E világ világossága vagyok.,,    

 
János 9.rész,5.vers; "E világ világossága vagyok."

A negyedik, a Jánosi evangélium az újszövetségnek az a része, amely a legtöbb, Jézussal kapcsolatos misztériumot tartalmazza.

Maga a könyv szerzője János, Jézus 12 tanítványának az egyike, a jómódú halász, Zebedeus fia, akit Jézus a Genezáret tó partján hív el tanítványai sorába - testvérével, Jakabbal együtt.      

János a nevével fémjelzett evangéliumot azoknak szánja, akik már gyülekezetekbe tömörültek. Arra a nagy kérdésre kivan feleletet adni, hogy tulajdonképpen ki is volt Jézus? Maga az evangélium - diktálás nyomán - Effézusban keletkezik, föltételezhetőén a 90-es évek második felében. Az alapige eseménye viszont Jeruzsálemben zajlik le, egy vakon szüle­tett ember, szombati napon való meggyógyításakor.

Köztudott, hogy a szombati nap a zsidóknak az az ünnepe, amelyben a mózesi törvény értelmében semmi néven nevezendő munkát végezni nem szabad. Aki szombaton munkát végez, arra a megkövezés sorsa vár. Így könnyen elképzelhető, hogy Jézus minden szombati tevékenysége 1-1 kockázat az élet megtartása, illetve elveszítése irányában. Azonban tudni kell, hogy Jézus nem a külsőségek embere. ő a hangsúlyt a lélekre, a lélek mi­nőségi cselekedetére helyezi. Mint ilyen, - magát a törvénytől függetle­nítve kijelenti, hogy Ő ura a szombatnak is s ezért szombaton is gyó­gyít. Jelen esetben egy vakon született embert.

A könyv írója elmondja, hogy egyszer, amikor Jézust, mert kijelenti, hogy Ő előbb volt, mint Ábrahám, meg akarják kövezni. Jézus a templomban talál menedéket, majd honfitársai haragjának lecsitulásával eltávozik. Ekkor lát egy születésétől fogva vak embert. Tanítványai, a korabeli szemlélet tolmácsolóiként afelől érdeklődnek, hogy ő vétkezett-e? vagy annak szülei, hogy vakon született ? Jézus kijelenti, hogy sem ő, sem pedig szülei nem vétkeztek. Az ember azért vak, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. Azaz, hogy amíg Ő a világon van, a vi­lág világossága legyen.

Jelen esetben világot szolgáltasson annak, aki nem lát, azaz a sötétségnek a fia.

    Azt mondtam, hogy a Jánosi evangélium sok misztériumot tartalmaz! Tulajdonképpen, mi is a misztérium ?    

A misztérium olyan jelenség, amelyet nem igazol az élet realitása. Ennélfogva a régi értelemben vett hit világához tartozik. A misztériumra jellemző, hogy bigott vallásosságot követel s az ragaszkodik hozzá, aki a világot negatív jelenségként fogja föl. Az ilyen ember szemében misztérium minden, ami pillanatnyilag a megmagyarázhatatlan jelenségek sorába tartozik. Misztérium az élet és a halál, misztérium az élet örökkévalósága, de misztérium az évszakok változása éppen úgy, mint az ember természetének különböző megnyilatkozása.

      Mai istentiszteletünkön két misztériumról kívánok szólni. Ezek közül az egyik általános, a másik pedig időszaki érdeklődésű.

Az első a halál misztériuma, amely elsősorban a temetőbe veszi hatalmába az embert. Ott, ahol sírhalom sírhalom mellett sorakozik s ahol a fejfák, ha csak egyszerű neveket és semmitmondó évszámokat is tartal­maznak, mégis olyan emberekre utalnak, akik valaha éltek, szerettek és szenvedtek s most csupán egy halmocska jelzi, hogy az alatta pihenő is, élő és érző ember volt. Többnyire olyan, aki a világosságra vágyott, vagy ő maga is a világnak világosságul szolgált.

A már többször idézett angol író, Wells leszögezi, hogy az élőlények közül egyedül az ember tudja, hogy meg fog halni  s ennek elháríthatat­lan bizonyossága az egész életére rányomja bélyegét.

Ugyanez a Wells írja, hogy az ember már születése pillanatában meg­kapja a felmondó levelet s ez a felmondás sokaknál rövid lejáratú.

Kovai Lőrinc egyik könyvében tagadja a halállal való elmúlást.  

I Azt írja, hogy a halál a halhatatlannak élet a halhatatlanok között.

Ilja Ehrenburg a halált családias valaminek mondja, amelyet mind­annyian magunkban hordozunk.

