AZ   UNITÁRIUS  EGYHÁZ  

 

Írta:   SZÁSZ    JÁNOS    ny. unitárius lelkész

 

(Megjelent:  EGYHÁZAK  ÉS  VALLÁSOK  A  MAI  MAGYARORSZÁGON, 
Akadémiai kiadó, Budapest, 1991.)

 

 

Az unitárius vallásos gondolkodás születése pillanatától kezdve önálló utakon járt, jóllehet a kereszténység lelki gyökereitől soha el nem szakadt. Jézus tanításait követte és a kereszténység nagy családjához tartozónak vallotta magát még olyankor is, amikor egyik vagy másik családtag legszí­vesebben letagadta volna ezt a rokonságot.

Az unitárius hivő önálló gondolkodásának jegyei: hangsúlyozza az egyéni és személyes istenélmény és istenhit fontosságát; elutasítja a szenthá­romság dogmáját és Jézust embernek tekinti, akinek életpéldáját és tanítá­sait követni kell; elismeri az ember értékes voltát és az életet feltétel nélkü1 tiszteli; igényli a szabad akaraton nyugvó lelkiismereti és vallásszabadsá­got és mások felfogása iránt türelmet hirdet. A cselekvő értékkereszténysé­get többre tartja, mint a merev keretek közé szorított dogmakereszténysé­get.

Ezekből az elvi jegyekből következnek az unitárius vallás gyakorlásának módszerbeli sajátosságai: dogma nélküli vallásosság; a vallásos evolúció dinamikájának elfogadása, olyan megkötéssel, hogy ennek a fejlődésnek célja van, és ez a cél, az ember tökéletesedése és Isten országának megva­lósítása; vallásos világnézete tudományos, liberális és mindig modern igyekszik lenni; elismeri a vallások világában is a változás lehetőségeit és jogosságát, de állásfoglalása az istenhívőé a világ dolgaival és eseményei­vel kapcsolatban.

Ez a gondolkodásmód már Dávid Ferencnél és közvetlen munkatársainál is felbukkan, és egyházunk hitrendszerével és külső életével párhuzamo­san fejlődik napjainkig. Ez a lelkiség köti a magyar unitárius egyházat a keresztény világ más unitárius és szabadelvű egyházához, sőt néhány nem keresztény (indiai, afrikai és japán) szabadelvű mozgalomhoz, akik hoz­zánk hasonlóan gondolkoznak és az unitárius világszövetségnek (IARF) tagjai lettek.

Az unitárius hit Jézus tanításain alapul, megfogalmazása azonban a XVI. században történt, és a reneszánsz volt szellemi háttere. A reneszán­szot a közfelfogás az antik tradíció feltámadásának, és főként művészeti (illetve a humanizmusban irodalmi) irányzatnak tartja. Valójában sokkal több ennél. A mindennapi élet egészére kiható össztársadalmi, történelmi folyamat, amelynek átalakító hatása az anyagi életre éppúgy kihat, mint a szellemi szférákra, a kulturális fejlődésre, az irodalomra, a művészetekre, a filozófiára, sőt a vallásos életre is. A reneszánsz vállalja a kísérletezéssel járó változásokat, sőt a változások által okozott gondolkozásbeli forron­gást. Vállalja az erkölcsi ideák és normák átértékelését, a művészet indivi­duálissá és természetessé tételét, a tudományok realizálását. Vállalja a vallásos hit emberivé gazdagítását és felértékelését, ugyanakkor az egy­háznak, mint intézményrendszernek leértékelését. Felbontja a középkor megszentelt és örökkévalónak hirdetett hierarchikus rendjét és új emberi ideált próbál megfogalmazni. A reneszánsz emberideál saját sorsát teremti meg és akarja irányítani, mer vállalkozni. Ráébred az egyéni alkotás mámorító érzésére és ezzel együtt az ember értékes voltára. Gyakran vádolják vallástalansággal, holott csak az egyházat, annak intézményeit és fonákságait kritizálta. Ugyanakkor — és ezt sokan szeretnék elfelejteni —az ,,értékhordozó ember” dinamikus szemléletű, mindent a forrásokig visszakövető immanens és dogmamentes vallásosság lehetőségét teremti meg.

A reneszánsz vallásos embere feltétel nélkül imádja Istent, ugyanakkor önálló vallásos egyéniségnek értékeli az embert, ezért kétségbe vonja a változtathatatlan és csalhatatlan dogmákat. A hit gyökereit az emberi lélekben keresi, az egyház jelentősége minimálisra csökken számára. Nem tudja összeegyeztetni emberi méltóságával az eredendő bűnt és Jézusnak vérével lemosó, bűnt eltörlő megváltását.

