Jézus ismerete számít: a húsvét előtti Jézus!

Jézus ismerete alakítja a keresztény életet és befolyásolja a keresztény életfelfogást. A legáltalánosabb, ismert Jézus kép - amit Marcus Borg a "népszerű képnek" hív - úgy mutatja be őt, mint az isteni megváltó. Tömören szólva, ez a kép a Jézussal kapcsolatos három klasszikus kérdésre adott válaszok csillagképe. Ki volt Ő? Isten egyszülött fia. Mi volt a célja vagy missziója, küldetése? Hogy meghaljon a világ bűneiért. Mi volt az üzenete? A legközpontibb, saját magáról: azonossága, kiléte, mint Isten fia, halálának megváltó volta és a benne való hit, bizalom fontossága, lényeges volta.

Jézus az volt akinek mondotta magát az evangéliumokban és meghalt a bűneinkért. Ezt még hívhatjuk: fideistikus keresztény képnek is, amelyiknek az elsődleges mozgató ereje a hit, úgy értelmezve, mint hinni abban, hogy bizonyos dolgok Jézussal kapcsolatban igazak.

Valamivel kevésbé ismert Jézusnak olyan képe, mint tanító. Jézusnak egy dogmatika mentes képe, amelyet azok vallanak, akik nem tudják mit csináljanak, vagy hova tegyék a keresztény hagyományok által Jézusról készített doktrinális igényeket. Amikor ezeket félre tesszük, ami marad nem más, mint Jézus egy nagy tanító. Erkölcsi tanításait elég nagy általánosságban lehet értelmezni (Isten és felebarát iránti szeretetének Nagy Parancsolata vagy az Arany Szabály: azt cselekedni másoknak amit magadnak szeretnél) vagy elég sajátos módon lehet értelmezni, mint az igazságosság nagyon keskeny kódja, jogszabály gyűjteménye. De mindkét esetben a keresztény élet kép, amelyik a Jézus felfogásából ered abban áll, hogy "jónak lenni" és keresni, törekedni arra az életmódra, amelyiket Jézus szerint nekünk élnünk kellene.

Mint ahogyan Jézus első képe a keresztény életnek egy fideistikus képéhez vezet, úgy Jézus második képe a keresztény életnek egy morális, erkölcsös képéhez vezet. Nekem úgy tűnik, hogy egyik kép sem megfelelő. Nemcsak pontatlanok, mint történeti Jézus képek, de a keresztény életnek egy csonka, befejezetlen képéhez vezetnek. Az élet végül is nem a hivésről vagy a jónak levésről szól, hanem egyfajta Istennel való kapcsolatról szól, amelyik bekapcsol minket egy átalakító utazásba.

A keresztény életnek olyan felfogása, megértése, mint egy átalakító utazás, Jézus alternatív képében gyökerezik. Ez a kép a mai bibliai és történeti kutatásból ered. Habár újnak és eleinte idegennek, szokatlannak látszik, nagyon régi, visszamegy az őskeresztény mozgalom első századába.

A hit Krisztusa az, akivel találkozunk az evangéliumok felületi szintjén, valamint a negyedik és ötödik századokban teljesen kidolgozott keresztény dogmákban. Az a Jézus - a hit Krisztusa - akiről úgy beszélnek, mint isteni, egyenlő Istennel, egylényegű Istennel, előbb volt mint a világ, a szentháromság második személye.

Jézus, az ember - a történeti Jézus - teljesen más volt, különbözött mindettől. Éles megszakítás, törés (mintsem folytonosság) van a történeti Jézus és a keresztény hagyomány Krisztusa között.

János evangéliumának a megértése egy nagyon jó megvilágítását adja ennek. János Jézusa világosan különbözik a Mt, Mk és Lk Jézusától, az utóbbi hármat úgy ismerjük, mint a szinoptikus evangéliumok.

Jánosnál Jézus úgy beszél, mint isteni személy. A nagy "én vagyok" állítások ("Én vagyok az élet kenyere", "a világ világossága", "az út, igazság és élet" stb.) mind sajátosan Jánosi. Ugyan ilyenek az "Én és az Atya egyek vagyunk" és "Aki engem látott az Atyát látta" állítások is. A szinoptikus evangéliumokban Jézus másképpen beszél; üzenete nem önmagáról vagy azonosságáról szól. Mint a legtöbb keresztény, egyszerűen összeillesztettem e két különböző Jézus képet és valóban nem voltam tudatában, hogy mennyire különbözőek. Azt feltételeztem, hogy Jézus mindkét formában beszélt, mint ahogyan Jánosnál találjuk és úgy is mint ahogyan a szinoptikusokban megtaláljuk.

Tudatában kell lenni annak, hogy: A szinoptikus és Jánosi Jézus kép közti kontraszt, ellentét olyan nagy, hogy csak az egyik lehet történeti, a másik nem. Az ítélet alapján János a nem történeti. János evangéliumában levő Jézus kép lényegében a hit Krisztusa és nem a történeti Jézus. Jézus soha sem beszélt úgy önmagáról, mint Isten fia, aki egy Istennel, mint aki a világ világossága, vagy az út, igazság és élet stb. Csakugyan, ő soha sem mondotta a Jn3,16 szavait.

Minél többet tanulmányozzuk a keresztény hagyományt, annál átlátszóbbá válik annak emberi eredete. A vallások általában (beleértve a kereszténységet is) nyilvánvalóan kulturális termékek.

összpontosítanunk kell arra, hogy mit tudhatunk meg Jézusnak "e világgal" való kapcsolatáról. Kora társadalmi és politikai életébe való bekapcsolódására kell összpontosítani, különösen az első századi zsidó társadalmi világ tisztasági rendszerének a kihívására. ő az együttérzés politikájának, elméletének volt az elkötelezettje egy olyan társadalomban, amelyikben a tisztaság politikája uralkodott. Tudatában kell lennünk, hogy Jézus több volt mint egy társadalom politikai alak.