Molinary Gizella a "Meddő szüret után" c. munkájában kijelenti, hogy minden megváltozhat, csak a halál változatlan. 

 

Ami a halálban a misztériumot jelenti, az tulajdonképpen nem más, mint a vele szembeni bizonytalanság. Tudom, hogy van, de nem kívánok

vele foglalkozni! Félek, hogy belebonyolódom kérdéseibe s a világosság helyett a sötétséggel találkozom. Pedig a halál is világosság. Bizonysága az élet örökkévalóságának.

 

A napokban egy érdekes novellát olvastam, amely a halál és az örökélet problémáját volt hivatva megvilágítani.

A novella szerint egy vonaton, egy fülkében utazik két egymást nem ismerő ember. Az egyik fiatal nő, aki néhány hónapnyi boldog házasélet után férjét veszíti el és egy idős férfiú, aki felesége sírja mellől jön és az utazásból akar feledést meríteni. Útközben megismerkednek és elmondják egymásnak fájdalmaikat. És, mert a vonat egy erdő mellett - a nyílt pályán - hosszasan vesztegelni kényszerül, leszállnak és sétálni indulnak. A pályatesttől alig 20 méterre, egy mohos sziklakő állott, valami régi síremlék, vastagon fedve elszáradt falevéllel. De a her­vadt falevélen valami zöldes-kék bimbó látszott. Ibolya volt, amely a holt leveleket átlukasztva iparkodott ki a napfényre. Azt látva is­meri föl a férfi a nagy igazságot: hogy az élet áttör a halálon!

Tehát a halál nem véges és nem örök. Csupán akadály - egy falevél melyen áttör a tavasz hírnöke, a megújuló élet szimbóluma, így minden

halál új életnek szülője. Az élet pedig újból való föltámadás, folyto­nos átváltozás, tökéletesedés. De mondhatjuk úgy is, hogy minden élet tagadása a halálnak és minden halál igazolása az életnek.

Misztérium ez ? Nem ! Egyike a megismerésre ösztönzés eredményé­nek. Fölismerése annak az igazságnak, amely a jézusi meghagyás szel­lemében világosságot támaszt, vakokat tesz látókká és messze világit, mint egy hegyen épülő város fénye.    

A másik misztérium, melyről szólni kívánok, negatív előjelű és azért időszaki érdeklődésű, mert az ősszel függ össze. Azzal az évszak­kal, mely átmenetet képez a nyár és a tél között s amely azért kedves, mert terményeivel, gyümölcseivel, létünk fizikai alapját szolgálja.

Ilyenkor ősszel nagyjainkra emlékezünk. Azokra, akik a miszté­riumok helyett a világosság terjesztésére törekedtek. Gondolok itt el­sősorban a reformáció nagyjaira, akik áttörve a középkort, Jézushoz kívántak visszatérni.       

Visszatérve az alapigére, azaz Jézusnak a világ világosságával való azonosítására, az a kérdés kerül előtérbe, hogy miben szolgált Jézus a világnak világosságul ?

 

Elsősorban egy humánusabb társadalmi élet kialakításában!

Köztudott, hogy a Jézus korabeli zsidóság társadalmi élete függ­vénye a vallásnak. Azaz, nem is annyira a vallásnak, mint a vallásos éle­tet kézbentartó, akkori legfőbb egyházi hatalomnak, a főpapoknak.      ők azok, akik a mózesi törvényre támaszkodva a vallást a külső­ségekben élik meg s a legnagyobb szigorral csapnak le ott, ahol a tövényből - képletesen szólva - egyetlen vesszőcske is elmarad. A társa­dalom és a vallás úgy kapcsolódik össze, hogy abban a vezető szerep a vallásé.

Tulajdonképpen ez jelenti azt a társadalmi alárendeltséget, amelynek hátránya a Jézus korabeli embert is sújtja. Máté evangéliu­mában olvassuk, hogy mikor Jézus megkezdi nyilvános szereplését, elmond­ja, hogy a jövendő emberének miképpen kell értelmeznie a törvény betöltését.  "Ne gondoljátok - mondja - hogy a törvény eltörlésére jöttem. Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem, hogy betöltsem azokat."

Majd mon­danivalóját ekképpen végzi: "Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes." 

     

Az elmondottakból következik, hogy Jézus nem a külső megnyilatkozásokra, a kifinomult formákra, az egymástól alig-alig megkülönböztető szertartási mozzanatokra helyezi a hangsúlyt. Ő fölállít egy olyan normát, melynek felső szintje az Isten gyermekévé váló, azaz a tökéletes ember, s azt akarja, hogy mindenki ilyenné legyen.

