AZ ISTENTISZTELET ALKOTÓELEMEI

Mielőtt a címben megjelölt problémával foglalkoznánk, próbáljunk választ keresni erre a kérdésre: Mi az istentisztelet?

A kereszténységet megelőző vallások istentiszteletét a theurgia jel­lemezte, az a hit, hogy bizonyos kultikus cselekmények végrehajtása által az ember befolyásolhatja az istenek akaratát s azt a maga kíván­sága szerint megváltoztathatja. A zsidó nép vallása ebben a tekintetben is egy magasabb fejlődési fokot jelent. A kultusz Jáhvé és a zsidó nép közötti szövetség kifejezője, melyben Isten az ő választott népétől fel­tétlen hűséget és engedelmességet kíván.

Jézus új megvilágításba helyezte az Isten és ember viszonyát. Az Ószövetség szolgai félelme helyébe a gyermeki bizalmat és szeretetet, a törvény betűje helyébe a lélek szabadságát tette. Isten a mi Atyánk, aki szellemi valóság, s őt csak „lélekben és igazságban" közelíthetjük meg. Az istentisztelet formájával azonban sem Jézus, sem közvetlen tanítványai közelebbről nem foglalkoztak. A keresztények istentisztelete mégis elég korán kialakult, mivel az első gyülekezetek zsidó és pogány eredetűek voltak, mind a zsidó, mind a pogány istentiszteletből átvettek bizonyos cselekményeket és részeket.

A zsidó-keresztény istentisztelet kezdetben az ószövetségi liturgiá­hoz ragaszkodott. ApCsel 3, 1—2-ben és 5, 12-ben olvassuk, hogy kez­detben a keresztények is részt vettek a jeruzsálemi templomban tar­tott istentiszteleten és ott a „Salamon tornácában", a templom egyik előcsarnokában imádkoztak. De részt vettek szombatonként a zsinagógai istentiszteleten is, amely, eltérően a templomi kultusztól, írásmagyarázatból, imádságból és zsoltáréneklésből állott. Később ezeket a formákat átvették és keresztény tartalommal töltötték meg.

A pogány-keresztény gyülekezetek életében az istentisztelet sokkal önállóbban fejlődött. Az alkotóelemek itt is az ének, ima és beszéd vagy írásmagyarázat voltak (Kol 3,16). Bár szó van arról, hogy a taní­tásban kiválóbbak vezetőivé lettek az istentiszteletnek (presbiteros, episcopos, 2Tim 2,2), azért általában az egyetemes, papság elve alapján állot­tak, s az asszonyokon kívül bárki nagykorú előállhatott a gyülekezetben imádsággal és tanítással (1Pt 2,9).

A keresztény istentisztelet formái és főbb elvei tehát már az apos­toli korban megállapítást nyertek. A folyamat azzal kezdődött, hogy az úrvacsorát elválasztották a szeretetvendégségtől, melyet egyre ritkáb­ban gyakoroltak. Az úrvacsora az istentisztelet középpontjába került, s már a III. században az áldozat gondolata kapcsolódott hozzá. A gyüle­kezet mindinkább a háttérbe szorult, a papság jelentősége viszont emel­kedett. Az istentiszteleti cselekmények mágikus erőt nyertek. A zsidó-pogány elemekből kialakult az ókatolikus liturgia, amely a középkori egyház istentiszteletének képezte alapját.

A római katolikus istentisztelet alapját Nagy Leó és I. Gelasius, pápák vetették meg; igazi kifejtője azonban Nagy Gergely pápa volt, aki behozta a zenét és a kórusokat, s a „római misét" emelte általános érvényre. A tridenti zsinat a Gergely-féle liturgiát fogadta el, s az kisebb-nagyobb átdolgozással ma is érvényben van. A mise által a hivő lélek érdemeket kíván szerezni Isten előtt, és az Ö akaratát a maga javára próbálja megnyerni üdvösségének biztosítása érdekében.