A történeti Jézus és a hit Krisztusa közti különbség nyilvánvaló. Egyszerűen nagy különbség van aközött aki Jézus volt, mint történeti alak és aközött ahogyan ő beszél az evangéliumokban és a későbbi keresztény hagyományban. Az ellentét kifejezésére használjuk tovább: a húsvét előtti Jézus és a húsvét utáni Jézus megnevezéseket. Sokkal pontosabbnak és megvilágosítóbbnak látszik.

Ha a názáreti Jézus nem olyan volt, mint a róla szóló népszerű kép, akkor milyen volt?

Forrásaink is elsősorban kettősek. Az első forrás (és a legfontosabb) a Mt, Mk, Lk ős rétege (a szinoptikus evangéliumok vagy egyszerűen a szinoptikusok), amelyek Jézus mondásokat tartalmaznak, jellegzetes cselekedeteket, és a felnőtt működésének egy vázlatos keretét. A második forrás a nemrég felfedezett Tamás evangéliuma ősi rétege, amelyet 1945-ben találtak meg Egyiptomban. Tamás csak Jézus mondásokat tartalmaz (összesen 114-et) és bizonyosak lehetünk, hogy egyesek Jézustól magától erednek.

Jézus mélyen zsidó volt. Ezt a világos tényt nagyon fontos kihangsúlyozni. Nemcsak születése és társadalmi élete által volt zsidó, hanem az is maradt egész életén keresztül. Szent könyve a zsidó Biblia volt. Nem volt szándékában egy új vallás alapítása, de úgy látta önmagát, mint akinek küldetése, missziója van a Judaizmuson belül. úgy beszélt zsidó társaihoz, mint zsidó. Korai követői is zsidók voltak. Az Újszövetség minden írója zsidó volt (talán az egyetlen kivétel a Lk-ApCsel szerzője).

Habár nagyon nehéz elfogadni, de néhány keresztény látszólag nincsen tudatában Jézus zsidó voltának, vagy ha igen, akkor nem tulajdonítanak nagy dolgot neki. Sőt, keresztények gyakran tudatosan vagy tudattalanul antiszemita vétkeket követtek el, azonosították Jézust a kereszténységgel és ellenfeleit a Judaizmussal és ebből kifolyólag úgy látták Jézust és az őskeresztény mozgalmat, mint amelyik zsidó ellenes. Az Újszövetség egyes részei és a népszerű Jézus kép is támogatták a fogalmat, hogy a "zsidók" megtagadták Jézust.

De Jézus ellenségei nem képviselik teljesen a zsidó népet vagy nemzetet. "A zsidók" nem tagadták meg Jézust. Sőt, az a pár zsidó személy, akik benne voltak a kivégzésében egy kis, de erős elit csoport volt, akik erejüket, hatalmukat a rómaiaktól kapták. Ahelyett, hogy képviselték volna a zsidókat, úgy lehet bemutatni őket, mint akik közrejátszódtak a zsidó nép elnyomásában (a rómaiakkal).

Jézus elkülönítése a Judaizmustól tragikus következményt vont maga után a zsidók számára századokon keresztül. A szétválasztás történetileg sem helyes és minden hü Jézus képet a legnagyobb komolysággal kell venni, mint amelyik a Judaizmusban gyökerezik.

Nagyon keveset tudunk Jézus nyilvános működése előtti életéről. A tudósok véleménye szerint a születési és gyermekkori történetek nem történetiek. Mivel ez még ma is nagyon sokaknak új az egyházon belül, érdemes leírni, hogy miért vannak így látva ezek a történetek.

Az Újszövetségben Jézus születése csak két nagyon későbbi forrásban található meg, Mt és Lk evangéliumaiban, mindkettőt az első század utolsó húsz évében írták. Pál, egy korábbi újszövetségi író, aki eredeti leveleit kb. Ju.48 és a halála, valamikor Ju. 62 és 64 között írta, egyáltalán nem említi, hogy Jézus ilyen csodálatos módon született volna. Mk sem említi, a korábbi evangélista, amelyet 70 körül írtak. János evangéliuma sem említi. Legvégül, ez azt sugalmazza, hogy a Jézus születési történetek nem voltak fontosak az őskeresztény mozgalom számára.

Ezen különbségek az alap arra, hogy a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a születési történetek nem történeti beszámolók, hanem jelképes elbeszélések, az őskeresztény mozgalom alkotásai. Bizonyos értelemben, minden evangélistának egy fontos témát tükröz vissza. Pl. Jézus családfájának Izrael királyain keresztüli vezetése és a bölcs emberek története, akik a "zsidók királyát" keresik, aki megszületett, ezzel Mt. Jézus királyságát akarja hangsúlyozni. Lk amikor Jézus családfáját a prófétákon keresztül vezeti és a pásztorokkal (akik kiközösített emberek voltak) akikhez a születés új híre megérkezett, ezzel Jézus gyökeres társadalmi próféta voltát hangsúlyozza.

A születés történetek a sokkal eredetibb vallásos képzeletet használják fel. Jézusnak a Lélek általi fogantatás történetén keresztül, Mt és Lk kijelenti, hogy ami történt nemcsak egyszerűen "a húsé", hanem "istené" vagyis a "Lélek által". Mindketten erőteljesen kifejezik az ősi témát, hogy a világosság felváltotta a sötétséget, Mt. a csillag vezetése, sugárzása által, mint jelző a bölcseknek, Lk. a maga Isten dicsőségével, amelyik megjelenik az éjszakában és az angyalok éneke a pásztoroknak. A negyedik században a keresztény egyház határozatával, hogy Jézus születését télen ünnepelje meg, tökéletesen kifejezi ezt a szimbolizmust (legalább is az északi féltekén): egy nagyon mély sötétség idején született és születése a világosság jövetelét jelenti.

