Mivel az imádság a lélek vallásos életének elsőrendű és legközvetle­nebb megnyilatkozása, magától értetődik, hogy épp úgy, mint maga a vallás, már a legrégibb korban minden népnél megfigyelhető. Az imádság legprimití­vebb formájában kérésként megfogalmazott kifejezése annak a vágynak, kí­vánságnak, amely a természetfelettinek vélt erőt vagy hatalmat befolyásolni akarta. Eltekintve a kifejezés modern értelmétől, ez ugyanis feltételezi a lelki közösséget, mivel az imádságot általában úgy értelmezték, mint amely tiszte­letteljes könyörgést foglalt magában. Tudnunk kell azonban, hogy a primitív lélekben a tiszteletet rendszerint elhomályosította a félelem - a szellemeket vagy istenségeket, legyenek bár jók vagy rosszak, veszélyeseknek tekintették -, a könyörgés gondolatát pedig erősen kiszínezte a kényszerítés vagy uralko­dás vágya.

Eredetét illetőleg az imádság a varázslathoz vagy igézethet kapcsolódik, és igen gyakran nehéz meghatározni, hogy egy sajátos formula melyik kategó­riájába sorolható. Az imádság tehát kezdetben minden népnél varázsima, azaz olyan terjedelmesebb és tagoltabb varázsige-formula, amely alkalmas arra, hogy a természetfeletti vagy isteni akaratot az ember akaratához formálja, megnyerje, vagy kényszerítse, A varázsima formája lassanként az Isten segítsé­gül hívása, könyörgés, esengés lesz, de megtartja mágikus jellegét A fejlődés folyamán az imádság általában az Istennel való beszélgetéssé válik, s mint ilyennek aztán dicséret, könyörgés, hálaadás, bűnbánat stb. lehet a tárgya, ill. a formája.

Bár az imádság az egyéni vallásosság kifejezése, és így az egyén legsze­mélyesebb ügye és cselekedete, mégis azt keli mondanunk, hogy az imádság eredete a csoport, a közösség gyakorlatába nyúlik vissza. Ma már világosan látjuk, hogy az egyén különválása a csoport-lelkülettől viszonylag későn ment végbe az ember fejlődéstörténetében, ezért a primitív ember imája természetét illetően közösségi megnyilvánulás. Ez arra enged következtetni, hogy az imád­ság legrégibb formája a csoport közös kiáltása, vagy csendes részvétele a ve­zető által bemutatott imádságban. Feltételezzük, hogy ezek az imák megszólítással, itt- könyörgéssel kezdődtek, amelyet panasz követett tiltako­zásként valamilyen katasztrófa, kegyetlenség vagy bukás ellen. De mégis in­kább a kérés, mintsem a panasz képezi az imádság magját. Az ember rendszerint valamiért imádkozott, ami az ő jólétéhez kapcsolódott, akár a ve­szélytől való félelem, akár a gyermekek, élelem, nyáj és termés gyarapítása volt is az ok. Ez a leplezetlen önérdek az egyik alapvető indítéka az imádság­nak. Az ilyen imádságokat rendszerint ajándék kíséretében ajánlották fel, így tehát az imádság és az áldozat együtt fejlődnek.

Az áldozati aktus a fejlődés bizonyos fokán részét képezte a csoport ké-rő-könyörgő közeledésének a törzsi istenhez. Ezt az áldozati aktust értelmez­hetjük úgy is, mint kiengesztelést, vagy pedig hálaadást és magasztalást, amelyek később az istentisztelet részeivé lesznek. A gesztusok, mint a fennáll-va vagy lehajtott fejjel való imádkozás, a karok összefonódása, a térdelés vagy földreborulás, kezdetben önkéntelen és drámai jellegű kísérőt voltak a kö-nyörgésnek. A kéz felemelése, ül. feltartása megszólítási gesztusnak számított. Az a tény, hogy ezek a gesztusok napjainkban is megvannak valamennyi val­lásban, még ha erősen kidolgozott és kifinomult formában is, azt mutatja, hogy mélyen gyökereznek az ember természetében.

Mélységesen mély a vallástörténet kútja. De milyen mélyre kell ásnunk a lélek világában is, ha az imádság valláslélektani indítékaira akarunk választ kapni.

