PAP MÁRIA

EMBER A HATALOMBAN
Elhangzott az I. évnegyedi lelkészi értekezleteken

 

Bevezető

A kérdőív gondolatát egy amerikai lelkészcsoporttól vettem át, és erede­tileg a lelkészi hatalom jelentkezési formáinak, létjogosultságának gyakorlá­sából adódó konfliktushelyzetek feltárásának, megoldási lehetőségeinek esélyeit volt hivatott felmérni.

Az idő rövidsége, valamint az ULOSZ azon elképzelése, hogy konkrét, rövid távú hasznos információkat gyűjtsünk, átalakította ezt az elképzelést, így a kérdőív maga kissé torzszülött lett, sok mindent „belegyömöszöltünk", és sok minden kimaradt, talán egy jövőbeni folytatás reményében. Én sze­mély szerint nagyon örvendtem annak, hogy az így született „végtermékre" nagyon sok lelkészkollega válaszolt, s így a most következő elemzés (az előfeltevésünk az, hogy a válaszadók őszintén nyilatkoztak), ha nem is ad egy teljes, átfogó képet, de legalább felvillantja a lelkésztársadalom viszo­nyulását, küzdelmeit a hatalom problematikájával.

A kérdőív elkészítésekor a következő célokat próbáltam megvalósítani:

1.     Mennyi hatalma van elméletileg a lelkésznek az egyházközségben?

2.     Mennyi hatalmat vall be a lelkész?
3 A hatalomgyakorlás technikái.

 

4.  A hatalomgyakorlásból származó konfliktusok, azoknak megoldása
vagy állandósulása, pozitív, ül, negatív utóhatásai.

5.      Konfliktuskezelési technikák.

6.      Lelkészi hatalom/konfliktus - összegezés.

Jelen dolgozatomban csak a hatalom kérdésével foglalkozom, a konflik­tushelyzetek és megoldási lehetőségük egy következő dolgozat tárgyát képe­zik.

Ami a vizsgálat körét illeti: az erdélyi unitárius lelkésztársadalom gya­korló lelkészeire terjedt ki. Az adatgyűjtés kérdőívvel történt, a kérdések né­hány kivétellel a feldolgozandó témára irányultak, alapjuk kollegáim és saját tapasztalatom, a józan ész, valamint általános elvek. A kérdések megfogal­mazásánál természetesen adódtak hibák, de a végső következtetés a válaszok alapján az, hogy a félreértelmezhetőség, ill. „sugalmazás" mértéke elhanya­golható. A hatalom kérdését csak az egyházközségen belül vizsgáltam, nem terjesztettem ki a lelkész hatalmának (vagy hatalomnélküliségének) vizsgá­latára az egyházi hierarchia felsőbb struktúráiban.

 

 

 

A HATALOMRÓL

Mottó: „Jó ideig úgy tudtuk, láttuk, hogy ember nincs a hatalomban, az ember a pálya szélén van, és aki a hatalomban van , az nem ember, az gaz­ember fráter, őrült vagy cinikus szemét alak. Most tudván tudjuk, hogy em­berek is kerültek a hatalomba. Azt is látjuk, valami történik velük. E történé­sek jelentős része érdektelen, úgy értem: triviális. Érdektelen a hatalomvágy, a karrierizmus, a pénzéhség. Kicsit érdekesebb a szédülés, a szédület, amely elfogja ott fent a hatalom bércein ezeket az embereket, más ott a levegő, az ájer, nem ismerik fel a hatalom természetét, mert mintha ez hozzátartoznék e természethez. A legfontosabbnak azonban azt gondolom, hogy a hatalomba került, hatalomhoz jutott embernek megváltoznak a szempontjai. A hatalom legszebb arca a felelősség. A hatalom igazi súlya a felelősség súlya. A cse­lekvés súlya. A magány (sőt a magára hagyatottság) súlya. Azt hiszem, a hatalom legnagyobb kísértése az emlékezetvesztés, az, hogy az ember már nem emlékszik, milyen is volt ő maga hatalom nélkül. Innen csak egy lépés, hogy ne emlékezzék azokra, akik nincsenek a hatalomban. Az embernek a hatalomban folyvást ezért kell harcolnia, az emlékezetéért." (Esterházy Pé­ter: Ember a hatalomban - részlet)

A hatalom kérdése örök problémája az emberiségnek. A Bibliától a leg­szebb világirodalmi remekművekig, filozófiai és etikai traktátusokig számtalan változatban és végkövetkeztetéssel tárgyalódik ember és hatalom viszonya. A hatalomvágy megvan az emberben, de vajon van-e ember a hatalomban? Olyan kérdés ez, melyet a lelkésznek, aki maga is hatalommal rendelkezik (vagy legalábbis úgy tűnik, mintha rendelkezne), meg kell válaszolnia.

