A reménység nem szégyenít meg.

Római levél 5,5: „A reménység nem szégyenít meg …”

Van Reményik Sándornak egy verse: „Akik a mennyezetet nézik” című. Ebben a költő elmondja, hogy a haldoklók, amikor az óra jön, a mennyezetre függesztik tekintetüket. Egy pontot néznek merőn hosszasan s boldognak mondja azokat, akik a mennyezeten túl a mennyet látják.

         Így vagyunk mi is a felvett alapigével. Tekintetünket a szent könyvre irányítjuk s boldogok vagyunk, ha megértjük, hogy mit jelent az, hogy „A reménység nem szégyenít meg, mert az Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe.”

         Ha most azt mondom, hogy az élet sok elérhetetlen, vagy ritkán          elérhető céljainak egyike a boldogság, akkor ennek igazsága akkor világosodik meg, ha feleletet adunk arra a kérdésre, hogy mi a boldogság? Nem azért, mintha ezt az érzést a körülírás nélkül nem érthetnénk meg, hanem azért, hogy tudatosság váljon bennünk az, hogy nem csak a nagy, de az egészen parányi és jelentéktelennek tűnő dolgok is boldoggá tudnak tenni.

         A boldogság egy érzés, amely akkor tölt el, ha életünkbe valami előre nem látott örvendetes esemény következik be. Vagy, ha elképzeléseinket igazolva látjuk embertársaink cselekedetében.

         Olvastam arról, hogy azok a boldogok, akik a földi harcmezőkön nem vágynak mennyei békére, s arról is, hogy az a boldog, aki képesnek érzi magát a változtatásra. Aki olyképpen vélekedik, hogy az egyik ember boldogságát csak a másik boldogtalanságával leget megvásárolni. De van, aki azt hangsúlyozza ki, hogy a boldogság mellett a fájdalom tanyázik, mint ahogy a létezés mellett az elmúlás.

         Az alapige szerint a reménység tesz boldoggá. Az a reménység, amely bennünk Isten szeretetének a megnyilvánulása.

         A római levél – Pál apostol korában – több mint 100 millió lelket számláló Római Birodalomban, 7 dombon épülő fővárosában, a Rómában élő keresztényekhez szól.  Ismeretes, hogy az itteni gyülekezet megalakulását illetőleg, csak föltételezéseink vannak. Az evangéliumot Rómába vagy azok a zsidók vitték el, akik a nagy ünnepre Jeruzsálembe mentek s ott összeköttetésbe kerültek az első keresztényekkel. Vagy azok a kereskedők, akik eljutottak keletre. Ott megismerve az evangéliumot, Rómában annak hirdetői lettek. Így a római gyülekezet tagjai eredetileg zsidó származású keresztények. A történelemből tudjuk, hogy Claudius császár a zsidókat kitiltja Rómából. Ennek következtében a várost elhagyni kényszerülnek a zsidókból lett keresztények is. A városban csak azok a keresztények maradhattak, akik a pogányokból válnak ki. Pál apostol római levele ezekhez a pogány-keresztényekhez szól.

         A levél arra enged következtetni, hogy Pálnak régi tervei közé tartozik a római gyülekezet meglátogatása. Miután Kis-Ázsián keresztül eljut egészen a Balkán félsziget Adriai tengerrel határos részéig, most egy spanyolországi utat tervez. Így levele a kapcsolat fölvétel célját szolgálja.  Pál tisztában van azzal, hogy a római keresztények nem mindenben vallanak vele azonos nézetet. Ezért bemutatkozó levelében kifejti az általa vallott keresztényi élet tartalmát. De célja az is, hogy helyreigazítsa a személyével kapcsolatban kialakult hamis képeket.

         Itt hadd mondjam el, hogy a Rómában élő keresztényeknek Pállal szembeni fenntartásos magatartása nem teljesen ok nélküli. Ők is ismerték Pál előéletét. Miként sok más gyülekezetben is, itt is szép számmal vannak olyanok, akik nem tudják sem feledni, sem megbocsájtani a keresztények elleni ifjúkori aktivitását. De bizonyára vannak olyanok is, akik érzékelik Pálnak Jézustól eltérő gondolatmenetét s ezért nem kívánják Rómában való megjelenését.