Az kétségtelen, hogy a reneszánsz vallásosság nem fogalmazódott meg ilyen kategorikusan egyik korabeli gondolkodónál sem, de a XV. század második felétől kezdve részletei felbukkannak, sőt kezdetben a pápai Kúria felvilágosult irányítóinál is követésre találtak. Változás csak a XVI. században történik, amikor konzervatív erők veszik át az irányítást és elkezdődik a szabadabb erők üldözése és menekülése. Az útvonal előbb Észak-Itália (Pádua), majd Svájcon keresztül Európa különböző országai. A menekülők közül nem egynek sorsa a vértanúság.

Dávid Ferenc már studens korában, Brassóban is, Wittenbergben is találkozik a reneszánsz gondolkozás néhány elemével, amit a lutheri egyházon belül elsősorban Melanchton képviselt. Majd amikor Blandrata közvetítésével megismerkedik az antitrinitárizmussal, részesévé válik en­nek az üldözött szellemi mozgalomnak. Kedvezővé tette helyzetét, hogy az uralkodó, János Zsigmond lengyel királylány édesanyján és reneszánsz műveltségű olasz származású nagyanyján keresztül megismerve rokon­szenvezett a vallásos reneszánsszal. Így támogatta a lutheri reformáció mély hitével indult és a reneszánsz vallásosság pozitív értékeivel feltöltő­dött Dávid Ferencet az unitárius vallás kiépítésében.

 

 

 

 

AZ UNITÁRIUS HITELVEKRŐL

 

Hit és vallás: a vallás Isten és ember közötti viszony. A két pólus két külön világot jelent. Jóllehet vannak érintkezési pontok közöttük, soha nem olvadhatnak egybe. Az egyik oldalon van Isten és minden, ami isteni, azaz örökkévaló, teljes, szent és tökéletes, más szavakkal feltétlen. A másik oldalon van az ember és az emberi, ami föltételezett, teljességre, szentség­re és tökéletességre törekvő, tehát mulandó, gyarló.

A két különböző lényegű pólus között érintkezés, kapcsolat létrejöhet a hit segítségével. Ez a kapcsolat egyedül az ember tulajdona és jellemzője, hogy segítségével Isten és az Ő világa valóságos létezővé válik a hivő ember számára. Az a tény, hogy a vallásos hit ereje által Isten valósággá válik az ember számára, a hit csodája, de ennél több csoda nem is kell, és az unitárizmus nem is fogad el többet hitelvei között. Teljesen meddőnek és feleslegesnek látszanak a különböző korokban és irányzatokban keletke­zett Isten-bizonyítások. Isten létele a hit csodája!

A vallások történetében Jézus tanításaiból ismerhető meg legtisztábban Isten és ember viszonya. Jézusnál az Isten és ember közötti viszony új tartalommal telik meg. Ő nemcsak Isten mérhetetlen hatalmát, a tőle való félelmetes távolságot érzi meg a hit által, hanem Isten közelségét is az emberhez. Jézus evangéliumának szelleme szerint Isten nemcsak fölöt­tünk, hanem mellettünk és bennünk is van.

,,A hit Isten ajándéka”- kitétel, megállapítás, amit Dávid Ferenc oly kardinális tételnek tartott, azt jelenti, hogy a hit Istentől, Isten szeretetéből indul ki, az emberben minden vallási objektivitásnak kiindulópontja lesz, és ezt az ajándékozott és az emberben objektivvé és öntudatossá vált hitet minden ember a maga lelki tehetségei és egyéb adottságai szerint dolgozza fel. Maga a feldolgozás a vallás.

A hit a vallásos tapasztalásnak szükségképpeni előfeltétele, ugyanis benne van Isten létének feltétlen elismerése. Ez a vallás kiindulópontja. Nem lelki élmény, hanem a vallásos élményt is megelőző Istenre irányu­lás, amelyben benne van az Isten maga és amely Isten nélkül semmis. Az, ami a hitben, a hit által megfogalmazódott, a vallásos tapasztalásban telik meg a vallásos lélekből fakadó gazdag tartalommal.

Dogmakereszténység és értékkereszténység: a kereszténység történelme folyamán két, egymástól lényegében eltérő formát mutatott: a dogmake­reszténységet és az értékkereszténységet. A két felfogás végig kísért a ke­reszténység történetén. Jézus nem volt dogmatikus, a lélek mindenekfelett való értékét hirdette, és magát Istent is úgy tekintette, mint az értékek mindenekfelett való hordozóját (,,Az Isten lélek.” Mivel pedig lélekhez csak lélek tud közeledni, hozzáteszi: ,,akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.” Jn 6, 24.). Az emberi léleknek megvan a képessége, hogy az isteni tokéletesség felé törekedjen (,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes.” Mt 5, 48.). A lélek kizárólagos értékét, minden eszközértéktől a következőkben határolja el Jézus: ,,Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelkében kárt szenved.” Jézus tanításainak célját Isten országának megvalósításában lát­ja, amely nem e világból való, vagyis nem a valóság, hanem az értékek világához tartozik, tehát megvalósítandó.

