DAVID FERENC ÉS AZ UNITÁRIUS VALLÁS

A nagy egyéniségek rendesen reányomják bélyegüket alkotásaikra. Az alkotók lelki alkata szoros összefüggésben áll azzal, amit alkottak. Így van ez a vallások történetében is. A vallásalapítók élete és lelki alkata sokszor felvilágosít és magyarázatul szolgál annak a vallásnak tanítására, amelyet megalkottak. Közelebb jőve a kereszténységhez s ennek keretén belül a protestantizmushoz, tagadhatatlan, hogy Luther, Zwingli és Kálvin pszichológiája kulcs a tanhoz, a kereszténység azon formájához, amelyet az illetők megalkottak, tehát a korviszonyokkal együtt megértési alapul szolgál. Ugyanez a szempont érvényes Dávid Ferencre és az unitárius vallásra vonatkozólag. Itt azonban nehezebb a feladat, mint a többieknél. A protestantizmus előbb említett alakjainál úgy alkotóik élete, mint az általuk terjesztett tanok sokkal hozzáférhetőbbek, megközelíthetőbbek, együttal sokkal befejezettebbek, szinte szilárd formába vannak öntve. Itt tehát a kutató könnyebb feladat megoldására vállalkozik, mint az, aki Dávid Ferenc egyéniségét és az unitárius vallást akarja az alkotóé s az általa alkotott vallás összefüggése szempontjából megvizsgálni. Ennek oka az, hogy ebben az esetben sem a vallásalapító, sem az általa propagált vallás nem áll olyan leszögezetten, olyan végleges formában előttünk, mint a többieknél. A reformáció kezdeményezőit még köti nagy részben mindaz, ami a keresztény teológia területén előttük történt. A régi alapon dolgoznak tovább. Ez köti őket s határt vet a további kutatásnak ott, ahol az alapvető dogmákhoz kellene hozzányúlni. Azonkívül az egyéniségek reformáló lendületének ideje is elhatározó jellegű alkotásaik megértésének szempontjából. Kálvin már huszonhét éves korában megállapította teológiáját s kiadta Institúcióját. Dávid Ferenc egészen élete végéig vitatkozik. Nem maradt fenn tőle a keresztény teológia összes kérdéseit rendszeres és végleges formában felölelő teológiai munka. Egyéni vallásos fejlődésének változatossága, hamisítatlan reformátori jelleme, amely lelkiismeretén és meggyőződésén kívül más korlátot nem ismer, megnehezítik azt, hogy szilárd és meghatározott keretek közé foglalhassuk az ő életmunkáját.

Ennek tulajdonítható, hogy nagyon eltérő vélemények uralkodnak mind egyéniségét, mind pedig az általa alapított vallást illetőleg. Skolasztikusnak, racionalistának, humanistának, tiszta észembernek, majd csodálatos módon újságszeretőnek, dicsvágyónak igyekeznek feltüntetni. A felekezeti elfogultság éppen úgy közreműködik egyénisége egyoldalú elbírálásában, mint az unitárius vallás megítélésében. Mindezek nagyon régi eredetű megállapítások. A XVI. századtól kezdve a mai napig forgalomban vannak, ma talán kissé szelídebb formában, mint három-négyszáz évvel ezelőtt. Hol nyíltabban, hol burkoltabban még mindig van elfogultság és kizárólagosság a vallás területén. Dávid Ferenc utolsó zsinatának egyik pontja azt mondja, hogy nincs a világnak semmi oka lázongani azok ellen, kik a különböző úton, módon eltemetett igazságot napfényre törekednek hozni. Sokat nem tudtak a tanítványok, mikor nagy mesterük, a Krisztus tanította. Maguk vallották meg, hogy nem értették, szemeik előtt el volt rejtve sok mindenben tanításának értelme. E miatt kellett mindazt a régi fénybe visszaállítani, ami hamis magyarázatokba s babonákba burkolva el volt temetve.