         A levél, mely 56 elején íródik Korintusban, a páli nézetek legtartalmasabb írásos dokumentuma. Bár mi is úgy vagyunk vele, mint a római gyülekezet sok tagja, mégis találunk benne a Jézushoz hasonló vagy vele rokon gondolatot.

         Ilyen a mostani alapige is, amely a reménységet állítja gondolataink középpontjába, mondván, hogy az azért nagy jelentőségű, mert azt Isten ülteti az emberek szívébe.

         Mi hát a reménység? A reménység az élet tartó oszlopa. Az a váz, amely fönntartja az életet.

         Berde Mária a „Szentséghívők” c. regényében egy ide találó képet közöl. Leír egy erdőt, amelynek közepében egy hatalmas tölgyfa áll, amelyre ráfonódik a repkény. Az évek multával a repkény beborítja az egész fatörzset. A törzs sebet kap és rothadásnak indul. Többé már nem a tölgy tartja a repkényt, hanem a repkény a tölgyet. Mikor a repkényt letépik róla, a fa összerogy. Az írónő szerint ezt a megtartó, fenntartó támaszt keressük egy életen át. Ez a fenntartó támasz számunkra a remény!

         A jézusi tanításokat ismertető 4 evangélium, nem foglalkozik a reménységgel. Jézus erről külön nem tanít, de minden mondanivalója a reménységet sugározza. Amikor elhívja az első tanítványait azzal, hogy „kövessetek engem és én emberhalászokká teszlek titeket” – kicsendül az a reménység, hogy a jézusi választás nem méltatlanokra esik s a tanítványul elhívottak betöltik hivatásukat. Amikor Jézus elmondja, hogy milyen követelményeket támaszt a törvény igaz betöltésére, vagy hogy hogyan kell imádkozni, az a remény fűti, hogy hallgatói megértik és magukévá teszik kívánalmait.  Mikor meggyógyítja a kapernaumi százados szolgáját, Péter anyósát s a gutaütöttet, nem a gyógyítás ténye áll az előtérbe, hanem az a reménység, amely a gyógyultakat Jézus elé vezeti. Amikor elmondja példázatait, reméli, hogy az elhintett mag jó földbe kerülve, meghozza a maga termését. Az, ami a gályára hurcolt protestáns prédikátorokat éltette, a népköltészet idegenbe vitt katonáit, - a mindennapi gondokkal hadakozó kisembert. A remény, amely az élet tartó oszlopa s amelynek értékét a belőle sugárzó optimizmus adja.

         Hogy mi az optimizmus?

A napokban fölszállt a villamosra egy mosolygó arcú, megelégedést sugárzó öreg nénike s az ülőhelyet átadandó ifjúhoz így szólt:  Maradjon csak kedves, én sem vagyok öreg! Csak most töltöttem be 85.-ik életévemet.  Ez a reménységből fakadó optimizmus! Nem tudni, hogy az asszony honnét jött és hová megy. Talán bevásárolni volt és most haza igyekezett. Talán otthonról indult s unokái meglátogatására sietett; 

Egy azonban bizonyos. A 85 esztendőt nem tartotta tehernek. Pedig vé­gig élt két világháborút, egy csomó gazdasági váltságot, társadalmi újjászületést. Az arcán fellelhető ráncok és a kidolgozott kezek tanulsága szerint nem lehetett könnyű az élete. De a mosolya arra enged következtetni, hogy azoknak az embereknek sorába tartozik, akiknek  nem az a fontos, ami velük, - hanem ami bennük történik. Életének irányítója az a reménység lehetett, amely az apostoli megfogalmazásban- a hit­tel és a szeretettel párosulva,-" soha el nem múlik!"           .

Valaki azt írta, hogy "az ember az arcot fürkészi, de Isten a szívekben olvas"! Istennek az emberek iránti szeretet bizonyítandó, a szívekbe a szeretetet ültette. Ennek jelentőségét érezve írja a zsoltáríró, "hogy akik benned bíznak, azok nem szégyenülnek meg" - kürtöli világgá az apostol , hogy "megismertük az Istent s az Isten szeretet" s vallja, hogy aki nem szeret, az nem ismeri az Istent!     

Hogy a szeretet hogyan függ össze a reménységgel, az világos! Mind a kettő Isten ajándéka. Egyik a másikat táplálja és egyik sem kép­zelhető el a másik nélkül. Hogy az ember Isten gyermekévé válhasson, nem mondhat le a reménységről, sem a szeretetről.

Ahogy egy tisztánlá­tó ember mondotta: senki sem elég gazdag ahhoz, hogy ne volna szüksége akár a reménységre, akár a szeretetre, vagy éppen mind a kettőre! Aki repülni akar, az nem azzal segít magán, hogy letagadja a földi nehézkedést, hanem azzal, hogy belekalkulálja számításaiba. Aki Isten gyerme­ke akar lenni, annak vezérelve a szeretet kell, hogy legyen. Még akkor is, ha körülötte a szeretetlenség uralkodik!

A szeretetről sokszor és sokat beszélünk és mégis legjobban ez hiányzik életünkből. Hiányzik azért, mert azt mindenki mástól várja s ebben a mástól való várásban elvész jelentősége. Pedig Isten egyfor­mán sugározza szeretetét minden gyermekére. Előtte mindenki egyformán  kedves s lényegét mindenkibe egyenlő arányba ültette át. Minden gyer­mekét egyenlő mértékben ajándékozza meg a gondolat és a cselekvés sza­badságával és tette lehetővé, hogy mindenki maga döntse el, hogy a jót, vagy a rosszat cselekszi. Ennek az isteni végzésnek az alapja az a  reménység, hogy a képére és hasonlóságára teremtett ember a jót cselek­szi.

Nem a túlvilági jutalomért hanem, mert az ember és a jócselekedet   között mindig ott van az egyenlőség jele.  Wells egyik regényében   ezt úgy fejezi ki, hogy minden ember egymásnak királytársa s együtt kell dolgoznia azokkal, akik az emberiség előrehaladását munkálják!

Hogy mit nevezünk jó cselekedetnek, azt elsősorban Isten dönti el, de eldönthetjük mi emberek is ! A vizsgálóbíró négy szempontból ítéli meg a törvény elé állított embert. Miért, mikor, hol és milyen eszkö­zökkel cselekedett ?  Isten a szerint ítél, hogy milyen volt a cseleke­detet megelőző szándék ?      

Szántó György "A beszélő festmény " c. munkájában megállapítja, hogy amikor az ember élete alkonyának hegycsúcsáról tekint vissza vándorútjára, akkor ebben az alkonyfényben tisztán lát, mint a csalóka hajnal vagy mint a vakító déli napfényben. Ezzel magyarázható a keleti népek­nek az idős emberek felé tanúsított nagyrabecsülése, a pátriárkáknak kijáró  tiszteletadás. Nekünk azokat a keveseket kell megbecsülnünk, akik a mai szeretetet nélkülöző világban is szeretetben élnek. Akiket nem az önzés, az egyéni boldogulás vágya vezérel, hanem az a szeretet, mely a köz javát szolgálja.

A mai szeretetlenség arra vezethető vissza, hogy vagy nem ismer­jük eléggé az Istent, vagy azt az önmagunkat, akit Isten az ótestamentumi író szerint képére és hasonlóságára teremtett. Mert, ha ismer­nénk Istent és önmagunkat is, akkor egészen más mederben folyna éle­tünk. Ahogy vannak remekművek, melyeknek idő kell, hogy felszívódjanak a közönség tudatában, amíg bevésődnek az ember lelkébe, úgy idő kell ahhoz is,  hogy fölismerjük önmagunkban azt az Istent, akinek lényege a szeretet. Ez a fölismerés már megtörtént Jézussal, akinek életparan­csa szerint nem csak szeretni kell az Istent és az embert, hanem azt a cselekedeteken át bizonyítani is kell!

Az ember szükségét érzi, hogy évközben is zárszámadást készítsen! Azért, hogy tudja, menni jót vagy rosszat könyvelhet el élete főkönyvé­ben. Valaki azt mondotta, hogy nem tudunk pontos kimutatást készíteni, mert olyan aranyszitát hordunk magunkkal, amely nem bocsátja át a     rosszat és a csúnya emlékeket. Mi örvendünk a szép hasonlatoknak, de nem aranyszitán, hanem a lelkiismereten mérjük le cselekedeteinket. Ez a szigorú bíró mondja meg, hogy a  jó-e? vagy a rossz jut túlsúlyba életünk főkönyvében?

Mi a jóra törekszünk s e törekvésünkben segít az a remény, amely az alapige szerint „nem szégyenít meg, mert Istennek szerelme kitöltetett a mi szívünkbe.”  Ámen

Kelemen Miklós lelkész