Szász Ferenc
Istenfélelem? - Istenszeretet?
Aki Káténkkal szemben fenntartásokat fogalmaz meg, annak számolnia kell azzal, hogy ha ezeket, főleg érintettek előtt szóvá is teszi, nem lesz túl szívélyes a válasz: „írjon maga jobbat". Nem véletlenül bukkan fel emlékezetemben ez a diákkori emlékforgács: nekem is vannak, hiszen lehetnek hasonló kételyeim.
Annak ellenére, hogy tudatában vagyok annak, milyen nehéz „műfaj a Káté, milyen körültekintő körülményességet és nem mindennapi tömörséget, szövegező képességet igényel a rá jellemző „kérdezz-felelek", minden konfirmációra való felkészítő ciklus elején mindjárt az első kérdésénél megtorpanok: „Mi a vallás?" - hangzik a kérdés, a válasz pedig első hallásra, hasonlóan tömör és határozott: „A vallás az Isten és felebarát iránti szeretet."
Berzenkedésem nem is annak szól igazán, hogy szerintem a felebarát szeretete sokkal inkább az erkölcs világára utal, mint a vallás, a hit területére, hisz a kettő lényegében egymástól elválaszthatatlan, inkább a vallás tartalmának a szeretetre való leszűkítése váltja ki: meglátásom szerint bármennyire is összetett és sokrétű is a szeretet, mint érzelem és erkölcsi erény nem képes egymagában lefödni az emberi lélek érzelmeinek gazdagságát és oly gyakran sokszínű ellentétességét. Bár a jézusi vallásra kétségtelenül érvényes ez a meghatározás, az általánosabb kitekintés nem lehet teljes a többi érzés figyelmen kívül hagyásával és itt, nem is tudom miért, elsősorban a félelemre gondolok.
Tíz, sűrűn teleírt oldal van előttem: megannyi bibliai vers, valamennyi az istenfélelemről. Mellettük egyetlen oldalra sűrítettem a legfontosabb, istenszeretetre vonatkozó verseket. Többszörösen átlapozva őket első gondolatom az, hogy a mennyiségi mutatókon túl, hisz ezek bármikor csalókák lehetnek, vajon nem túlzott leegyszerűsítés az Ószövetséget egyértelműen a félelem, az Újszövetséget a szeretet-vallás világával azonosítani? A második felismerés az, hogy vajon miért vesztette hitelét napjainkra az „istenfélő ember" kifejezés, hiszen nagyapáink korában és értékítéletében még egyértelműen pozitív töltete volt, példás valláserkölcsi életet élő, köztiszteletben álló embert jelölt. Napjainkra mintha hangsúlyosabb volna a félelem pejoratív kicsengése, a pszichiátriai rendelők és várótermek hangulata lengi körül.
Az Ószövetségben az istenfélelem és istenszeretet nem annyira ellentétes fogalmak, mint gondolnánk.
„Most pedig Izrael, mit kíván tőled Istened, az Úr? Csak azt, hogy Istenedet, az Urat féljed..." - inti népét Mózes, miután újravési a tízparancsolatot (5Móz 10,12), de be se fejezi a mondatát, már a szeretet kötelezettsége is felbukkan benne. A „féld" és „szeresd" Istent jól megférnek egymással a szeretet nagy parancsolatának közelségében is: „Féld Istenedet, az Urat, és tartsd meg minden rendelkezését és parancsolatát, amelyeket én parancsolok néked, te magad, a fiad és unokád, életed minden napján, hogy hosszú ideig élhess." (5Móz 6,2) Talán a tízparancsolat a legalkalmasabb arra, hogy eligazítson: miért is kell félnünk Istent? Talán azért, mert Ő is „féltőn szerető", aki büntet, akár harmad- és negyedíziglen is, sőt, az atyák vétkeiért a fiak is felelősségre vonhatóak. Emellett azonban irgalmassága „ezerízigleni", sokkal nagyobb terjedelmű, távlatú és jelentőségű a nemzedékek életében (5Móz 5, 9-10).