A lelkészek nagy többsége az egyházközséggel való viszonya kérdésének megválaszolásakor a válaszok közül a „nagyon jó"-nál a „nagyon"-t zárójel­be tette, és meghagyta a jót. Ez nagyon is reális válasz, hiszen az, aki a na­gyon jó mellett döntött vagy naiv és nem ismeri eléggé gyülekezetét, vagy egyszerűen hazudik. Merem ezt állítani azért, mert nincs olyan egyházköz­ség, ahol a lelkész és gyülekezete állandó harmóniában élne, Vannak ugyan kisebb-nagyobb „csendes időszakok", de általában, mint minden közösség­ben, így az egyházközségben is megvannak a rejtett vagy kimutatott ellenté­tek, ellenérzések, feszültségek. Ezek önmagukban nem feltétlenül negatívak, hiszen sokszor az ellentétek teszik lehetővé a kellemetlen döntések megho­zatalát és azok kivitelezését.

A szolgálati helyét elfoglaló lelkész hamar rájön arra, hogy ahhoz, hogy megértse, mi is történik egyházközségében, először az erőviszonyokat kell felmérnie, vagyis azt, hogy miként oszlik meg a hatalom a gyülekezet tagjai között, és ezt hogyan használják fel. Ez a hatalommegoszlás igaz minden közösségben, kezdve a párkapcsolattól, a családon át a társadalomig.

A hatalom, legyen az személyes vagy csoportos, általában megfélemlíti az embereket. Ehhez tatán hozzájárul az is, hogy társadalmunkban, közösségeinkben legtöbbször a hatalom arbitrárius, erőszakos használatát vagy a vele való visszaélést tapasztaljuk, hogy számunkra a hatalom szónak negatív konnotációja van.  

A kérdőív feldolgozásakor csupán két lelkész írta azt, hogy egyházköz­ségében korlátlan hatalma volna, a legtöbben a „megosztott hatalom" mellett döntöttek, és voltak egy páran, akik azt írták, hogy kevés vagy semmilyen hatalommal nem rendelkeznek. Két lelkész beismerte, hogy egyszerűen nem tudja, hogy rendelkezik-e hatalommal vagy sem. Bármennyire is idegen­kedjünk a „hatalom" szótól, a lelkésznek több hatalma van, mint amennyit beismer vagy amennyit a hívek elismernek. Hatalmának több forrása van, kezdve lelkészi státusától az elhivatottságán vagy következetességén át a kö­zösség szokásrendjéig, de erre még később bővebben kitérek.

Hogy mégis ambivalensen viszonyulunk a hatalom kérdéséhez, az talán annak tudható be, hogy gyakran megfeledkezünk arról, hogy a hatalom ön­magában erkölcsileg semleges. Minden attól függ, hogyan és mire használ­juk! A hatalom megsemmisíthet, de újjá is teremthet, megnyomoríthat vagy felszabadíthat, kihasználhat vagy erőtleníthet a használattól és használótól függően. A lelkész arra hívatott, hogy a jézusi evangéliumot, Isten országát hirdesse, tekintélyének alapvető forrása ebben gyökerezik, s ez már a hata­lom egyik formája. A lelkészt hatalom egy másik forrása vezetői minőségében keresendő, hiszen arra is hivatott, hogy gyülekezetének szel­lemi-lelki vezetője legyen. Harmadsorban hatalmának forrása elkötelezettsé­ge a vállalt lelkészi munka végzésében, és az ebből következő felelősség­érzet.

A lelkész tehát nem hatalomnélküli, amint azt gyakran hisszük, vagy el­hitetik velünk. A lelkésznek hatalma van, csak legtöbbször nem használja. Miért? Ennek több oka is van, de a legtöbb esetben tatán azért, mert félünk a „vezetéstől", félünk a hatalom gyakorlásából adódó konfliktushelyzetektől. Nincs ellentét a hatalom és lelkészi munka között, hanem a között, hogy használjuk-e egyáltalán a hatalmunkat, és ha igen, mire: dominanciára vagy szolgálatra.

1. Mi a hatalom?

A társadalomtudósok meghatározása szerint: viszony, emberközi viszony. Michel Foucault egyik munkájában a következőképpen ír a lelkipásztori ha­talomról:

„A kereszténység az egyetlen vallás, mely egyházzá szervezte magát. Mint ilyen, azt az elvi posztulátumot fogalmazza meg, hogy vallásos képességüktől fogva bizonyos személyek nem hercegként, elöljáróként, pró­fétaként, jövendőmondóként, oktatóként stb,, hanem lelkipásztorként szol­gálhatnak másokat. Ez a szó ugyanakkor a hatalomnak egy nagyon speciális formáját jelöli.

   1.A hatalomnak olyan formája ez, amelynek végső célja, hogy biztosítsa az egyéni üdvözülést a túlvilágon. 

    2.A lelkipásztori hatalom nem egyszerűen olyan hatalmi forma, amelyik
parancsol, Egyúttal arra is késznek kell lennie, hogy feláldozza magát a nyáj
életéért és üdvözüléséért. Ennélfogva különbözik a királyi hatalomtól, amely
alattvalóitól követel áldozatot, hogy a trónt megmentsék.

3.  A hatalomnak olyan formájáról van szó, amely nem csupán az egész
közösséggel törődik, hanem minden egyes egyénnel külön-külön egész élete
során.