Az imádságot már az ősidők óta a lélek lélegzetvételének nevezik. Ta­láló hasonlat. A levegő, amelyre szervezetünknek szüksége van, minden oldal­ról körülvesz minket, és igyekszik belénk hatolni. Ismert dolog, hogy a légzést nehezebb visszatartani, mint lélegezni. Csak nyitva kell tartani légzőszervün­ket, s a levegő máris a tüdőnkbe hatol, és teljesíti a testet éltető feladatát. Az a levegő, amelyre lelkünknek van szüksége, szintén körülvesz bennünket min­denkor és minden felől. Isten a maga sokféle és tökéletesen elegendő gondos­kodásával egészen körülvesz bennünket. Csak arra van szükség, hogy megnyissuk szívünket. Az imádság az a „szerv", melynek segítségével szívünk­be fogadjuk Istent, és életünket hozzákapcsoljuk.

F. Heiler hatalmas munkájában (Az imádság: vallástörténeti és lélektani tanulmány. 1932) az imádságot így határozta meg: „Spontán kifejezése a feltörő vallásos élménynek, és mechanikus ismétlése egy érthetetlen formulának, ön­kéntelen megnyilvánulása egy mindent átfogó érzésnek, és szándékos össz­pontosítás egy vallásos tárgyra, hangos kiáltás, sírás és csendes, hangtalan elmerülés, örömteli hálaadás, eksztatikus dicsőítés és alázatos esedezés a meg­bocsátásért és irgalomért, egyszerű kérés a mindennapi kenyérért, és mindent felemésztő keresés Isten után, Isten akarata megváltoztatásának vágya, hogy összhangba hozzuk önző vágyainkkal, és önmagáról megfeledkező látomás, melyben alárendeli magát a Legfőbb jónak".

Ha ez a meghatározás, amely az imádság sokféle formáját írja le, túlsá­gosan átfogónak tűnik, csak azért van,  mert sokszor elfelejtjük, hogy a vallás milyen szorosan kapcsolódik az élet egészéhez, s nincs az emberi tapasz­talatnak olyan területe, amellyel ne volna közvetlen érintkezésben. Az imád­ság azonban nem csupán lélektani tevékenység, noha mint emberi elfoglaltság lélektani magyarázatot igényel. Söderhlom ezt így fejezi ki: "Az imádság nem puszta visszhangja saját szavunknak és saját lényünknek, amely a személyiség titkos mélységeiből tör fel, hanem a mienknél magasabb és nagyobb valóság megtapasztalása, akit imádhatunk és akiben bízhatunk.” Az imádság lényegé­ben - s itt újból Heilert idézem - ,,a vallásos ember élő közössége Istennel, akit személyesnek és jelenvalónak tapasztal egy olyan közösség, amely az emberi kapcsolatok társadalmi formáit tükrözi."

Amint a fenti meghatározások is mutatják, az imádság a léleknek össze­tett jelensége, ill. tevékenysége, amelyet éppen ezért többféle módszerrel is meg tudunk közelíteni és vizsgálni. Minket most a sok közül a valláslélektani érdekel, mint amelyet olyannak tartunk, hogy át tudja fogni és megmagyarázni ezt az összetett lelki tevékenységet. Mivel az imádság elsődlegesen a vallásos­ság és istenhit kifejezése, ezért kiindulópontunk a vallásosság megismerése kell legyen.

Miképpen lehet a vallásosság mivoltát és természetét lélektanilag meg­határozni? A vallásnak az a meghatározása, hogy nem más, mint „bizalom", meglehetősen általános síkon mozog. De nem megfelelőek azok a régebbi el­méletek sem, miszerint a vallás gondolat, érzés vagy akarat. Ellenben elsőren­dűen fontos a lélek aktív tevékenysége, amely a vallásos gondolathoz kapcsolódik. A vallásosságban ugyanis az „én", a személyiség, a lélek döntő szerepet játszik. Nemcsak a személyiségnek egyik része, amilyen az érzés, a képzelet, a gondolat vagy az akarat, hanem a lelkünk egésze. Vallásosság énünk belső részvétele, tevékenysége nélkül nem lehetséges. Az ember énje jelen van minden magasabb rendű szellemi élet-megnyilvánulásban, a szép és az erkölcsi jó átélésében is. Ahol nagy erkölcsi döntések történnek, az én ott is erőteljesen működik.