Az Isten vagy prófétája által megkövetelt félelem nem öncélú, a törvény és parancsolatok megtartásának eszköze is egyértelműen az embert szolgálja. A félelem, illetve a belőle fakadó életvitel hozadéka az áldás, a jutalom, s Isten nagyon bőkezűnek mutatkozik. Isten jóléttel jutalmazza az istenfélőt: „Boldog mindenki, aki az Urat féli, és az ő útjain jár. Kezed munkája után élsz, boldog vagy és jól megy sorod. Feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő; gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték. Ilyen áldásban részesül az az ember, aki féli az Urat". (Zsolt 128, 1-4). A jutalom a jóléten kívül magában foglalja az oltalmat (Zsolt 34,8), az irgalmat (Zsolt 103,13), a tisztességet és megbecsülést (És 54,4), az oktatást (Zsolt 25, 12-14), a bölcsességet (Zsolt 111,10), a meg-szentelést (És 8,13-14), a megváltást (És 43,1) és Isten szeretetének ígéretét (Zsolt 103,17). Az istenfélő ember végül minden bajból kikerül (Préd 7, 18), sőt, ha vétkezik is, neki lesz „jó dolga" (Préd 8, 12).
Azonkívül, hogy Isten jólétet, sikert, egészséget ad az őt félőknek, minden más félelemtől mentessé teszi őket (Zsolt 46, 2-4, 56, 5; 118, 6).
Az istenfélelem együtt jár az istenismerettel: „Megérted, mi az Úr félelme, és rájössz, mi az istenismeret" (Péld 2, 5), a kezdete annak (Péld 7), bölcsességre int (Péld 15,33), illetve maga a bölcsesség (Jób 28,28; Péld 15,33).
Az istenfélelem „az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére" (Péld 14, 27). Az Ószövetség Istene annyira megnyeri Dáriusz király tetszését, hogy kész elrendelni, birodalma „minden tartományában rettegve féljék Dániel Istenét!" Ő az élő Isten, aki megmarad mindörökké. Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen". (Dán 6, 27). A Prédikátor könyve a vallás végső summáját látja az istenfélelemben: „Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!(12, 13)
És - minő paradox - miközben Isten kijelenti, hogy „Félj Istentől! Én vagyok az Úr!" (3Móz 19, 14), mindvégig ott van a teremtménye mellett és bátorítja, biztatja, egy pillanatig sem hagyja magára (lMóz 3, 10; lMóz 26, 24; lMóz 21,17; lMóz 15, 1; 2Móz 20, 20; 5Móz 1, 21; És 41, 10; És 43,1).
A hívő és imádkozó embert az a felfedezése, hogy mily „félelmes Isten a maga szentségében" (Zsolt 68,36) egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy ne féljen (Zsolt 56,6; 118,6), istenben bízzon (Péld 19,23), oltalmába meneküljön (Zsolt 118,6), nála keresse a bocsánatot (Zsolt 130,4), és - horribile dictu - a boldogságot „Boldog ember, aki mindig istenfélő (Péld 28,14), és az örömet "Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömet talál parancsolataiban (Zsolt 112,1).
A zsoltárok könyvében az istenfélő ember már felemelkedik az istenszeretet magaslataira: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek". (Zsolt 46, 2-4). Isten irgalma kíséri az őt félőket (Zsolt 103, 13), s itt már atyai ez az irgalom, jósággal telített (Zsolt 31,20), lényegében szeretetének megnyilvánulása (Zsolt 103, 17). Nem kivétel és nem csoda tehát, ha a hívő ember így imádkozik: „Szeretlek, Uram, erősségem!" (Zsolt 18, 1), s azt bizonyságtételében is kinyilvánítja: „Szeretem az Urat, mert meghallgatja könyörgésem szavát". (Zsolt 116,1)
Az Újszövetség attól új, hogy benne a szeretet jut diadalra Isten és ember kapcsolatában és viszonyában, Jézus vallása valóban a szeretet vallása.
