„Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?" — fohászkodik Jézus a keresztfán, mielőtt — „ismét nagy fenszóval kiáltván" — kiadná lelkét (Mt 27, 46, b; 50).

Mikor e jézusi imádság első két szavát választottam írásom mottó­jául, tisztában voltam azzal, hogy a vallásalapítóját istenítő vagy — jobbik esetben is — heroizáló hagyományos vagy szabadelvű keresztény­ség egyaránt  idegenkedik  a  kétségeskedő,   esendőségének   hangot   adó

-Jézus imájától.

Az idézett jézusi ima azonban — amely sokak számára kényelmet­lennek tűnik-tűnhet — számomra most sokatmondó és  termékeny ki-

 indulópont: a krízis-helyzet negatívvitásában is hordozza és igazolja azt a lelkiséget, amelyet én a hit és vallás fundamentumának tartok: az Isten és ember személyes létközösségét.

 1) Az „én Istenem" — véleményem szerint — a „mi Atyánknál" is elsődlegesebb premissza a hit tárgyának vizsgálatában akkor, amikor nem a (többé-kevésbé tételes) vallásos, hanem hitbeli meggyőződésünkről kívánunk vallani. Az „én Istenem" a vallásos tapasztalat intimitásának olyan fokáról tanúskodik, amelynek hitelét a kétség nem csorbít(hat)ja, mert szervesen hozzá tartozik. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, az „én Istenem" - paradigma minden későbbi, tételes megfogalmazású hitvallás szilárd és maradandó magvát képezi. Szűkszavúságában már elegendő kritériumot jelöl ki létünkre, rendeltetésünkre és hivatásunkra vonat­kozóan (amikor Istent személyes valóságunknak állítja), anélkül azonban, hogy azok elfogadására vagy megtagadására vonatkozna, s ezzel személyes szabadságunkban korlátozna.

 Az „én Istenem" bizonysága és kétsége az az egzisztenciális lemeztelenedés és kiürülés, amely arra késztet(het), hogy hitünkről vallva „felfedjük" és ezzel „eláruljuk" Istenünket és önmagunkat, a jézusi imádság újrafogalmazásával jár együtt, amelyben a kérdés most már így hangzik: „én Istenem, én Istenem, miért hagylak., hagytalak el téged?" Ez a kérdés most is aktuális: miért vállaltam, vállalom azt, hogy hitemről. Istenemről nyilvánosan valljak?

 Talán azért, mért előbb-utóbb — valamilyen különleges élethely­zetben — úgyis rákényszerülnék erre. Ha most megpróbálom „körül­járni", „körülírni" az „én Istenemet", szükséges és üdvösségem dolgot cselekszem. És — ha az „én Istenem" csak részben is emlékeztet a „te Istened"-re és külön-külön vagy együtt emlékeztetnek a „mi Atyánk"-ra, — hasznosat is: megerősödöm-megerősödünk abban a reményben, hogy hitünk cezúrái, kétséges perceink után visszatalál(hat)unk Istenhez,  önmagunkhoz és egymáshoz. Ha a hit Isten ajándéka, a róla való vallás ránk nézve néha kötelesség, az ajándék viszonzása, ha úgy tetszik.

Most  (csak)  játék,  bújócska,  erőpróba:   igazi   veszély-töltet  nélkül.

Adyt idézném: „Még megtréfál az én Istenem, / A régi tromfot visszaadja: / Elszökik tőlem virradatra, / Velem van egész éjszakán. // Jön néha-néha egy jó napom, / Mikor egész valóját látom, / De soha-soha napvilágon. / Velem van s mindig éjszakán. / .. . . / Az Istenem, tréfás Istenem, / Vajjon miért csak éji árnyék? / Fény-nyomában szívesen járnék./ .. /". (Az éjszakai Isten).

Isten fény-nyomának keresésében kínálom hát a játékszabályt: a címbe-foglalt „én Istenem" — amikor tárgyunk megközelítésének és megragadásának lehetőségére és lehetetlenségére utal, egyben „módszer­tani" fogódzóul is szolgál(hat).

Konszenzusra kell jutnunk; vállaljuk az önmutogatás cseppet sem kellemes feladatát, amely az olvasóra a tapintatlan „leskelődés" semmi­vel sem hízelgőbb ódiumát vetíti. Ha kitartunk vállalt szándékunk mel­lett, oldja gátlásainkat a bármikori szerepcsere lehetőségének szabadsága, a tárgyunkhoz (= vallok) és önmagunkhoz való ironikus és önironikus viszonyulás.