Jézusnak ez a fentiekben mutatkozó, de minden tanításán átható tiszta lelki kereszténysége, már halála után néhány századdal átalakul dogmati­kus vagy ontológiai kereszténységgé, és a két irányzat ettől kezdve párhu­zamosan fut. Így a kereszténység, amelynek végcélja Isten mint a lélek egyedül tökéletes hordozója, mint az értékek őrzője, háttérbe szorul és olyan dogmai konstrukcióval bővül, amely a kereszténység lelki tartalmát érinti legjobban.

A dogmakereszténység a bűn fogalmán és Jézus megváltói szerepén alapul, lényegét Pál apostol így foglalja össze: 1. Isten szigorú bíró és Atya.

2. Jézus az Ő fia ontológiai értelemben. 3. Az ember bűnössége Ádám bűnesete miatt (eredendő bűn). 4. Az ember tehetetlensége az elégtételre, amellyel tartozik Istennek, azért, hogy Ádám bűne következtében őt megbántotta. 5 Jézus engesztelő áldozata, amellyel feláldozza magát azért, hogy az emberiséget ettől az eredendő bűntől megszabadítsa és Istennel kibékítse. 6. Ezért szükséges a keresztség.

A kétféle kereszténység lényegét két bibliai gondolat jellemzi a legfrappánsabban. Hogyan igazulunk meg?!  Ha szeretjük Istent, és felebarátun­kat, mint önmagunkat, feleli Jézus. — Ha hiszünk Jézus Krisztus vérének váltságában, mondja Pál apostol.

A megváltás dogmája abból indul ki, hogy az emberiség teljesen meg­romlott Ádám bűne következtében, és így jóra való képességét is elvesz­tette. Az emberiség rászorult, hogy megváltsák bűnösségéből és Istenhez visszavezessék. Ez a valaki nem lehet tisztán ember, a dogma szerint, hanem valaki olyan, aki ember is, Isten is. Ez a megváltó Jézus Krisztus, Istennek csodálatos módon született fia, akit Isten a megváltásra küldött az emberekhez. Krisztusnak a kereszten kihullott vére lemosta az emberi­ség bűnét, ezáltal megváltotta őket.

Az értékkereszténység szerint a meg­váltás az elesettet a mélységből felemelni, a beteg lelkeket meggyógyítani és az emberek között a gondolkodásnak, a lelkiismeretnek és szeretetnek teljes munkálását és szabadságát visszaállítani. Ezt a megváltást eszközölte Jézus.

 

 

ISTEN

 

Isten a hivő emberben és a hit számára feltétlenül létezik. A vallásos

hivő számára tehát nem probléma az, hogy van-e Isten, vagy nincs. Éppen

ezért létét bizonygatni fölösleges. Az viszont kétségtelen, hogy amit keresztény unitárius szívvel róla állíthatunk, az a keresztény vallás örökös forrására a bibliára, ezen belül is főként Jézus tanítására támaszkodhat. Ahogyan ma gondolkozunk Istenről, azt tulajdonképpen Jézus fedezte fel az emberiség számára.

Isten az Atya: az unitárius evangélium lényege Isten atya volta. Ez tulajdonképpen egy eszmény, amit meg kell valósítani az élet minden területén. Isten atyasága magában foglalja az Istenfiúságot és — minthogy mindnyájan egy Atya gyermekei vagyunk — az embertestvériséget. Isten Atya volta és az ember istenfiúsága Jézus istenhitének két alappillére, a kereszténység értékrendszerének leglényegesebb alkotórésze. Jézus ezt hitének kettős alapvető törvényével jellemzi, ,,szeresd az Istent, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és szeresd felebarátodat”. Isten Atya volta azt is jelenti, hogy a hozzá való tartozás nem kirekesztő, nem megkülönböztető, hanem mindenkire egyformán érvényes. Isten nem ismer semmiféle eleve elrendelést.