A vallásosságot az különbözteti meg a másfajta mély és személyes át­éléstől, hogy döntő szerepet játszik benne az istengondolat, A vallásosság for­rása és lényege az istengondolat átélése, maga a vallásos élmény. A vallásos átélésben a személyes és gondolati elem mindig jelen van. Mindkettő lénye­ges. Istengondolat nélkül a vallásos átélés tartalmatlan lenne, s egyáltalán nem jöhetne létre. Az én tevékenysége nélkül viszont a vallásosság nem lenne élő. Lehetnek vallásos gondolataink anélkül is, hogy énünk részt venne bennük, de ilyenkor hiányzik a vallásosságból az őszinteség.

A vallásosság igen bonyolult jelenség. Nem egyes érzések, hangulatok vagy akarások játsszák benne a főszerepet, hanem lényünk egésze reagál a vi­lágmindenségre, a környezetre, sőt saját énünkre is. A vallásban nem valami­lyen dogma vagy világnézet az elsőrendűen fontos, hanem az ént megragadó és megmozgató vallásos gondolat, a személyesen átélt isteneszme, egyszóval: a vallásos élmény.

Nem elegendő azonban, hogy az ember Istent csak gondolja vagy elképzeli. A vallásos átélés során az én mindenestől belső, személyes kapcsolatba kerül az is­tengondolattal. Az Istenről való gondolkozásnak és az én-tevékenységnek ez a szo­ros egysége jellemzi az igazi vallásosságot. De talán helyesebb, ha az istengondolat helyett Istenről való gondolkozást mondunk. Ez a gondolkozás úgy jön létre, hogy akár belülről, akár kívülről indítást érzünk az Istenre való gondolásra. Ez felel meg a vallásos átélés dinamikus természetének is.

A vallásos átélés lényege abban van, hogy egy addig idegen vallásos gondolatot lelkünk megragad, s annak tartalmát átéli. Az ilyen gondolat csu­pán kis része annak a megszámlálhatatlanul sok gondolatnak és képzetnek, amelyek mindnyájunk lelkében benne rejlenek. A személyes átélés viszont nagyon fontos szerepet játszik a lélek felépítésében, kialakításában. A gondolat bevonulása az én személyes szférájába az „elsajátítás" útján történik. Ezáltal ugyanis az én és a vallásos gondolat között élő kapcsolat jön létre: a vallásos gondolat ezáltal az én személyes értékévé válik. Az én ezzel a gondolatí-szellemi értékkel, amelyről korábban éppen csak tudott, most gazdagabbá lesz. Az átélt gondolat nemcsak látókörét gazdagítja, hanem jövendő értékelési lehető­ségeit is.

Az új, személyes élő kapcsolat az én és a vallásos gondolat között teremtő-alkotó szellemi folyamatot jelent. A lélek mint legbensőbb valóságot, mint igazságot éli át, amely egyben kötelező jellegű is: a későbbi döntéseknél mértékadóvá válik, így jönnek létre az én személyes értéknormái, amelyek meghatározzák és irányítják az életét.

Minden igazi vallásosság egyik általános jellemvonása annak komolysá­ga. A vallás nem játék. Teljes odaadást és lelkesedést kíván, ill. erre ihleti a lel­ket. A nem őszinte vallásosság elég nagy szerepet játszik a mindennapi életben. Ebből éppen a mély komolyság hiányzik. A vallás ez esetben valóban csak „peremélmény". Minden őszinte átélés abszolút érvényre tart igényt. Az igazi élmények ezért nagymértékben irányítják és formálják a lelket, A vallásos ember megelégedést, megnyugvást vár. Belső igazság nélkül azonban nincs tartós megnyugvás.

A vallás értékeiért állandó küzdelem folyik. Ahol eleven vallásosság van, ott mindig feszültségek is vannak. A lélek hol megtalálja nyugalmát Isten­ben, hol kénytelen megtapasztalni Istentől való távolságát és elhagyatottságát. A vallásos ember soha nem elégszik meg azzal amiben részesük, hanem egyre magasabb érték felé tör. Az igazi vallásosság állandó belső növekedés és érté­kekben való gazdagodás.