4.     Végül a hatalomnak ezt a formáját nem lehet ügy gyakorolni, hogy ne
tudnánk, mi van az emberek fejében, hogy ne térképeznénk fel lelkűket,
hogy ne késztetnénk őket titkaik felfedésére. Ez a hatalom feltételezi a
lelkiismeretről való tudást és az irányításra való képességet.

Ez a hatalmi forma (szemben a politikai hatalommal) az üdvözülésre ori­entálódik. Áldozathozó (szemben az uralkodói elvvel), individualizáló (szemben a jogi hatalommal), egész életen át folyamatosan működik, és az igazságnak - pontosan az egyén igazságának a létrehozásához kapcsolódik."

Michel Foucault szerint ez a fajta lelkipásztori hatalom elveszítette haté­konyságának jó részét, de ennél nagyobb megrázkódtatás is következett, az, hogy az állam ezt a fajta hatalmat saját magának prerogálta. Ez az újfajta „lelkipásztori hatalom", melyet az állam kezd gyakorolni, visszaszorítja, és megfosztja annak eredeti képviselőit hatalmuk nagy részétől, vagyis az addig reális és a társadalomban hatóerővel rendelkező lelkipásztori hatalom szim­bolikussá válik. Az állam áltat így átvett modell céljában változást figyelhe­tünk meg, hiszen immár nem arra irányult, hogy az embereket elvezesse üd­vözülésükhöz a túlvilágon, hanem még ebben az életben kívánta számukra biztosítani azt. Ebben a kontextusban az üdvözülés szó új jelentéseket vesz fel: egészség, jólét (azaz kellő gazdagság, életszínvonal), biztonság. Egy sor „világi cél" vette át a hagyományos lelkipásztorkodás vallásos törekvéseinek helyét, méghozzá igen zökkenőmentesen, mivel különféle okok miatt a lel­kipásztori tevékenység ezeknek a céloknak bizonyos részét járulékos módon továbbkísérte.

Ezzel együtt a lelkipásztori hatalom tisztviselőinek száma megnö­vekedett. Alkalmanként a hatalomnak ezt a formáját az államgépezet vagy legalábbis egy közszolgálati intézmény gyakorolta. De ugyancsak idesorol­hatjuk a magánvállalkozások, jóléti társaságok, adakozók stb. munkáját.

Végül a pásztori hatalom törekvéseinek és gyakorlóinak megszaporodása az emberről való tudás fejlődését két szerep köré összpontosította: az egyik globalizáló és mennyiségi jellegű, és a népességre irányul, a másik analiti­kus, és az egyénnel áll kapcsolatban. Mindez azzal járt, hogy a lelkipásztor! típusú hatalom, amely évszázadokon keresztül egy meghatározott intéz­ményhez kötődött, hirtelen kiterjedt a társadalom egész felépítésére, és in­tézmények sokaságában talált támogatásra. A többé-kevésbé összefonódott, többé-kevésbé rivalizáló lelkipásztori és politikai hatalom kettősségének helyében pedig megszületett egy individualizáló taktika, amely egy sor ha­talmi formát jellemzett: család, orvostudomány, oktatás, munkaadók stb.

 

Foucault gondolatait figyelembe véve, a jelenkori lelkipásztori hatalom a következő alapokon nyugszik:

A.  Belső igazolás:

1.      Isten igéjének hirdetője - elhivatottság

2.      karizma

3.      tudás

4.  szolgálatvállalás és felelősség

B. Külső igazolás:

1. Egyháza alapszabályzata

2.     hagyomány

3.     vezetői, ill. elit-mivolta

A kérdőívben a lelkészi hatalom forrásaként a következő válaszok voltak megjelölve: státus, személyes vonzerő, tudás, elhivatottság, következetesség. Amint látható, itt a lelkész általi, és nem a külső megfigyelő szempontjai ke­rültek előtérbe. A válaszok kapcsán egy vagy több forrást lehet megjelölni, általában mindenki kettőt vagy hármat választott ki. így is meglepőek lettek a válaszok. A lelkészek tekintélyük, vagyis - közvetve - hatalmuk forrását a kö­vetkezőkben látták: 57%- lelkészi státusában, 55%- elhivatottságában, 50%-következetességében, 47%- személyes vonzerejében, 44%- tudásában.

Ha a végeredményt tekintjük, azt látjuk, hogy a legtöbb százalékot nem a belső igazolás, hanem a külső, státus jelleg nyerte eh Ez arra mutat rá, hogy még mindig a tradícióban gyökerezünk, hogy legtöbbször nem MI látjuk, hanem MÁSOK által láttatjuk magunkat. A lelkészi státus, mint a tekintély és ezáltal a hatalom egyik alapvető forrása, természetesen reális, de nem elsődleges. Ezt a „státus"-t bárki megszerezheti, ha elvégzi a megfelelő ta­nulmányokat, és vizsgát tesz. Ez csak a külső burok, a forma, az intézmé­nyesített keret, melyet minden egyén, lelkész maga kell megtöltsön tarta­lommal.

