PETERFFY GYULA  

PASSIÓ

Az unitárius reformáció a templomokból minden, felfogásával össze nem egyeztethető berendezést: oltárt, szobrokat és képeket eltávolított, Még az orgonákat is kivitette mint áhítatot zavaró eszközt. Szinte két évszázadnak kellett eltelnie, hogy e hangszer újra bebocsátást nyerjen a templomokba. Míg orgona nem volt, a templom piacán vagy a karzaton elhelyezett pulpitusra (éneklőállvány) kitett ún. korálkönyvből diktálta az énekvezér (kántor) az ének szövegét és vezette az éneket. Egyik leg­értékesebb örökségünk ebből a korból a passió, Jézus elítéltetésének, keresztre feszítésének, szenvedésének és halálának evangéliumi elbeszélése. Zenei műfajként ennek szövegére szerzett, az istentisztelet célját szol­gáló oratóriumszerű zenemű,

A passió csak annyiban tér el az oratóriumtól, hogy témaköre szigo­rúan a nagypénteki eseményre szorítkozik, míg az oratórium a Biblia bármely részéből veheti tárgyát.

A passió szövege tehát ma is ugyanaz, mint a középkorban. Eredete a IV. századba nyúlik vissza. Nem tudhatjuk, hogy e régmúlt időben előadása, éneklése milyen volt, mert a középkor első évszázadaiból mondhatni semmi írott zenei emlék nem maradt ránk. Annyit tudunk, hogy a keresztények hosszú évszázadokon át szertartásaikon a legtökéle­tesebb hangszerre, az emberi hangra szorítkoztak. A mi régi, többszázéves passió-emlékeink is ezt az ősi előadási formát mutatják.

Későbbi időkben a passió zeneileg, formailag az előadás módja, he­lye és eszközei tekintetében is eltéréseket, különbségeket mutat. Egy ilyen eltérés a passió előadásának egy másik módja, formája, amit a ze­neirodalom passiójátéknak nevez. Elég gyakran hallható és még szakiro­dalomban is előfordul a mi passiónkra vonatkoztatva a passiójáték elnevezés. Azonban nálunk a passiót nem játsszák, hanem éneklik, nagypén­teki istentiszteletünk szerves részeként,

A passiójáték a középkorban szokásba jött népies színjáték, amely a szentek életéből vett jeleneteket, de elsősorban Jézus életét és kínszen­vedése történetét tartalmazta; korhű öltözékben, szabad ég alatt, óriási színpadon, rengeteg szereplő közreműködésével adták elő. Az Ammer folyó partján fekvő Oberungenben (Dél-Bajorország) — ma világszerte ismert passiójátékot a falu népe 1634 óta rendez. A XII. század óta az előadás módjában már bizonyos dramatizáló tendencia mutatkozik. A népszerű melódia megtartásával más-más személyre bízzák az előadást; 1. Jézus szavait éneklő, 2. a történetet elbeszélő (narrátor) és 3. a tömeget képviselő (turba) szereplőkre. A szereplők megjelölésére a régi kéziratok­ban kezdetben betűjelzéseket használtak, majd később ezeket számjelzé­sek váltották fel.

Ez az említett szereposztás vetette meg a passió harmadik típusának az alapját, mely a XVII. század új zenei stílusának kialakulásához veze­tett. A passió menetébe szóló-áriákat, duetteket, korálokat, recitativokat, teljes zenekari és szóló-részeket iktattak, miáltal a passió megszűnt a liturgia szerves része lenni, istentiszteleten kívüli vallásos hangverseny­műnek maradt passio-oratórium néven. Ezt az új formát művelték a nagy mesterek: Bach (Máté és János passiója), Handel (Teremtés és Évszakok oratóriuma) és más zeneszerzők, köztük a magyar Liszt Ferenc (Krisztus­oratórium),

Az első keresztények énekei eredetét a zsinagógai istentiszteletiben kell keresnünk, ahonnan a zsoltárok az I—II. században átszivárogtak a . keresztény egyház szertartásába, Ezek az őskeresztény énekek — akár­csak a népdal — közel 700 évig csak szájhagyomány útján terjedtek. Ez alatt az idő alatt annyira elvilágiasodtak, hogy Nagy Gergely pápa (590—604) szükségesnek látta összegyűjteni a szertartási énekeket; a vi­lági énekektől megtisztította, a meghagyottakat rendszerbe szedte, és a katolikus egyház hivatalos liturgikus zenéjévé tette. Ezek az énekek és dallamok képezik máig is a katolikus templomi éneklés alapját, — és az ő nevéről gregorián dallamoknak nevezik.

