Dr. Szabó Árpád

Unitárius vallásunk időszerű kérdései

Minden vallás annak a kifejezése, hogy a hit világának isteni igaz­ságai miként tükröződnek az emberi öntudatban. Az unitárius hívőnek is számot kell adnia arról, hogy a mi felfogásunkban hogyan tükröződnek a hit világának igazságai. Mert bármennyire szubjektív természetű és él­ményszerű a hit, ez nem ment fel a hit tárgyának vizsgálata alól. És nem menti fel az unitárius vallást sem, amelynek éppen egyszerűségénél és dogmamentes álláspontjánál fogva elkerülhetetlen feladata, hogy tisztázza mindazokat a fogalmakat, amelyekre szüksége van. Kétszeresen szükséges a fogalmak tisztázása egy olyan vallásnál, amely hittani kötetlensége és sza­badelvű felfogása következtében gyakran ki van téve annak, hogy a fogal­mak zavarossága a benne rejlő igazságot elhomályosítsa.

Ez nem azt jelenti, hogy nekünk hittani rendszereket kell alkotnunk, s ezeket kötelező módon odaállítanunk minden unitárius számára, mint az unitárius hit kötelező kritériumát, hanem mindenekelőtt azt, hogy időn­ként tudatosítanunk kell a magunk számára részleteiben is a mi unitárius keresztény hitfelfogásunkat. Kötelez erre minket nemcsak a történelmi múlt, hanem hitünk fogalmi tisztasága, kiforrottsága és maga a korszellem.

Mi unitáriusok aránylag keveset foglalkoztunk és foglalkozunk ma is hittani kérdésekkel, pedig erre nagy szükségünk van. Csakis hitünk pozitív tartalmának újabb és újabb kifejtése és megvilágítása teremthet egységet a sokféleségben. Erre az egységre pedig szükség van nemcsak gyakorlati, de eszmei szempontból is.

A következőkben vizsgáljuk meg azokat a hittani fogalmakat, ame­lyek meghatározóak számunkra, mert ezek alkotják hitfelfogásunk tartal­mát, amelyet egy mondatba sűrítve így fogalmazhatjuk meg: az unitári­usok hisznek mindazokban a vallási és erkölcsi igazságokban, amelyeket Jézus tanított, s amelyek mint minden, ami egyszer igazságnak nevezhető, örökkévaló, érvényes tanítást tartalmaznak.

Biblia

Az unitárius vallás osztozik a Biblia értékelésében és tiszteletében a többi keresztény felekezetekkel. Az unitárius reformáció éppen a Biblia újrafelfedezésének és a hit középpontjába állításának jegyében született. Ez az irányulás döntő módon meghatározta történelmünk későbbi időszakai­ban is a Biblia unitárius értelmezését, és a hozzá való viszonyulást. Termé­szetesen nem hitünk objektív foglalatát látjuk benne, hanem az egyéni és közösségi élő vallásosság tápláló forrását, amely felett az embernek, mint Isten gyermekének értelme és lelkiismerete jelenti a végső tekintélyt.

A Biblia mind a mai napig minden keresztény ember és egyház közös vonatkozási pontja volt és maradt. A Biblia hitünk alapja és életünk mércéje. Viszont az is igaz, hogy a Bibliának ez a magától értetődő tekin­télye napjainkban sok helyen kérdésessé vált. Sokan éreznek úgy, hogy a Biblia világa idegen tőlünk és mindennapi életünktől, a kor szellemétől és az általa felvetett problémáktól. Ehhez az érzéshez az is hozzájárul, hogy a kereszténység nagy családján belül mindenik felekezet különbözőképpen értelmezi a Biblia jelentőségét, bizonyos előfeltételezéssel közeledik hozzá. A tudományos bibliakutatásban a történet-kritikai módszer alkalmazása nemcsak a bibliai tudósításokkal való új érintkezéshez vezetett, hanem szükségessé teszi a bibliai kijelentés és tekintély új magyarázatát is. Mindez oda vezetett, hogy a mai emberben erősen tudatosította a Biblia történe­ti kötöttségét és ezáltal korunkhoz mért idői távolságát. A Biblia üzenete olyan kategóriákban áll előttünk, amelyek idegenek világképünktől és ezért magyarázatra szorulnak, hogy megérthessük azokat. Ezt az üzenetet vala­hogy át kell hozni korunkba, de ehhez figyelembe kell venni a mai ember helyzetét. Számunkra tehát a Bibliának már nincs ugyanazon jelentése, mint volt elődeink számára. Ez olyan alapvető változáson ment át, amely hatásában csak a Földközpontú (ptolemaioszi) és a Napközpontú (koper­nikuszi) világkép közti különbséghez hasonlítható.

