Jézus gyógyításai

(lélektani tanulmány)

írta

Szent-Iványi Sándor

Kolozsvár

1937

Tartalom:

I. rész A gyógyítások fontossága Jézus jellemének megállapítására

II. rész Jézus gyógyításai valószínűségének megállapítása. Milyen betegségeket gyógyított Jézus?

III. rész  Miként gyógyított Jézus?

IV. rész  Összefoglalás

I.  rész

Ennek a kérdésnek felvetése csak látszólag időszerűtlen. Igaz, hogy már sok nem érdekli az embereket azok közül a régi problémák közül, melyek felett a mindenkori reformálók és a mindenkori maradiak olyan szenvedélyes harcokat vívtak régen. Kétségtelenül igaz, hogy a régi hitviták sok kérdése megszűnt a ma számára kérdés lenni. Viszont az is igaz, hogy vannak olyan problémái is a letűnt századoknak, melyeket végleg megoldani nem lehetett a múltban s amelyek viszont el-nem-hanyagolható fontosságú kérdéseket adnak fel minden hívő kereszténynek, minden korban.

Ilyen kérdésnek tartom Jézus gyógyításainak a kérdését is. Ha ez a probléma nem áll vilá­gosan előttünk, ha erre a kérdésre s „Igazak-e azok a leírá­sok, amelyeket az evangéliumokban olvashatunk Jézus gyógyí­tásairól ?" — nem tudunk határozott igennel, vagy nemmel fe­lelni, akkor Jézusról magáról és arról a küldetésről, melyet megvalósítani igyekezett, szintén nem tudunk képet formálni magunknak. Minthogy pedig a kereszténység = Jézus köve­tése, a fenti kérdés eldöntése nélkül nem lehetünk jó keresz­tények sem.

Jézus gyógyításainak a kérdése tehát Jézus jel­lemének és küldetésének értékelésére nézve elhatározó fon­tosságú, Különösen is az számunkra, akik nem a halál, hanem az élet Jézusát hirdetjük és szeretnők követni, Míg ugyanis a megváltás gondolatkörét hirdető felekezetek számára a feltá­madás kérdése az a fordulópont, melynek meg nem történte esetén „hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hite­tek is" — addig a mi számunkra Jézus gyógyításai képezik ezt a fontos pontot. Ha ugyanis Jézus gyógyításai nem történtek meg, akkor Jézus jelleme és küldetése az elméleti sík felé tolódik el, azaz főként erkölcsi és teológiai igazságokat hirdető vándor-tanítóként tűnik fel előttünk. Ha viszont gyógyításai tények voltak, akkor a lelki orvos elevenedik meg előttünk, aki igazán pásztora az ő juhainak s egyúttal utat mutat a késői papi nemzedékeknek t „ti is azonkép cselekedjetek !" Mikor Jézus — Lukács evangéliuma szerint — átesvén a megkísértetés próbáján, először tanít Názáretben a zsinagógában, Ézsaiás próféta ezen szavait választja tanítási tárgyául: „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegé­nyeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét." S azután leülve, így szól: „Ma teljesedett be ez írás a ti hallástokra." (Luk. IV. 18—19 és 21,) Az a kérdés, hogy ez a — mai nyelven — program-beszédnek nevezhető felsorolás Jézus későbbi munkássága során mind megvalósítta­tott-e ? Tehát nemcsak az evangélium hirdetése, hanem a töredelmes szívűek meggyógyítása is ?

„Jézus életének néhány modern megírója — írják Elwood Worcester és Samuel McComb Jézus gyógyításairól szóló köny­vükben  ( Body, Mind and Spirit. London, 1931. 262 old. )  — úgy érzi, hogy mentegetőznie kell hőséért, mikor kénytelen elismerni, hogy Jézus legtöbb idejét és erejét az emberek fájdalmainak enyhítésére és testi nyomorúságaik gyó­gyítására fordította, Ha az ember az ily irányú írásokat ol­vassa, szinte azt kell hinnie, hogy Jézus az erkölcstan és a teológia akadémikus tanára volt és nem emberek gyógyítója, aki egyképpen harcolt azoknak testi és erkölcsi nyomorúságaival. Dr. Murry „Jézus élete" című munkájában azt mondja, hogy Jézus saját akarata ellenére gyógyított.

A gyógyításokat kikényszerítették belőle s őt mindig elviselhetetlen szomorúság fogta el utánuk. Dr. Warschauer az ő „Krisztus történeti élet­rajza" című munkájában, melyet „tudományos" életrajznak ne­vez, tagadja, hogy bármilyen vallásos jelentősége is lenne Jé­zus tanításainak az ő egyéniségének minden igazi értékelése számára az ő gyógyításai, bármilyen gyöngéd érzelemből fakadtak is, teljesen másodrangú jelentőséggel bírnak csak". Renan úgy gondolja, hogy Jézus orvosi munkája olyan szerep volt, amelyet akarata és jobb belátása ellenére kényszerítettek rá anyagelvű és csodát váró kortársai, akiket ő nem akart túlsá­gos keményen elítélni.

Jézusnak ez a mentegetése tulajdonképpen sértés, erő­szakolt védelmezése annak, aminek nincsen szüksége védelmezésre, hiszen tiszteletünket és szeretetünket váltja ki. Jézus egész lelkével az ő gyógyító missziójának adta magát, örömteljes felszabadulással, Bármerre ment,' a csüggedtek föléledtek, a szerencsétlenek fájdalmai elcsitultak, öröm- és hála kiáltásai töltötték meg füleit és zenéltek szívében, Vé­gezhetett volna-e Jézus ennél áldottabb munkát ? Szerette a betegeket és a nyomorultakat teljes szívéből s ezért iparkodott meggyógyítani őket.

Amint Dr. T. R. Glover helyesen mondja s „Azt mondja Máté emlékezetes mondatában: És a vakok és sánták Hozzá jövének a templomba és ő meggyógyította őket. Úgy tudjuk, ezeknek a számára rendkívüli dolog volt a templomba jönni, de ők valósággal gravitáltak Jézus felé", (A történelem Jézusa 123, oldal.) Miért gravitáltak ezek Jézus felé ? Mert, ha a leírásokban hinnünk lehet, ő sohasem utasította vissza a be­tegek segítség-kérését azzal az ürüggyel, hogy a betegség szük­séges a lélek számára, hogy azt megpróbálja és megtisztítsa. Ahol Ő betegséget látott, úgy tekintette azt, mint Istenországa egyik ellenségét és minden erejét összeszedte, hogy ezt a ká­ros dolgot leküzdje. Úgy a testi, mint a lelki betegségek, az ő szemében kihívást jelentettek az Atyába vetett hite számára, életének célja ellen elkövetett merényletet, amellyel Ő mindig szembeszállott, El nem fogadni ezt a kihívást, számára annyi lett volna, mint élethivatásával, az Atyától rábízott küldetésé­vel szembeni hűtlenség."

Nálunk, unitáriusoknál, mind máig sajátságos kettősség ta­pasztalható egyházunk felfogásában Jézus gyógyításait illetően. A hivatalos egyház, a szimbolikus íratok, a káték, mindig igaz­nak, megtörténteknek tanították Jézus gyógyításait. Símén Do­mokos maga is elismeri a XVIII, század unitáriusairól írva s „Szerintök Jézus semmi csodát nem tett munkássága kezdete előtt, Ekkor is azért vitt végbe bámulatos tetteket, (miranda opera) hogy tudományának isteni voltát bebizonyítsa. Bámulni lehet, hogy az unitáriusok e tekintetben szabadabban nem nyi­latkoztak s a régebbi unitáriusok nézeteit tovább nem fejtet­ték," (Simén Domokos: Az evangéliumi csodák, Kolozsvár., 1875. 40 old.)   Ugyanakkor azonban mindig voltak merészebben gondolkozó unitáriusok, akik Jézus minden csodatettét s így az ezek közé sorolt gyógyításokat is nyíltan tagadták, ha nem is írásban, legalább szóban, Ezért a kettősségért mondották volt más felekezetűek rólunk, hogy az unitáriusok mást hisznek, mint amit vallanak. Újabb időben, tehát a XIX, és XX. szá­zadban is folytatódott ez a kettősség, Ferencz József és Simén Domokos, a gimnáziumi tanár és a későbbi teológiai tanár Dr. Borbély István, Vári Albert akkor még vallástanár és Gálfi Lőrinc teológiai tanár felfogásbeli különbségeire mutatunk csak rá, hogy e kettősség fennállását mind máig jellemezzük.

I. Ferencz József lassanként kihagyta Kátéjából a külön­böző kiadások során azokat a hittételeket, melyek vagy csak kényszerűségből voltak a mieink, vagy pedig az idő múlásával elavultak. Jézus gyógyításairól azonban még az 1927-ben meg­jelent 14-ik kiadásban is tanít, „Mi intézkedést tett Jézus a végre, hogy tanai elterjedjenek ?" — hangzik a 77-ik kérdés, S a felelet ez t „Jézus mindjárt kezdetben 12 férfit vett maga mellé, kiket közönségesen az ő tanítványainak neveznek, Ezek­kel járt ő falukra és városokra, mindenütt tanított, a szegé­nyekkel jót tett, a betegeket gyógyította, s ez által tanítványait az ő tanai terjesztésére készítette."

Ezzel szemben Ferencz József nagynevű kortársa, Simén Domokos könyvet írt az evangéliumi csodákról, melyben a fel­tétlen csodákat elveti s csak „a bámulás csodái"-t ismeri el, „Kimutattam — írja a Végszó-ban, — hogy az erkölcsi és ter­mészeti világrend Istennek szabályos gondviselése, vezetése és működése alatt élt s Isten a maga végetlen bölcs intézkedé­seiben saját törvényeitől, elveitől el nem tér, azokat fel nem függeszti és meg nem változtatja, mint ahogy a régi kor gon­dolkozott és ma sokan képzelik," (Simén: Az evangéliumi csodák. 146 old)   

A csodák közé sorozza Jézus gyógyításait is, melyeket nem tart megtörtént tényeknek, hanem szimbolikus, képletes tanításoknak minősít. A „megszáradt kezű ember" (Mát, XII, 9—21,) esetét pl. így magyarázza: „a zsi­dóknál a szárazság a szellemi terméketlenség képe volt. Az evangélista ennek szem előtt tartásával a kezünk alatti elbe­szélésben a zsidó synagóga ama rideg, száraz tételeire látszik célozni, amelyek helyébe Jézus az élet vizét állította," Továbbá: „a süket-néma meggyógyítása, (Márk VII, 31—37) melyben a süketek és némák alatt azokat a pogányokat érti, akiknek füleit Jézus szelleme és tanítása az igazság szava előtt megnyitotta, lelküket fogékonnyá tette s nyelvüket Isten magasztalására in­dította." „A vakon született ember esete, (Ján. IX. rész) ki alatt az evangélista a pogányokat értette," Az „ördöngösök meg­gyógyítása "-nál hasonlóképen „hiában keresnők a történetiességet. Azt itt feltalálni lehetetlen." Jézus tekintélye és tanításai erejével „megszabadítja az embereket a test és annak vágyai bilincséből (szárkosz és epitümiái) : kiszabadítja a világ hiába­valóságainak uralma alól" stb. (Simén: i. m. 113—169 old. stb.)

Simén tehát, Ferencz Józseffel ellentétben, nem tartja Jézus gyógyításait megtörtént tényeknek.

II. Még érdekesebb a gimnáziumi tanár és a teológiai tanár Dr. Borbély István különböző felfogása a kérdésről. Gim­náziumi tanár korában, „Az unitárius életfelfogás új irányai természettudományi megvilágításban" (Kv, 1920) című érteke­zésében a 9, oldalon így ír : „Még mindig sokan vannak, kik hisznek a csodákban, melyek által Isten a világrend ellenére fog cselekedni  .. . Az új testamentumban Jézus életével kap­csolatban szintén számtalan csodatettről értesülünk ... Csodák tényleg lehetnek, de csak azokra nézve, akik nem ismerik el a világegyetemben uralkodó s mindenkire nézve kötelező rendet, Amíg tudatlan ember lesz a világon, lesz csoda is s mihelyt megszűnik a tudatlanság, mihelyt mindenki megérti a világ­egyetem minden tagjára kötelező örök rendet, megszűnnek a csodák is, aminthogy meg fog szűnni az a téves hit is, hogy a világrend törvényszerűsége alól az ember kivétel." Tehát Jézus „csodatett"-eit „a világrend törvényszerűsége alóli kivétel”-nek tartja s mint ilyet elveti.

 Pontosan tíz évre rá, már mint teológiai tanár, jegyzetet készít hittanból növendékei számára s abban már így ír: „Le­hetnek-e csodák ?   E kérdésre   egy másik  kérdéssel   felelünk: ismerhetjük-e az eseményeknek összes törvényszerűségeit úgy, hogy föltétlen bizonyossággal előre megmondhassuk s mi mikor és hogyan fog  történni? Aki azt hiszi, hogy mindentudó s is­meri a világegyetem életének összes titkait, az ám mondja azt, hogy: nincsenek csodák.   Mi, unitárius keresztények,   nem hiszünk az emberi minden-tudásban és ezért Shakespeare Ham­letjével mondjuk:  „Több dolgok vannak földön és égen.  Horatio, mintsem bölcs elmétek felfogni képes." (Dr, Borbély István:  Az unitárius keresztény hit  alapfogalmai. Kv. 1930. 62-63. old.)

(Sietek hozzátenni, hogy a tíz év múlva adott felfo­gást én nem ellentmondásként kívánom feltüntetni s hanem abban részben fejlődést, részben a felelősség-érzet következ­tében előállott új nézőpontot s a folyományaként talált új érvek számbavétele kapcsán nyert eredményt látok.)

III. A harmadik jellemző ellentét Jézus gyógyításait ille­tően egyházunkban Vári Albert (akkor) vallástanár és Gálfí Lőrinc teológiai tanár vitája. Dr. Gál Kelemen „Kilyéni Ferencz József unitárius püspök élete és kora" című munkájában eze­ket írja  „Ugyanez évben  folyt   Gálfi Lőrinc   és Vári  között egy irodalmi vita, amely tárgya szerint szintén ide tartozik, Vári a II. gim. o. részére  tankönyvet   írt az  Újszövetségről,  melyet Boros és Gálfi bíráltak s  nem ajánlották elfogadásra,  Gálfi a megalkuvást nem-ismerő, se előre, se hátra nem tekintő merev racionalizmus álláspontján áll, amelynek a Bibliakritika alapján kíméletlenül vonja le összes  következményeit.  Elveti a Jézus születése és keresztelése körüli legendákat, csodás gyógyításait, ördögűzéseket és jövendöléseket, a feltámadás utáni ténykedéseket, mert nem mesét és mitológiát akar tanítani, hanem történelmet."

Ez a három párhuzam  csak jellemzője annak az állapot­nak, mely mindig fennállott egyházunkban, s mely ma is fennáll. A hivatalos és tudományos megnyilatkozások közötti eme különbséget, gondolatom szerint, nem lehet csupán csak a dézsi egyezség és az üldözések eredményeként tekinteni. Hiszen, épen az említett két feltűnő különbség bizonyítása szerint, ezek a szempontok már nem befolyásolhatták az írókat. A múlt szá­zad-vég, vagy épen a jelen század unitárius írójának már nem kellett attól tartania, hogy a dézsi egyezség megszegése miatt fegyelmit indítanak ellene, (Kovács István megjegyzése csak magánvéleménynek számít.) (1 Ferencz József a Káté 9-ik (1912) kiadásában Krisztus imádását és segítségül hívását kihagyta. Erre mondta K. I.. hogy Dávid F. bűnébe esett s méltán elítélhetnék, mint őt.) 

Inkább az a lélektanilag érthető nézési különbség magyarázhatná meg ezt a kettősséget, mely a tudós szinte légüres térben elképzelt gondolkozása és a hiva­talos kathedrán ülő püspök, vagy teológiai tanár tanítása között van. Az egyik a boncoló és kíméletlenül bíráló ész világánál nézi e tárgyat s nem fél belevágni az elevenbe, mert hiszen elméletekről van szó csupán, amelyet megcáfol, vagy megerő­sít, de amely nem hoz magával — egyelőre — súlyosabb követ­kezményeket, mint legfeljebb egy-egy tudós társa vitázó észrevé­telét, A hivatalos kathedrán ülő, viszont, meggondolja, hogy amit mond, élő lelkek hitét, reménykedését ingatja, vagy erősíti meg s ügyel, hogy rombolásával ne okozzon kárt mindaddig, amíg a rom­bolás helyén újat építeni nem képes. Hogy végletekbe csapó hasonlattal éljek, a tudós így gondolkozik: „Ha százszázaléko­san nem biztos, akkor ne állítsd," A hivatalos székben ülő pedig így:  „Ha százszázalékig meg nem cáfolták, ne tagadd," A magántudós nézési módja erősebbeknek mutatja a kritika ér­veit, a hivatalos szék viszont a bizonyító érveket látja jobban meg­alapozottaknak. Éppen ezért, ha valamely tétel mellett és el­lene is ötven-ötven érvet lehet felsorakoztatni, akkor a tudós tagadni és a hivatalos megnyilatkozó állítani fog. Nem arról van itt szó tehát, mintha egyik részről tudatos rosszakarat, másik részről pedig akart képmutatás forogna fenn« hanem arról, hogy a különböző körülmények különbözőképen láttatják ugyan­azt a képet. (L. még a „racionalizálás" mélyebbről fakadó elemeit.)

Érdekes ezzel kapcsolatban fölemlíteni azt a levelet, melyet Jakab Elek   írt   Ferencz József   püspökünknek, az   Unitárius Káté új kiadásának előkészítésekor :

„Dolgozz, dolgozz! de a kéreg tágításán a természetes lassú munkássági mértéket tartsd meg. Értesz. Ugrani nem jó, Kalánnal adni be a bölcsességet s kivált a teológiai hitigaz­ságot, az embereknek nem egészséges, mert te fungens aktív pap vagy, nem, mint Simén, csak teológus. Tágíts minden ki­adással, de csak az olyanokon, melyekre hogy az elmék telje­sen el vannak készülve, meg leszel tisztán győződve."¹ ( Lásd.  Dr. Gál Kelemen; Kilyéni Ferencz József. Kv. 1036, 65, old. ) Bölcs szavak s jó lenne ma is megszívlelni!

„A Jakab Elek említette különbség — fűzi hozzá Dr. Gál Kelemen — t. i. a fungens papság és a teológiai tanárság lesz az oka és talán a Ferencz József csendben, mérsékelten haladó és Símén radikális szellemisége közötti ellentét is annak, hogy az 1864-ben meg jelent Káté még cipeli a dézsi egyezség reánk erőszakolt hitelveit, melyeket már senki sem hisz és senki sem vall." (Ibid.)

A két álláspont eme magyarázata nyílttá teszi Jézus „cso­dáinak" kérdését a mi számunkra is. Csupán csak az a tény, hogy egyházunk hivatalosan, — amennyiben Ferencz József Ká­téja képviseli ezt a hivatalosságot — mint megtörtént tényeket tanítja Jézus gyógyításait, nem köti meg kezünket és nem dönti el a kérdést.

Mert hiszen az az érvelés, hogy Jézus csodatetteit él kell hinnünk, mert azok alátámasztják tanításai értékét, — már régen a múlté. Amint Sabatier írja : „Jézus csodatetteihez érve, kérdezzük ki korunk nagy embereit, vagy csak önmagunkat is: vajon a fizikai gyógyítások azok, melyek minket Jézus szavainak, a hegyi beszédnek elhívésére indítanak ? Nem in­kább ez az evangélium az, mely hihetővé teszi előttünk a cso­datetteket, az által, hogy meggyőz minket s ha egy ember úgy tudott tanítani, mint ahogy Jézus, akkor ez az ember bizo­nyára elvégezhetett olyan dolgokat is, melyeknek értéke és szépsége hasonlatos tanításainak értékéhez és szépséges ?" (Philosophy of Religion,) ⁽Idézve  W. F, Tillett: The  Paths that lead to God. N.-Y.   1924, 357. old.)

 „Az „argument from miracles", a csodák bizonyító érve, a mai apologétikus írásokból jóformán már tel­jesen hiányzik is" írja Tillett a fenti vonatkozásban. (L. i. m. 335. old,)

Viszont    épen   azoknak   a   fejtegetései,   akik   a   józan ész   és    a    tudomány    álláspontjára     helyezkedve    tagadják Jézus gyógyításait, számomra legalább is, annyira nélkülözik a józan  belátás   legelemibb   feltételeit, hogy  a   leglehetetlenebb csoda is valószerűbbnek látszik, mint a racionalista  magyará­zatok. Minden tisztelet adassék meg, természetesen, Símén Do­mokos   tudományos   munkásságának,   hiszen   elvégre   érveit nem   maga   találta  ki,   hanem   korának   legkiválóbb külföldi teológusainál   tanulta,   kik   az   ú.  n.  történelmi  magyarázás elveit    követve   próbálták   Jézus   élettörténetét   a   legendás elemektől   megtisztítva   valószerűen   összeállítani. Ami azon­ban abban   a   korban   elfogadható   és   tudományos   volt,   ma sokunk előtt erőltetettnek és túl  mesterkéltnek látszik. Mert, ha végig  követjük   Simén  magyarázatait  Jézus   gyógyításaira vonatkozólag, arra a   megdöbbentő  eredményre   jutunk, hogy szerinte az   a sok-sok történet  mind  csak  szimbolizálás,  ké­pes beszéd, Jézus nem gyógyított, hanem az evangélista ilyen formában   ad   képet Jézus egyetemes jellegű  tanításairól,  Ha pedig ez így van, akkor azok a   személyek  is   költöttek  kell, hogy legyenek, akik a gyógyítások alanyai voltak, sőt a körül­mények is, melyek között a gyógyítások  megtörténtét  leírják, Eltekintve attól, hogy így igen sok helyt Jézus utazásai, egész élettörténete összezavarodik — (ha ki kell hagynunk a gyógyí­tások körülményeit) — eltekintve ettől, annyi képet, szimbolizálást kapunk, hogy az már egy kissé sok. Nincs az az alanyi költő, aki ennyi szimbolizálást engedhetne meg magának,  nem hogy élettörténetet, a világtörténelem legnagyobbszerű  esemé­nyeit leíró evangélisták engedhették volna ezt meg maguknak, S épen azok az evangélisták, akik már nem is a közvetlen tanít­ványok elvakult és megihletett hangján beszéltek, hanem a hagyományokat gyűjtögető tudósítóén ! Általában véve a szimbolizálásra akkor van szükség, amikor valamit nem szabad, vagy nem lehet nevén nevezve elmondani, így t a „nem szabad" esete forog fent a felmutatott római pénz esetében, — a „nem lehet" pedig olyankor áll elő, mikor az elmondandó igazság mélyebb és kifejezhetetlenebb annál, semhogy képek igénybevétele nél­kül a tömeggel meg lehetne értetni. Ha csak egyetlen egy vak, vagy ördöngös stb. meggyógyításáról lenne szó, valahogyan még elhihető volna a szimbolizálás fennforgása, — mikor azonban egyik jön a másik után ugyanazzal a betegséggel, itt már semmi­féle okoskodás sem tudja elhitetni az emberrel, hogy ez is, a második, a harmadik eset is, mind ugyanannak az elvnek a képben való bemutatása végett beszéltetik el.

Aztán meg, ha ezek a sokszor szinte klinikai pontossággal részletezett esetek nem való történetek, hanem csak szimbolizálások, akkor mi biztosít minket arról, hogy Jézus életének egész sereg más részlete is megtörtént valóban s nem szintén csak szimbolizálás ? ! Őszintén szólva, rám azt a benyomást teszik ezek a mindent a szimbolizálás elvével magyarázó fej­tegetések, hogy azok a megszorult racionalisták szükségből fakadt erőfeszítései csupán, Egyfelől a racionalista magyarázó meg volt győződve arról, hogy Jézus gyógyításai nem történtek meg, hiszen az akkori orvos-tudomány lehetetleneknek bélyegezte azokat, — másfelől viszont ezek a történetek benne voltak az Újtestamentumban. Ha csak nem akarták tehát azt mondani, hogy:  „hát bizony ezek a történetek az evangélisták jámbor füllentései," — akkor elő kellett államok valamelyes magyará­zattal.  S így fogták rá ezekre a történetekre a szimbolizálás elméletét.

Annak ellenére azonban, hogy ezt a magyarázatot nem tartom a magam részéről elfogadhatónak, a racionalista bírálók magatartását egyébként igenis unitáriusnak és helyesnek is­merem el, Mert hiszen csak két eset volt lehetséges végered­ményben:  vagy elfogadják az evangéliumok leírását Jézus gyógyításairól úgy, ahogy vannak és csupán csak azon az alapon, hogy azok ott meg vannak írva, tehát a szentírás tekintély­eivé alapján, vagy pedig a bíráló ész és ennek teremtménye, a tudomány választóvízét öntik ezekre a leírásokra, hogy va­lódiságukat megpróbálják. ők ez utóbbit választották s lehet-e ma művelt ember, aki ezt a választást ne helyeselné, Hiszen még azok a   felekezetek is,   melyek a verbális inspiráció   elvét vallják, a Bibliát igenis magyarázzák, bírálatnak vetik alá s bizony — ha dogmarendszerük épségben tartása mellett megtehetik — egyes részekre rá is ütik a „hibás", „nem he­lyes", „betoldás", vagy „nem történelmi" bélyegét, Csak ott, ahol dogmatikájuk szenvedne általa, csak ott mellőzik a tudo­mány megállapításait, hogy az ihletettség elvével elfogadtassák e szóban levő részeket, Szabadelvű teológus, persze, a bíráló, elemző ész szavát nem hallgattatja el, bármennyire gyökerében támadja is meg hittételeit az eredmény.

A szabadelvű keresztény teológus ilyetén eljárása azonban két veszélyt rejt magában. Az egyik veszély rendesen akkor áll elő, mikor túlságosan kezdik hangsúlyozni a józan ész mindenható­ságát, Magam tudatosan kerültem ezt a kifejezést s helyette a bíráló, az elemző ész kifejezést használtam, Tapasztalatom sze­rint ugyanis a józan észt akkor kezdik emlegetni köreinkben, amikor egy-egy teológus-nemzedék nem tudja követni a tudo­mány fejlődését, vagy pedig abban, kivívott nézeteire és magyará­zataira nézve éppen veszélyes felfedezéseket vesz észre, Újab­ban, a nagy racionalista korszak lezajlása után, a józan észre való hivatkozás rendesen az új-racionalista provincializmus, vagy ami még rosszabb, az új-racionálista orthodoxia csalhatatlan jele, Ilyenkor és az ilyeneknél hiába hivatkoznék valaki a tudomány olyan új felfedezéseire, melyek, mondjuk, Jézus gyógyításait, vagy azok egy részét legalább elfogadhatóaknak, valószínűeknek tüntetik fel, — kétkedő mosollyal fogadnák a felfedezése­ket, mert hiszen kedvenc elméleteiket döntenék azok meg. Az ilyen magatartás cseppel sem különb a középkori skolaszticizmusnál, melynél tudvalevőleg a tudomány (akkor : filozófia) „ancilla theologiae" volt s csak akkor számított, ha valamelyik már meglevő dogmát támasztotta alá. Az ilyen magatartásért nevezte Czakó Ambró a magyar unitárizmust „modern judaizmus"-nak, (L. The Future of Protestantism in Central Europe, Selly Oak Colleges. England,  1925,)

A tudományt szem elől téveszteni, tehát, számunkra egyet jelent a zsákutcába jutással, Viszont épen a tudomány az, mely néha a másik nagy veszéllyel fenyegeti a szabadelvű keresztény teológust. A tudomány ugyanis állandóan kutat, saját elért eredményeit is újra és újra vizsgálat alá veszi s bi­zony, sokszor meg is cáfolja azokat. Könnyen megtörténhetik tehát, hogy ugyanaz a teológus, aki húsz-harminc évvel ezelőtt a tudomány eredményeire támaszkodva elvetett valamely cso­dát, ma — épen a tudomány újabb felfedezései miatt — ezt az elvetett csodát, mint megtörtént eseményt kénytelen elis­merni. Ez, mondom, megtörténhetik, de azért a tudomány vív­mányaira való támaszkodásunkat feladni nem lehet és nem sza­bad, mert e nélkül vagy a vakhit, vagy valamely külsőleges tekintély szolgai követésének karjaiba esnénk.

Minthogy azonban a tudomány eredményei változnak, szük­séges, hogy elméleteinket és hitelveinket időről-időre összeha­sonlítsuk a tudomány fejlődése során előállott újabb eredmé­nyekkel,

Ezt kell tennünk most s, ha Jézus gyógyításait illetően tisztán akarunk látni,

Mindenekelőtt leszögezem, hogy a csodák mibenlétével, lehető, vagy lehetetlen voltával nem fogunk foglalkozni. Maga ez a kérdés olyan óriási irodalmat tud felmutatni és oly sok­felé ágazik, hogy külön tanulmány tárgyává kell azt tenni, Jé­zus gyógyításait egyszerűen abból a szempontból fogjuk tag­lalni, hogy azok a tudomány mai állása szerint megtörténhet­tek-e, vagy sem. Ha megtörténhettek, akkor nem voltak csodák, Ha pedig nem történhettek meg, a tudomány mai állása szerint, akkor meg rábízzuk ezt a kérdést az unitárius hittan művelőire, állapítsák meg azok, hogy a tudomány és a természet rendje ellenére. megtörténhettek-e azok. Jézus gyógyításainak a csodák köréből való eme kivonásánál idézem egyik híres munkának idevonatkozó néhány sorát s

„Nincsen semmi bizonyíték arra, hogy Jézus az ő gyógyí­tásait olyan csodáknak tekintette volna, melyek a természeti törvény megsértése útján jönnek létre, Egyáltalában jó volna, ha ezt a szót s „csoda", kitörölhetnénk vallásunk szótárából, Az a kétértelműség, amely ebben a szóban rejlik, végnélkül! és hiábavaló vitákra vezet csupán. Ethimologiailag ez a kifeje­zés egyszerűen arra vonatkozik, ami csodálatot okoz, mert az általunk ismert elméletek nem magyarázzák meg  kielégítően.

Vegyük például a drótnélküli távíró felfedezését. Föltéve, hogy Palesztinában az első keresztény században rádiótelegráf állít­tatott volna föl Jeruzsálemben, úgy, hogy Rómával üzeneteket cserélhettek volna ki minden látható összeköttetés nélkül. Nem nevezték volna-e csodának ezt az akkori zsidók és a rádió­kezelőt nem tartották volna-e épp annyira csodatevőnek, mint azt, aki szerintük halottakat támasztott fel? Jézus előtt isme­retlen volt a modern természettudomány, de rendellenesen ki­fejlett intuitív készsége megérezte a test és lélek között levő kapcsolatot s követőinek is megmutatta azokat a lehetőségeket, melyeknek kapcsán lelki módszerekkel meg lehetett gyógyítani a betegeket, A 4-ik evangélium szerzője mélyen belelátott Jé­zusnak az emberi lélekről való tudásának a mélységeibe s ezért azt erősítgeti, hogy Jézus ismert minden embert s nem volt szüksége, hogy tanácsot kérjen bárkitől is az emberi termé­szetre nézve. A modern lélektani gyógymód napról-napra újabb bizonyítékokat fedez föl Jézus tanításainak igazságai mellett, Különös, de általánosan elterjedt téveszme az, hogy mihelyt valamilyen természeti tüneményre nézve törvényt tudunk ki­találni, ezáltal kiküszöböltük az isteni elemet abból a jelen­ségből. Mikor fogjuk már megtanulni, hogy „minden a törvé­nyé s mégis minden Istené" ? A csoda egyszerűen oly tüne­mény, vagy esemény, amelynek magasabb törvény a magya­rázata, mint amelyeket mi ismerünk, Amikor ezt a magasabb törvényt fölfedezzük, a jelenség is megszűnik csodának lenni. És mégis végeredményben minden és mindig csoda marad, mert, amint a középkori közmondás mondja:  „Minden dolog vége titokzatosságban vész el." Csodálatos eredményeket értünk el pld. a villamosság segélyével — és mégis vajon mi a villamosság? Lord Kelvin, mikor megkérdezték, így felelt s „Ez rejtély, a leghalványabb fogalmam sincs, hogy mi az," (L. Body, Mind and Spirit 259. old.)

Amint ez az idézetünk már elárulta, fejtegetésünk pozitív irányba vezet, azaz, Jézus gyógyításainak lehetségességét akar­juk kimutatni az újabb tudományos kutatások alapján. A kí­sérleti lélektan eredményei alapján kifejlődött  újabb  lélektani kutatások s az ú. n. klinikai lélektan, azaz a lélektan felfede­zéseinek gyógyító eljárásokká való felhasználása kapcsán, ugyanis, egyre több és több idegorvos, psychologus és psychiáter tesz tanúbizonyságot amellett, hogy Jézus gyógyításainak legtöbbje igenis lehető volt, megtörténhetett. A nevezetesebb ilyen bi­zonyságtevőket fel fogjuk említeni, Kiválasztunk azonban egyet a sok munka közül, mely e tárggyal foglalkozik, hogy érvelé­sét — kiegészítve — végig kísérjük. Ez a mű a „Body, Mind and Spirit" című munka lesz, melynek írói Elwood Worcester és Samuel McComb igen kiváló tekintélyek. Religion and Me­dián című munkájukat az Egyesült-Államok Központi Főorvosi Hivatala azon kevés mű közé sorozza, melyeket az állami szakorvosok kézikönyv gyanánt használhatnak. Dr. Worcester a bosztoni Emmanuel templomban több, mint 25 évig működött, mint ideggyógyász-tanácsadó a lelki rendellenességekben szen­vedő hívek számára. Könyvük, melyet vezetőnkül választottunk, 1931-ben jelent meg,

Miután leszögezi, hogy Jézus gyógyító munkásságát a három első, tehát a szinoptikus evangéliumok alapján tárgyalja, így folytatja:

„Az a kérdés most már, vajon legendával, vagy igaz tör­ténetekkel állunk-e itt szemben ? Tényleg megtörténtek ezek a gyógyítások, vagy csupán tündérmesék azok, a Mester feje köré szőtt dicsfény részei, melyeket a későbbi nemzedékek lelkesült szeretete talált ki csupán ? Ha viszont igaz történe­tekkel állunk szemben, hogyan kell magyaráznunk azokat ? Úgy-e, hogy ezek csak Jézus keze által követtethettek el, az ő isteni természetéből folyóan és amelyeket más emberek nem végezhetnek el ? Vagy pedig mások is elkövethetik ezeket, ha osztják Jézus hitét és bátorságát ?

Jézus gyógyításainak magyarázása hosszú és érdekes múltra tekinthet vissza, Az őskereszténység, az apostoli hagyományok közvetlen örököse, ezeket a történeteket betüszerint elhitte s úgy fogta fel a dolgot, hogy Jézus parancsolatot adott nekik, hogy kövessék őt ezekben is. Az első öt században a korai keresztény írók tanúsítása szerint a keresztény egyház hívő tagjai ténylegesen is gyakorolták ezt a lelki gyógyítási módot.

A pogány eszmék beáramlásával és az egyház elvilágiasodásával azonban a gyógyításnak ez a lelki ereje lassanként kihalt. A testre már úgy tekintettek, mint a bűn székhelyére és aszkétikus gyakorlatokat követeltek, hogy a bűnt orvosolják. Jézus gyógyításait már természetfölötti cselekedeteknek tartották, melyet az ő természetfölötti ereje vihetett véghez csupán. Ezt a felfogást örökölte a reformáció s ez az uralkodó felfogás ma is a protestáns egyházak nagy többségénél, A mai modern időkben a szabadelvű szónokok sok kétségbeesett erőfeszítést tettek, hogy ezeket a történeteket valahogyan mégis megma­gyarázzák. Addig azonban mégis csak kevesen mentek el, hogy elfogadják De Quincey különös elméletét, mely szerint a római hatóságok mindenkire gyanakodtak, aki nagy tömegeket moz­gatott meg s ezért Jézus, bár a betegségek gyógyítása nem nagyon érdekelte, mégis ilyen* gyógyítónak adta ki magát, hogy tanításait zavartalanul folytathassa, Ennek a felfogásnak a kép­telensége annyira szembeszökő, hogy cáfolásával nem is fog­lalkozunk. K. b. 30 évvel ezelőtt (1931.) három kitűnő holland teológus, Dr. Oort, Hooykas és Dr. Kuenen kiadták „A tanulók új testamentuma" című munkájukat, melyben azt bizonygatják, hogy ezeknek a gyógyítási történeteknek a legtöbbje félreér­tésből származik. Vakság, süketség, paralízis stb. tulajdon­képpen lelki dolgokra vonatkoztak, Jézus gyógyításai a bűntől beteg lelkekre vonatkoztak és nem a beteg testre. Ami­kor pld. azt olvassuk, hogy „Jézus megérintette a bélpoklost" „ez a tette a való ténynek csak emelkedett szimbóluma volt", annak a gyöngéd együttérzésnek és finom megérzésnek a jel­zése, mellyel Jézus, a bűnösök barátja, viseltetett irántuk, ( L. a mi Simén Domokosunk ismertetett magyarázatait.)  Még azokban az esetekben is, mikor Jézus gyógyító erejét nem le­het ilyen könnyen elmagyarázni, rendesen azokra a külső jelenségekre fordítják a figyelmüket, melyek a gyógyítással vele járnak, de magát a gyógyítást nem tárgyalják. Ezek és a ha­sonló teológiai magyarázgatások egyszerűen behunyják szemei­ket a történelem tanításai előtt, mert teljesen tudatlanok az alkalmazott lélektan   tudományában, s talán  nem is   hallottak arról, hogy ezek a csodák manapság már majd mindennap meg­történnek a világ bármelyik ideggyógyintézetében, Még Celsus is, a kereszténység II.-ik századi nagy kritikusa, elismerte, hogy a gyógyítás csodái, melyeket az evangéliumok írnak le, tény­leg megtörténtek. Ő azonban úgy magyarázta azokat, hogy Jézus egyideig, mint munkás élt Egyiptomban és ott megta­nulta a mágikus művészet eme fogásait, Celsus elismerése fon­tos, magyarázása azonban minden történeti alap nélkül való.

Mi a véleménye a modern biblia-magyarázat tudományá­nak ebben a kérdésben ? Két idézet elég lesz talán, hogy összegezzük ezt a véleményt. Wernle professzor írja: „Az evan­géliumokban Jézus úgy jelenik meg előttünk, mint aki minde­nekelőtt az emberi test betegségeinek az orvosa, a betegek és szenvedők megváltója. Bármilyen nagy legyen is a száma azok­nak a csodás elbeszéléseknek, melyeket félre kell dobnunk, mint túlzásokat, valamint a későbbi kritikusok kitalálásait, mégis marad a letagadhatatlan tényeknek egy olyan magja, amellyel számolnunk kell. Jézus tényleg birtokában volt valami gyógyító erőnek, amely igaz ugyan, hogy pontosan csak addig tartott, ahol hitetlenséggel találkozott, viszont a legnagyobb fizikai és lélektani változásokat tudta előidézni, ahol hívő lelkekkel állott szemben, Ez az erő főképpen a lelki betegségek esetében lát­szott eredményesnek lenni, de semmi esetre sem korlátozódott csak ezekre." (A kereszténység kezdetei I. 97-ik oldal.) „A ta­pasztalat újra és újra megmutatta, — mondja Holtzmann Osz­kár, — hogy az erős bizonygatás, társulva a segítségre vágyó lélek aktív akaratával, gyógyító eredményeket tud elérni mások testén, néha ugyan csak rövid időre, máskor azonban véglege­sen is, Az orvosok gyakran bevallják, hogy lehet csak sugal­lassál is gyógyítani, Ez a meghatározás persze csak körülírása annak, arai a vallásos lelkesedés időszakaiban történik. Amikor 1891-ben Trevesben a szent ruhát kiállították, ennek az erek­lyének a megpillantása, hívő szemekkel nézve, elég volt arra, hogy teljesen megbízható német orvosok állítása szerint 11 esetben olyan gyógyításokat hozzon létre, melyekre nézve or­vosi magyarázat nem volt, míg 27 más esetben ilyen ma­gyarázat lehetségesnek látszott. Ez a 11 eset magában foglalja a látóidegek atropiáját, lupust, az egyik szem vakságát, s az egyik kar bénaságát, mint agyláz eredményét, (Korum: Wunder und göttliche Gnadenweise bei der Ausstellung des heiligen Rockes zu Trier im Jahre 1891.) (Trier 1894.)

Az ilyen események, melyek most már egyáltalán nem kérdésesek, Jézus gyógyításait új fényben tárják elénk, úgy, hogy azok már nem látszanak lehetetleneknek. Jézus minden­esetre képes volt segíteni személyiségének hatása által, mert erős önbizalma volt és megingathatatlanul hitte, hogy amihez kezd, az sikerül is neki, És ő akart is segíteni, mert hiszen bűnnek mondotta és mint ilyent elítélte, ha valaki az emberi szenvedés mellett úgy megy el, hogy meg sem próbál segíteni rajta. Végül pedig Jézus gyógyító munkássága a hagyományok­ban tagadhatatlanul erős alapokon nyugszik." (Jézus élete 193, és 194, oldal.)

Mit mond a modern lélektan ezeknek az eseteknek a lehetségességét illetően ? W. McDougall professzor, aki mindig nagy kritikai érzékkel és óvatossággal ír, így fejezi ki a mai lélektan véleményét erre a kérdésre nézve:

„A sikeres therapeutikus sugallások és cselekedetek, melyek határozott szövet-változásokat idéznek elő, különösen jelentőségteljesek a jelen vonatkozásban; mert minden ilyen esetben határozott bizonyságait találjuk a testi folyamatok irányításának, amelyek bár öntudatlanul hatnak, mégis lélek­taniaknak tekinthetők, A test organikus folyamatai fölött való mentális befolyás ereje és mibenléte ma még ismeretlen szá­munkra, de egyre több bizonyítékot kapunk, melyeknek egy részét hibásan, vagy hiányosan írják ugyan le s így ezek ér­téktelenek, viszont igen sok közülök minden gyanún felül áll. S ezek a bizonyítékok óvatosságra intenek minket, hogy olyan merev határt állítsunk föl az ilyen erők hatására nézve, ame­lyeket illetően semmi biztos alapra nem támaszkodhatunk." (Test és lélek 374—375, oldal.) Hill J. Arthur, a híres lélek­tani kutató, könyvében, a psychical investigations-ban ezeket mondja: „Az Új-testamentum sok csodája elhihető annak a számára, aki kellően belemélyedt a lélektani kutatásokba, mert többé-kevésbé hasonló jelenségekre  bukkanhat minduntalan.  Olyan jelenségekre, melyek eléggé hasonlóak azokhoz s melyek arról győznek meg minket, hogy amikor a modern jelenség csak halvány mása a réginek, az okot abban kell keresnünk, hogy emezekben egy magasabb és hatalmasabb egyéniség mű­ködött közre,"

Ilyenformán levonhatjuk a tanulságot, hogy az Új-testa­mentum tudósai és a modern lélektan művelői közül ép a leg­nevezetesebbek megegyeznek abban, hogy Jézus gyógyításait minden jogos kétség fölé kell helyeznünk.

Az evangéliumok tanulmányozása közben kiviláglik, hogy a lelki gyógyítási mód nemcsak Jézus egyéni tehetsége volt. Tanítványai is gyógyítottak. Az ördögök is engedelmeskedtek nekik, amint a Mesternek jelentették kiküldetésük után való visszatértükkor. S Jézus sem tesz különbséget azok között a gyógyítások között, melyeket maga végzett, vagy amelyeket a farizeusok s azok tanítványai végeztek. Vádjaikra, hogy ő Beel­zebub segítségével űzi ki az ördögöket, ezt felelé:  „És ha én Beelzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki ?" (Lukács XI. 19,) Egyik alkalommal egyik tanítványa je­lenti, hogy egy embert látott, aki Jézus nevében űzött ki ör­dögöket s megtiltotta ezt neki, Jézus azonban így felelt: „Ne tiltsátok el őt, mert senki sincs, aki csodát tesz az én nevem­ben és mindjárt gonoszan szólhatna felőlem'" (Márk IX, 38—39,) Végeredményben minden gyógyulás Istentől jön és Ő olyan eszközt használ, amilyent akar, — mondaná Jézus bizo­nyára,

Most pedig azt kérdezhetjük, hogy tekintette Jézus az ő gyógyítási tevékenysége értékét ? Amikor ellenfelei közül né­melyek sejtetni engedték, hogy nem állnának többet útjába, ha ő csodát mutatna nékik, azaz valami olyan cselekedetet, mely az ok és okozat törvényét megsértené és az isteni közbeavatkozást Jézus mellett megbízonyítaná, Jézus határozott vissza­utasítással felelt : „Mikor pedig a sokaság hozzá gyülekezete, kezdi mondani: E nemzetség gonosz: jelt kíván, de nem adatik néki, ha­nem ha Jónás prófétának ama kereszt jele; Mert miképen Jónás jelül volt a Ninivébelieknek, azonképen lesz az embernek fia is e nemzetségnek. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nem­zetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál." (Lukács XI. 29— 32. és Máté XII. 38—42. Ez a rész a Q-ból való Harnack sze­rint. L. Jézus Mondásai 2—66 oldal.) Jézus hivatkozik ugyan néha prédikálására és gyógyításaira, mint jelekre, de nem haj­landó alapot nyújtani annak a durva, természetfölötti jelekben reménykedő elképzelésnek, amely Istent csak a csodákban tudja fölfedezni. Gyógyító munkássága azonban jel volt, amelyet bárki fölfedezhetett volna, ha szemei vannak a látásra.

Amikor búcsút mond Galilea városainak, missziója siker­telensége miatt lehangoltan így kiált fel : „Mert ha Tirusban és Sidonban történnek vala azok a csodák, amelyek bennetek lőnek, rég megtértek volna gyászruhában és hamuban." (Máté XI. 21.) Itt tisztán látszik, hogy Jézus gyógyításainak az volt a rendeltetése, hogy az embereket megtérésre bírja és így elő­készítse őket Isten országa eljövetelére. Gyógyító tevékenysége tehát nem valami véletlen, vagy külsőleges elem volt életében, hanem ellenkezőleg, tanításainak középponti gon­dolatával, Isten országával állott szerves összeköttetésben. Ez az ország még nem jött el, az ő szánalma és gyógyító ereje azonban úgyszólván ízelítője volt annak az áldott és boldog életnek, mely Isten országában meg fog valósulni. A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak s ő tetteivel kívánta tanításait alátámasztani. Ugyanez a gondolat jelenik meg abban a válaszban, melyet Jézus Keresztelő Jánosnak üzent, aki megkérdeztette tőle, hogy ő-e az eljövendő. Jézus János tanítvá­nyainak felhívja a figyelmét arra, amit mellette láttak és hal­lottak : „A vakok látnak és a sánták járnak, a poklosok meg­tisztulnak és a süketek hallanak, a halottak föltámadnak és a szegényeknek evangélium hirdettetik." (Máté XI. 5.) Nem bizonyítékai-e ezek annak a jobb időnek, amely közeleg? Nem jövendölték-e meg a régi próféták az ilyen erőnek az em­berek között való megjelenését ? „Akkor a vakok szemei meg­nyílnak és a süketek fülei megnyittatnak, akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta és ujjong a néma nyelve." (Ézsaiás XXXV. 5—6,); Jézus betűszerinti tényékké változtatja azt, amit a próféták csak szimbolikusan mondtak. Keresztelő János hallott Jézus gyógyításairól, de egy olyan komor reformátornak, mint amilyen ő volt, úgylátszik, erősebb változások kellettek volna, „Ki volna az közülünk, — mondja egyik kiváló teológus — aki ne szánná ezt a nagy reformátort, kinek világosságát a börtön falai és a kegyetlen halál mindennapi veszedelme sötétítették el, de kinek oroszláni lelke inkább törődött még mindig nem­zetének megszabadításával, mint saját életével ? Mit felelhet viszont, Jézus egy ilyen moralista kérdésére ? Vajon mentegetőzni fog-e, hogy az emberek testével foglalkozott s azt fogja-e mon­dani, hogy gyógyításai csupán szánalmának eredményei a nagy nyomorúság láttán ? Azt fogja-e mondani, hogy az ő küldetésének legfontosabb része az igazságosság tanítása és ez a másik csak mellékfeladat ? Nem, Jézus utasítja a küldötteket, hogy lássák meg, mi történik a beteg emberekkel, akik általa nyerték vissza testi erejüket és hogy a szerencsétlenek megvigasztaltatnak Isten örömüzenetével,"

Ezt látszik bizonyítani különben forrásunk is, mert így folytatja s Jézus magatartása a betegségekkel szemben ugyanaz volt, mint egy lelkiismeretes orvosé manapság. Az igazi orvos mindig le akarja győzni a betegséget, ahol csak rátalál, Jézus a rosszat mentális és spirituális oldaláról támadja meg s a modern orvostudomány ma már bizonyítékok alapján állapít­hatja meg, hogy az ily természetű rendellenességek legnagyobb részére Jézus eljárása az egyetlen eredményes gyógymód. In­nen van, hogy manapság már mind kevesebb orvosságot, de a természet erejének annál nagyobb felhasználását találjuk még organikus természetű betegségeknél is  és hogy organikus és funkcionális betegségeknél egyaránt, az ideggyógyászok egy behangzó állítása szerint, a beteg lelki állapota igen fontos tényező a gyógyulás szempontjából, Krisztus előtt öt századdal a lelki gyógymód eme alapigazságának felcsillámló fénye meg­világította Plató elméjét, aki azt mondotta: „Belátom, hogyha a görög orvosok egyáltalában meg tudnak gyógyítani valakit, akkor ezt ők az elmén keresztül művelik,"

Azt   szokták   mondani, hogyha   Jézus   csodálatos  tettei mind  megsemmisülnének  is,   egyéniségének  varázsa  akkor is megmaradna. Igaz, Kérdés azonban, hogy Jézus egyénisége nem lenne-e szegényebbé, ha azok a tettek, melyeken át az embe­riség szenvedései iránt érzett részvéte sugárzik át, mind le­gendáknak bizonyulnának, amelyet egy későbbi kor bámulata és lelkesedése alkotott? Jézusnak, gyógyításaiban megmutatkozó részvét-munkája hozzátartozik Jézus jellemének megrajzolásá­hoz. Azok az emberek, akik között Jézus dolgozott, különlegesen meg voltak terhelve. Mert az átlagos zsidó felfogás szerint, mely az Ótestamentumból származik, minden betegség valami bűnnek a következése. Minden esetben a betegség igazságos büntetés volt, vagy az egyén, vagy a szülei bűneiért, A szenvedés köz­vetlen oka pedig a gonosz lélek munkája, akinek hatalma a szenvedő bűnéből táplálkozik. Különösen azoknál, akiket men­tális, vagy neuro-raentális rendellenességek bántottak, ez az el­mélet bizonyságot látszott nyerni, Ezek a tisztátalan lélek ha­talmában voltak. Micsoda képzet-társítások járhattak ezzel az elmélettel! A lelki szenvedés, melyet azoknak a szemrehányá­sai okoztak, akik körülötte voltak s betegségének állandóan erkölcsi okait keresték, valamint saját lelkiismeretfurdalása, hogy betegsége az Isten büntetésének az eredménye, bizonyára olyan helyzetbe hozták a beteget, amely minden fizikai fájda­lomnál nehezebben volt elviselhető. Az ilyen lélektani hangu­latban betegsége a beteget bizonyára visszaűzte lelke legelrej­tettebb részeibe s elzárkózásra kényszerítette mindenkivel, úgy, hogy a gyógyítás ezáltal még nehezebb lett, Kétségtelenül akadtak akkor is szánakozó, résztvevő lelkek, amint ezt látjuk abból is, hogy a szélütöttet négy barátja viszi s engedi le a háztetőn át Jézushoz. Általánosságban azonban az a komor és lehangoló vélekedés, mellyel mindenféle betegséget illettek, csak fokozta a kétségbeesést és a tehetetlenséget, elmélyítette a szenvedő nyomorúságérzetét és súlyosbították a patologikus állapotot. Jézus ilyenformán kétszeresen nehéznek érezhette feladatát, Azt a hatalmas sugallást, amely a beteg emberből és a körülötte levőkből reá hatott, még hatalmasabb ellensugallással kellett legyőznie, Nagyságának újabb bizonyítéka az is, hogy elvetette népének hagyományos hitét a betegségnek a bűnhöz való  viszonyát  illetően, bár   volt olyan eset is, mint pld, a szélütött meggyógyítása, amikor fölfedezte a bűnös lel­kiismeretet s először ezt orvosolta lelki gyógymódjával, mielőtt a test gyógyításához kezdett volna. A szélütött megérezte, hogy Jézus érti őt s tudja, hogy mire van neki szüksége s így Jézus megmenthette őt attól az izoláltságtól, amelybe betegsége be­börtönözte azt s visszasegítette az Istennel és az emberekkel való közösségbe. Felszólítása s „Vedd föl a te nyoszolyádat és menj haza" jelzi, hogy a családi élethez és hivatásához való visszasegítés egészsége megtartásának legjobb garanciája lesz azontúl. (A 18—26 oldal tartalmát a Body, Mind and Spirit című munkából)

II. rész

Ezen általánosságokban mozgó fejtegetések után azonban illő, hogy közelebbről is megvizsgáljuk Jézus gyógyításainak valószínűségét. Először is foglalkozzunk azzal a kérdéssel, vajon miféle betegségeket gyógyított meg Jézus.

Természetesen az Új-testamentumhoz s abban is az evan­géliumokhoz kell fordulnunk a gyógyítások esetenkénti kivizs­gálásáért, Főforrásunk (Body, Mind and Spirit) igen világosan és áttekinthetően adja elő a gyógyítások leírásait illetően szük­séges tudnivalókat.

„Az Új-testamentum kritikai tudománya rengeteg fárad­ságot fordított ezen okmányok minden egyes szavának meg­vizsgálására és analizálására. A IV-ik evangélium különálló mű s még mindig olyan probléma, melynek a megfejtése eddig nem sikerült. A vele foglalkozó tudósok legnagyobb része mind­inkább arra a meggyőződésre jut, hogy ez az evangélium hi­teles történeti hagyományokat tartalmaz, sőt sok tekintetben az első három evangéliumot is több helyen kijavítja, de egészé­ben véve mégsem lehet azt történelemnek fogadni el, hanem inkább történelmi interpretálásnak kell tekinteni. Alexandriai Kelemen mondja:  „Miután János észrevette, hogy a többi evangéliumban testi dolgokra fordították a legnagyobb figyel­met, őmaga, a Lélek által indíttatva, létrehozott egy lelki evangéliumot". „A testi dolgok" tehát, azok a megtörtént té­nyek, melyeket az evangéliumi történelem följegyzett, a három első evangéliumban vannak. A IV-ik evangélium viszont azért íratott, hogy ezekben a lényegtelen és múló dolgokban meg­mutassa az isteni és örökkévaló értelmet.

Minthogy azonban jelenleg minket elsősorban a tények érde­kelnek, a három első evangéliumot fogjuk vizsgálat alá venni. Váj­jon milyen alapokon nyugosznak ezek a leírások ? A modern kri­tika azt mondja, hogy két  forrásból  származnak  ezek,   Márk evangéliumából és egy „Jézus mondásainak gyűjteménye" című műből, amely ugyan elveszett közben, de amelyet nagyrészben rekonstruálhatunk abból az anyagból,  amelyet   csak   Máté   és Lukács írnak meg és Márknál nem található. Márk evangéliuma nem lehet későbbi származású — ez az általános vélemény — mint Krisztus után a 70-ik év s tartalmában   főképpen   Péter­nek a Mesterről való  reminiszcenciáin épül fel. „Ami már most a mi Urunk történetéről és tanításairól   való tudásunkat illeti, legfontosabb részeiben főképpen két tekintélytől származik az, melyek egymástól függetlenül keletkeztek, de körülbelül ugyan­abban az időben. Amikor ez a kettő egyezik, bizonyságuk erős, s pedig gyakran és nagyon fontos kérdésekben egyeznek. Egye­sült bizonyságtételük szikláján a destruktív kritikai nézetek ostro­ma — bármennyire szükséges is egyébként a túlságosan könnyen megnyugvó, felületes kutatás számára — mindig meg fog törni", (Harnack : Jézus mondásai.   249.   oldal).   Egy   másik   veterán kritikus, Wellhauzen, a kritikai  tudományok  egy századának eredményét így foglalja össze s „Márk nem a másik két evan­géliumból készített kivonat,   hanem  a  másik   kettőnek   a   ki­egészítése. Márk anyaga csaknem teljesen megtalálható azokban. A másik kettő követi az ő vázlatát és néhány interpoláció után mindig visszatér ahhoz. Mikor elhagyják az ő fonalát, rendesen egymás között is megkülönböznek". (Wellhauzen : Einleitung in die drei ersten Evangelíen. 43-ik oldal). Azt   mondja egy angol tudós: „Márkban és Q-ban (Jézus  mondásainak  gyűjteménye) két független önálló, leírásunk van, melynek  mindegyike  bizo­nyíthatóan  korai időkből  származik.   Mindkettő   Palesztinába vezet s egy  olyan  hagyományt   örökít   meg,   mely   láthatóan arámiai földön keletkezett s egészében  véve mentes az idegen befolyásoktól" (Cambridge Biblical Essays 457-ik oldal).

így tehát van két olyan forrásunk, amelyekre bátran tá­maszkodhatunk, ha Jézus gyógyító szolgálatát vizsgálni kívánjuk. Ez azonban még nem minden.  Ezeket   a   forrásokat  eszközül használhatjuk a kanonikus evangéliumok anyagának megítélésé­nél is, Ami összhangban van Márk és a Mondások gyűjtemé­nyének lényegével, történelminek mondható.

Amikor ezt a két elsődleges forrást megvizsgáljuk, úgy találjuk, hogy 14 gyógyítást különböztethetünk meg, melyet ismét három csoportba sorozhatunk:

1. Egyszerű gyógyítások, 2. Ördögűzés és 3. Életre keltés.

Itt következik azoknak a gyógyításoknak a listája, melyek Márknál és a Mondások gyűjteményében feltalálhatók,

1.  Péter anyósának meggyógyítása. (I. 30—31),

2.         A kapernaumi bélpoklos meggyógyítása, (I, 40—43).

3.         A kapernaumi megszállott meggyógyítása, (I,  23—26).

4.         A gutaütött meggyógyítása. (II. 3—12).

5.         A megszáradt kezű ember meggyógyítása.   (III.   2—5),

6.         A gadarenus   megszállott   meggyógyítása.   (V. 1—20).

7.         A vérfolyásos asszony meggyógyítása. (V. 25—34).

8.         Jairus leányának feltámasztása. (V. 22—24 és 35—43).

9.         A kánáneus asszony leányának a meggyógyítása. (VII,
24—30).

10.       A Tíz-város siketnémájának meggyógyítása.

11.       A bethsaida-i vak férfi meggyógyítása, (VIIL  22—26),

12. Az epileptikus fiú meggyógyítása. (IX. 17—29).

13. A vak Bártimeus meggyógyítása. (X. 46—52),

14. A   kapernaumi  százados   szolgájának   meggyógyítása,
(Máté VIII, 5—13, Lukács VIL 2—10).

A 14-ik kivételével, mely a Mondások gyűjteményében van, a többi mind megtalálható Márknál,"

Amint látjuk, főforrásunk 14 gyógyítási esetet ismer el eredetinek s ezeket három csoportba sorozza (1. egyszerű gyó­gyítások, 2. ördögűzés, 3. életre-keltés). Dr. J. A. Hadfield, a King's College, London, lélektani előadója és Dr. L. F. Browne, a Tavistock Ideg-klinika (London) orvosa „A lelki gyógyítás lélek­tana" c, együtt írt értekezésükben ( Megjelent a „Psychology and the  Church" c. (Macmillan kiadása, New York, 1925, 206 old.) munkában.)

Jézus gyógyításait szintén három csoportba osztja (172 old.): 1. funkciós természetű (a magyar kifejezést Dr. Moravcsik Ernő Emil után használom) rendellenességek, mint s a paralízis bizonyos formái, hisztérikus megnyilvánulások stb., 2. organikus természetű betegségek, mint lepra, vérfolyás stb. és 3. halál.

E két csoportosítást összehasonlítva úgy találjuk, hogy a 3-ik csoport mindkettőben azonos, bár főforrásunk meghatáro­zását („életre keltés") szerencsésebbnek gondoljuk, mint a má­sodikét („halál"). Az első és második csoportra nézve azonban a Hadfield-Browne felosztást tartjuk jobbnak (1. funkciós, 2. organikus természetű rendellenességek és betegségek), mert az inkább követhető és elemezhető tudományos alapon,

Nézzük hát először is, hogy miféle betegség az az ú. n. „funkciós természetű rendellenesség".

Egészen népszerű alakba leegyszerűsítve, így magyaráz­hatjuk meg ezt a kérdést.

A mai lélektan már nem a bölcsészet,   hanem az élettan (biológia) körébe tartozik (a szellemtudományi lélektan kivéte­lével, mellyel azonban  jelen esetben  nem kell foglalkoznunk), A mai lélektan tehát egészen máskép tekint a  test és a lélek problémáira is, mint filozofikus korában  tette,   Hogy különál­lóan, egymagában van-e lélek,  azzal nem foglalkozik,  azt  át­utalja a mély-lélektan,  vagy még inkább a bölcsészet fennha­tósága alá. Arait a mai lélektan a lélekből lát,  az  csupán   az idegrendszer működése, „funkció"-ja. Az idegrendszer működése kapcsán alkalmazkodik az ember állandóan az őt környező vi­lághoz. Ez az alkalmazkodás azonban néha nem sikerül, vagy rosszul sikerül s ha az okát kutatjuk,  rájövünk,  hogy  valami baj van az  idegrendszerrel.  Az  így  felfedezett   „idegbaj"-ok (szükségtelen most a rendellenességtől az őrültségig minden fo­kon végigmennünk) okait illetően kétféle vélemény, vagy mondjuk: „iskola" ismeretes. Az „orgánisták" azt vitatják, hogy minden idegi rendellenességnek szervi oka van, az idegrendszer valamelyik pontján sérült, s ha ezt sok esetben nem tudjuk is kimutatni, an­nak csak tudásunk fogyatékossága az oka. Ezzel szemben a „funkcionálisták" azt állítják, hogy még az idegrendszerben felfe­dezhető sérüléseket, szövetelváltozásokat is az azokat megelőző működésbeli zavarok okozzák. Mint ahogy egy teljesen ép gé­pezetet is megrongálhat valaki, ha rosszul indítja meg. Southard úgy egyeztette össze ezt a két iskolát, hogy azt mon­dotta : „A szervezet (tehát az idegrendszer) a tényeknek és eseményeknek főkép térbeli képe, míg a funkció főkép időbeli". Megmarad azonban az a kérdés, hogy vajon tényleg minden idegi rendellenességnek szervi alap oka van-e, vagy pedig van­nak olyan idegbetegségek is, amelyeknek szervi oka nincs, ha­nem csak működésbeli. Újabban az utóbbi felé hajlik az ideg­gyógyászok többsége. Dr. Logan Clendening, sok millió pél­dányban eladott híres művében (The Human Body. Garden City  Publ. Comp. N, Y. 1927 stb., mert több kiadást ért el, 398 old.) erről a kérdésről így ír: „Egyik legnagyobb pacientúrájú kollégám, arra a megjegyzé­semre, hogy általában betegeink ötven százalékának nincs or­ganikus betegsége, hanem azért betegek, mert elméjük, lelkük, életük kisiklik néha, így felelt s Nyolcvan százalékának! Azaz, míg tudom, hogy pl. egy gyomorfekélyt nem okozhat semmi­féle elmebeli, vagy érzelmi állapot, viszont azt is tudom, hogy a fentiéhez teljesen hasonló fájdalmat a gyomorban igenis létrehozhat akár elmebeli, akár érzelmi állapot (pl. félelem) (Id. mű 251 old.), Amint látjuk, Dr. Clendening nemcsak idegi, hanem rendes testi betegségek, jobban mondva rendellenességek okaiul is állít tel­jesen elmebeli és érzelmi állapotokat. Az ilyen funkciós természetű rendellenességeket kitűnően szemlélteti a következő példában (Id. mű 255 old).  Megjelenik a színpadon egy kezdő színész, hogy elmondja alig pár szavas szerepét: „Egy hullát találtam a díván alatt". Hirtelen azonban tekintete a nézőközönségre téved, elfogja az ú. n, „lámpaláz" s a szerencsétlen múzsafi megmerevedik, egy szó ki nem jön a torkán, hiába erőlködik. Mi a baja ? Látszó­lag teljesen organikus oka van a bajának s nem tudja mozgatni a larynx izmait. Felületesen nézve, helyzetének csak két ma­gyarázata lehet: egyik, hogy szervi baja van, larynxának izmait bénulás érte, — a másik, hogy dacból, vagy makacsság­ból nem akar beszélni. Persze, egyik magyarázat sem helyes: néhány perc múlva (a színfalak mögött) ugyancsak beszél majd (mondjuk : mentegetőzik), viszont a dacról sem lehet szó, hiszen a múzsafi jobban vágyik pár szavas szerepét elmondani, mint akár a főszereplő a magáét. S ő maga tudná legkevésbé megmondani, hogy miért nem jött ki hang a torkán. (Ez utóbbit külön is jó figyelembe vennünk, ha a funkciós természetű je­lenségeket érteni óhajtjuk I)

A magyarázat, persze, az, hogy a „lámpaláz", azaz bizo­nyos érzelmi gátlás (félelem, a jelen esetben) működésbeli (funk­ciós) zavart okozott beszélő szerveiben.

Ilyen és hasonló esetet a végtelenségig lehetne felsorolni, hi­szen a háziorvosok betegeinek jó része (Clendening szerint 80%-a) funkciós természetű zavarai miatt fordul az orvostudományhoz.

Foglaljuk össze röviden ezeknek a funkciós természetű rendellenességeknek az ismertető jegyeit Hadfield és Browne említett értekezése alapján.

1. Nem mutatható ki szervi ok, mint s az agy betegségei, mérgezés, sérülés, fizikai behatások.

2.       Legtöbbször érzelmi megrázkódtatás váltja ki. Pl. egyik nagy viharban a La Manche  csatornán   egy hajósinas megva­kult (hisztériás alapon).

3.       Hasonlóképen s eltűnésük (gyógyulásuk) is igen sokszor érzelmi  megrázkódtatás   eredménye.   Pl.  egy  londoni polgár visszanyerte beszélő képességét  a  mozi-előadás egyik  drámai jelenetének hatása alatt.

Ugyanezt a hatást sugallással, vagy lélekelemzéssel is el lehet érni.

4.         Ilyen  betegségeket  sugallás  útján  elő  is lehet idézni. Charcot (francia idegorvos)   számtalanszor idézett elő betegein (kísértetképen) paralízist, vakságot,   rosszullétet  stb.,   valamint hallucinációkat, anaesthesiát, fejfájást s  így  tovább.  Hipnózis alatt pl. a bélmozgást, a vérkeringést stb. is   sikerült  befolyá­solni, amit pedig a beteg éber állapotban soha sem tud  elérni (más sem!).

5.         Bár a funkciós rendellenességek kétségtelenül mentális alapokra vezethetők vissza,  az  akarat rájuk semmiféle befo­lyással nem bír.

6. Hasonlóképen s a tudat sem ér el a funkciós zavar okáig (a beteg nem tudja, hogy mi váltotta ki belőle a rend­ellenességet), a sugallás és a lélekelemzés módszereihez kell fordulnunk, hogy az okot a betegben tudatosítsak. (A „tudat­talan", vagy „tudat-alatti" szerepével külön most nem fog­lalkozhatunk).

A funkciós természetű rendellenességek és betegségek száma, előfordulási helye, alakja, tartama — légió. Csak szem­léltetés céljából említjük meg, hogy Dr. William S. Sadler hí­res nagy művében, az 1936-ban megjelent „Theory and Practice of Psychiatry" (Mosby Co. St, Louis. 1232 nagy oldal) c. rendszeres ideggyógyászatban, három csoportba osztva tárgyalja a lelki (idegi) eredetű betegségeket (1. Personality disturbances — egyéni zavarok, 2. Functional Nervous Disorders — funk­ciós természetű idegi rendellenességek és 3. The Insanities — az őrültségek) s e három csoport közül ép a funkciós termé­szetű  rendellenességgel   foglalkozik   a  legnagyobb  lapszámon.

A sok funkciós természetű rendellenesség között azonban a leggyakrabban előforduló idegbetegség a hisztéria. Fontos ezt tudnunk, mert Jézus gyógyításainak túlnyomó többségéről a szaktudomány azt vallja, hogy azok hisztériás egyéneken tör­téntek.

E. R. Micklem „Miracles and the New Psychology" c. művében (Oxford University Press) ezeket írja : „A betegségek pontos megállapítása ma már alig lehetséges, mert az evangéliumok írói nem voltak orvosok (s ha azok lettek volna is, mint Lukács pl, az akkori orvostudomány távol állott mai tu­dásunktól !) s nem is az volt a céljuk, hogy orvosi diagnosztikát ad­janak, A fő szimptómákat azonban adják s ezekből arra lehet kö­vetkeztetni, hogy hisztériás alapon előállott betegségekről lehetett főképen szó, hiszen ma már tudjuk, hogy hisztériás alapon csaknem minden fajta organikus betegség-tünet előállhat." ( Idézve Hadfield és Browne értekezéséből. 190-191 old.)

Ennél is határozottabb azonban Dr. Clendening „A funk­ciós természetű betegségekre jellemzőek Jézus orvosi csodái. Né­hány kivétellel — mint a vérfolyásos asszony, Péter napa, aki lázban feküdt, a főpapi szolga fülének a meggyógyítása s a lepra-esetek, melyek mindenikét illetően a leírások kétértel­műek — Krisztus gyógyításai nyilvánvalóan hisztériás egyéne­ken történtek. A száradtkezű ember, a születésétől fogva néma és vak férfi, az ördöngös fiú, Lázár és Jairus leányának „trance"-a, a férfi, akit a tetőn át bocsátottak le s azután föl­vette az ő nyoszolyáját és elment saját lábain, — mind olyan esetek, melyek bármelyik ideggyógyászaton előfordulnak. Az ilyen esetek gyógyítását a Waco-i, Texas, közkórház naponta végzi." (ld. mű 251—252 old.)

Waco-t itt Clendening abban az értelemben hozza fel. mint ahogyan mi Mucsára szoktunk hivatkozni, ha valami el­maradott helyről akarunk megemlékezni. Tehát: még Waco-ban, sőt közkórházban (tehát nem ideggyógyászaton) is siker­rel hajtják végre ma már az ilyen gyógyításokat. Hagyjuk egy­előre figyelmen kívül az utóbbi állításnak olyan irányú tárgya­lását, hogy az mennyiben csökkenti Jézus gyógyításainak értékét, forduljunk inkább magának az említett alap-betegségnek, a hisz­tériának a taglalása felé,

Mi az a hisztéria? Alig van idegbetegség, melyet többet emlegetnének, mint épen ez. S még azt sem lehet mondani, hogy csak a XX. század tette valósággal „divatossá" a hisz­tériát, mert a legrégibb időktől kezdve sokat hallunk róla, Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy azok, akik beszél­nek róla, mind tisztában is vannak vele : mi az. Manapság a tálat, virágvázát földhöz csapkodó, magát dühkitörésekre ra­gadtató nőt nevezzük „hisztériká"-nak s már a legkorábbi fel­jegyzések is tényleg a nők betegségének mondották a hisztériát. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Igaz ugyan, hogy maga a „hisztéria" sző is ennek a véleménynek köszönheti létrejöttét („hüsztera" görögül „méh"-et jelent, mert azt tar­tották : a hisztéria a női méh betegsége), az is igaz, hogy átvitt értelemben Freud még ma is összefüggésbe hozza a kettőt egymással (a hisztéria, szerinte, az egyén elégtelen szerelmi életéből fakadó helyzetének sikertelen megoldásából ered), s még az is igaz, hogy az esetek nagyobb része nőknél fordul elő ma is (Gilles de la Tourette szerint a franciáknál egy férfi-hisztériára 2—3, a németeknél Oppenheim szerint 6—10 nő esik, míg Kraepelin hisztériás eseteinek csak 30%-a volt férfi), — a tény azonban az, hogy ma már a hisztériát eléggé ismerik s tudják, hogy az nemcsak a nők betegsége, hanem férfiaké is s hogy korántsem a méh betegségéből, vagy épen vándorlásából ered.

A hisztériát nehéz „meghatározni". A nagyközönség ma is hajlandó úgy tekinteni az idegbetegségeket, mint a test ren­des betegségeit, melyeket (pl. mondjuk s a vörhenyt) könnyű néhány szimptómával leírni. A baj az, hogy igen sokáig ma­guk az orvosok is így iparkodtak tisztázni a hisztéria miben­létét, Ezzel szemben a lelki betegségek legtöbbje viselkedési rendellenességek egész légiójából tevődik össze, melyek egyének és alkalmak szerint is változnak, úgy, hogy csak a legnagyobb körültekintéssel lehet legtöbbször egy-egy lelkibetegséget a többitől különválasztottan megállapítani. Szerzőnek élénk em­lékezetében él, miképp vitatkozott 8—10 sok tapasztalattal ren­delkező idegorvos a „Staff Conference"-en alaposan megvizsgált és, kikérdezett beteg diagnózisán, hogyan állítottak sokszor csak­nem egyenlő számban kétféle betegséget, míg azután végül is vagy szavazással, vagy az elnöklő főorvos verdiktjével tudták csak eldönteni a kérdést. (Szerző lelkészi képzése egyik legfontosabb részének tartja azt a három hónapot, melyet - mint a Clinical Training of Ministers nyolc amerikai lelkész-ösztöndíjasa mellett annak kilencedik és egyetlen külföldi élvezője — az Elgin State Hospital-ban, ebben a 4000 beteget befogadó elme- és ideg-gyógyintézetben töltött. )

Kiváló orvosok azonban, mint Charcot, Janet, Freud, Babinski etc. tisztázták a hisztéria kérdését s ha annak aetio-logiáját (keletkezésének okait) illetően vannak is még részben eltérő vélemények, a betegség mibenlétét és legtöbbször gyó­gyítási módját illetően is ma már általánosan megegyező vé­lemények alakultak ki.

Mindazonáltal, meghatározás helyett ajánlatosabbnak lát­szik példák felsorolásával mutatni be ennek a betegségnek a mibenlétét.

„A beteg (idősebb nő) olyan édesanyától származott, aki elkényeztetett gyermekkorából kényeskedő természetet hozott magával a családi életbe. Állandó volt ajkán a panasz, ha be­teg volt : eltúlozta szenvedéseit. Gyakran ágya köré gyűjtötte az egész családot, mondván, hogy haldoklik és el akar búcsúzni tőlük, utána persze mindig meggyógyult, de adandó alkalmak­kor nem mulasztotta el megismételni ezt a drámai jelenetet. Mindig mindenben igaza volt, ellenkezés esetén „rohamai" tá­madtak, izmai rángatóztak s kész volt földre esni, hacsak fel nem fogták, öntudatát azonban sohasem vesztette el. Betegségei idején megkívánta, hogy az egész ház s különösen a leánya (a mostani beteg) körülötte forogjanak. Ez utóbbit különben akkor is maga mellett tartotta, ha nem volt beteg : arra az esetre, ha beteg lenne.

A mi betegünk (az előbbi leánya) férjhez ment s egy leánya született, kitől elvárta, hogy ugyanúgy viselkedjék vele szemben, mint ahogyan ő viselkedett az ő anyjával szemben. A beteg leánya azonban átlát a szitán s nem hajlandó minden idejét anyja „betegsége" iránti folytonos adorálásban tölteni el. A beteg azonban nem csügged és minden alkalmat megragad, hogy leányától ezt a körülrajongást kikényszerítse. Betegségi, majd dührohamokat rendez, táncol (topog) a lábaival, fejét üti öklével. Máskor állandóan leánya körül kering, szerencsétlen sorsát meséli s ha az belefárad a hallgatásba, azzal vádolja leányát, hogy gonoszul bánik az anyjával stb, stb." ( A példát Dr. John J. B. Morgan :  The  Psychology of Abnormal People c. könyvéből vettük. 472—474 old.)

Ez a példa világosan illusztrálja, miképpen jön rá a gyer­mek, hogy fizikai bántalmainak, szenvedésének eltúlzásával, esetleg teljesen alap nélkül való kitalálásával, maga iránt ro­konérzést kelthet, vágyainak teljesítését pedig elérheti : hogy miképpen használja fel ugyanezt a trükköt felnőtt korában is s hogy miképpen válik az később tényleges betegséggé, sőt élete tragédiájává, mert ép a hisztérikus egyén az, aki a legkeve­sebb megértésre, együttérzésre talál. Természetesen felnőtt korban ezt a gyermekkori trükköt egészséges ember nem alkalmazza, tehát már maga   a  tény, hogy valaki   azt a   naiv   ér­vényesülési módot választja, idegi rendellenességre vall.

Vegyünk azonban egy súlyosabb esetet.

„A beteg a világháborúban közkatona volt. Kora 25 év (1919-ben, mikor ezt az esetet felvették). Hat hónapig volt a harctéren s ez idő alatt nem merült fel ellene kifogás. Végül is azonban beleesett egy mély őrszem-lyukba, eltörte mindkét bokáját s fagyási bántalmakat is szenvedett, mielőtt megtalál­ták volna. Ez időtől kezdve húzódozott a harctértől. Négy hónapi angliai gyógyulás után került vissza a frontra, ahol való­sággal pánik fogta el, további nehézségeit azonban megszün­tette csaknem azonnali megsebesülése a felső-combján. A front mögött ápolták könnyű sebével, de a repülőtámadásoknak csak a híre is pánik hangulatba hozta. Az ez után következő hónapok alatt többször jelentkezik lázzal, majd vakbél irritációval az orvosoknál, azok azonban semmi jelét nem látják beteg­ségének s mindannyiszor visszaküldik a lövészárokba. Közben látja, mikor egyik bajtársát menekülés közben egy tank elgázolja, Ismét hús-lövést kap, de annak gyors gyógyulása után visszakerül a lövészárokba. Ekkor eltörik a bal csuklója. Haza­kerül Angliába s mikor a gipsz-kötés lekerül a csuklójáról, kiderül, hogy karja megbénult. Öt hónapon át az orvosok min­dent megpróbálnak, de a bénulás nem szűnik meg. Végül ideg­gyógyintézetbe küldik, megállapítják a hisztériás alapon elő­állott bénulást, s az „újra-nevelés" során a bénulás elmúlik. (L. u. ott: 497-498 old.).

Ehhez hasonló eset a világháború alatt számtalanszor elő fordult. Dadogás, teljes megnémulás, süketség, anaesthesia, hyperesthesia, bénulás, vakság, rángások stb. stb., amelyek a fegyverszünet aláírása után nagyobbrészt egy csapásra elmúl­tak. Felmerül a kérdés azonban, vajon nem egyszerűen szín­lelésről, tettetésről van-e szó ezekben az esetekben. Természe­tesen, a háború rémeitől menekülő katonák között se szeri se száma nem volt a ravaszabbnál-ravaszabb betegségszínleléseknek. Az ideggyógyászat azonban csalhatatlanul meg tudja ma már állapítani, hogy tényleges  betegségről, vagy csak színlelésről van-e szó. A világháború alatt a színlelők néha sikerrel úsztak meg az orvosi vizsgálatot, mert aránylag kevés ideg­orvos volt beosztva tényleges szolgálatra s idehaza meg tömve voltak az ideggyógyintézetek, de a színlelést kétségtelenül meg lehet állapítani aránylag egyszerű vizsgálatokkal. Dr. Sadler (Idézett művében a 674-675 oldalakon) 13 olyan jellemző sajátságot sorol fel, melyek a színlelést el­árulják s 8 olyan, részben orvosi, részben gyakorlati fogást ajánl, melyeknek a színlelő nem fog megfelelni tudni. Ezekkel nem célunk foglalkozni, nyugodtan elfogadhatjuk azonban Dr. Sadlernek azt a kijelentését, hogy a „malingering" (színlelés) és a psycho-neurozis, (a hisztéria pl.) közötti különbséget ma már minden idegorvos meg tudja állapítani.

A hisztéria tehát nem színlelés, bármennyire annak látszék is sokszor a beteg családtagjai, vagy katona-társai, barátai előtt. Gondoljunk vissza a lámpalázas színész példájára s hang' szálai épek voltak s mégsem volt képes kiejteni egy szót is. A hisztériás katona izmainak sem volt semmi bajuk, mégis bénának látszott a karja.

A hisztéria azonban nemcsak a fenti formákban nyilat­kozik meg. Említettük már, hogy organikus ok nélküli vakság, süketség stb. számtalan fordult elő a világháborúban, de másutt is, századokon át. Emeljük ki ezeket, valamint a különböző anaesthesiákat (érzéketlenség), a motorikus rendellenességeket és az ú. n. hystero-epilepsiás rohamokat, mint amelyek Jézus gyó­gyításaira nézve fontossággal bírhatnak.

A test különböző helyein előálló felületi anaesthesiákat (érzéketlenségeket) régóta ismeri az orvostudomány, bár ma­gyarázattal sokáig nem tudott szolgálni. „Az ördög karma" volt az ilyen helyek neve, mert azt hitték t az ördög karma érintette meg a beteget azokon a helyeken. (A hisztériás stig­mák is hasonló jellegűek). A hisztériás anaesthesiákat könnyű megkülönböztetni a szerviektől már csak azért is, mert az előbbiek nem követik az idegrendszer elhelyezkedését a test­ben, hanem külsőleg elhatárolt területeken nyilvánulnak meg.   Ezért  nevezik  bizonyos   csoportjukat  „kesztyű,"   vagy  „cipő" anaesthesiának is, mert körülbelül olyan felületen nyil­vánulnak meg, mint amilyent egy kesztyű vagy cipő elfed, ami persze egyáltalán nem felel meg az idegrendszer belső helyzetének. Ezek a helyek tűszúrásra, sőt sokszor hidegre, vagy melegre is érzéketlenek. (L. Mucius Scaevola !)

A motorikus rendellenességek, azaz a mozgató kör (idegek) működésének rendellenességei közül minket főkép az aphonia, mikor a beteg csak suttogva tud beszélni, és a teljes némaság (mutismus) érdekel, midőn a beteg az organikus (organumos) alapon némává lett egyénnel ellentétben (ki némi artikulálatlan, gutturális hangot, sőt néhány szót is képes kiadni) nemcsak, hogy beszélni nem tud, de teljesen hangtalan is.

A hystero-epilepsziás rohamok sokszor a csalódásig hasonlí­tanak a rendes epilepsziás rohamokhoz, melyek leírása szük­ségtelen.

Mindezek a formák tehát igazi, szervi betegségek alak­jában nyilvánulnak meg s csak pontos orvosi vizsgálat (ami Jézus idejében még lehetetlen volt) tudja megállapítani, hogy a szervek épek, szervi ok nem forog fenn, hanem az idegi élet különös rendellenességeképpen állottak csupán elő. A beteg maga nem színészkedik, nem tudatos játékot űz, arra az okra sem emlékszik, mely belőle ezt a rendellésséget kiváltotta, sőt : ép úgy szenved, mintha betegsége valóban a szervek sérülése, bántalma, vagy elváltozása lenne.

Mi hát ez a hisztéria, mi okozza és miképpen áll elő? Nincs terünk végigkísérni Charcot, Janet, Freud, Babinski, Craig, Bernheim, Jung stb. elméletein át a hisztéria felismeré­sének fejlődését, bár igen érdekes lenne. Ehelyett próbáljunk összefoglaló megállapításokat tenni.

1. A hisztériás beteg úgy viselkedik, mint az elkényezte­tett   gyermek,    Ha  valamit megkíván,   azt  minden  áron  el akarja érni,  bármily értéktelen legyen is az. Emlékezzünk az első példára, a hisztériás anyára.

2.        Nem tudnak magukban élni, örülni, bánkódni. Az egész világ nevessen, vagy sírjon velők, különben boldogtalanok.

3. Minthogy   mások  véleményére  emiatt  sokat  adnak, könnyen befolyásolhatók, „Nyerd meg bizalmukat s feltétlenül hinni fognak benned" — mondja Dr. Morgan. Ép ezért sugallás, hipnózis könnyen hat rájuk.

4. Értékeik affektív (érzelmi) beállítottságúak. Az igazsá­got szeretetük, vagy gyűlöletük szerint ismerik fel, vagy vetik el s nem az elfogulatlan bírálat alapján.

Mindezek a jellemvonások már akkor megvannak a beteg­ben, amikor még nem is beteg, azaz, mikor még nem váltódott ki belőle a fent leírt, szervi betegséget utánzó idegállapot. Mert a hisztéria nem mindenkiben fejlődik ki, hanem csak meg­felelő idegi átörökléssel, érzékenységgel rendelkező egyénekben. Az átöröklés kétségtelenül nagy szerepet játszik itt is, bár nem fel­tétlenül biztos, hogy hisztériás egyének utódai is hisztériások lesznek.

Már most az ilyen beállítottságú (lásd az imént felsorolt 1—4 pontot) egyén előbb-utóbb szembekerül valami nem-kívá­natos helyzettel. Ez a helyzet lehet tényleg súlyos (bár egész­séges ember akkor sem lesz tőle hisztériás), vagy lehet ke­vésbé súlyos, amelyet az erre nagyon hajlamos hisztériás egyén eltúloz. A menekülési vágy az ilyen egyéneknél sokkal erősebb, mint az egészséges emberben. Ráadásul hiányzik belőlük a dol­gok reális értékelésének tehetsége, láttuk, hogy affektív alapon ítélnek. Ha már most valami lehetőségük van testi betegség védő palládiuma mögé bújni (mint második példánkban a katonának), azt kihasználják s annyira eltúlozza tudattalanul, hogy mikor a szerv maga már teljesen egészséges, a tünet azután is megmarad.

A menekülési vágy oly nagy, hogy mikor testi sérülés nem akad, a beteg elveti magától egész azelőtti énjét (amely a nem kívánatos helyzetbe került), azaz elfelejti, ki volt azelőtt s új életet kezd. Az ilyen fuga, majd kettős személyiség érdekes eseteket adott már az orvostudománynak (sőt a regényirodalom­nak is), a mi tárgyunkra (T. i. a hisztéria ismertetett megnyilvánulási formáira!) azonban nem vonatkozik. (Bár van a  hisztériának olyan magyarázata is, hogy az a disszociált sze­mélyiség, a régi énjét elfelejtő s új énjébe menekülő egyén adottságaiból magyarázható meg).

Összefoglalva már most s a hisztéria „az elkényeztetett gyermek trükkjére emlékeztető jelenség" (Dr.  Morgan). A beteg azért lesz beteg, hogy megkapja, amire vágyik, elmenekül­hessen betegsége alapján a nem-kívánatos helyzetből s egyúttal önmaga előtt is kedvező, vagy menthető színben tűnjék fel. Ez az a lélektani háttér, melyet figyelembe kell vennünk. Egyéb­ként (hogy tudományosan pontos meghatározást adjunk)'. „A hisztéria idegi rendellenesség, nagyrészt nőknél fordul elő, jellemző, reá : az érzelmek és bizonyos fizikai cselekedetek fö­lött szükséges ellenőrző, kézbentartó erő hiánya, a beteges ön-érzés, öncélúság, mindenféle szenzorikus benyomás eltúlozása, és az a különös tehetség, mellyel több betegség szimptómáit (tüneteit) utánozni, színlelni tudja s kisebb és nagyobbfokú fizikai rendellenességeket személyesít meg". (Dr. Sadler).

Miképpen gyógyítják már most ezt a funkciós természetű idegi rendellenességet, melyet tehát nem lehet csak egy szerv, vagy akárcsak egy tünet gyógykezelése útján sem ragadni meg? Vegyük először Dr. Sadler módszerét, aki szerencsésen egyesíti a régi klinikai gyógymódot a lélekelemzés eljárásaival. Dr. Sadler (Lásd idézett műve: 675-678 old.) ezt a négy kezelési csoportot írja elő; 1. fizikai kezelés, 2. psychikai kezelés, 3. újra-nevelés. 4. sugallás. E négy közül az elsőt minden betegnél alkalmazza (természete­sen), a többit szükség szerint és szükségszerinti sorrendben. Vegyük rendre:

1.         Fizikai kezelés. A beteg felvételénél  természetesen  tel­jes fizikai vizsgálatot végez (amit lehetőleg nem ismétel azután meg 6—8 hónapig, mert csüggesztő hatásúnak tartja a betegre nézve). Ettől eltekintve azonban csak az általános egészségügyi követelményeknek tesz eleget  (legyen a betegnek bőven része mozgásban, friss levegőben, tápláló eledelekben,   megfelelő   pi­henésben stb.),  más fizikai kezelést nem alkalmaz. (Nincs tehát a hisztéria kezelésének olyan fizikai gyógymódja,  ami instru­mentális, injekcionális, vagy bármi olyan beavatkozást igényelne,
melyet megtenni Jézusnak nem lett volna módjában!)

2. Psychikai kezelés. Tudatosítani kell a beteggel a ténye­ket, azaz rá kell mutatni arra az okra, melynek a  fizikai tünetek csak következményei (miután már az orvos szabad-gondolattársítás, vagy a lélekelemzés más módjai segélyével erre rájött. Ugyanezek a módszerek a tudatosításra is igen alkalma­sak.) Tehát hozzá kell segíteni a beteget) hogy önmaga ismerje fel azt a rejtett motívumot, vagy régóta visszafojtott érzelmi momentumot, mely az alap-ok. Ezért az orvos fordítson külö­nös gondot arra, hogy megtalálja, izolálja és eltüntetni segít­sen azt a régi, esetleg gyermekkori érzelmi élményt, érzelmi csalódást, ijedtséget, álmot stb. Azután meg iparkodjunk a be­teg figyelmét önmagáról elterelni — más emberek felé, szük­ségben levő gyermekek, szomszédok stb. irányában (mondja Dr. Sadler s hátrább a keresztény ideálokat elsőrangúaknak érté" keli ugyanez irányban. Jézus tehát elsőrangú eszközt adott, már csak ebből a szempontból is, Istenországa hirdetésével.)

3.         Újra-nevelés. Minthogy a hisztéria a nem-kívánatos hely­zet, az élet nehézségei elől való menekvés, igyekeznünk kell a helyzetet valamiképp elfogadhatóbbá tenni a beteg számára, hogy illeszkedhessek bele környezetébe. Ez 50—50% engedményt jelent a környezet és a beteg részéről. A   beteget azonban erre lelkileg lassan rá  kell  készíteni.   A   helyzet  már tisztán áll a beteg előtt, de mégis, ahhoz, hogy lelki  ereje   legyen  beletörni magát a helyzetbe,   szükséges   az   orvos   részéről:   rábeszélés,
felvilágosítás, nevelés, de ihletés is,   azaz a hétköznapinál  magasabb, fennköltebb  elemek felhasználása  (mondja Dr. Sadler, s mennyire megvolt ez Jézusban!)

4.          Sugallás. A hisztériás könnyen sugallható. Ez azonban csak eszköz legyen, mert semmit sem érünk el a tünetek ideig­ lenes eltüntetésével.

III. rész


 

Mindezeket azonban a mai idegorvosok jól berendezett gyógyintézetekben és legtöbbször hosszabb idő (legtöbbször hóna­pok, sőt évek) alatt végzik. Jézus viszont gyógyításait sokszor zavaró hatású környezetben és mindig azonnali eredménnyel végezte. Miképpen volt ez lehetséges ? Első sorban is Jézus minden esetben gondoskodott arról, hogy a zavaró körülmé­nyeket eltüntesse. Sok esetben látjuk, hogy betegét a sokaság­ból, vagy a faluból is, kivezeti: ha házban van, a nem-kívánatos személyeket eltávolítja, akiket pedig megtűr maga mel­lett, azok annyira át vannak itatva a beléje vetett bizalomtól és az Istenbe vetett hittől, hogy hátrány helyett előnyt jelen­tenek a gyógyulás számára, hiszen azt a sugallást, mely a be­teget valósággal kiemeli nyomorúsága lelki völgyéből, még nagyobb mértékben erősítik. Másodsorban s Jézus nem minden beteget gyógyított meg, illetőleg: nem minden esetben állott a gyógyulást keresők rendelkezésére. Meg tudta bizonyára ítélni, melyek azok a betegségek és kik azok a betegek, akiket meg tud gyógyítani. Ez az állítás más felekezetűek számára talán visszásnak tűnik fel, hiszen Jézus szerintük mindent meg tu­dott tenni, amit akart.

Unitárius ember előtt viszont az tűn­nék fel visszásnak, ha Jézus tényleg mindenkit meg tudott volna gyógyítani, ha akarja, — és mégis elnézte, hogy nyo­morultan szenvedő felebarátainak százai tovább is viseljék betegségük terhét. Kétségtelen, hogy Jézus csak azokat gyógyí­totta meg, akik hittek, azaz, akik hittek Isten jóságában és bíztak az ő erejében. Ezt később részletesen is ki fogjuk fej­teni, viszont minden ideggyógyász, sőt minden orvos előtt is ismeretes az a tény, hogy még organikus betegségeknél is igen   fontos, hogy a beteg bízzon orvosa tudásában s higyje, hogy meg fog gyógyulni, — lelki (idegi) betegségeknél pedig ez a körülmény egyenesen elengedhetetlen.

Annak ellenére azonban, hogy Jézus nem mindenkit gyó­gyított meg, aki korában beteg volt, tényleg végzett olyan gyó­gyításokat, amelyeket hasonló körülmények között és oly rövid idő alatt a mai orvosok nem tudnának elvégezni. (Ez egyúttal felelet Dr. Glendening ama megjegyzésére is, hogy ma a Waco-i közkórházban mindennap végeznek olyan gyógyításokat, mint amilyeneket Jézus végzett!} Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a mai lélektan, mely ezeket a gyógyításokat lehetővé teszi, még alig hatvan éves (Wundt Lipcsében 1879-ben felállított első kísérleti laboratóriumának létrejöttétől számítva) s hogy tehát még sok olyan módszert fog ez a tudomány fölfedezni, amely­ről ma még álmodni sem lehet, — s ha figyelembe vesszük azt az eltagadhatatlan tényt, hogy a történelem eleddig még Jézushoz hasonló személyiséget nem ismer, hogy Jézus csak egy volt s hogy hozzá nem lehet hasonlítani a mindennapi embe­reket, akik közül a mai idegorvosok is kikerülnek s akkor ta­lán nem fogja senki sem kétségbe vonni, hogy a tudomány alap­ján is lehetőnek tartott gyógyításokat Jézus igenis elvégezte s hamarább és eredményesebben végezte el, mint bárki más ember­fia, aki valaha is a földön járt.

Mindezeknek részletesebb megmagyarázása végett fog­lalkozzunk most azokkal a módszerekkel és eszközökkel, ame­lyekkel Jézus gyógyításait végrehajtotta. Főforrásunk (Body, Mind and Spirit) részletesen foglalkozik ezekkel a módszerek­kel és eszközökkel. Ismertessük hát azokat ennek a fejtegetés­nek az alapján.

„Ha ez a kifejezés „csoda" azt kívánja jelenteni, hogy valami hatalmas és titokzatos erő félrelöki azokat a törvénye­ket, melyek rendes körülmények között az ember testét és lelkét kormányozzák, akkor Jézus nem művelt soha csodát. Mert ő használt bizonyos módszereket és eszközöket s fölhasználta azokat a lélektani törvényeket, melyeknek a létezését csak napjainkban kezdjük ismerni. Amiket végzett, nem a törvények megsértésével, hanem a törvények megértésével végezte el és munkáinak eredménye azt mutatja, hogy az ő módszere a leg­tökéletesebb összhangzásban volt a természet törvényeivel. Legfontosabb eszközei, melyeket gyógyításai közben használt, ezek voltak s a kéz ereje, a szem ereje, a szó ereje, s mindezek mögött az ő egyéniségének varázsa.

1. A kéz ereje

Az ember akaratának, erejének eszköze a kéz. Éppen ezért, van abban valami, hogy a jellemre következtetni lehet abból, ahogyan valaki velünk kezet fog. Vannak kezek, amelyek csak látszólag szorítják meg a mienket, a valóságban úgy feküsznek a tenyerünkben, mint valami nehéz, élettelen hal és amelyeknek a visszahúzódását örömmel fogadjuk. Az ilyen kezek önző és felületes lélekre mutatnak. Vannak ismét kezek, melyek úgy ragadják meg ujjainkat, mint valami acélkapocs, szinte összemorzsolják a körmeinket s elfojtott felszisszenést váltanak ki belőlünk. Az ilyen kezek szívtelen lélekre mutatnak, amelyek az érdeklődést maguk iránt jóakaratuknak túl­ságos mutogatásával próbálják biztosítani. A kezek érintkezé­sénél legtöbbször a találkozás ösvénye nyílik még az egyének szokásai és akaratai között.

Vannak kezek, amelyeknek az érintésére a fejfájás alább hagy, az elme izgatottsága csillapul s visszaadja a sokáig nélkülözött álmot. Bárhogy magyarázzuk is ezt a tényt, lehetetlenség tagadni, hogy vannak ilyen kezek. A kézzel való gyógyításnak egyik legjellegzetesebb esetét írja le Dr. Axel Munthe The Story of San Michele című könyvé­ben. (Magyar fordításban "San Michele regénye" címmel jelent meg. )  Ez a kiváló orvos meg sem próbálja magyarázni ezt a jelenséget, megelégszik azzal, hogy úgy írja le azt, mint vele­született adottságot, amelynek hatásáról számtalanszor meg­győződött. Ezeket írja s „Miért engedelmeskedtek nekem az én betegeim ? Miért tudtam könnyíteni rajtuk kezeimnek egyszerű rájuk-tétele által ? Miért lettek egyszerre békések és csöndesek kezemnek homlokukra való tevésétől, haldoklásuk idején, mikor már beszélni sem tudtak és a halál rémülete kínozta őket ? Miért szelídültek meg az Asile Ste Anne őrültjei, kik azelőtt ordítoztak és dühöngtek, mint valami vadállatok, amikor ki­oldoztam kényszerzubbonyaikat és kezeiket kezembe fogtam ? Miért engedte Leonie, hogy fölvágjam a lábát s kivegyem be­lőle a nagy tövist, amely miatt pedig ez a nagy nőstény orosz­lán három napig nyugtalanul ugrált három lábon?" Különös, hogy ez az író, aki pedig más természetű lélektani kérdésekben oly nagy kíváncsiságot árul el, ennek a jelenségnek az okát meg sem kíséreli magyarázgatni. Egyszerűen azt mondja s „Ez mind benne rejlik a kézben."

Az evangéliumok írói gyakran megemlékeznek arról, hogy Jézus- beteg emberekre helyezte a kezeit s azok meggyógyultak attól. Amikor híre elterjedt városában, Názáretben, a lakósok kérdezgették egymást, honnét vannak ennél ezek ? Jézus az ő hitetlenségük miatt „nem is tehet vala ott semmi csodát, csak né­hány beteget gyógyíta meg, rájok vetvén kezeit". (Márk VI. 6.) Péter anyósánál „megfogja az ő kezét", vagy „megérinti az ő kezét". Dekapolíszban „hozának néki egy nehezen szóló siketet és kérik vala őt, hogy vesse reá kezét". (Márk VII. 32.) Bethsaidában „egy vakot vívének hozzá és kérik vala őt, hogy illesse azt". (Márk VIII. 22.) Amikor az epileptikus fiú rohama után „olyan lőn, mint egy halott," Jézus „megfogván kezét, fölemelé és az fölkele". (Márk IX. 27.) Jaírusz a Mester lába elé esik és arra kéri őt s „Jer, vesd reá a kezedet, hogy meg­gyógyuljon és éljen". (Márk V. 41,) Ugyanezt látjuk a leányka fölélesztésénél s „És megfogván a gyermeknek kezét, monda néki: Talitha kumi. Leányka, kelj fel". (U. o.) A 18 éve be­teg asszonynál is Jézus így szól s „Asszony, feloldattál a te betegségedből! És reá veté kezeit és azonnal felegyenesedék az és dicsőíté az Istent". (Lukács XIII. 12—13.) A bélpoklos ese­tében is : „Jézus könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt és monda néki s Akarom, tisztulj meg!" (Márk I. 41.)

Abból az egyszerű tényből, hogy a hozzájövök maguk kérték, hogy érintse meg őket kezével, látszik, hogy híre ment annak, hogy ő a kezével gyógyít. Persze, voltak kivételek is, mert hiszen olvasunk esetekről, ahol bizonyos távolságból gyó­gyított.

Az Új testamentum magyarázói ezeknél az eseteknél na­gyon meg szoktak akadni. Minthogy más magyarázatot adni nem tudnak, egyszerűen ráfogják, hogy ezek a cselekedetek pusztán szimbolikusok voltak, hogy hitet és reménységet éb­resszenek a szenvedőben. Ez a magyarázat azonban a mi szá­munkra nem magyarázat, mert hiszen tudjuk, hogy sok más nemzedék között is akadtak emberek, akik kezüknek erejével gyógyítani tudtak, mégpedig nemcsak értelmes lényeket, mint az ember, hanem értelmetlen állatokat is. A pszichológiai gyógymód tanulmányozói célozgatni szoktak bizonyos „ideg-fluidum”-ra, amely a lelki jelenségek phyziologiai kísérője és amely némely emberből különös erővel árad. Érdemes meg­jegyezni, hogy amikor a vérfolyásos asszony megérintette Jézust, ő „azonnal észrevéve magán, hogy isteni erő áradott vala ki belőle", (az angolban „gyógyító erő"). Nincsen azonban bizo­nyítékunk arra, hogy Jézus maga is osztotta volna ezt a fel­fogást. Nagy tömeg vette körül s ő megérezte, hogy valaki idegesen megrántotta az ő ruhája szegélyét s hátrafordulva megkérdezte : „Ki az, aki engem illet ?" (Lukács VIII. 45.) Más szavakkal, ő ruhájának a megérintését érezte és nem az erő kimenetelét magából. Lukács azonban más véleményen van és Márktól átvéve a történetet, elfogadja Márk véleményét, mint amely az övével is megegyezik s újabban megszólaltatja Jézust : „Illete engem valaki, mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem". (U. o.) Egy másik helyen is erről a né­zetéről tett bizonyságot, mikor azt írja t „És az egész sokaság igyekszik őt vala illetni, mert erő származék belőle és minde­neket meggyógyíta", (Lukács VI. 19.) Lehet, hogy van ebben valami, talán több, mint amit az orthodox tudomány elismerni hajlandó.

2. A szem ereje

Az evangélisták többször beszélnek Jézus koncentrált szenvedélyes pillantásáról. Például Márk a száradt kezű ember  meggyógyításánál azt mondja: „ő pedig elnézvén őket harag­gal" (Márk III. 5.). Valószínű, hogy inkább nagy szomorúság és bánat (az ő szívök keménysége miatt) csillant meg Jézus szemeiből, mint harag. Hasonlóképpen látjuk Jézus szemeinek erejét, amikor Péter háromszor tagadja meg a Mestert s ami­kor Jézus pillantása könnyekre indítja Pétert. A szemekről azt szokták mondani, hogy azok a lélek ablakai s mi Jézusnál gyakran látjuk, hogy az a szánalom és szeretet, melyet az el­nyomottak, betegek és szenvedők iránt érzett, olyan erővel su­gárzott ki szemeiből, hogy azt mások is megérezték. Máskor meg erkölcsi erejének tudatával olyan pillantást tudott vetni, hogy a megszállottak megrázkódtak tőle s a gyógyulás útjára léptek.

3. A szó hatalma.

Ennél a pontnál az ős evangélisták megegyeznek. A leg­erősebb fegyver, melyet Jézus leggyakrabban használt a fizikai vagy mentális betegségek legyőzésére, szavainak ereje volt, mely néha gyöngéden, máskor szelíd, de határozott biztosság­gal s ismét máskor erős fenyegető parancsként hangzott fel ajkain. A bélpoklosnak, aki leborult előtte és úgy kérte: „Ha akarod, megtisztíthatsz engem", Jézus kezével megérintve őt, így felelt: „Akarom, tisztulj meg !" (Márk I. 41.) A gutaütöttet, kit barátai vittek Jézus elé, először bűntudatától szabadítja meg: „Fiam, megbocsáttattak néked a te bűneid". Azután ma­gának a betegségnek szegzi szavait s erőt adó, hatalmas han­gon, mely a beteg ember lelkét a legmélyéig járta át, így szólt: ,.Mondom néked, kelj föl, vedd fel a te nyoszolyádat és eredj haza". (Márk II. 11.) Az pedig azonnal főlkele és fölvevén nyoszolyáját, kiméne mindenkinek láttára. A vérfolyásos asszonynak, ki megérintette ruhája szegélyét s azután félve és remegve várja az ő szavát, így szól t „Leányom, a te hited megtartott téged. Eredj el békével és gyógyulj meg a te bajod­ból", (Márk V. 34.) A kapernaumi századoshoz, kinek nagy hite meglepte Jézust, így szól: „Eredj el és legyen néked a te hited szerint," (Máté VIII. 13.) Érdekes megfigyelni, hogyan bánik a megszállottakkal. A kapernaumi zsinagógában szombat napon meggyógyított ember esetében egyszerűen rászól a rossz szellemre: „Hallgass és gyere ki belőle !" Vagy az epileptikus fiú esetében így szól s „Te néma és süket lélek, én parancso­lom néked, menj ki belőle és többé belé ne menj!" (Márk IX. 25.) Ezekben az esetekben látjuk, hogy Jézus olyan Mester, aki tudatában van erejének. Módszerében teljesen különbözik ko­rának ördög-űzőitől. Nem használ mágikus formulákat, vagy énekeket, semmiféle olyan előírásnak sem hódol, mint amilye­neket úgy zsidó, mint pogány körökben, sőt a későbbi keresz­tény egyházakban is elő szoktak volt írni ilyen esetekben. Egy­szerűen szavainak erejével áll szembe a lelki és erkölcsi rosszal és szavai „hirtelenek, hatalmasak és élesebbek, mint a kétélű kardé". Nála minden egyszerű, de fenséges. „Cselekedetei olyanok, mint Rápháel kecsessége, vagy Phidias nagyvonalú­sága : egészen természetesek, de fölötte állnak a természet hét­köznapi megnyilatkozásainak, a természet olyan útjait követik, amilyeneket még soha senki más nem követett s így nem is hódíthatott meg." (M. Arnold : Literature and Dogma. V. fejezet.)

4. Jézus személyiségének ereje.

Nagyon nehéz meghatározni, vagy megmérni a személyi­ség erejét, Jonathan Edwards életrajz-írója mondja, hogy ez a nagy puritán egyházi férfiú túl erős személyiség volt ahhoz, hogy új Anglia népére rászabadítsák, mert azok az ő hipnotikus befolyása alatt gyakran az őrültség szélére jutottak. Az ő élénk képzelő ereje, melyet egy nagyon is egyoldalú teológia szolgá­latába állított, szellemi emelkedettsége ellenére is sok galibát okozott, A legkevesebb, amit ezzel kapcsolatban mondhatunk, az, hogy Új-Anglia vallásos életének története egészen más­képpen alakult volna s jelenlegi kilátásai sokkal több remény-seggel kecsegtetnének, ha Edwards kevesebbet olvasta volna Kálvint és többet Origenest, vagy még inkább, ha megpróbálta volna megérteni az Ember   Fiának   szeretetét   és gondolkozás­módját.

Mintegy ellentétképpen állíthatjuk szembe vele Jézus sze­mélyiségének hatását az őt körülvevő emberekre. Sohasem ter­rorizálja, vagy rémíti meg azokat, ellenkezőleg, hacsak teheti, vigasztalja, bátorítgatja és lelkileg simogatja őket. Egy óriás ereje volt benne, de nem úgy használta azt, mint egy óriás. Teljes ereje mindig készen állt, hogy gyöngéd érzéseinek szol­gájává legyen. Nemrégiben olvastuk egyik leghíresebb amerikai orvosunk nyilatkozatát, mely szerint a legtöbb esetben a gyó­gyulás az orvos személyiségének a hatásától függ és hogy ha valakinek tízszer olyan erős személyisége lenne, mint az övé nem volna betegség, melyet meg ne tudna gyógyítani. Nem lehet-e föltételezni, hogy Jézusnak meg volt ez a tízszeresen erős személyisége ? Képzeljünk el egy orvost, aki a modern orvostudomány eszközeivel rendelkezik és erős egyénisége is van, melyet Istenbe vetett hit és az embereken való segíteni vágyás tesz még gazdagabbá s akinek megvan az a tehetsége is, hogy hitét sugallani tudja pácienseibe is, — lehetetlenség volna határt szabni gyógyító munkássága felbecsülésének. Hi­szen ma is az az orvos, aki bizalmat tud maga iránt kelteni a betegben, már igen nagy lépést tett a gyógyítás sikere felé. Dr. Schofield mond el egy esetet egyik betegéről, aki már sok orvossal kísérlezett sikertelenül s ekkor egy híres szakorvosért küldtek. Mikor a beteg meglátta a szakorvost, felkiáltott: „Hála a gondviselő Istennek, úgy érzem, Ön meg fog gyógyítani en­gem!" s tényleg, a gyógyítás sikerült.

Jézus kezének, szemének és hangjának ereje mögött ott állott mindig az ő hatalmas, parancsoló, lenyűgöző és egyben elbájoló egyénisége, Azt szokták mondani róla, hogy az egy­szerű emberek nagyon szívesen hallgatták, viszont biztosak le­hetünk arról, hogy az ö magasztos eszméit nagyon tökéletlenül érthették meg. Lehet. Gyógyításai azonban megvilágították az ő tanításait s a hallgatók lelkének legtisztább és legmélyebb rétegéig elérő hatást váltottak ki. Jézus tudta, hogy gyógyításai s az ezzel kapcsolatban elejtett szavai az emberek számára olyan lépcsőfokokat alkotnak, melyekkel az ő tanításainak értelméig juthatnak fel. Jézus azonban nagyobb volt, mint tanai, vagy akár cselekedetei is és az embereket főként az ő gyön­gédsége, hite és jósága, hangjának színe, pillantása és kéz­mozdulatai nyerték meg még akkor is, amikor gondolatait nem tudták megérteni. Egyszer Tennyson és Edward Fitzgerard Danténak és Goethének egymás mellé állított portréit nézeget­ték. „Vajon mi az a Dante arcán, ami Goethénél annyira hiányzik?" — kérdezte eltűnődve Fitzgerard. „Az isteni ko­molyság" — válaszolt Tennyson. Még több joggal lehetne Jézus arcát úgy festeni, hogy arról sugározzák a szellemi és erkölcsi erények összessége, lenyűgözve és fellelkesítve minden­kit, aki reá néz. Az evangélisták sokat beszélnek arról az erő­ről és hatalomról, mely néki adatott s amely fellépésének kez­dete óta jellemezte. Először mint prédikátor jelenik meg Kapernaumban. Hatása felülmúlhatatlan és ellenállhatatlan. Olyan egyszerűen, de eredetien és annyi kellemmel beszél, hogy hall­gatói megérzik hangjából az inspirációt és rabjai lesznek. De ez nem minden. Nemcsak a rendes hétköznapi életet élő embe­reket tudta lenyűgözni, hanem a rendellenes életet élő, testileg, vagy lelkileg beteg lényeket is. A zsinagógában vala egy ember, akiben tisztátalan lélek volt és felkiálta és monda: „Ah! Mi dolgunk van nekünk veled, -názáreti Jézus ? Azért jöttél-e, hogy elveszíts minket ? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek szentje". A zavarban és meglepetésben, melyet ez a fölszólalás okozott, Jézus merően arra az emberre néz s a benne levő démonhoz így szól: „Némulj el! És menj ki belőle", A férfi összeesik, görcsökben vonaglik, majd magához tér, föláll s íme megszabadul kínjaitól s mentális ereje teljes birtokában van. „És mindnyájan elálmélkodának annyira, hogy egymás között kérdezgették mondván s Mi ez ? Micsoda új tudomány ez, hogy hatalommal parancsol a tisztátalan lelkeknek is és enge­delmeskednek neki?"

Az emberek jellemét meg lehet ismerni többek között abból is, hogy ki az az ideál, akit legjobban csodálnak. Jézus tisztelte és dicsérte Keresztelő Jánost, mert törhetetlen akarat­erejű ember volt, nem olyan, mint a nádszál, melyet a szél ide-oda hajt. Ebből következik az,  hogy Jézus  életeszményei közé tartozott a lélek tántoríthatatlan bátorsága, nyugodt bizakodása és hite saját ügyének igazságában. Ez az a típus,
amely leginkább hat másokra, amely kiemeli azokat reménytelenségük és gyávaságuk mélységeiből és visszaadja lelki egészségüket azáltal, hogy önuralomra tanítja őket. S ez még nem minden. Jézus olyan gyógyításokat is hajtott végre, amelyeket
a modern ideggyógyász nem tud megismételni. De hát csodálatos ez ? Nem nevezik-e őt minden korban — hogy Richter sza­vaival éljünk:  — „a legszentebbnek, az irgalmasnak és a leghatalmasabbnak a szentek között" ?     .

Mi ez a titokzatos vonás Jézusban, mely még ma is föl­kelti csodálatunkat vele szemben ? Ma már nehezen elemezhet­nék az ő lelkét, de annyit megállapíthatunk, hogy ami őt az egész világtörténelemben egyedülállóvá tette, az a benne levő és működő isteni erő, mely minden tehetségét, adottságát, testi és lelki szervét lelkesítő, ihlető képességének legmagasabb fo­kára emelte. A világtörténelemben először jelent meg földün­kön egy ember, akiben a földi testet isteni erő mozgatta s megmutatta — amennyire hús és vér megmutathatja — azt a kegyességet, jóságot, szépséget és irgalmasságot, amely az Istené, Életének erkölcsi tisztasága és szándékainak emelkedettsége mellé egészen rendkívüli képességek is járultak, az ő sugalló és telepatikus ereje például, amelyeket életrajz írói nem je­gyeztek fel s ezek következtében cselekedetei közül nagyon sokat az érthetetlenség ködébe burkoltak. Ha mindezt figye­lembe vesszük, nem csodálkozhatunk azon, hogy az ő egész megjelenése, szavai, tekintete, hangja és gesztusai csodálatos hatással voltak azokra a lelkileg béna, szétszakadt személyiségű és zaklatott emberekre, akik segítségét kérték. Minden neuro­lógus tudja, hogy a lelki rendellenességek ama nagy csoportjá­ban, ahol erkölcsi és psychikai tényezők játszanak közre, egy felemelni és lebilincselni tudó személyiség hatalmas dolgokat vihet véghez. Mindezeket csak észben kell tartanunk s akkor természetesnek fogjuk találni, hogy Jézus megjelenése a földön sokszor egészen egyedülálló lelki- és pszicho-fizikai hatásokat eredményezett.

5. A hit, mint Jézus gyógyításának feltétele.

Eddig Jézus gyógyításairól a gyógyító szempontjából be­széltünk, most nézzük meg, mire van szüksége a betegnek, hogy rajta a gyógyítás keresztül-vihető legyen. Jézus személyi­ségének a hatása sehol sem jelenik meg úgy előttünk, mint amely mágikusan és törvényfelettien működik, mert Jézus mindig megkívánja, mint gyógyító erejének lélektani eszközét, hogy a beteg, vagy hozzátartozói, vagy mindnyájan higyjenek. Az evangélisták azt mondják, hogy Názáretben nem tudott ha­talmas dolgokat vinni végbe egy néhány betegnek a meggyógyításán kívül. Okul az emberek hitetlenségét hozzák föl. Jézus maga is csodálkozott városa lakóinak hitetlenségén. Miért cso­dálkozott ? Azért, mert az Istenbe vetett bizalom számára annyira természetesnek látszott, hogy annak hiánya valami rendellenes lelki alkatot jelentett előtte. Márk az mondja s „Nem tudott" (t. i. gyógyítani.) Máté szerint egyszerűen „nem művelt". Lukács egyenesen ezzel ellentétes hagyományok alapján írt. Mi a Márk értelmezését fogadjuk el, mert lélektani alapon nagyon is meg­érthető és hitelessé teszi az a tény is, hogy egy későbbi nem­zedék ebben a kijelentésben sértőt vél fölfedezni, mert Jézus csodatevő hatalmát látja benne korlátozottnak. Hogy Jézus a hitetlenség és kételkedés gyújtópontjában tehetetlenné vált, azt könnyű megérteni, hiszen még szónokok is járnak úgy, hogy nem tudnak hatásosan beszélni- ellenséges, vagy túlságosan kri­tizáló gyülekezetek előtt s még orvosoknál is előfordul, hogy nem tudják meggyógyítani az olyan pácienst, aki nem bízik bennük és a tudásukban. Hogy ereje megvolt, mutatja az a tény, hogy egy néhány beteget, akikben volt hit, meg tudott gyógyítani. Az Istenbe vetett hit és a Jézus erejébe vetett bi­zalom majd mindenik gyógyításnál megjelenik. A vérfolyásos asszony bizonyságot tett az ő hitéről, amikor nehéz akadályo­kat győz le, melynek következtében meggyógyul. „Leányom, a te hited megtartott téged," — mondja néki Jézus. (Márk. V, 34.) Jerikóban egy vak koldus kiált hozzá > „Jézus, könyörülj raj­tam" ! és sietett a Mester hívását teljesíteni. Volt hite és vissza­nyerte látását. „Menj el, a te hited megtartott téged"- mondja Jézus. (Márk X. 52.) Egy bélpoklos jött Jézushoz és így szólt: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem". (Máté VIII. 2.) Volt hite Jézusban és megtisztult.

Vannak más esetek is, amikor, bár nincs szószerint kife­jezve, mégis következtetni lehet arra, hogy a beteg hit által gyógyult meg. A száradtkezű ember hallja a felhívást s „Nyújtsd ki a kezedet." Minthogy akart engedelmeskedni, átjárta az a csodálatos erő, „kinyújtá az ő kezét és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik." (Márk III. 5.) Nyilvánvalóan ez az ember hitt Jézus gyógyító erejében. A kapernaumi gutaütött esetében barátainak a hite nyilvánvaló, de az is valószínű, hogy ő maga is kívánt jönni s meggyőzeivé az őt vivő négy ember lelkes bizakodásától, a hit magja elvettetett lelkében s egyre nőtt Jézus és a farizeusok vitája alatt. (Márk II. 12.) Péter napának a meggyógyításánál nincsen említés téve a hitről, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha föltesszük, hogy a Mester híre mély benyomást tett az asszonyra és hogy jelenléte és szavai elvégezték a test meggyógyítását a befolyásolt lélek segítségével. Vannak viszont más esetek, amikor nem magának a betegnek a hite, hanem a beteg iránt érdeklődő és miatta közbenjáró egyén hite szerepel a gyógyításoknál, A legkarakterisztikusabb esetek erre nézve Jairusz leányának feltámasz­tása, a százados szolgájának a meggyógyítása és a görög asszony leányának ördögűzés útján való megkönnyítése, E két utóbbi távolból végrehajtott gyógyítás volt. Nézzük meg a szá­zados szolgájának a meggyógyítását. Egy százados Jézushoz küld egy néhány zsidó főembert, hogy megkérjék, jönne el és gyógyítaná meg az ő szolgáját, Jézus elindul velük, egy kis tá­volságra a háztól azonban a százados elébe siet, „Uram, nem vagyok méltó, hogy az én hajlékomba jöjj !"— mondja, — „ha­nem csak szólj egy szót és meggyógyul az én szolgám. Mert én is a hatalmasság alá vetett ember vagyok és vannak alattam vitézek és mondom egyiknek : eredj el és elmegy és a másik­nak : jössz te és eljön és az én szolgámnak : tedd ezt és meg­teszi." (Máté VIII. 8—9.) Mintha csak azt mondta volna Jé­zusnak: „Ugyanígy vannak néked alávetve a betegség szelle­mei, csak szólnod kell nékik s azok engedelmeskednek neked !"

Jézus pedig amikor ezt hallá, elcsodálkozék és monda az őt követőknek s „Bizony mondom nektek, még az Izraelben sem találtam ilyen nagy hitet." És monda Jézus a századosnak, eredj el és legyen néked a te hited szerint. (Angolban s „Mert hited volt, imád meghallgattatott.") És meggyógyult annak szol­gája abban az órában. (Máté VIIL 10 és 13.) Figyeljük meg, hogy az imádság meghallgattatott, nem a beteg hite miatt, amelyről nincs említés téve, hanem a százados hite miatt. Hogy kell ezt értenünk ? Mindenekelőtt nem állnak előttünk az összes részletek. Ezért a hiányzó részletek bevonásával elfogad­ható elméletet kell felállítanunk. Az elbeszélésből látszik, hogy a százados szerette a szolgáját s feltehetjük, hogy többször be­szélgethetett vele a betegségről, felgyógyulása lehetőségéről és arról a nagy gyógyítóról, akinek a híre ebben az időben egész Galileában el volt terjedve. De hogyan lehetne ezt a nagy gyó­gyítót megközelíteni ? A százados mint katona, úgy érezte, nem közeledhetik a zsidó Jézushoz egy ilyen kéréssel. Ezért kér meg egy néhány zsidó főembert, hogy közbenjárjanak érette, Aggodalmaskodásában azonban elhagyja házát s találkozik a társasággal az úton, ahol azután lefolyik a fentebb leírt tár­salgás. Azok a körülmények, amelyeket ismerünk, elvitathatatlanul arra vallanak, hogy a százados meg volt győződve Jézus gyógyító hatalmáról s nem kételkedhetünk abban sem, hogy a szolga az ő hatalmas és jó bánásmódja miatt szeretett urának hite által szintén befolyásoltatni engedte magát s odahaza a reménység, bizalom és remegő hit közepette várakozott. Hon­nan tudta azonban Jézus, hogy a gyógyulás tényleg megtör­tént ? Itt már csak föltevésekkel dolgozhatunk s a ma is isme­retes, bár elégségesen még meg nem magyarázott telepatikus jelenségek figyelembe vételével következtetnünk kell Jézus meglátó, sőt sugalló erejére. Bizonyára lelki szemeivel látta a helyzetet s ugyanakkor sugallta (távsugallás) gyógyító befolyá­sát a beteg tudatalattijára,

A görög asszony leányának a meggyógyítása kitűnően ál­lítja elénk Jézus gyöngéd megértését a szenvedésekkel szem­ben, ugyanakkor azonban néhány zavaró körülményt is tár föl, amelyek magyarázatot kivannak.

Jézus fáradt és visszavonulni, pihenni vágyik. Galilea északi részének pogány negyedébe vonul vissza. De nem tud rejtve maradni. Egy pogány asszony jön hozzá és kéri, hogy gyógyítsa meg az ő rossz szellemektől látogatott leányát. Jé­zus — Máté szerint — megmagyarázza, hogy ő csak Izrael házának elveszett juhaihoz jött. Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét és a kutyák elé dobni, mondja. Női ösztönösséggel az asszony átveszi Jézus hasonlatát s így folytatja s „Úgy van Uram, de hiszen az ebek is esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhullnak." Jézus nem tud ellenállni en­nek a humoros visszavágásnak és így felel:  „Ó, asszony, nagy a te hited. Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leánya attól a pillanattól fogva." (Máté XV. 24—28.) Máté szerint a kánáneus asszony az Ő nagy hite miatt hallgattatik meg, viszont Márk szerint az asszony ügyes vissza­vágása, melyből a humor sem hiányzott, indította arra Jézust, hogy meggyógyítsa a leányát. Jézus valószínűleg mind a két indok által befolyásolva érezte magát, az asszony nagy hite, nemkülönben megértő és bizakodó elméssége fölfrissítőleg ha­tott rá lelki depressziója idején. Ez a történet nagyszerűen mu­tat rá a Mester emberi együttérzésére, valamint az asszony le­győzhetetlen bizakodására is, aki Jézus szavainak élessége mö­gött megérezte az együtt érző és megértő lelket. Jézus kezdeti vonakodása a segítségnyújtásban egészen rendkívüli dolog, amely jellemével szinte gyökeresen ellenkezik. Mégis meg kell értenünk, hogy ő úgy érezte, küldetése tényleg elsősorban Iz­rael számára vonatkozik, hogy az isteni akaratot, mely csele­kedeteinek határait megszabta, nem akarja próbára tenni. Vi­szont ugyancsak Jézus jól tudta azt is, s tanította is, hogy Istennek a szeretete nem részrehajló, hanem éppen úgy sugárzik mindenkire, mint ahogyan a nap feljön a jókra és a gonoszakra egyaránt. Ezért engedett a kánáneus asszony ké­résének s meggyógyította leányát,

Vajon az orvosi tudomány ellent mond-e mindezeknek $ főképpen Jézus ama állításának, hogy Ő gyógyítani tud, ahol csak hitet talál ? Íme, egy kiváló orvostudós megjegyzései, me­lyeket egy orvosi szak-folyóiratban közölt le,  szigorúan tudományos szempontból: „Az életben nincsen hatalmasabb erő, mint a hit. Ez az a nagy mindent-megmozgató-hatalom, me­lyet sem megmérni, sem analizálni nem lehet. Megfoghatatlan, mint az éther. Elkerülhetetlen, mint a nehézségi erő. Az er­kölcsi és a mentális szférák rádiuma. Titokzatos, meghatároz­hatatlan, de eredményeiben felismerhető, A hit kiömlik, mint valami ellenállhatatlan árama a belső erőnek s egy jottát se veszít ható erejéből működése közben.,. Valóban a hit az em­beri természet csodája, melyet a tudomány készségesen elfo­gad s csodálatos eredményeiben tanulmányoz is. Ha meggon­doljuk, hogy milyen dolgokat vitt véghez a történelem folya­mán, akkor ehhez mérten az egyéni gyógyulásokban való sze­rep tulajdonképpen jelentéktelen, viszont nincsen olyan me­zeje a tudománynak, ahol a hit erejét jobban lehetne tanulmá­nyozni, mint éppen itt." (A 44.57. oldalakat a „Boy, Mind and Spirit” c. munkából fordítottam.

IV. rész

Ezek után pedig összegezzünk. Megtörténteknek lehet-e tekinteni Jézus gyógyításait Ismételjük el e kis dolgozat gondolatmenetét :

1.         Jézus   gyógyításait kivesszük   a   „csodák"   közül.   A „csodák"-kal ebben a dolgozatban nem  foglalkozunk.   „Ahogy én, — írja Dr. Völgyesi Ferenc, a neves budapesti ideggyógyász és szakíró (Hipnózis gyógymód a szervi és lelki betegségeknél. Bp. 1934, 154 old.) — tapasztalásaimmal mögöttem, a Bibliában olvasgatni kezdtem, legnagyobb meglepetésemre nem csodákat talál­tam, azaz nem olyan   csodákat, melyeket  a   klinikus  felfogás nem tudván összeegyeztetni a maga teóriáival, nem minősíthetett egyébnek, mint természetfeletti csodáknak, hanem ép ellen­kezőleg : nem találtam gyógyító csodát a Bibliában, Azaz, hogy az előbbinél sokkal nagyobb csodának, a legnagyobb csodának: a Természetnek s annak gyakorlatomból jól megismert lélektani törvényeinek alárendelt csodálatosságait ismertem  bennük fel. Más szóval, az Ó- és új-testamentum „gyógyító-csodái"  sajátosságosan a legtermészetesebb, abszolút szavahihető kórleírásoknak bizonyultak  előttem, amelyek a vitát a  klinikus-orvos  és  a hipnotizőr között   végeredményben az  utóbbi  javára döntöt­ték el".

2. A Biblia-kritika alapján eredetinek mutatkozó 14 gyó­gyítást vizsgálat alá véve, úgy találjuk,  hogy azok  mindenike megtörténhetett, ha a  betegségeket funkciós  természetű  rend­ellenességeknek vesszük. Annak  vehetjük-e ? Az ép most idé­zett Dr. Völgyesi szerint e „gyógyító-csodák" abszolút  szava­hihető kórleírásoknak bizonyultak és lehetségesek. E. R. Miclem  szerint (1. 33 old.) viszont ép a leírásokkal van baj, mert ezek nem elég pontosak, bár a főbb szimptómák elég bizonyságot szolgáltatnak arra, hogy funkciós természetű, még pedig hisz­tériás idegi rendellenességekről lehetett szó e gyógyítási ese­tekben. Dr. Clendening (1. 33 old.) szerint a legtöbb gyógyítás
kifejezetten hisztériás egyéneken történt, hihető is, lehető is (Waco-ban mindennap végeznek ilyen gyógyításokat!), van azonban egy néhány — a vérfolyásos asszony, Péter napa, aki lázban feküdt, a főpapi szolga fülének a levágása s a lepra­ esetek, melyek mindenikét illetően a leírások kétértelműek — amelyek nem sorozhatok szerinte a funkciós természetű idegi rendellenességek közé.

Elfogadva már most Clendening véleményét, a gyógyítási esetek három csoportját így állíthatjuk össze :

Az elfogadott 14 gyógyítási eset közül a legkevesebb a harmadik csoportba tartozik, azaz, az „életre-keltés" mindössze Jairusz leányának meggyógyítását foglalja magában, (Lázár „fel­támasztása" nincs a 14 elfogadott közt).

A második csoportba, azaz, az „organikus természetű betegségek" közé kell soroznunk 1. Péter napát, 2. a vérfo­lyásos asszonyt és 3. a kapernaumi bélpoklost.

Az első csoportba, a funkciós természetű rendellenességek közé tartozik a többi, a 29. oldalon felsorolt 14 gyógyításból a fenti négy után megmaradt 10 eset.

A harmadiknak említett első csoport teljesen a hisztéria tüneteit viseli magán minden szakember szerint, ennek meg­magyarázásával elég sok időt is töltöttünk el, most egyszerűen csak csatlakozunk a szakírókhoz és elfogadjuk az eseteket hisz­tériás eseteknek, melyeknek meggyógyítása az Új-testamentum­ban leírt módon megtörténhetett. (Érdemes megemlíteni Dr. Völgyesi nézetét az e csoportba tartozó „ördöngösök" (megszállottak) meggyógyításáról. „Az ördöngösöknek, akikből Jézus az ördögöt kiűzte, és a vízkórosoknak, akiket Jézus meggyógyított „az írástudók és farizeusok engedelme nélkül szombatnapon", egyaránt ma is egyetlen tényleges gyógyszerük van s ez az orvostudomány részéről legújab­ban elismert hipnotikus-szuggesztív gyógymód". Id. mű 156 old. )

Hogy állunk azonban az „életre-keltés"-sel ?  Lehetséges volt-e ? Az orvos szakértők Jairusz leányát tetszhalottnak tart­ják (Dr. Völgyesi is. Id. mű 156.old.) s életre-keltését Worcester és McComb így adják elő :

„Jairusz, a kapernaumi zsinagóga egyik feje találkozik Jézussal a tóparton s kéri, hogy jönne el otthonába s he­lyezné kezeit az ő kis leányára, aki haldoklik, hogy magához térjen és éljen. Jézus enged a szívigható kérésnek és tanítvá­nyait maga mellé véve, követi az atyát. Amint azonban a so­kaság körülözönli őt, érzi, hogy ruhájának szegélyét valaki meg­érintette. Hátrafordul és megkérdezi, ki érintette meg őt. Ekkor jelentkezik a vérfolyásos asszony, lábaihoz esik s megvallja tit­kát, mely szerint azt gondolta, hogy, ha csak meg is érinti Jé­zus ruháját, meggyógyul. És Jézus megvigasztalja őt s meg­nyugtatja, hogy az ő hite elérte célját. Ugyanekkor üzenet jön Jairusz otthonából, hogy a gyermek közben meghalt. Jézus azonban hirtelen megfordul s, az ő szokásos megérzésével má­sok lelki állapota iránt, a bátorítás szavait szólja: „Ne félj, csak higyj !" Amikor a házhoz érnek, a hivatásos gyászolók és a család barátai már megérkeztek s az egész hely visszhangzik a sírástól és a jajgatástól a zsidók szokása szerint. Péter, Jakab és János belépnek vele a házba és ő kiküldi a zajos társaságot. „Mit zavarogtok és sírtok ? — mondja. A gyermek nem halt meg, hanem alszik." És nevetik vala őt Jézus azon­ban a három tanítvánnyal, akikkel különösen meghitt viszony­ban volt, valamint a szülőkkel, belép a kamrába, ahol a gyer­mek fekszik, ágya mellé lép, megfogja kezeit és mondja s „Talitha kumi, ami megmagyarázva azt teszi:  Leányka, neked mondom, kelj fel." A történet valóságon nyugvó jellege még jobban kidomborodik, ha emlékezetbe idézzük, hogy a talitha szó eredetileg bárányt jelentett, később azonban gyermekek be­céző nevéül használták, úgy, hogy amit Jézus mondott, ami­kor a gyermek fölé hajolt, ez volt: „Báránykám, ébredj föl!" (Warschauer : Historical Life of Christ. 116 old.) És a lehetet­len megtörténik, A gyermek fölemeli fejét a párnáról, kilépik az ágyból és járni kezd.  A   jelenlevők   „nagy  csodálkozással csodálkoznak. Jézus pedig erősen megparancsolá nekik, hogy ezt senki meg ne tudja és monda, hogy adjanak annak   enni."

Vajon ez a történet hiteles adatokon nyugszik ? A kétel­kedés, melyet vele szemben sokan támasztanak, tulajdonkép­pen alapnélküli. Adva van az atya neve és hogy a zsinagóga fejeinek egyike volt. Az evangélista pontosan adja meg az ada­tokat, valószínűleg azért, mert Jairusz leánya ismert volt Márk idejében a keresztények között. A gyermek kora is adva van, 12 éves. Továbbá figyeljük meg, hogy Jairusz nem azért jön Jézushoz, hogy halott leánya feltámasztására kérje, hanem csak, hogy megmentse azt, aki haldoklik. Maguk, az arámi nyelven mondott szavak is adva vannak, melyeket Jézus a gyermek­hez, intézett, Végül pedig figyeljük meg a valószerűségnek a jellegzetességét, azt a körülményt, hogy Jézus módszerét itt is hűen írja le. Az izgatottság és a bámuló lelkesedés között Jé­zus nyugodtan azt mondja a szülőknek:  „Adjatok a gyermek"-nek valamit enni." A rendkívülinek a hétköznapival való ez a találkozása ékesen-szólóan bizonyítja, hogy itt nem legenda­gyártásról, hanem megtörtént tények leírásáról van szó. Itt szemtanú bizonyságtétele szólal meg s ki lehetett volna más ez a szemtanú, mint Péter ?

Ha megvizsgáljuk ezt a történetet, nem találunk határo­zott bizonyítékot arra, hogy a gyermek tényleg meghalt volna. Az ájulás, vagy a trance állapota annyira hasonlatos a halál­hoz, hogy csak az orvos-tudományokban jártas ember tudná a különbséget fölfedezni. Ennek a két állapotnak az összetévesztése annál valószínűbb, mert hiszen a zsidóknak nem volt sza­bad megérinteni a halottat, nehogy tisztátalanná váljanak a törvény szerint. Továbbá, Jézus mielőtt a betegszobába lép, maga is kijelenti, hogy a gyermek nem halt meg, csak alszik. A gyermek haldoklik, a lélek azonban még nem hagyta el a testet, habár ez meg fog történni, ha ez az állapot tovább tart. Jézus azonban azért jön, hogy magához térítse s így megszabadítsa a gyermeket a halál karmaiból Nyilvánvalóan nem kívánhat hitet az önkívületi állapotban levő gyermektől, legfeljebb csak azoktól, akik közel vannak hozzá és szeretik a gyermeket. Ezért bátorítja az atyát, hogy ne féljen, csak higyjen, mikor a  hírnök a halál hírét hozza. Az atya hite bizonyára újabb tápot nyert abból a tényből, hogy a vérfolyásos asszony Jézus ruhájának érin­tésétől meggyógyult, de a hírnök szavára ismét közel volt a kétség­beeséshez. Jézus szavai és fellépése azonban olyan hatást tettek rá, hogy még a halált is legyőzhető ellenfélnek tarthatta, ha a Mester szemeibe nézett. Minthogy pedig a hit törvénye ismét érvényre jutott, Jézus most már tudja, hogy mindezek lehet­ségesek. Amikor a házhoz érnek, mindenki mást eltilt magától, csak meghitt barátait és azokat nem, akik az ő hitét és biza­kodását osztják. Az Istenbe vetett, nyugodt bizalom atmosz­férája elengedhetetlen, mikor Isten erejét kívánjuk igénybe venni. A sírás és a jajgatás, amelyet a felbérelt gyászolók tá­masztottak, olyan atmoszférát teremtett volna, amelyben Jézus is tehetetlen lett volna, mert a kétségbeesés hangja elnyomta volna a gyermek öntudatlan állapotában is befolyásolható tudat­alattijában Jézus reménységet- és életet-ígérő szavait. Ezek a szavak „a gyermek nem halt meg, csak alszik", olyan ember ajkain, mint Jézus, hatalmas sugalló erővel bírtak s arra vol­tak szánva, hogy meggyőzzék a körülállókat, tán magát az öntudatlan gyermek tudatalattiját is, s előkészítsék az utat a hit számára. Az így támadt csendességben hit és szeretettől áthatva megszólal Jézus, hangja a gyermek tudatalattijáig ha­tol, megérinti a szendergő életösztönt s visszahívja a "gyermeket az életbe".

Semmi okunk nincs rá, hogy ez orvos-szakírók vélemé­nyében kételkedjünk, sőt a gyógyítás leírását is elfogadhatónak kell tartanunk mai ismeretünk alapján, így hát Jairusz leá­nyának életre-keltését is azok közé a gyógyítási esetek közé sorozhatjuk, melyek megtörténtét lehetségesnek tartjuk.

Hogy állunk azonban a legnehezebbnek látszó második csoport három gyógyításával ? Tényleg organikus természetű betegségekről (tehát nem funkciós természetű rendellenességek­ről) kell itt beszélnünk? Mindenekelőtt igazat kell adnunk Dr. Clendeningnek, hogy ezek az esetek — ha nem is kétértel­műén, amint ő írja — mindenesetre csak nagy általánosságok­ban vannak leírva.

a) Péter napa „hideglelés”-ben fekszik. Kérdés, hogy tudták-e akkor még, hogy mi is az a hideglelés, vagy pedig vala­milyen lázzal, esetleg epileptikus rohammal tévesztették azt össze. Ez a kérdés nem is kérdés s egészen biztos, hogy akkor még az orvosok nem voltak tisztában a hideglelés mibenlété­vel, sőt szimptómáival sem, annál kevésbé várhatjuk a beteg­ség pontos felismerését a tanítványoktól.

b) A vérfolyásos asszony esetében az organikus alap ta­gadhatatlannak látszik. Az asszony tizenhét éve szenved, s sok orvossal hiába kínoztatta magát, betegsége csak még rosszabbodott. Gondolhatnánk ugyan itt is olyan hisztériás alapra, mint amilyen a sztigmákat, be-nem-gyógyuló sebeket stb. okozza, ez azonban csak feltevés lenne, mert a leírás in­kább a méh haemorrhosis-ára (aranyér-szerű vérzékenységére) mutat, mely teljesen organikus természetű baj. Viszont itt nem is arról van szó, hogy Jézus gyógyította volna meg az asszonyt, hanem, hogy az asszony meggyógyult maga, — „és vé­rének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy ki­gyógyult bajából" (Mk. V. 29.) — tehát csak autoszuggesztiós jelenségekről lehet itt beszélni s nem tevőleges gyógyításról, Az ilyen organikus természetű betegségek szuggesztiós úton való gyógyítása mellett Dr. Völgyesi több könyvében síkra száll s példák, sikeres gyógyítások százait sorolja fel. Az autoszuggesztiós gyógyulás mellett viszont Coué tesz tanúvallomást. Természetesen nem mindenféle betegség gyógyítható szuggesztiós úton, pl. az eltört csontot semmiféle szuggesztió össze nem forraszthatja, a vérfolyást azonban az ez úton gyógyítható be­tegségek közé sorozhatjuk bizonyos esetekben, Már pedig mi­lyen alapon sorozhatnánk ép a vérfolyásos asszony esetét azok közé a vérfolyások, vérzékenységek közé, amelyek nem gyó­gyíthatók szuggesztiós, autoszuggesztiós úton? ( Dr. Völgyesi a vérfolyásos asszony meggyógyítását ismerteti idézett könyvében s azok közé sorolja, amelyekről, mint „a leghálásabb psychoterá-piaí tenénum^”-ról emlékezik meg. A vérfolyásos asszony esetéhez hasonló gyógyítását írja le néhány oldallal tovább: „Deauvílleben egy kedves kis páciensemet kerestem fel. E fiatal úrilányt pár év előtt operálta E. S. dr. fő­orvos. Miután manduláját kivette, rövid idő múlva rendkívül erős vérzést ka­pott, majd belevérzett s azóta állandó egyéb vérzései voltak, amelyeket több éven keresztül semmiképpen sem lehetett csillapítani. Mint ultimum refugiumot kerestek fel a hipnózis-terápia megkísérlése végett, az eredmény kiváló volt. Enyhe hipnózis után egyszerű parancsra rendeződtek a vérzések s azóta dátumszerűen jelentkeztek s vagy kilenc kilogrammot hízott.”  (Id. mű 164. old.) Ugyancsak e könyv 205-206 oldalain kilenc fiatal leány-páciense eseteit ismerteti Dr. Völgyesi, akik műtét után is tovább véreztek. .)  „E.V. 16 éves úrilánynak (8482 naplószámú beteg) közel két és fél éve nem állt el a menstruációja, illetve méhvérzése. Hatalmas, alvadt vérdarabok távoznak tőle és vérzése a legköltségesebb klimatikus üdülések és szakorvosi kezelések ellenére sem csillapodik …  Nem nagyon elmélyített hipnózis állapotban alkalmazott szuggesztív parancsomra másnap reggel 8 órára megállott a méhvérzése, azóta parancsaimnak megfelelően minden hónap elsején reggel 8 órától harmadikán este 8 óráig menstruál.” Hasonló sikerrel kezelte többi eseteit is. )

Nehezebb   a   magyarázat   a   leprás esetek gyógyításánál, Megkönnyíteni látszik ugyan a megmagyarázást az  a   kevéssé ismert tény, hogy a Bibliában leírt lepra-esetek   korántsem fe­dik a ma „lepra" néven ismert betegség tüneteit. Ezt a beteg­séget ugyanis a Biblia   három  névvel   is   jelöli:   1. „zara'ath" héberül), 2. „lepra" (görögül) és 3.   „elefas",   vagy   „elefantiasis"   (görögül).   Ezek közül az első egyáltalán nem fedi a  mai lepra  tüneteit, hanem valami bőrbetegséget   jelent   csupán.   A „lepra" néven említett betegség   sem   azonos  a   mai leprával. Ma „psoriasis" a neve annak a betegségnek, melyet a régi gö­rög orvosok „leprá"-nak neveztek, s nem ragadós,   nem   kínos és nem veszedelmes bőrbetegség ez is. Az „elefas", vagy „elefantiasis" közelíti meg leginkább a mai leprát, bár ma az „elefantiasis" egészen más betegség neve. Már most, ha figyelembe vesszük, hogy az igazi lepra mibenlétével csak alig egy  nemzedékkel ezelőtt jött tisztába   az  orvostudomány,   nem is vár­hatjuk, hogy Jézus kortársainak leírásai megbízhatóak legyenek Jézus betegeinek szimptomatologiáját illetően.

Ez a megállapítás csak látszólag könnyíti meg azonban a magyarázatot, mert hiszen, ha nem tudjuk, hogy milyen beteg­séget gyógyított meg Jézus, nem dönthetünk a gyógyítás lehe­tősége, vagy valószínűsége mellett sem. Amennyiben azonban csak bőrbetegségről lett volna szó, úgy a modern orvostudo­mánynak az a felfedezése, hogy a belső szekréciós mirigyek és a szimpatikus idegrendszer szuggesztív úton igen nagy mérték­ben befolyásolható, e gyógyítások megtörténtének valószínűsé­gére enged következtetni.

Mindezeket összevéve tehát, azt mondhatjuk, hogy ami ű leírt betegségeket illeti, Jézus gyógyításainak megtörtént-voltát valószínűnek kell mondanunk. Ha viszont hozzávesszük éhez a megállapításhoz még azt a tényt is, hogy e gyógyításokról írott tudósításaink vannak (az evangéliumokban), míg ellenök semmi­féle bizonyíték nincs (legfeljebb a minden magasztosban kigúnyolnivalót kereső, cinikus kételkedés), minden elfogulatlan bíráló Jézus gyógyító munkáját nem csak valószínűnek, hanem igenis egészen bizonyosan megtörténtnek kell hogy tartsa.

3. Ezt a véleményt még inkább alátámasztja az a tény, hogy nemcsak Jézus lelki gyógyító-munkájáról értesülünk az egykorú feljegyzésekből, hanem másokéról is. Láttuk már (a 22 oldalon), hogy Jézus tanítványai, sőt mások is gyógyí­tottak.

„Ha pedig az evangéliumok után az apostolok cselekede­teit olvasgatjuk — írja főforrásunk — látni fogjuk, hogy Jézus folytatja az ő gyógyító tevékenységét tanítványai által. A meg­születő egyház történetének legelején Péter és János meggyó­gyítanak egy nyomorék embert a templom kapujánál, még pe­dig úgy, hogy ezt a gyógyítást a zsidó főemberek sem tudják tagadni. Ezzel kezdődik meg az a munka, amelyről az írás így emlékezik meg: „és a szomszéd városok sokasága is Jeruzsá­lembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan lelkektől gyötrötteket, kik mind meggyógyúlának." (Apostolok cselekedetei V. 16.) Lukács maga hét különböző lelki gyógyítást írt le, mert mint orvos, különösképpen is érdeklődött az apostolok munkásságá­nak eme oldala iránt. Pál apostol az ő hőse és ebben a könyv­ben a gyógyítás tehetségének többféle leírását látjuk, me­lyet az apostol maga is említ a korinthusbeliekhez írott leve­lében".

E gyógyító munka azonban tovább folyt az első három keresztény században is, „Az első három század   keresztényei még voltak győződve — írja Dr. Lindsay, a híres egyháztörténész, — hogy Jézus nem csak a léleknek, hanem a testnek is megváltást hozott. Az evangéliumokból, a levelekből és az egyházi atyák irataiból egyaránt azt olvassuk, hogy a test gyó­gyítását együtt folytatták a lélek gondozásával, Az egyháztör­ténetírók — talán a racionalista századok hatása alatt — át­siklottak ama tény felett, hogy a gyógyító munka milyen óriási szerepet játszott a kereszténység első századaiban, El kell azon­ban csak olvasnunk Harnack korszakalkotó művét, The Expansion of Christianity-t (A kereszténység elterjedése), s ott látni fogjuk e munka fontosságát és erejét. Bármit mondjunk is a Christian Science (keresztény tudomány, Mary Baker Eddy fe­lekezete) teológiájáról, azt el kell ismernünk, hogy lényegében véve a kereszténység ama valamikor igen fontos alkotó-része utáni vágy kielégítését szolgálja, mely a test lelki gyógyítása útján is építeni akarja Isten országát s "melyet nem pótolhat a legragyogóbb logikával megszerkesztett elméleti dogmarendszer sem," (College Addresses and Sermons. 4 old,)

Mindez nem azt jelenti, hogy é gyógyítással foglalkozó tanítványok, apostoli és egyházi atyák stb, ugyanolyan ered­ménnyel működtek volna, mint Jézus, mert hiszen Jézus csak egy volt az emberi történelemben, hanem jelenti igenis azt, hogy ha az epigonok és szürkébb egyéniségek is gyógyíthattak lelki utón (nevezzük talán psyhotherápiá-nak ?), annál inkább gyógyíthatott Jézus. Jelenti továbbá azt is, hogy Jézus követése igenis ebben is áll s a gyógyító munka terén is követőívé kell lennünk, nemcsak az imádkozásban és tanainak magyarázgatásában, Igenis, erre is vonatkozik Jézus üzenete s „Példát adtam nektek, hogy amiként én cselekedtem, ti is azonkép cseleked­jetek", viszont, aki csak elméleti síkon akarja Jézus-t követni, csak Messiásságát, megváltói munkásságát emlegeti, az olyan­nak idézhetjük Jézus ama másik megjegyzését s „Nem mindenki, aki mondja Uram, Uram, megyén be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát", Persze ez nem azt jelenti, hogy mi az orvosok munkáját próbáljuk elvégezni, hanem igenis jelenti azt, hogy azokat a lelki okokat, melyek igen sok boldogtalanságot, sőt sok esetben idegi  rend-

ellenességet is eredményeznek,   iparkodjunk   felismerni  s megértő lélekkel feloldani.( Erről különben most készülő s a Cura-pastoralis tárgykörében mozgó munkámban részletesen írok.)

4. Végül pedig feleljünk meg röviden erre a kérdésre is: mi tette Jézust képessé gyógyító munkájának elvégzésére. Lelki gyógymódról, sugallásról, a szem, a kéz erejéről olvasunk Jézus gyógyításaival kapcsolatban s ezek hallatára a tájékozatlan ol­vasóban felvetődhetik az ötlet í hipnotizálással gyógyított Jézus. Ez az ötlet nem új, már többször elhangzott s a teológusok mindannyiszor megbotránkozva emelték ég felé a kezeiket: „Mit? Hát hipnotizőrnek akarjátok megtenni Jézust?" Ez a megbotránkozás érthető volt a múltban, amikor a hipnózis lé­nyegéről és mibenlétéről még a tudomány is nagyon keveset tudott, a nagyközönség pedig — s ebből a szempontból a teo­lógusokat is a laikus nagyközönség soraiba kell állítanunk — csak bűvészek trükkjeiben, a Trilby regényen, színpadon és mozivásznon sokat látott Szvengálijában, vagy a napilapok rém­történeteiben találkozott ezzel a titokzatos és gyanús valamivel. A nagyközönség még ma is keveset tud a hipnózisról, a tudo­mány viszont azóta nagyot haladt s a hipnózis az orvostudo­mány naponta használt gyógyeljárásává lépett elő. Ha tehát figyelembe vesszük azt, hogy ma már ezrek és százezrek gyógyítását végzik szakképzett orvosok a hipnózis segélyével, talán kevésbé látszanék merésznek és sértőnek az a feltevés, hogy Jézus maga is a hipnózis útján érte el csodálatos gyó­gyító eredményeit. (  „Kétségtelen, — írja Dr. Völgyesi idézett műve 74 oldalán — hogy szakavatott  és  kellő gyakorlattal bíró  hipnotizőr-képességű orvos kezében, minden segédeszköz, vagy hókusz-pókusz nélkül, tisztára verbális   úton  (be­széd által) és kísérletileg legalább is olyan, sőt feltétlenül nagyobb százalékban idézhetők elő essek a jelenségek, amelyeket a biblia legnagyobb terápiái csodáitól kezdve a legkaleidoszkopikusabb változatosságul csodagyógymódok, avagy az újabb keletű bárminő specializáló   „pszichoterápiai iskolák"   eljá­rása valaha is produkálhatott.")

Nem is emiatt hát, hanem a kérdés tanulmányozása során leszűrt meggyőződésből felelem én a magam részéről s nem, Jézus nem volt hipnotizőr.

Jézus nem volt hipnotizőr, mert 1. semmi jel sem mutat arra, hogy ismerte volna azt a technikát, vagy módszert, amit a mai hipnotizáló orvosok alkalmaznak, erre nem is lett volna ideje, alkalma és helye;  s 2. bár a betegek meggyógyítását sokszor egészen részletesen írják le az evangéliumok, még csak nyomát sem látjuk annak, hogy a betegek a hipnózis jellegze­tes állapotába estek volna.

Viszont az tagadhatatlan, hogy Jézus sugallás (szuggesztió) útján érte el eredményeit. Vajon e két fogalom s hipnózis és szuggesztió, nem ugyanazt jelenti -e ? Nem. Épen Dr. Völgyesi kel ki az ellen a sajnálatos elmaradottság ellen, hogy e két fogalmat sokszor még orvosok is összecserélik. „ A. hipnózis szó — világosít fel Dr. Völgyesi (id. mű 108.old.) — egy élettani állapotot je­lent, míg a szuggesztió alatt egy élettani folyamat értendő." A hipnotizőr megfelelő helyen, megfelelő módszerrel, tudatosan éri el, hogy páciense hipnotikus álomba essék, Jézusról mind­ezeket nem lehet feltételezni a rendelkezésünkre álló adatok alapján, Jézus nem akart szemfényvesztő trükköket, szenzációs gyógyításokat művelni, ezek ellen a legkeményebb szavakkal védekezik is, hanem szíve megtelt szánalommal a szenvedő iránt és amikor hitet látott bennük, akkor úgy érezte, meg tudja őket gyógyítani. Gyógyítása azonban nem a gyakorló or­vos tudatosságával történt, nem azért követelte a hitet tőlük, mert tudta, hogy ez a „szuggeribilitás" előföltétele, hanem azért, mert az Atyát úgy ismerte, mint aki mindenkit meggyógyít és felemel, aki hozzá fordul, azaz hisz.

Hogy nagy egyéniségek szuggeráló hatással bírnak, az mindenki előtt ismeretes. Jézus azonban minden valaha élt nagy egyéniségnél nagyobb hatást tudott elérni, mert „teljes volt szentlélekkel", amint a káté tanítja, azaz, lelke annyira tele volt Istennel, hogy nem kérkedően, de boldog alázattal mond­hatta magáról : „Én és az Atya egy vagyunk", mint ahogy Pál apostol mondotta volt később : „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus,"

Jézus tehát, mint „Isten embere", ugyanazzal a teljes, kicsorduló szeretettel fordult a betegek felé, mint amellyel taní­tott, és ez az „Istennel teljes" szeretet megindította a hívő lel­kekben azt az „élettani folyamatot", azt a szuggesztiót, mely a gyógyulást eredményezte. Hogy ez így volt és nem valami csodadoktor, vagy Indiában tanult hipnotizőr szerepében vé­gezte Jézus gyógyításait, mutatja az a tény is, hogy sokszor egyszerűen csak jelenléte, máskor híre és közeledése is elég volt a gyógyulás bekövetkezéséhez (pl. a vérfolyásos asszony és a kapernaumi gutaütöttnek az esetében). Személyisége, híre, tanításai előidézték sokszor azt a „praehipnotikus szuggesz­tiót", és tömeg-szuggesztiót, mely a gyógyulás alapfeltételét, a szuggesztió élettani folyamatát megindították.

Ez a tárgy újabb és újabb kitérésekre, boncolgatásokra és magyarázgatásokra ragadja a vele foglalkozó teológust. Illő azonban, hogy végét vessük már a fejtegetésnek. Búcsúzzunk el hát főforrásunk (Body, Mind and Spirit) szavaival tárgyunktól :

„Ha Jézus gyógyításait általánosságban vizsgáljuk, látnunk kell, hogy azoknak az emberiség történelmében elhatározóan fontos szerepük volt. Mert ezáltal Jézus meggyőzte kővetőit embertársaik testi és lelki jóléte iránti jogaikról és kötelességeik­ről. Ugyanakkor pedig, mint tanításainak egyik legfontosabb részét, megmutatta azt az igazságot, hogy az egészség Isten adománya s viszont a betegség olyan rossz, mely ellen az em­bereknek küzdeniök kell, azzal a meggyőződéssel, hogy e küz­delemben Isten segítségünkre van.

Ilyenformán az egyház megalapítására és a kereszténység iránti érdeklődés felkeltésére nem kis mértékben volt befolyás­sal Jézus tanításainak ama része, mely azt a nagy titkot fedte föl, hogy a vallás a szükség idején mindig kész segítő erő, a békességnek és az egészségnek forrása, és hogy megszabadít a félelemtől, valamint azoktól a mentális és morális rosszaktól, amelyek állandóan fenyegetik az emberi életet. Jézus tevé­kenysége, gyógyításai és a léleknek a test fölött való úrrá-tétele eme szavaiban kap értelmet, célt és magyarázatot : „Én azért jöttem, hogy életök legyen és bővölködjenek". (Angolban : „hogy teljes életök legyen".) (János X. 10.)"