A kereszténységet terjesztő idegen szerzetesek Európa népei közé ezekkel a latin nyelvű gregorián énekekkel és himnuszokkal vonultak be. Miután áttértek az új vallásra, mindenütt igyekeztek a latin nyelvű énekek szövegét a nép nyelvére lefordítani.

A csehek, lengyelek és a magyarok kereszténnyé tételével ezek a gregorián dallamok útnak indultak kelet felé. Ismeretes, hogy az idegen hittérítők kezdetben üldözték a magyarok ősi zenéjét mint pogány em­léket, és a latin nyelvű gregorián zenét terjesztették. Azonban az új hit magyar prédikátorai — a külföldi példákat követve — a középkor vége felé elkezdték magyarra fordítani a gregorián dallamú énekeket, hogy ezáltal is minél tevékenyebben kapcsolják be a híveket az istentisztelet menetébe. Jelentős változást a templomi éneklés terén viszont csak a reformáció hozott.

A magyar reformátorok is kezdetben a gregorián énekek latin szö­vegét fordították magyarra és alkalmazták a megváltozott egyházi gya­korlathoz. Azt a gyűjteményt, énekeskönyvet, ami a mindennapi szertar­tás anyaga mellett ünnepi himnuszokat, lamentációkat (Jeremiás próféta versbe szedett siralmait) és passiókat is tartalmazott, graduálnak nevez­ték. A graduál vagy graduális ének a IX—X. századra vezethető vissza, melyet a pap az „ambo" (kis olvasószék) lépcsőfokán énekelt (lat. gradus — lépcső, grádics).

Ezek közül a középkori gregorián stílusú énekek közül különös jelen­tőséggel bír a napjainkig fennmaradt nagypénteki passióéneklés. Ennek a nálunk unitáriusoknál használt dallama egész Európában egyedülálló.

Milyen volt, milyen lehetett a passió kezdetleges dallama? Pontos felele­tet erre nehéz adni, mert — mint már említettük — semmi írott emlék nem maradt ránk. Az énekek dallamai szájról szájra jártak, — minek leírni azt, amit mindenki tud? Azonban a passió hosszabb dallamát nem volt könnyű emlékezetben tartani. Ezen csak az írás segített, a kottaírás
kezdetleges formája, mikor a szöveg fölé és alá pontokat, vonalakat írtak, amelyek nagyjában megmutatták, honnan indul a dallam, hol emelkedik, hol ereszkedik. Ezeket az olvasójegyeket, ún. neumákat használták a dallam memorizálási jegyéül, ami semmi határozott hangmagasságot vagy időtartamot nem jelölt meg. Mai hangjegyekkel ezt pontosan kifejezni,
leírni teljességgel lehetetlen.                  

A hangjegyírás segítségére a IX. század végén és a X, század elején megjelennek a vonalak, kezdetben egy, majd a XVI, században Arezzoni Guidó nyomán négy vonalra kezdték írni a régi jeleket. A kezdetleges hangjegy alakja szár nélküli négyszög alakú volt (nota quadrata), aminek nyomát a mi legrégibb, ún. Pókai-passióban (1696) még láthatjuk. Ezek a hangjegyek később is használatban maradtak az egyházi énekek írására korái-hangjegy néven. A négyvonalas rendszert is többnyire megtartot­ták, a mai ötvonalas rendszert a XIV. század végétől kezdték használni.

