A történeti Jézus számít

A történeti kutatás és tudomány, amelyik a húsvét előtti Jézusról beszél egyszerűen emberként jelenteti meg. Biztosak vagyunk afelől, hogy Jézus nem gondolkozott magáról úgy, mint isteni személy, vagy Isten fia kizárólagos értelemben. Ha a tanítványok közül valamelyik úgy válaszolt volna Jézus kérdésére: "Kinek mondanak engem az emberek?", mint ahogyan az a Márk evangéliumában le van írva, amelyik a Niceai hitvallásban is szerepel, akkor világosan elképzelhetjük , hogy Jézus így válaszolhatott volna: "Mit???" Sőt, a tudósok nem fogadják el, hogy Jézus szűztől született, vagy hogy látható módon felment a mennybe, vagy hogy lesz valóságosan egy második eljövetele. Ami a Niceai hitvallásban történetinek látszik az az, hogy keresztre feszítették Poncius Pilátus alatt, meghalt és eltemették.

Mindezek alapján a történeti Jézus keresése megkérdőjelezi a keresztény hitnek általánosan elfogadott tételeit. Csakugyan, az alap követelmény - hogy a názáreti Jézus egészen más volt, mint ahogyan az evangéliumok és az egyházi hitvallások megfejtik, lerajzolják - megfenyegeti és felforgatja a keresztény hitet.

Mi történik a keresztény teológia követeléseivel, doktrínájával, dogmájával, tételeivel és erkölcsével, amikor a Biblia úgy van kezelve, mint amelyik nem isteni termék, amelyikben az igazság biztosítva van annak isteni eredete során, hanem úgy van kezelve, mint emberi termék, amelyet két őskultúra termelt ki, éspedig, az ókori Izrael és az őskeresztény mozgalom?

Három századdal ezelőttig ez nem volt kérdés a keresztény világban, mint ahogyan nem volt kérdés a Muszlim világban az, hogy a Korán egyenesen Allahtól származik Mohammed prófétán keresztül. Ebben hinni nem kellett nagy erőfeszítés, hiszen mindez a megosztott meggyőződés világában magától értetődő, természetes volt. Az evangéliumok és a Biblia, mint egész úgy voltak felfogva, mint  a "természetes betűszerintiség" vagy "kritika előtti naivitás" állapota. A Biblia könyvei úgy voltak látva, mint isteni dokumentumok, melyeknek igaz volta Isten által garantálva van. Ezért, a történetek, amelyekről beszámolnak természeteseknek vannak véve, hogy megtörténtek.

Ez nem azt jelenti, hogy minden rész szó szerint volt értelmezve. Teológusok és Írás kutatók a szövegnek adhattak egy "szellemi " vagy "allegorikus" jelentőséget, amelyik fontosabb volt, mint a szószerinti jelentés, és megtagadhatták egyes szövegek szószerinti jelentését. Akárhogyan is, ha egy szöveg úgy látszott, hogy kifejez valamit, ami megtörténhetett vagy mondhatták, akkor az természetesnek volt véve, hogy amit kijelentenek történetileg igaz: Ádám és Éva a Paradicsomban; Noé és a vízözön; Isten beszél Mózeshez a csipkebokorból; Józsué idejében Jerikó falai leomlottak; Dániel csodálatos tette az oroszlánok vermében; a szűztől való születés a pásztorok és bölcsek képviseletével; a Jézus történetek, ahogyan a vízen jár és így tovább.

Az Írásokban Jézus kilétét a róla szóló tudósításból s azok összességéből ismerhetjük meg. Még nem tettek különbséget Jézus, mint történeti személy és az evangéliumok Jézusa között, a Húsvét előtti Jézus és a Húsvét utáni Jézus között. A történeti Jézus és a szentté avatott Krisztus ugyanaz volt, azonos volt, ez az azonosítás nem is volt a hit kérdése. Nem követelt sem hitet, sem erőfeszítést, annyira magától értetődő volt elődeink számára, mint napjainkban számunkra a naprendszer.