Vagy még összetettebben fogalmazva, Jézus a fény a mi sötétségünkben. Újból hallani a születési történeteket a kritika utáni naivitás állapotában képessé tesz meghallani azok gazdag szimbolikus, jelképes kijelentéseit, anélkül, hogy szükség lenne hinni azok történeti valódiságában.

Természetesen, ezek a történetek közvetve mondanak valamit a történeti Jézusról, még akkor is, ha kételkednünk kell, hogy valami igazat is mondanak a születéséről. Pontosabban, elmondják, hogy olyan csodálatos személy volt, hogy ilyen fajta történeteket mondottak róla. Hasonló történeteket másokkal kapcsolatban is mondanak. De hogyan történhetett, hogy ilyenszerű történeteket mondanak egy ilyen kitaszított galileai zsidóról? A történetek felvetik a kérdést: Milyen modorú, stílusú ember volt? Kicsoda volt ő?

 Jézus társadalmi élete és korai felnőttkora

  Ahogyan tovább lépünk a kanonikus születési történeten túl, más történetek is keresik, hogy kitöltsék Jézus hiányzó életét, és ezekre is a hasonló - nem történeti - ítélet alkalmazható. Egy ilyen történet gyűjteményt találunk a második század végi Infancy Gospel of Thomas (Tamás gyerekkori evangéliuma)-ban (nem kell összetéveszteni Tamás evangéliumi mondásaival), amelyek csodálatos történeteket mondanak el Jézusról, mint gyermekről. Pl. öt éves kora körül verebeket csinál agyagból szombatnapon és amikor megkritizálják hogy megszegi a szombatot, mert "dolgozik", összecsapja a kezeit és a verebek elszállnak.

Amikor hat éves lehetett, egyik játszótársa véletlenül meglöki Jézus oldalát: Jézus nagyon felingeredett és azt mondta neki: "Ne menj többé tovább a te utadon" és a gyermek azonnal elesett és meghalt.

Röviden, nincsen egyetlen történetileg megbízható történet , leírás Jézusról harminc éves kora előttről. De mégis az evangéliumokból egy pár következtetést levonhatunk. Talán Nagy Heródes uralkodásának utolsó éveiben született, igy röviden Je. 4 előtt. Szülei zsidók voltak és úgy hívták, hogy József és Mária. Az elsőszülött is lehetett, habár ez nem biztos. Négy fiútestvére volt és ismeretlen számú lánytestvére, feltehetően mind József és Mária gyermekei. József talán már Jézus nyilvános működése előtt meghalt.

Jézus Názáretben nőtt fel, Galilea déli hegyes vidékén, száz mérföldre északra Jeruzsálemtől. Názáret lakósainak a száma nagyon váltakozó, kétszáz és kétezer ember között. Názáret kevesebb mint négy mérföldre volt Sepphoris városától, amelyiknek a lakóssága negyvenezer volt, a legnagyobb Galileában. Sepphorist elpusztították a rómaiak, amikor elnyomtak egy felkelést, amelyik akkor tört ki , amikor Nagy Heródes 4-ben meghalt. Jézus fiatalsága idejében újra felépítették, és kozmopolita város lett. A felépítés során egy római színházat is építettek valamikor az első században, amelyikben Görög és római színdarabokat játszódtak, habár nem   biztos, hogy egykorú Jézussal. De nagyon érdekes, izgalmas elképzelni Jézust, amint a fiatal ember színházba megy.

Csakugyan Jézus környezete sokkal kozmopolitább volt, mint amennyire mi elképzeltük. A Galileában elterjedt hellenizálódási folyamat nagyságával kapcsolatban is folyik a tudósok között a vita, de annyi bizonyos, hogy Galilea nem egy falusi, pásztori, idillikus elmaradt, kezdetleges terület volt. Sepphoris mellett másik négy város is volt úgy ötven mérföldön belül Názáret körül. A kereskedés a földközi világ más részeivel nagyon kiterjedt, széleskörű volt és a külföldi áruk, mint amelyeket Egyiptomból hoztak be, kaphatók voltak. A területen nagyon sok nem zsidó is élt és a görög nyelvet széles körben használták. Nagyon lehetséges az, hogy a legtöbb zsidó mind a két nyelvet beszélte, az arámot és a görögöt. És, természetesen, az egész Palesztina idegen ellenőrzés alatt állott. Je. 63-tól a római birodalom része, amelyet "vendég királyok" vezettek, akiket Róma nevezett ki.

Az evangéliumokban található pár útmutatás alapján és abból, amit elképzelhetünk egy első századi galileai zsidó fiú társadalmi életéről, egy pár dolgot kikövetkeztethetünk Jézus fiatal korával kapcsolatban. Nagyon valószínű, hogy egy názáreti zsinagógai iskolába járt, ahol a hangsúly az olvasáson és íráson volt, és a Tora volt az elsődleges szöveg. Talán ő is famegmunkálással foglalkozott (görögül: tekton). A tekton szót így fordították le, de a jelentése különbözött a mi ács szavunktól, vagyis aki faépületeket épít. Nagyrészben a lakásokat Palesztinában nem fából készítették. Inkább, a tekton fából készült dolgokat készített: ajtók, ajtó keretek, tető gerendák, bútorok, szekrények, dobozok, ekék és jármok. A társadalmi pozícióban, a tekton az alacsonyabb és paraszt osztályhoz tartozott, sokkal kitaszítottabb volt, mint az a paraszt, akinek még mindig tulajdonában volt egy kis föld. Nem úgy kell elképzelni a tektont, mint aki egy fokkal fennebb van a létfenntartású farmernél, földmunkásnál, hanem a tekton olyan családhoz tartozott, akik elveszítették a földet.