Az Egyház Alapszabályzata és közösségeink szokásrendje automatikusan biztosítja a lelkésznek ezt a státust, annak megtartása viszont az egyén fela­data. Az, hogy még mindig ilyen nagy hangsúlyt fektetünk lelkészi státu­sunkra, számomra annak a bizonyítéka, hogy még mindig egy, az idő által rég meghaladott struktúrában gondolkozunk, hogy fontosabb a keret, mint a tartalom, a szerep, mint a mögötte levő hús-vér ember.

A hatalommal való élés rendjén talán a legártalmasabb és visszataszítóbb az, amikor státusunkra hivatkozva óhajtunk elérni valamit, amit másként (egyénként) nem érhetünk el. A lelkészi státussal való visszaélés nemcsak saját helyzetünket ássa alá, de az egyházét is, melyet szolgálni kívánunk (lásd. Haringtonné, a volt homoródjánosfalvi lelkésznő esete),

2. Elhivatottság

Bizonyos, hogy nemcsak a lelkészi, de bármilyen munka végzésének egyik legfontosabb mozgatóereje a hivatástudat. Az előfeltevés az volna, hogy ez minden lelkésznek megvan, mégis a válaszok mintegy felénél je­lentkezik csak. Miért? Szégyelljük megvallani, vagy csak egyszerűen ide­genkedünk a kifejezéstől? Egyfajta „teológiai borzongás" vagy a nem tiszta lelkiismeret eredménye? Érdemes ezen elgondolkodni már csak azért is, mert voltak, akik a hivatástudattal magyarázták a lelkészi pályán való meg­maradásukat a sokszor „nyomorúságos" körülmények ellenére.

Az elhivatottság mellett szavazók válasza tehát összefüggésben áll azzal a kérdéssel, vajon gondolkodott-e azon, hogy otthagyja lelkészi állását. Erre a kérdésre a döntő többség tagadóan válaszolt, és válaszát a hivatása iránti el­kötelezettséggel indokolta. Kevesen voltak azok, akik bevallották, hogy gondoltak már arra, hogy kilépjenek. Indoklásukat legtöbb esetben az anyagi kiszolgáltatottsággal, tehetetlenséggel, ill. „alkalmatlansággal" magyarázták. (Erre a kérdésre külön is érdemes volna kitérni, és feltárni azokat az okokat, melyek arra indították a válaszadókat, hogy alkalmatlannak érezzék magukat a lelkészi munkára.) Idesorolható be a szolgálatvállalás és felelősség érzése is.

3. Következetesség

A lelkészek fele tekintélyének egy másik forrását a következetességben látja. Ez így igaz, hiszen szükséges, hogy a lelkész kitartson elvei mellett. A gyülekezet nem szereti, ha lelkésze szüntelenül változtatja véleményét. Az emberek úgy érzik, jogosan várhatják el lelkészüktől, hogy tetteinek és sza­vainak súlya legyen, hogy magatartásában tegyen egyfajta kiszámíthatóság. (Vagyis a hívek egy bizonyos idő elteltével tudják, hogy adott esetben lelké­szük hogy fog reagálni.) A gyülekezetét szüntelen újjal, változással és vál­toztatással meglepni akaró lelkész „elijeszti", elidegeníti híveit, akik nem tudják követni.

A következetességnek is van viszont rossz oldala, ha az a jogos változás, megújulás ellen van, ha csak arra szolgál, hogy megcsontosodott gyakorlato­kat tartson életben. A hatalom gyakorlásában kell lennie rendszernek, követ­kezetességnek, de azt nem kell túlzásba vinni. Időnként jó feleleveníteni azt a régi közmondást, miszerint: „csak a hülye következetes."

4. Személyes vonzerő

A karizma a valóság és az élet rendkívüli, nem-hétköznapi aspektusait jeleníti meg. Karizmája lehet személynek és pozíciónak egyaránt. A szemé­lyes karizma lehet inherens (velejáró), vagy megszerezhető. Az ember rend­szerint úgy tehet szert karizmára, hogy rendkívüli cselekedeteket hajt végre, vagy valamilyen rendkívüli élményben van része. Az inherens karizma ki­vételes képesség, mely nem mindenkinek adatik meg. A megszerezhető ka­rizma a mai világunkban eléggé kis valószínűségű, bár van rá példa (Tőkés László).

A karizma a lelkész esetében körbehatárolt, leszűkített, mert a lelkész a hagyományt, az uralkodó tekintélyt, a hatalmat, az intézményt és ezáltal  legtöbb esetben, sajnos, a konzervativizmust képviselt- Ez korlátozza működési szabadságát, de karizmája segítségével intézményének üzenetét határozatait a vezető személyes tulajdonságai, képességet iránti tiszteletből fogadja el a közösség.