Az Ószövetség nagy részét író tudósok állították össze, és nem ihletett egyének írták.

A tizenkilencedik században kezdődött el a történeti Jézus keresése. Mint a bibliakritika ős időszakában, ellentétet és konfliktust váltott ki, eredményezett. Hermann Samuel Reimarus (1694-1768) a keleti nyelvek tudósa Hamburgban, azzal a tisztelettel van illetve, hogy ö e keresés atyja. A munkája, amelyik a hírnevet szerezte - The Aims of Jesus and his disciples (1778) - halála után és névtelenül volt kiadva Gotthold Lessing által, aki cselhez folyamodott, hogy az állami cenzúrán keresztül menjen, amelyik megtiltotta olyan könyvek kiadását, amelyek megsértik a vallást. Az író kiléte néhány évtizeden keresztül titokban volt tartva abból a félelemből, hogy a családját ne érje sérelem.

1835-ben, David Friedrich Strauss két kötetes ezer négyszáz oldalas "Life of Jesus" című könyve jelent meg. Strauss azzal érvelt többek között, hogy a csodatörténeteket mitológiaként kell értelmezni és nem történelemként. Elvesztette akadémiai állását Tübingenben és a hatása az volt, hogy egész életére el volt tiltva az egyetemi karriertől. Egy ismertető úgy utalt a könyvére, mint "napjaink Iscariotizmusa" és egy másik úgy hivta, mint a legjárványosabb kötet, amelyet valaha a pokol belseje kiokádott. Világosan beszélve, nagyon sok ember ebben az időszakban úgy gondolta, hogy amit a történeti Jézusról kinyilvánítottak az nagy mértékben számított.

A tizenkilencedik században volt egy széleskörűen elterjedt egyetértés, hogy a történeti Jézusnak nagy jelentsége van a keresztény hit számára. Efelől ellenséges nimbuszt megsemmisítők (debunkers), ortodox védekezők és liberális felülvizsgálok értettek egyet. A lelkesedést lehűtők örömmel feltételezték, hogy a kereszténység rossz hírbe lesz hozva ha bemutatják, hogy ki is volt Jézus a valóságban. Ortodox védekezők a maguk életerős kihangsúlyozásával az evangéliumokban található Jézus kép történeti hitelessége, pontossága felöl, hallgatólagosan kijelentették, hogy minden jelentős eltérés, különbözőség pusztító hatással lehet a kereszténység igazságaira.

Liberális felülvizsgálók azzal érveltek, hogy a kereszténység megtisztítható és megreformálható a történeti Jézus újrafelfedezésével, aki a hagyományos doktrínák mögött van.

De mind megegyeztek abban, hogy a történeti Jézus számit!!!!

A tizenkilencedik század vége felé, az a követelmény, hogy a történeti Jézus számít, megváltozott. Valóban a fejére volt állítva, fejjel lefelé volt fordítva, élre volt állítva. A huszadik század nagy részén keresztül az uralkodó álláspont az volt, hogy a történeti Jézusnak (pontosabban megfogalmazva, mint a történészek Jézusa, vagyis ahogyan a történészek kifejezték véleményüket Jézusról) kevés vagy egyáltalán nem volt jelentősége a keresztény hitben és teológiában.

A visszafordulás két tudós munkájának volt köszönhető,

Martin Kahler-nek (1835-1912) és Schweitzer Albert-nek. (1875-1965).