Ha a családja valamennyire is ájtatos volt - egy általános feltételezés a bibliai tudósok között - Jézus részt kellett, hogy vegyen a "Judaizmus mindennapi" gyakorlataiban. Megtanulta a zsidó hagyomány történeteit, énekeit és imádságait. Megünnepelte és betartotta a nagy zsidó ünnepeket, ezek közül három zarándoklással egybekapcsolt ünnepély, ideálisan eltölteni az időt Jeruzsálemben. Tavasszal, húsvét alkalmával emlékeztek az egyiptomi kivonulásra. Pünkösd (vagy a "Hetek ünnepe") ötven nappal később, a földműves ünnepe volt, Istennek a föld feletti tulajdonjogát ünnepelték és hálát adtak Istennek a gyümölcsért. A sátrak ünnepe (vagy a "standok ünnepe") egy nyolc napos betakarítás ünnepe ősszel, zene, tánc és lakoma jellemezte; a negyven napi pusztai vándorlásra emlékeztek. Az ünnepek alatt mindenki ideiglenes lakásban vagy "sátorban, bódéban" lakott. Elfogadható az, hogy Jézus is alkalmanként elvándorolt Jeruzsálembe, hogy megtartsa az ünnepeket. Habár nem sokat tudunk a Jézus idejében levő napi vagy heti vallásos gyakorlatokról, feltehető hogy ő is, mint más zsidó elimádkozta a Semat naponta kétszer, reggel és este. Nem kételkedhetünk abban, hogy megtartotta a Szabbatot, amelyik magába foglalta: részt venni a zsinagógában, a Tora tanulmányozása és az imádkozás.

Életének egy forduló pontján, Jézus is vallásos keresővé kellett váljon és a vallás kutatására törekedett. Ez a legvilágosabb magyarázat arra a legbiztosabb tényre, amit róla tudunk: húszas éveinek végén vagy harminc éves korában, elhagyta Názáretet és a pusztai próféta, János követője lett. Nem tudjuk, hogy ez a határozat volt-e a fokozatos felnövekedés eredménye vagy a sokkal váratlanabb és drámaibb vallásos tapasztalatok terméke. De valami arra késztette, hogy elhagyja a hagyományos életet és kimenjen a pusztába és Keresztelő János követője legyen.

Továbbá azt is feltételezhetjük, hogy Jézus alávetette magát annak, amit William James úgy hív, hogy "élmény átváltozás, tapasztalat megtérés". A megtérés természetesen nem a pogányságból a Judaizmusba volt, mert ő zsidóként nevelkedett fel. Inkább, ahogyan James meghatározza, a megtérés nem az egyik vallásból a másikba való áttérésre utal, vagy a nem vallásos valaki vallásossá válik; hanem egy folyamatra is utalhat, gyorsra vagy fokozatosra, amelyik által a vallásos ösztönök és energiák központivá vállnak valakinek az életében. Ésszerű feltételezni azt, hogy Jézus egy ilyen belső átalakulást tapasztalt meg, amelyik arra késztette, hogy azt a tevékenységet, küldetést elvállalja, amelyiket elvállalt és lehet, hogy ehhez van valami köze Keresztelő Jánosnak is.

Jézus kapcsolata Jánossal nagyon lényeges volt. Nemcsak annak köszönhető ez a feltételezés, hogy az evangéliumok is azzal kezdődnek, hogy Jézus működése előtt kapcsolatban állott Jánossal (a megkeresztelés), de maga Jézus is ilyet mondott róla: "Nincsen Jánosnál nagyobb asszonytól született." Ez nagy dicsőítés.

Sőt, Mk. Jézus tevékenységének a kezdetét összekapcsolja János elfogatásával, amelyik legalább is azt sugalmazza, hogy amikor támogatója a börtönbe került, akkor Jézus előrelépett, hogy tovább dolgozzon. E kevés feltételezés mellett, elgondolkozhatunk, hogy Keresztelő János elfogatása és kivégzése sokkal jelentősebb dolgot jelentett Jézusnak. Minden esetben, Jánossal áll kapcsolatban az, hogy Jézus személyes nyilvános története elkezdődött.

Tehát milyen volt, hogyan nézett ki a felnőtt Jézus? Mit tett ez a személy, József és Mária fia, aki Názáretben nevelkedett, és Keresztelő János tanítványa volt, Mivé lett?

A kérdésre adott felelet magába foglalja a történeti helyreállítás feladatát, amelyet úgy lehet felfogni, mint amelyik egy olyan képet vagy Gestaltot (helyezetet) eredményez, amelyik egy összetartó egésszé hozza össze a hagyomány változatos elemeit, amelyeket történetinek ítéltek meg. A folyamat nagyon hasonlít egy detektív munka sajátos állapotához: miután a bizonyítékokat összegyűjtötték, elemezték és megmérték, be kell építeni egy átfogó, globális hipotézisbe.

Ezt cselekedve a Jézusról szóló hagyománnyal Jézusnak egy vázlatát eredményezi, vagy felépítés vagy Gestalt vagy kép. Én a kifejezések közül a képet kedvelem, amelyik az adatok teljességét sugalmazza. A vázlat másfelől, ritka ecsetvonást sugalmaz - egy tiszta körvonal minden pontos adat nélkül.

A tudósok már kétszáz éve próbálkoznak ezzel,  amit Schweitzer Albert így nevez, hogy a "történeti Jézus kutatás = the Quest for the historical Jesus". E század nagy részén keresztül, amint az előbb megjegyeztem, a tudományos fáradozás, hogy észrevegye hogyan is nézett ki, milyen is volta a húsvét előtti Jézus, elhomályosodott, azáltal hogy lebecsmérelték, lekicsinylően viszonyultak hozzá, mivel ez a törekvés történetileg lehetetlen és teológiailag nem számit; erre az időszakra a tudomány történészei úgy utalnak, mint az az időszak, amikor "nincsen kutatás".

Az 1980-as években, akárhogyan is, elindult valami, amit úgy hívtak, hogy a "történeti Jézus harmadik kutatása", "a Jézus keresésének egy új szakasza" és megtörténik a "Jézus kutatás reneszánsza", az eddigi álláspont megváltozott.

Most a tudósok sokkal bizakodóbbak, hogy a lehetőségek elfogadhatóbb fokán valamit tudhatunk a történeti Jézusról. Nagyon sokak ítéletében, a húsvét előtti Jézusnak egy "enyhén, lágyan összpontosított jellemzése" lehetséges.

A kifejlődött evangéliumi hagyomány korai rétege szerint Jézus nem mond semmit, hogy ilyen gondolatai lettek volna. Nem volt a tanításának a része. Üzenete nem a benne való hivés volt. Inkább, a húsvét előtti Jézus következetesen Istenre mutatott. Üzenete teocentrikus, Isten központú volt, nem krisztocentrikus - Istenben központosult, nem az önmagáról való messiási kijelentés központú.

A második negatív állítás, amelyik megcáfolja a széles körben elterjedt tudományos Jézus képet, az, hogy minden valószínűség szerint a húsvét előtti Jézus nem volt eszkatológikus. Ez az állítás pontos megfogalmazást kíván azért, hogy ne értelmezzék félre: ami tagadva van, az a fogalom, hogy Jézus várta Isten országának természetfeletti eljövetelét, mint a világ végi esemény még saját nemzedékében. Ez a növekvő tudományos közmegegyezés egy újabb fejlemény. Az utóbbi tíz év alatt, Jézus képe, mint eszkatológikus próféta, amelyik uralta a tudományt e század közepén , most kisebbségi helyzetbe került.

 Néhány benyomás Jézusról

Jézus szóbeli adottságai csodálatosak voltak. Nyelvezete gyakran metaforikus, költői és képzeletbeli volt, tele emlékezetbe véshető rövid mondásokkal és érdekfeszítő rövid történetekkel. Nagyon intelligens volt. Nemcsak a belső meglátásai voltak rámutatóak és megvilágosítóak, de bölcsen tudott vitatkozni, gyakran vissza tudta fordítani a kérdést a kérdezőre és így nem tudtak válaszolni saját maguk szégyenbe hozása nélkül. Mai fogalmak szerint, jobb agyi és bal agyi gondolkozó volt.

Drámai nyilvános cselekedeteket hajtott végre. Evett az érintetlenekkel, ami nemcsak kritikát váltott ki, hanem jelképezte az emberi közösség alternatív látomását. Szamár háton vonult be Jeruzsálembe egy ünnepélyes felvonulás élén - a királyság uralkodó gondolatának paródiája. Mint az ős Izrael klasszikus prófétái, jelképes cselekedeteket mutatott: egyik alkalommal kihívóan tüntetést hajtott végre a templomban, felforgatta a pénzváltók asztalait és kiűzte az állatkereskedőket.

Üzenetének és cselekedetének volt egy gyökeres társadalmi és politikai éle. Kihívta kora társadalmi rendjét és bevádolta az elitet, amelyik uralta azt. Értelmes nyelve volt, amelyik játékosan vagy gúnyosan bevádolja az erőset és a szabályost. Rendkívül bátor volt, aki képes volt folytatnia amit cselekedett még akkor is, amikor világossá vált, hogy halálos veszélybe fogja sodorni tevékenysége. Mentorának, Keresztelő Jánosnak a sorsa élénk emlékeztető volt számára, hogy mi történt a nem engedélyezett vezetőkkel, akik jelentéktelen követőket vonzottak maguk köré az első századi Palesztin politikai feszült légkörben.

Kiváló gyógyító volt: több gyógyítási történetet mondanak vele kapcsolatban, mint bárki másról a zsidó hagyományban. Követőket vonzott, olyan embereket akik elhagyták, otthagyták megelőző életüket és minden Jézus vázlat, amelyik történeti hitelességre törekszik, ezzel a ténnyel számolnia kell. Volt valami érdekfeszítő benne. De ugyanakkor ellenségeket is vonzott, különösen a gazdagok és hatalmasok köréből.

És végül, fiatal volt, élete rövid volt és nyilvános tevékenysége keveset tartott. Harminc év körül volt és nyilvános működése talán egy évet tartott (a szinoptikusok szerint) vagy legalább három vagy négy évet (János evangéliuma szerint).

A más világ vallások alapítói sokkal több ideig éltek és évtizedeken keresztül tevékenykedtek. Nagyon csodálatos, hogy egy ilyen rövid élet után ilyen nagy dolog maradt. Csodálatos személyiség lehetett. Nem csoda, ha követői ezt kérdezték: Milyen modorú, stílusú ember ez? Kicsoda ez?

 Jézus, mint Lelki személy és a szent közvetítője

   A legdöntőbb fontosságú tény azzal kapcsolatban, hogy ki volt Jézus az, hogy ő egy Lélekkel telt személy volt, "Lelki személy" a "szent közvetítője", az emberi történelem egyik olyan személye, akinek a Lélek egy megtapasztalt valóság volt.

Milyen is lehet egy lélekkel telt személy. A régebbi, fél technikai kifejezés erre a szent ember volt, de a lelki személy sokkal jobbnak látszik. A személyre való átváltás lényegében tükrözi, hogy ilyen alakok mind a két nemben megtalálhatók, amelyik a nemet is magába foglaló kifejezéssé teszi. A lélek használata (lelki személy, mintsem szent személy) keresi, hogy kiiktassa a szent mellékérzetet, amelyikkel kapcsolatban az embernek van egy természetes hajlama úgy értelmezni, mint melléknév az erkölcsi minőség megjelölésére, kifejezésére, olyan, mint igazságos, vagy kegyes, vagy imádott, vagy szenteskedő. Ilyen olvasása mélyen elhomályosítaná azt, amit e kifejezés hordoz magában, jelent: egy személy akinek a szentséges dolog egy megtapasztalható valóság.