Isten csak egy: az unitárius hitfelfogásnak másik jellegzetes vonása az Isten egységének hangsúlyozása. Semmi sincsen az egész Szentírásban világosabb és nyilvánvalóbb tudomány, mint az egy Istenről való tudo­mány — mondja Dávid Ferenc a ,,Rövid magyarázat” c. munkájában. A hivő ember személyében áll a mindenható, egyetlen Isten előtt. A két pólus közé beiktatni egy vagy több közvetítő tényezőt felesleges. Ha vannak is segítő tényezők, amik az Isten és ember közötti viszonyt gazda­gabbá, érthetőbbé és melegebbé tudják tenni, kérdés, hogy szükséges-e ezeket az Istennel azonosítani. A napnak van fénye és melege, de a fény és a meleg nem azonos a nappal, meg ha szorosan összetartoznak is. Nap nélkül nincs sem fény, sem meleg. A keresztény hit három alapvető pilléren nyugszik megalakulása óta: Isten, Jézus és Szentlélek. Isten a mindenható Atya, aki gondot visel teremtményeire. Róla való ismereteink alapja Jézus tanítása, és ezzel a tanítással valláserkölcsi tanítást is ad az emberiségnek, az evangéliumokban. A Szentlélek Istennek reánk ható tevékenysége, amely összekapcsol vele a lehető legközvetlenebb módon. Azt azonban semmiképpen nem értjük, hogy miért kell a két utóbbit isteni lényeggel felruházni és a szentháromságban az atyával egyenlővé tenni. Viszonyuk legfeljebb az, ami a nap, a fénye és a melege között fennáll.

Az Isten lélek: talán legfontosabb jellemzője Istennek, bár itt is hangsú­lyozni kell, mint minden más Istennel kapcsolatos jelenségnél, elménk korlátai és fogalmi körünk hiányosságai nem teszik lehetővé, hogy Istent és tulajdonságait teljes egészében felfoghassuk (Pál apostol: ,,Csak rész szerint látunk.”). Csak az emberrel kapcsolatos tevékenységét tudjuk igazán érzékelni. Így a lélek fogalmával sem vagyunk tisztában egészen, de ismerjük a lélek működését a magunk és mások életéből és az emberiség történetéből. A lélek (vagy a filozófusok számára a szellem) a legnagyobb dolog a világon, amit az ember elgondolni képes. Maga az, hogy elgondolunk valamit, az a lélek munkája, és ha ezt az erőt megtagadjuk, önmagun­kat is megtagadjuk. Az Isten lelke három olyan jelzővel rendelkezik, amit az emberben nem lehet megtalálni. Ezek a jelzők: szent, tökéletes és jó. Ezekből a jelzőkből egyik vagy másik tökéletlenebb formában az emberre is megállapítható, de teljességében csak Istenre. Mivel a lélek, bár külön­böző mértékben, de a vallásos hit mindkét pólusában megvan — Istenben is, emberben is — a lélek az, ami Istent és embert összekapcsol. Más szavakkal: az Isten a legtökéletesebb lélek. Az ember viszont tökéletlen lélek és test, ami anyagi valóságot jelent. Az anyag eltávolítja az embert Istentől, a lélek közelebb viszi. Minden emberben van alap, hogy Istenhez közeledjen, ez a lélek. A közeledésnek azonban föltétele, hogy az ember maga próbálja ezt előkészíteni, tehát legyen benne a lélek úrrá az anyagi valóság fölött. Csak így tud Isten akaratának szolgálatába állni.

Az Isten személyes: az Isten lélek, ezzel a megállapítással lényegét jelöltük meg. Ez azonban önmagában nem elegendő. Ki kell egészíteni, hogy az Isten személyes, öntudatos lény. Felfogásunk lehet, hogy nagyon emberi, de nélkülözhetetlen. Isten, aki a mi Atyánk, aki szeret minket, akit nekünk szeretni kell — Jézus szerint —, aki megadja a mindennapi kenyeret, s aki megbocsátja bűneinket, csak úgy képzelhető el, mint öntudatos, személyes lény. Természetes, hogy öntudata és személyisége más, mint a miénk. A mi öntudatunk korlátozott, nem állandó, Isten öntudata öröktől fogva való és mindig is lesz. A mi öntudatunk a világnak csak kis körét fogja át, Isten öntudata az egész világot átfogja. Mindaz, ami bennünk korlátolt és földi méretű, az nála korlát nélküli.

A teremtés és gondviselés: a keresztény hittan minden irányzata, a bibliai igékre támaszkodva azt hirdeti, hogy Isten a világ teremtője és gondviselője. Ez a tétel a hivő ember számára elfogadandó igazság. A tudományos világ hatalmas kozmológiai vitákon keresztül megpróbálta a keletkezés és teremtés történetét vallás nélkül megoldani, de kiderült, hogy kielégítő feleletet nem tudott adni a nagy problémára. A teremtés, úgy látszik, megmarad a legnagyobb és legmisztikusabb kérdések között a tudomány számára. Mindig megmarad valami Istennek, amit az emberi elme meg­fejteni nem képes. Csak az Isten teremthet, alkothat újat, ez az Ő privilégi­uma. A lángelme, Isten ihletésének magasztos pillanatában fölfedezhet újat, sőt művészi formában is megfogalmazhat valamit, de ezek a pillana­tok csak halvány visszfényei Isten teremtő munkájának. A teremtés mun­kája tehát Istené, és erre nemcsak a vallásos hit vezet rá, hanem igazolja az emberi tudás korlátozottsága és fogyatékossága. Ezt a tételt fogalmazza meg a kereszténység is. A teremtés Istent szeretőnek mutatja, és ez átvezet egy másik teológiai fogalomhoz is. Isten a megteremtett világra gondot visel. Az isteni gondviselés a keresztény világnézet fontos alkotórésze. Megkülönböztetünk egyéni és általános gondviselést. Az első azt jelenti, hogy hiszünk és érezzük, hogy Isten a mi egyéni sorsunkat figyelemmel

kíséri, irányítja. Az általános gondviselés tartalma az, hogy Isten gondvi­selése nemcsak az egyes ember életére terjed ki, hanem a mindenség egész életére, az emberiség történetére is.

A szentlélek munkája: a szentlélek a keresztény vallás lelki tartalmának legjellegzetesebb kifejezése. Az elnevezés és a fogalom, amelyet a szentlé­lekre használtak a keresztény teológiában, többet ártott, mint használt. Amikor a szentháromság dogmájába fölvette harmadik személynek, meta­fizikai valósággá tette, sőt személynek deklarálta, megfosztotta mélysége­sen tiszta lelki tartalmától. Elhomályosította ugyanis azt a tényt, hogy a szentlélek kifejezéssel Istennek közvetlenül ránk gyakorolt lelki hatását jelöltük meg, illetve jelölte meg kereszténység, keletkezésétől kezdve. Pedig a szentlélek fogalmában a keresztény vallás tisztán belső lelki termé­szete és jelentősége jut tökéletes kifejezésre. A bibliai kijelentés alapján csak közvetve ismerhetjük meg Istent, de a szentlélek hatása erejével közvetlen kapcsolatba kerülünk vele. Szentábrahámi Mihály jeles dogmatikus mondja a XVIII. században: ,,A szentlélek Istennek amaz ereje, amely által Isten megszenteli az Ő híveit.” A szentlélek hatásának eredmé­nye tehát a lelki megszentelődés, ami a keresztény vallás lényege. A szentlélek ereje két területen működik, az egyes emberben és a gyülekeze­tekben. A gyülekezeti életben mutatkozik meg a közösség teremtő ereje. Az egyes emberben a működő szentlélek újjászületést segít elő, ez pedig a lelki kereszténység nélkülözhetetlen feltétele. Az egyén a szentlélek munkája következtében megszabadul az individualizmus egyoldalúságától és a valóban szellemi, valláserkölcsileg egész lényében áthatott szemé­lyiség magaslatára emelkedik. A szentlélek azonban közösségi teremtő erő is. Ha az egyént áthatja és felemeli, akaratlanul is megértéssel és szeretet­tel közeledik felebarátjához, ezáltal megszentelődik a közösség, mint egész. A közösség nem a benne levő egyesek összessége, summája, hanem az isteni lélek összefogó erejének megnyilatkozása, szétvetődése az emberben. Így olvasztja magába a szentlélek munkája a individualizmus és kollektiviz­mus egyoldalúságait. Az egyes lélek csak a közösségben, a közösség által lesz igazán naggyá, viszont a közösség az egyesek lelki nagysága következ­tében erősödik. Egyik oldalon az egyes lelkéből kiáradó szeretet magához öleli a közösség tagjait, másfelől pedig a közösség felemeli a gyönge egyest. Így teremtődik meg a valódi hivő közösség, az Isten országa, amelyről Jézus azt tanítja, hogy vallásosságunk célja és beteljesedése.

 

 

JÉZUS

 

A dogmakereszténység hitrendszerében a Jézus Krisztusról szóló teoló­gia központi helyet foglal el úgy, hogy e felfogás nem is annyira teocentri­kus, mint krisztocentrikus, és a róla szóló tudomány nem annyira teológia, mint krisztológia. A mi hittanunk e szemléletmódtól eltér: teocentrikus. Mindazonáltal a Jézusról szóló tanítások fontos fejezetét képezik hitta­nunknak, mert tanításai az Istenről való tudásunknak legfőbb forrása, életpéldája, pedig emberi magatartásunknak, így erkölcsi felfogásunk alap­pillére. Jézus ember volt.