Könyvében, melyet 1892-ben adtak ki Németországban és lefordítottak angolra - The so-called Historical Jesus and the Historic Biblical Christ - Kahler, a rendszeres teológia tanára, azzal érvelt, hogy a történeti Jézus nem számít a keresztény hit és teológia számára; sőt, csak a bibliai Krisztus számít. Kahler számára a történeti Jézus a történetileg felépített Jézus volt, a történészek tevékenységének az eredménye. A bibliai Krisztus pedig az evangéliumok és az Újszövetség Krisztusa. A történeti Jézus, érvelt, nem lehet döntően fontos a keresztény hit számára, részben azért, mert az evangéliumok nem biztosítanak elég anyagot ahhoz, hogy egy Jézus életrajzot írjunk és részben azért, mert minden történeti felépítés csak relatív és csak valószínű lehet, nem pedig biztos. A keresztény hit nem maradhat meg hitnek az állandó történelmi felépítés váltakozásai közepette, amelyekhez csak a tudósok munkáján keresztül lehet hozzáférni.

Ha így lett volna, akkor más dolgok mellett a keresztény hitet a keresztények számára hozzáférhetetlenné tették volna. Inkább, Kahler azzal érvel, hogy a keresztény hit a "bibliai Krisztusban" való hit; az őskeresztények által kijelentett Krisztus, mint ilyen az Újszövetség egészében található meg. Az egyház által kijelentett Krisztus - a kerügmatikus Krisztus - aki számít a hit és teológia számára. A történeti Jézus nem számít.

Más módon, de hasonló álláspontot fejez ki Schweirzer Albert is a "Quest of the Historical Jesus" című könyvében (1906).

A könyv végkövetkeztetése, amelyben  (harminc évesen) csodálatosan rendszerezi napjának keresés-történetét és érvel Jézus eszkatológikus értelmezése mellett, amely utána uralta a tudományt a huszadik század nagy részén keresztül, kijelentette, hogy az egész vállalkozás nem a teológia és vallás körébe tartozik. A történeti kutatás által feltalált Jézus,  írja,  "teljesen idegen a mi időnkben". Schweitzer azzal érvelt, hogy Jézus több értelemben véve egy kicsit furcsa volt, éppen azért, mert az eszkatológikus hit uralta, rányitotta egész életét: Jézus hitte, hogy Isten természetfölötti országa közel van, és hogy ő maga is át lesz alakítva az apokaliptikus "Isten fiává", aki vezetni fogja ezt az országot, mint Isten uralkodó társa és Messiás. És természetesen tévedett. De ez nem számít, így folytatja Schweitzer, mert ez a lelki Krisztus, nem a történeti Jézus, aki számít és aki századok óta él. A szellemi Krisztus az, aki ma is ismert; a történeti Jézus egy távoleső és furcsa alak a távoli múltból. Idézve azt, amivel Schweitzer befejezi mondanivalóját: a szellemi Krisztus egy élő valóság, aki még mindig úgy jön hozzánk, mint akit nem ismerünk eléggé. Mint a múltból való, a part mentén van, és azokhoz jön, akik nem ismerik őt. A szellemi Krisztus ugyanazokkal a szavakkal szól hozzánk: "Kövess engem." És így jövünk kapcsolatba Krisztussal (de nem a történeti Jézussal)

Kahler-nek és Schweitzer-nek nagy hatása volt a XX. században. Az a felfogás, hogy a történeti Jézus nem tartozik a keresztény hithez és teológiához, uralkodó álláspont volt úgy teológusok, mint a Jézus kutatók között. Egy híres megfogalmazásban, Rudolf Bultmann (1884-1976) azzal érvelt, hogy csak Jézus "azonossága = thatness" számított és nem a "milyensége = whatness". Csak a keresztre feszített Jézus számít, és nem az , hogy "milyen" volt mint történeti személyiség.

