ veszi körül, az ember mégis urává válik önnön sorsának, és győzedelmeskedik a végzetesen ránehe­zedő kegyetlenségen is", mert „bármi lehetséges a büszke és hatalmas embernek, hisz a végső győzelem mégsem a gonosz démonoké ... ha­nem az emberé. A meséi optimizmus lényege ez a naiv hiedelem. Önál­tatás? vagy inkább az életösztön burkolt formája? A népi lélek elviseli a tragikus életérzést, képes belenézni a lét mélységes szakadékaiba. De nem zuhan bele sohasem, és erre szüksége van, hogy tovább tudjon élni. Ez a hit, amely aktivizálja minden energiáját, hogy másnap újból fel­véve a robotot, élni tudjon. Mert az élet szent kötelessége minden teremt­ménynek. A társadalmi számkivetettségben élő, önérzetükben annyiszor megtiport embernek egyetlen, lehetséges vigasza, credója, vallása."²⁰

Ez az ősi optimizmus egybe esik az unitárizmussal. Ezt figyelni, híveinktől optimizmust tanulni az unitárius lelkész mindenkori feladata.

f) A népi vallásosság antiklerikális színezete.

Az antiklerikális jellegzetesség a sámánizmusból eredhet, melyben a kultikus személy szellemek segítségével jót és rosszat egyaránt okoz­hatott. Ezért sokkal inkább félelmet, mint rokonszenvet vált ki. Ma is van egy olyan kívánalom a lelkésszel szemben, hogy más legyen, mint hívei. S ha nem más, akkor is keresik benne a megkülönböztető jegye­ket. Könnyen felfedezik gyarlóságait; valami különc alakot keresnek benne és egyben egy mások fölé magasodó varázslatos egyént.²¹

A lelkész testi adottságai is az érdeklődés középpontjában állanak. A testi szépség, termet, fizikai erőnlét előnye, a testi fogyatékosság hátránya nyilvánvalóan nagy figyelemre tartanak számot. Unitárius lel­készeink sorában nevezetesek voltak: a csonka pap, vak pap, a sánta pap; Szentábrahámon ma is emlegetik a nyolc ujjú papot, aki állítólag Péterfi Sándor volt. Ezt a tényt is fent említett okokra lehet vissza­vezetni.

A lelkész személyével kapcsolatos kritikai magatartásnak társadal­mi oka is van. A régi osztálytársadalomban, a lelkész általában, az ural­kodó osztály oldalán állott társadalmi helyzeténél fogva, még akkor is, ha lelkileg népével együtt érzett.

A lelkész teljesen ma sem tud beleolvadni a népbe. Foglalkozásá­nál fogva értelmiségiek közé sorolják. „Nadrágos ember", „pennás em­ber" — mondják. Bár anyagi helyzete nem mindig ad lehetőséget rá, mégis a múlt kísérti a lelkészt, hogy jobban reprezentáljon, de kísérti a híveket is, akik elvárják, hogy lelkészük ruházatban, a jólétet jelző anyagi javakban is több legyen. A lelkész egyben idegen is. Olyan em­ber, aki jött és valószínű, elmegy a faluközösségből. Elődei nincsenek, utódai   bizonytalan,   hogy   ide   gyökereznek:   „jövevény",   aki,   ha   úgy öltözik, mint a nép, csodálkoznak rajta, esetleg kinevetik; ha azzal fog­lalkozik szabad idejében, amivel ők, bizalmatlanul veszik, gyanakodnak szakismeretében. Gazdasági és hasonló ténykedésének sikerét vagy ku­darcát rögtön kapcsolatba hozzák hivatásával. Ha pedig történetesen ,,törzsgyökeres"  a gyülekezetben, akkor még inkább nehéz a  helyzete.

Ezért semmire sem keli jobban törekedni és semminek sem lehet jobban örvendeni, mint annak, ha a lelkész a fennálló akadályok elle­nére a lehető legjobban azonosulhat a gyülekezete tagjaival, hogy ezáltal az egyházi és a népi vallásosság áldásos színtézisét megteremthesse. Ezen a téren komoly eredményeket értünk el. Megemlítjük nagy ünne­peinket, azoknak népi eredetű szokásait. Templomainkban megjelent a karácsonyfa, a bethlehemesek hirdetik Jézus születését. Híveink szíve­sen fogadják, kik a kis Jézus születését hozzák hírül örvendezéssel. Nincs talán ház, ahol ne díszítenének karácsonyfát s mindenki ne kapna an­gyalfiát. Még él a regölés, néhol kántálás. Aprószentek napját is itt-ott megtartják.

Ugyanígy beszélhetünk a húsvétról is. öntöző gyermekek és fel­nőttek járnak házról házra; hajnalozók éneke töri meg az éjszakai csen­det; mindenütt piros tojást — hímes tojást festenek, és azt ajándé­kozzák mint az élet szimbólumát cserébe az öntözők fáradságáért, akik azért jöttek, hogy harmatot öntsenek a „virágszál"-ra, hogy el ne her­vadjon. Az utcákon a piros tojással „törköl"-nek a gyermekek, szólnak a harangok, örökéletről énekelnek a templomokban, s azt hirdeti a ter­mészet is. Egypár héttel később zöldágat, lehetőleg nyírfát tesznek a leányok kapujára a legények. Május elseje vagy pünkösd van ilyenkor. De zöldág díszíti a templomok kapuját, ajtaját, tornyát is a konfirmáció­kor, lakodalmakkor. Búzakoszorút fonnak s visznek a templomba az ún. fogadott ünnepeken, határkerüléskor. Nagy ünnepeinkhez kapcsolódnak a hagyományos ételek is: a lepény, a kalács, a sertésvágás, a húsvéti bárány, mely nélkül nem telhetik el az ünnep.²²

Megvan még az öltözködés hagyományának maradványa is az ün­nepi alkalmakra, amit az egyház nem akar befolyásolni, de elvárja, mert az „illendőség úgy hozza magával, hogy az úrasztalához tisztán és ren­desen felöltözve járuljunk". Lelkész szerepe, hogy a meglévő népviseletet különösen nagy ünnepi alkalmakkor pártfogásba vegye. A templomi szer­tartás méltóságát csak fokozza az úrasztala előtt népviseletben álló fér­fiak, asszonyok csoportja, de különösen felemelő látvány a népviseletben konfirmáló csoport.

Templomaink nagy részében már rég helyet kapott a népművészei, a festészet, faragászat, textiliák formájában. Szakkönyvek beszélnek ezek­ről, és mint felbecsülhetetlen kincseket tartják nyilván, Védeni, gon­dozni, gyarapítani szintén lelkészi feladat, de ebben a törekvésben hív­juk segítségül a szaktekintélyeket, akik hozzáértéssel, jó ízléssel gazda­gíthatják templomaink belsejét.

Mindezek a külső kerethez tartoznak általában, de sokak számára csupán ennyi az ünnep és a templom. Ezért a belső tartalomban is töre­kedni kell, sőt még állhatatosabban arra, hogy gyülekezetünk tagjaival minél szorosabb kapcsolatban legyünk. A vallás szinkrétizáló hajlandósága eddig is helyet adott, s ezután is fokozatosan helyet kell hogy ad­jon mindannak, ami népi jellegével közelebb hozza az Istenről való is­meretet azokhoz, akiket szolgálni akarunk vele.

JEGYZETEK     

1       Nagy Olga: Mit kutatunk, mit őrzünk? A Hét 1980. jún. 6. XI. évf. 23. sz. 9.

²             Kandra Kabos: Magyar Mythologia, Eger. 1897. 90—114.

³        Komjáth István: Mondák könyve, Bp., 1976, 392.  
4       Kandra K. i.m. 201—207.

⁵      Gazda József: így tudom, így mondom — A régi falu emlékezete. Bukarest, 1980. 235—246.

⁶              Uo. 184.

⁷              Xántus János: A természet kalendáriuma. Bukarest. 451.          .      

⁸              Uo. 504.
9        Uo. 507.

¹⁰            Uo. 96—97.      .       

¹¹              Uo. 50—55.         

¹²              Uo. 188.

¹³      Dr. Kos Károly: Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979. 480.

¹⁴              Nagy O. i.m. 198.

¹⁵              Bálint Sándor:  Bibliai elemek a magyar  néphagyományban c.  cikke a  Beszélgetések a Bibliáról c. munkában. Bp., 1978. 271.

¹⁶              Uo. 275.      

¹⁷              3 Móz  12, 4—8. Egyházunkban  csirkét vagy  tyúkot szoktak ajándékozni, ezt tanúsítják   a  régi  anyakönyvi   bejegyzések,  így pl.   Homoródújfalun  a  megjegyezés rovatban ezt olvashatjuk: „a tsürke megjött".

¹⁸             3Móz 12, 2 és 4.         -     
¹⁹       Nagy O. i.m. 11.                                                  

²⁰       Uo. 12, 13 és 17—20.       

²¹             Uo. 76, 77.        

²²             Gazda J. i.m. 330—341.

Megjelent a Keresztény Magvető 1981 / 2. száma 86-97. oldalain.