A Dávid Ferencet megelőző reformáció vagy csupán a régi egyház megjavítására irányuló kísérlet, vagy pedig a régi egyház által elfogadott dogmák újabb rendszerbe foglalása s egy párnak elhagyása. Dávid Ferenc is ezen az úton haladt mindaddig, amíg elérte az ő előtte fellépett reformátorok eredményeit. ő maga így számol be reformátori munkájának egyes lépéseiről: Én előbb Luther műveit olvasván, a szász eklézsiák hitét fogadtam el. Látván a reformáció továbbfejlődését és az idők szellemének megváltozását, minthogy a helvét hitvallásúak a szász eklézsiák több tévelygését elhagyták, azokhoz csatlakoztam s állhatatosan velük voltam addig, míglen a sor az örökélet ama sarkalatos kérdésére került, amelyért és amelynek nevében Isten belső ihletését követve, tőlünk és minden más egyháztól elválni kényszerültem. Így jutottunk a kisebb dolgokról a fontosabbakra az Úr parancsából. Mert a lelkiismeret semmiben sem nyugszik hanem csak az igazságban és a Szentírásnak a Jézus Krisztus felől való fundamentumában.

Ebben a reformátori pályafutásban a lelkiismereten kívül egyedül a Bibliára támaszkodott, amelyben olyan otthonos volt, hogy az egykorú hagyomány szerint legtöbb helyén könyv nélkül ismerte. Szerinte a hit dolgában sem a hagyomány, sem a zsinati végzések, sem a bölcselők és Szentatyák döntő bizonyítékul nem szolgálhatnak. Egyedüli kútfő a kijelentés és annak a tudomány módszerével végzett értelmezése. ő is tehát ugyanazon forrásból merített, mint a többi reformátorok De többet olvasott ki belőle, mert nem a múlt hagyományain szemlélte, hanem a maga közvetlenségében, üdeségében vette szemügyre s a maga végtelenül finom értelmével; szívének csodálatos tisztaságával és a hit igazságai iránt érzett, életét is odaadni kész szeretetével vizsgálta. Felismerte, hogy a hit kérdéseiben legfőbb tekintély a lelkiismeret. A lelkiismeretben a fölöttünk levő hatalom: Isten szólal meg. Az unitárius ember mindent s így a Bibliát is a lelkiismerettel nézi, mert tudja, hogy a lelkiismeretben mindig egyén feletti nagy és titokzatos erő beszél. A Bibliát úgy lehet tekintenünk, mint a különböző lelkiismeretekben felhangzott isteni belső hangnak írásba foglalását, megörökítését azoknak a nagyszerű pillanatoknak, amelyekben Isten az emberbe lépett, az isteni szellem az emberi lélekkel közlekedett. (Dr. Iván László: Az én unitárizmusom, K. M. 1934. évf. 6. sz.)

Gondolkodásának ez a függetlensége és önállósága, különbözteti meg Dávid Ferencet reformátor elődeitől. Legközelebb áll hozzá ebben a tekintetben Szervét Mihály, aki szintén vértanú halált halt meggyőződéséért. Az igazi reformátornak nemcsak tudósnak, vagy teológusnak kell lennie, hanem rendelkeznie kell az elme intuitív, teremtő erejével. A haladás mindig a teremtő emberi szellem eredménye azáltal, hogy magasabb igazságokat lát meg s ezek számára kifejező formát keres és talál. Teremtő és művész egy személyben s ezért van haladás a világon. Így lett teremtő Dávid Ferenc a XVI. században éppen a vallás területén. Tehát éppen azon a területen, ahol legnehezebb és leghosszabb időt igényel a haladás és leglassúbb a fejlődés menete.