A vallásosság forrása és feltétele, s egyben legfontosabb tartalmi ismer­tető jegye is: a hit. Általánosságban a hit belső magatartást jelent. De milyet? A magasabb szellemi élet igen különböző magatartásokat és szellemi formákat alakít ki. Ezeket „teremtő-szintézis"-nek mondják. Ilyen lelki életünk egész te­rületén számtalan változatban fordul elő. A hitélet is- számtalan elemből össze­tett képlet, s igen bonyolult tapasztalatokat tételez fel. Az önmegvalósításra törekvő ember küzd és elbukik, találkozik Istennel. Ezek a mélypontok elbu­kások, de a találkozások is: igen bonyolult állásfoglalásokból, sejtelmekből, reménységekből, meggyőződésekből tevődnek össze. Ilyen belső magatartá­sok egy csoportja az, amit a hit fogalma alá szokás foglalni.

A hit átélésében, vagy az átélt hitben ugyanazokat a törvényszerűségeket és változásokat találjuk meg, mint a vallásosságban. Ez természetes is, mivel a hit vallásos jelenség.  Így beszélhetünk fiktív, tekintélyi és tulajdonképpeni hit­ről.

A fiktív hit a leggyengébb változat. Inkább csak feltételezés, gyanítás: úgy imádkozom, úgy beszélek, úgy élek, mintha hinnék. De hogy valóban van-e Isten, ez a kérdés nyitva marad. A fiktív hit túlnyomó részben gondolati, csaknem teljesen személytelen. Énünk csak nagyon kevéssé vesz részt benne. Mégis a mindennapi életben a fiktív hit igen sokféle színezetben roppant nagy szerepet játszik. A hitbeli viszonyulások 60%-a fiktív magatartás. Ez így van a nagyon hívő (keresztény) embernél is.

Egészen mást mutat a tekintélyhit. Ennek is sokféle erősségi fokozata le­het aszerint, hogy a tekintély nagyobb vagy kisebb-e az egyén számára. A te­kintélyhit jelenthet megcsontosodott, holt vallásosságot, amikor az ember már csak emlékszik arra, hogy valamilyen gondolat vagy hittétel jelentőséggel bírt, de most már nem bír. Magasabb foka az, amely abból táplálkozik, hogy ez a gondolat vagy hittétel a családom, barátaim számára tekintélyt jelent. Az élő tekintélyhit a legközelebb áll az igazi vallásos hithez, noha nem azonos vele. A tekintélyi vallásosság is nagyon el van terjedve. A mindennapi vallásosság 90%-a a fiktív és tekintélyi kategóriához tartozik. A vallási szokások rendkívüli szívóssága a tekintélyhitben leli magyarázatát. (Innen van az is, hogy a-papok-nak/lelkészeknek megadják a kijáró megbecsülést akkor is, ha belsőleg nem tisztelik őket.)

A hit harmadik formája a tulajdonképpeni igazi, élő hit a valódi vallá­sosság minden jegyét magán hordozza. Ez az élő hit a teremtő, a személyiséget megmozgató és átalakító mozzanatok, új belátások, felismerések és értékek személyes magunkévá tétele. A hitben, mint a vallásos átélésben is, az a lé­nyeg, hogy a vallásos gondolat olvad össze a személyiséggel. Ebben a tekin­tetben is a változatok egész sorával kell számolni. A hit lehet rendkívül gyenge, alig érezhető is. S lehet erős és egyre erősebb, majd erősen túlfűtött. A hitéletben a szellemi mozzanat nagy szerepet játszik. A szellemi tartalmat a hívő ember Istennek a világhoz és saját lelkéhez való viszonyulásában éli át. A lényeg az, hogy a hit élő és személyes kapcsolatot jelent magasabb szellemi valósággal.

A vallásos embernek naponta meg kell küzdenie hitének csúcspontjaiért. Feltétlenül szüksége van tehát az imádságra, mint erőforrásra, mint Isten­nel való élő kapcsolatra. Azonban a vallásos ember imaélete nemcsak magaslatokat mutat fel, hanem mélypontokat is.