Jézus történeti alak: Jézus élete azok között a történelmi körülmények között, amelyek az evangéliumokból, a róla szóló egyéb tudósításokból és életidejének kortörténetéből meglehetősen ismertek. Ebben a keretben élt és tanított Jézus. Eltekintve életének közismert eseményeitől és tanításai­tól, próbáljuk meg Jézusnak és munkásságának mint történeti jelenségnek a vizsgálatát.

Minden történeti jelenség individuális. Bármennyire hasonlók is a külső körülmények, minden történeti esemény különbözik a másiktól, nemcsak időben, hanem lényegben is. Ez az individuális vonás már magában is utal arra, hogy minden történelmi személyben van valami, ami máshol, éppen úgy, soha meg nem történt. Jézus fellépése, prófétai munkája tisztán ebből a formális szempontból is egyedülálló. Ha azonban személyiségének lelki értékeit és az általa felismert igazságoknak objektív tartalmát nézzük, kiderül, hogy Jézust lelki alkata, a tanításaiban foglalt igazságok értéke messze felülemelik a történelmi relativitás kategóriáin. Lehet, hogy az általa hirdetett igazságok közül sokat megtalálunk már előtte is a próféták­nál, de az a hangsúly és nyomaték, amit ő a tanításaiban foglalt igazságok­nak adott, ahogyan azokat kifejezte és személyes életével is megpecsételte és igazolta, mind egyedülálló a maga nemében. Ha pedig mindehhez hozzávesszük a történelmi hatást, amelyet személyisége és tanításai kifej­tettek generációkról generációkra két évezreden keresztül, meg kell álla­pítsuk, hogy Jézus történetében, hatásában, értékeiben eléggé fel nem becsülhető, s valódi érdeme szerint soha kellőképpen meg nem értett és értékelt jelenséggel állunk szemben.

Három alapvető szempont van Jézus történetiségében és életében.

Az első: Jézus élete és tanításai által egy soha felül nem múlható és egyetemes érvényű igazság birtokába jutott az emberiség. A második: Jézus, amen­nyiben a gyér adatokból lelki képét megalkothatjuk, életével és halálával kézzel foghatóan megélte ezt az igazságot, amely Istentől az ő tanítása által jutott el az emberiséghez. A harmadik: az a történeti szempont, hogy Jézus történetisége vált a keresztény vallás alapjává és kiindulópontjává.

Isten országa: Jézus tanításainak központi gondolata, amely köré az összes többi sorakozik. Isten országában ellentmondás és feltétel nélkül megvalósul minden, amit Isten meg akar valósítani. Isten országa a transzcendensnek, Istennek immanens valósággá tétele. Isten lelkének, a szentléleknek uralma a földön. Bennünk valósul meg, ha felismerjük, hogy Isten munkatársai vagyunk. Abszolút értékek birodalma ez, amelyek a történelem folyamán megvalósulhatnak.

A megváltás: Istenhez való közeledésre irányuló törekvéseink megélése. Egy folyamat az isteni és az emberi lélek között; Isten munkája a lelki élet újjáteremtésében, amelyben szemünk előtt kell lebegjen Jézus példája és tanítása. Az unitárius keresztény megváltás nem egyéb, mint a jézusi példa szerinti bekapcsolódás az isteni életközösségbe. A megváltás tehát nem Istennek egyszer s mindenkorra szóló metafizikai tettén alapul, hanem Jézus szellemének lelkünkre gyakorolt állandó hatása következtében jön létre. Ez a hatás megtérésre, lelki megtisztulásra, Isten megbocsátó kegyelmének átélésére ösztönöz.

A bűnbocsánat: a bűn az erkölcsi törvény áthágása, ami miatt szembe kerülünk Istennel. A bűn megtörténtének figyelmeztetője a lelkiismeret furdalása. A lelkiismeret szava bennünk van ugyan, de felettünk is van, erkölcsi hatalom szolgálatában áll. Ez a hatalom Isten. A lelkiismeret jelzésére az ember igyekszik megszabadulni, lelkét megtisztítani és a bűn elkövetése előtti viszonyt helyreállítani Istennel. Ennek pedig egyetlen eszköze: bűneink őszinte megbánása és Isten bocsánatának kérése. Isten meg is bocsát, ha őszintének látja a bűnbánatot. A megbocsátás ténye Isten irgalmasságának és szeretetének eredménye, amivel nem akarja, hogy a büntetés által elvesszünk, hanem módot akar adni, hogy megbán­juk, jóvá tegyük és tőlünk telhetőleg megtisztuljunk.