Csak egy XVI. százada volt az emberiségnek, s ez a század a reformáció százada. 1517-1571-ig nagy utat tett meg az emberi szellem ezen a téren, melyhez hasonlót sem azelőtt, sem az után többé megtenni nem tudott. Ennek a fejlődésnek a tetőpontján éppen Dávid Ferenc áll. Avagy el lehet képzelni a reformációt tisztább, bibliaibb és a kereszténység szellemével megegyezőbb formáját, mint amilyen a Dávid Ferencé volt. A reformáció további és magasabb fejlődési foka szinte elképzelhetetlen. Talán tisztult volna a forma és a kifejezés, talán részletesebben megadta volna a feleletet a keresztény teológia minden kérdésére, de tovább aligha mehetett volna.

Természetes, hogy akkor még nem volt úgy kikristályosodva az unitárius vallás, mint ma. Az alapvető vonások azonban már megvoltak. Amikor Dávid Ferenc unitárius lett, egészen új alapon indult el a régi fölött. A haladást csak akkor veszi észre az ember, csak akkor jut el a felismeréshez, amikor már átment rajta. Így van ez a szellemi élet területén s különösen a vallás világában. A Dávid Ferenc vallásalapítása nem úgy történt, mintha új vallást akart volna alapítani; az unitárius vallás megalapítását megelőzték azok a meglátások, azok a megismerések, amelyek a fejlődés állandó folyamatát az ő lelkében is megindították. Ennek a folyamnak a sodra azután magas fokra emelje fel őt. Schleiermacher meg merte állapítani a lutheránus egyházról, hogy tanításai nem tekinthetők úgy, mint amelyek szilárdan egy helyben állanak, hanem állandó kialakulásban vannak. Sokkal inkább elmondható ez az unitárius vallásról, mely természeténél fogva állandóan keresi a való élethez való közeledést s így állandóan megújhodik az emberi lélekkel és a váltakozó korszakokkal való újabb és újabb érintkezésben.

Bizonyára nagyon érdekes volna részleteiben is megismernünk azt a lelki átalakulást, a szellemi megvilágosodásnak azt a folyamát, amelyen Dávid Ferencnek át kellett mennie, míg eljutott az unitárizmusnak addig a fokáig, amelyet megvalósított. A lelkiismeretnek ez a nyugtalansága ragadta ellenállhatatlanul arra az akkor nagyon merész lépésre, amellyel reformátori művét betétőzte s egyszersmind élete sorsát is megpecsételte: a Krisztus imádásának a megtagadására. Pedig ez, ha eddig kifejezetten nem is volt hirdetve, a háromság tannak elvetéséből természet szerint következett. Dávid Ferenc logikai kényszerűséggel emelkedett fel erre az álláspontra; támogatta ebben forrása a Biblia, mely Krisztus imádását sohasem tanította.

A derekas harcot keményen és sikerrel küzdötte végig s a végén előbbi tanításainak ebbe a nem lényeges, tanításaiból folyó következményébe akadnak belé. Pedig mennyi ilyen következménye van az ő gyökeresen megváltozott teológiai felfogásának, melyeket már nem volt ideje felszínre hozni, de amelyet felszínre hoztak a későbbi századok s ha még nem tették volna meg, meg fogja cselekedni a jövő, azzal az ellenállhatatlan nagyszerűséggel, mely az alapvetést is megteremtette.