A XVI. század közepétől kezdve elég nagyszámú korálkottás kéziratos anyag maradt fenn könyvtárainkban. Ezeket a kézírásos graduálokat kö­zépkori latin kódexekből másolták ki. Sajnos azok az előbbi időkre vo­natkozó források, amelyekből értesülést szerezhetnénk a latin tradíciók­nak a korai  magyar protestantizmusban  játszott szerepérői, elvesztek.

A fennmaradt teljes magyar szövegű graduálok közöl egyik legérté­kesebb a gyulafehérvári Batthyaneumban őrzött kéziratos Batthyány-kódex. Ismeretlen leírói 1556—1563 között dolgozták át katolikus jellegű karkönyvből protestáns jellegű énekeskönyvvé és látták el hangjegyekkel is. Ma ez a legrégibb protestáns graduál; abból az időből való, amikor a két egyház, a katolikus és protestáns, egymás énekeit kölcsönösen átvette.

Időrendben, magyar nyelvénél és protestáns jelképénél fogva mihozzánk közelállónak kell tekintenünk az 1635—1650 között lutheránusok számára készült Eperjesi Graduált is. Számunkra különös jelentősége ab­ban rejlik, hogy míg a protestáns passiók általában egyszólamúak, a ma­gyar nyelvű többszólamúságnak első emlékét: a többszólamú turbákat (a tömeg kórussal való énekeltetését) az Eperjesi Graduálban találjuk.

Az a körülmény is figyelmet érdemel, hogy a Batthyányi-Graduál csak Máté evangéliumát tartja szem előtt, míg az Eperjesi mind a négy evangélistára figyelmez.

Mielőtt tovább mennénk, meg kell említenünk, hogy az Eperjesi Graduál passióját megelőzi egy, a kolozsvári akadémiai könyvtár unitá­rius részlegén őrzött, 1622-ben írott szász unitárius graduálban fenn­maradt német nyelvű passió. Ugyanitt található ez idő szerint legrégibb­nek ismert, 1696-ból való magyar nyelvű unitárius, ún. Pókai-passió is.

Bárki megkérdezhetné, hogy a magyar nyelvű unitárius passió miért későbbi háromnegyed századdal, mint a német nyelvű? A kérdésre hatá­rozott választ adni nem tudunk, pusztán feltételezésre vagyunk utalva.

Tudott dolog, hogy az erdélyi magyar és szász prédikátorok tanul­mányaikat németországi egyetemi központokban: Heidelberg, Wittenberg, Heilbornban folytatták. Az is ismeretes, hogy Luther barátja és zenei tanácsadója, Walter (1490—1570) zeneszerzeményei között egy Máté sze­rinti passió is szerepel, melyben a turba-részeket kórus énekli. Ebből arra következtethetünk, hogy a szász unitárius prédikátorok a passiót készen kapták, könnyen megtanulhatták és magukkal hozhatták, míg a magyar prédikátoroknak a német szöveget magyarra kellett fordítaniok, azt másolgatniok, hogy hazai földön terjeszthessék, Ezért érthető a fél évszázados késes. Ezzel a feltevéssel nem zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy fordítóink az esztergomi ecclesia XVI. századbeli latin passió­ját másolták, amelyik a négy evangélista szövege szerint készült.

önkéntelenül felvetődik a kérdés, honnan ered a mi passiónk? Eri­nek a kérdésnek a megoldása külön tanulmányt kíván, amely összehasonlítaná az esztergomi, a Batthyányi-, az eperjesi és a két kolozsvári passiót.

A XVI. század vége felé a gregorián típusú énekeskönyvek haszná­latát kezdik elhagyni. A passióéneklés továbbra is megmaradt, passiót és lamentációkat tartalmazó gyűjteményeket állítottak össze, azonban ezeknek nagy részét már nem használták. Mint régi tradíciót csak az uni­tárius egyházközségek őrizték meg, és templomainkban nagypénteken énekelték.