A kérdőívre adott válaszokból kiderül, hogy a lelkészek többsége számá­ra a pozíció karizmája fontosabb, mint a személyi karizma. Talán ez is hoz­zájárul a lelkészi munka nehézségéhez, mert a tisztség karizmája racionális, hierarchizáló és kevésbé hatásos, míg a személyes karizma az emóciókra apellál, és nagyobb befolyással bír. Örvendetes, hogy a lelkészek 47%-a te­kintélyének forrását személyes vonzerejében látja. Addig, amíg a státus, az elhivatottság feltételezhetően mindenkinél megtalálható, a személyes vonz­erő, az inherens karizma a kevesek kiváltsága. Ez különbözteti meg az ugya­nazzal a státussal vagy hivatástudattal rendelkező lelkészeket. Személyes vonzásával a lelkész sok mindent keresztülvihet, amit erőszakkal vagy ráha­tással nem. A személyes vonzerő különleges hatalom, mellyel azonban csínján kell bánni. A túl gyakran használt „bájolás" végül megszokottá, unalmassá és nemcsak hatástalanná válik egy idő után, hanem egyenesen visszataszítóvá.

5. Tudás

A válaszok közül a tudás érte el a legalacsonyabb pontszámot, mindazok ellenére, hogy a szolgálatokra való felkészülést, az önképzést a lelkészek magas pontszámmal osztályozták, és célkitűzéseik között visszatérő motí­vum a teológiai irodalom művelése, gazdagítása. Van itt egy nagy diszkre­pancia a két adat között, ami arra utal, hogy a válaszadások rendjén talán nem mindig voltunk őszinték, vagy esetleg a realitást összekeverjük a meg­valósíthatósággal, álmainkkal. A hétköznapi tapasztalat azt mutatja, hogy a lelkésznél nem a tudás az elsődleges, mégis a lelkész rejtett vágya, hogy ké­pezze magát a „jó pap holtig tanul" elv alapján. Erre a diszkrepanciára talán magyarázat az újonnan kialakuló helyzet. Valamikor a lelkész teológus is volt, a szó igazi értelmében. Aztán hosszú ideje a szolgáló lelkész lemondott erről a luxusról, már nem annyira a felhalmozott vagy felhalmozandó tudás lett a fontos, hanem a gyakorlati érzék és tapasztalat, a hétköznapokkal való megbirkózás, amikor is az a sajátos „tudás", amellyel a lelkész rendelkezett, nem volt felhasználható. Újabban azonban nagyon sok lelkész, aki külföldi tanulmányútjáról hazatér, tudományos munkát szeretne folytatni, már amennyire ezt a körülmények megengedik, és ez egy tudathasadásos állapo­tot idéz elő. Egyrészt, mert az így felhalmozott, átadásra szánt anyag nem illeszkedik be, és nem segíti elő a lelkészt mindennapjaiban, másrészt azon­ban a változások hatására a lelkészekben is megvan az igény (remélhetőleg) az önképzésre, a fejlődésre. A dilemma talán akkor így szólna: érdemes-e olyan elvont tudásra szert tenni, olyan eredményekért harcolni, amelyek a gyakorlati munkámban érvénytelenek, esetleg hátráltatják azt, vagy jobb megmaradni egy „minimális" tudásanyagnál, hiszen nem ez az elsődleges a  lelkészi munkánkban? Olyan kérdés ez, melyre mindenkinek magának kell válaszolnia. Én még annyit tennék hozzá, hogy vezetői és elit mivoltánál fogva is szükséges, hogy a lelkész szüntelenül képezze önmagát, még akkor is, ha tudásának nincs semmilyen érzékelhető, konkrét hatása.

A külső igazolást a státusnál már érintettük, mint az Egyház Alapszabály­zata és a hagyomány által biztosított potenciális hatalomforrást. Idesorolható még a lelkész vezetői, elit mivolta, és az abból adódó felelősségvállalás. Ez egy olyan külső igazolási eszköz, mely nemcsak a vallásos közösség zárt te­rében működik, hanem a tágabb értelemben vett közösségben (falu, város, társadalom) is.

Mi az elit szerepe a társadalomban? Erre a kérdésre Bibó István kettős feladatot határoz meg:

1.      a társadalom vezetése,

2.      az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az
emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat,
példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.

A lelkésznek az elit keretében sajátos helyzete van, hiszen mindaz, amit Bibó megfogalmaz, érvényes rá, de ő ennél több is, hiszen az evangélium hirdetője, az általa közvetített „minta" nemcsak a partikuláris, adott helyzetre alkalmazható, hanem örökérvényű igazság, tehát mindazt, amit tesz, „sub speciae aeternitatis" teszi. Ez az ő nagy szabadsága az elit többi tagjaival szemben, de ez a szabadság fokozottabb felelősséggel is jár. Természetesen, mint egyént, öt is köti az adott keret, társadalom, idő, feltétel, melyek között él. Ahhoz, hogy az elit, melyhez a lelkész is tartozik, érdemszerűen és haté­konyan működni tudjon, a következő feltételeknek kell eleget tennie:

a. az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi közmeggyőződés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit
kiválasztottságát egészében elismeri;

b. az elit tagjai a társadalom szerkezetében olyan helyet foglaljanak el,
ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni, s vezetői te­vékenységük mögött a követés nagyfokú valószínűségét kiváltani.

Az első feltétellel kapcsolatosan már nyilvánvalóvá válik a lelkészi hata­lom gyengülésének egyik oka. Nem a státussal van baj, hiszen az megmaradt napjainkig, hanem a mögötte levő tartalommal. Bibó ezt így fogalmazza meg: „Hiába van egy társadalmi réteg a hagyomány, a beidegzettség és a tényleges helyzet erejénél fogva a társadalmi irányításhoz szükséges pozíci­ók birtokában, ha a társadalom már nem ismeri el azt az értékelési módot..."

A Bibó által felsorolt első feltételből hiányzik a monopólium birtokfása. A társadalomban a lelkész által képviselt értékrend és életvezetés csupán csak egy a sok közül. Az általa képviselt értékrend mögötti hagyomány meggyengült, s ezt a meggyengülést, gyakorlatilag térvesztést a lelkésztársa-dalom nem akarja felismerni, vagy ha felismerte is, nem tudja kezelni. A vallásos mező esetében is ugyanúgy érvényesülnek a piac törvényei, mint bármely más téren. Ez odavezet, hogy a kínálat megnövekedett (hagyományos egyházak, új szekták), míg a kereslet csökkent. Az értékelést magáénak valló, vagyis egyházáért ténylegesen cselekvő emberek száma nagyon le­csökkent, a többség az intézmény által nyújtott keretbe beilleszkedik (fizeti a kepét), de a tartalom már nem fontos számára.

Ebből a szempontból a lelkész már csak a hatalom szimbolikus birtoklója. Befolyása a külső szférából leegyszerűsödik az általa vezetett közösségre, sőt néha még ott sem érvényesül maradéktalanul.

A második feltételt illetően ugyancsak azt kell mondanunk, hogy - a lel­kész jóllehet megvan a vezető pozíciója és az elit mivolta -, mégsem, vagy nagyon kevéssé tud beleszólni aktívan a közösség életébe, mert nincs meg a gazdasági háttere.

Weber szerint az emberek kétféle módon élhetnek hivatásuknak. Vagy úgy, hogy „érte" élnek, vagy úgy, hogy „belőle". A kettő nem zárja ki egy­mást, a lelkészek pedig mindkettőt egyszerre teszik. Aki „érte" él, azaz erre alapozza életét, vagy a hatalom puszta birtoklását élvezi, vagy saját belső egyensúlyát és önérzetét táplálja azzal a tudattal, hogy egy „Ügy" szolgálata értelmet ad életének. (Ez a meglátás a kérdőívből is kiderül.) Ebben a belső értelemben minden ember, aki valamilyen ügynek él, ugyanakkor ebből az ügyből is él. A különbség tehát a dolgoknak egy sokkal súlyosabb oldalára vonatkozik, nevezetesen a gazdaságira. Hivatásszerűen a „lelkészségből" él az, aki arra törekszik, hogy tartós bevételi forrást csináljon belőle, márpedig a lelkész ezt teszi. Egyházközségéért, lelkészi mivoltáért él az, aki nem ezt teszi. Ahhoz, hogy valaki ebben a gazdasági értelemben az „ügyért" élhes­sen, gazdaságilag függetlennek kell lennie azoktól a bevételektől, amelyekre az „ügy" (egyház) révén szert tehet. És talán itt van az ördögi kör, melyben a lelkész leledzik, hogy hivatásáért élve, hivatásából kell megélnie, hogy a hatalom gyakorlása rendjén gazdaságilag teljesen kiszolgáltatott azoknak, akik „felett" hatalmát kellene gyakorolnia, s akikkel szemben semmilyen vagy legalábbis gyenge kényszerítő eszközöket tud csak alkalmazni.

A lelkipásztort hatalom lehet:

1.      koercitív (mások feletti),

2.      karizmatikus (belső tekintélyelvű),

3.      megosztott.

Koercitív hatalomgyakorlás

A kérdőívben két lelkész azt válaszolta, hogy korlátlan hatalma van, A hatalomgyakorlásnak ez a diktatórikus változata a legveszélyesebb és legrombolóbb. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ez a hatalommal való visszaélés egyik formája. A hatalmat használó személy joga egyáltalán nem vonható kétségbe, mert „így a szokás", „így természetes". Lehet, hogy rövid távon az ilyen hatalmat gyakorló lelkész sok kellemetlenségtől és konfliktustól óvja meg magát, de hosszú távon tönkreteszi a gyülekezetet és önmagát; is. Ugyanis a korlátlan hatalomhoz a hívek feltétlen engedel­messége szükséges, és ezt csak úgy érhetjük el, ha nem bátorítjuk az önálló gondolkodást, mert ha a híveink más véleményen vannak, sok minden megtörténhet! A hatalom diktatórikus gyakorlásának első lépése a hata­lomhalmozás. A lelkész igyekszik a vezető pozíciókat olyan emberek ke­zébe juttatni, akik feltétel nélküli hívei, akiknek támogatására bármilyen körülmények között számíthat. Ez a hatalomhalmozás a konfliktusok meg­jelenését idézi elő.