Az egyik lator ugyan még felteszi a másiknak az ószövetségi kérdést: „nem féled az Istent?" (Lk 23, 40), de már ő is megtért. Hogy ez a megtérés, váltás nem könnyű, abból sejthetjük Jézusnak, akinek születésekor a szózat, a „ne féljetek!" már tartalmazza küldetése lényegét, ezt egy jó párszor eszébe kell juttatnia Péternek is (Lk 5, 10), a nyájnak is (Lk 12, 32), a virágvasárnapi örömujjongásból sem maradhat ki a „ne félj" (Jn 12,15). A félelem oka az Újszövetségben azonban nem Isten, az ő természete, hanem a fogyatékos istenismeret, illetve hit. „Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?" - kérdezi Jézus a viharban, s csak azért nem kap választ, mert a tanítványok félelmükben csak egymáshoz mernek szólni. (Mk 4, 40).
Az Űr napja, mint félelmet gerjesztő valóság ugyan, Jézusnál is felbukkan, de a félelem minket érdeklő természetét a talentumok példázatában érhetjük tetten (Mt 25. fej.)
A félelem, amelyről a harmadik szolga vall, a hibás, téves istenismeretbe gyökerezik, passzivitást szül, bénultságot, a kapott megbízatás visszautasítását s végül kárhozatot eredményez. E harmadik szolga mintha az Ószövetségből maradt volna vissza magnak a jézusi példázatban.
Az apostoli kor emlékezetében is él a közel - vagy régmúlt. Az előző kor emberére, akinek nem adatott ajándékul húsvét élménye, a levél szerzője úgy tekint vissza, mint azok közül egyre, akik „a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak". (2, 15). Pál elítéli ugyan azokat, akik „Isten félelmével nem törődnek" (Róm 3, 18), de akár a közösséghez szól (Róm 8, 15), akár Timotheushoz a szolgaság és a félelem lelkét a fiúságéval szemben végérvényesen a múlt tartozékának tekinti: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét". (2Tim 1, 7)
A félelem és a szeretet pedig - immár János szerint - nem fér össze: „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben". (1 Jn 4,18) Ezek után a Jelenések könyvének a kérdése: „ki ne félne téged Urunk, és ki nem dicsőítené a te nevedet?" (15,4), számomra már minden költőiségét elvesztette.
Nyilvánvaló, hogy e bibliai kitekintés azt szolgálta, hogy most már feltehessem a kérdést: istenfélelem vagy istenszeretet? Mielőtt erre megpróbálnék válaszolni, időzzünk el egy kicsit még a félelemnél.
Nagyon hétköznapi megfogalmazásban a félelem olyan negatív reakció vagy érzelmi állapot, amely akkor jelentkezik, vagy hatalmaskodik el rajtunk, ha veszélyhelyzetbe kerülünk. Az első esetben a meglepetés erejével is hat, cselekvésképtelenné tesz, hosszabb távon megfoszt alkotó képességünktől. A félelem velejárói közül: bizonytalanság, kiszolgáltatottság, nyugtalanság, gyötrődés, bénultság, kiúttalanság, egyik sem kívánatos. Sok formája, fajtája van a félelemnek, a nyelv is különbséget tesz az aggodalom, a félelem, a szorongás és a rettegés között. Ezeket a legkönnyebb a kiváltó ok alapján megkülönböztetni. Ha félelmünknek konkrét kiváltó oka van és tanult ismereteken vagy saját, előzetes tapasztalatainkon alapszik, előbb vagy utóbb eljutunk oda, hogy aktiváljuk erőtartalékainkat s megszüntessük a kiváltó okot, vagyis legyőzzük a félelmünket. Ilyen értelemben jó a félelem: jobb félni, mint megijedni, s ha a gyerek „rossz, mint az égedelem", akkor jó, ha úgy fél valamitől, mint a tűztől; a saját épsége, biztonsága, kárt nem vallása érdekében. Aki nem ismeri a félelmet, az bátor sem lehet, leg-fennebb vakmerő.
Akkor kerülünk közelebb a vallás világához, ha a szorongást és rettegést vesszük górcső alá. Mindenkor ismerte az ember ezt a fajtáját és formáját a félelemnek, mégis viszonylag későn tudta megfogalmazni. Kierkegaard, az egzisztencialista bölcselet első futára az, aki az emberi lét törékeny egyensúlyhelyzetére figyelve azt is felfedezte, hogy lelkünk mélységeiben jelen van egy meghatározatlan tárgyú szorongás, rettegés is, amit ő létszorongásnak nevezett, és amely az emberi létezés egyik alapélménye. A „semmi" az, ami a léten átdereng, ez sokkolja lénye legmélyéig az embert, s készteti arra, hogy megpróbálja a létben megalapozni a saját létezését.