Az unitárius eklézsiák többsége a XVII—XVIII. században igényelte a nagypénteki passió éneklését, s ez a lelkészeket, főleg pedig a kánto­rokat passiómásolásra késztette. Másolták is ki-ki a maga módján, képes­sége szerint. Ezek közül legalább 23—3O-at vehettünk kézbe, azokat tanulmányoztuk és egymással összehasonlítottuk. Ügy véljük, hogy ez a szám csak fele a még meglévőnek. Kérdezzük: hol vannak az általunk jól ismert jeles énekvezérek passiói: id. Péterffy Gyuláé, Ütő Lajosé, Er­dős Mihályé, Régeni Ároné, Pálfi Ákosé, Miklós Jánosé és másoké?  

Mint az évszámokból kiderül, a múlt század közepétől már nemigen másolgatták a passiókat, pedig azt elhasznált, gyenge állapotuk eléggé sürgette. De hogyan is másolták volna? Négyvonalas kottapapír kézzel való vonatozására már nem is gondoltak. Ötvonalas papírral viszont nem tudtak mit kezdeni. Hangjegy nevét meghatározó kulcsféle itt-ott meg felfedezhető, de a legtöbbnél hiányzik. A négyszögletű (nota quadrata) vagy az ún. fecskefarkú hangjegyekkel sem igen tudták közvetlen elődeink a dallamot leírni. A díszítéseket jelző kacskaringós hieroglif jeleket sem tudták megfejteni. Pedig ezek a koloratúrák, díszítő hangok adták meg az ősi dallamnak az izét, minden szépségét.

Annak idején az ékesítés, a szabad díszítés nemcsak kötelező volt, hanem az énekes képességeinek fokmérője is. Napjainkban előadott nép­éneknél is megfigyelhetjük, hogy a dallam előadás közben mi díszítő­hanggal bővül, amit a legpontosabb kottaírással sem tudunk ábrázolni. Mondhatjuk, hogy ez a zene nemcsak íratlan, hanem végeredményben leírhatatlan is.

Mit lehet akkor tenni, ha sem írásból, sem a mai technikai eszkö­zökkel sem rögzíthetjük a dallam díszítő ékességét?

Kodály erre a kérdésre így álaszol: „A zenei hagyomány tudomá­nyos értékű megismerése csak a helyszínen megfigyelt élő, szóbeli előadás alapján lehetséges."

Passiónknál a régi írásmód csak vázlatosan tünteti fel a dallamot. Ezeken a régi írásokon csak az tud eligazodni — újra Kodály mondását idézve —, „aki mintegy személyében is részesévé lett az élő hagyomány­nak". Hiába próbálkozik a legnagyobb művész, énekes is, még ha külön tanulmányt is végzett: az eredetit megközelítő hű előadásra csak akkor képes, ha a dallam ismeretét gyermekkori emlékként hozta magával. Ez volt az egyedüli út és mód: eltanulni az elődöktől és énekelni a több mint két órát tartó passiót, egyedül, orgonakíséret nélkül. Régebben három részletben: reggel, délben és este, később segítségül vették a lapos kék-­piros ácsplajbászt és kihúzásokkal két részletben is énekelhetővé tették.

Ezzel az „operációval" azonban passiónk hovatovább mindinkább el­veszítette teljességét, a történés összefüggését, érthetőségét.

Nem érdektelen annak felemlítése sem, hogy míg más protestáns fele­kezetek hosszú ideig tartó harcot vívtak a passióéneklés megszüntetéséért, egyházunkban, egymásután többen emelték fel szavukat és a passió újra­írását javasolták, így Boros Áron kántortanító.

Az Egyházi Főtanács 1912-ben a passió újraírását és kiadását hatá­rozta el és egyúttal felhívást intézett az énekvezérekhez új passió készí­tésére. 1927-ben Benczédi Ferenc lelkész azt kérte, hogy az egyház for­dítson nagyobb gondott a passióra. Keresztesi Dénes lelkész szerint a nagypénteki passiót még rossz énekléssel agyonnyomorítva is hallgatni' kívánják híveink.