A Bibliának ugyanakkor olyan egyedülálló történeti helyzete és egyetemes hatása van, amilyenre semmilyen más munka a kereszténysé­gen belül nem tarthat igényt. De ettől az egyetemes hatástól függetlenül, mivel a keresztény, s így az unitárius, hit alapját képezi, megkülönböztetett helyet kell biztosítanunk részére. Hitünk történeti gyökerei ágyazódnak a Bibliába s ezért sem a keresztény történelmet, sem a hittant nem lehet ta­nulmányozni a rá való hivatkozás nélkül.

Az unitárius ember számára, akit az értelem által fémjelzett hite 1 vezet, ma is világos, hogy a Bibliának van és lesz mindig üzenete, amely I a kérdéseivel Istenhez forduló embert keresi. Ugyanis a Biblia igazságai, meggyőződésünk szerint, időtlen érvénnyel bírnak, tehát üzenete, ha megszabadítjuk az időileg kötött rétegektől, minden kor emberére közvetlen igénnyel terjed ki. Az ember, létkérdéseivel együtt, alapjában ugyanaz ma­radt, és a Biblia az ember legmélyebb, tehát létében érintett kérdéseire fe­lel.

Isten

A hívő ember számára a létét legmélyebben érintő kérdés Isten mi­benléte és valósága. A mi Istenről való tudásunk a Bibliára, s főként Jézus tanítására támaszkodik. Ahogyan ma gondolkozunk Istenről, azt tulajdon­képpen Jézus fedezte fel számunkra. Ezért azt mondhatjuk, hogy Istentől teljesebb képet alkotni, mint amit Jézus adott, ma sem tudunk. Ebben áll Jézus hitének és az Istenről való élményének a maga nemében páratlan je­lentősége.

Amikor Jézus Istenről beszél, ez alatt népének istenét érti. Számá­ra ez az egyetlen és egyedüli Isten, aki mellett egyszerűen nincs nagyobb, egyenlő, vagy kisebb isten, sőt egyáltalán nincsenek is más istenek. Ez az Is­ten nemcsak az élet bizonyos területén alkalmas, hanem minden területen: Ő ad mindent: életet és jóságot. Izrael első parancsolatával megegyezően Jézus megerősíti az egy Istenben való hitet, akit kiábrázolni nem lehet, és aki kéri az ember teljes odaadását és szeretetét (Mk 12,28-31).

Jézus azonban többé már nem hoz fel elméleti bizonyítékokat Isten egysége igazolására, mint a próféták tették. Nem tesz mást, mint egyszerű­en természetesnek veszi Isten valóságát a mindennapi életben, és mindig új módon beszél róla.

Jézus mindig Istent emlegeti. Amikor Isten és országa közelségét hirdeti, nem adja Isten természetének új megvilágítását, vagy valamilyen új fogalmat róla. Nem töpreng, vagy érvel Isten belső lényéről. Példázatok­ban beszél róla; tehát számára Isten nem a gondolkodás tárgya, hanem az ő bízó hitének és odaadó ragaszkodásának közvetlen társa. Isten Jézus atyja, de minden emberé is, mert Isten atyasága magában foglalja az istenfiúságot, és minthogy mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, az embertestvériséget. Isten atyasága egyúttal azt is jelenti, hogy a benne való részesség, a hozzá való tartozás nem kizárólagos, hanem mindenkire egyformán érvényes. Az Atyában való hitet, aki az embertől azt várja, hogy teljes valójával szeresse, Jézus a két főparancsolatban erősíti meg.

Jézus istene különbözik a keleti vallások személytelen isteneitől. Ezek a vallások a legfelsőbb valóságot gyakran úgy értelmezik, mint a lét abszolút egységét. Az emberi tulajdonságok, még a legnemesebbek is, túl erőtlenek s ezért nem megfelelőek annak körülírására. Ezért vajon helye­sen értelmezzük-e Istent, mint személyes lényt, még ha személynek is hív­juk őt? Jézus sohasem használta ezt a kifejezést, és a Bibliában sem fordul elő.