Az unitárius vallás több, mint amennyit Dávid Ferenc alakított ki belőle a vallási reformáció országútján. Ö maga korán befejezte munkáját, de megnyitotta a fejlődésnek szinte beláthatatlan útját. Felszabadította az evangéliumot azoktól a megkötöttségektől, amelyek fogva tartották. Megnyitotta a lehetőségét nemcsak a teológiai magyarázat számára, hanem az evangélium társadalmi és kulturális vonatkozásainak érvényrejuttatásához. Már a XVIII. században vannak az unitáriusok soraiban nemcsak kiváló természettudósok, hanem koruk társadalmi kérdéseivel behatóan foglalkozó, magas szinten álló valláserkölcsi személyiségek, mint pl. Channing, aki a rabszolgaság megszüntetésében vette ki tevékeny részét. A prizma fénytörései, melyet Dávid Ferenc helyezett el a kereszténység középpontjában, bámulatos sokoldalúnak, magas energiájú fényforrásnak bizonyult s ahol érintkezett az élettel, vagy a vallással, a lélek legkülönbözőbb megnyilatkozásaihoz találta meg a kapcsolatot. Teológiája máig sem zárható le olyanformán, mint a többi reformátoroké. Az egyes kérdésekre adott feleleteinél soha sincs kizárva egy más, esetleg jobb megoldási mód. Ezek mellett a lehetségek mellett azonban ott vannak azok a szilárd, tartó oszlopok, amelyek minden változatosság ellenére is szilárdan tartják az épületet. Igaz, hogy Dávid Ferencnél maga a keresés fontosabb, mint a találás. De vajon lehet-e találni keresés nélkül? Százszor keresünk s csak egyszer találunk. Ez az egyszeri találás azonban megérdemli a százszoros keresést.

Úgy kell elképzelnünk Dávid Ferencet, mint akit a keresők nagy száma előz meg évszázadokon keresztül, de éppen neki adatott meg, hogy megtalálja a keresztény hitnek azt a sarkalatos igazságát, melyet sokan és sokáig kerestek ő előtte.

Ez a megtalálás annak felismerése, hogy a kereszténységet nem lehet úgy felfogni, mint dogmák rendszerét, hanem mint a lélek legmagasabb értékeinek ősszességét. Jézus megváltoztatta elsősorban az Istenről való felfogást, aki szerinte a mindent átölelő szeretet raegszemélyesítője, nem a bosszúálló, félelmetes Isten, hanem a mindent egyenlően fenntartó és megbocsátó, aki főjóság. őt kell szeretni teljes szívünkből és teljes lelkünkből. Aki a kereszténység szellemét akarja érteni, a lélek feltétlen tiszteletére, imádására van kötelézve s mindent ebből a szempontból kell megítélnie.

Isten fiává lenni annyit jelent, mint hozzá, hasonló lenni az ő tökéletességét megközelíteni. Az Istenfiúság nem kész adottság, hanem a lélek örökös Isten felé törekvésének az eredménye. Értékfogalom és nem dogma. Ugyancsak ilyen a Szentlélek, amely a legtisztább lelket, Isten lelkét jelenti, amelyhez semmi földi salak nem tapadhat. Az embernek arra kell törekednie, hogy részese legyen s megérezze magában isten lelkének munkáját.

Ha a legfőbb érték a lelki, a szellemi, világos, hogy a kereszténység új értékelési módja csak akkor válik valóra, ha egész kereszténységünket minden ízében szellemivé tesszük. El kell ejteni a külsőt, mert csak a lélek becses tulajdonságai értékesek. Isten országa lelki ország, belső szellemi természetű, a lélek értékeinek megvalósulását jelenti. Ezt az országot kell először keresni.

Jézus mindenütt a belsőt, a lelkit hangsúlyozta, erre alapította értékelésének lényegét, követői csaknem kezdettől fogva a szellemit nyers valósággá fordították át a dogmák útján. Azt az utat, amelyet Jézus értelmében az emberi léleknek meg kellett tennie, hogy eljusson a mennyei Atya közelébe, a dogmákban való hit nem segíti elő. A lélek emelkedése nélkül nincs vallás. A kereszténység dinamikus eleme, a léleknek Istenhez való közeledése. Imádkozás és jócselekedetek által, a lélek felemelkedésével szolgáltatott példát Jézus arra, hogy az ember eljuthat a léleknek hihetetlenül tökéletes formájához.

"Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok", az emberi lélek és az isteni lélek rokonságán alapuló mélységes hit felemelő és megrendítő megnyilatkozása.

Martineau szerint, ha a vallás nem tud kötelességeket teremteni, ha nem tudja az erkölcsi értékeket is kitermelni, akkor nem teljes; a boldogságnak, vagy a boldogtalanságnak a szankciói, nyúljanak bár a végtelenbe, magukban véve nem elegendők arra, hogy a mennyország angyalait megkülönböztessék a pokol ördögeitől.