A reformáció a hitet állította az üdvösség egyetlen feltételéül. Az istentisztelet fő célját és rendeltetését is abban látta, hogy hitet adjon, s azt fokozza, emelje és támogassa. Ennek a hitbeli gyarapodásnak egyet­len biztos eszköze Isten igéje, amint az a Bibliában rögzítve van. Ezért az istentisztelet központja az igehirdetés, mert „a hit hallásból van". 2 A reformáció mégis nyitott kaput hagyott a további kísérletezésre. Ezért a protestantizmus életében az istentisztelet lényege, jelentősége és célja aszerint változott, amint a vallásos gondolkodás a kereszténység lényegét felfogta és magyarázta. így pl. a protestáns ortodoxia bár meg­tartotta a hitet mint az üdvösség egyetlen biztosítékát, de azt hirdette, hogy azt tanítás által kell meggyökereztetni és nagyra nevelni az emberben. Ezért az istentisztelet a káték magyarázására és a hittételek terjesztésére szorítkozott, mert abból az alapfeltevésből indult ki, hogy a hit és a dogma egyet jelent. Ezt az utat követte a vallásos racionaliz­mus is, azzal a különbséggel, hogy kritika tárgyává tette az egyházi tantételeket is. Célja az értelemre hatni, mert előbb valamit meg kell érteni, s azt csak azután lehet hinni. Ami az értelemmel ellenkezik, az nem lehet vallási érték. Ez az irányzat a templomot iskolának tekintette, s az istentisztelet célját a tanításban és ismeretterjesztésben határozta meg.

Az ortodoxia és racionalizmus visszahatásaképpen született pietizmus a kereszténység lényegét az áhítatban és  kegyes  cselekedetek gyakor­lásában látta.  Az istentisztelet célja ezek szerint  a világ megjobbítása, az emberek megtérítése és az isteni kegyelem elnyerése. Útja: az imádkozás és bibliaolvasás.

Az unitárius felfogás szerint a vallás lényege nemcsak hit vagy tan vagy puszta cselekedet, hanem „lélek és élet", mégpedig jézusi lélek és élet. Mint minden élet, úgy a vallásos lélek is külső megnyilatkozást keres. Ennek a külső kifejezője az istentisztelet. Az istentisztelet tehát nem forrása és kiindulása a vallásos érzésnek, hanem annak eredménye.

Ebből önként következik, hogy az istentiszteletnek a vallásos érzés hű ki­fejezőjének kell lennie, s ami e kifejezést zavarja, legyen bármilyen művészi, mégsem mondható istentiszteletnek.

A búzaszemben az életre és termékenységre alkalmas csíra csak akkor fog kifejlődni és termést hozni, ha jő talajba vetik, illetve meg­felelő feltételek közé kerül. Az istentiszteletnek is ilyen hatást tulajdo­níthatunk, amelyet az emberi lélekre gyakorol. Akiben nincs hit, vallásos érzés, erkölcsre való készség, annak az istentisztelet sem adhat, de akiben megvan ezeknek legalább a csírája, annál elősegíti a továbbfejlődést és termékenységet.

Ilyenformán ahelyett, hogy azt várnók, hogy Isten leszálljon közénk, közös áhítatunkban mi emelkedünk Hozzá, s ahelyett, hogy Öt próbál­nánk akaratunk eszközévé tenni, mi keressük az ö akaratát, hogy éle­tünket egyazon hullámhosszra hangoljuk a valláserkölcsi világrenddel. Az igazi istentisztelet tehát az, melynek verőfényében vallásos érzésünk a kellő táplálékot megtalálja; amely értelmünket, szívünket és akaratunkat egyaránt mozgásba hozza. Ezért nem közömbös, hogy az istentisztelet alkotóelemei és rendje mennyiben felelnek meg a lélek igényeinek.

Az unitárizmus istentiszteleti rendjét és alkotóelemeit tekintve szin­tén az evangéliumi alapra megy vissza. Istentiszteletünk az őskeresztény istentisztelet alkotóelemeit vette át és fejlesztette tovább, ezek: ének, ima és prédikáció vagy egyházi beszéd. A reformáció korában Dávid Ferenc istentiszteleti rendje ugyancsak ezeken az elemeken épült fel. Hunyadi Demeterék már bővítették azzal, hogy a prédikáció előtt imát mondottak, melyet az Úri imádság zárt be, az istentiszteletet pedig 2Thesz 2,16—17 verseivel fejezték be.