Az imaélet ideális magaslatait gyakran megrajzolták. A jelenkor imaéle-tét azonban figyelmen kívül hagyták úgy, hogy az szinte teljesen ismeretien. A tisztán vallástörténeti anyagra támaszkodó tanulmányok tekintetüket főként az eszményi imádkozásra irányítják. De arról, hogy a ma embere hogyan imád­kozik, arról semmit sem tudunk meg. Márpedig ezt az imaéletet kell megismer­nünk, szegénységében és gazdagságában egyaránt.

Az imádságban három szakaszt lehet megkülönböztetni: énünk felkere­sését, Isten magunk elé képzelését, és az imádság szavakba öntését.

1. Az én felkeresése nem értelmileg történik. Befelé tekintünk, lelkün­ket megnyitjuk, magunkba szállunk. Előfordul, hogy a magunkbaszállás nem sikerül. Mindenféle emlék, gondolat, érzelem akadályozza. Külső körülmé­nyek is. A sikeres magunkbaszállás egészen személyes és aktív lelki tevékeny­séget jelent. Ha szívből akarunk imádkozni, belsőleg gyakran súlyos harcokat kell megvívnunk ahhoz, hogy ráhangolódhassunk az imádkozás hullámhosz-szára. Az ember néha kénytelen későbbre halasztani az imádkozást, mert az adott pillanatban nem képes rá.

2. Az imádkozás második fokozata Isten jelenlétének elképzelése. Mi­
után a lélek befelé fordult, hétköznapi közérzete helyett saját erkölcsi és vallási tökéletlenségének tudatára ébred, s Isten mint élő, jelenvaló és cselekvő
valóság tűnik fel előtte, nem pedig mint valami elvont, pusztán elméleti, holt
fogalom. Az istengondolat így a tudat középpontjába kerül Ez kétféleképpen
történhetik.

Az első esetben az imádkozó ember levert, bajaira emlékszik. Meg kell magát győznie, hogy Isten képes rajta segíteni. Az istengondolat egyre inkább mindennapi lelkülete fölé kerül Megszabadul gondjaitól, szívesen marad eb­ben az állapotban. A szellemi istengondolat, mint objektív valóság, egyre ha­talmasabbá, vonzóbbá válik, a lelket egészen magához emelt, s imádságos áhítattal tölti el.

Más esetben az istengondolat látszólag minden közvetítés nélkül buk­kan fel a lélek mélyéből.

3. A harmadik fokozat az imádság szavakba foglalása. Az imádság nagy
része érzésekben és hangulatokban olvad fel. Teljes erejét akkor fejti ki
hosszabb időn keresztül, ha az imádkozó ember érzéseit imádsággá alakítja.
Előfordul, hogy amikor a lélek idejut, belevész Isten fenséges végtelenségébe.
Elragadja az öröm és a csodálat érzése. Ilyenkor misztikus imádság születik.
Ennek ellentéte az, amit a racionális, vagyis eszünkkel való imádkozásnak
mondhatunk. Ilyenkor az imádság párbeszéd jellegű, az ember beszél és Isten
válaszol neki.                                                                     .

Az imádság szavakba foglalása nem mindig lényeges. Lehet, hogy az aj­kak mondják az imádságot, a lélek belső imádsága azonban a szavaktól füg­getlenül a saját útján halad. Ez a helyzet különösen akkor áll elő, ha az ember megtanult szöveget mond el, vagy imakönyvből imádságot olvas.

Az imádságban az érzelmek rendkívüli fontossággal bírnak. Az imádság elején rendszerint passzív jellegűek, csak visszhangját jelentik az olvasott vagy hallott szavaknak. Az érzelmek aktívvá akkor válnak, amikor bizalommá lesznek: a lélek bízik Istenben, megtartó szeretetében. Az akaratnak nincs olyan nagy jelentősége az imádkozásban, mint amilyent tulajdonítanak neki. A felületes szemlélődő előtt úgy tűnhetik fel, hogy az imádság megsemmisíti a személyiséget, annak autonómiáját és méltóságát. Ez azonban nem így van. El­lenkezőleg, a lélek határozatlansága megszűnik közönséges állapotához ké­pest. Az öntudat Isten színe előtt megerősödik, határait és lehetőségeit tisztábban látja. A gondolatok és érzések változása következtében az imádko­zó személyisége átalakul, és erőt nyer. Az imádság olyan mértékben válik erő­forrássá, amennyiben sikerül Istent megközelítenie. A hatalmas és örök Istennel szemben az imádkozó lélek látszólag semmivé válik. Valójában azon­ban ráeszmél a tartós és valóságos értékekre, a mindennapi élet változó han­gulataihoz képest pedig az örökkévalóság fényébe kerül. Szilárd belső tartása lesz. Kifelé az életben is biztonság és bizalom, erő és bátorság tölti el. Az imád­ság tehát az ént ugyanolyan módon formálja át, mint az élő hit és az igazi val­lásosság.