A relatív léten túlmutató abszolút lét ilyetén megtapasztalása Kierkegaard nyomán haladva Heideggernél sem utal még egyértelműen Istenre, de megjeleníti a szorongás pozitív hozadékát is: a szorongás felszabadít (hat) a létezők világából s elvezethet a lét teljességéhez, aki pedig ide eljutott, annak már csak a hit mozzanatára, a személyes érintettségre van szüksége ahhoz, hogy kimondja, nem a semmitől, lététől, hanem Istentől fél.
Isten misztérium tremendum és fascinosum jellegéről mi is tanultunk Otto Rudolfot emlegetve Isten szentsége kapcsán, igaz, mai napig se tudom, szükséges-e Isten mindkétnemű megtapasztalása a kiegyensúlyozott, érett személyes hithez?
Amikor az effajta félelemről volt szó, mindig az istenkereső József Attilához menekültem, vele együtt kevésbé „rettegve" kértem, Istent, ijesszen rám, szükségem van haragjára a megmaradáshoz, mikor kicsinységemben „nem ember szívébe való/ nagy kínok késeivel játszom", amikor vonalzó helyett mennykövet érdemeltem büntetésül, bár ártatlannak éreztem magam, és mindent mertem, de értelmetlennek láttam. Nem oly gyakran - hála Istennek! -, de még ma is visszatartom lélegzetemet, istennel vagy vélt hiányával szembenézve, akár bevallom, akár letagadom félelmeimet. (Bukj föl az árból) Ki ne vacogott volna valaha közülünk, személyes paradicsomból kiűzve, a „semmi ágán ülő szívvel", túl a tudáson, mégse tudva, hogy a semmitől fél, vagy már semmitől se?
Leszámítva a félelem beteges, torz formáit, amelyek annyira megsokasodtak napjainkban, sokféle pánik és fóbia formáját öltve, bocsássátok meg, de én a vallás szerves részének tartom a félelmet, amit az Istennel való szembesülés kivált, akár metafizikai, akár erkölcsi félelemről van szó.
Nem tudom immár, akár elődeim, „jó istenfélő ember" lenni, annak ellenére, hogy unitárius mivoltom megóvott minden hamis bűntudat belémsulykolásától. Mégis öregszem, konzervatívabb vagyok, s amíg félelmeimmel küszködöm, amíg a szeretet majd teljességre jut bennem (?) vagy rajtam (!), a leginkább a félelem hiányától félek. Nagyon szeretem József Attilát, féltve szerettem mindig, megborzasztani mégis Ady Endrének sikerült többször, a „feltámadás szomorúságával". Milyen jó, hogy vannak a költők és nem hagynak el, még akkor sem, ha a félelemről néha ezt érezzük! Érdemes talán néha Istennel csatázni, megjárni a „szakadék" szélét, ha ilyen őszinteségre juthatunk, mint a költő:
„Most dobtak el: zuhantott fáklya
Alvadó, vén fejem,
Most már elhagyom az Istent is,
Mert elhagyott a félelem.
Rettegő szemeim ragyogtak,
Mint téli csillagok,
Most elhagyott engem már minden,
Mert a félelem elhagyott.
Nyitott sírokat léptem által
Halálos éjjelen
S fogaim sem vacognak többé,
Mert elhagyott a félelem.
Most már rosszabb vagyok, veszendőbb,
Mint elcipelt halott.
Jaj, jaj, nem érzem, hogy élek már
Mert a félelem elhagyott"
(Elhagyott a félelem)
Milyen jó volna, ha ideírhatnám végezetül: semmitől, senkitől se félek. Lehet, ez azt jelentené, hogy teljes lényemből szeretem Istent és felebarátomat. Bocsássatok meg, nem merem. Még nem.
Megjelent a 2009. évi Unitárius Kalendáriumban