Isten természetesen nem személy abban az értelemben, ahogyan az ember az. A valóság ős oka, legfőbb támasza és eredeti jelentése, ami meg­határoz minden egyéni létet, nem egy személy a többi között, ő a végtelen minden végesben, a lét maga minden létezőben. Még a legpozitívebb em­beri tulajdonságok sem alkalmasak Isten meghatározására, mert amikor elismerjük azokat, egyben a tagadás szükségét is magukban hordják.

Ez azonban azt is jelenti, hogy ha a pozitív emberi tulajdonságokat úgy ismerjük el, hogy végességüket kiküszöböljük, akkor tulajdoníthatjuk Istennek. Csak ilyen módon nem fog az abszolút valóság számunkra tarta­lom nélküli maradni. És ezért, ha azt is kell mondanunk, hogy Isten több mint személy, mindenesetre nem kevesebb mint személy. Vagy mondhat­juk-e, hogy Isten lélek, értelem, szabadság és szeretet nélkül egyáltalán le­het-e Isten? Egy ilyen Isten képes lesz-e megérteni a lelket, az értelmet, a szabadságot és a szeretetet a világban és az emberben? Lehet-e Isten, aki jelentőséget és értelmet ad a személynek, maga személytelen. Mennyi igaz­ság van a zsoltáríró szavaiban: „Aki a fület alkotta, az ne hallana? Aki a , szemet formálta, az ne látna?" (Zsolt 94,9)                                            

Isten nem semleges, hanem az ember Istene, aki kikényszeríti a hit vagy a tagadás döntését: Ő szellem, alkotó szabadság, igazság és szeretet önazonossága, minden személyközi kapcsolat felkaroló és megteremtő tár­sa. De amíg Istenről csupán hasonló fogalmak, metaforák, képek és szim­bólumok segítségével beszélhetünk, addig hozzá szólhatunk megfelelő em­beri kifejezésekkel. A végső valóságot nem kell gondolatban magunk elé helyeznünk, mi azonban magunkat odahelyezhetjük elébe. Az embernek nem kell hallgatnia előtte, ellenkezőleg, azt teheti, ami jellegzetesen embe­ri, beszélhet Istenhez.

Imádság

Ez a beszéd az imádság. A hívő ember meggyőződése ugyanis, hogy amikor imádkozik, a közvetlenül jelenlevő személyes Istennel beszél, előtte áll s vele van élő, benső viszonyban. Az imádságban megjelenő emberi vonatkozás, bár gyökerei a primitív vallásba nyúlnak vissza, azt a vágyat fejezi ki, hogy a megfoghatatlant a személyes és tapasztalati lét keretei közötti tegye elérhetővé és közelivé. Ezért van az, hogy a vallásos ember mindig és mindenütt meghatározott, látható helyen kereste és találta meg Istent.

A személyes Istenben való hit és az ő jelenvalóságának bizonyossága az imádság két előfeltétele. Az imádság azonban még ennél is több: a hívő embernek Istenhez kapcsolata, közvetlen személyes viszonya, tehát közös­ség. Mivel az imádság két személy közvetlen viszonyából fakad, azért azt mondhatjuk, hogy az imádság közösségi probléma.

Az imádságon keresztül lesz a vallás Istenben való élet, az örök­kévalóval való gyermeki közösség. Imádság nélkül a hit pusztán elméleti meggyőződés, az istentisztelet külsőséges cselekmény. Imádság nélkül az erkölcsi cselekedetnek nincs vallásos mélysége, imádság nélkül az ember távol marad Istenétől, a gyermek a mennyei Atyától.

Az imádság formáit és határait számunkra Jézus jelölte meg, amikor a templomot az imádság házának nevezte, s az imádkozás egyetlen törvé­nyéül azt állította fel tanítványainak, hogy amit kérnek az Atyától, azt hittel kérjék.

A jelen felismerése és a jövő feladata az unitárius vallás számára, hogy mind hitelvi, mind gyakorlati vonatkozásban nagyobb hangsúlyt biz­tosítsunk a vallás élmény jellegének, s ebben az összefüggésben az imádság szerepének.

A vallás, mint valamely közösség hitének a kifejezése, csak úgy le­het élő és ható valóság, s jelenthet erőforrást a hívő ember számára, ha az imádságban fel tudja fedezni és megtalálni Istent, s a vele való közösségben ráeszmél önmagára és élethivatására. És éppen az imádság vezeti el arra a felismerésre, hogy az Istennel való közösség nem egyéni kiváltság, hanem minden ember egyforma ajándéka és boldog lehetősége. így lesz az imád­ság közösség teremtő erővé.