Műfajunk se a megszokott. Nem tanulmány, nem prédikáció, egy­szerűen „szöveg"; az ikono-, a szakrális és profán határmezsgyéjén meg­kísérelt „deo-gráfia".

2) Ma már hozzávetőleges pontossággal se tudnám felidézni, megha­tározni, mikor bukkant fel bennem először Isten eszméje, gondolata. Ne­vét minden bizonnyal első szavaim közé sorolhatom (édesanyám unokájá­nak is „összekulcsoltatta" már a kezét). Csak arról vannak bizonytalan és ezért nem releváns emlékeim, hogy beszéltek nekem Istenről, s én átvettem ezt a beszédet és amit fedett.

Az Isten-élmény egyszeri és megismételhetetlen tapasztalatáról így nem számolhatok be, mai tudásom arra szorítkozik, hogy nem (arra sem) emlékszem: valaha is komolyan kételkedtem volna Isten valóságos 'vol­tában és létében.

Igaz, mielőtt még „elhinném” magam vagy magam „hinném el", azt
is be kell vallanom, hogy Isten jelenlétének világos tudata és megingathatatlan, kétségbevonhatatlan érzése is ritka osztályrészem. Isten fel­szívódik, beolvad, elrejtőzik mindennapi életemben, életérzésemben, tudatomban, de ez sohasem hatott különösebben bénítóan rám, nem ejtett kétségbe: ha Istenem megtapasztalásának hite néha nem funkcionál, zavaros, homályos, létem otthonosságának érzését ez (még) nem rombolta szét. (Az utóbbi időben néha arra gyanakszom, hogy hitem „némaságában", metafizikai érzékenységem megtompulásáhan, a   szakmai rutin a ludas: annak az áldozata vagy kivételezettje vagyok, hogy a „szentélyt"
papként, a kisajtón keresztül közelíthetem meg: „beavatott" mivoltom távolította el tőlem Istenemet.)                                                                        

Tény: metafizikai érdeklődésem „az én Istenem"  iránt sohasem volt különösebben jelentős, s mára szinte teljesen kialudt, E téren a teo­lógiai tanulmányok se hoztak különösebb változást „közömbös érdekte­lenségemben".

Isten egysége, szellem volta olyan evidenciák számomra, amelyek logikailag alátámasztják,  magyarázzák,  kifejezik hitemet, de belső tar­talmára nézve irrelevánsak. Politeizmus és monoteizmus, idolatrizmus és spiritualizmus: e fogalmak számomra fölöslegesek, amikor az „én Iste­nemről" van szó. Még az Isten személyének egysége körül fel-fellángoló unitárius szenvedélyesség és bizonygatáskényszer sem érdekel különö­sebben, megmosolyogtat: mi értelme nyitott, lengő szárnyú kapukat dön­getni, bármerre is nyíljanak azok? Amikor ilyen tárgyú beszélgetések vagy viták akaratlan tanúja vagy résztvevője vagyok, az az érzésem, hogy a szkizofrénia „szelleme" kerülget, s személyiségzavarainkat "megteoretizálva" arra akarjuk Istent rávenni, vegyen részt Ö is a hajcihőben s vállalja át tudathasadásos állapotunkat. Az „én Istenemhez" való unitárius kötődésem nem antitrinitárius „múltunk" remineszcenciáját, kísér­tetét jelenti, nem kisebbrendűségi komplexusaink agresszív elpalástolását (lásd: „egy az Isten!" — először, másodszor, harmadszor! — ki meri — „hányat mondasz te?" — alapon, túllicitálni?!): Isten egysége számomra egyszerűen az „én Istenem" egyetlenségét jelenti, aki mint ilyen abszolút személyes szellemiem), hitem valósága. Az „én Istenem" énem és az Ő (te) önazonosságát hordozza, s így létem legfőbb bizonyossága. Ö az egyedüli, akinek a halála számomra felfoghatatlan és elképzelhetetlen, míg a magam halála csak felfoghatatlan, de nem elképzelhetetlen, s leg­drágább szeretteim haláláról álmodni is szoktam néha./

„Metafizikámnak" ezzel vége is: szeretek felébredni álmaimból. Isten minden jelzője közül a legszebbnek és a legkifejezőbbnek az „élő"-t tartom, az „én Istenemről" ez mond számomra a legtöbbet.

Mennyire fontos az „én Istenem" számomra? — kérdezhetem — kérdezhetitek ezek után?

Isten szentsége, mert végső soron erről van szó, megérintett, de  végletes tapasztalataim ezzel kapcsolatban sincsenek. Elsősorban a félelem­ben érzékelem.

