Bízzál az Úrban ...
Zsoltárok 37.rész,3.vers: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél; a földön lakozzál és hűséggel élj.
Van Kisbán
Miklósnak
egy 1914-ben megjelent novelláskötete,
amely
a "Haldokló
oroszlán"
címet viseli. E kötet
egyik novella hőse
egy tavaszi
éjszakán,
a Duna parton barátjának
az un. sötét
égitestekről
beszélt.
Ezek a sötét
égitestek,
mondta, a mozgás
örök
törvényszerűségének
engedelmeskedve csillagképből
csillagképbe
sodrodnak. Ott
járnak
a hő
és
fényforrások
között
és
mégsem
tudnak sem fölmelegedni,
sem
fényt
kölcsönözni.
Csak egyetlen esetben melegednek
át,
és
tüzesednek
föl;
amikor két
sötét
csillag
összetalálkozik.
Ilyenkor föllángolnak,
fénylenek
és
tündökölnek,
mint akkor, amikor még
élő
napok voltak.
Ilyen találkozásnak vagyunk tanúi a most felolvasott alapigében !
Az alapigével
kapcsolatban had mondjam el, hogy amíg
a héber
Biblia a zsoltárokat
dicsérő
énekeknek
mondja, addig a latin nyelvig a
zsoltárok
szóval
adja vissza a könyv
tartalmi jelentését.
A Zsoltárok
Könyve
a III-ik századtól
három-,
a mai felosztás
szerint 5 csoportra
tagolható.
A 37-ik Zsoltár,
amelyből
az alapigét
fölolvastam,
a fogság
utáni
korban válik
ismertté
és
az u.n. bűnbánati
zsoltárok
közé
sorolandó.
.
Hogy ki a Zsoltárok írója, azt nehéz volna meghatározni. Még akkor is, ha igen sok Zsoltár névvel van megjelölve. Vannak, akik a Zsoltárok szerzőjének Dávid királyt tekintik és vannak, akik azokat későbbi eredetűnek mondják. Vannak, akik valamely fogság előtti szerzőre gondolnak, mint ahogy vannak akik a szerzőt a fogság után élőnek mondják. A legelfogadhatóbb föltevés szerint a zsoltárok a második templom használatára készülnek, illetve gyűjtetnek össze. Ahogy nincs eldöntve, a Zsoltárok írójának kérdése, úgy eldöntetlen keletkezésük ideje is. A vizsgálatok azt igazolják, hogy a Zsoltárok keletkezési ideje Kr.e 45o és 18o között van.
Az alapige, amely az erkölcsi jellegű zsoltároknak egyike, felszólításként hangzik: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, a földön lakozzál és hűséggel élj!"
Az alapige első része arra a kérdésre ad választ, hogy kiben bízhatunk? Abban, aki erős, megdönthetetlen és hatalmas. Egyszóval, akire fölnézhetünk !
Az ótestamentum népe az Istenben bízik, akit Úr néven nevez. Ez az
Úr teremti az embert, hívja el a prófétákat, köt szövetséget kiválasztott népével, ígér új hazát, majd szabadítására Messiást küld.
Az újszövetség népe abban a Messiásban bízik, aki hadat gyűjt, elűzi az ellenséget, s a népet naggyá, boldoggá és szabaddá teszi.
Az apostoli kor embere azokban a gyülekezetekben bízik, amelyek a hit forrását jelentik.
Ha végigtekintünk a bizalom fennebb említett forrásain, a háttérben egy közös jellegzetességet látunk. Mégpedig az emberi gyengeség bevallását. Ugyanis az ó-testamentumi teremtéstörténetben azt olvashatjuk, hogy az az ember, akit Isten a föld porából gyúr, és akibe saját lelkét leheli, az az ember önként olyan bűnt vesz magára, melytől képtelen szabadulni. Amelynek részese minden elődje és utódja, - beleértve önmagát is, s ettől a bűntől vagy a hit, vagy az isteni kegyelem, vagy a jézusi megváltás mentesíti. Nagy és komoly teológiai - de nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy emberi probléma ez, mely olyan mértékben foglalkoztatja az embert, amilyen mértékben az igazság megismerésére törekszik. Az ember bűnösségének kérdése a vallásra mutat, azaz a vallás forrására, a hitre, amelynek mai megfogalmazója és tolmácsolója az egyház.
