Dr. Szabó Árpád

„Ti tehát így imádkozzatok."   Mt6,9-13              

A vallástörténet tanúsága szerint hosszú az emberiség útja, amellyel bejárta az istenismeret és tisztelet különböző fejlődési fokait, míg végre el­érkezett Istennek lélekben és igazságban való imádásáig. Beláthatatlan az út az ősember elmormolt varázsszavaitól a lélek tészta, öntudatos vallomá­sáig: „Mi Atyánk". Az idő teljességének kellett eljönnie, s a reményektől és vágyaktól teljes időben a Názáreti Jézusnak, hogy megtanítson e szóra: Atya. Jézus e szép kifejezésben fogta össze Istennek az emberhez, és az em­bernek Istenhez való legmélyebb és legbensőbb viszonyát.

Isten lényegét képtelenek vagyunk felfogni és meghatározni. Szeb­ben és mélyebben talán nem is tudnánk beszélni Róla, mint ahogyan egy régi ének szól, amikor a lelkek lelkének, a világosság világosságának nevezi. Azonban mindez csak elméleti szemlélése Istennek, a bölcselő elme végső elemzése csupán. Isten belső életének forróságát és annak kiáradását Jézus látta, értette és tapasztalta meg. E tapasztalat alapján hirdette, hogy Isten­nek rólunk való gondoskodása valóban atyai gondoskodás; hogy az ő vég­telen hatalmát, amelytől a világon minden függ, jogunk van atyai jóságnak látni; hogy minden, mi bennünk él, nemes és felfelé tör; hogy a mi összes magasságok felé szárnyaló vágyaink az Atya lényegéből valók, és Benne is fognak beteljesülni.

Az erőknek milyen csodálatos forrásait nyitja meg, s micsoda mély­ségekbe enged bepillantani ez a meggyőződés! Milyen ragyogó fényesség ömlik lelkünkre s egész életünkre! Az Atyától származunk, az Atyához kell méltónak lennünk, az Atyához kell eljutnunk, hogy birtokába jussunk a mi boldogító örökségünknek. Mondjuk hát: aki ezekből a gondolatokból él, az örök életet él már itt a földön.

„Szenteltessék meg a te neved." Méltóbban nem szentelhetjük meg Isten nevét, mintha mindenben igazoljuk, hogy gyermekei vagyunk. Első­sorban az által, hogy feltétlen bizalommal vagyunk az ő atyai jósága iránt: „Gondviselő jó Atyám vagy, oh én édes Istenem." Ez egy erkölcsi áldozat, amely sokszor súlyos terhet ró ránk. A természet rendje gyakran kérlelhe­tetlen kegyetlenséggel nyúl bele életünk folyásába, szétrombolja terveinket, megsemmisíti reményeinket, vagy pedig az emberi gyarlóság és rosszindu­lat áll utunkba és elgáncsolja nemes szándékainkat.

Hol marad ilyenkor a gondviselő Isten atyai jósága? Miért nem szól ilyenkor közbe? Hiszen könnyen megtehetné! Vannak az életben helyze­tek, amikor ilyen kérdések rettentő erővel nehezednek ránk. Csak egyetlen feleletet tudunk adni, azt, hogy a mennyei atya gyermekeinek mutatjuk magunkat, s feltétlen bizalommal vagyunk az ő gondoskodása és vezeté­se iránt. Megérteni nem tudjuk, azonban egy pillanatig sem kételkedünk, hogy minden, ami velünk történik, javunkra válik.

És aztán vannak pillanatok, amikor minden tisztán és világosan áll előttünk. Ilyenkor úgy érezzük, mintha igen magasan állnánk életünk fo­lyása felett s úgy nézünk le az életre, mint mikor az ember magas hegy tete­jéről nézi a világot és az embereket. Ilyenkor aztán kibontakozik valamiféle rejtett út, amelyről a boldogság jön mosolyogva felénk.

Gondoljunk csak vissza, nem így volt-e? És mondjuk, nincs-e okunk rá, hogy a gondviselő Atya iránt rendíthetetlen, vidám, gyermeki bizalom­mal viseltessünk?

E bizalommal szenteljük meg az ő nevét.

Többet mondok. Azt mondom, hogy bennem szunnyad valami Is­ten lényéből. Engedjük, hogy egészen kifejlődjék lelkünkben. Legyünk az örök Atyának igazi gyermekei. Legyünk szolgálatkészek, nemesek és jók. Ne tápláljunk haragot az ellen, aki megbántott, bocsássunk meg neki. Le­gyünk igazak és tiszták, s ne engedjük a fényt kialudni lelkünkben. Aho­gyan Jézus tanít: „Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyá­tok tökéletes."

De vajon egyetlen gyermeke vagyunk-e az Atyának? Vannak nővé­reink és fivéreink is, minden ember, testvérünk. Ne hagyjuk őket cserben, ha ránk szorulnak. Azoknak is haza kell érkezniük az atyai szeretet hajléká­ba és nekünk segítenünk kell ebben. Szenteljük meg az Atya nevét, amikor magunk és mások életében oltalmazzuk Isten hűséges, hívő gyermekét. Az alkotó, békés szívű, szebb holnapról álmodó embert, testvérünket. Mert nem elég, hogy Isten csak az egyes ember életében érvényesüljön. A hívő ember arra törekszik, hogy legyen a világ és az egész emberiség Isten orszá­ga, az emberi élet színtere és világa.