1 Ének. Az unitárius istentisztelet énekkel kezdődött. Az „isteni ditséretek, imádságos és vigasztaló énekek" címet viselő első énekes­könyvünkben az énekeket az egyházi év felosztása szerint rendezték el. Háromféle éneket használtak; himnuszokat,  antifonákat és zsoltárokat.

A vasárnapi istentisztelet Dávid Ferenc korától egészen a 18. szá­zadig megtartotta az antifonákat és az ezek után rendelt zsoltárokat. Az istentisztelet ezekkel kezdődött, de Agh István mér sajnálkozik afelett, hogy ezt a jő szokást sok helyen elhagyták, megelégedve egy zsoltárnak vagy dicséretnek az eléneklésével. Az antifonák az énekes­könyv későbbi kiadásaiban is benne voltak, mellettük még litániákat is használtak, melyek által az istentisztelet élénkebbé, változatossá és hatásosabbá vélt.

A 17. és 18. században általánosan elterjedt használatban a Károli Gáspár zsoltárfordításai voltak. Ennek megvolt a maga jól ismert tör­ténelmi oka, de gyakorlati magyarázata is. Később Szenci Molnár Albert átírta a zsoltárokat, francia dallamokra alkalmazta és ezzel az éneklést is irányította. Jóllehet nekünk is volt zsoltárfordítónk Bogáti Fazekas Miklós költőnk személyében, de az ő fordításai csak magánhasználatban terjedtek, egészen az énekeskönyv legújabb átdolgozásáig, amikor Pálffi Márton az ő fordításaiból is felvett néhányat.

Enyedi György szerint lelki énekkel kell dicsérni Istent. „Induljon az szív, fakassza ki a száj a szózatot, az belső indulatot és szeretetet és úgy kezdjen énekelni. Mindenkor az Úrnak tisztességére nézzünk." Enyedi korában — ezt tükrözik beszédei — a miseéneklés ellen beveze­tett reform azt eredményezte, hogy némely gyülekezet egészen tartóz­kodott az énekléstől. Enyedi azzal kívánja segíteni az istentiszteleti ének­lés ügyét, hogy a Bibliából felsorolja a nagy énekeseket, hogy általuk példát adjon: „Ha Mózes, Dávid és az angyalok nem szégyenlették az Úrnak éneket mondani, te se szégyeld. Ezt cselekszik másutt is a jól rendelt ekklésiákban." Ugyanakkor azonban kikel a túlzások ellen, amelyektől a reformáció tisztaságát és igazságát félti: „Tévelyegnek, akik sípokat, orgonákat fúnak a templomban. Mi elégedjünk meg az szájjal  és szóval  mondott dicséretekkel és  eképpen  magasztaljuk  az  mi  Iste­nünket."

Agh István, aki rendszerbe foglalta szertartásainkat, az istentiszteleti éneklést így szabályozza: „Legelőször éneklésnek kell lennie vagy az isteni dicséretekből, melyek nem kevés jobbítással 1749. s közelebb 1777. esztendőben kibocsáttattak, vagy a zsoltárokból, melyeket Szenczi Molnár Albert vallásra való tekintet nélkül helyesen szerzett volt."

Amíg orgona nem volt, a kántor a templom közepén levő éneklő­állvány mellől olvasta a szöveget és vezette az éneket. Templomainkban az orgona csak a 19. században kezd meghonosodni. Első a kolozsvári 1806-ban, majd a bágyoni és fokozatosan a többi. Párhuzamosan követte ezt a templomi éneklés tökéletesedése, bár ebben a tekintetben még ma is nagyon sok a kívánnivaló.

Az ének mint az istentisztelet alkotóeleme zenés imádság. Tartal­milag lehet egyéni és közösségi érzelmeknek a kifejezője, bár mint isten­tiszteleti cselekmény mindig csak közösségi lehet. Az egyházi éneknek formai és tartalmi követelménynek kell megfelelnie. Formailag a leg­fontosabb, hogy legyen dallamos, s a dallam legyen hü kifejezője a szövegnek. Tartalmilag megköveteljük, hogy legyen összhangban hitel­veinkkel, fejezze ki azt a pozitív tartalmat, amely megfelel a mi hit­és életfelfogásunknak.