A lélek érintése nélkül, amelyre a külső jelek vonatkoznak, nem lehet az értékelés magasabb fokára emelkedni. A dogmakereszténység, mely Jézus tanításának lényegét elmellőzve, háttérbe szorítja szellemi tartalmát, egész rendszert állít fel, hogy a lelki fejlődés ténye helyett ontológiai vagyis dogmai tételekkel és magyarázattal támassza alá Jézusnak tisztán lelki kereszténységét. Így lép Jézus tanítása helyébe, amely Isten szeretetét jelölte meg a megigazulás feltételéül, a dogmákban való feltétlen hit, így bővül meg a kereszténység eredeti alapvető csírája dogmatikai állványozással. Így lesz az érték vallásából a dogmák vallása, amely a lélek jelentőségét és erkölcsi erejét szánalmasan kevésre becsüli. A dogmarendszer élén a szentháromság áll. Ez ellen vette fel a harcot a reformátorok közül Dávid Ferenc, és amikor ezt tette, tulajdonképpen helyre akarta állítani Jézus érték kereszténységét, amely a lélek végtelen értékének felismeréséből táplálkozik s a lélek Isten felé való örökös törekvésére építi Istenországát. Ebben a küzdelemben telt el élete, a többi dogmának a kereszténység eredeti értelméhez való, tehát a lélek értékének feltétlen elismerésén alapuló átdolgozására már nem jutott ideje. Ez a feladat a későbbi koroknak jutott osztályrészül s lehetővé tette az unitárizmus számára, hogy szabadon fejlődhessék azon az úton, amelyen elindult. Az unitárius hitfelfogás szerint az emberi lé1ek fejlődésében nines megállás. A lelki megtisztulás és tökéletesbülés végtelen folyamat. Isten ismeretével mondja Dávid Ferenc: Egybekötjük az erkölcsök kegyességét és Isten parancsai iránti engedelmességet. Mert aki tetteivel tagadja, szavával hiába erősíti, hogy Istent ismeri s hasztalan mondja, hogy Krisztusban él, aki nem jár világosságban és azon az úton, amelyet Jézus megmutatott. Mert ő nyilván mondotta: "amit én tettem és tanítottam, azt tegyétek s tanítsátok".

Tollin Hendriknek Szervétről való életrajzában ezt olvassuk: Szervéttel egy harmadik reformáció kezdődik a Lutheré és a tridenti zsinaté mellett a szabad bibliai gondolat reformációja, a Krisztus iránti vidám lelkiismeret reformációja és az Istennel betelt emberiesség reformációja. Ezt a reformációt folytatta Dávid Ferenc, aki nemcsak a teológiában reformált. Az unitárius gondolat bármennyire is bibliai és teológiai volt eredetileg, mégsem tudott megmaradni sohasem csupán a szoros értelemben vett vallási területen. Már első hivatalos megjelenésekor, az 1568-ban tartott tordai országgyűlésen föllendült az egyetemes kultúra magaslatára, amikor törvénybe iktatja a vallásszabadságot, kimondván, hogy a prédikátorok minden helyen hirdethetik az evangéliumot, kiki az ő értelme szerint. Nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit is fogsággal vagy helyétől megfosztással fenyegessen. Ez a határozat, amely sok méltánylásban részesült a múltban s kell részesülnie a jelenben és a jövőben is, magában foglalja az unitárius szellem kulturális programját, amely, úgy látszik, lényétől elválaszthatatlan. Ennek a kultúrprogramnak a pillérei: az egyéni szabadság tisztelete minden területen, a vallásban, a tudományos kutatásban, az emberi jogok gyakorlásában. A keresztény társadalmi kultúrának ez a programja a századok folyamán fontos kezdeményezésekben nyilvánult meg.