Karizmatikus (belső tekintélyelvű) hatalom

Amint azt már a karizmánál érintettem, a karizmatikus hatalom a lelkész személyiségében gyökerezik, hatalmának érvényesülését az iránta megnyil­vánuló tisztelet és szeretet teszi lehetővé. Sajnos, effajta hatalommal kevesen rendelkeznek, és e hatalomnak is megvan a hátulütője. Mivel tekintélyével a lelkész bármit keresztülvihet, egyrészt kizárja az ellenvéleményt, a mássá­got, s ezzel semmilyen ellenőrzésnek nem veti alá magát (az ő szava lesz a törvény), ami visszaélésekhez vezet, másrészt a teljes felelősség őt terheli. Megjegyzendő, hogy ez a fajta hatalom a manipuláció ideális melegágya.

Megosztott hatalom

Ha az egyházközséget mint egyfajta demokratikus szervezet nézzük, ak­kor a megosztott hatalom a legmegfelelőbb. Erre utal a megkérdezett lelké­szek válaszának nagy hányada is. Tudatában vagyunk tehát annak, hogy a látható hatalmunk egy részét megosztjuk vezető világi emberekkel. Kihang­súlyozom, hogy látható hatalom, mert a lelkésznek van egy másfajta hatalma is, nevezzük szimbolikus hatalomnak, melyet nem kell megosztania sen­kivel. A látható hatalom gyakorlásában a lelkész osztozik a vezető világi emberekkel, s az ebből az osztozásból adódó konfliktusok mondatják esetleg a lelkészek egy részével, hogy nincs hatalmuk. E hatalommegosztásnak a pozitívuma, túl a hagyományon, hogy a világiak nem bábuk, hanem aktív és közös intézői, egyben felügyelőt is az egyházközségben történő dolgoknak, másrészt e tény negatívuma, hátránya, hogy a dolgok esetleg nem úgy ala­kulnak, ahogy a lelkész szeretné. De veszteni is tudni kell!

A lelkészt hatalom megjelenési formái

a.  nevelői hatalom - Ez a legjobban érvényesülő, a hívek nagy része a
lelkészben nevelőt, irányítót lát. Mint a hatalom egyik megnyilvánulási for­mája ez a leghatásosabb és a legtöbb sikerrel járó. Ide hozzáteszem, akkor, ha a lelkész életvitelével és példaadásával alátámasztja azt, amit nevelői ha­talmával el akar érni.

b.  lelki hatalom - A lelkészi munkának talán ez a legcsodálatosabb és
legkényesebb oldala. A hívek lelki életének vezetőjeként a lelkésznek olyan
hatalom és szabadság adatik meg, melyet senki más nem birtokol. Gondol­junk csak arra: hogy bármikor beléphet hívei ajtaján, betekintést nyerhet hí­vei életébe, osztozhat lelki problémájukban, egyszóval: olyan ismeretanyag­ra tehet szert, melyet hatalma érvényesítésére bármikor felhasználhat.

 

Mindkét fent említett hatalmi forma szimbolikus, azaz megvan, de csak közvetlenül jelentkezik, ez azonban semmit sem von le a hatalmi erejéből.

c. törvényhozói hatalom - Ezt a lelkész már közösen gyakorolja a vezető
világiakkal,   az   egyházközség   tagjaival   a   presbitériumi   gyűlésekkor,
közgyűlésekkor. A határozatok meghozatalában nagy szerepe van a lelkész
személyének, hozzáállásának, de itt hatalma - hacsak nem diktátor vagy ma­nipuláló - korlátozott. A törvényhozói hatalom megosztott mivolta a konf­liktusok egyik forrása.

d. végrehajtói hatalom — A lelkész esetében ez a legkorlátozottabb, bár az
effajta hatalomnak van a legnagyobb hatása az emberekre. Sajnos, ezt tudja a
lelkész a legkevésbé gyakorolni, mivel nincsenek meg az eszközei, technikái
erre (büntetés, erőszak, kizárás stb.). A hatalom gyakorlásának ez a formája a
legveszélyesebb a lelkészre, mert amikor e hatalmat használja, ha egyáltalán
megteszi (kipellengérez, kizár, elfordul valakitől, megszégyenít), az fájdalmas
az illetőre és családtagjaira, de a gyülekezet többi részére is, akik ugyancsak
kerülhetnek hasonló helyzetbe. A lelkésznek ilyen esetben nemcsak azt kell
szem előtt tartania, hogy nagyon jól meg kell indokolja cselekedetét, hanem
azt is, hogy a gyülekezet tagjai ítélkeznek felette, hogy tettének következmé­nyei lesznek. Ezeket a következményeket, melyek e legtöbb esetben kelle­metlenek, akkor is el kell viselnie, ha eljárása igazságos volt. A hatalomnak ilyenfajta használata több kellemetlenséggel és konfliktussal jár, mint ered­ménnyel.

Következtetések — Hatalom: hogyan élünk vele?

1.      A lelkész tudatában kell legyen annak, hogy van hatalma. Az a lelkész,
aki hatalomnélküliségre panaszkodik, az idealista vagy tapasztalatlan, és a
hatalom elutasításával a ráruházott felelősség alól próbál kibújni. A lelkész,
aki elutasítja a hatalmat, a közösség vezetését, rövid időn belül elveszti hívei
bizalmát. A közösség ugyanis a lelkészre azért ruház hatalmat, hogy az azt
célirányosan használja fel.