Lelki emberek minden kultúrában ismeretesek. Azok az emberek, akiknek élénk és gyakori szubjektív megtapasztalásai vannak a valóság egy másik dimenziójáról vagy szintjéről. Ezek a tapasztalatok pillanatnyi belépéseket tartalmaznak a tudatosság nem mindennapi állapotába és ezek különböző formákat ölthetnek magukra, különböző formákban jelentkezhetnek. Néha élénken belelátnak a valóság ama másik részébe; ezek látomásos tapasztalatok. Néha ott van az utazásnak a tapasztalat érzése a másik világ valóságában; ez a sámánok klasszikus megtapasztalása. Néha ott van az erős érzés, hogy a másik valóság valakire reászáll, mint amit az ősi kifejezés: "A lélek reám szállott." Néha a tapasztalat során egy természetes dolog átváltozik "a szentséges" hatására és ragyogni kezd. Égő csipkebokor, de mégsem ég el; az egész föld telve van Isten dicsőségével (ahol a dicsőség alatt "sugárzó jelenlétet értünk"). A világot olyan formában érzékeljük, látjuk, hogy az azt megelőző felfogás vakságnak tűnik.

Amit ezek a tapasztalatokkal rendelkező személyek megosztanak az az erős érzés, hogy ez a valóság sokkal valóságosabb, mint a mindennapi tapasztalatok tapintható világa. Megosztják azt az érdekfeszítő érzést, hogy valami "valóságot" tapasztalnak meg. Erősen érzékelik, hogy olyan valamit ismertek meg, amit eddig nem ismertek. Tapasztalataik szellemiek, lelkiek, absztraktak, nem érzékelhetők, amelyik nemcsak az eksztázisnak az érzését, hanem az ismeretét, megismerését tartalmazzák. Amit ezek a személyek megismernek az a szentséges. A lelki személyek gyakran és élénken megtapasztalják a szentségest. Ezek azok a tapasztalatok, amelyek a világ vallásos hagyományait odavezették, hogy beszéljenek "a szentségesről". A szentséges vagy az isteni egy másik világra utal, mutat amellyel tapasztalataikban találkoztak. Nagyon gyakran, természetesen, a vallásos hagyományok a szentségesről nem absztrakt, elvont formában beszélnek; hanem megnevezik, neveket adnak - mint Yahweh, Brahman, Atman, Allah, a Tao, Nagy Szellem, Isten.

De ezek a nevek (és az azokkal társított felfogások) nem ugyanazt a dolgot jelentik. De azt feltételezhetjük, hogy amikor nevet adunk a szentségesnek a szentséges valóságos megtapasztalásából ered. Mivel a legáltalánosabb, legelfogadottabb név a szentségesre a zsidó-keresztény hagyományban: Isten, ezután Isten vagy a Lélek nevet használom, amikor a szentségesre utalok, mutatok.

A lelki személyeknek egy második közös jellemvonásuk is van: a szentséges közvetítői is lesznek. A lelket különböző úton, módon közvetítik. Néha Isten szaváról, vagy akaratáról beszélnek. Néha Isten erejét közvetítik gyógyítások vagy ördögűzések formájában. Néha úgy működnek, mint játék szabály csinálók, esőhozók a vadász és ősmezőgazdasági társadalmakban. Néha karizmatikus harcosokká vagy katonai vezetőkké válnak. Ami mindenikben közös, az, hogy Isten bölcsessége vagy ereje számára tölcsérré vagy vezetővé, csővé vállnak, hogy belépjenek ebbe a világba. Anthropologikusan beszélve, a törzs, csoport megbízottjaik a másik világ szintje számára, hogy közösségeiket összekapcsolják a Lélekkel.

Fontos megjegyezni, hogy a lelki személyek tapasztalatai a valóság teljesen különböző felfogását feltételezik a modern nyugati világ uralkodó valóság képétől eltérően. A modern világszemlélet, amelyik a Felvilágosodás következménye, a valóságot anyagi megnyilvánulásban látja, mint amelyiket az energia, a dolgok, a számítás világa hozott létre a tér és idő folytonosságában. A lelki személy tapasztalata feltételezi, sugalmazza, hogy többé nincsen ilyen valóság - és létezik a mindennapi életünk megfogható világa mellett a valóságnak egy nem anyagi szintje, ténylegesen jelen levő habár nem anyagi, amelyik tele van energiával és erővel, hatalommal. A modern világszemlélet egy dimenziós; a lelki személyek világnézete több dimenziós.

Sőt, ki kell hangsúlyozzuk, hogy ez a másik világ nem "valahol máshol van". Hanem, itt van körülöttünk és mi benne vagyunk. William James szavai szerint csak a tudatosság hártyás képernyője választ el tőle. Amikor a tudatosság ilyen képernyője eltűnik, akkor következik be a lélek megtapasztalása. A lelki személy az, akinek a tudatosság képernyője rendkívül átlátszó - összehasonlítva velünk, akik a tudatosságunk bőrét megkeményítettük, ahelyett hogy áteresztövé tennénk.

A Judaizmusnak megvan a lelki emberek áramlata. Csakugyan, ők a bibliai hagyomány központi alakjai kezdve Izrael kezdetével. Abrahámnak és Jákobnak Isten látomásaik és más paranormális tapasztalataik voltak. Mózes páratlan lelki személy volt. Felment a Sinai hegyre - a szent hegy, amelyik jelképesen a föld köldöke, az axis mundi amelyik összeköti a másvilágot az e világgal - és ott egy bensőséges kapcsolatban, közösségben volt Istennel. Mózes 2.könyve (Exodus) szerint, amikor leereszkedett a hegyről arcán sugárzott az isteni jelenlét. Nem tudom, hogy ilyen dolgok megtörténnek vagy nem, de a hagyomány utalása, mondanivalója világos: Mózes úgy van bemutatva, mint egy az ilyen közvetítők közül. Ö "ismerte Istent szemtől szembe" ahogyan az 5 Mózes (Deuteronomium) a végén a rövid gyászjelentés, nekrológ megjegyzi.

