ÖRÖMHÍR-RÉSZLET (1991. március 24.)

Ahogy például a világ távoli sarkain, s főként nagy területű, nagy népességű országokban gyak­ran megkérdik: — Mi az, hogy magyar? — meg­kérdik gyakran ezt — egyéb okból — környező országokban is. Ugyanígy kérdik meg itthon: — Mi az, hogy unitárius?

Ilyen a kisebbségi sors, mert az unitárius a hazai történeti vallások közt kisebbségi vallás, mintegy kicsinyített vetülete hazánk kisebbségi helyzetének. S ehhez tartozik, hogy születésekor többségi vallás volt, alapítása helyén, Erdélyben, az 1560-as évek végén három éven át szinte abszolút uralkodó val­lás, János Zsigmond fejedelemsége idején.

Történetének nagy alakjai, az alapító Dávid Ferencet nem számítva: az Egyesült Államokban Emerson, a múlt század talán legnagyobb amerikai író-gondolkodója, itthon Bölöni Farkas Sándor, Amerika magyar felfedezője, Orbán Balázs, akit a "legnagyobb székelynek" nevezünk, no és Bartók Béla, századunk alighanem legnagyobb zeneszer­zője és világszerte legismertebb magyarja. Hozzá­tenném, hogy legtöbbjük személyes döntés alapján lett unitárius. És nem hagynám el Weöres Sándort, aki ugyan nem volt unitárius, de alig húszévesen azt írta Kosztolányi Dezsőnek, hogy az a terve: áttér unitáriusnak és pap lesz, mert az unitárius nem kinyilatkoztató vallás, a relativizmus vallása, nem determinál, és nem kritikátlan a Bibliával sem.

Igaz, a történelem tanúsága szerint a dogma­nélküliség nem feltétlenül biztosít fennmaradást, folyamatos megrögződést az emberi tudatban. A köztudatban jelentéktelenné szürkült még az a hallatlanul gazdag, korát messze megelőző kor is, amelyben Dávid Ferenc, az egyetlen magyar egy­házalapító élt és működött. Akiről a túlságosan haragos és túlságosan igényes Szabó Dezső azt írta, hogy "a legnagyobb magyar reformátor, tragiku­san szép arcú, titáni alak, s helye van az európai szellemi történetben". Németh László "a forrada­lom eleven szellemének" nevezi Dávid Ferencet, "hatalmas tehetségnek, aki hitek és kételyek for­gószelén repül a dévai börtönig".

Ez az egyházalapítás az első magyar földön kibomló forradalom volt, amely az államot is ma­gával ragadta, hogy aztán túlterjedjen határain­kon is. írtam róla egy regényt, az Erdélyi Mefisztó címűt. 1988-ban jelent meg, hangja már alig hal­latszott, éppen jelen idejű történelem kezdődött, az íródott. De Márai Sándor észrevette, hogy a jelen­ségek ismétlődnek. Megírta nekem, hogy ő nem ismerte behatóan az erdélyi történelemnek azt a szakaszát — még ő sem ismerte! — és hogy Dávid Ferenc korában milyen sok a hasonlóság azzal, ami évszázadokkal később történt.

Mire gondolt Márai? Az a forradalom ugyanúgy dogmatikus függés és ideológiai abszolutizmus el­len robbant ki 1568-ban, mint az 1958-os — a Dávid Ferencet vállára emelő, ünneplő kolozsvári nép, az örömünnep jellege és szelleme, olvasmá­nyaim szerint, 56 október 23-át idézi, amelynek fáklyafényes ünnepén ott voltam a Parlament előtt. Utána Báthori István restaurációja — nevezzük konszolidációnak? — tilalmaival és bosszúálló le­számolásával. És Európa akkor is a restaurációt támogatta. Pedig a megkötözött, kis híján meg­fojtott unitárius vallás a ma elfogadott általános keresztény értékekkel csaknem megegyező érté­kekre épített — egyetlen jelképet leszámítva.

Ez a jelkép, a szentháromságelv, onnan eredt, hogy Nagy Konstantin császárnak a niceai zsinat után — már a negyedik században — szüksége volt a kereszténység egységére, mint politikai tá­maszra, és az új egységhez új jelképet keltett megjelölni. Amikor, ennek utána, a túlságosan központosított hatalom eltávolodott a krisztusi alapeszméktől, jött a helyreállítást célul tűző tizen­hatodik század, Ennek első igazi forradalmára, Szervét Mihály a krisztusi tartalmat elhanyagoló egyházat a jelképen át támadta. Sorsa: máglya­halál Genfben. A szervéti gondolatot Erdélybe köz­vetítő Blandrata György sorsa: jelképes máglya­halál Rómában. És a gondolatot kiteljesítő Dávid Ferenc sorsa: életfogytiglani börtön címén szenve­dett vértanúhalált Erdélyben. Mégis, a mára azo­nossá vált, azonossá váló értékek ellenére az unitarizmus ki van rekesztve az ökuméniából, s ezzel némi összefüggésben; a köztudatból is.

Ha ez az itthon tízezernyi, Erdélyben százezer­nyi kisebbség azzal törődne, hogy kisebbségi sorsát panaszolja: provinciális pótcselekvést végezne. Ehelyett inkább azzal törődik, hogy életkedvvel, telített lélekkel és etikusan éljen, s ilyen életre nevelje ifjúságát. S mert ma már valóban nevel­heti, talán nem is olyan nagy baj, hogy kisebbségi sorsú egyház, Dávid Ferenc, Bartók Béla szellemé­nek jegyében.

Török Tamás

Megjelent az Unitárius Élet 1991. május-júniusi számában