2.      A lelkészi hatalom legnagyobb forrása Isten igéjének hirdetésében, a
gyülekezet lelki életének vezetésében, vagyis a nevelőt és lelki hatalomban
gyökerezik. E két komponens esetén a lelkész teljes szabadságot élvez (ter­mészetesen a megszabott keretek között), és minél jobban végzi munkáját, annál nagyobb ez a szimbolikus hatalma, melyet könnyen átalakíthat, ha akar, tökévé (szimbolikus, gazdasági stb.).

Hogy e munkája eredményes legyen, már nem elég megmaradnia az in­tézményes struktúra biztosította keretek között (szomorú bizonysága ennek a templomlátogatók egyre csökkenő hányada), hanem új, a pásztorális munká­nak egyénre szabott formáit kell megkeresnie, és üzenetét relevánssá tennie a ma élő ember számára. Ha ezen a területen hatásosan tud lépni, ez közvetle­nül hatalmának növekedését is jelenteni fogja.

        3.   A lelkész tudatában kell legyen annak, hogy vezető, és el kell fogadnia
a vezetésből adódó jó és rossz tapasztalatokat, de mindenekelőtt' a felelősséget. Minden vezető tudja, hogy pozíciójának „meg kell fizetnie" az árát, hogy a hatalom gyakorlása nemcsak pozitívumokkal (önbecsülés, önértéke­lés, egy kis hiúság, kiemelt státusz stb.) jár, hanem konfliktusokkal, megpró­báltatásokkal és kényelmetlen helyzetekkel. Ez fokozottan érvényes a lel­készre, aki összekötő kapocs egyházközsége és a nagy egyház között. (Mindkét oldalról ő kapja a dicséretet, ha jól mennek a dolgok, de övé a szi­dás is, ha valami nem megfelelő.)

Ehhez járul hozzá, hogy a hatalom konkrét gyakorlási eseteinél a lelkész a világi vezetőkkel közösen dönt, ami konfliktusokhoz vezet. A lelkésznek meg keli tanulnia a vesztett csatákhoz is „jó arcot vágni", és azon dolgozni, hogy a vezető világiak megértsék és támogassák elképzelését, ne kényszer vagy manipuláció hatására, hanem azért, mert meggyőződtek, hogy ez az egyházközség előmenetelét szolgálja. A hatalomgyakorlás konkrét megnyil­vánulásaiból adódó kudarcok nem szabad elkeserítsék a lelkészt, és nem mentesíthetik a felelősség alól. Függetlenül attól, hogy a hívek elfogadják vagy elutasítják meglátását, a lelkésznek irányt kell mutatnia, mert felelős­séggel tartozik nemcsak híveinek és egyháza hatóságainak, hanem Istennek és saját lelkiismeretének.

4. A hatalom gyakorlásakor a lelkésznek el kell fogadnia a felelősségre vonás lehetőségét híveitől és „felettes hatóságaitól". Ez nem hatalma korlá­tozása, hanem egyfajta „biztosítás", hogy feladatainak, kötelességeinek ele­get tesz.

A hatalom gyakorlásából adódó konfliktusok egy következő dolgozat tár­gyát képezik. Esterházy mottójára válaszul talán annyit, hogy a lelkésznek embernek kell maradnia a hatalomban, legyen pozíciója az egyházi hierarchia legalacsonyabb vagy legmagasabb fokán. Mert csak így, emberként tudja meglátni a hatalom szép arcát, és kikerülni annak kísértéseit. Végül álljon itt Bibó István gondolata mindannyiunknak, hatalommal rendelkezőknek és ha­talom alatt levőknek: „Nem lehet szépen, nemesen és választékosan élni sem az önelégültség és önteltség, sem a törtetés és támadás, sem a szorongás és a számonkéréstől való félelem, sem az önvédelem és önigazolás állapotában."

Könyvészet

1.    Power for God's Sake, Patemoster Press, Caliisle, 1998

2. Berger, Peter: A Rumour of Angels, Penguin Books, Harmondsworth, 1973

3. Bibó István: Demokratikus Magyarország, Magvető. Budapest, 1994

4. Esterházi Péter: Ember a hatalomban. ín Korunk, 10/ 1992

5. Foucault, Michel: A szubjektum hatalma, in Pompej, Szeged 1992

6.    Hamilton B. Malcolm: Vallás, ember, társadalom, Aduprint, Budapest, 1998,

7.    Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába, Osiris - Századvég, Budapest, 1995.

8.    Markó László: A hatalomgyakorlás technikái - kézirat.

9.    McGuire B., Meredith: Religion - The Social Context, Trinity University, Belmont, 1992.

 

10.     Wach, Joachim: Sociology of Religion, University of Chicago Press, Chicago, 1962,

11.     Weber, Max: A tudomány és politika, mint hivatás, Kossuth, Budapest, 1995

 

 

 

 

Megjelent a Keresztény Magvető 2004 / 1-4 száma 77-88 oldalain