A fentiek kiegészítéséül — történeti visszapillantásként — említjük meg a kolozsvári egyházközség 1837, évi jegyzőkönyvéből a következőket. Ebben az évben az egyházközség a megüresedett kántori állására Máté András abrudbányai énekvezért hívta meg, aki el is fogadta a meghívást azzal a kéréssel, hogy a passió éneklése alól mentsék fel. Az egyházközség a kérést elvileg elfogadta, de azzal a feltétellel, hogy a kántor köteles maga helyett mindig egy tógás deákot állítani a passió éneklésére.

A passió újjáírására végül is nem került sor, senki sem vállalkozott rá; végül is a sok sürgetésre és az Egyházi Főtanács felhívására e sorok írója a passió újrakiadási munkálataihoz kezdett.

Az elébb mondottak után az olvasóban jogosan felmerülhet a kérdés; ezt a lehetetlennek látszó munkát, az ősi melódia lemásolását hogy tud­tuk 1957-ben a ma használatos kottázással elvégezni?

Akkor még se magamnak, se másnak nem tudtam megmagyarázni, csak írtam-írtam hangjegyeket, ahogy szokták mondani, úgy, ahogy jött magától. Be most már tudom, Kodály erre is megtanított, egyik előadá­sában mondván: „ .. . részesévé kell lenni az élő hagyománynak... és az előadás módját az ember emlékként kell hozza magával."

Ezt az emléket Torockóról hoztam, ahol Jóapám, id. Péterffy Gyula egy fél évszázadon át rendkívül jó hangadottsággal, igen szépen énekelte. Magam mint rövidnadrágos fiúcska a csűrben levő szekérbe felállva, már írás nélkül is tudtam, énekelni „a mi Urunk Jézusnak kínszenvedését", azzal a dallammal, amit apámtól hallottam, tanultam. Vajon apám hon­nan tanulta? Arra derít fényt a lókodi Sándor Istvántól 1820-ban másolt passió, melyet később felesége révén Tóth Vilmos szentábrahámi ének­vezér örökölt, aki apámnak tanítója, nagyapámnak, Péterffy Mihálynak pedig szolgatársa volt. Ennek a passiónak dallama viszont megegyezik az általam ismertével. Tehát apám is gyermekkorában megtanulta és úgy énekelte a passiót, ahogyan Tóth Vilmostól hallotta.

Mindezek után igazoltnak mondhatjuk, hogy az a gyermekkoromban már tudott dallam jó pár száz éves.

Az 1957-ben kiadott passió kidolgozásánál több száz éves passiónkhoz alkalmazkodtunk. Szövegét a négy evangélium alapján rövidebb, egységes és összefüggő formában dr. Erdő János és Lőrinczi László állította össze. Zenei részét az ősi melódia megtartásával szóló előadásra vagy 15—20 személy közreműködésével való előadásra dolgoztam fel. Előadása lehet orgona- vagy harmóniumkísérettel, vagy kíséret nélkül. Több énekessel való előadásánál a megszemélyesítő szerepeket, iránt: Jézus, elbeszélő evangélista (narrátor), Péter, Júdás, főpap, Pilátus és százados, külön-külön személy, míg a tömeget (turba) háromszólamú férfikar énekli. A passiót rövid orgona-előjáték és bevezető kar előzi meg. Ilyen eltérés a régitől még a Korái-betét és a befejező kar.

Az unitárius passió jelentősége az utóbbi időben mindinkább előtérbe kerül. Neves zenetörténészek, mint Bárdos Kornél és Csomasz Tóth Kál­mán több mint évtizedes munkát fordítottak a passió tanulmányozására. Az unitárius passiónál éppen azt értékelik, hogy az a középkorból örö­költ gregorián korális dallam-hagyományt őriz, ami Európában egyedül­álló jelenség. Érthető, hiszen ha bizonyos szertartások időnként a fejlődés és tisztább felfogás következtében át is alakultak, a passióéneklés nagy-pénteki szertartásunk mindmáig élő szokásgyakorlata maradt. Gyüleke­zeteink mindig szerették és szeretik ma is hallgatni a passiót, — ne hagy­juk feledésbe menni a hagyományos unitárius passió éneklését.

Megjelent a Keresztény Magvető 1979 / 4. száma 249-254 oldalain.