Jézus

Amit eddig elmondtunk világossá teszi azt, hogy az unitárius hit­felfogás kapujában Jézus áll. Ezt ő így fogalmazta meg: „Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam" (Jn 14,6b). Természetesen ez nem jelent ki­zárólagosságot, elutasítását annak, hogy Isten más úton és kapun keresztül is közölte az ő igazságát az emberrel, hiszen maga Jézus mondta néhány sorral elébb, hogy „Az én Atyám házában sok hajlék van" (Jn 14,2a). Ezzel csupán azt akarjuk kifejezni, hogy vallásunk alapját Jézus tanítása és az ő életpéldája képezi.

A kereszténység általában túl sokat foglalkozott Jézus személyével, de annál kevesebbet a tanításában megnyilvánuló szellemével. Mi unitári­usok nem azért hiszünk az evangélium igazságaiban, mert Jézus tanította, hanem azért, mert a benne megnyilatkozó tartalom meggyőz arról, hogy általuk Isten maga jelentette ki magát az embernek. Ennek ellenére a kije­lentés tartalmát nem tudjuk, de nem is akarjuk elválasztani Jézus személyé­től. Az ő hivatása ugyanis nemcsak az örökérvényű igazságok megragadá­sában és hirdetésében állott, hanem hogy az igazságok megvalósításának lehetőségét életével bebizonyítsa. Ezért minket Jézus történeti személye közvetlenül is érdekel, hogy megismerjük szellemi-lelki világát, élményeit és gondolatait, annak, aki az evangélium mögött áll, de akit még sem lehet elválasztani attól.

Jézus magát „emberfiának" nevezte. Tehát világosan és egyszerűen azzal a szóval, ami az ő nyelvén semmi mást nem jelent, mint „ember". Úgy hiszem, mi sem nevezhetjük másképp, mint ahogy ő magát nevezte. És ezzel róla a legmagasabbat és legmélyebbet mondjuk, amit egyáltalán képesek vagyunk mondani. Csakhogy ezt nem szabad hittani formulának venni, mert neki minden formula árt. Ha azért mi is embernek nevezzük őt, ez egyszerűen csak kísérlet arra, hogy szóba foglaljuk azt, amit a legjob­ban csak megélni lehet.

Ha meg akarjuk ismerni őt, vissza kell mennünk abba a korba, amelyben élt, és ott keresni meg őt. De vajon hova kell mennünk, hogy életét a maga eredetiségében és valóságában lássuk? Hiszen úgy is csak mások szemeivel láthatjuk, azoknak a szemeivel, akik az ő képét nekünk megrajzolták. És nem olyannak látta-e mindenikük, amilyennek látni kí­vánta? Kezünkben van személyének rajza, amit tanítványai adtak, de csak úgy, amint őt felfogták és megtapasztalták. Ennélfogva az ő leírásuk nem egyszerű életrajz, hanem egyszersmind „evangélium", de nem magától ér­tetődően az az evangélium, amelyet Jézus hirdetett, hanem az ő evangéliu­muk, közben a hit tárgyává lett Jézusról.

Minket azonban kevésbé érdekel, hogy mit mondott Jézusról egyik, vagy másik tanítvány, vagy hogyan alakította őt egyik vagy másik zsinat, mert hitünkre, de még inkább életünkre nézve csak annak van értéke, hogy mi hogyan látjuk őt és mit jelent számunkra. Az unitárius embernek, de ál­talában a gondolkodó embernek kell legyen annyi bátorsága, hogy az egész folyamatot mellőzni tudja s közvetlenül az ő egyszerű és tiszta személye elé lépjen. Élete magában véve is kijelentés. Cselekedetei alátámasztják, és megvalósíthatóvá teszik azt, amit hirdetett. Így mutatja meg mindazt, ami isteni az ember lényegében.