Egy angol író - Wells - mondotta, hogy a világon levő vallások többsége azon a vágyon alapul, hogy az ember több legyen önmagánál. Azért akar újjászületni, hogy nagyobb valakivé váljon. De ugyanakkor kijelent, hogy az utóbbi néhány emberöltő alatt nem zajlott le olyan újjászületés, amely kimondotta volna, hogy mától fogva a hitnek új korszaka születik. Mint ahogy tette azt annakidején a názáreti Jézus, aki a régi és az új szembeállításával hirdeti meg a megújulásra váró élet kezdetét. Vagy miként tette azt a reformáció, amely megdönti a korabeli egyház korlátlan uralmát s a népek kezébe adja a Bibliát, hogy az egyéni hit vezesse az embert a megváltás útjára. Vagy tette egyházalapító püspökünk Dávid Ferenc, aki az istenegység tanával nyit új korszakot a vallás fejlődése előtt.
A világ minden vallását az a gondolat hatja át, hogy az ember szűk énjének egy nagyobb közösségbe kell beolvadnia. Ezzel az ember kilépne egyéni bűnös és véges életéből és páncélt kapna az élet ostorcsapásai ellen. Amióta a vallás létezik, arra törekszik, hogy az egyént alárendelje egy általánosabb közös léleknek. Stefan Zweig: "Harc egy gondolat körül" című - munkájában - Servét Mihály védelmében arról szól, hogy a valláshoz való ragaszkodás nem jelentheti azt, hogy megégetünk egy másik embert, hanem aszal a követelménnyel jelentkezik, hogy magunkat égessük el a vallásért! Conan: "A köd országa" című művében kihangsúlyozza, hogy minden vallás igaz, mely jobbá teszi az embert és, hogy nem az a vallás, amit hiszünk, hanem amit a mindennapi életben cselekszünk.
A fentiekből
kitűnik
hogy a vallás
nem elhanyagolható,
vagy agyon
hallgatható
tényező,
hanem olyan erő,
amely döntő
befolyást
gyakorol
az
élet
alakulására.
A mi kérdésünk
az, hogy a teológiának
az emberi
bűnről
vallott nézete
milyen irányban
befolyásolja
az életet?
Ha
mindenképpen
bűnös
vagyok
és
ettől
a bűntől
nem tudok szabadulni, akkor föladom
emberségemet
s a bűnt
bűnre
halmozva abban a tudatban
élek,
hogy amit tettem, azért
nincs rajtam a felelősség
s amit elkövettem,
azért
úgyis
feloldozást
nyerek. Nem kell félni
és
rettegni hiszen fölöttem
ott van az Isten ! Ez így igaz, de az Isten nem csak fölöttem
van,
hanem bennem is. "A lelkiismeret szava az isten szava" s azt mindenki
tudja, hogy milyen kellemetlen
érzés
az, ha a lelkiismeret nem hagy
nyugtot.
Dejong mondotta, hogy néha
az ágyú
sem tudja kinyitni a fülünket,
de a lelkiismeretnek még
a suttogását
is meghalljuk. Az unitárius
teológia
az embert - az első
emberpár
vétkéért-
nem tartja nemzedékről
nemzedékre
bűnösnek,
vallja, hogy vétkezik
az ember, de vétkét
jóváteheti,
sőt
jóvá
is kell tennie. Ebben a jóvátételben
van hatalmas szerepe az
alapigében
jelentkező
bizalomnak!
Máté evangéliumában van egy epizód, mikor is Jézus egy gutaütött embert ezekkel a szavakkal gyógyít meg: "Bízzál fiam, megbocsáttattak a te bűneid." Jézus itt sem tesz semmiféle csodát. Csak visszaadja a
beteg lelki nyugalmát... Nem magyarázza az emberi lélek sokrétegűségét, titokzatosságát, a bűn teológiáját. Csak annyit mond: "Bízzál fiam!" Isten nem a bűnöket soha el nem felejtő, mindig, számontartó, hanem a szerető és a megbocsátó Atya. Isten a világot törvényei által kormányozza s ezeket nem lehet kijátszani. Áthágóinak bűnhődnie kell! De a bűnös nincs végérvényesen elintézve. Nincs a pokol mélyére taszítva, ahonnan soha nem remélhet visszatérést. Számára tárva, nyitva áll az út az isteni törvény felismerésére. És készen áll a leghathatósabb eszköz: a bizalom, csak élni kell vele !
Ha a bizalom, - hogy úgy mondjam - az élet varázsigéje, és a jócselekedet előmozdítója, akkor mi értendő azalatt hogy "a földön lakozzál és hűséggel élj !?"
Mivel a zsoltárok könyve a fogság utáni időszak terméke, a kor emberére vonatkoztatva azt jelenti, hogy az Úrba vetett bizalommal és jó-cselekedetekkel kell, hogy megteremtse az otthonélés alapját. Hogy ne vétkezzen sem az Isten, sem az ember ellen s ebben a bűntelenségben az Úrban való hűségben is éljen.
Hogy ezt bárki is megtehesse, szüksége van a tisztánlátásra!
László Dezső a volt kisebbségi erdélyi irodalom egyik kiemelkedő egyénisége egy könyvet írt: "Akarom, tisztán lássak"! címen. Bár a könyv a 193o-as években látott napvilágot, elolvasása közben az az érzésünk, hogy az azóta eltelt hosszú esztendők alatt semmi új nem történik. Ugyanis a könyv a józan tisztánlátásra, az önmagunkkal, mulasztásainkkal, bűneinkkel szemben való, őszinte számvetésre figyelmeztet. Amint mondja, eleget siránkoztunk a jelen fölött, ábrándozunk a boldogabb, jövőről s ideje már, hogy felébredjünk s megkérdezzük, hogy mire vagyunk képesek?. Az akkor még fiatal írónak van bátorsága leírni a könyv bevezető részében azt is, hogy nem tűrjük a kritikát, szívesen leütjük a nálunkénál magasabb fejeket s akkor örülünk, ha látjuk más bűneit. Kemény szavak ezek, de ha tudomásul vesszük, akkor több lesz a szeretet, nagyobb a megbecsülés és az egymásnak való megbocsátás. Ugyanis a tisztánlátás mellett a hibáinkkal való számvetés az első lépés a jövendő felé vezető igaz úton.
Valahol azt olvastam, hogy az ember sokszor azért nem kíván tisztán látni, mert nem érez erőt a látottak elviselésére. Selye János: „Életünk a stressz" című könyvében arról ír, hogy a megfigyeléstől a bölcsességig sok út vezet. De bármelyikkel is rendelkezzünk, arra kell felhasználjuk, hogy legyen erőnk a látottak elviselésére, sőt azon túlmenően az akadályok legyőzésére is.
Ha az alapigét magunkra vonatkoztatjuk, találkozhatunk a megrendült bizalommal, a jócselekedetek hiányával, a fellegekben járással, és a hűtlenséggel. Nem azért, mintha nem ismernénk a zsoltáríró alapigének fölvett idézetét, hanem, mert erre kényszerit az élet. Megfeledkezünk a názáreti Jézus tanításáról is, aki a kötelességre való fölhívásban azt az embert értékeli, aki cselekedetein keresztül bizonyítja Istenhez tartozását. Jézus tanítványának lenni soha nem volt könnyű. Megtagadni mindent és mindenkit, akit szeretünk, emberfeletti erőt kivan még abban az esetben is, ha a mondást nem szószerinti értelemben vesszük. Bízni akár égi, akár földi hatalomban csak akkor érdemes, ha ezt a bizalmat a jócselekedet támasztja alá. Emberhez illően és méltóan akkor élünk, ha nem ragadtatjuk el magunkat s nem csak a bűnt kerüljük, hanem a kísértéseket is.
Mi a XXI. századi jézusi tanítványok ekképpen cselekedjünk. Tegyük azt, amit a zsoltáríró így tár előnkbe: "Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, a földön lakozzál és hűséggel élj."
Ámen.
Kelemen Miklós