Abból következtetek most erre, hogy énemet jó adag profanitással bástyáztam körül, felkészültem a megelőző támadásra, s néha tetten érem magam, amint „kilövök" Isten felé egy-egy szentség-elhárító löve­déket, ellen-rakétát. Nem érzem magam cinikusnak, legalábbis az „én Istenem"-mel szemben nem, de ha bejön egy-egy „poén", hajlamos va­gyok Isten antropomorfizálására, szentségének „megfúrására”. Jó kedv­re akarom deríteni az „én Istenemet"? Mulattatásával lekenyerezni? Nem tudom, de a köznapi vallásosság kliséiből kiszakadva (mintha untatnánk Öt!?) személyes mitológiám meghittségében szeretek előtte ironizálva „im­provizálni" hitemről. Öncélú (ön)tetszelgés volna ez, vagy éppen az ellen­kezője: öntudatlanul felállított, de ösztönösségében nagyon is célzatos ,,Isten-csapda", provokáció, hogy „tetten érjem" Öt? Majd kiderül egy­szer, de a félelemről és a jó szándékról az (is) árulkodik, hogy e profán .megnyilvánulásból, játékból hiányzik az agresszivitás: nem szoktam káromkodni, káromolni az „én Istenemet", (Arra gyanakszom, hogy a hiva­talos, kötelező imádkozás kényszere váltotta ki ezt a „perverz" hit-meg­nyilatkozást is. Időről időre és alkalomról alkalomra „tanúk előtt", „szó-vivőként", „hangosan" kell beszélgetnem Istennel, hiszen e képte­lenségért „fizetnek meg" s ezt csak külső, megtanult és begyakorolt sablonok, sémák és automatizmusok segítségével tehetem. Meg kell véde­nem magam s talán így védekezem. Sokáig féltem és ma is félek néha, hogy egyszer nem fog menni a nyilvános imádkozás, „belesülök". Eddig még nem sültem bele, lelkem és az „én Istenem" hallgatnak a külső in­dítás impulzusára, elég kimondanom nevét, hogy a belső szöveg megele­venedjen és átfedje a külsőt, kialakuljon valami, aminek „töltete" van. Imádságom rezonanciáját ezért fogom fel az „én Istenem" titkos üzene­tének, „hivatalomban" való megerősítésemnek, ha úgy tetszik, szentsége örömet hordozó megnyilvánulásának.)

Mégis, megpróbálva összegezni e szeszélyesen kanyargó önvallomást, az „én Istenemnek" nincs köze a metafizika Isten-spekulációihoz. Hitem közérzetéhez tartozik: megvagyunk külön-külön és együtt is. Ő nem há­borgat a kétséggel, és én sem igyekszem tolakodó kíváncsiságomban meg­zavarni Öt. Nem bántjuk egymás köreit. Remélem, ha „baj lesz", majd bebizonyosodik, hogy köreinkről van szó és nem külön világaink közöm­bösségéről vagy egymástól való eltávolodásáról. Addig, mert éppen elég baj van „kint", Adyval együtt ajánlottam fel néki a fegyverszünetet. „Istenem földben, fűben, kőben, / Ne bántsuk egymást mostanában: / Sokat járok a temetőben. / ... / Szeress engem, ha tudsz szeretni, / Sze­ress engem, mert, jaj, utálnak / S olyan jó szeretettnek lenni. / Szeress engem s ölelj át szépen, / Mi, hajh, cudar világot élünk / S kenyértől függ az üdvösségem" — mondom a költővel (Szeress engem, Istenem), s amíg a válasz a béke, igyekszem, hogy botorul meg ne háborítsam azt,

A kijelentésben úgyis csak Isten kezdeményezhet, nincs miért tü­relmetlenkednem.

Az égő csipkebokor (bokrom) nem lángol, melegít: olyan nosztalgiaként él bennem, mint az első szerelem; ma már nem tudom, én akar­tam-e Őt vagy ő engem? Mindegy: a vágy megtalálta tárgyát és kioltotta önmagát: hitem (hitetlenségem) valóságos (látszólagos) békéjében élek. És a békére nincs alternatívám, hála.,. az „én  Istenemnek"!

Elég bátor volnék-e a jézusi kérdés kétségének felismeréséhez és ki­mondásához, ha úgy érezném, hogy Istenem elhagyott? Nem tudom. Re­mélem, hogy „én Istenem" erőt ad majd hozzá.

3) Ha hitem vallatása közben metafizikai Isten-képem „megrajzolá­sánál ennyire kísértett a szubjektivizmus, mennyivel inkább kiszolgál­tatottja vagyok most, amikor ki is kell „színeznem" a felszínre hozott bennem eltemetett   „Isten-arcot" (Reményik Sándor)!?

A „hol van a te Istened?" kérdése után a „ki, milyen a te Istened?” még nehezebbnek és lehetetlenebbnek tűnik.

Unitarizmusunk, Jézusi gyökeréhez ragaszkodva, Isten személyisé­gét az atyaságban határozza meg a földi „szülő-gyermek" analógiát tá­gítja szellemivé és egyetemessé, így fejezve ki — az antropomorfizmus legvégsőkig kitolt határán — Isten személyfölötti személyiségét.

Számomra is Isten atyasága fejezi ki azt a maximumot, amit az „én Istenemről" el tudok mondani. Az „én Istenem = az én teremtő és gond­viselő Atyám, akihez hasonlítok és akitől különbözők, akitől függök s aki függőségemből felszabadít(hat) vagy sem.

Ezért sajnálom a személytelen isteneket valló hitek „árváit" sorsuk hideget árasztó transzcendenciájában és a dogmatikus hitűeket, akik a kiszolgáltatottság prostituáltjaiként nyújtják ki kezüket az éppen soros „én Istenük" után. Sajnálatomat nem a felekezeti felsőbbrendűség gőgje generálja, hiszen ahhoz a hitnek semmi köze, hanem épp az „én Iste­nemnek" az a megtapasztalása, hogy nem a vallása, hanem a hite boldo­gítja és tartja meg az embert. Az „én Istenem" -hit nem tűri az ellenőr­zést és az előírást, még az öncenzúráét sem: ha ilyen kísérletet tapasztal, elmenekül, kioltja magát, árván hagyja úgy alanyát mint tárgyát.

Hitem önmagából állítja Istenemről azt, hogy Ö szeretet, habár Jézus nélkül valószínűleg nem jutottam, jutott volna el odáig, hogy Öt atyának állítsa.

„Az én Istenem" szeretet-lényét különösen azóta érzékelem a szülőiségben, s még közelebbről az apaságban, amióta magam is apa vagyok és  gyermekemhez  fűző  érzéseimben,  viszonyunkban,  naponta  fedezem lel a szeretetnek azelőtt sohasem gyanított, számomra ismeretlen gondo­lati és érzelmi gazdagságát és megnyilvánulási formáinak végtelen sokszínűségét.

Éppen ezért nem mondhatok le róla, hogy figyelmeztessek arra:
Isten személyiségének megrajzolásánál még tovább kell tágítanunk az
antropomorfizmus kereteit, hogy a szeretet külső és belső végtelenségét
és személyességét a lehető legkevésbé csorbítsuk,                 

Ezért remélem, hogy nem az ellentmondás kényszere és a jézusi Isten-fogalommal való rivalizálás amúgy is nevetséges hiúsága vezet, ami­kor az „én Istenemet" — bár elméletileg legalábbis, végtelen számú jel­zővel illethetném, — ez alkalommal „barátom-Istennek" nevezem. Ha nem botránkoznak meg, amit a szeretet tartalmának meghatározásában tett kísérletemben az atyaság mellőzésével veszítünk, a barátság révén visszanyerjük.

Az atya fogalma transzcendenciálisabb, mint a baráté, vertikálisabb, tekintélyelvűbb. A teremtő és gondviselő szeretet hatalma ellenőrzése alatt tartja tárgyát, törvényei, parancsa (nemcsak lehetővé teszik) kije­lölik szabadságának azokat a határait, amelyeket csak ellenszegülve, lá­zadva léphet át.

Az atyaság a legkifejezőbb a szeretet földi fogalmának körülírására, de ez nem jelenti azt, hogy (bár az egynemű, szervesen összefüggő eg­zisztenciák megkülönböztetésére, másságuknak kifejezésére és a köztük fennálló egyoldalú determináció leírására a legmegfelelőbb, a szeretet és az egzisztencia teljességét is képes felölelni) megszűnik kompromisszum­nak lenni, amikor Istenről van szó. És az emberről, mert: a gyermek, kü­lönösen ha „problémás" és nem sokat ad a külső tekintélyelvűségre, nem­csak felnő, fiúvá lesz, hanem fel is akar nőni, maga is „atyává" akar lenni, s ez elkerülhetetlenül együtt jár a paternalista szeretet kétségbevo­násával, a szabadsága elnyerésére tett   (sikertelen?) kísérlettel.

Végső soron erről szól — talán a legszebb jézusi példázat — a tékozló fiú története is. Nem szükséges ismertetnem, mindnyájan ismerjük, az „atyát" könnyen azonosíthatjuk Istennel, a „fiút" önmagunkkal. Hadd sorakoztassak fel azonban a jól ismert történet mellé néhány lehetséges ellen-variációt. PL: az atya nem engedi el kérezkedő fiát; elengedi, de nem adja ki a fele vagyont, elejét veszi tékozlásának; kitagadja engedet­len gyermekét; a fiú nem tékozolja el a vagyont, gazdagon tér vissza; a fiú nem tér vissza stb., stb. A nagyobbik testvért is bevonva a lehető­ségekkel való játszadozásba, számtalan „variáció” lehetséges.

Természetes, hogy ezek erőltetettek és naivak, de a kérdés, amely mögöttük áll, talán nem az. Isten személyisége kapcsán, atyaságában, az foglalkoztat igazán, hogy lehet-e szcenárium-jellegű a szeretet,, progra­mozott? Mit kell értenünk a szeretet „hatalma" alatt? Az igazság a sze­retet „logikája" vagy a szeretet az igazságé? Mi a szabadság tétje sze­mélyes létemben?

A „barátom Istenem" nem szeretne káromlás lenni, annak a vágynak a megfogalmazása, hogy a szellem genetikájában az ontológián túl az axiológiában is jobban „enyém legyen" Isten, társam legyen, vagy, még inkább; társa lehessek, hogy a szeretetnek, amelyet iránta érzek, a .sza­badság legyen a közege és a jóság a tartalma.

A „barátom Istenem" másként morális lény, mint az „atyám Iste­nem". Igazságossága és irgalmassága nem külsőleg, a hatalomban nyilvánul meg, hanem lelkiismereteink szabad és önkéntes ozmózisában, egy olyan kapcsolatban, ahol a törvény, vétek és erény, büntetés, bűnhődés, jóvátétel és jutalmazás nem szűnik meg és nem relatívízálódik, hanem átminősül: az önkéntesség kizár belőle mindenfajta alá- vagy fölérende­lést, megvalósul benne  a  „másság autonómiája".  A  „barátom Istenem" morális közérzetem meghatározójaként segít nekem megtalálnom és meg­tartanom önmagamat: legnagyobb „büntetése(m)" az volna, ha elhagyna, mert ezáltal nem immorálissá, hanem amorálissá válnék s erkölcsön-kí-vüliként léten-kívülivé.  „Barátom-Istenem" szeretete    (birtokosként    és birtokoltként egyaránt) ezért a legtöbbet jelenti számomra; nélküle ma­gamat sem szerethetem, személyiségem és egzisztenciám  veszteném el­vesztése által,

„Barátom Istenem" múlandóságomban is megvigasztal és megtart, még akkor is, ha a földi halálban mindannyian az atyai, anyai szeretet erős, biztonságos támaszát áhítjuk.

Számomra a baráti szeretet is „ugyanolyan" erős, mint a szülői; ba­rátomra is nyugodtan rábízhatom az életemet, nem csalódhatom benne. Jézusra hivatkozva: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért". (Jn 15, 13)

4) Befejezésül szabadjon megjegyeznem, hogy „vallomásomnak” nem értem a végére: szerintem a „deo-gráfía" sohasem érhet végit, a geo-gráfia boldog bizonyosságához, a „terra incognita"-k teljes felszámolásához Istennel kapcsolatban sohasem juthatunk el.

A kétség, a dilemma mindig kísérni fogja a hit bizonyosságait, a jézusi kérdés: „Én Istenem, én Istenem? miért hagyál el engemet?" — örökké aktuális marad.

Bennem — ha nem számítom ide azt a kétségemet, hogy mind -égig nem Istenről, hanem magamról beszéltem — a kétség mégse ahhoz kö­tődik, hogy az „én Istenem" elhagy(hatna), hanem ahhoz a félelemhez,hogy elveszít(het)em,  elhagy{hat)om Öt,   hogy egy nap  majd  magamtól kell megkérdeznem: „miért hagytad el a te Istenedet?"

E perspektívától megrettenve, elbátortalanodva, „gyermekké téve", József Attilával keresem tovább az „én Istenemet":

„Mint gyermek, aki bosszút esküdött / és felgyújtotta az apai házat / s most idegenség lepi, mint a köd / s csak annak mellén, aki ellen lá­zadt, / tudná magát kisírni, elfödött / arcát mutatni szabad mosolyának, — / oly reménytelenül erőlködök, / hogy könnyeimre: erényre találjak. / Világot, hamvasztottam el szívemben / és nincs jó szó, mely megrikasson engem, / kuporogva csak várom a csodát, / hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát  meg nékem e farkasveremben!" / (Mint gyermek. . }

Megjelent a Keresztény Magvető 1991/4 száma 248-253. oldalain.