Ember

Jézus nem foglalkozott az ember eredetével és azokkal a metafizikai kérdésekkel sem, amelyek az ember természetét próbálják értelmezni. Szá­mára az ember éppen annyira valóság, mint Isten. Ezért az érdekli, hogy a jelenben élő ember, mennyire képes Isten akaratának megvalósulását a jelenben szolgálni és a jövő számára biztosítani. Bár Jézus az Istennel való kapcsolatában fogja fel az embert, mégis valóságos élethelyzetében látja. Ez az ember nem alkalmas Isten akaratának a megvalósítására. Nem azért, mert bűnös természetével erre képtelen, hanem mert élete messze került az isteni akarattól, s többé nem érti azt. Ezért követeli az embertől, mindjárt prédikálása kezdetén: térjetek meg, változzatok meg. Ugyanakkor döntő elhatározást kér, új gondolkodás- és cselekvésmódot. Ez egy végleges vá­lasztás kell legyen, nem csak az élet újraértelmezése, hanem egészében új élet. S mindez Isten akarata fényében.

Jézus az embert Istennel helyezi szembe. Ezért a döntés egészen sze­mélyes jellegű mindenki számára. Az ember csak úgy válik készségessé, ha tisztában van belső önmagával, és szembe tud nézni az erkölcs követel­ményeivel. Sem a döntést, sem a felelősséget nem lehet áthárítani másra, mindenkinek önmagát kell adnia.

Jézus azért kérte ezt az embertől és állított fel előtte magasrendű követelményeket, mert bízott az ember erkölcsi képességében, nagyra hivatottságában. Olyan magasra értékelte az embert, mint sem előtte, sem utána senki: Isten gyermekének nevezte s véglegesen meghatározta helyét és hivatását Isten világában.

Ezt ma így fogalmazzuk meg: az ember szabadságban és felelősség­ben élheti meg hivatását.

A szabadság az ember nembeli, lényegi jellegéhez tartozik. Ez a nembeli szabadság azt fejezi ki, hogy az ember természeti-társadalmi lény­ként alkotó munkája révén kiszakadt a természetből s így fokozódó auto­nómiának örvendve alakítani tudja a világot és önmagát. Az emberi sza­badság nem puszta állapot, hanem mindenekelőtt cselekvés. Szabadság és cselekvés kölcsönösen feltételezi egymást: az ember csak cselekvő lényként tekinthető szabadnak, s mint szabad lény csak cselekvés útján valósíthatja meg önmagát.

A szabadság emberi méltóságunk feltétele. A modern idők egyik ve­szélyes tünetét a szociológia menekülés a szabadságtól emberi magatartás­ban jelöli meg. A szabadságtól a konformizmusba, az alattvalói függőségbe menekülő ember, azonban emberi méltóságát, sőt istengyermeki mivoltát is elveszti. Az unitárius vallás a szabadság jegyében született. Ezért az uni­tárius ember a szabadságot, nemcsak mint létfeltételt féltette, és ápolta, hanem benne igazi emberi valója kiteljesedésének biztosítékát is látta. A szabadság forrása Isten: „Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság"(2Kor 3,17), ezért Isten gyermeke sem lehet más, mint szabadságra megérett és a sza­badság felelősségét vállaló ember.

Egyedül az ember ismeri fel a külső valóságban és önmagában rejlő lehetőségeket. Ez hozza számára a szabadságot és terheli meg ugyanak­kor a tőle elválaszthatatlan felelősséggel. Az ember értelmet ad cselekvé­sének és igazolást keres számára. Ebben az összefüggésben a felelősség a legszorosabban kapcsolódik az élet értelméhez. Nem adhatunk értelmet életünknek, ha nem vállalunk felelősséget mindazokért a kezdeményezé­sekért, amelyek ezt az értelmet szavatolják. A felelősség mindig személy­hez és helyhez kötött. Innen az egyéni felelősség elkerülhetetlensége. Nincs olyan egyetemes szabály, amelyhez igazodva nem kellene személyesen is felelősséget vállalnunk.

Az ember erkölcsi fejlődésében mindig az örökkévaló lényegi ter­mészetére, eszményi valójára tekint s annak elérésében látja élete legfőbb célját. Közben nem szabad megfeledkeznie, hogy benne él a tér és idő ha­tárolta élethelyzetben, amely sok tekintetben távol van az eszménytől, igazi önmagától. Azonban mindig figyelnie kell Istenre, aki az ember minden gyarlósága és elidegenedési törekvése ellenére is megmarad szerető Atyá­nak, és türelemmel, de reménykedve várja haza gyermekét, mert bízik er­kölcsi erejében és nagyra hivatottságában.

Az eddig elmondottak csupán egyéni kifejezése kíván lenni unitári­us hitfelfogásunknak, s nem a teljesség igényével választ adni arra a kérdés­re, hogy mi az unitarizmus ma. Természetesen van egy szilárd közös alap, amelyen mindannyian meggyőződéssel állunk, a válasz mégis annyiféle le­hetne, ahány a válaszadó. Amiben mind egyet értünk nem a válaszkeresés a „mit hiszek?" kérdésre, hanem a hit igazságtartalmának a megközelítése és szemléletmódja.