A vallásos átélés és az imádság között érzelmi összefüggés van. Egyes érzelmek és indulatok meghatározott jellegű imádságra indítanak. Az a kérdés. hogy lehet-e az imádságot érzelmekre visszavezetni, Akkor ugyanis csak han­gulatra lenne szükségünk ahhoz, hogy imádkozni tudjunk. Azt mondhatjuk, hogy az érzelmek egymást tételezik fel, de a gondolati mozzanat mindenütt feltalálható bennük.

A legfontosabb érzések és indulatok, amelyek imádságra indítanak, a következők: félelem, szorongás,  mindenféle baj, gond és szomorúság. Azon­ban az érzések és az imádság között közvetlen összefüggés nem mutatható ki. Lehet, hogy imádság követi azokat, de nem feltétlenül. Másrészt vannak pozi­tív érzések is, amelyek imádságra, nevezetesen hálaadásra indítanak. Ilyen a felszabadultság érzése, ha valami bajtól megszabadultunk, továbbá az öröm érzése. Ahhoz, hogy imádság jöjjön létre, az érzések és imádság közé határo­zott gondolatfolyamatnak kell beilleszkednie. Ezek a gondolatok irányítják az érzéseket az imádság felé.

A túl erős érzések és indulatok viszont akadályozzák az imádkozást. Ér­zéki és esztétikai élmények után nehéz imádkozni. A vallásos magatartás egé­szen más, mint amilyen az esztétikai-művészi. A kétféle beállítódás egymást nagyon zavarhatja. Ha valaki megsértette embertársát, s ez nagyon bántja, emi­att megint csak nehezen tud imádkozni. A lelkiismeretfurdalás és a bűntudat is akadálya lehet annak, hogy valaki Istenhez közeledjék. A bosszúság, az el­keseredés, a dac mind akadálya lehet az imádkozásnak. De különösen lénye­ges, hogy a primitív és hamis istenképzet, a gyermekes istengondolat milyen sokszor teszi lehetetlenné az imádkozást. Előfordul, hogy valaki valamiért megharagszik Istenre, s ezért nem tud imádkozni. A vallási éretlenség is aka­dálya lehet tehát az imádkozásnak. Különösen, ha az ember nem önmagában keresi a hibát, hanem másban, talán egyenesen Istenben.

Ahhoz, hogy az ember imádkozzék, más is keli, mint valamilyen érzés és hangulat. A gondolati elem, az istengondolat lényeges szerepet játszik az imádkozás létrejöttében. Hangsúlyozzuk, hogy az istengondolat sokkal fonto­sabb, mint az istenképzet vagy istenfogalom.

Az istengondolat minden embernél más és más alakban jelentkezik. Egyéni formája még ugyanazon egyház és vallás híveinek a körében is nagyon különböző. Az istengondolat sohasem jelenik meg tisztán. Minden világi vo­natkozás nélkül, keveretlenül egyáltalán nem fordul elő. Isten csak a világhoz való konkrét viszonyulásaiban lehet a vallásos tapasztalat és az imádkozás tár­gyává. Melyek azok a viszonyulások, amelyekbe mintegy beleágyazva jelenik meg az istengondolat?

Mindenekelőtt a természet jelenségeivel kapcsolatos érzéki tapasztalás révén. Istent úgy éljük át a természettel kapcsolatban, mint annak végső, titok­zatos ősokát és forrását, aki minden tér- és időbeli dologtól független, ellen­ben akitől minden más származik, az anyag, a tér és az idő egyaránt, és aki nagyobb minden természeti jelenségnél.