Énekeink mind formai, mind tartalmi szempontból alapos revízióra és megújításra várnak. Ez a munka egyrészt már elkezdődött és ered­ményeket is tud felmutatni, s minden reményünk megvan arra, hogy egy új és friss egyházi ének kultúrának az alapjait rakjuk le általa.

2 Ima. Az imádság Isten és a hivő ember legbensőbb viszonyának a kifejezése. Forrása a hit és a bizalom. Amilyen a hitünk, olyan imádságunk is, és akiben bízunk, ahhoz intézzük imáinkat. Mivel az ima az érzelem gyümölcse, vannak, akik azt mondják, hogy egészen az érzelemnek kell átengedni, s fölötte gondolkodni, elmélkedni, egy­szóval bevonni az értelmi tevékenység világába vagy éppen kritikának vetni alá nem tanácsos és nem is szabad. Ezt a tételt azonban maga a vallásfejlődés folyamata cáfolja meg.

Az imádság szoros kapcsolatban van a vallásos fogalmakkal, amint
azok fejlődnek és tisztulnak, éppen úgy fejlődik és tisztul az imádság
is mind formában, mind tartalomban.                                                                         

Az ima egyetemes vallásos jelenség, alig van megfelelőbb kötelék                      

a hivő emberek összekapcsolására, mint az imádság vágya, szükségességének érzése. Ezért bír különös jelentőséggel az istentiszteleti imádság mint közös cselekmény.

Az istentiszteleti imával kapcsolatban követelményként állítjuk fel,                            

hogy legyen összhangban: a tiszta egyistenhittel, a világegyetem törvény-                   

szerűségével, az erkölcsi világrenddel és az evangélium szellemével. Mit jelentenék ezek a követelmények?              

Imáinkban elmosódnak a határok az Istenről vallott felfogás különböző  formái között,  s  mert csak  a személyes  Istenhez  tudunk  imád­kozni,   kifejezéseinkben   gyakran   mozgunk   az   antropomorfizmus   és   a panenteizmus között. Ez viszont csak a forma, keret, amelyet mindig a   tiszta egyistenhit tartalmával kell megtöltenünk.

Az imádkozó ember is tudja, hogy a világ törvényeken épül fel, és                       

felfogása szerint Isten van a törvények mögött.  Ezért az imádságban  nem kérhetünk olyan isteni beavatkozásokat, csodákat, amelyek meg­zavarnák a rendet és Összhangot.

Azonban a léleknek is vannak szabályai, s az imádságnak ezeket is tekintetbe kell vennie. Az imádság több mint puszta hangulat, tárgya is van: az, aki általa erőre kap, újjászületik. Az imádság tehát lelki táplálék. Imádkozhatunk esőért, napsugárért, gyógyulásért, vigasztalásért, csak meglegyen a legfontosabb feltétel, az imádságos lelkület, amely nem tekinti az imát olyannak, amely sem nem használ, sem nem árt.

Az istentiszteleti ima közös cselekmény. Ezért itt az egyéni vágyak, törekvések háttérbe szorulnak, s a közös hit, közös cél és közös erkölcsi javak iránt való törekvés jutnak benne kifejezésre. Az ima tehát a gyülekezet tényleges hangulatának, Istenben való életének, Istenhez való viszonyának és Istenben való egységének a kifejezése. Az imádságból senki sincs kizárva, aki a gyülekezettel lelki közösségben él, ezért benne az egyén is megtalálja lelki szükségletét.

Amikor az istentiszteletből hiányzik az imádkozás szelleme, az merő formasággá süllyed, s az emberek lassan elszoknak tőle. A helyes imád­kozás tehát egyben az istentisztelet hatékonyabbá tételét is jelenti. A lelkész őszintén és teljes erejével próbálja meg új életet vinni az isten­tiszteletbe. Sohase lépjen a szószékre szellemi és erkölcsi előkészület nél­kül, sohase imádkozzék nyilvánosan, mielőtt magában nem kérte Isten segítségét munkájára. Mérlegelje a gyülekezet szükségleteit, imádkozzék meggyőződése mélységéből, érdeklődése teljességéből, s akkor másokat is magával tud ragadni az imádkozás tiszta magaslataira. Az imádkozás tehát olyan magatartásnak az elérését akarja, amely felemeli a hivő em­bert Istenhez, hogy közvetlenül részesüljön áldásaiban. Ebben van az imádságnak mint istentiszteleti tényezőnek léte.

3 Prédikáció vagy egyházi beszéd, A protestáns istentisztelet leg­fontosabb alkotóeleme, ha azt a szempontot tartjuk szem előtt, hogy az evangéliumot hirdetjük. Olyan fontos rész, hogy történelmi kifejlődé­sére, tárgyára, kidolgozására és előadására nézve külön teológiai szak fejlődött ki: a homiletika.

Közismert az a tény, hogy az élőszónak milyen nagy szerepe volt a kereszténység kialakulásában. A középkori egyház istentiszteletében azonban a prédikáció fokozatosan elveszítette központi jellegét, s helyét a mise-áldozat foglalta el. A reformáció viszont újból visszahelyezte ere­deti jogaiba, és újból az istentisztelet középpontjává tette. Az unitárius istentiszteletben is lényeges hivatása van a prédikációnak. Benne tükrö­ződik, a lelkész lelkén keresztül, az egész gyülekezet valláserkölcsi élete. Minden prédikáció élő bizonyságtétel Isten előtt, az a kapocs, amely összeköti a templomot az élettel. A templom és berendezése lehet akár­milyen régi, de a prédikáció mindig a jelen életviszonyainak a hirdetője. A lelkész a szószéken nem egyszerűen liturgus, aki gépiesen, lélek nélkül végez megszokott szertartásokat, hanem hivő és küzdő ember, akinek lelkén az élet áramlatai vonulnák keresztül. Nem betanult szerepet ját­szik, mint a színész, hanem átéli s a valóságban önmaga is éli gyüle­kezete hitét és életét.

Az unitárius prédikáció a protestantizmus keretem belül nemcsak a jelenről való bizonyságtétel, hanem a jövendőnek, Isten országának is az előkészítője. Amíg keressük Isten országát, addig mindig meglesz a prédikáció hivatása az istentiszteleten.

A prédikáció görög befolyás alatt kialakult keresztény irodalmi ter­mék. A görög bölcseleti gondolkozás és formai érzék az első gyülekezetek rajongó, homályos és rendszertelen beszédét rendszeres, meggyőző és megragadó beszéddé alakítja át. így lesz a keresztény prédikáció mű­alkotás.

A prédikációtól elválaszthatatlan a prófétai vagy apostoli jelleg. A lelkész mint Isten küldötte beszél a hivő emberekhez, és tekintéllyel 'be­szél. Tartalmat csak akkor ad, ha magától jön, és nem mesterkélt vagy erőltetett. Ez egyéb tényező mellett erős meggyőződésből áll. Ellenkező esetben a tekintélyelv is érvényét veszti. Isten küldöttei által nem színtelen, erőtelen hangon beszél, hanem hatalommal és tűzzel,

A prédikáció anyagát a vallási és erkölcsi eszmék szolgáltatják: első­sorban a vallásiak. Nem mintha az erkölcs másodrendű jelentőséggel bírna, hanem mert az Isten és ember közti viszonyban a magasabb áll fennebb, s kifejezéseiben is a vallási gondolatok és eszmék jönnek első­sorban. Sőt még amikor szorosan vett erkölcsi kérdésről van is szó, a hit­eszméknek ott kell világolniok, hogy fényük beragyogja az erkölcsit. Vi­szont a vallásnál is mindig szem előtt kell tartani az erkölcsit, mert enélkül élettelenné válik: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincse­nek, meghalt önmagában" (Jak 2,17).

Voltak időszakok, amikor csak erkölcsi kérdésekről prédikáltak, apró részletekig menve el, egészen a hasznossági erkölcsig. Az egyházi be­szédben a vallási eszmék fénye és az erkölcsiek szentsége együtt bonta­koznak ki: örök igazságok jutnak bennük kifejezésre, amelyek nem vál­toznak.