Nagy vonalakban a fennebb leírtak voltak érvényesek a század közepén. Visszatekintve, úgy látjuk, hogy a Jézus tudomány eleitől fogva eddig az időszakig az inga elmozdulását látta a vagy- vagy-ról tudósított két pólus között. Az első vagy/vagy a történeti Jézus vagy a hit Krisztusa volt (akiről úgy is beszélhetünk, mint a Biblia Krisztusa vagy kerügmatikus Krisztus). Ki az irányadó a keresztény hit és teológia számára? A történeti Jézus-e vagy a hit Krisztusa? A második vagy/vagy az első általános (de nem szükségszerű) következménye: vagy a történeti Jézusnak van irányadó fontossága, vagy kevés vagy egyáltalán nincs jelentősége. Vázlatosan beszélve, a XIX. századi tudomány rendszerint a történeti Jézust nyilvánította ki (és így a teológiai fontosságát a Jézus történeti kutatásának) és a XX. század nagy részben a hit Krisztusát nyilvánította ki (és ennélfogva teológiailag a történeti Jézus tudomány lényegtelenségét). A jelen képet megjelöli e század közepi felfogásnak a folytatása és a tovább lépés.

Az utóbbi pár évtizedben megnövekszik az elkülönülés a történeti Jézus tudomány és rendszeres teológia között (beleértve a krisztológiát), mint értelmi diszciplinák és a megfelelő szétválása a történeti Jézus kutatásnak a nyíltan keresztény teológiai napirendtől.

Az okok változatosak. Az egyik ok intézményes: nagyon sok Jézus tudós most a megnövekedett világi és pluralisztikus környezetű iskolákban és egyetemeken tanít, mintsem szemináriumokon vagy teológiákon. Ennek az eredménye az, hogy a történeti Jézus tudósok nincsenek rutinosan bekapcsolódva tudományos párbeszédbe a teológusokkal és a kérdéseket, amelyekkel foglalkoznak rendszerint nem nyíltan a teológiai érdeklődések eredményezik.

A második tényező a megnövekedett akadémiai szakosodás és a kiadványok megszaporodása minden tudomány keretében.

A teológusok nagy része (beleértve azokat is akik a krisztologiával foglalkoznak) nem kapcsolódnak bele a Jézus tudománnyal való párbeszédbe.

A Jézus tudomány szétvállott a teológiai napirendtől, irányítástól, befolyástól. Friss és új kérdéseket és hangsúlyt eredményezett a történeti Jézus tudományban. De ugyanakkor hozzájárult a század közepi fegyverszünet tovább tartásához. Éles elkülönülés látszik a történeti Jézus kutatás és a teológiai vállalkozás között. A történeti Jézus tudományról nagyon sok tudós úgy gondolkozik (különösen azok akik kívül állnak ezen tudománytól,- de kapcsolatban vannak valamennyire vele olyan tudomány ágakkal, mint az Újszövetség vagy teológia,- hogy nemcsak történetileg problematikus, bonyolult, de a teológiához sincsen semmi köze. Mégis e század második felében jelentős mozgalom indult, hogy elmozduljon az ősi tudomány vagy/vagy éles álláspontja felöl az "is...is"; "egyrészt...másrészt" álláspont felé.

Az új mozgalom az 1950-es években a történeti Jézus "új keresésével" vagy "második keresésével" kezdődött el.   Kezdeményezője Ernst Kasemann volt 1953-ban és kikristályosította James Robinson 1959-ben megjelent könyvében - A New Quest of the Historical Jesus. A Názáreti Jézushoz való kapcsolat hiányában a kereszténység abban a veszélyben áll, hogy beleesik egy történetietlen pietizmusba vagy/és tételek tanába. Sőt, az evangéliumok maguk tartalmaznak figyelmeztetéseket arra, hogy a történeti Jézust komolyan kell venni: azáltal, hogy a Jézusról való hagyományt megőrizték, tartósították, mégha alkalmazták is és újakat teremtettek. Az evangélisták azt sugalmazzák, hogy Jézus életének régisége, múltsága jelentőséggel bírt az akkori keresztények életében. Így az új keresés megerősítette Jézus történeti megismerésének szerepét, még akkor is, ha a valóságos keresés,  összpontosítás keskeny ösvényen haladhat.