A szabad bibliai gondolattal elsősorban Isten személyét tisztázza. Ezt a korszakot az unitárizmus teológiai korszakának nevezhetjük a szó szoros értelmében. A hitviták korszaka ez a föld különböző részein, különböző időkben. Ebben a korszakban, a probléma természete szerint, túlságosan el van különítve az ég a földtől, Isten az embertől.

Teológiai korszakából már régen kinőtt az unitárizmus; a szabad bibliai gondolat, a Krisztus iránti vidám lelkiismeret, az Isten által betelt emberiesség reformációja azonban végtelen feladat s igy maga az unitárius vallás betöltése is ilyen. Állítjuk, mondja Dávid Ferenc, hogy a kegyesség cselekedeteiben szilárdan meg kell állanunk, mert az az igaz hit, mely a szeretet műveiben nyilvánul.

Az 1579 február havi tordai zsinat zárószavai ezek: Isten segedelméből nyíltan megvallottuk, hogy az egy igaz Atya Isten; Krisztus atyja, nem a három együtt: Atya, Fiú, Szentlélek. Ezen tudományt állhatatosan megtartjuk s erősítjük, hogy abban meg akarunk maradni. Minthogy Isten ez ismeretét követi a hit, isteni tisztelet és imádás, ami csak az egy Istent illeti, állítjuk, hogy azt ennek sérelme nélkül másra át nem vihetjük. Az Isten igéje mindenütt megkülönbözteti az Atyaistent a Krisztustól. Amit az Atya a Fiúnak átadott, azénak elismerjük, amiket nem, az Atyától elvenni jónak nem látjuk.

Mint egy végrendelet, úgy hangzanak e szavak. Mintha lelki szemei előtt az utolsó vacsora szent képe lebegvén, hitét még egyszer tanítványai emlékébe és hűségébe vésné.

Böhm Károly a kolozsvári egyetem néhai nagynevű tanára, "Az értékelés fenomenológiája a XV. századig" c. 1912-ben megjelent művében a következőket mondja: A hívők száma nem bizonyít a vallás magasabb foka mellett; sőt hajlandó volnék azt hinni, hogy a legnemesebb vallásforma a legkevesebb hívőt számlálja. Legnemesebb vallás az, amelynek tárgya a legmagasabb érték. Ez a legmagasabb érték, a keresztény vallás szerint Isten, aki lélek. A végtelen jóság árad szerte belőle : ez az, ami minket feléje vonz, ami indokolja vele szemben való odaadásunkat. Istennek, a legmagasabb értéknek a természetét világította meg Dávid Ferenc. Megtisztította mindazoktól az elemektől, amelyek évszázadokon keresztül eltakarták szemeink elől. Kiemelte a dogma szövevényeiből, amelyek köréje fonódtak, meglátta benne a végtelen jóság és szeretet forrását, amelyek kizárnak belőle minden olyat, ami ezekkel ellenkezik. A jézusi szeretet is elsősorban Istenre vonatkozik. Istent kell szeretni minden erőnkkel, teljes lelkünkból és szívünkből, felebarátunkat pedig csak úgy, mint magunkat. Jézus az Isten iránt való legtisztább és legideálisabb szeretetet úgy vélte megvalósíthatónak, hirdetvén: arról fogják megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lakozik köztetek.

Az unitárius vallást pusztán az, hogy legtisztább és legnemesebb, még nem teszi a legjobb vallássá. Magasztos hivatását csak akkor fogja betölteni, ha a világ valamikor a vallás területén is eljut odáig nemcsak, hogy az unitárius felfogást magáévá tudja tenni, hanem, hogy megvalósítsa gyakorlatilag is mindazt, amit Istenről való felfogása, Jézus példájának szem előtt tartása megkövetel tőle.

Hitünk vértanúhalált halt megalapítójának nagyobb elégtétele nem lehet, minthogy legyünk méltók hozzá bátorságban, kitartásban, Istenben való hitben és embertársaink szeretetében.

Kolozsvár, 1939.

Dr. Varga Béla