A prédikációnak mégis tekintettel kell lennie a kor értelmi és er­kölcsi szükségleteire, egyszóval a mában kell élnie. Az örök valláserkölcsi igazságok más-más vonatkozásban nyernek a különböző korokban kifejezést és tükröződnek a prédikációban. Azonban a különböző szel­lemi állapotok és áramlatok közt, a különböző árnyalatok és felekezeti felfogások mellett is a, prédikáció mindig ugyanaz marad: az evangélium hirdetése. Erről egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk. Híveink azért jönnek a templomba, mert olyat akarnak hallani, amelyet csak ott kapnak meg. A  prédikáció célja s ezen keresztül a lelkész hivatása; az evangélium hirdetése.

A kérdés az: Miképpen érhető el az a cél, hogy mi úgy prédikál­junk, hogy ne csak megértsenek, ne csak gyönyörködjenek beszédünk­ben, hanem a valláserkölcsi igazságokat, az evangéliumot úgy tárjuk elő, hogy azok foglalkoztassák is híveinket?

A homiletikai szabályok ismeretét bármennyire is szükségesnek tart­juk, csak eszközértékűnek tekinthetjük, s a hozzájuk való alkalmazkodás még nem teszi hatásosabbá s főként termékenyebbé prédikálásunkat, E század második évtizedében két követelményt állítottak fel a lelkésszel szemben, melyek ma is időszerűek: 1. a gyülekezetnek prédikáljon, 2. a való életet prédikálja.

Minden gyülekezetnek egy sajátos lelki világa van, amelyet az őt befolyásoló külső és belső tényezők irányítanak. Ha megfigyeljük gyüle­kezeteink életét, azt tapasztaljuk, hogy minden, ami közelfekvő a hall­gatóság lelkéhez, a tényleges életviszonyokhoz, sokkal jobban érdekli őket, Ehhez a kérdéshez kapcsolódik a lelkésznek mint prédikátornak a személyisége, mert éppen ezen keresztül férkőzik legközelebb hallgatói­hoz. A személyiség nem veszi át szolgai módon, amit másoktól hall, lát, olvas, hanem átéli, sajátjává teszi, és úgy adja át gyülekezetének, Augustinus még azt hangoztatta, hogy aki nem tud jó beszédet alkotni, tanulja meg a másét, mert minden jó beszéd Isten ajándéka a gyüle­kezet építésére. Újabban az a vélemény, s ebben sok igazság van, hogy az ilyen álláspont a prédikáció egyik legfontosabb részét, a prófétai elemet veszélyezteti, mert minden beszédnek elsősorban egyéni bizonyságtevés­nek kell lennie. A gyakorlati élet azt bizonyítja, hogy nem lehet elke­rülni, már csak a tanulás és ismeretszerzés szempontjából sem, hogy idegen gondolatokat s így más beszédét is, fel ne használja a lelkész. Azonban ne tegye ezt szolgai módon, mert csak akkor lesz hatása, ha az abban foglalt gondolatokat, eszméket átélte és sajátjává tette. Ne prédi­káljon tele hanggal olyat, amit üres szívvel mond! — ez a megállapítás mindig érvényes marad. Végeredményben tehát a gyülekezetet meg­ismerve, saját egyéniségünket kifejtve prédikáljunk,

És mit prédikáljunk? Egyetlen szóval is lehetne rá válaszolni: az evangéliumot. A kérdésnek a mi szempontunkból van egy elméleti és egy gyakorlati vetülete is: szüntelenül tanulni és benne élni a gyülekezetben. Az egyház történelme azt bizonyítja, hogy a nagy hatású prédikátorok ereje abban volt, hogy korukat prédikálták, vagyis a korukat mozgató eszmékről és kérdésekről beszéltek. Nekünk is benne kell élnünk abban a világban, amelyben az élet halad s az örökkévalóság szempontja alatt keresni a választ a hivő ember kérdéseire.

Az ének, ima és prédikáció együtt alkotják a teljes értékű istentisz­teletet.

                                                              Dr. SZABÓ ÁRPÁD

Megjelent a Keresztény Magvető 1974 / 3. száma 133-139. oldalain.