Mózes után ott van Illés, egy társadalmi próféta, aki a tapasztalat alapján kapcsolatban volt Isten lelkével, Szellemével. A történetek leírása alapján, még "utazott is a lélekben", mint ahogyan a Sioux-i(indián) Black Elk lélek személy tette a leírások alapján. És aztán ott vannak az ősi Izrael prófétái. Nagyon sokaknak az "elhivatási" történetüket mondják el, amelyik tipikusan a másik világ megtapasztalásának a látomását tartalmazza. Ezek között a klasszikus történet az Ezékielé, akinek könyve olyan szavakkal kezdődik, amelyek hajmeresztőek a hallgatóság számára: "A harmincadik évben, az év negyedik honapjában, a hónap ötödik napján, a Chebar folyó mellett, az ég megnyílott és láttam Istent."

Jézus korához közel egy sor lelki személyt, vagy szent zsidó embert találunk. A legismertebbek Honi a kör-rajzoló és Hanina ben Dosa, mindketten mély elmélkedéseikről voltak híresek és arról a képességükről, hogy "csodatevők voltak". Ha Jézus utáni időkbe tekintünk egy pillanatra, a farizeus Saulból Pál apostol lesz éppen a lélek megtapasztalása hatására. Az ApCsel könyve szerint látomásban volt része a damaszkuszi úton, amelyik egy fény látomását és hang hallásást tartalmazta. Maga, Pál szerint, élő látomása volt, hogy a "harmadik mennyben" utazik és ott kimondhatatlan dolgokat tapasztalt meg, amelyeket nem lehet szavakkal kifejezni, mert meghaladják a nyelv kategóriáját.

Amikor a lelki személyek valóságos voltát nézem és azt hogy a zsidó hagyományban sok ilyen alak van, úgy látom, hogy Jézus is egy ilyen lelki személy (lélekkel telt személy) volt. Az evangéliumok élet történetei világossá teszik. Látomásai voltak, beleértve a keresztelése alkalmávali látomást, amelyikben, mint Ezékiel, ö is "látta megnyílni a mennyet" és a lélek galamb alakjában rászállott.

Ezt a látomást mások követték a pusztában, amelyeket mi a megkísértési történetben ismerünk, de amelyekben egy kulturális antropologista nyomban felismerné a pusztai megpróbáltatást vagy látomás keresést, kutatást, amelyik jellemző a lelki személyre.

Jézus lelki gyakorlatokat használt, beleértve a böjtölést és imádkozást. Le van írva, hogy négy órán keresztül imádkozott, néha egész éjjel és feltehetően nem azért, mert imádsága tartalma nagyon hosszú lett volna, sok mondanivalója lett volna. Inkább, sokkal valószínűbb, hogy egyfajta meditálási vagy elmélkedési gyakorlatot folytatott, amelyik hasonló volt Hanina ben Dosa és Honi a kör-rajzoló gyakorlatához. Róluk azt mondja a zsidó hagyomány, hogy előbb lecsendesítették szívüket Isten előtt, mielőtt gyógyítani kezdtek volna. A szavak nélküli meditáció nemcsak keleti hagyomány, hanem a zsidó-keresztény hagyomány központi részét is alkotja.

Más útmutatók, amelyek Jézusra, mint e lelki személyre mutatnak, az a bensőségesség ahogyan Istent megszólította. Különösen, amikor Istent Atyának, Abba-nak hívta, ahogyan az arámi nyelvben egy gyermek a gagyogó nyelvén fordul apja megszólításához. Olyan, mint az angol Papa. Tehát Jézus Istent Papának hívta (de amint látni fogjuk női képpel, kifejezéssel is utalt Istenre). Vajon miért szólította volna egy első századi zsidó személy Istent Papának, amikor a hagyomány tipikusan egy sokkal formálisabb kifejezést használt Isten megnevezésére? Egy kicsit meglepő, sokkoló, és talán Jézus éppen ebből az okból kifolyólag is használhatta, természetesen. Ez jellemző lett volna rá. De ugyanakkor azt is kifejezi, hogy ez a bensőséges Isten megszólítása kifejezi Jézus saját Isten megtapasztalásának bensőséges, bizalmas voltát.

Jézus "hatalommal" beszélt, ami a lélekkel telt tapasztalatából következett. Nem az "Ezt mondja az Úr" hatalma volt, hanem egy hatalom, amelyik "hallottátok, hogy megmondatott a régieknek, én pedig azt mondom nektek..." formát öltötte fel. Gyakran a mondanivalóját az ámen szóval kezdte, és nem azzal fejeződött be. Ez a kezdő ámen szokatlan a Judaizmusban. Ilyen hatalommal való beszéd forma azt sugalmazza, hogy ö maga is úgy fogta fel, mint aki a "lélek szájával" beszél, és nemcsak egyszerűen a hagyományt ismételi, adja elő.

Az evangéliumok egyes történetei szerint, követői egy jelenlétet tapasztaltak, észleltek körülötte, amelyik ragadó, ragályos és érezhető volt. Ez hasonló ahhoz a lelki jelenléthez, amelyet más vallásos alakok jelenlétében is lehetett érezni, mint Buddha és Assziszi Szent Ferenc. Természetese, Jézus mindkettő, gyógyító és ördögűző volt. Modern tudósok általánosan elfogadják, hogy van egy történeti magva a gyógyítási és ördögűzési történeteknek, még akkor is ha nem vagyunk biztosak abban, hogy egy történet részletesen beszámol a sajátos, különleges esetről.

De történetileg beszélve, elmondhatjuk, hogy Jézus önmagát és kortársai öt úgy fogták fel, látták, mint ördögűző, aki démonokat űzött ki az emberekből és mint különböző betegségek gyógyítója és mindezt a benne működő Lélek munkájának tulajdonították.

Mindez valószínűvé, elfogadhatóvá teszi, hogy Jézus saját lelki, szellemi mivoltát annak a keretébe helyezzük el, amit úgy ismerünk, mint kora zsidó miszticizmusa. Ősi zsidó miszticizmus képünk növekvőben van, különösen a legutóbbi években. Minél jobban felismerjük, hogy egy bizonyos formájú zsidó miszticizmus létezett az első századi Palesztinában, a legelfogadhatóbbnak tűnik az is, hogy Jézus is ebben a tapasztalati hagyomány keretében állott, létezett.

Jézusnak a lélek megtapasztalása drámai egyszerűségben Lk "beiktató beszédében" van kifejezve, amelyikkel megkezdte a tevékenységét: "Isten lelke énrajtam." Jézus élete középpontjában egy alapos, mély és folytonos kapcsolat állott Isten Lelkével.

 Az egyházi életre való jelentősége

  Jézus ilyen felfogása, mint aki lélekkel telt személy nagy jelentősége van a mai egyházi életre. Befolyásolja azt, ahogyan látjuk ma Jézust, Istent és a keresztény életet.

A húsvét előtti Jézus képe, mint olyan aki megtapasztalta Istent nagyon különbözik az általánosan ismert Jézustól. Nagyon különbözik attól a Jézus képtől, mint aki Isten volt, egy olyan felfogás, ismeret, amelyet még ma is fenntartanak és elfogadnak egyes egyházak és emberek és a felszínen ott a kérdés: Hiszed, hogy Jézus Isten volt? E fejezetben felvázolt Jézus azt sugalmazza, hogy "Nem, a húsvét előtti Jézus nem volt Isten." A lélekkel telt Jézus vázlat azt sugalmazza, hogy Jézus nem egyszerűen olyan személy volt, aki hitt Istenben, hanem aki ismerte Istent.

A vázlat befolyásolja Jézus látásunkat más irányban is. úgy képzelve el Jézust, mint aki a vallásos személy típus egy sajátos példája, amelyik minden kultúrában ismert, aláássa a széles körben elterjedt keresztény felfogást Jézus egyedüli és kizárólagos voltát, amelyik kapcsolódik ahhoz a fogalomhoz, hogy csak a kereszténység kizárólagosan igaz vallás és Jézus az "egyetlen út". A kép, amelyet felvázoltam Jézust másképpen mutatja be: mintsem, hogy Isten kizárólagos megjelenése legyen, ö egy a sok szentséges közvetítők közül. Még ha ez el is vesz valamit Jézus egyedüliségéből és a keresztény hagyományból, mindkettő hitelességéhez hozzá is ad valamit.

Jézus számára Isten egy megtapasztalható, kitapasztalható valóság volt.

Ez pedig egy másik sor jelentőséghez, vonatkoztatáshoz vezet, amelyik azzal foglalkozik, hogy hogyan gondolkozunk Istenről, hogyan fogjuk fel Istent. Az őszinteség rákényszerít annak a beismerésére, hogy a szentséges megtapasztalása még nem igazolja, bizonyítja Isten valóságát (habár sokkal érdekesebbnek és meggyőzőbbnek találom, mint bármilyen más Isten létezésének a "bizonyítását"). De ha valaki úgy veszi ezeket a tapasztalatokat, mint a létező dolgok epifániája, megnyilvánulása, mint a szentséges felfedése, leleplezése - ahogyan Marcus Borg teszi - kihatnak arra, ahogyan Istentől gondolkozunk.

Kihívják az Istenről való legáltalánosabb gondolkozás módunkat és egy teljesen különböző Isten elképzelésre, meglátásra hívnak. A legmodernebb Isten elképzelés az egyházban (valamint a mi kultúránkban) a deizmus vagy természetfelettiség. Tágabban fogalmazva, a deista látásmód Isten elképzelései egy természetfeletti lényt látnak, aki "ott kint" van aki hosszú idővel ezelőtt alkotta a világot, aki létre hozta a természet törvényeit és ezek alapján rendelkezik és aki többet nincsen amit csináljon, nem avatkozik bele. A természetfeletti Isten elképzelés ugyancsak "ott kint" látja Istent és a deizmustól csak annyiban különbözik, hogy kijelenti:

Isten időről időre természetfeletti módon beavatkozik ebbe a világba (különösen az Ó-és Újszövetségben leirt eseményekben). Amennyire különbözik e két látásmód, van valami közös bennük. Mindkettő a Felvilágosodás terméke, amelyik eltávolította Istent ebből a világból. Mindkettő a "teizmus istene" példánya, amelyik úgy látja Istent, mint a világtól külön álló lényt - vagyis, mint elsődlegesen transzcendens, felsőbbrendű valóságot. És mindkettő tipikusan hangsúlyozzák a hitet, mint Isten létezése kinyilvánításának az alapja, aki lényegében nincsen közel.

Így tehát Isten képe is amelyik Jézusnak a lelki személy felfogásából ered, nagyon különbözik. Mintsem a hitnek a kérdése, Isten egy megtapasztalható valósággá lesz. A zsidó hagyomány, amelyikben Jézus élt beszél olyan személyekről, akik "megismerték" Istent és a héber megismert, ismeret szó ugyanaz a szó, amelyet a szexuális érintkezésre, közösülésre használnak. Isten ebben a közvetlen és bensőséges, intim úton meg lehet ismerni, mintsem pusztán a hit által. A lelki emberek tapasztalatai általában és sajátosan Jézus tapasztalata azt sugalmazza, hogy Isten nincsen valahol távol és mint egy transzcendens teremtő messze léve ettől a világtól, hanem itt van körülöttünk - olyan mint "akiben élünk, mozgunk és vagyunk", amint Pál apostol mondotta az ApCsel leírása szerint. Ebben a keretben, a húsvét előtti Jézus egy erős bizonyságtevője lesz Isten megismerhetőségének és valóságának.

Végül, Jézus képe, mint lelki személy befolyásolják keresztényi életvitelünket, következményeik vannak azzal kapcsolatban ahogyan gondolkozunk a keresztény életről. A keresztény életben a Jézusban és Istenben való hivésről az összpontosítást eltolják ugyanazzal a lélekkel való kapcsolatra, mint amelyiket Jézus is ismert. Hiszem, hogy a keresztény élet az Istenben való hivésen túl el fog jutni az Istennel való kapcsolat megélésébe.