Az 1960-as évek végén közölt munkájában, Perrin (a legkiemelkedőbb Jézus kutató Észak Amerikában egészen haláláig 1976-ig) jelentős teológiai fontosságot tulajdonított Jézus történeti tanulmányozásának. Ha meg akarjuk érteni, akkor Perrin hasznos és megvilágosító kifejezésével kell kezdeni, amelyik Jézus "hitképe". Minden kereszténynek van ilyen "hitképe", amelyik mindannak a terméke, amit a keresztények Jézushoz hasonlítottak, odafigyelve a prédikációkra, hallgatva az evangéliumokat, ismételve a hitvallásokat vagy himnuszokat énekelve. Hitképek végül is a keresztény kijelentések termékei (átfogóbb értelemben véve), nem pedig direkt a történeti kutatás eredménye. Így Perrin számára (folytatólagosan Kahlerrel és Bultmannal, mindkettőből ö nyíltan idéz) a kijelentett Krisztus elsőbbséget (felsőbbrendűséget) biztosit. Akkor tehát mi a kapcsolat Jézus történeti kutatása és a kijelentett Krisztus között, amelyik megtalálható a keresztények hit képében? Itt Perrin jelentős mértékben Kahleren és Bultmannon túl halad és két szerepet jelöl meg a történeti Jézus tudománynak.

Első az, hogy hozzájárulhat a hitkép kialakításához és átdolgozásához, felülvizsgálásához, biztosítva annak tartalmát. A keresztény hit ez, Perrin írta: "...szükséges hit valamiben, a hivő hisz valamiben és már amennyire ez a valami Jézus, történeti ismeret hozzájárulhat a tartalmat biztosítani, e nélkül Jézus válik annak a tartalomnak fő forrása;

Második, Perrin kijelenti, hogy a Jézusról való történeti ismeretet úgy is lehet használni, mint amelyik a megkülönböztetés alapjául szolgálhat a kijelentések nagy változata között, amelyek mind azzal az igénnyel állnak elő, hogy keresztények. Olyan helyzetben, mint amelyikben mindenik egészen a "gyökeres jobboldali rasszizmustól a revolucionáris keresztény humanizmusig" úgy van kijelentve, mint keresztény kerügma, a Jézusról való történeti ismeret "egy vizsgáztató, teszt feltétel lehet a Krisztusi igénnyel, követelménnyel kapcsolatban, amelyeket úgy mutattak be, mint amelyek a kerügmatikus Jézus Krisztusi mivoltra versenyeznek".

Ez egy feltűnést keltő állításhoz vezet: "Az igazi kerügmatikus Krisztus, az igazolható hitkép az, amelyik a történeti Jézussal megegyezik". Ez egy erős állítás, kijelentés.

Jézus történeti tanulmányozásának nincsen kevesebb szerep kijelölve minthogy hitelesítse vagy ne hitelesítse a keresztény kijelentések adott változatait, mint amelyek valóban keresztények.

Hogy ha csak Perrinnek ezt a részét hangsúlyoztuk volna ki, akkor úgy tűnt volna mintha visszamentünk volna a tizenkilenzedik századba: a történeti Jézus irányadó abban, hogy jól ítélje meg, melyik a hiteles keresztény. Ami Perrin állítását nemcsak egyszerűen visszavezeti a tizenkilencedik századba az, természetesen, hogy erősen kihangsúlyozza a kerügmatikus Krisztus elsőbbségét, a hit Krisztusát. Igy ahelyett, hogy visszatérnénk az ősi tudomány vagy/vagy egyoldalúságára, Perrin (mint az új keresés) az "is...is", "egyrészt...másrészt" álláspont mozgalmát képviseli.

Az "is..is", "egyrészt...másrészt" álláspont állítja, hogy a történeti Jézus számit a kereszténységben.

Ugyanez volt kinyilvánítva két másik lényeges Jézus tudós munkájában: John P. Meier és John Dominic Crossan. Habár központi különbségek vannak a kettő között, de mind a ketten megegyeznek abban, hogy Jézus történeti tanulmányozása jelentőséggel bír a keresztény teológia és élet számára.