 így Jézus szerint tökéletessé nem a törvény kívánalmainak való eleget tevés teszi az em­bert, hanem lelki értékeinek az életbe való átültetése. Ezek közül el­sősorban a szeretetet. 

     

Amikor egy társadalom felbomlófélben van, olyan erők szabadulnak föl benne, melyek egyaránt szolgálhatják úgy a rombolást, mint az étést. Jézus olyan társadalmat akar, amelyet a szeretet irányit. Nem a forrongások előidézésére törekszik, hanem azoknak az embereknek a ki­választására, akiknek lelkülete garancia arra, hogy egy emberibb társa­dalmi lét alapköveiül szolgálhassanak.

 

A jézusi társadalom alappillérei az egyszerű - de mondhatni úgy is -hogy a teherbíró emberek. Azok, akik nem mennek el közömbösen ember­társaik mellett. Hanem, amint Jézus mondja: könnyeket törölnek, sebe­ket gyógyítanak és elesetteket emelnek föl. így, és ezekben jut érvényre az a szeretet, amely a mi életünkből is oly gyakran hiányzik. Amiért olyan nehezen mozdulunk ki a holtpontokból, amelyekben megreked életünk.

 

 A mi társadalmi életünk össze sem hasonlítható az újszövetségi idők emberéével. Az azóta eltelt kétezer esztendő rengeteg olyan tényt pro­dukált, amelyeknek tanulságai fölhasználásával a tökéletesedés már sem elérhetetlen messzeségben, hanem szinte karnyújtásnyira van tőlünk. Szerénységünk tiltja, hogy állandóan sikereinkre hivatkozzunk, mint ahogy helytelen az is, ha sikertelenségeink eltusolására törekszünk A szeretet arra késztet, hogy Isten, akaratát teljesítsük. Hogy minden­ben a Hozzá hasonlatos tökéletességre törekedjünk.  A mi életünk akkor lesz igazán humánus, ha az életünket átszelő nagy életfolyam hídjá­nak két alappillérén az Isten és az emberszereteten nyugszik !

János evangéliumának első része arról tanúskodik, hogy az igazi

világosság már eljött a világba s az megvilágosított minden embert. Kétségtelen, hogy Jézus óta minden ember világosságban él, de kevesen gondolnak arra, hogy mekkora különbség van a pislákoló gyertya és a reflektor világossága között. Nekünk az utóbbi fényét kell terjesz­teni. Nekünk a világosság terjesztésében könnyebb a dolgunk, mert közös nevezőre tudjuk hozni a tudomány és a hit követelményeit. Aztán Jézussal valljuk, hogy a betű öl és a lélek az, ami megelevenít. Nem feledkezünk meg arról sem, hogy feltöltsük kimerülőben levő szellemi tartalékunkat, hogy ne kelljen Isten helyett idegen filozófiákat hirdet­ni és, hogy rendületlenül annak a Jézusnak a követésére buzdítsunk, aki számunkra ma is az Élet, az Út és az Igazság.

 

"Míg e világon vagyok, e világ világossága vagyok " - mondja Jé­zus s ez a figyelmeztetés nekünk is szól.

       Mi, akik "egy Istenben " hiszünk s ma is Jézus tanítása szerint találjuk meg az Istenhez vezető utakat és tanításainak az életbe való átültetésével kívánjuk Isten országát fölépíteni,  tudunk-e világos­ságot szolgáltató fényforrássá  válni? Mert, amint Jézus is mondotta, "aki őt követi, az nem járhat a sötétségben."

A világosság keresésében sokszor a réginél nagyobb sötétségbe zu­hanunk, de úgy is járhatunk, mint az erdőben eltévedő gyermek, aki előtt felvillan az erdei lak pislákoló fénye, de mégis elvéti az utat. Pedig az örök fényforrás – Isten - ma is itt van bennünk és ha váltságba ju­tott életünk, a szakadék szélére is sodródik, megmutatja a menekülés útját.

Ma a XXI. század rohanó életstílusát magukévá tevő emberek, szeret­nénk újabb világossághoz jutni. Szeretnénk kősziklára építeni s mint élő köveik épülni bele Istennek abba az örök templomába, amelynek homlokán ez a fölírás olvasható: "szeretet" !

A világ fényforrásává a szeretet avat. Mostani útkeresésünkben erről sem feledkezzünk meg. Kövessük Jézust a szeretetben s akkor mi is a világ világossága lehetünk.

Ámen.

 

 

Kelemen Miklós