A HIT OSZLOPAI

A szentháromság-tagadó felekezet első támaszai, karrierépítő humanisták és birtokgyarapító hatalmaskodók, taktikázó udvaroncok és ambiciózus politikusok sorjáznak a kiváló történész kötetében. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

 

Egy az Isten és Vendégség, Jókai Mór megejtően romantikus regénye és Páskándi Géza áthallásos besúgódrámája – a legtöbbünk számára alkalmasint e két, egymástól oly markánsan különböző irodalmi mű reprezentálja az erdélyi unitárius felekezet belvilágát, s meglehet, elsősorban irodalmi művek révén véljük ismerni az erdélyi fejedelemség első évtizedeinek, János Zsigmond uralkodásának, és különösképp a Báthoryak vitézlésének viharos korszakát is: Kemény Zsigmond regényétől, a Gyulay Páltól Márton László jelenkori műveiig. Az epocha iránt táplált érdeklődés persze korántsem meglepő, hiszen a felekezeti vetélkedés, s még inkább a két nagyhatalom között ingadozó fejedelemség zajos vitákkal és véres leszámolásokkal tarkított politikai élete az ismerősség érzését kelti a XIX., a XX., s úgy tetszik, a XXI. század közönségében egyaránt. De éppígy frappírozóan ismerősnek és egyszersmind izgalmasnak hat e téma mindennemű szépirodalmi megformálás nélkül, egy részletekben gazdag, lucidus történettudományi monográfia tárgyaként is – amint arról Horn Ildikó munkáját olvasván egyhamar meggyőződhetünk.

A magyar kora újkor jeles kutatójának új könyve két főrészre oszlik: az első az unitárius felekezet politikai bázisának hatalmi szerepét, fel- és leértékelődési periódusait rekonstruálja a XVI. század második felének erdélyi történelmébe ágyazva, míg a második az unitárius politikai elit 21 korabeli képviselőjének életrajzát göngyölíti az olvasó elé. Az első pozícióit még az erdélyi protestáns egyházon belül megszerző antitrinitárius, azaz szentháromság-tagadó (vagy miként ellenfeleik bélyegezték őket a késő ókori szekta elnevezése nyomán: ariánus) felekezet János Zsigmond uralkodása alatt imponáló lendülettel látott a befolyásos hívek toborzásához. A nyughatatlan istenkereső Dávid Ferenc püspök és az orvostudományi jártasságát diplomáciai ügyességgel és teológiai tudással ötvöző fejedelmi bizalmas, Giorgio Biandrata hitsorsosává szegődött maga az ifjú fejedelem is, s e tény nagyban megnövelte az újdonat religio vonzerejét. Így történhetett, hogy a János Zsigmond váratlan halálát (1571. március 14.) követő időszakban kulcsszerephez juttatott (ám e lehetőséggel élni végül mégsem tudó) négy testamentumos úr mindegyike e felekezet követője volt.

János Zsigmond

Csakhogy a fejedelmi támogatás elvesztése mégis szomorú következményekkel járt az unitárius egyház számára, s Horn Ildikó elemzése világos okfejtéssel tárja az olvasó elé a felekezeti térhódítás megtorpanásának, s utóbb visszaszorulásának indokait. Báthory István fejedelemmé választásával az uralkodói pártfogás odalett, a hitvitázó agitáció lehetősége megszűnt, s a tehetséges, feltörekvő fiatalok megnyerésének programját a jezsuiták sikeresebben tették magukévá – úgyannyira, hogy számos unitárius úr leszármazottjából vált utóbb buzgó katolikus. A Báthory István lengyel királlyá választását követő évek, majd Báthory Zsigmond kiskorúságának időszaka mindazonáltal lehetőséget kínált az unitárius elit tagjai számára, hogy újfent visszatérjenek a hatalom köreibe, s hogy onnan várják és szenvedjék el a századvég és a századforduló véres erdélyi konfliktusait (köztük a második és egyben utolsó unitárius fejedelem, Székely Mózes tragédiáját), melyeknek részletes tárgyalása immár a kötet készülő folytatására marad.

A könyv második felét kitevő életrajzgyűjtemény személyes sorsokra lebontva ábrázolja, s árnyalja egyszersmind az első nagyegység történeti áttekintésének kiemelt célcsoportját. Színes személyiségű, magasan képzett, fortélyosan taktikázó és nehezen összeférhető urak arcképcsarnokát, s rokoni szálak egész szövedékét mutatja be Horn Ildikó, ám mi e szakaszból ehelyütt most csak a humanista műveltségű, s 1592 decemberében a teljes erdélyi hatalmi elit közreműködésével feláldozott és halálra szánt Gyulay Pál néhány mondatát idéznénk. Levelének sorai ugyanis megrendítően érzékeltetik a magát a közrendűek sorából felküzdő, s a propagandában felettébb hasznos udvari ember vigasztalan, s utóbb végzetessé váló gyökértelen helyzetét: „Kévánnám bizony csak az Istentől, hogy mindennapi kenyérért ne kellene más ember szájában néznöm és mástul várnom, lenne valami tulajdon helyöcském, kinek fruktussából az én kicsin rendöm szerént bátor infra mediocritatem élhetnék. […] minden nap az egy királra nézök, ennek szavait hallgatom, cseleködetit nézöm…de uram…ü halála miatt…ki kezdök innet menni…hova legyek? Kihöz menjek?”