Meier álláspontja abban a részben van felvázolva, amelyiknek a címe: "Miért vesződik, bajlódik? A történeti Jézus keresésének a fontossága, tárgyhoz tartozása." Folytatólagosan a huszadik századi hit Krisztusának a kihangsúlyozásával, Meier kijelenti, állítja, hogy a történeti Jézus nem a hit tárgya. A keresztény hit "direct" és "megfelelő, előírásos" tárgya még mindig az élő Jézus Krisztus személye, "Aki most él, felemelkedik és megdicsőül, mindig az Atya jelenlétében". A hit tárgya "nem lehet egy gondolat vagy tudományos újjáépítés".

Ennek tudatában, mi hasznuk van a hivőknek a Jézusról szóló történeti tudománynak. Meier válasza: nincsen - ez a tagadás, amit azonnal megállapít nagyon fontos. Pontosan, nincsen jelentősége, "ha valaki kizárólag, egyedül a keresztény hit egyenes tárgya felöl érdeklődik: Jézus Krisztus, a keresztre feszített, felemelkedett és jelenleg is uralkodik az egyházban." Ez a Jézus - az élő Lord (Úr) - hozzáférhető minden hivő számára, beleértve azokat is, akik soha sem fognak történelmet vagy teológiát tanulmányozni életükben, még egy napig sem", mint ahogyan így volt évszázadokon keresztül, mielőtt a történeti tudomány létrejött volna. Mégis, ha a történeti Jézusnak nincsen jelentősége a hitre,  Meier azzal érvel, hogy jelentősége van a teológiára (úgy határozva meg, mint keresve a hit megértését).

A mai teológia, Meier kijelentésében, megfelelő, találó kell legyen a történeti Jézus keresésével. Felsorol négy lehetőséget, amelyen keresztül a történeti Jézus tanulmányozása jelentőséggel bír. Az első három tartalmaz tagadást és állítást, a negyedik csak tagadást:

1. Ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy lekicsinyítsük Krisztust egy rejtjelre, titokzatosságra minden tartalom vagy mitikus szimbólum nélkül, azáltal, hogy kijelentsük, állítsuk, hogy a keresztény hit " ragaszkodás egy különleges személyhez, aki különleges dolgokat cselekedett és mondott különleges időben és helyen az emberi történelemben."

2. Ki kell zárni a kegyes és doktrinális irányulást, hajlamot hogy mellőzzük Jézus emberi mivoltát és kihangsúlyozzuk isteni voltát azáltal, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy Jézus teljesen emberi volt, egy első századi zsidó aki Palesztinában élt.

3. Ki kell zárni Jézusnak kényelmes keresztény megszelídítését azáltal, hogy felfedjük, feltárjuk nonconformista (vallási disszidens) jellegét, nézőpontját, különösen a vallási ügyekben, kérdésekben.

4. Ki kell zárni úgy látni Jézust, mint " e világi politikai forradalmár" és megelőzni, megakadályozni Jézust attól, hogy bármilyen ideológia, világnézet igényelje öt, követeléssel álljon iránta.

Meier így az "is...is", "egyrészt...másrészt" álláspontja változatait állítja fel: úgy a hit Krisztusa, mint a történeti Jézus jelentőséggel bír a teológia számára, még akkor is ha a hit számára csak az első jelentős.

A legújabb könyvében, Crossan félreérthetetlenül, egyértelműen állítja a történelmi Jézus fontosságát. A keresztény hit, ö hangsúlyozza, nem más, mint "(1)a hitnek egy cselekedete (2) a történeti Jézuson keresztül (Jézusban) (3) mint Isten megnyilvánulásai, kinyilatkoztatásai." Mint ilyen, a keresztény hit nem feltételez Húsvétot, hiszen már Húsvét előtt jelen volt valahányszor valaki Jézusban "Isten megnyilvánulását" látta. Így a keresztény hit, ahogyan Crossan meghatározza azt, megelőzte a kerügmát. Tagadólag, ezért a keresztény hitet nem lehet úgy meghatározni elsősorban, mint a kerügmatikus Krisztusban való hit. Pozitívan, mivel a történeti Jézus úgy van látva, mint Isten megnyilvánulása, következik, hogy aki ö volt és amit tett az Isten felfedése volt.

Crossan biztosit arról, hogy lehetséges keresztény hit anélkül, hogy utalnánk a történeti Jézusra és metszően hozzáteszi, "Ezt úgy hívják, hogy Gnosztikus Kereszténység."

De ö azzal érvel, hogy a "Katolikus Kereszténység" a "Jézus akkor" és "Krisztus most" közti dialektus(nyelvjárás) megőrzése által van meghatározva. E nyelvjáráson belül, Jézus történeti felépítésének központi hely van adva. Sőt, nem kell leértékelni amiért történeti felépítés; Crossan kihangsúlyozza, hogy ilyen felépítés az egyetlen bejutás a múltba. Rámutat arra a pontra, hogy a Görög Újszövetség szövege egy történeti felépítés, különböző olvasmányok közül egy tanács általi szavazásának a terméke. Mint ahogyan Crossan megfogalmazza, "Ha nem hiszel valamiben, ami a felépítés terméke, nem maradt semmi számodra, amiben higgy".

Crossan nem magyarázza meg az ö Jézus portréjának a keresztény hitre és teológiára való jelentőségét. A kérdéssel való bánásmódja úgy fordul elő, mint munkájának egy epilógusa, utóhangja. De úgy látszik, hogy egy pár pont világosan látszik.

Úgy venni a történeti Jézust, mint "Isten megnyilvánulása" magába foglalja azt, hogy Jézusnak egy gyökeres egyenlőségre törekvő társadalomról való látomása "Istené is" volt. Így tehát, az elvont fogalom magasabb fokán, Jézus díjtalan gyógyításai és mások kiküldése, mint gyógyítok, rámutat a szentséges hozzájutásának az átadására, mint tanításának és tevékenységének központi volta. Együttesen megkérdőjelezik a saját világának és minden világ társadalmi, politikai és vallási hierarchiáját, ranglétráját. Adva amit Crossan mond, Jézus felépítését komolyan véve - az az, megtalálva öt, széles körvonalakban, hogy elfogadható legyen - oda vezethet, hogy megosszuk Jézusnak egy megalkuvatlan (nem megalkuvó) ország egyenlőségre törekvő látomását. Sőt, Crossan világosan látja, állapítja meg, hogy a Konsztantinuszi forradalom (amelyik valójában ellenforradalom volt) Jézus látomásának elárulása volt és így a hiteles kereszténység elárulása. Így, habár Crossan az álláspontnak egy erős képviselője, amellett foglal állást, hogy a múlt-új keresés tudományának teológiai fontosságot tulajdonítson a történeti Jézusról szóló kutatásban, tudományban.

Így az utóbbi évtizedek úgy látszanak, hogy megerősítik azt a kijelentést, hogy a történeti Jézus számit a keresztény hit és élet számára. Marcus Borg a következő képpen látja a kérdést. Két központi igényt lát fontosnak.

Először is, részben egyetért Kahler és Schwaitzer álláspontjaival, habár úgy gondolja, hogy nagyon fontos pontosan megfogalmazni a megegyezést. Pontosabban, egyetért velük abban, hogy a Jézusról való történeti ismeret nem lényeges azért, hogy valaki keresztény legyen.

Ez önmagától értetődőnek látszik; ha nem az lett volna, akkor azt kellene mondjuk, hogy a kereszténységnek nagy részének századokon keresztül nem volt hiteles, valódi hitük, mert nem volt lehetőség Jézus történeti ismeretére egészen a keresés megszületéséig pár századdal ezelöttig.

Továbbmenve, nem hiszi, hogy a kereszténység igazsága Jézus történeti kutatásán múlik, (azon alapszik, vagy a Biblián). Annak igazsága a történeti kutatástól valamennyire védett. Ezen azt érti, hogy a kereszténység nyilvánvalóan látszik, hogy egy életképes vallás. Ezért furcsának tűnhet, hogy beszélünk róla, elmélkedünk róla. Amit ki akar fejezni az számára világos, "a kereszténység működik": ez az eszköz vagy gépmű, amelyen keresztül az emberek megtapasztalják "a szentségest". És nem tud elképzelni semmilyen történelmi felfedezést vagy igényt, amelyik megakadályozná "működésében". Ezt nemcsak egyszerűen azért mondja, hogy a vallásos hit kitart még az ellentmondó adatokkal szemben is, de azért is, mert a vallásos hagyomány közvetíteni tudja a "szentségest" függetlenül annak történeti vagy szószerinti igazságától.

Amikor kijelentjük, hogy Jézus történeti ismerete nem lényeges a keresztény hit számára, nagyon fontos, hogy pontosak legyünk mit értünk hit alatt. Borg a hitet egy relatív szűk értelemben használja, amikor valakinek az Istennel való kapcsolatára utal és így a keresztény hit különösen az Istennel való kapcsolatban való bizalom, mint ahogyan a keresztény hagyomány által közvetítve van. A hit ebben az értelemben - mint valakinek az Istennel való kapcsolata - nem függ Jézus történeti ismeretétől. Ha valaki szélesebb értelemben használja a hitet, amikor nemcsak valakinek az Istennel való kapcsolatára van utalás, de lényegében az egész kereszténységgel gyakorlatilag rokon értelművé válik (mint ez a kijelentés "a keresztény hit"), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Jézus történeti ismerete számit, idetartozik, tárgyhoz tartozik.

Ez vezette Borgot a második fő igényhez, követeléshez: a Jézus képek In fact (ténylegesen) nagyon kihatnak, befolyásolják a keresztény élet képére (képét). Nagyon sok tudományos vita a Jézus történeti ismeretének jelentőségéről a kereszténység számára arra a kérdésre összpontosított, hogy miképpen kell értelmezni a jelentőségét. A mellette és ellene felhozott okok váltakoznak: ha azt mondjuk "igen", akkor azt a kockázatot kell vállaljuk, hogy a hiteles kereszténységet hozzáférhetetlenné tesszük a múlt és jelen millió kereszténye számára; ha azt mondjuk "nem", akkor kockázatot vállalunk a dogmatizmus, gnoszticizmus és más betegségekkel szemben.

A Jézus képeknek a gyakorlatban erős befolyásuk van a keresztény életre.

Egy pár példa ennek szemléltetésére: ha egy keresztény meg van győződve arról, hogy Jézus egy felforgató bölcsességet tanított, hatással van arra, hogy a személy hogyan látja napja, kora hagyományos bölcsességét; ha egy keresztény meg van győződve arról, hogy Jézus kora tisztasági rendszerét megcáfolta, megtámadta, hatással van arra, hogy hogyan látja kora tisztasági rendszerét; ha egy keresztény meg van győződve arról, hogy Jézus bevádolta kora vezető elitjét, hatással van arra, hogy valaki hogyan látja a jelen uralkodó rendszert. A keresztények Jézusról való felfogásában a gyakorlatban is kihatással van, hogy a személy hogyan fogja fel a keresztény életet.

A Jézus kép és a keresztény életről való kép között kölcsönös összefüggés kell legyen. Adva ez az összefüggés, a kérdés többé nem az, hogy a Jézus képnek mennyire kell teológiai jelentése legyen, hanem van egy teológiai jelentősége a keresztény felfogás, hűség, áhítat és kegyesség azonnali gyakorlati síkján.

Röviden, mivel a Jézusról való történeti tudomány kihatással van a Jézus képre és így a gyakorlati keresztény életre, ezért számít!!!!!