Halhatatlanság vagy örök élet: vallás nem állhat fenn az örök életben való hit nélkül. Hogy ez milyen, lehet róla tudományos vagy kevésbé tudományos formában értekezni anélkül, hogy pozitív ismereteinket előbbre vihetné. Az örök élet hite elsősorban erkölcsi indítékokra támasz­kodik és elsősorban a vallásos világnézetben van helye. Az igazság nem maradhat jutalom nélkül, a gonosz élet pedig büntetés nélkül. Így az erkölcsi igazságszolgáltatás valahol, valamilyen formában megtörténhet. E felfogás táplálja az örök életbe vetett hitet, ezért az mindig a lélekre, a lélek kívánságaira irányul csupán. A vallás igényli az erkölcsi igazságosság megvalósulását, a lélek nem tud megnyugodni, ha ez nem teljesül.

 

 

SZERTARTÁSOK

 

A vallásos közösség nem csupán a jelenlévő egyesek összessége, hanem az isteni lélek összefogó erejének megnyilatkozása. A közösség erejében van valami plusz, amely Istenhez emel, és jóllehet az unitárius vallás az egyénre épül elsősorban, becsüli a közösség Istenhez segítő munkáját is. Ennek a munkának eszköze a szertartás. A szertartásoknak azonban csak úgy van értelmük, ha lélek szerint gyakorolja azt a hivők közössége.

Az unitárius szertartás színhelye elsősorban a templom, azután a magán­lakás, esetleg gyülekezeti terem és végül a ravatalozó.

Magánházaknál tartják a betegnek osztott úrvacsorát, a családi házhoz  kért keresztelőt vagy esküvőt, kisebb szórványok esetében az istentisztele­tet is. Gyülekezeti termekben és lelkészi irodákon a szórványszolgálat szokott lezajlani, bár ezek gyakran vannak testvéregyházak templomai­ban. A temetés régebben a templomokban tartott szertartással kezdődött, ma már inkább a ravatalozókból történik. A templom helyenként más és más stílusú, de feltétlen tartozékai: a szószék, ahol imádkozik és prédikál a lelkész, az úrasztala, amelyen úrvacsorára terítenek, a kehely és tál, az asztalterítők, a harmónium vagy orgona az énekek kiséréséhez.

A lelkész szolgálat közben palástot visel, a szolgálat nyelve magyar és a

liturgia Úri imádsága (Mi Atyánk. ..) a Máté evangéliumában található

szöveg.

 

Az istentisztelet

Kétféle lehet: nyilvános és magán. Ez utóbbi ritkább és rendszerint betegágyaknál van vagy kis létszámú szórványok látogatásakor. A nyilvá­nos istentisztelet lehet hétköznapi vagy vasárnapi. Hétköznap: Előfohász, Ének, Mi Atyánk, Ima, Utóima, Megáldás, Záró ének. Vasárnap: Előfohász, Kezdő ének, Lekció olvasás, Ének, Lekció olvasás, Ének, Prédikáció, Utóima, úri imádság, Megáldás, Hirdetések, Záró ének. Nagypénteken prédikáció helyett a Passió-éneklés van, majd a lelkész imája. Halottak napján, a rendes szertartás végén gyertyát gyújtanak az elhunytak emlékére.

 

A keresztelés

A keresztelés az unitárius anyaszentegyház tagjai közé való ünnepélyes felvétel. Azt jelenti, hogy a szülők Jézushoz hasonlóan megkereszteltetik gyermekeiket, és ezzel elkötelezik magukat, hogy gyermeküket Jézus tanítása szellemében kívánják felnevelni. Keresztelni lehet templomban, lelkészi irodán vagy szülői háznál. Legjobb azonban a templomban, isten­tisztelet keretében, ahol a szertartáson az egész gyülekezet részt vesz. Csak lelkész keresztelhet. A szertartás: Előfohász, rövid agenda a keresztelés értelméről. Ima. Megkérdezve a gyermek nevét megkereszteli a gyerme­ket. Más keresztény felekezetből áttérőket nem kell megkeresztelni.

 

A konfirmáció

Kiegészítő része a keresztségnek, mert általa a gyermek arról a hitről

tesz tanúbizonyságot, amelyre a szülei, a keresztelés alkalmával elkötelez­ték.

Előkészítés: a Káté alapján komoly oktatásban részesíti a lelkész a konfirmálandó ifjakat. Megtanuljak az unitárius vallás lényegét, hitelveit, szertartásait. A nyert oktatásról a gyülekezet színe előtt bizonyságot tesz­nek. Ennek szertartása: az istentisztelet első része úgy folyik, mint általá­ban a vasárnapi imádkozáson. A prédikáció után a konfirmációs ének hangzik el, utána beszámolnak hitük ismeretéről a fiatalok, ezután a lelkész néhány szóval befejezi a konfirmációt és felhívja a híveket az úrvacsorára. Közben az egyházközség képviselője köszönti az új egyházta­gokat. Ezután úrvacsoraosztás következik, ezen a konfirmáltak és szüleik vesznek részt elsősorban, de részt vehet bárki más. A szertartás záróének­kel zárul. A konfirmálás tényével az ifjú egyháztaggá válik.