A modern unitarizmust nem annyira az jellemzi, hogy milyen hit­elveket vall, jóllehet ezek is meghatározóak, hanem ragaszkodása olyan alapelvekhez, mint a hit teljes szabadsága, az értelem érvényesítése a vallás kérdéseiben és a türelem a más nézetekkel szemben. Ebből természetsze­rűen következik, hogy ha a mai unitarizmusról akarunk beszélni, akkor azokat az alapelveket kell megfogalmaznunk és közismertté tennünk, ame­lyek meghatározói hit- és életfelfogásunknak. Vegyük sorba ezeket:

A vallás és a hit szabadsága

A szabadság nem a teljes kényszer hiányát jelenti, hanem az önké­nyes kényszertől való mentességet. A hit szabadsága magában foglalja azt a képességet, amely különbséget tud tenni a kényszer külső formái között. A tényre alapozott kényszer nem lehet önkényes, viszont a véleményen ala­puló, igen.

A hit kérdéseiben senki sem mondhatja, hogy nekem kétségbevonhatatlanul igazam van, a másiknak pedig nincs. És nem szabad megsérteni a mások szabadságát azáltal, hogy rá akarom kényszeríteni saját meggyő­ződésem igazságát. „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket" (Jn 8,68) - mondja Jézus. A teljes igazság Isten lényegének a sajátja, az ember csak egy parányit ismerhet meg belőle; ezért az ember a szabadságot egyedül Istenben találhatja meg.

Belső tekintély

A szabadság mögött ott található a tekintély, amelynek elfogadása megóv attól, hogy a szabadság szabadossággá értéktelenedjék. A szabadság sohasem áll ellentétben a tekintéllyel, sokkal inkább a szolgasággal vagy szolgalelkűséggel. A szabadság mindig feltételezi a tekintélyt. Pl. a törvény tekintélye összhangban van a szabad állam eszméjével, sőt annak igen lé­nyeges feltétele.

Természetesen itt a belső tekintélyről van szó. Ez az unitárius vallás­ban a legmagasabb értékek és eszmények elfogadását jelenti. A szabadság tehát nem a korlátok nélküli szabadosság állapota, hanem szolgálat: Isten, a legmagasabb érték és az embertárs szeretetben kiteljesedő szolgálata. „Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai, csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész tör­vény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat" (Gal 5,13-14). A szeretet tehát a szabadság megélése, a legmagasabb tekintély a vallásban, mint az értelem és a lelkiismeret táplálója és meghatározója s összekötő kapocs a szabadság és türelem között.

A türelem jelentősége

A türelem tehát a szeretetnek a szabadságban való kifejezése, amely magában foglalja nemcsak a másik iránti tiszteletet, hanem a tőlünk eltérő felfogások tiszteletét is. Az unitárius vallás nemcsak a múltban, de a jelen­ben is szilárdan áll ezen az alapelven, amely a szabadságnak felelősséggel való megélését feltételezi. Az igazság és jóság tekintélyének a gondolkodás­ban és magatartásban való érvényesítését mindenkinek el kell fogadnia. Ez egyben azt is jelenti, hogy a türelemnek is megvannak a maga határai.

A türelem a szabadság egyik megjelenési formája, amelyet éppen ezért csak a szabadság határai között lehet gyakorolni. De természetesen ebből nem következik, hogy másokra rákényszerítjük saját meggyőződé­sünk szerinti szabadság határait. A mások hite és meggyőződése iránti türelem Voltaire, francia filozófus volt: „Helytelenítem, amit mondasz, de mindhalálig védelmezni fogom jogodat, hogy mondhasd." A jövő számá­ra tehát az egyedüli utat a szabad vizsgálódás, a kölcsönös megegyezés és meggyőzés, amely az egymás iránti tiszteleten, és a másként gondolkodó­nak szeretetben való elfogadását jelenti.

Ha ezeket az alapelveket sikerül továbbra is magunkénak elfogad­nunk, s vallásunkat ezek szerint kifejeznünk és megélnünk, úgy meggyő­ződéssel vallom, hogy unitárius hitünknek van és lesz érvényes üzenete mind a jelen, mind a jövő számára.

Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban