SZTANKÓCZY  ZOLTÁN   (2002. május 4-én Budapesten elhunyt Sztankóczy Zoltán. Ezzel az előadásával idézi fel emlékét a Keresztény Magvető folyóirat 2002. évi 2-3. számában.)

A ma és a holnap unitarizmusáról

Megköszönöm azt a kitüntető bizalmat, amelynek alapján a Magyarországi Unitárius Egyház felkért arra, hogy vállaljam el az unitarizmus jelenéről és jövőjéről, mai és holnapi helyzetéről és feladatáról megformált gondolataim előadását. Annál is inkább megtisztelő ez a felkérés, minthogy személyemben egy világi hívőre és nem a lelkészi kar képviselőjére esett a választás. Érthető, ha ilyen körülmények között magam nagyon is jól átérzem annak fontosságát, hogy ilyen nagytekintélyű hallgatóság előtt hogyan fogalmazom meg mindazt, amit elmondandó leszek. Ugyanakkor laikus világi voltom meg is könnyíti helyzetemet, mert kevésbé érzem valamilyen általá­nosan hangoztatott hitfelfogáshoz való igazodás elvárását, és kötetlenebbül adhatok hangot olyan mondatoknak, amelyektől tényleges lelkészek esetleg inkább tartózkodnának, jobban átérezve egyrészt alaposabb teológiai kép­zettségüket, másrészt a palástjukkal szembeni kötelezettségük súlyát.

A ma és a holnap unitarizmusához kapcsolódva egy viszonylag terjedel­mesebb mellékletet nyújthatunk át konferenciánk leginkább érintett részt­vevőinek. Ez a közel másfélszáz gépelt oldalnyi anyag nem kifejezetten erre a konferenciára készült, de ha majd beléjük tekintenek azok, akiket esetleg közelebbről is érdekelni fog, megállapíthatják, hogy ezek a szemelvények, illetve vázlatok nagyon jól kiegészíthetik mindazt, amiről csak nagy voná­sokban majd magam is szólok.

A kereszténység társadalmi szerepének válságát nemcsak a nagy keleti és nyugati ortodox vallások érzik, hanem miként az amerikai unitáriusok Atlantában megtartott kongresszusa jelzi, őket is elérte, és miként saját ta­pasztalataink jelzik, a mi magyar unitarizmusunk sem maradt elszigetelt kivételes helyzetben. Az unitárius-univerzalista kongregációnak ezen az ülésén a beszámolót tartó David Parke lelkész-történész már a bevezetőben azt hangsúlyozta, hogy a vallásos hit lényegét - Teilhardot idézve — az Is­tenben való elmélyedés jelenti, fejlesztésének kulcsa pedig a kérdések, két­ségek újra és újra való felvetésében és a válaszok őszinte keresésében rej­lik. Ezt követően arra utalt, hogy a mai vallásos hit nem maradhat meg a század első felében is még uralkodó liberális humanizmus talaján, amely nem akarta elfogadni az embert értékrend felett létező isteni értékrend gondolatát. Ma le kellett mondani az olyan humanista várakozásokról is, amelyek szerint az emberi tudomány és az emberi erkölcs képes lesz a rossz végleges legyőzésére. Ezt az öntelt humanizmust a második világhá­ború és az azt kísérő embertelenségek zátonyra futtatták, így újra fel kellett ismerni az Isten szeretetébe és igazságába vetett hit és bizalom számunkra pótolhatatlan erejét és értékét. A Humanista Manifesztumban, majd később a Washingtoni Deklarációban elfogadott liberális-humanista ihletettségü hitvallásokkal szemben újra az kell elsősorban hangsúlyt kapjon, hogy az unitárius hit feltétlenül a Bibliára épül, és ennek a hitnek a tengelyében Jé­zusban Jézusnak, mint a Krisztusnak a megváltása áll, aki életével, tanítá­saival, igehirdetésével, halálával és halála utáni győzelmével számunkra a messiási, megváltói erő legmagasabb csúcsát jelenti, és akinek küldetése mögött Isten akaratát ismerjük fel. Az unitarizmus központi kérdése feltét­lenül a hit, amely érzelmi-lelki tevékenység és az erre való meghívást az emberi szív és lélek fogja fel, és szellemünk formálja életszemléletünk és életvitelünk mércéjévé. A konferencia arra a következtetésre is eljutott, hogy az unitarizmusban a hívek is a hit megerősítését keresik és várják, ezért az egyházi közösségek lelkészeinek figyelme erre kell irányuljon, de úgy, hogy egyre nagyobb teret kapjanak a világiak is, akik a hit elmélyíté­sében is aktív résztvevőkké válnak.

Röviddel az atlantai konferencia után az U. U. Christian C. negyedéves folyóirat egyik kettős számát teljes egészében Palfrey Perkins hat előadásának szentelte, mint az „unitarizmus klasszikus értékértek", azzal a nyilván­való szándékkal, hogy az atlantai program teljesebb megértéséhez és meg­valósításához nyújtson hatékony segítséget. Ezeknek az előadásoknak a megismerése ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a Teilhardra való hivat­kozás nemcsak az atlantai konferencián kapott hangot, hanem jól felismerhető a teilhardizmussal való rokonság Perkins előadásainak gondolatvi­telében is, aki egyébként egy évtizeddel a konferencia előtt hunyt el, és az 50-es években egyik alapítója volt az U. U. Christian-nek. Ez a hat előadás a mai unitarizmus lényegét igyekszik megragadni és bemutatni, nemcsak az előadások akkori hallgatói, hanem mai olvasói számára is, akik útmutatást keresnek a jelen és a közeljövő unitárius útkereséséhez is.

Mielőtt erre rátérnénk, indokolt arra emlékeztetni, hogy a kereszténység jelenkori válságának okai között a kutatók első helyen a tudomány és a vallás közötti szembenállást, illetve a vallásos hitnek a tudományos ismeretek miatti gyengülését említik, amely jelenség már a 18. század óta — egyre gyorsuló ütemben —jelen van a keresztény kultúrájú társadalmakban, A val­lásos érzelem, gondolkodás és életvitel térvesztése mögött meghúzódó másik nagyhatású okot a társadalomban egyre erősödő fogyasztói, anyagias szem­lélet jelenti, amely mindenek fölé helyezi az anyagi javak, az élvezetek érté­kelését, szemben a vallás által kínált hitbeli, erkölcsi értékekkel. Ezek a je­lenségek századunk második felében különösen felerősödtek. E két fő ok mellett a kereszténység szerepét veszélyeztetik azok az egyébként nem val­lásellenes jelenségek is, amelyekben a hit utáni emberi vágyakozás kerül ugyan felszínre, de ezt nem a kereszténység értékeiben vélik megtalálni, ha­nem más, elsősorban keleti misztériumokban, fundamentalista vallási irány­zatokban, szélsőséges vallási csoportokban, szektás közösségekben.

A keresztény teológusok között általános az a nézet, hogy mind a terjedő szekularizációval, mind pedig a szektás és keresztényellenes irányzatokkal szembeni közdelemben a vallásos hit elmélyítése és az - elsősorban a ke­reszténységen belüli - ökuménia erősítése vezethet sikerre. A hit elmélyítése nem az elavult hitelvekhez való merev ragaszkodást, hanem a tudományos haladás és az összkeresztény értékek felé való nyitottságot jelenti, A vallásos érzést és a világról szerzett ismereteket, tehát a tudást és a hitet semmikép­pen sem indokolt egymást kizárónak tekinteni, hiszen az emberi tudat más-már tartományába tartoznak. A hit fényegét Pál apostol a zsidókhoz írt levélben (Zsid 11,1) úgy határozta meg: „A hit pedig a remélt dolgokhoz való bi­zalom és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés". Mai gondolkodá­sunk szerint is csak az tartozik a hit körébe, ami kívül esik a valóságra vo­natkozó ismereteinken, következésképpen, ami a tudományos fejlődés ered­ményeként bejut az emberiség ismereteinek tárházába, az már nem sorolható a hit körébe, amit pedig az emberiség tudományos tapasztalatai nem érhet­nek el, továbbra is a hit területét képezi. Teljesen elhibázott dolog volna azonban ebből a szembeállításból arra következtetni, hogy a tudottá vált dol­gok körének bővülése egyre szegényebbé tenné a hit világát. Minthogy az ismeretek és a hit az emberi tudatnak két külön arca, éppen az ellenkező le­het a várható eredmény, és az emberi gondolkodás fejlődése egyidejűleg gazdagíthatja a tudást és a hitet is. Példaként vehetjük a bibliai teremtéstör­ténet mögött rejlő világ és a mai kozmológia világának egybevetését. A te­remtés könyvének szerzői vajmi keveset tudtak az univerzum keletkezéséről és fejlődéséről, így gondolkodásukkal csak geocentrikus és statikus világ­rendszerhez jutottak el, amelyben az ember útja az édeni tökéletességből, a tudás megszerzésének bűne miatt, a pusztulás felé kell vezessen, ami alól csak a törvényhez hű maradék lesz kivétel. A mai kozmológia világképe összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb univerzumot állít elénk. Igaz ugyan, hogy a tudós kozmológusok egy része a teremtő isten nélkül magyarázza az evolúciós világot, de nem ismereteik bővítése juttatta őket ide, hanem erede­tileg is hiányzott náluk Isten létének elfogadása. Más tudósok ugyanilyen ismeretekre úgy jutottak el, hogy Istenbe vetett hitüket nem csupán megtar­tották, de a teremtés csodálatos volta és az evolúció nagyszerűsége hitüket még inkább elmélyítette, Isten-képüket még gazdagabbá tette. Az ószövetsé­gi Teremtő befejezett világot és kész embert állított a színre, akit ugyan a te­remtett világ élére helyezett, de tőle passzivitást kívánt, életútja lépéseinek meghatározását is magának tartva fent. A modern ismeretekkel is rendelkező hívő ember hitében Isten az embert éppen tudásának fejlődésével tette a te­remtés folytatójává és erkölcsi érzékének fejlődése révén a világért való felelősség hordozójává.

Unitárius körökben, de még lelkészek szájából is hallhatjuk azt a jelmon­datot, hogy az unitarizmus az „ész vallása". Ha ennek a kijelentésnek a mé­lyére nézünk, úgy inkább el kellene hallgassuk, mintsem, hogy érdemnek minősítsük. Az elmúlt századfordulóig a liberális humanizmus valóban úgy vallotta, hogy az emberi tudás a világ fejlődésének trónjára ölhet, és sikerrel megoldja az emberiség jövőjét. Most pedig éppen ott, ahol a tudás iránti hódolat a legnagyobb volt, és ahol ennek a jelmondatnak a forrása keresendő, az amerikai unitarizmus is rádöbbent arra, hogy jelene és jövője is egyaránt attól függ, hogy visszanyeri-e a vallásos hit az egyes ember lelkében és élet­vitelében, valamint a hívek közösségében általános fontosságát, vagy pedig ugyancsak a szekularizáció (elvilágiasodás) áldozatává válik.

Az ortodox kereszténységhez viszonyítva az unítarizmusban rejlő hitelvi értékek közül kettőt feltétlenül vezető helyre kell ültessünk, mert egyrészt számunkra meghatározó jelentőségűek, másrészt, mert ezek érvényesülését a kereszténység távlataiban is joggal várhatjuk, továbbá azért is, mert az ökumenében - éppen az előző két ok miatt - ezekről lemondani képtelenség lenne, és hitünk további fejlődésében is megtartják fontosságukat. Az egyik sarkalatos tétele az unitarizmusnak a dogmákkal szembeni „szabadság". Azt nem állíthatjuk, hogy a vallásoknak és ezen belül a hívek közösségének nincs szükségük hitük tartalma főbb tételeinek megfogalmazására, sőt ezt fontos eszköznek ítélhetjük ahhoz, hogy a vallások tanításai és a hívők hite ne váljék parttalan, megfoghatatlan és követhetetlen keretekké. Az unitarizmus a dogmákat két fő okból nem tartja a hit szempontjából hasznosnak. Az egyik, hogy rugalmatlanságuk nem tudja kielégítően követni a hit fejlődését, ami ha hosszabb időtávban is, de minden vallásban, így a kereszténységben is bekövetkezhetik. Különösen veszélyeztetheti a dogmák merevsége az em­beri tudás és a hit közötti feszültségek feloldását. A dogmákról bebizonyosodhatik az is, hogy nem felelnek meg a Biblia, közelebbről az Újszövetség tartalmának, és attól idegen hitelveket fogalmazhatnak meg, amelyek meg­nehezítik a kereszténységen belüli egységes értelmezést, illetve tápot adhat­nak indokolatlan hitvitáknak, feloldhatatlan szembenállásnak. Az unitarizmus „dogma-szabadságát" feladni az unitarizmus lényegéből fakadóan a jövőben sem  lesz elképzelhető, annál  is kevésbé, mert maguk az ortodox keresztény vallások is - érzik a dogmákhoz való ragaszkodásuk mellett - a dogmák hátrányait is, amelyeken a dogmák fellazításával, újraértelmezé­sével igyekeznek segíteni. A dogmákkal kapcsolatban talán ajánlatos lenne újragondolni, hogy helytálló-e az unitarizmust, mint „érték-kereszténységet" szembeállítani a „dogma-kereszténységgel". Súlyos és tarthatatlan minősítés lenne a dogmákat érték nélkülinek ítélni, és egyébként tartalmilag sem lehet a dogmát és az értéket egymás ellentéteként értelmezni, A dogmakeresztény­séggel a szabadelvű kereszténységet inkább lehet szembeállítani, és az, hogy a dogmákkal szembeni szabadság valóban értékké válik-e, elsősorban nem a dogmák lététől vagy nemlététől, hanem az Istenbe vetett hit tartalmától és követésétől függ. Minél inkább áthatja az egyes ember és a vallási közössé­gek életét az Istenbe vetett hit, minél inkább él bennünk és közöttünk a sze­retet, annál inkább valósítanak meg keresztény értékeket.

Az unitarizmus másik sarkalatos tétele az egyszemélyű és egylényegű Egy isten megvallása, ami egyenesen éppen a lényeget jelenti, és nyilvánva­lóan ehhez ragaszkodik a legjobban, miként a múltban, úgy a jövőben is. Dávid Ferenc unitárius Egyisten-hite a Bibliára épült, és nem filozófiai fejte­getéseknek volt az eredménye. A mai unitarizmus Egyisten-hite ugyanúgy, mint az ő idejében, változatlanul a Biblián alapul és elsősorban éppen Jézus Krisztus kinyilatkoztatásán. Egyisten-hitünknek Jézus kijelentéseire való építése ma és a jövőben még az eddiginél is nagyobb hangsúlyt kell kapjon. Amikor az unitarizmus az Egyisten-hitet vallja, akkor az evangéliumban Jé­zus által megfogalmazott Isten-képet fogadja el, és nem az unitárius, hanem a trinitárius Isten-fogalomról mondható el, hogy közvetlenül nem Jézus és a tanítványok által, hanem a kora görög-keresztény gondolkodóknál formáló­dott ki. Az Ószövetség Istene és az Újszövetség Istene, a Törvény Istene és az Evangélium Istene személyében ugyan értelemszerűen csak ugyanaz le­het, de a judaista Isten-hit és a jézusi isten-hit az Egyistent nem ugyanúgy vallja meg hitében. Jézus Istent Léleknek, Igazságnak, Szeretetnek és Atyá­nak vallotta, és mi ugyanúgy valljuk. Amikor pedig Egyisten-hitünket han­goztatjuk, akkor nem valamilyen, a judaizmus és a keresztény Isten-fogalmak között állunk - miként azt ortodox körökben olykor megjegyzik —, hanem a krisztusi kinyilatkoztatás mellett horgonyzunk le, és nem követjük a kora kereszténység trinitárius útját. Mi Jézusnak evangéliumi igéihez ra­gaszkodunk, mert Istenről a legteljesebb, felülmúlhatatlan tartalmú fogalmat neki köszönhetjük, és valljuk, hogy amit később többletként fűztek hozzá, az nem javíthatott az ő tiszta megfogalmazásán, legfeljebb csak bonyolulttá tette azt, ami nála egyszerű és minden emberi lélek számára világos és érthető. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy az unitárius Egyisten-hit, a tu­dományos gondolkodás felé is teljesen nyitott, és a keresztény reform-kísér­letek - ha meg is tartják a Szentháromsághitét, annak magyarázataiban -ahogyan nyitnak a tudomány felé, olyan mértékben egyben közelednek az unitárius  ami ezzel egybeesik, az eredeti evangéliumi jézusi Egyisten-hithez is, ahol Isten Igéje és Isten Lelke nem különülnek el magától Istentől sem lényegben, sem személyben.

Minthogy az unitárius és a trinitárius kereszténység Isten-fogalma Jézus Krisztus személyére és szerepére, emberi és isteni természetének megvallására vezethető vissza, nem kerülhető meg, hogy a ma és a holnap unítarizmusával kapcsolatban ne térjünk ki erre a kérdésre is, amely egyébként is kulcskérdése a keresztény vallásoknak. Azt mindjárt leszögezhetjük, hogy mi ebben is közvetlenül az evangéliumi üzenetre építkezünk Dávid Ferenc szellemében, és ebben látjuk jövőnk zálogát is. Ha nagy vonásokban fel akarjuk vázolni, úgy Jézus Krisztus személyére és szerepére vonatkozóan négy fő változat különböztethető meg. Az evangéliumokból az szűrhető le, hogy Jézus életében egyrészt nála és a tanítványok körében egyértelmű volt Jézusnak Krisztusként való megváltása, míg a judaista zsidóság éppen ezt a messiási, krisztusi szerepet tagadta meg, és legfeljebb a tanítómester, a rabbi vagy a próféta szerepet fogadta el. Ezen a két irányzaton túlmenően Jézus halála után két újabb irányzat alakult ki és vált egyre általánosabbá. A két változatban közös vonás Krisztus Isten-voltának megvallása, de a keleti or­todoxiában Jézus ember-volta csaknem teljesen feloldódott és Pantokrátorként isteni szerepe vált a hit alapjává, míg a nyugati ortodoxra Jézus Krisztus emberi természetét nem szorította háttérbe és a modern felfogás ezt ki is emeli, az isteni természet változatlan megvallása mellett.

A tradicionálisnak jelölhető és a jelenleg hangoztatott unitárius nézőpont mérlegelése előtt indokoltnak tűnik annak a Péteri vallomásnak felidézése, amely Cezarea Filippi előtt hangzott el, és mind a három szinoptikus evangéli­umban megtalálható, legbővebben Máténál (Mt 16,13-17). Jézus kérdésére a tanítványok azt válaszolták, hogy az emberek (a Jézust nem követő zsidók) jé­zust legfeljebb tanítómesternek, prófétának ismerték el. Ezután nekik tette fel a kérdést, hogy ők, a tanítványok kinek tartják őt. A tanítványok nevében is Pé­ter adott feleletet, miszerint az ő számukra Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia. Jézus annak megjegyzésével fogadta el a választ, hogy annak értékét nem az okoskodás, hanem az Istentől kapott benső hit hitelesíti. Ebben a néhány evan­géliumi versben a lényeg teljessége tárul elénk. Jézus hívei számára a Krisztus volt, a judaizmus pedig éppen ezt nem fogadta el. Követőit nem a gondolko­dás, a filozófia érvelése vezette, hanem benső hitük a Krisztusság felismeré­sében és megvallásában. A kérdésre adandó válasz akkor is, most is próbaköve a kereszténységhez való tartozásnak. Dávid Ferenc unitarizmusa az evangéli­umi hűség szerint fogalmazott, amikor Jézust Krisztusnak és kiegészítésül is­ten Egyszülött Fiának is és Megváltónak is vallotta. Az unitáriusok hitvallásai szerint három évszázadon át ragaszkodott a Dávid Ferenc-i Krisztus-fogalomhoz. Ezt tükrözi a 19. század közepének Channing—Kriza hitvallása,, és ezt a századforduló előtt kiadott Ferencz József-i káté is, amelyben Jézus Krisztus szerepét az Apostoli hitvallással egyezően vallották az unitáriusok is. A századunkban megfogalmazott hitvallások erről a hagyományos útról letér­tek. Még nem úgy vallották Jézust, mint Krisztust, Istenfiát, Urunkat, hanem mint Isten legjobb Fiát, igaz Tanítómestert. A Kiss Elek nevéhez kapcsolt — egyébként sok modern gondolatot tartalmazó — káté ezen is túlment, amikor határozottan jelenti ki, hogy Jézust nem tartjuk Krisztusnak, mivelhogy ez egyenlő tenne istenségével (VI. 40 pont). Ezek a század forduló idején meg­érett felfogások - ebben aligha tehet tévedés - ugyanarra az emberközpontú liberális humanista szemléletre vezethetők vissza, amely akkor az unitarizmus­ban általában érvényesült, és amelyről a mai modern unitarizmus szeretne visszatérni - miként Atlanta is jelezte - a valóban evangéliumi unitarizmushoz. Ezzel a lépéssel nem csupán a vallásos hit újraéledését lehet szolgálni, de a kereszténységen belüli közeledést is elő lehetne segíteni, amelynek kétség­telenül egyik, talán éppen a legnagyobb akadálya Jézus Krisztusként való megvallásának elhagyása.

A történelmi kereszténységen belül az unitarizmus következetesen ra­gaszkodott az eredendő bűn hittételének tarthatatlanságához, elsősorban azon az alapon, hogy Jézus igehirdetéséből ez teljesen hiányzik, és csak később alakult ki Pál apostol levelei alapján. A megújulást kereső mai ke­reszténység - főképpen az evolúció törvényének hatására - ugyancsak ma­gáévá kellett tegye az áteredő bűn hittételének elvetését. Nyilvánvaló, hogy az élet a sejt kialakulásától kezdve évszázmilliókat kitevő fejlődés írtján ért el a mai gondolkodó emberiségig, és ez a fejlődéslánc a jelenből a jövő táv­latai felé tovább tart. Az emberi erkölcs és erény, a vallásos hit, de ugyanak­kor a rossz és a bűn is nem kívülről kerültek az emberbe, hanem együtt ala­kultak ki a távlati múltba vesző fejlődés keretében együtt létezően, ambiva­lensen. Az emberi tudat fejlődése egyre magasabb szintre jutott ugyan, de ezzel együtt fokozódott bonyolultsága, érzékenysége és sérülékenysége is. A szellemi-lelki fejlődés csodálatos magasságba emelte és töltötte meg tarta­lommal az emberi létet, de nem hunyhatjuk be szemünket a rossznak, a bűnnek párhuzamos térhódítása előtt. A bűnre való hajlam, a rossz vonások generációs örökségként részben velünk együtt születnek és fejlődnek ki ben­nünk életünk során, nagyobb részük azonban a társadalomból kerül a mi életünkbe, és a társadalomban generációról generációra ez is átered. A mo­dern teológia ebben látja ma az áteredő bűn tartalmát, amelyet részben hozunk, részben kapunk egyéni és társadalmi örökségként. Jézus idején is ez volt a helyzet, és Jézus is úgy hívott megtérésre, hogy egyénenként mindenki és ezen keresztül a társadalom forduljon el saját konkrét bűneitől, és hallja meg az Atya szeretetet kínáló szavát, és viszonozza, egyben az embertársai felé is gyakorolja, tökéletességre törekedve, a szeretetet. A bűn, a rossz itt él bennünk és közöttünk, és a mai keresztényeknek is nap mint nap szüksége van a megtérésre, hogy a jézusi úton járjon.

Az áterendő bűn hittételét fenntartó keresztény számára ennek elhagyása kétségtelenül nagy nehézséget támaszt, hiszen egész hitrendszerünk egyik alapját jelenti, hogy csak a legfontosabbra utaljunk, a krisztusi megváltás tartalmára. Az unitarizmusnát és a szabadelvű kereszténységnél ez a gond eleve feloldódott, ám itt is jelentkezik két kérdés. Az egyik, hogy Jézus mű­vét megváltásnak, őt pedig Megváltónak valljuk-e? Dávid Ferenc számára — úgy tűnik - ez nem volt kétséges. A századforduló Ember-Jézus szemlélete és az eredendő bűnnel való szembenállás odavezetett, hogy megváltás és Megváltó helyett inkább szabadításról és Szabadítóról tanítottunk. Eltekintve attól, hogy a fogalmak és a szerepek mindkét esetben szinonimák és azonos jelentésűek, nem helyesebb-e ez esetben is megmaradni a keresztény újszö­vetségi szó- és névhasználatánál, és a tartalom unitárius megfogalmazásának evangéliumi alapját igazolni, és ahhoz ragaszkodni? Ez jelenti a második kérdést, vagyis a megváltás unitárius értelmezését. Ezzel együtt nagyobb fi­gyelmet kellene szentelni közösségi együttléteinken, tatán prédikációinkban is a kétségtelenül jelenlevő és terjedő rossz leleplezésének, gyökerei megvi­lágításának, legyőzésük lehetőségének és a megtérés megnyugtató, felemelő élményének.

Esendőségünk, vétkeink és bűneink beismerése telkünkben történik meg, és ott a helye a mi ismétlődő megtéréseinknek is, ott tehát, ahol mi Istennel találkozhatunk. Vallásos hitünk lényege, hogy lelkűnk el tud mélyedni Istenben, és ennek az elmélyedésnek, a lelkűnkben megvalósuló találkozásnak ad keretet az imádkozás. Az istenbe vetett hit nem lehet meg a hozzá való imádkozás nélkül, és aki nem tud vagy nem akar imádkozni, az bizonyára magában Istenben sem hisz őszintén. Miként misztérium húzódik meg az ember Isten-hite mögött, hiszen egy transzcendens Legfőbb Lényben hisz, akit Személyként szólít meg, ugyanúgy misztérium az imádkozás aktusa is, amikor egy ember saját lelkében találkozik ugyanezzel az Istennel, aki tehát feltétlenül immanens is. A századforduló humanista magabiztossága nem csak Jézusnak, mint Krisztusnak a megvallását kapcsolta ki, de elhalványí­totta a személyes Isten létezésébe vetett bizonyosságot is, következésképpen az imádkozás is veszített az emberi lelket felemelő, megnemesítő szerepéből. A keresztény hit nem lehet meg misztériumok, hit-titkok nélkül, és közöttük éppen ez a három a legfontosabb: hit Istenben, szerető Mennyei Atyánkban, hit Jézusban, mint Krisztusban, és hit az Istenhez szóló, lelkünkből fakadó imádkozás értékében. Ez a három keresztény „egyszerűség" szervesen összetartozik. Az Istenre irányuló hit-titkot Jézus nyilatkoztatta ki minden keresztény számára, és mi ebben fenntartás nélkül hiszünk is, és ez a hit teszi számunkra az Ember-Jézust Ember-Krisztussá. Ha a Kiss Elek-féle káté sza­vait idézzük („Jézus a lehető legmagasabb fokú eszményi ember"), akkor lé­nyegében ugyanazt mondjuk, amit az evolúciós kereszténység (így Teilhard is) vall, hogy Krisztus jelenti az Istenhez tartó emberi fejlődés csúcsát és beteljesülését. Az unitárius imádkozás jói ismert hittétele, a „non adoramus" azt jelenti, hogy kizárólag Istent imádjuk, imádkozásunk nem szól Jézushoz. Mi valóban kizárólag és közvetlenül Istenhez fordulunk imáinkban. Nem imádkozunk tehát Jézushoz, ámde imádkozásunknak Jézus mégis részese, mert bár nem hozzá, de lényegében vele imádkozunk, hiszen neki nem csu­pán Isten-képünket köszönhetjük, de ő mutatta meg, hogy miként vonhatjuk be Istent saját lelkünkbe, az ö életpéldája az Istenhez és az embertársakhoz vezető szeretet tökéletes útját, és ő világította meg nekünk Istenhez forduló imáink tartalmát és erejét is. A Miatyánkon kívül nem maradt ránk Jézus imáinak szövege, de az evangéliumokban azért értesültünk arról, hogy nagy elhatározások, döntő lépések előtt félrevonult és hosszan imádkozott, feltehetően az Atyába vetett hitének erősítése, a rá váró ítélet vállalásához szükséges erő kérése érdekében. A János szerinti evangéliumban a „főpapi" ima keretében Jézus önmagáért, majd a tanítványokért és ezután a hívők kö­zösségéért mondott imák is betekintést nyújtanak a Jézusi imádkozás tartal­mába.

Jézus példájához igazodva a hívő unitárius nem azért fordul imájában Is­tenhez, hogy valami kedvezményt, kivételezést, előnyt kérjen saját számára, hiszen az Igazság Istene nem lehet személyválogató, és aki másokkal szem­ben kér valamit saját magának, az nem számíthat meghallgatásra. Termé­szetesen fordulhatunk kéréssel is Istenhez, amikor lelkierőt, segítséget vá­runk tőle nehéz helyzetekben, döntő lépések előtt, amikor hitünk erősítésére, kétségeink legyőzésére van szükségünk, amikor lelki vigaszt, megnyugvást keresünk, amikor hibáink és vétkeink miatt bűnbánatot érzünk, megbocsátást remélünk, és megtérni kívánunk. Ezek például motívumok, amelyekkel saját dolgainkkal bizalommal fordulhatunk imáinkban istenhez, és bizakodhatunk abban, hogy lelkünk meg is kapja a kért erőt, a várt bocsánatot, a megújuló hitet, a remélt megnyugvást. Az imádkozás lényege minden esetben a kap­csolat keresése lélekben Istennel, és ettől a kapcsolattól elsősorban nem ah­hoz kaphatunk támogatást, hogy minek az elérésében reménykedhetünk, ha­nem abban, hogy mivé és milyenné kell váljunk ahhoz, hogy az élet célját és értelmét, a szeretetre való tökéletes önátadást minél inkább megközelíthes­sük.

Ha a ma és a holnap unitarizmusa nagyobb szerepet akar betölteni az egyházi közösségek élete tartalmának formálásában-, istenhez való közelíté­sében, Jézus Krisztus tanításainak és életpéldájának követésében, úgy fő fi­gyelmét a hit elmélyítésére keli fordítania, és csak ez lehet hatékony eszköz arra is, hogy az egyre burjánzó vallási vagy ezoterikus szekták, vagy a nem keresztény vallások hatását ellensúlyozhassa. A ma és a holnap unitarizmusa Dávid Ferenc nyomán biblikus vallás kell maradjon, amely közvetlenül Jé­zus Krisztus evangéliumi üzenetére épül. A hit elmélyítése érdekében az Új­szövetség és különösen a négy evangélium, továbbá a Páli és az apostolt le­velek megismerésének, modern keresztény és unitárius magyarázatának in­dokolt fontos szerepet tulajdonítani. Az vinné talán a legeredményesebben előre a bibliai foglalkozásokat, ha lehetőleg minél több világi hívő vállalna aktív szerepet a szövegek bemutatásában és kommentálásában.

               …..

A viszonylag kisebb résztvevői létszám a bibliai foglalkozásokat kötetlenebbé teszi, és kölcsönösen jobb el­mélyedést kínál, ám nyilvánvalóan csak szűkebb körben. Nagyobb közösség, a hívek szélesebb köre számára is szükségesnek tűnik azonban az unitárius hit tartalmának jobb megismerése és tudatosabb vállalása. Ehhez azonban nem alakult még ki megfelelő fórum. Talán a Dávid Ferenc Egylet vállalhat­ná magára ezt a feladatot úgy, hogy az ökumené szellemében nem -unitárius hitmagyarázók is felkérést kaphatnának, különösen azok, akik a keresztény hitélet megújításának és elmélyítésének híveiként ismeretesek.!

Befejezésül: ismételten megköszönöm egyrészt azt, hogy szót kaptam, és még inkább azt, hogy meg is hallgattak. Ha úgy találják, hogy bőven akad kifogásolni való abban, amit elmondani bátorkodtam, úgy, kérem, tudják be annak, hogy teológiai tájékozottságom annak ellenére sem hasonlítható az Önökéhez, hogy majdnem negyedszázadot töltöttem már azzal, hogy minél jobban megismerkedjem a Szentírással és a Szentírás többoldalú magyará­zataival, valamint a vallási megújulásért fáradozó teológusok nézeteinek megismerésével és unitárius szemszögből való elemzésével. Mindemellett szavaim nem voltak többek, mint egy unitárius hívő őszintén megvallott né­zetei, amely nézetek mögött a hitbeli megújulás elkötelezettsége, és ez elkö­telezettség mögött pedig unitárius egyházunk és hitünk szeretete áll, azé a hité, amely mindnyájunkban mint Isten szerető ajándéka él.