 

Az úrvacsoraosztás

Az unitáriusok szerint a Jézus halálára való emlékezés és az életpéldájá­nak követésére buzdítás. Évenként négyszer tartják, karácsonykor, hús­vétkor és pünkösdkor, valamint az őszi hálaadás alkalmával.

Szertartása: a lelkész bevégzi a vasárnapi istentiszteletet, majd kihirdeti az úrasztala megterítését és kéri, hogy járuljanak az asztalhoz a hívek. Úrvacsorai ének következik, majd a lelkész az úrasztala elé áll, és ágendát tart az úrvacsora jelentőségéről. Utána a hívek a templom piacára állnak és a lelkész kiosztja az úrvacsorát, a kenyeret és a bort. Amikor mindenki részesült benne, a lelkész hálaadó imát mond, majd az úri imádságot, végül megáldja a gyülekezetet. Utána záróének következik. Úrvacsora osztható meg betegágynál, zsinatokkor, papbeiktatáskor, templomszente­léskor stb.

Úrvacsorával csak olyanok élhetnek, akik annak jelentőségét megértik.

 

 

SZERVEZETE

 

A trianoni békében a kilenc esperesi körből nyolcat Romániához csatol­tak, és csak a kilencedik maradt Magyarországon. A szervezeti egység azonban még nem bomlott meg teljesen, mert a hármas tagozódás (egy­házközség — esperesség — püspökség) formailag megmaradt. A magyar­országi részekre is vonatkozott az erdélyiek jurisdikciója és a magyaror­szági ügyek fellebbviteli fóruma továbbra is Kolozsvár maradt. Módosu­lás csak annyi volt, hogy a kilencedik kör esperese, vikárius címmel a Magyar Állam felé képviselte az Egyházat és a magyar parlament tagja lett.

1940-ben, Erdély részleges visszacsatolása alkalmával Kolozsvár újra magyarországi város lett, és a régi rend helyre állt, illetve most a dél-erdé­lyi részek szakadtak el, két esperesség oda esvén. 1945-ben nem állt vissza azonban a régi helyzet. 1949-ben a román állam kiadott egy törvényerejű rendeletet, amelyik szerint romániai egyház nem lehet szervezeti kapcsolatban más országbeli egyházzal. Így a romániai unitárius egyház új szervezeti szabályzatot alkotott meg. Magyarország pedig kénytelen volt az önállósulás útjára lépni. Alapul az eddigi szervezetet fogadta el, azzal a különbséggel, hogy a második fokozatot, az esperességet megszüntette és az egyetlen (volt Duna—Tisza menti) esperesi kört önálló egyházzá szervezte előbb püspöki helynök, majd püspök címmel.

A magyarországi fokozatok tehát ma így állnak: egyházközség lelkés­szel, gondnokkal és presbitériummal, valamint az egyházközség választott

tisztségviselőivel; Magyarországi Unitárius Egyház  püspökkel, főgondnokkal, Egyházi Képviselő Tanáccsal és Zsinati Főtanáccsal, vala­mint az Egyetemes Egyház tisztségviselőivel és tisztviselőivel. Az Egyete­mes Egyház  fenntart egy Teológiai Intézetet (ma műhelyt), Központi Levél­tárat és Könyvtárat, valamint központi hivatalt. Folyóirata a kéthavon­ként megjelenő ,,Unitárius Élet”.

A ,,Keresztény Magvető”: 1863 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal megjelenő folyóirat. (Évenként négyszer, néha hatszor jelenik meg.) Ere­detileg prédikációgyűjteménynek indult. Néhány év után azonban egy­háztörténeti gyűjteménnyé, hittani tanulmányok, filozófiai értekezések, gyakorlati teológiai dolgozatok gazdag tárházává lett.

 

 

 

AJÁNLOTT  IRODALOM

 

BALÁZS M.: Az erdélyi antitrinitarizmus az 156o-as évek végén. Bp. 1988 (Akadémiai)

BORBÉLY  I.: A mai unitárius hitelvek kialakulásának története (Rendszeres unitárius hittantörténet). Cluj—Kolozsvár, 1925

VARGA B.: Dávid Ferenc és az unitárius vallás. Bp. 1979. (Unitárius Egyház)

VÁLASZUTI  Gy.: Pécsi Disputa. Bp. 1981 (Akadémiai)

W. WILBUR: A mi unitárius örökségünk. Bp. 1939