Máskor az istengondolatban a szellemi élet játszik döntő szerepet, Isten úgy tűnik fel, mint minden értelmes és személyes érték ősoka, végső forrása. Ezek a gondolatok gondolatilag és erkölcsileg is megvannak alapozva.  A hit­nek innen jön meg a bátorsága, hogy ott is értelmes és személyes gondviselés­re következtessen, ahol ez ésszerűen még nem látható be.

Ha az istengondolat az erkölcsiséggel kapcsolódik, akkor Isten  úgy tű­nik fel, mint az erkölcsi világrend ősforrása, alapja és őre, Jézus tanítása alap­ján pedig mint szerető és megbocsátó Atya.

Hogyan jelentkezik az istengondolat az imádságban? Isten ilyenkor nem valamilyen filozófiai vagy teológiai eszme, hanem közvetlenül jelen levő sze­mélyes valóság, sőt valóságos személy. Amikor a lélekben megjelenik Isten tü­körképe, ez a kép annyira kapcsolatban van az énnel, hogy az csakis az énből kiindulva érthető meg. A lélek néha úgy éli át Istent az imádságban, hogy az élményben a távolság a túlnyomó, máskor a kapcsolat, az Istennel való eggyéválás a hangsúlyos. Az élő vallásosságban Isten átélése mindig e két pólus között mozog. Egyfelől Isten fenségét, transzcendenciáját éli át a vallásos em­ber, másfelől az Istennel való legszorosabb egységét. A távolság múlandósá­gunk átélése, a közösség a szeretettel azonos.

Igazi Isten-átélés, vagyis igazi imádság csak ott lehetséges, ahol énünk az örökkévalóság megvilágításában, tehát helyes megvilágításba került. Ezért kell hangsúlyozni, hogy énünk felkeresése, megtalálása az, amivel az igazi imádság, s az igazi vallásosság kezdődik.

Ez a mindennapi életben nem mindig van így. Az ember inkább kérésekkel, követelésekkel, sőt szemrehányással fordul Istenhez. Lélektanilag he­lyesebb lenne Istenhez hálaadással közeledni. A hála azonban nem gyakori
magatartás, de az imádság hozzásegíthet. El kell gondolnunk, hogy mennyi
mindenféle olyan baj érhetett volna bennünket, amely elkerült, és hogy
mennyi okunk van a hálára. így belátjuk, hogy milyen sok meg nem érdemeit
jót nyújt életünkön keresztül Isten. Lelkünk lecsendesedik, alázatossá, Isten­nek átadottá lesz. Eljut abba az állapotba, amikor képes Isten fenségét átélni,
és szavát meghallani.                                                                                             

Az imádság külső alakját az akarat határozza meg. Az akarat szab irányt az imádkozásra késztető érzéseknek és tapasztalatoknak. Az imádság külső formájától azonban világosan meg kell különböztetnünk annak belső, vallásos magvát.

Imaformulák, betanított imádságok elmondása egyszerűbb és könnyebb, mint a szabad imádkozás, mert a saját szavainkkal elmondott szemé­lyes imádságban az én erőteljesen közreműködik. Az ilyen imádság erkölcsi szempontból értékesebb.

Mindenkinek elég oka tenne arra, hogy imádkozzék, és mégsem teszi.
Miért? Azért, mert az illető nem vallásos. Hogy valaki imádkozni tudjon, vallá­sos beállítottságra, más szóval hitre van szüksége. És arra is, hogy tisztába legyen az imádság értékével. Nem a hangulatok és a kifejezések a fontosak,         

hanem a hívőnek Istennel való kapcsolata. Az igazán vallásos ember úgy beszélget Istennel, mint a gyermek szüleivel. A vallásos ember számára Isten valóság.    Ezért    az    imádkozásban    az    ember    új    megvilágításban    látja        

embertársaihoz való viszonyát is. Az imádság a legerőteljesebbé akkor válik,          

hogyha külső cselekedetekkel jár együtt, ha erkölcsileg értékes tettek követik,
„mert az igaz élet a legszebb imádság".                                                                   

Megjelent a Keresztény Magvető 1999 / 3-4. száma 113-120. oldalain.