És most válaszoljunk arra a kérdésre, hogy milyen viszonyban ál­lunk ezzel a világgal? Mit tettünk eddig, mit cselekszünk most és mik a szándékaink a jövőre nézve, hogy Isten országa eljöjjön, megvalósuljon, hogy Földünk ne mostohája, de édes otthona legyen minden embernek? Ha semmit sem tettünk, akkor már csak ennek az egyetlen gondolatnak a kedvéért is kezdjük meg a munkát még ma. Ott ahol otthon vagyunk, ahol élünk, ami a kötelességünk. Ezért amikor imádkozunk, „Jöjjön el a te országod" éreznünk és tudnunk kell, hogy mi is alkotó polgárai vagyunk Isten országának. Általunk is épül, amikor emberi áldozatunk tégláját le­rakjuk e csodálatos, álmaink szépítette épülethez s jóságunk és szeretetünk adjuk oda malterként, mint új Kőműves Kelemenek, hogy fogja össze az emberi szíveket.

Mi a célja Isten országának, milyen programot hirdet?

Semmi mást nem akar, csak azt, hogy „legyen meg az Isten akarata". Isten meg azt akarja, hogy az ember az ő gyermeke legyen. Jószándéku, tiszta szívű, szép lelkű, igaz életű, hivatásának élő ember. És ez a hivatás ne legyen más, mint a békesség, az ő országa. Legyen így a földön: a szív­ben, otthonban, társadalomban, hazában, az egész világon. Az Isten akara­ta legyen életünk, cselekvéseink mozgatója, érverése, amely keresztül járja mind az egyes ember életét, mind a közösségi életet. Legyünk rajta, hogy így legyen.

A Miatyánk három első kérése így kapcsolódik egybe, mint egy régi veretű aranylánc szemei. Mennél inkább megvalósul az egyes ember életében, annál szebb és jobb lesz az élet, annál inkább belenő minden Isten országába.

Az életben azonban vannak akadályok, melyek röghöz kötik az em­bert, hogy ne a magasrendűt, az eszményit keresse. Az éhség, amely szár­nyát szegi az ember idealizmusának; a gyarlóság, amely ólomsúllyal nehe­zedik a letört szárny lendületére; a kísértés, amely a földi élet dolgait hamis fénnyel sugározza be és a fájdalom, amely kizökkenti az embert az egyenes út kerékvágásából.

Ezért tanít Jézus így imádkozni: „Mindennapi kenyerünk add meg nekünk ma", hogy a kenyeret keresve el ne feledjük életünk igazi célját em­berségünk lényegét és az Istenhez vezető utat.

„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az elle­nünk vétkezőknek" hogy az örök élet felé vezető úton ne kelljen lomhán, bátortalanul járnunk, s le ne roskadjunk a teher nyomása alatt, amit a megbocsátani nem tudás önvádja tesz vállainkra.

Ne engedjünk, hogy akár az emberek, akár a dolgok „kísértésbe vi­gyenek" bennünket. A szeretet átváltozhat szenvedéllyé s a szent, tiszta, napsugaras öröm emésztő vágyakozássá fajulhat az igazságtalan birtoklás alatt.

Így imádkozzunk, mert imádkozni annyit tesz, mint lelkünket Isten felé kiterjeszteni, mint ahogy a lepke kifeszíti szárnyait a napsugárban s felszíni az isteni benyomásokat, a fényt, az energiát és azután átélni azt. Fektessünk sok erőt lelkünk szépítésére és művelésére is. mert csak a szép és művelt, tiszta és erős lélek tudja magáéban megvalósítani az istenfiúság arculatát.

A történelem arról beszél, hogy voltak csendes művészek, akik egy kaput faragtak, egy rostélyt kovácsoltak, egy kelyhet díszítettek, egy könyv iniciálét festettek egész életükön át. Legyünk mi is ilyen csendes művé­szek, akik egész életen át életünk mesterművén dolgozunk. Lehet, hogy nem tudunk kőben, színben, fában, szóban, hangban maradandót, remek­művet alkotni, de tudunk alkotni nagyot, időtállót, jövőt szépítőt önma­gunk lelkében, emberségben, becsületben. Az életet dolgozzuk ki érzéssé, bizalommá, reménységgé, az ösztönös természetet felelős szabadsággá, a szabadságot jézusi személyiséggé, Isten országává.

Erre szenteljünk időt és erőt! Ne gondoljuk elveszett időnek, amely­ben önmagunkba nézünk, s akár a templom áhítatában, akár otthonunk csendjében imádkozunk. A Mi Atyánk, akié „az ország, hatalom és dicső­ség", s aki titkon van, megfizet nekünk nyilván. Ámen.

Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban